Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2012. február 27. 21:56 - Valmont

Régi anyag

A hétvégén pakolgattam szüleim házában, a régi szobámban, és ráakadtam pár régi írásomra (igazából nagyon is pontosan tudtam, hol vannak, naná, hogy tudtam). A "régi" alatt itt most a kilencvenes évek közepét - idestova húsz évet - értem. Vannak persze egyéb, valóban régi dolgaim is, egy papírbőröndben például az ötödikes koromban írt Fekete Kalóz című regényem porosodik.

Ez az anyag még annyira nem is viseli magán a kezdő vagy ritkán író alkotó jellegzetes ziccereit. A történet viszonylag pörög, a szöveg majdnem épkézláb, helyesírási hiba, elírás - épp tűrhető sűrűségben van benne.  

Csak ugye maga az ötlet nem annyira erős. Eltekintve egy végzetesen anakronisztikus szóhasználattól (az a szó már a kilencvenes éveken is béna volt, nem is tudom, miért írtam bele, talán direkt), úgy éreztem újraolvasva, hogy semmi eredeti nincs benne, csak egy szimpla, egyszerű de lelkesen előadott horror.  

(Sajnos nincs meg számítógépen, és azért annyira tényleg nem jó, hogy ismét legépeljem, úgyhogy .pdf-ben, és a Google-ba feltöltve, mert ide nem engedi a méret miatt.)

Lelkisegély

Szólj hozzá!
2011. április 30. 07:56 - Valmont

Zombik a Várban

Az alapötlet egyszerű volt: néhány fegyvermániás Harmadik Birodalom-fan a budai Várba, a Hadtörténeti Múzeumbam barikádozza el magát a világot elárasztó zombik ellen. Aztán persze lehet, mégsem erről van szó.

Fegyvermániás vagyok, voltam, régebben kardokat vásároltam, most már persze alábbhagyott a dolog. Ez az egyik ihlető, innen a kézifegyverek plasztikus leírása. A másik pedig egy évekkel ezelőtti látogatás a Hadtörténeti Múzeumban. Azt hiszem, ott kezdett el motoszkálni bennem az idióta kérdés, hogy a zombifilmek szereplői miért nem menekülnek egy ilyen helyre? Ezekből jött össze az írás, megtoldva egy nem éppen romantikus viszony bemutatásával. Bár olyan, mintha a történet komolyan venné magát, szerintem mégis könnyedén fogyasztható a maga kissé hosszabb terjedelmében is. És még két dolog - a kezdőjelenetben RPG-vel rombolják le a Szabadság-szobrot - hát, a városvezetési terveket hallva, ezt nevezik jövőbelátásnak. A másik: ha ezzel végeztetek, olvassatok Palahniukot, most jelent meg tőle egy új dolog, A kísértettek. Szerintem ő a legjobb.

 


 Akik ellenálltak

I.

 

Paulus von Kluge fejét fogva nézte, ahogy Guderian a RPG-vel vacakol. A letépett rész meglepően nehéz volt, és bár valami hulladékpapírba csavarta alul, minduntalan megnézte, csöpög–e még belőle a vér. Úgy tűnt, Paulus aggályosan ügyel a rendre és a tisztaságra. Mögötte a Vár háztetői komoran füstölögtek, némely ablakból még lángok csaptak ki a tavaszi égre. Az utcákon felpuffadt holttestek és szemét tarkállott. Ők hárman, illetve ketten és a leszakított fej a várfalnál voltak, a hajdani könyvtár előtti téren, a város felett – védők a magasban.

– A reteszt fel kell tolni – szólt Paulus Guderiannak, aki a mellvéd szélén állt. Már célra tartotta a nehéz fegyvert, de valamivel még szöszölt. Mindketten feszülten várták a következő lépést.

– Tudom ­­– szólt hátra Guderian. Köpcös testére feszülő egyenruháján verejtékfolt sötétlett. Paulus lenyúlt, és a fejen eligazított egy tincset.

– Mindjárt – mondta magának vagy a halottnak. Majd hangosabban így kiáltott társa felé: – Mondtam, hogy hagyd ott. Ezek a modern vacakok túl kifinomultak. Hatvan éve nem gyártottak jó fegyvert – azzal megzörgette a hátára akasztott MP38–ast.

– Csak kipróbáljuk, és már mehetünk is – morogta Guderian.

– Ha túl sokáig vagyunk egy helyben, rajtunk üthetnek. Nem akarsz úgy járni, mint von Kluge, ugye?

– Még van időnk – Guderian bekattintott valamit, majd nagyon gyorsan célzott és lőtt. A rakéta kicsapott a csőből, és Paulus visszatartotta lélegzetét. Egy pillanatra úgy tűnt, a hegyes kis lövedék csak lebeg céltalanul a robbanás magjában. Aztán erőre kapva elszáguldott, bele az enyhe, vérszagú légbe.

– Lézeres célzás, nézd, nézd! – kiabálta Guderian, mereven tartva a csövet. – Ezzel mindent halálpontosan eltalálsz.

És nézték, ahogy a lövedék áthasítja a teret, éles, sivító, majd egyre halkuló zajjal. Figyelték az íves röppályát, nem szóltak. Akkor sem, mikor a Szabadság–szobor talpazatába csapódva a rakéta berobbant. Pár pillanat múlva elérte őket a hangja is. Füst és por szállt fel. Úgy tűnt, nem fog történni semmi. Aztán a hatalmas női alak lágyan megingott, mint egy részeg. Kilendült oldalra, majd elforogva a mélybe bukott. Paulus akaratlanul is előrelépett, s kiengedte a levegőt.

– Ez jó volt – fordult vissza kövér társa, ő pedig bólintott.

 ***

A múzeum épületének sarkánál Rommel várta őket. Lövésre emelt TT-je feketén csillogott az éles fényben. Ő is, mint Guderian, második világháborús német gyalogos egyenruhát hordott. Áradt belőlük a naftalinszag.

– Jelszó? – kiáltotta feléjük.

– Ha Ők jönnek, erre nem fognak megállni – szólt vissza Guderian.

– „Kitartás” – bólintott Paulus. Rommel tisztelgett, félreállt.

– Nem láttam mozgást – jelentett. Mellette egy múzeumi széken kis, elemes rádió sercegett. – Adás sincs. Minden néma.

Ekkor vette észre a Paulus kezében tartott fejet.

– Jézusom – szakadt ki belőle.

– Ennyi találtunk – bólintott Paulus. – Úgy vélem, ma éjszaka párban fogunk őrjáratozni.

– Hogy lehet ez? – hápogta Rommel, majd leült a székre, de előbb ölbe vette a rádiót. A Tokarev-pisztolyt előírásszerűen, combja mellé engedte, a föld felé célozva vele: – Ki képes ilyesmire?

– Fattyúk – sziszegte Guderian, és kisétált a mellvédhez.

– Megbeszélés, öt perc múlva – mondta hirtelen Paulus Rommelnek. – Gyere majd. – Azzal bement a múzeumba.

Az előtérben épített torlasz mögül egy fegyver torkolatcsöve szegeződött rá. Felemelte szabad kezét, s megállt: – Én vagyok, nyugalom.

Fent, a széles lépcsősor fordulójában újabb egyenruhás alak jelent meg. Paulus Kesserling körvonalait vette ki az ellenfényben. Ha arcáról nem is, tábornoki egyenruhája miatt kitűnt a többiek közül. Csak ő és Paulus hordott ilyet a csoportban.

Kesserling feszülten nézte, ahogy az érkező eléri a torlaszt. A fegyver csöve eltűnt a lőrésből, majd oldalt egy kis szekrényt félrehúztak. Paulus bemászott az így keletkezett szűk résen.

– Mi a helyzet odakinn? – kérdezte tőle Manstein. Szemüveges, langaléta fiú volt, arcán vörösen izzottak szeplői. A Luftwaffe sötétszürke zubbonyát viselte. A nadrág már nem illett rá. Egyik kiállítási babán sem volt olyan méret, ami termetére jó lett volna.

– Minden csöndes. Még – jelentette ki Paulus nyugodtan.

– Készülődnek a szemetek – jött lejjebb a lépcsőn Kesserling, majd megállt felettük.

Paulus megvonta vállát: – Jöhetnek. Várjuk őket. Viszont.

Óvatosan letette von Kluge fejét Kesserling csizmás lábához. A férfi akaratlanul is feljebb lépett egyet.

– Jaj – suttogta Manstein, és hirtelen elfordult. A sarokba tántorgott egy szemeteshez, hányni kezdett.

– Éjszaka aktívabbak – jegyezte meg Paulus. – És úgy néz ki, nagyon erősek. Puszta kézzel csinálták.

– A test? – Kesserling kérdése úgy pattogott, mint egy parancs. Idős, őszülő mokány férfi volt. Korábban könyvelőként dolgozott egy nagyvállalatnál.

– Nem találtuk meg – bólintott Paulus. – Tanácskoznunk kell.

Manstein visszajött, kockás zsebkendőjével törölgette száját, és nem nézett a fejre.

– Az igazgatói szobában. Három perc múlva – nézett órájára Paulus. Aztán feltekintett Mansteinre: – Gyere te is.

– Őrizetlenül hagyjuk a torlaszt? Nem tartom jó ötletnek – jegyezte meg szárazon Kesserling. Választ nem várva elindult felfelé. Léptei kopogtak a fokokon.

 ***

A Vezér az igazgatói szoba díványán aludt. A fején körbetekert gézt már átütötte a vér. Az ajtónyitásra szemhéja megrebbent, majd kinyílt. Tekintetével követte Paulust, aki a nagy, faragott asztalhoz sétált, és vizet töltött egy üvegkancsóból.

– Ellenőrzöm a másik torlaszt – jegyezte meg Kesserling az ajtóból. Paulus nem nézett felé, csak bólintott: – Rendben. Gyere majd.

Kesserling nem mozdult, köhintett, és várt, míg Paulus újra rápillantott.

– Ha történik valami, beszülnünk kell majd – bökött állával a Vezér fekvő alakjára.

– Ha történik, mi?

– Tudod te azt jól – fojtott, suttogó hangja remegett az izgalomtól.

– Nem történik semmi – Paulus szigorúan nézett rá, majd levette a tányérsapkáját, és az asztalra dobta.

Kesserling nem szólt, megfordult, de még nem indult: – Az emeltről néha zajokat hallok. Mi lehet az?

Paulus megfeszült, gyorsan elkapta tekintetét. A fekvőt vizslatta, úgy válaszolt alig hallhatóan: – Nem tudom. Talán madarak.

– Talán. – Hagyta rá az öreg, azzal elkopogott fényesre suvickolt csizmájában.

Paulus a pohárral a Vezérhez térdelt, és ajkához emelte peremét. A víz lefolyt a kis bajuszka alatt kétoldalt, a száj két szélén.

– Igyon – győzködte a sérültet az egészséges. Ám a Vezér csak bágyadtan legyintett, majd oldalt fordította fejét.

– Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte elhaló hangon.

– Már mondtuk – válaszolt türelmesen Paulus. A géppisztoly nyomta hátát, levette, lefektette maga mellé a padlóra.

– Á, egy MP40-es – pillantott a mozgás tárgya felé a fekvő.

– Harmincnyolcas – javította ki Paulus. – A háború legjobb fegyvere.

