Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. január 09. 22:31 - Valmont

Panel

 erkely_1.png

Ebben a lakásban laktunk, ez volt az erkély, ez volt a kilátás, a szüleim itt kezdték meg a városi életüket, és innen mentünk aztán a városszéli erdő mellé, ahol kisgyerekként rettegtem a fáktól, a kazántól a pincében, a szobámtól. A kép valamikor a hetvenes évek végén készült. A panellakások, a távoli vonatfütty, az utcai világítás bederengő fénye éjjel, általában a város sárga fénye éjjel számomra  a mai napig az otthont, a biztonságot és a békét jelentik. A történet természetesen kapcsolódik az előzőhöz, elrejtettem benne egy utalást, hogy miféle időbeli pozícióban lehet a kettő egymáshoz. Szabadversnek indult ez a szöveg is, de végül csak a tördelésben hagytam némi egyediséget. Füst Milánt nagyon szerettem főiskolás koromban, most már kevésbé értem hajdani rajongásomat, sok benne a manír a mai ízlésemnek, de ez az idézet, és a cím illik ide.

 

Szellemek utcája

 

...S ma már éjszakám:

Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem...

Füst Milán: Szellemek utcája (részlet)

 

Ahogy az öreg pap belépett a lakásba,

azonnal megérezte a szagot, a mély, gyötrelmes, földöntúli bűzt, mely megült a panelszobák sarkaiban és a cső alakú konyha végében,

ahol egy keskeny ágyon korán kopaszodó fiatal férfi hevert atlétában, gondolom a  férj, gondolta az öreg pap, és biccentett neki is,

és az asszonykának, aki elvette kabátját, és közben csak beszélt, a mondatai végén hadart, és akkor enyhe, de fűszeres tájszólással köpülte a szavakat,

öregásszony szag mondta, áki itt lákott, és hogy a lakást az örökösöktől vették, meg hogy falun éltek, a szülőkkel, és itt mondta a falu nevét, a városhoz közel volt, az öreg pap ismerte, mert régebben misézett ott, de az régen volt, és az asszonyka bevallotta, hogy

a templom előtt nem mondott el mindent, mert nemcsak arról van szó, hogy be kellene szentelni a már nem is annyira új lakásukat, ehhez az anyja is ragaszkodik, igazi falusi asszony, ugye, hanem

arról is, hogy ezzel talán elűzik az öregasszony szellemét, és itt megakadt, elpirult, mint aki butaságot mond, férfiak társaságában olyasmiről beszél, amiről nőnek nem kellene,

és az öreg pap akaratlanul is segített neki, visszakérdezett, hogy mit, a szellemét, mire az asszonyka elengedte a nyakában lévő vékony anyagú sálat, lesimította dzsörzészoknyáját, megigazította a drapp színű műselyem ingjének hajtókáját, és bólintott, igen, a kísértetét, majd bele is kezdett, a fürdőszobába, csöppnyi kis szentélybe kalauzolva az öreg papot, mutatva a kádat,

hogy először itt látta meg, mocskos, sáros vízben feküdt, mikor hajnalban kijött pisilni, a sikoltására eltűnt, de még sokáig érezte a hideget és a bűzt, akkor már hetek óta a föld alatt volt, bányászzenekar húzta neki a temetésen állítólag, mert bányászözvegy volt, és a kádban arca fekete és torz volt, mint a szén, és mint aki vicsorog, vagy csak ajkairól ették már le a húst a férgek,

ismét elakadt, és átterelte a papot a nappaliba, az atlétatrikós férj némán követte őket, oldalát vakarva, mint unott kamasz, és figyelte,

ahogy az asszonyka a függöny mögé állt, és eljátssza nekik azt a csütörtöki délutánt, mikor hazajött a munkából, és meglátta testet a szövet mögött, rászólt, jöjjön elő, mire a függöny mögötti alak valóban megindult, látta kiformálódni a textil alatt az öregasszony alakját, ahogy lassan felé jött, erre ő kirohant és bezárta a lakást, és csak a szomszédokkal mert visszajönni, mert a férje akkor a baleset miatt nem volt itthon, miféle baleset, vetette közbe az öreg pap, mire az asszonyka kizökkenve válaszolt, a férje sofőr, és a tél elején, az autójával hazafelé, és itt egy falu nevét mondta, megcsúszott, és egy fának csapódtak, egy ember meg is halt, elhallgatott, maga elé meredt,

mire az öreg pap elővette a szenteltvizet, majd körbesétált, és beszórta a szoba négy sarkát, alig fért el a bútorokkal zsúfolt térben, minden csupa lekerekített lakk és plüss és volt, a sarokban trónoló tévé tetején esküvői képről bámult a pár rá, és a készülékkel szembeni drapp és bíbor ülőgarnitúrára és az előtte fénylő ovális asztalkára, mely a kintről beszűrődő téli fényben porosnak tűnt,