– Mi történt? – kérdezte ismét a Vezér. Nagy, horgas teste megfeszült a díványon, fel akart ülni. Paulus segített neki, aztán hátralépett. Az ülő bágyadtan pislogott körbe, majd végignézett magán. Fekete lovaglónadrág, nyitott, fehér ing és lovaglócsizma volt rajta. Az öltözéket Paulus a múzeum egyik huszárbábujáról szedte le.

– A járvány. Emlékszik? – kérdezte hirtelen. Az asztalhoz ment, kihúzott egy fiókot. A kulcs ott volt a helyén.

– Nem. Semmire. Csak valami…a robbanásra.

– Járvány tört a városra. Mindenki megőrült. Az emberek többsége őrjöngő fenevaddá vált.  Összehívtuk a csoportot, és idejöttünk – sorolta Paulus, s a kulcsot zsebre vágva leült az igazgató székébe. Eszébe jutott, amikor legutoljára itt, ebben a szobában járt, és hirtelen elszorult a torka. Felpattant, fel-alá kezdett járkálni.

– A munkahelyedre – bólintott a Vezér.

– Igen. A munkahelyemre, a Hadtörténeti Múzeumba. Aztán megtaláltuk az öreget.

– Kovácsot – eszmélt a Vezér emlékeiben kotorászva.

– Igen, Kovácsot, a gondnokot. Bezúzták a fejét. És ekkor eszembe jutott, hogy állítólag micsoda gyönyörű lőszergyűjteménye van otthon a vén zsidónak – Paulus elmosolyodott az utolsó szóra. Végigsimított egyenruhás alkarján. – Úgyhogy elmentünk a lakására, Budafokra. Kesserling régi Mercédeszével.

– Á, a jó öreg német technika.

– Az utak szinte járhatatlanok voltak. De mi valahogy teljesítettük a küldetést. Elértük a házat. Felmentünk a nyolcadikra, s megtaláltuk a kamrában a lőszeresládákat. Csakhogy hazafelé aknára futottunk. Akkor sérült meg Ön.

– Ellenséges akna?

– Csak az lehetett. Rajtunk kívül nincs híve a Birodalomnak a városban. A Vár aljában NATO-katonák holttesteit láttuk. Guderian szerzett egy RPG-t, és…– Paulus hirtelen elfáradt, leroskadt egy székre.

A Vezér elkomorult: – Csak mi maradtunk?

Paulus bólintott: – Az éjjel elkapták Von Klugét is. Őrt állt odakinn.

– És mi lesz most?

– Ellenállunk a végsőkig.

 ***

A lövések pezsgősdugók távoli pukkanásainak tűntek. Paulus felállt, és az ajtóhoz sietett. A Vezér bágyadtan figyelte, majd mielőtt a másik kiért volna a szobából, megköszörülte a torkát: – Nem adna egy kézifegyvert nekem?

Paulus visszafordult, aztán rövid tűnődés után kicsatolta Lugere tokját.

– Csak a végső esetre – mosolyodott el halványan a beteg, elvéve a felé nyújtott nehéz fémet.

– Értem, uram – biccentett Paulus, majd kirohant.

A folyosóra már visszhangosan dobbantak be a dörejek. Az előtér torlasza felől hallatszottak. Paulus elszaladt az éremgyűjtemény tárlói előtt, csak a fordulóhoz érve jutott eszébe, hogy nincs fegyvere.

A MP38-at ott felejtette a padlón.

Kikukucskált a sarok mögül.

Az irodai bútorokból, tárlókból, szőnyegekből, kiállítási bábukból és páncélokból épített barikád belső oldalán Manstein és Rommel keresett kilövési pontokat. Velük szemben, a boltíves bejáratba vágott keskeny ajtóban időről időre sötét árnyak tűntek fel és el. Célozni sem volt idő rájuk, azonnal elsuhantak, vissza a fedezékbe. Paulus így nem láthatta az arcukat.

– Állj! – kiáltotta a két katonának. Azok meglepetten fordultak felé.

– Csak a lőszert pazaroljuk – lépdelt le közéjük Paulus. – És valószínűleg ez a céljuk.

– Nem hiszem, hogy ilyen értelmesek ezek a zombik, uram – válaszolt izgatottan Manstein.

– Guderian? – fordult Rommel felé Paulus. A jellegtelen arcú férfi egy páncélszekrény mögé bújva lesett kifelé.

– Elkapták – fordult vissza aztán, és cigarettát vett elő.

– Elkapták?

Rommel körbekínálta a paklit, de egyiken sem kértek belőle.

– A fal szélén állt. Lentről fogták meg. Kirántották a mélybe – magyarázta, majd rágyújtott: – Nem tudtam mit csinálni. Oldalról megrohantak engem is. Még a rádiót is kint hagytam…– Mélyet slukkolt, levette sisakját, hátrafésülte kese haját, és visszatette a vashéjat. – Én mondom, ez összehangolt támadás volt!

– Ezek nem gondolkodnak! – ellenkezett hisztérikusan Manstein, kifelé figyelve: – Még az első napokban hallottam valahol. Nem tudnak ok–okozati láncot felállítani. A tetteik és a következményeik közt. Csak a pusztítás, a gyilkolás érdekli őket.

– Hol van Kesserling? – nézett Paulusra Rommel, mire az fejéhez kapott: – A másik torlasz! Elment ellenőrizni. – Egy réshez nyomult, kilesett. Már semmi mozgás nem volt a kapuban.

– Ezért nem támadtak komolyabban itt. Csak a figyelmünket kötötték le….– nyögte, és megindult. Rommel a pisztolyát nyújtotta felé, ő elvette.

– Ezek nem képesek... – hallotta még Mansteint, de szavait elnyelték léptei.

 ***

Rohanva vágott át a néptelen folyosókon és tereken. A kapott TT-pisztolyt olyan erősen markolta, hogy belesajdultak ízületei.

Régi, hasznavehetetlen fegyverek, makettek és díszes egyenruhák suhantak el mellette. A nap rézsút tűzött be az ablakokon, ő minduntalan megtörte ívét, ahogy a hang is, mely az északi szárny felől jött.

Itt lehetett még bejutnia az épület földszintjére. Első nap ezt a hátsó, szűk ajtót is elbarikádozták, ahogy a felfelé vivő lépcsőket is. Odafentről nem vártak támadást, de itt…

Kesserling PPS géppisztolyt használt. Kattogó, öblös hangon szólt, alatta, másik szólamban csilingeltek a kiszóródó hüvelyek. Hirtelen csönd állt be, s Paulus tudta, hogy társa kilőtte a dobtár mind a harmincöt darab 7 milliméteres lövedékét. Egy olyan gyakorlott fegyverszakértőnek, mint a könyvelő Kesserling, pár másodpercbe telt a tárcsere. Addigra Paulus befordult egy sarkon, és kiérve a következő folyosószakaszra, megpillantotta a csatateret.

A hátsó szárny ajtaját letépték zsanérjairól. A nyíláson át a kék égre és a sáros utcára lehetett látni a torlasz felett. Kesserling a torlasznak feszülve állt, próbálta megtartani. Valami iszonyatos erő a túloldalról befelé nyomta a tákolmányt, be, rájuk, a védőkre.

– Jövök – lihegte Paulus, és két szék közt kinyomta a TT-t, majd lőtt.

Nagyon régen, egy illegális lőtéren próbálta ki először az orosz kézifegyvert. Nem emlékezett rá, hogy így visszarúg. Felütötte kezét, egy szék peremébe. A torlasz túloldalán valaki vagy valami felvinnyogott.

– A tár – nyögte Kesserling. Rendezett, komor arcvonásain riadalom tükröződött. Mindkét keze egy kopott dívány hátoldalát tartotta.  A dívány centiről centire tolta őt hátra.

Paulus elértette: a PPS a padló kövén hevert, mellette egy teli tár. Lehajolt, gyorsan kiakasztotta a régit, és becsatolta az újat. Olyan olajozottan, mintha egész életébe ezt csinálta volna.

– Tartsd – lépett hátra hirtelen Kesserling, és elvette tőle a fegyvert. Paulus megdermedt, majd gyorsan a díványhoz ugrott. Az utolsó pillanatban. Az félig becsúszott, le a padlóra. A keletkezett résen át egy vad, eszelős tekintet bámult be rá. Paulus kidugta a Tokarevet, majd lőtt. A dörrenés és a füst elhomályosította az eredményt, de kézfejére valami meleg hullott.

Kesserling közben felmászott egy fiókos szekrénykére, onnan nézett le és kintre. Egy pillanatra elsápadt, aztán mély levegőt vett, majd felemelte a dobtárast.

– Pusztuljatok! – ordította, aztán lőni kezdett. Paulus önkéntelenül is füléhez kapott, hogy védje az iszonyatos zajtól. A boltívek alatt, a kövek szorításában úgy dübörgött a fegyver, mint egy légkalapács. A díványra feszülő nyomás azonnal enyhült.

Kesserling már idős férfi volt – egész teste belerázkódott a géppisztoly diktálta ritmusba. Ám arcán olyan örömteli mosoly terült el – amilyet egy korábbi táncpartnere sem láthatott soha. Alakját lassan belepte a lőporfüst, a dübörgés szinte már örökérvényűnek tetszett – mikor egy kattanással a lövések abbamaradtak.

Paulus kiegyenesedett, érezte, megroppan a dereka.

– Ez kész – krákogta fentről a férfi, majd egy lendülettel kiugrott, át barikádon, le a holtak közé. Paulus kihúzta a TT tárját, ellenőrizte, visszacsattintotta, majd utána mászott. Véres kézfejét önkéntelenül nadrágja szárába törölt.

– Nem kellene…– kezdte mondani, de a látvány a torkára forrasztotta a szót. Hat vagy hét valami feküdt a szűk kis területen. Összeroncsolt, szétszabdalt testükből íves sugarakba fröccsent a vér a fehér falra. A legtöbbjüket elkaszálta, darabokra tépte a dobtáras, az eltorzított tagokból, deformált fejekből alig lehetett megállapítani az eredeti formát. De még így, holtukban is idegeneknek, nem emberinek tűntek.

– Menjünk vissza – suttogta Paulus. – Még elkapjuk a kórt.

Kesserling az ajtónyílásból kémlelt kifelé, majd hátrálni kezdett: – Menjünk – bólintott. – Odakinn még több százan vannak.

 ***

– A Nyugat bűne – harsogta Rommel. – A lelketlen Nyugat és az USA bűne. Nem is tudom…valamiféle vegyi fegyver, amit itt tesztelnek.

Az igazgatói szobában gyűltek össze, Manstein őrködött, a résnyire nyitott ajtón át lesett kifelé, a többiek ültek vagy álltak. Csak a Vezér feküdt, álmodozó tekintettel a plafont bámulta. Paulus az igazgató fájdalomcsillapítói közül előzőleg beadott neki hármat. Ő maga most a nagy forgószékben ült, és az asztalon fekvő géppisztolyát babrálta: – Szerintem valami más van a dologban. Valamiféle fertőzés. Káros anyag, ami ilyen hatással van a pszichére…– jegyezte meg csöndesen.

– Zsidó ármány. – Bólogatott Kesserling. – Higgyétek el, idáig vártak. Most bosszút állnak a táborokért. Nem csodálkoznék, ha Izrael felől fújna a fertőzött szél.

Ezen mind elgondolkoztak.

– És mi mit csinálunk? – tette fel aztán a legfontosabb kérdést Manstein. – Mert jó, hogy tudjuk, hogy ez egy támadás a tiszta magyar nép ellen, meg ilyenek…de mitévők legyünk?

– Kitartunk – súgta a Vezér, ám csak a mellette ülő Kesserling hallotta.

– Azt mondta, kitartunk – erősítette meg a kijelentést. Majd felállt, s ujjait övébe akasztva körbefordult. – Én amondó vagyok, válasszunk egy vezetőt. Mélyen tisztelt szellemi irányítónk – sajnálkozóan a fekvőre pillantott –, a Harmadik Birodalom történetének ismerője és örököse, már nem képes ellátni ezt a feladatot.

– Egyetértek – fordult hátra Rommel, aki a fal mellet guggolt. A lőszerkészletet vette számba, kis jegyzetfüzetébe apró betűkkel jegyezgette a kalibert és a mennyiséget. – Vezető nélkül semmik vagyunk. Olyanok leszünk, mint ők. Szervezetlenek.

– Úgyis olyanok leszünk előbb–utóbb – tette hozzá fanyarul Manstein. Kesserling megrovóan pillantott felé, majd a fejét csóválta: – Nem, nem így lesz. Hát nem látjátok? Nem érzitek? – szavaiba mély zengés költözött, öreg, megfáradt arcát pír öntötte el. – Nem véletlen, hogy mi nem kaptuk el a kórt! Ennek logikus okai és következményei vannak. Érinthetetlenek, kiválasztottak vagyunk. A Birodalom és az eszme örökösei. Így, ezzel a  felelősséggel kell harcolnunk, ahogy harcoltak őseink azon a végzetes tavaszon e szent helyen…

– Csakhogy a budai vár 45-ben elesett – vetette közbe józanul Paulus. Kesserling megakadt, hirtelen elfelejtette, hogy akarja folytatni.

– Ezt mind tudjuk – mondta aztán indulatosan. – De nekünk nem kell kudarcot vallanunk. Egy megfelelő vezér irányításával, és a dicső hadsereg e feltámasztott fegyvereivel...

– Ne feledd, hogy a múzeum jó pár kiállítási tárgya nem üzemképes. Azonkívül a néhai Kovács lőszerkészlete – itt Paulus Rommel felé fordult.

– Fogyóban – bólogatott az, elértve a kérdést. Felállt: – Ha így megy tovább, még két olyan támadást tudunk kivédeni mint az előbbi.

– Ki kell törni – hörögte a Vezér a díványról.

– Igaza lehet – kontrázott Manstein. – Vissza kell vonulnunk. Talán nem mindenhol ilyen a helyzet. Talán nyugatabbra a fejlett technikával…

– Pont ott kezdődhetett az egész! – vágott közbe Rommel. – A nyugati tudománnyal, ami nincs tekintettel az emberre, csak a profithajhász nagytőkére. Ki tudja, mit terveznek még? Ki tudja, hogy hat ez a kór hosszú távon? Talán arra várnak, hogy kiirtsuk magunkat, vagy hogy mi, immunisak kiirtsuk a saját, fertőzött fajunkat…nem, nem mehetünk nyugatra, azzal csak hurokba dugnánk a nyakunkat!

Csönd állt be, a padlót vagy a falat figyelték. Kerülték egymás tekintetét.

– Te mit mondasz? – fordult Paulus felé Manstein.

– Igen, elvégre itt van köztünk egy hadtudományi szakértő – nézett rá Kesserling is. Mintha gúny csillogott volna öreg, ravasz tekintetébe. – Gondolom, ismer hasonló, kilátástalan helyzetet, melyből az ellenállók kivágták magukat. – Azzal leengedte a dobtárast lába mellé, ő maga pihenj tartást vett fel.

Paulus felállt az asztaltól, és a Vezérhez sétált. Gyengéden végigsimított izzadt homlokán. Az már nem is reagált az érintésre. A plafon repedéseinek rajza lekötötte minden figyelmét.

– Valóban, a hadtörténet számos olya szituációt ismer, melyben maroknyi ellenálló képes volt hosszú ideig fenntartani az ellenség túlerejét – kezdte aztán. – De ne feledjük el a mi speciális helyzetünket. Ha hinni lehet a legutolsó híradásoknak, ez a fertőzés, mely megőrjítette az emberi elmét, az egész országra kiterjedt, mindenhonnan jelentettek eseteket. Vagyis – eltekintve az immunisak fogyatkozó csoportjától – több millió és millió ellenféllel nézhetünk szembe.

– Tehát? – erősködött Kesserling. – Mit tanácsolsz?

Paulus elhallgatott, a Vezér apró kis bajuszkáját nézte, feljebb a véreres tekintetet.

– Szerintem…– kezdte, de ekkor távoli kongás–bongás kélt.

– Bejutottak! – kiáltott fel Manstein, és hátralépett az ajtótól.

– Pszt! – csitította őt Kesserling.

Rövid hallgatózás után Rommel mondta ki: – A fejünk fölül jön. Az emeletről.

– Hogy másztak fel oda? – nyögte Manstein.

Kesserling körbefordult: – Az őrség menjen vissza a barikádokra. Én felmegyek, megnézem, mi a helyet – intézkedett pattogó hangon.

– Veled tartok – ajánlkozott Paulus. Az öreg végigmérte, majd megvonta vállát.

– Gyere.

 ***

A földszint irodahelyiségeit a Változás előtt épp festették – ennek állványzataival torlaszolták el a felfelé vivő lépcsőket. Kesserling nyögve megbontotta az egymásba akasztott rudakat, majd félreállt, úgy fürkészte a nyílást. Fejük fölül ütemesen folytatódott a kongatás.

– Menjünk – bújt át a résen az öreg, Paulus pedig követte.

Fürgén felsiettek a lépcsősoron, és kiértek az emeleti folyosóra. Rend és nyugalom uralkodott, mintha a múzeum egy hétköznapján látogatnák a „Hódító századok” című tárlatot. Oldalt, a falakon tépett, golyólyuggatta zászlók sárgállottak és vöröslöttek. A babákon középkori páncélok és ruhák porosodtak, a vitrinekben rég elfeledett fémpénzek várták a látogatói tekinteteket.

– Szép kis tárlat – jegyezte meg Kesserling súgva. Elindult a hang forrása felé. – Te is részt vettél a berendezésében?

Valami sértő felhang költözött hangjába. Beszéd közben hegyes kis bajusza meg–megrezdül barna arcában, akár egy préda után szimatoló rókáé.

– Nem…– habozott Paulus. – Az én szakterületem a huszadik század.

– Igen, tényleg – bólintott az öreg.

Elágazáshoz értek. Balra egy kis terem a vár makettjét tárta eléjük. Jobbra új folyosó nyílt – fekete drapériára aggatott kardokkal.

– Erre – mutatta Kesserling, és amint elindultak, az ütemes hang valóban erősödött. – Tudod, az az érdekes …– Megtorpant, fülelt, majd legyintett, s újból nekivágott. –…hogy fél éve ismerlek a csoportból, de alig tudok rólad valamit.

Paulus megvonta vállát, maga elé rántotta a M38–ast. A fegyver nehéz volt, súlya belevágott vállába, de erőt és türelmet sugárzott.

– Például, hogy van–e feleséged, mi a hobbi – persze a hadtörténelmen túl –, milyen iskolát végeztél. Például ezt sem – Kesserling megállt, bevárta a pár lépésre lemaradt társát.

– Hát, főiskolát – válaszolt az habozva.

– Nem egyetemet?

– De, később azt is.

– Aha – az öreg ismét nekivágott. Egy újabb elágazáshoz ért. Keskeny ajtó nyílt balra. A másik irányban a folyosó pár méter után zsákutcába futott.

– Ez itt a személyzeti rész – mutatta az ajtócskát Paulus. – Irodák. Titkárság, könyvelés, ilyesmi.

Kesserling ránézett, majd állával az ajtó elé intett: – A hang innen jön.

– Akkor menjünk – hagyta jóvá Paulus. Halántékán legördült egy verejtékcsepp.

Az idős férfi belépett a folyosóra, de most már nagyon lassan indult meg. A zaj itt egész tiszta lett, kivehetővé vált körvonala, alapja.

– Mintha valaki egy vascsővel verné a radiátort – suttogta Kesserling. Majd hirtelen megfordult, vissza a fiatalabb felé – Mondtam már, hogy jártam az alagsorban?

Paulus megtorpant, kissé visszahőkölt: – És? – kérdezte aztán, nagyot nyelve.

– Amikor megjöttünk a lőszerrel. Találtam pár töltényt, ezt a nagy űrméretet, amit a hegyivadászok használtak – bólogatott Kesserling. Arca sötét, kifürkészhetetlen grimaszba torkolt.

– És?

– Lementem az alagsorba, mert Rommel szerint ott tartjátok a kiállítatlan dolgokat. Azt reméltem, találok a töltényeimhez egy Schieffer-puskát. A szakirodalom szerint ezek a töltények – iszonyatos rombolást végeznek.

– És? – kérdezte nagyon halkan Paulus.

– Láttam a karbantartók öltözőszekrényeit.

Kessering elmosolyodott, majd lépett párat, míg a Tisztítószerek feliratú ajtó elé nem ért.

– Szerintem innen jön a hang – fordult meg, és ekkor Paulus fejbelőtte.

*** 

Nézte, ahogy a test eldől, észre se vette, hogy a kongatás elmarad. Aztán, mint aki álomból ébred, kivette a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót.

A lány a falnak lapult, a kezében tartott seprűnyelet védekezően emelte maga elé.

– Ezt mért csináltad? – kérdezte Paulus dühösen. A géppisztoly csövével az öreg csizmás lábára bökött: – Nézd, mit kellett tennem.

Éva hajába apró festékszilánkok fehérlettek. Feje fölött a fűtéscsövön, mint karmolások sötétlettek ütései. Sápadtan, remegő szájszéllel nézett hol Paulusra, hol a halott ajtó mögül kilátszó részére.

– Te ölted meg – mondta aztán. – Engedj ki. Nem tarthatsz itt fogva.

– A saját biztonságod érdekében…

A lány felsikoltott, majd nekiugrott. Ütött is, a seprűvel, sújtása a férfi alkarját érte. Az felszisszent, de másik kezével lesöpörte a törékeny nőt. Éva a sarokba esett a hipósflakonok vödrök, felmosófejek közé. Nem állt fel, kezét arcába temetve halkan szipogni kezdett.

– Miért csinálod ezt velem? – suttogta Paulus lábának.

– Mert szeretlek – jött fentről a válasz. Éva megrázta fejét, majd gyűlölködve felnézett, hogy a másik szemébe, arcába mondja: – Én soha nem foglak szeretni.

 

II.

 

Barna Évának hívták, és épp túl volt egy hosszú kapcsolaton. Nem vette észre, de a fiú kihasználta őt, majd minden értelemben. Végül lelépett a közös albérletből, egy bőröndnyi könyvvel, melyek többsége a lányé volt.

Éva azokban a hetekben kezdett a múzeumban. Gyakorlaton volt ott az egyetemről. Eleinte nagyon unalmasnak tűnt, mivel az alagsori irattárba osztották be. Átnézte a leselejtezendő anyagokat, és amit végképp használhatatlannak ítélt, az mehetett a zúzdába.

Odalenn, a neonfényben és a porban, körbevéve használt papírzsebkendőkkel, ott találkozott a férfival. Ő vitte fel az irathalmokat egy nyikorgó kiskocsin a hátsó kocsibeállóhoz. Afféle mindenes volt, ezermester, észrevétlen, ügyes kezű árny. Két–három óránként együtt cigarettáztak, délben a másik gyakran vett neki egy kapucsínót az automatából. Szeles, rossz idő járta azokban a napokban. Hogy halljanak valamit, össze kellett hajolniuk. A lány megérezte a sötétkék kezeslábasból előbodorodó férfiszagot és még valamit. A többéves múzeumi lét illatát. Benne volt a naftalin, a felmosószerek és a poros posztó aromája. Összevegyülve azonban mindennél varázslatosabbnak tűnt számára. Valójában talán a múzeum hangulata vonzotta, nem ez a harmincöt éves valaki. Mindig is úgy gondolt ugyanis az épületre, mint egy férfire. Egy cserzett arcú, durva kezű katonára. Olyan lényre, amely nagyon sokat látott és tapasztalt, és most kőkezeivel átkarolja, megvédi őt. Az igazi, az élő csak halvány visszfénye volt ennek az alaknak. 

Egyébként sem tudott semmit a férfiról. Ha kérdezősködött róla odafenn, a kollégáktól, azok csak vállukat vonogatták. Mintha senki nem akart volna rosszat mondani alkalmi cigarettapartnerére. Egy ízben azonban, mikor különösen hosszan elálldogáltak a szélben, a lány megérezte, hogy valaki figyeli őket. Az öreg, félbolond Kovács bácsi volt az, épp az avart söprögette. Nem túl feltűnően, de néha rájuk-rájuksandított.

Nem mintha intim dolgokról diskuráltak volna. A férfi meglepően jártas volt a huszadik század történetében. Mint mondta, otthon egész jelentős kis könyvtárt szedett össze történelemtudományi munkákból. A lány kíváncsian sorolta kedvenc szerzőit – és ő a nevekhez rövid tűnődés után címeket rakott. Éva megörült a társításoknak: keresett pár antikvár könyvet már régóta a városban, de sehol nem lelte őket. Igazából nem felétlenül volt rájuk szüksége. A férfi először el akarta hozni neki. A lány ekkor ajánlkozott fel.

Aznap délután Kovács bácsi megállította őt hazafelé menet. A kukákat ürítette az előtérben, közben morgott magában. Éva elértette, megtorpant, visszafordult. Az öreg zavartan és dühösen nézett rá. Aztán mondott valamit héberül, majd egy olyan szót, amit a lány nem csak tanulmányaiból ismert. A shoa pusztította el pár távoli rokonát. Meglepődött a nyelven, és az öreg tiszta kiejtésén. De válaszolni nem tudott, és zavarában inkább otthagyta őt.

A férfihoz ment, ki a város szélén lakott, egy panelházban. Nagy, mogorva lakás volt, Éva nehezen oldódott fel benne. Miután a nappali impozáns polcrendszeréről megkapta a könyveit, vendéglátója borral kínálta. Aztán eltűnt valahol. A lány kisétált a folyosóra. A másik szoba lakattal volt lezárva. Amikor visszajött Kékszakáll, a lány nem kérdezett semmit. Helyette megitta a bort, és végigsimította a férfi arcát. Akkor már hónapok óta nem volt senkivel. Összességében az aktus csalódást okozott. Nehézkesen lendültek bele, valamiért mindvégig úgy érezte, hogy fuldoklik az idegen test alatt. Pedig kollégája nem volt sem kövér, sem nagydarab. Alapvetően semmilyen nem volt. Éva tudta, hogy három hét múlva az arcára sem emlékezne. Mikor hajnalban végignézett a meztelen férfitesten, semmi jellegzetest nem látott rajta. Egyedül talán fanszőrzete volt vörösebb és göndörebb az átlagosnál.

Ezen a reggelen Kovács bácsi már várt rá. A portással kávézgatott, majd a lépcsőn felfelé induló lány után inalt. Megragadta a karját. A férfi nevét ismételgette, és kezét tiltó mozdulatra emelte. Éva rosszkedvűen értetlenkedett. Az öreg még jobb napjaiban is nagyon zavaros volt. Állítólag annak idején, a város ostroma alatt a nyilasok úgy megkínozták, hogy elvesztette ép eszét. Talán ő volt az utolsó áldozatok egyike. A múzeum kényszerűségből alkalmazta. Ahogy az igazgató elmesélte, valamennyi támogatást kapnak utána, és benne van a programjukban is a kriplisegítés. Évát taszította a szóhasználat, de Kovács bácsi is, mert undorodott a szélsőségektől. Soha nem értette meg a fanatikusokat és a megszállottakat. A koldusokat, a bolondokat és a metróban prófétálókat. Kovács bácsi szenvedései ugyancsak hidegen hagyták. Ahogy a férfi kínlódása is.

A lány számára ugyanis tökéletesen elég volt az az egy éjszaka. Nagyjából feltöltekezett a kényszerű szűziesség előtte álló hónapjaira. Végzősként nem akart hosszabb kapcsolatba bonyolódni. A férfi pedig alkalmi szeretőként csapnivalónak bizonyult. Éva végiggondolta, mennyi energia, félreértés, kínos perc kellene ahhoz, hogy szexuális elvárásaihoz idomítsa az esetlen idegent. Inkább lemondott erről a feladatról.

Könnyebb volt elhatározni, mint végigvinni. A másik mind többet járt utána, észre sem véve a ridegség és közömbösség jeleit. Pár nap múltán olyannyira terhes és feltűnő lett folytonos vizitálása és kísérgetése, hogy Éva kiadta az útját. A kávéautomatánál történt. Ezúttal mindenki magának fizetett. A férfi elgondolkozva kortyolgatta saját italát, majd megrázta fejét. Nem akarta elhinni. Szemében pont az a megszállottság csillogott, amitől Éva leginkább irtózott. Elsétált, minden további magyarázat nélkül.

Ennyivel azonban nem úszta meg. Mivel kényszerű kapcsolatban maradtak, a férfi tolakodóan közel tudott jutni hozzá. Amikor csak lehetett, megérintette őt. Képes volt perceken át észrevétlenül bámulni. Halkan lopódzott utána az alagsori poros folyosókon. Éva tiltakozott e sajátos figyelem ellen, de mintha a másik nem értette volna meg, mit akar. Csak nézte őt elbűvölve, akár egy különös, furcsa bogarat. Ilyenkor Évát elfutotta a méreg, és inkább otthagyta.

A szakítás után feljárt az emeleti kis dohányzóba, ahol a gazdaságisokkal kellett összezsúfolódnia. Nem nagyon figyelt rájuk, azok se őrá. Csak egyszer ütötte meg a fülét egy különös kijelentés. A férfiról és a rendőrségről szólt. Az igazgató titkárnője szerint a férfit többször előállították önkényuralmi jelképek miatt. Éva kérdezni akart, de helyette elnyomta a cigarettát, és hallgatott.

Kezdett mind taszítóbb lenni számára a múzeum légköre. Már a szag sem volt olyan, mint az első napokban. Úgy érezte, ő maga is átitatódik ezzel a nehéz, haldokló öregeket idéző aromával. Otthon hosszan dörzsölte fehér tagjait a zuhany alatt – többnyire eredménytelenül.

Ám nem emiatt jutott döntésre, hanem a vécébeli eset okán. A lány később sem volt biztos benne, hogy pontosan mi történt azon a pénteki délelőttön Akkor már hosszabb ideje nem követte őt az elárult szerető. Úgy érezte, ismét szabadabban lélegezhet. Kereste, és úgy tűnt, megtalálta a magányt. Újabban a női vécé ablakából fújta ki a füstöt. Azon a napon, mikor végzett, bement az egyik fülkébe. Mikor megtörölte magát, megütötte fülét egy csosszanó lépés. Hallgatózott, aztán vállat vonva lehúzta a vécét. Ám amikor ki akart lépni, az ajtó nem engedett. Mintha beragadt volna a zár. Vagy mintha.

Lehajolt. Egy férficipő feketéllett a túloldalon. A lány felsikkantott, majd remegő hangon mondott valamit. A férfinak címezte szavait, noha akkor nem volt benne biztos, ki az idegen. Aztán nekifeszült az ajtónak, és  nyomni, később ütni kezdte. Mikor sírva abbahagyta, és hátával nekidőlt, az nyikorogva kinyílt súlya alatt. A hipószagú padlóra esett. A helyiség üres volt.

Késő délután, mikorra összeszedte magát, beszélt az igazgatóval. A kövér kis emberke nagyon kedvelte őt, talán túlságosan is. Csillogó, kutató szemei túl sokat és túl alaposan pásztázták végig Évát. Most, míg hallgatta, egyre lejjebb lohadt lelkesedése. Az eset kellemetlen és kényes volt számára. Megkérdezte, kire gyanakszik a lány, majd a név elhangzásakor bólintott.

A következő hétfőn Éva igyekezett nem sokat mutatkozni.  Egész nap odalenn kuksolt az alagsorban. Délben, mikor megnyomta a jelzőcsengőt, izgatottan várta, ki jön le a hulladékért. Nem tudta, mit mondjon vagy tegyen a lehetséges vádakra. Aztán a rémület perceire gondolt, és dühe elnyomta lelkiismeretfurdalását.

Kovács bácsi érkezett. Arcában vidáman táncoltak a ráncok. Felpakolta a papírhalmot. Aztán, mielőtt elindult, a lány megkérdezte, mit tud a férfiról. Az öreg felfogta, helyeslően bólogatni kezdett a szavakra, majd mutatóujját elhúzta nyaka előtt. A lány nem értett semmit. Tekintete az öreg cipőjére tévedt. Nagyot nyelt, majd lélegzetvisszafojtva hallgatta az ismerős, lassan távolodó, csosszanó lépteket. Ezután Éva is felment, és összepakolt.

Még aznap délután elintézett három telefont. Felhívta az igazgatót, és felmondta gyakornoki helyét. Nem indokolta a döntését. Ez az eljárás egyáltalán nem volt szokványos, de a jelen helyzetben a kövér emberke elfogadta.

Aztán az oktatási osztályon kérte, hogy keressenek neki új helyet. Furcsán fogadták az esetet, és írásbeli indoklást kértek.

Végül telefonált a férfinak. Ő már otthon volt. Hova mehetett volna, miután elküldték kényszerszabadságra?

A lány dadogva kezdte, és nem tudott kimondani fontos dolgokat. Végül arra lyukadt ki, hogy visszavinné a könyveket. Úgy vélte, ezzel mindenképp tartozik. Persze jóval többel, de nem volt mit tenni. A férfi hallgatott, majd beleegyezőleg motyogott valamit.

Éva egészen sokáig, majd nyolc óráig halogatta a kényszerű látogatást. Végül csak összeszedte magát, és nekivágott a hosszú útnak. Smink nélkül, zavartan utazott át a városon. A buszon rosszkedvű emberek bámultak az arcába.

A férfi hasonló, bizonytalankodó arckifejezéssel nyitott ajtót. A folyosóig engedte be Évát, gyorsan elvette a könyveket. Nagy házikabát, valami bolyhos köpenyszerűség volt rajta. Folyton a korábban lakattal lezárt ajtó felé lesett. A konyhában szellőző borosüvegek, szépen elmosott poharak csillogtak. Éva még mindig bűntudatot érzett, ezért érdeklődést mímelt. Amíg a másik valami vendégekről magyarázott, nyílt a titkos szoba ajtaja.

Egy német tábornoki egyenruhába ötözött idős alak lépett ki rajta. Évában benne akadt a levegő. Elhűlve nézte, ahogy az öreg int neki, cigarettára gyújt, majd a férfihoz lép, és dicséri az aznap esti játékot. Éva nem várta, hogy bemutassák – akaratlanul is ő maga nyújtott kezet. Az idegen a csapat tagjaként jelölte meg magát. Egyébként Kesserlingnek hívták. Éva tudta, ki volt Kesserling. Ekkor már egykori szeretője sem bírta tovább, gyengéden a szoba felé kormányozta őt.

Odabenn még öten ültek körbe egy zöld posztós asztalt. Mind férfiak voltak, de nem volt szivarfüst, sem kártya. Apró cetlik tömege, két dobókocka és a budai Vár felülnézeti rajza hevert az asztalon. Mindegyikőjük náci egyenruhában volt. Biccentettek, integettek a lánynak, a legfiatalabb szélesen elmosolyodott. Láthatóan ők is zavarban voltak. Éva a vendéglátóra nézett, és észrevette a házikabát alatt feszülő sötét szövetet. A jobb mellkason kitárt szárnyú sas csillogott. Aztán visszapillantott a szobába. A falakon az SS és a Harmadik Birodalom megannyi jelképére, a zászlókra, a tőrökre, a sisakokra és jelvényekre. Annak a játékosnak az arcába, kinek konok kis bajusza úgy elékeztetett a Festőére.

Dermedtségét volt szeretője félreértette. Elkezdte magyarázni, hogy e kör nem oly rég működik. Egyfajta szerepjáték, de lazán kezelt történelmi alapokkal. Újraértelmezik a dicső évek eseményeit. Éva is bekapcsolódhatna. A mai estén például.

A lány tiltón emelte fel kezét. Nem akart többet hallani. Sápadtan hátrált, egyenesen bele Kesserlingbe. Az könnyedén átfogta vállát, és a fülébe súgta, hogy nagyszerű szereplő lett belőle. Éva a férfira pillantott, aki kényszeredetten megvonta vállát. A mai estén pont ő a mesélő. Motyogta végtelen lassúsággal. Egy alternatív jövőbe helyezte Évát és a csapatot. Oda, hol a város lakosainak többsége.

A lány nem várta be a magyarázat végét. Kivonta magát az idős kezek finom tartásból, és hidegen elköszönt. Már a lépcsőházban járt, mikor a férfi beérte. Izgatottsága felülkerekedett zavarán és bántottságán. Kérte Évát, jöjjön vissza vele. Most jön a játék legérdekesebb része, a lezárás. Még nyerhetnek. Még lehet mindenki győztes. Reménykedve hagyta lebegni a mondat végét, mire a lány megrázkódott. Aztán megmondta a férfinak, hogy zsidó származású.

 

III.

 

– Megölted Kovácsot, most a barátodat – hát miféle ember vagy te? – A lány felállt,  vállát tapogatta.

– Megérdemelték, mivel elárultak. Árulókkal nekem nincs dolgom – válaszolt Paulus, majd körbenézett.

– Akkor most – gondolom – én következek.

A férfi erre nem felelt, lehajolt, és elhúzta a holttestet az útból: – Kiengedlek, ha rendbe jönnek a dolgok idekinn. Addig csak itt vagy biztonságban.

Ahogy felegyenesedett, a másik ismét nekitámadt. Könnyű kis teste a lendülettől fellökte a férfit. Átestek a halotton, a lány oldalt nyúlt, valamivel matatott. Paulus csak lassan tápászkodott fel, és akkor már Kesserling pisztolyával kellett szembenéznie.

– Add azt ide – szólt csöndesen. A lány a folyosó felé intett: – Most kimegyünk innen.

– Azt sem tudod, hogy kell használni.

Válaszul valami – talán a kibiztosító kallantyú – kattant egyet. Paulus összerándult, majd vállat vont. Megfordult, és elindult az ajtó felé.

– Az a te bajod, hogy nem hiszel semmiben – mondta menet közben. Amint kiléptek a kis ajtón, megtorpant. A lány nekiment, aztán egymáshoz tapadva hallgatóztak. Lentről fegyverropogás szűrődött fel. – Én nem mennék le oda – kommentálta a férfi.

– De én igen. – jött a válasz Paulus háta mögül. – Te pedig butaságokban hiszel. Talán újra kellene gondolnod a történelmi ismereteidet. – Azzal a gerincébe nyomta a pisztoly csövét.

– Már megtettem párszor. Az eszme néha áldozatokat követel. De én nem erre gondoltam. – A férfi elindult, és megszaporázta lépteit. Mintha a lövések egy eredőből származtak volna. Így persze valamelyik torlasz védtelen maradt.

– A háborúkat nem eszmék, hanem az anyag nyeri – folytatta. – Ám az mindig vesztes lesz, aki nem képes hinni semmiben. Ahogy te se. Nem tudtál hinni bennünk. A mi….

– Szerelmünkben? – Hátranézett a lányra, hogy lássa a gúnyos grimaszt. – Nem volt szerelem, nem volt semmi, csak egy…

– Ne most. Ne itt – Paulus megállt a folyosó közepén, és felhúzta géppisztolyát. – Valami történik.

– Igen. Épp megmenekülök – a lány mellélépett, és felemelte a pisztolyt. A férfi megfeszült. A cső hidege füle alatt érte bőrét. Valaki közeledett a lépcsők felől. Talán többen is jöttek.

– Én nem tenném ezt – Paulus nem könyörgött, de hangja elvékonyodott.

A másik megcsóválta fejét: – Irtózom a fajtádtól. De örülök, hogy megmutattad az igazi arcod. Így könnyebb lesz…

Egy test vágódott ki a lépcsőházból. Megcsúszott a köveken, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Ahogy kiegyenesedett, azonnal látszott, van benne valami torz. Észrevette a két embert, felnyerített, és rohanni kezdett feléjük.

Paulus reagált előbb – elsöpörte őt egy sorozattal. Amint a lövedékek hátravágták a támadót, mögötte újabb sötét alakok tűntek fel.

– Menjünk felfelé! – adta ki az

Szólj hozzá!
2011. március 06. 21:37 - Valmont

Amikor elment az áram

Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.

 

A tiszta ész kritikája

 

A férfi a pincefeljáró alján állt, a nő a lépcső tetején.

– Azt akarod mondani – kezdte a férfi –, hogy most, amikor végeztem, és hatévnyi kemény munka és kutatás után meg akarom mutatni neked a művemet, a munkám gyümölcsét, amit talán megváltoztatja az emberiség történelmét, szóval hogy most menjünk előbb étterembe?

A nő elmosolyodott, megvonta vállát.

– Éhes vagyok – válaszolt aztán –, és szeretnék neked pezsgőt rendelni. És nekem is van egy hírem.

A férfi odalenn a lépcső alján lehajtotta fejét, majd mikor felnézett, már ő is mosolygott. Kinyúlt oldalt, és lekapcsolta a fényeket a pincében. A sarokban zúgott és morgott valami nagy, sötét tömeg.

 ***

– Elmondom, mi a bajom a történetével – mondta a nyomozó, mikor felállt az asztaltól. A kihallgatószoba sarkába ment, és kidobta a csokispapírt. Aztán beleharapott a csokiba, jóízűen rágta, és nézte a székben ülő férfit. Még most is fel volt kötve a keze, és nyakán a forradások a neonfényben sötétlilának tűntek.

– Ott van ez a két mocsodék a házukban. Maga megsebesült. Nem halálosan, de elég durván. A felesége…– itt nyomozó elfordította a fejét. – A padlón fekszik. Karnyújtásnyira magától. Erősen vérzik, mély seb. A telefon…– A nyomozó farzsebéből noteszt vett elő, belenézett, elolvasott valamit, majd elégedetten eltette. –…egy kisasztalon az előtér végében. Kábé hat méterre az Ön pozíciójától. És maga…nem csinál semmit.

Az ülő felemelte rá tekintetét. Nem volt szemében semmi. – Dehogynem – motyogta alig hallhatóan.

*** 

A nő a fürdőszobai tükörbe behajolva rúzsozta a száját, amikor a férfi belépett a helyiségbe.

– Alszik? – kérdezte az asszony.  A férfi mögéállt, hozzásimult kombinés testéhez, előrenyúlt, megfogta a nő melleit.

– Igen. És horkol – suttogta az asszony hajába.

– Ne most…– kérte a másik, mire a férfi szusszanva ellépett, a csempének dőlt, és onnan nézett a tükörbe.

A nő most alapozót vitt még a jobba arcfelére, kiigazított valamit.

– Nem akarok elkésni – magyarázta az asszony, és szembenézett a tükörben a férfival. – Valami baj van? – kérdezte még a másiktól, aki csak a fejét rázta.

– Semmi. Nagyszerű lesz ez az este – válaszolt. – Fel van töltve a videó?

– Azt hiszem igen. Miért? – A nő bevizezett egy vattát, és kiigazította szeme alatt a festéket. Most már valóban tökéletes volt.

– Szeretném, ha elvinnénk a koccintást rögzíteni, aztán a vacsora után felvennénk, amikor bekapcsolom a Gépet. Amikor elsőször bekapcsolom, igazából, a tesztek után.

– Rendben – monda az asszony, és megfordult. – Tetszem neked?

– Nagyon – bólintott a férj, de látszott rajta, másra gondol. A nő odament hozzá, befészkelődött a mellkasára, a karjaiba, és megcsókolta állát, majd száját. – A videót aztán ne kapcsoljuk ki éjszakára se – súgta kacéran a férfi fülébe.

*** 

– Szóval – kezdte a nyomozó, csokitól torzított szavakkal –, ott fekszenek mind a ketten, és maga valami egészen furcsát csinál. Legalábbis a nyomokból ítélve. Elkezd kúszni a pince felé, legurul azon a hatalmas lépcsőn, majd odalenn előszedi a pisztolyt, mely nincs benne semmilyen nyilvántartásba, és…– a nyomozó legyintett, elnézett a sarokba. – Hogy volt minderre képes ezekkel a borzalmas sebekkel? És miért nincsenek vérnyomok az emeleten, ahol kilőtte a két baromarcút?

A férfi felnyúlt, megigazította haját, majd krákogott, mielőtt megszólalt.

– Kötszer. Bekötöttem magam odalenn a pincében. Ott volt kötszer.

– Nem igaz – vágta rá azonnal a nyomozó. – A kötszer a konyhában volt, alul egy polcon, jól látható dobozban. Tudnia kellett magának is, hogy ott van.

– Nem emlékeztem rá. A pincében lévőre emlékeztem. Még a múlt hónapban vágtam meg a kezem, és ott hagytam – csóválta fejét a férfi. – Tudja a Gép, amin dolgoztam. Csupa csavar és fogaskerék. Minduntalan összevagdosott.

A nyomozó legyintett. – Rendben. Oké. Legyen így. De akkor sem értem, miért nem a telefonhoz ment. Miért nem értesített előbb minket és a mentőket? – Az ülő alak elé tornyosult, és mintha meg akarta volna fogni a vállát. De végül nem tette. Szelídebb hangon folytatta. – Ember, a felesége haldoklott. A lánya odafenn volt két elmebeteg állattal az emeleten, akik szétforgatták a hálószobájukat az ékszerek után.

– A feleségem mondta meg nekik, hogy ott tartjuk az ékszert. Miután először megszúrták – bólintott a férfi. A nyomozóban bennakadt a szó, a másik pedig folytatta. – Azért mondta meg, mert úgy gondolta, ezzel megóvhatja a másik szobában alvó lányunkat. Tévedett. Megöltek volna mindannyiónkat.

A nyomozó kivárt, de a férfi elhallgatott. – Értem. De akkor sem tudom elfogadni, hogy a kötszerért mászik le a pincébe, és közben eszébe se jut felhívni valakit, segítséget kérni. Ez nagyon nincs rendben, ember.

A férfi felnézett rá, állta tekintetét, majd megvonta vállát.

– Ez van. Végül megbűnhődtek, nem?

*** 

A nő az ágyra ülve húzta harisnyáját, miközben az ingjét gomboló férjét figyelte.

– Tényleg kész vagy? A Géppel? – kérdezte hirtelen aggódva. A férfi betűrt ingjét a nadrágjába, majd összehúzta övét és becsatolta.

– Azt hiszem, igen. Az eddigi mérések alapján működni fog – bólintott.

– De még nem tesztelted – jelentette ki a nő, miközben belelépett szoknyájába.

– Nem – ismerte el a férfi. Körbemutatott. – Amikor bekapcsolom, valószínűleg el fog menni az egész negyedben az áram. Akkora energiaigénye lesz.

– Te fizeted a számlát – nevetett fel a nő. Megigazította szoknyáját, majd a férfihoz lépett, megfogta arcát. – Ez nagyon fontos neked. Maradhatunk, ha akarod.

A másik eltűnődött, majd megcsóválta fejét. – Nem. Ünnepeljünk. Bár nem szívesen halogatom a pillanatot, főképp, hogy amíg be nem kapcsolom, addig nem…

Abbahagyta, eltűnődött valamin. – Mindegy. Fontosabb, hogy egy kicsit együtt legyünk előtte. Utána minden más lesz.

A nő hirtelen megcsókolta.

– Az biztos – súgta, mikor elváltak.

***
 

A nyomozó nem felelt, várt, az asztalnak dőlve nyalogatta fogait, mint ez nagy, elégedett macska. A férfi kitartóan nézte, majd felsóhajtott, és így szólt. – Rendben, akkor elmondom, hogy miképp okoskodtam ott, abban a pár percben.

A nyomozó nem válaszolt, csak hátrébb lépett, egy széket húzott ki az asztal alól, és leült rá. Aztán összefont mellkasán a két karját, és a férfi arcába bámult.

A másik elnézett oldalt a szürke falra, mint aki ott látja az események vetített verzióját, majd halkan beszélni kezdett.

– Tudós vagyok, mindig is racionálisan gondolkoztam. Felmértem az okokat a következményeket, összevetettem a kettőt, és cselekedtem. Amikor ott hevertem a padlón, éreztem a sörétek szúrását a testemben. Tudtam, erősen vérzek, de legalább fél óra, míg ezekkel a sebekkel ez komolyabb gondot okozhat. A feleségem...– A férfi hangja hirtelen elcsuklott, majd erőt vett magán, és tovább beszélt: – Ott feküdt mellettem, és láttam, az ő sebéből fekete vér folyik. Ez azt jelentette, hogy szervet ért a kés, talán májat. Vagyis hiába csinálok bármit – a seb végzetes, a belső vérzés miatt a halál nagy valósínűséggel beáll mielőtt komolyabb segítséghez, például orvosi, kórházi ellátáshoz jutna.

– Ez csak…– kezdte volna nyomozó, de a másik leintette. A nyomozó fejét csóválva néma maradt.

– Kérem, hagy fejezzem be – elgondolkodott, majd mély levegőt véve így folyatta: – Tudtam, hogy az egyik rabló bezárták a bejárati ajtót. A hátsó ajtót mi zártuk még délután. Az ablakokon a gyakori lopások miatt vasrácsok vannak. Míg egy rendőrjárőr behatol az épületbe – értékes percek telnek el. Tudtam azt is, hogy ha azok ketten odafent meg is találják az ékszert, fel fogják forgatni az egész lakást. És akkor ráakadnak az alvó lányunkra. Ezért aztán, mindez összesítve, arra jutottam, hogy nekem kell megoldani a dolgot. Ennek menete az volt, hogy előbb el kellett látnom a sebemet felületes kötözéssel, majd az illegálisan beszerzett és a pincében tárolt pisztollyal likvidálnom kellett a két rablót. Mivel tudtam, hogy a pincében van kötszer, nem engedhettem meg a két-három percnyi kitérőt a konyhába. Ezért másztam azonnal a lépcsőhöz, gurultam le rajta, kötöztem be magam, és vettem elő a fegyvert a vaskazettából.

Elhallgatott, és várakozóan a nyomozóra tekintett. Az a monológ alatt ismét elővette kis jegyzetfüzetét. Most belenézett, aztán hirtelen, közömbösen megkérdezte.

– És mit tud az áramszünetről?

*** 

A nő az előtérben átnézte retiküljének tartalmát, majd ez gyors, futó pillantást vetett a kerek, ovális tükörbe. – Azt hiszem, kezdek nagyon éhes lenni – vallotta be mosolyogva tükörképének.  A férje a szófán ült, cipőjét húzta.

– Mi az a jó hír, amit te akarsz mondani? – kérdezte hirtelen.

A nő megmerevedett a tükör előtt, majd lassan megfordult, lenézett a férfire. Aztán valami eszébe jutott, és a tükörre mutatott. – Ketten vagyunk – mondta talányosan. – Itt, és a tükörben is.

A férfi felállt, megigazította öltönyét, majd nyelt egy nagyot.

– Ezt úgy érted…–kérdezte, mire a nő bólintott. – Mikor tudtad meg?

Az asszony a fogashoz lépett, leemelte róla kabátját, és felsóhajtott. – Egy hete, mikor a nőgyógyászomnál voltam. Akkor lett biztos. – A férjére pillantott. – Örülsz?

A másik csak állt a folyosó közepén, nézte a padlót, aztán felemelte tekintetét, míg az elérte a feleségéét.

– Ez a legboldogabb nap az életemben. – mondta. – A videó! – jutott eszébe, és megfordult. Ebben a pillanatban csöngettek.

– Nyitom – mondta a felesége, és az ajtóhoz lépett, majd ahogy szokta, anélkül, hogy a kémlelőnyílásba nézett volna, kitárta az ismeretlen előtt.

***
 

– Nem emlékszem áramszünetre. – vallotta be a férfi.

A nyomozó felhümmögött, aztán ismét a jegyzetfüzetébe nézett. – No, pedig volt, és  a szolgáltató szerint a kiváltója egy különösen nagy áramfelhasználói anomália volt, pont a maguk házában. Mintha valaki bekapcsolt volna ezer mosógépet egyetlen kézmozdulattal. De nem mosógépet kapcsoltak, be, ugye?

A férfi tíz másodpercig nem válaszolt, majd megköszörülte torkát. – Van egy kutatásom. De azon az éjjelen…

A nyomozó felállt a székről, az asztalhoz lépett, és kikapcsolta a hangrögzítőt.

– Elmondom, mit gondolok én – mondta szomorúan. – Tudja, egy kicsit utánanéztem a dolgoknak.

– Ennek örülök – jegyezte meg a férfi mosolyogva.

– Igen – a nyomozó végigmérte, majd visszaült a helyére. – De nem akarom, hogy ennek nyoma legyen. Kérem, hallgasson meg, és ha igazam van, csak bólintson a végén.

A férfi még mindig mosolygott: – Rendben.

A nyomozó pedig ezt mondta: – Maga épített egy időgépet.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, komor, feszült figyelem váltotta fel. A nyomozó pedig folytatta: – Láttam a jegyzeteit, utánaolvastam az elméleti háttérnek, és megnéztem a gépét odalenn a pincében. Az a gép ette meg az áramot azon az éjjelen. Az első alkalom volt hogy kipróbálta. Tudom, hogy az elmélet szerint az időutazás visszafelé egészen addig a pillanatig lesz lehetséges, mikor az első időgép működésbe lép. Maga is ismeri ezt a törvényt. És ezek alapján elmondom, mit csinált.

A nyomozó kivárt, majd halkabban, keserűen így folytatta: – Látta, hogy a felesége haldoklik. Szerintem azt is tudta, hogy a mentők megmenthették volna. De döntenie kellett. Nem volt magának semmiféle fegyvere a házban, de volt egy időgépe a pincében, amit még sosem kapcsolt be. A másodpercek peregtek, tudta, hogy ha nem indítja be, annál később lesz majd lehetséges visszatérni a jelen pillanatába. Döntenie kellett, és maga a lányát választotta. Lemászott a pincébe, és bekapcsolta a gépet. Fél percre elment minden áram a kerületbe, és ezalatt maga – pontosabban a jövőbeni énje –  előjött a gépből. Kezében egy fegyverrel, amelyet valamikor a jövőbe fognak legyártani és törzskönyvezni. Valószínűleg egy éjjellátót viselt, felment az emeletre, és agyonlőtte a vakon tapogatódó betörőket. Aztán, mikor visszatért az áramszolgáltatás, ellátta önmaga sebét, majd a gépet újból beüzemelve, a pisztolyt a helyszínen hagyva, visszatért a jövőbe.

A nyomozó nagyot fújt, széttárta két karját: – Nos, igazam van?

A férfi csak bámult rá, aztán megrázta fejét.

– Lenyűgözően érdekes okoskodás – vallotta be. – Egy dolgot azonban elfelejtett.

– Mégpedig?

– Nem volt, csak egy áramszünet. Hogyan mentem vissza a jövőbe, ha másodszor nem következett be rendszerleállás a szolgáltatónál?

A férfi kivárt, majd felállt székéből: – Az elmélete izgalmas, de sajnos logikailag nem stimmel. – A hangrögzítő felé intett. – Maradjunk inkább a felvett változatnál. Elmehetek?

A nyomozó várt egy kicsit majd kelletlenül felállt ő is, és kinyitotta férfi előtt az ajtót. – Szabadon távozhat, tessék. És…– kereste a szavakat, de végül csak biccentett. – Minden jót.

*** 

Két perccel később, mikor a férfi kilépett a rendőrkapitányság épületéből, és akaratlanul is felszabadult, mély levegőt vett. Aztán megdörzsölte szemét, arcát és érezte, nedves lesz az ujja.

–A francba – suttogta maga elé.

Szemben az utca túloldalán ott várakozott autója. Óvatosan átkelt az úttesten, beszállt a vezetőülésre.

– Hogy ment? – kérdezte hátulról egy hang. A férfi a visszapillantó tükörbe lesett. – Meleg helyzet volt. De azt hiszem, rendben lesz.

Aztán valami eszébe jutott, és még mindig a tükröződést nézve ki is mondta: – Ketten vagyunk. Itt és a tükörben is.

 

vége   

Szólj hozzá!
2010. december 15. 21:16 - Valmont

Ukránok, Goethe, Németország

A következő postban majd némi ízelítőt is adok, mivel telt az elmúlt egy hónap. Legelőbb is nagyon sok munkával, polgári munkával - heti ötvenöt óra megvolt néha, így aztán éjszakánként már végképp alkalmatlan voltam az írásra. Ráadásul bort öntöttem billentyűzetemre, és aki sokat ír, az tudja, milyen nehézkes egy jól bejáratott billentyűzetet érdemben pótolni. Hát mst ez még nagy o nem megy :)

A lopott időkben, hétvégén sikerült összeraknom az alábbit. Alapja egy novemberi prágai utazás, illetve a hazaút, amikor órákon át csak lestem a vigasztalan cseh síkságot. Mindig is akartam még a villikirállyal foglalkozni, de a középiskolai tananyag ezidáig túl szimplának tűnt egy feldolgozáshoz. Most, az autóból kifelé bámulva beugrott egy vesztébe rohanó ukrán lány alakja.

 

A villikirály

 

„Ki nyargal a szélben, az éjen át?...”

Goethe: A villikirály

 

 

Ani a magyar határ után látta meg Jurijnál a pisztolyt. A férfi kivette rejtekéből, a kesztyűtartó alatti kábszerszállító kis zugból, megnézte töltöttségét, közben kacsintott a sofőrnek. Petro csak mordult egyet, egyébként is, alig szólt pár szót, mióta elindultak. Ani előrehajolt a két ülés közt, és figyelte, ahogy a férfi, szerelme, egykori szereleme, stricije, kínzója és megalázója kiszedi a tárat.

– Az minek? – kérdezte a lány elhaló hangon.

– Fő a biztonság – szólt hátra a Jurij, majd visszacsattintotta a töltényeket, aztán még egyszer ellenőrizte a biztosóbillentyűt. – Ha Vaszil meggondolná magát. – Jurij előrehajolt, és a fegyvert bedugta hátul az övébe.

– Azt mondtad, fél év haladékot adott – kontrázott a lány halkan.

– Vaszilnál sosem lehet tudni – dörmögött közbe a sofőr is, mire Ani felsóhajtott, és hátradőlt. A műszerfal felől fodrozódó meleg, a motor zúgása, a kelletlen, bágyadt déli nap hamarosan álomba ringatta. Átszenderegte a magyar-osztrák határt is, csak Ausztria közepén ébredt fel, a nagy, komor hegyek árnyékainak sötétjére.

– Szomjas vagyok – mondta nyűgösen, mire Jurij hátrafordult.

– Jól aludtál, szépségem? – mosolygott rá. Ani elnézte a szeretett arcot, a homlokon képződött számtalan új ráncot, a még mindig olyannyira vonzó meleg, bizakodó tekintetet – és elfordította fejét.

– Nem vagyok a szépséged – motyogta dacosan. – Vagy már nem csak a tiéd...– tette hozzá keserűen.

A fiatalember hátranyúlt, megfogta Ani ölében heverő kezét. Tapintása napok, hetek óta nyirkos volt a félelemtől, amin Ani nem csodálkozott. Hallott történeteket arról, néha hogyan, milyen állapotban találtak rá Vaszil ellenfeleire. És adósaira.

– Nem lesz semmi baj. Gyorsan megcsináljuk ezt, és…

– Félmilliót gyorsan? – pillantott rá Ani, miközben elvörösödött. – Tudod, hány faszt kell ahhoz…

– Csss – Jurij felnyúlt, befogta száját. – Hagyd ezt abba, nem akarom hallani.

Szemében az egykori szerelemből maradt valami aggodalom és könyörgés. Ani megrázta magát, mire Jurij elvonta ujjait.

– Minek a pisztoly?  – kérdezte a lány, miközben kimentek a pálya szélső sávjába.

– Fő a biztonság – ismételte Jurij. Az autó megállt egy sárga emblémás benzinkút parkolójában. Jurij kiszállt.

– Mit kértek? – szólt vissza a kocsiba hajolva.

– Sört – dörmögte neki Petro rekedten, cigarettával babrálva.

– Pisilnem kell – nyűgösködött a lány, és közben ő is kilépett a fagyott betonra. A környező hegycsúcsok fenyegetően meredtek rájuk.

– Majd ha visszajöttem – bólintott Jurij. – Kapsz kólát – mondta még, azzal elindult a fotocellás ajtók felé.

– Ideges – szólt ki Petrot, a letekert ablakon. Kékes, füstcsíkokat eregetett orrából, miközben a kocsi mellett fel-alá sétálgató Anit figyelte.

– Én is az vagyok. Elvégre az én bőrömről van szó – csóválta fejét Ani.

– Jó helyre kerülsz – nyugtatta Petro. – Sok lányt vittem már abba a házba. Szeretik ott az ukránokat. Jó hely, tiszta. Válogatott ügyfelek. Szóval…

– De minek a pisztoly? Jurij sohasem hordott fegyvert…– állt meg Ani a nagydarab, kopasz férfira meredve, de a vizelési inger újból járásra ösztökélte. – Nem is tud vele bánni.

– Félmilliós tartozásnál, főleg ha Vaszilkának tartozol, dukál egy pisztoly, hidd el... –vigyorgott rá Petro.

– Ahol pisztoly van, ott lövés is lesz – mondta a lány csendesen, túl csendesen, mire a sofőr visszakérdezett, hogy mi, de a lány csak fejét rázta.

Később, mikor már igazán benne jártak az alkonyatban, és letértek a német autópályáról valami másodrangú útra, Ani ismét elaludt.

Mindent elöntő, rideg szürkeségre riadt.

Előtte álmában újraélte a jelenetet, mikor Jurij elmondta, mi történt. Hogy a szállítmányt, amellyel pénzt akart szerezni, elfogták a zsaruk. Hogy mennyivel tartozik Vaszilnak. Hogy nagyon szereti Anit, de nem tud más megoldást. A haverja, Petro ismer egy helyet Németországban, senki nem tudja majd meg, mit csinál. A faluban azt mondhatják, hogy bébiszitterkedik.

Ani némán állt előtte a nagy fa alatt, amelyre kiskorában hintát szerelt az apja, nézte Jurij áruló arcát, és próbálta megérteni a szavait. Felelni akart, sírni, kiáltani, de álmában, ahogy annak idején a valóságban – nem jött ki hang a száján. E tehetetlenség riasztotta fel.

A kinti táj nagyon megváltozott. Sík, üres tér suhant el az autó üvegén túl, bokrokkal, alacsony, girhes fákkal szabdalt lapály. Fenn, az ég bal peremén ott sárgult a hold, a távolban pedig, halovány derengésében ködcsomók fodrozódtak. Ani még az autó belsejében uralkodó meleg férfiszagban is megborzongott, és erővel kellett elvonnia tekintetét a látványtól – ám ekkor szeme sarkából mozgást pillantott meg. Visszakapta fejét, és meglátta őt.

– Mi az? – suttogta, mire Jurij is megmoccant.

– Mi? – nyögte álmosan. – Mi van?

Ani előre nézett, majd vissza, de ekkorra a jelenés eltűnt.

– Egy lovas – mondta lassan. – Ott kint. A mezőn. Követett minket.

– Egy lovas? – kérdezte Jurij, és a műszerfalra pislantott, majd ki, el Petro mellett. – Hol?

– Már eltűnt – motyogta a lány.

– Kicsim, száztízzel megyünk. Egy ló nem tudja követni ezt az autót.

Petro egyetértően felmordult, és a visszapillantóban a lány tekintetét kereste, majd mikor ráakadt, elkapta sajátját. Ani kifújta a levegőt, órájára nézett. – Messze vagyunk még?

– Nem annyira – dörmögte a sofőr. – Nem erre szoktam jönni, de most kipróbáljuk, talán rövidebb lesz. Meg a pályán ilyenkor eléggé feltorlódnak az ingázók.

– Értem – sóhajtott Ani. Érezte, az éhség mind nagyobb tért követel gyomrában. Utoljára még előző este, indulásnál ettek szendvicseket. – Nem vagytok éhesek? – kérdezte a férfiaktól.

– Mi ettünk, míg aludtál – jegyezte meg Jurij. – Megálljunk valahol?

– Csak ha nem olyan sietős – Ani hangjában több volt a gúny, mint akarta. Jurij visszafordult felé, élesen ránézett.

– Ezt hagyd abba – kérte. –Épp eléggé fáj így is. – Azzal ismét előre nézett, a fénycsóvák fehér sávjaiba.

Ani homlokát a hideg üvegnek nyomva összehúzta magát, nyugtató magzati pózba gömbölyödött. Behunyta utazástól égő szemeit, majd számolt, tízig, húszig, százig – aztán, amikor rájött, hogy új álom már nem jön, felnyitotta tekintetét. És ismét ott volt.

Ani felsikoltott, mire Petro elrántotta a kormányt, az autó kilengett, a gumik csikorogtak, Jurij kiáltott valamit, majd hirtelen minden visszaállt a helyére.

– Mi volt az? – dörrent rá Jurij a lányra, közben hol előre, hol oldalra, hol hátra lesve.

– Ismét láttam. Most egészen közel volt – válaszolt az halálsápadtan. – Fehér volt az arca, a szakálla, a lova pedig csak csontokból állt…

– Ugyan már, hagyd már…– csóválta a fejét Jurij, majd oldalt mutatott. – Állj meg – utasította Petrot.

Egy étterem várt rájuk az út mentén, fényes, meleg színekkel előcsillogva a táj feketülő drapériájából.

Ahogy az autó megállt, Ani meg se várva a többieket, kiszállt, majd átszelve a hideg parkolót, berontott az épületbe. Lágy zene, erős, sárga fények fogadták.

– Toilette? – nézett a hosszú pult mögött álldogáló középkorú férfira. Az balra mutatott.

Ani benyomult a szűk, illatosítótól terhes szagú helyiségbe, megállt középen és figyelt. Csönd volt, a négy fülke zárja zöld jelzést mutatott. Ekkor megfordul, és a félember magasságú tükörben meglátta magát. Sovány, halottsápadt, fekete hajú lány. Arca keskeny, a csinosnál szebb, a szépnél komorabb. Behajolt a legközelebbi mosdótálba, és vizet fröcskölt szemérre, aztán papírtörlőbe törölte magát, és csak várt a kézszárító langyos kockájára dőlve, míg megjött a sírás.

Arra ment ki, hogy két útitársa ukránul beszélget a pultossal.

– Á, gyere csak – intett neki Jurij mosolyogva. – Nézd, egy földi, Mika.

A pultos tapintása lágy volt, nagy, barna kutyaszemei érdeklődve kutatták a nő arcát.

– Ani – mutatkozott be rekedten a lány.

– Kérsz valamit inni, Ani? – kérdezte lágyan a férfi. Petro és Jurij előtt ismeretlen címkéjű apró sörösüvegek barnállottak.

– Valami erős jót tenne – motyogta a lány.

– Nem vagy éhes? – kérdezte tőle Jurij aggódva.

– Már nem – válaszolt a lány felé se fordulva. – Igyunk.

– Ez a beszéd – nevetett fel Jurij erőltetetten, és átkarolta a nő vállát. – Három vodkát. Valami komolyabbat.

A csapos óvatosan poharakat helyezett eléjük, majd a háta mögüli üvegpolcról kiválasztott egy palackot. Hirtelen hosszú hajú, fehér kötényes férfi lépett ki egy oldalajtón, mire Jurij összerezdül. Kérdezett valamit németül a pultostól, aki csak fejét rázta, és mosolyogva mutatta az üveget. A másik felnevetett, azzal visszament az ajtó mögé.

– Azt kérdezte, esztek-e, mert ha nem, zárná a konyhát – magyarázata a pultos.

– Itt a mi ételünk – nézte a lassan megtelő poharát Jurij.

Mika magának is töltött, majd visszarakta az üveget, és felemelte poharát: – Az utatokra – mondta ünnepélyesen.

Koccintottak és ittak. Ani torkát égette a szesz, felköhögött, megrázta fejét. A csapos ismét őt figyelte.

– A barátaid mesélték, mit láttál – kezdte óvatosan.

– Talán álmodtam – vont vállat a lány.

– Nem biztos – kontrázott a csapos azonnal. Jurij felkapta fejét.

– Miről beszélsz, ember?

– Ez a vidék híres a Vilikirály legendájáról – bólogatott a másik eltökélten, és megköszörülte torkát. – Pár évente látják őt. Ott lovagol a síkon – kimutatott a nagy üvegtáblákon túli sötétségbe. – Írt róla Goethe is. Nagyon régi dolog ez.

– Ki a fasz az a Goethe? – nyögte Jurij a fejét csóválva. Száján tétova, készülődő mosoly játszott. Ani tudta, akkor mosolyog így, ha úgy véli, ugratják őt.

– Egy híres német költő volt – szólt közbe a lány. A hangjában ismét megfeszült valami gúny, amitől Jurij összerezdült, mint akin ostorral vágtak végig. El is lépett mellőle.

A csapos elismerően biccentett Ani felé.

– Úgy van – mondta. – Állítólag a környéken átutazóban hallotta a történetet, és így keletkezett a Vilikirály című ballada. Arról szól, hogy éjszaka egy apa viszi a fiát a lovon, az megpillantja a Vilikirályt, de az apa nem hisz neki, mert ő nem látja, vagy mást lát, mindegy, a végére a fiú halott.

– Szomorú – dörmögte Petro. Koppintott egyet a pohárral, másik kezével pár bankjegyet szórt a pultra. – Kérhetnénk még egy kört?

– Én már nem kérek – tiltakozott Ani.

–A vendégeim vagytok, igyatok csak drágáim – mosolygott a pultos, de amint kitöltötte az italokat, arca ismét elkomorult. – Tény, ami tény, igen sokszor megesik, hogy a környéken átkelők, kik balesetet szenvedtek ezeken az utakon, előtte látnak valamit. Legutóbb tavaly egy holland házaspár. Az asszony mondogatta a férjének, hogy valaki követi őket, de az csak nevetett rakta. Később elaludt, karamboloztak, a nő kirepült a kocsiból, fejjel neki egy fának, és…– a csapos egyik öklével a másik tenyerébe csapot. Ani összerezdült a zajra. Orra előtt tartva szagolgatta az ingyenvodkát, de most hirtelen felhajtotta.

– És mindig ez a vége? – kérdezte aztán színtelen hangon.

– Mi? – kérdezett vissza a csapos, noha tudta, mit akar a lány.

– Mindig meghal az, aki látja?

Jurij felhorkant, majd hátrált pár lépést, míg neki nem ütközött egy széknek. – Ez nekem sok – mondta, és leült. – Ezt a baromságot – tette még hozzá, és rágyújtott, majd a sarokba szerelt tévén némán villódzó reklámokat kezdte figyelni.

– Igen – bólogatott a csapos, és elfordult. – Mindig. A tulaj gyűjtögeti a sztorikat, már jó régóta. – Lehajolt, valamit keresett a pult alatt. – Át akarja keresztelni a helyet a Vilikirály névre. Ilyen turistacsalogató dolog lenne. Ezekkel akarja majd kidekorálni a falakat.

Nagy, bőrkötéses mappát dobott a pultra. Pár papírlap, újságcikk kicsúszott belőle, egyenesen Ani elé. Összeroncsolt autókról készült raszteres képeket látott a bekezdések közt.

– De mondjátok meg, ki akarna ilyen helyen kajálni? Ahol ez van a falon? – kérdezte a csapos mosolyogva.

– Én ugyan nem – jegyezte meg vidáman a hátuk mögül Jurij.

– A lényeg, hogy ha elértek Mainholzig, már nincs baj. Ott a síkság vége – folytatta csapos halkabban. – Úgy veszem észre…

– Biztos, hogy mindenki meghal, aki látja? – kérdezte hirtelen Ani. Csönd telepedett rájuk. Végül a pultos lehajtotta fejét, majd egyik kezével megkocogtatta a mappát.

– Ezek szerint igen – mondta.

Petro hörögve kiengedte a levegőt, Jurij pedig cüccögött.

– Baromság – jelentette ki, felállt szinte kirúgva maga alól a széket. – Menjünk. Isten veled, földi. Köszönjük az italt.

A megszólított csak intett neki, biccentet Petronak, majd erősen Ani szemébe nézett.

– Mit tudok tenni? – kérdezte tőle a lány, szinte alig hallhatóan, inkább csak ajkaival formálva a szavakat.

– Menekülj – válaszolt ugyanúgy a férfi, majd kinyúlt, végigsimította Ani haját, arcát.

Petro az ajtóban bevárta Anit, kinyitotta előtte, és miközben a lány átlépte a küszöböt, a fény és a sötétség közti határt, a fülébe súgta: – Én is láttam.

Ani döbbenten megtorpant, visszafordult. Heves, akaratos szélroham támadt hátának.

– Micsoda?

– Amikor másodszor szóltál, láttam én is – vallotta be bűnbánó arccal a sofőr. Közben Jurijt figyelte, aki már odaért a kocsihoz.

– És miért nem mondtad? Miért nem igazoltál? – támadt Petrora a lány. A nagydarab férfi hátrált, míg a bezárt ajtónak nem ütközött kívülről.

– Nem akartam…tudod...– előre intett, az autó felé.

Ani egy pillanatig csak állt, figyelve a férfit, majd dühösen legyintett, és megfordult, elindult a kocsihoz.

– Ha ismét meglátod, szólj, és én intézkedem – mondta neki Jurij vidáman, mikor beszállt a kocsiba.

– Mit csinálsz te? – kérdezte a lány fáradtan. Jurij erre előredőlt, kivette fegyverét nadrágja szorításából, babrált rajta, majd felmutatta. – Ezzel, béby. Ezzel kinyírjuk az álomlovagodot – vigyorgott, majd nevetett is. Petro közben begyömöszölte magát a volán mögé, ráadta a gyújtást, ezért Jurij nem hallhatta Ani válaszát.

– Bolond.

Ahogy ismét nekivágtak az útnak, Jurij elrakta maga mellé a pisztolyt, és térképet vett elő. Jó ideig nézegette a kesztyűtartó világításában, majd megjegyezte szinte csak úgy magának: – Mainholz még egy jó tízes.

Petro válaszul morgott valamit az orra alatt, Ani pedig előrehajolt.

– Mi van, mégis érdekel a dolog? – kérdezte halkan. – Talán féltesz? – Most már tényleg gúnyos volt hangja, de Jurij nem válaszolt semmit.

Ani felnevetett, kiábrándultan és megkönnyebbülve.

– Gyáva vagy Jurij – mondta hátradőlve. – Soha nem mersz szembenézni semmivel. Nincs elég erőd. Szerintem Vaszil meg fog ölni. Te ezért nem látod őt.

– Ani – szólalt meg hirtelen Petro. A lány a csontjaiban is érzete remegni basszusát. – Elég.

Csöndben figyeltek kifelé az elkövetkező negyedórában, nem szólva egymáshoz, szinte még a levegőt is halkabban véve.

A hold időközben egészen felkapaszkodott a horizonton, és errefelé már köd se zavarta ezüst ragyogását. Szaggatott foltokban fenyvesek tarkították a síkság képét. Ha előre bámult, Ani láthatta, hogy a csomók hamarosan vastag, sötét erdőfallá érnek, mely fölött sárgán ragyogott az ég alja.

– Az ott Mainholz – mutatta a fényt Jurij. – Megnyugodhatsz…

Ani bólintott, nem válaszolt. Be akarta hunyni a szemét, hogy pihenjen a városig, de valami mozgás megzavarta. Balra és oldalt kélt, odakint. Óvatosan, nyakát lassan, centiről centire csavarva nézett ki az ablakon, hogy beleámuljon abba az iszonyú arcba.

– Itt van! – jelentette ki élesen, mire Jurij azonnal megfordult. Sápadtan, a levegőt nagyra tátott szájjal kapkodva figyelte az Ani mellett odakinn elsuhanó dolgokat.

– Hol? Én ne látom! – kiáltotta kétségbeesetten. A lány mutatta is, hogy ott lovagol tőlük alig öt-hat méterre a vízelvezető árok peremén, de ekkor Jurij már nem a kinti világot, őt nézte.

– Nincs ott semmi – fogta meg a lány csuklóját, mire Ani kirántotta magát a szorításából, és lehúzta az ablakot. A hideg levegő, mint egy halott lehelete, borította be őket.

– Add a pisztolyod! – parancsolta a lány.

– De – próbált ellenkezni Jurij, ám Ani a vállánál fogva visszalökte, előre.

– Add a pisztolyt – mondta még egyszer.

– Jurij, add oda neki – kérte most már Petro is, elváltozott, furcsa hangon. A megszólított nem tudta, melyiküket nézze, aztán lenyúlt, és oldalról felvette a fegyvert, nyelénél fogva nyújtatta Ani felé.

– Nesze. Csak...– mondta volna, de a lövés félbeszakította.

A fegyver akkor sült el, mikor félig még az ő kezében, félig már Ani görcsös szorításában volt. Nem lehetett tudni, ki húzta meg a ravaszt összefonódó ujjaik rejtekében.

A füst pár másodperc alatt eloszlott és kiröppent, de a fülükben csengő visszhangtól szólni még nem bírtak. Jurij, aki a lövés villanásakor hátraugrott, a műszerfalhoz gömbölyödött, nem mert moccanni. Ani a kezéből kieső fegyverért nyúlt, fújt egyet, körbenézett.

– Semmi…– kezdte volna mondani, de ekkor megpillantotta a lyukat –…baj.

 Az előtte lévő szék közepén, nem is, balfelén volt. Ha a széket egy emberi testnek képzelte, nagyjából a szív tájékán.

– Petro? – szólt előre.

Ahogy Jurijra nézett, tudta, nem fog választ kapni. Egykori szerelme rémülten, tehetetlenül bámulta sofőrt.

Ani előrehajolt, és még látta, ahogy Petro testének tömbje lassan a kormányra borul. Jurij tehetetlenül meredt maga elé. Ani felnézett, ki a szélvédőn, mert fénycsóva vágott arcába. Aztán még annyi ideje maradt, hogy oldalra tekintsen a Vilikirályra.

 

vége

 

 

  

Szólj hozzá!
horror