majd kiment a folyosóra, és megismételte a műveletet,

közben a beépített szekrény egyik ajtaja kinyílt, a nyikorgásra mind megdermedtek, végül az öreg pap lépett oda, és bezárta, csak a huzat, magyarázta, ám megakadt mozdulatában, mert észrevette a kötelet, a kabátok félre voltak tolva, embernyi hely marad köztük, és a szekrény alján egy kötélcsomó hevert, fenyegetően, mint összetekeredett kígyó,

valahol, feljebb vagy lejjebb a házban valaki lehúzta a vécét, csak a huzat, erősítette meg az öreg pap, mire az asszonyka összeszedte magát, frissen dauerolt hajába túrt, majd a konyhába viharzott,

itt, mondta, itt volt legrosszabb, egy este, még mindig magányosan, sütött valami rossz kis rántottát magának, mikor az öregasszony megtámadta, mire az öreg pap felvonta szemöldökét, a kísértet, kérdezte, de az asszonyka már meg se hallotta, beállt a tűzhely mellé, még kezét is úgy tartotta, mint aki fakanalat és serpenyőt fog, és behunyta szemét, éreztem, suttogta, hogy valami hideg fonódik torkom köré, hátulról átkarol, és beburkol, és nem tudtam moccanni, aztán már szólni, sikoltani se, és csak fojtogatott, míg a,

és itt elakadt, mint aki nem emlékszik, majd lerogyott egy székre, úgy folytatta,

a többiről nem is beszélve, atyám, az éjszakákról, mikor felriadok, és érzem, hogy ott áll a szoba sarkában, a délutánokról, mikor hazajövök, és mozgást látok a szemem sarkából, egy fekete folt, de tudom, hogy ő az, vagy a köhögéséről, ami mindig a másik szobából jön, és olyan, mintha a szomszédok köhögnének, de tudom, ő az, ott vár, és jelzi, itt vagyok, még itt vagyok, enyém a lakás, de ha benyitok, a szoba üres, és a hideg,

ez egy távfűtéses lakás, mutatott körbe kis, párnás kezével, de érzi maga is, milyen hűvös van,

hűvös van és bűz, csattant fel, csatornaszag, ami csak nálunk van, egyik szomszéd se érzi, ezt a rothadó, öregszagot, az öreg, mocskos, pusztuló testének van ilyen szaga, kiáltott fel,

mire az öreg pap odasietett mellé, és csitítóan szólt, képzelődik, mondta neki, mindenre van biztosan racionális magyarázat, ezek a babonák, ezek nem méltóak magához,  

az asszonyka felnézett rá, reménykedve, könnytől csillogó szemel, bólintott,

mert maga, folytatta az öreg pap, egy okos, felvilágosult nő, aki képes volt eljönni a falujából, a városba jött, ahol nincsenek kísértetek, ugye, kérdezte az öreg pap, mintha egy gyerekhez beszélne, de az asszonyka ekkor megrázta fejét, úgy tűnt, mély álomból ébredt, és már patakzottak könnyei, lassan leoldotta nyakáról a selyemkendőt, az sziszegve hull a földre, és feltárta a kék és zöld foltokat a vastag, kissé tokás nyakán,

akkor ez mi, ha nem az ő keze nyoma, akkor ez mi, képzelődés, kérdezte immár bosszúsan, és az öreg pap nem felelt, nem tudott mit mondani,

kilépett inkább az előszobába, zavartan leakasztotta kabátját a fogasról, vette kalapját, az asszonyka csak nézte, ahogy öltözik, a férj időközben már eltűnt valamelyik szobában,

nem lehet, jött halkan a konyhából, ezzel nem lehet mit kezdeni, ugye, kérdezte az asszonyka tőle,

az öreg pap hezitált, felöltözve állt az ajtóban, keze a kilincsen, majd sóhajtott, megrázta fejét,

nem, mondta ki az ítéletet, sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, azzal kilépett az ajtón.

Odakint, a hideg lépcsőházban vénasszony kapaszkodik a korlátba, lába az utolsó lépcsőn, nézi a lakásból kilépő öreg papot konok, bizalmatlan tekintettel, az megnyomja a lift hívógombját, a szerkezet nagyot rándul, megindul lentről, az előtérben pörköltszag, egy lakásból magyarnóta szűrődik ki, fátyolosan rezegteti hangját Hantos Károly. A tanácstól, kérdezi az öregasszony, mire a pap megrázza fejét, nem mondja, régebbi testület küldött, mosolyog. A vénasszony legyint, mindegy, ez a lakás el van átkozva. Miért is, kérdi az öreg pap, mire a vénasszony végre fellép az utolsó lépcsőn, a téli nap hátulról világítja meg a lépcsőház keskeny ablakán át, feje köré glóriát von, ahogy elkárogja: előbb a férfi, aztán az asszonyka. Bólogat, elegáns, fekte retiküljéből zsebkendőt vesz elő, megtörli száját, az ura meghalt egy balesetben, és szegénykém, nagyon jó kis asszonyka volt, nem tudta magát túltenni rajta. Elmaradt a munkából, táppénzre ment, és csak ült abban a lakásban naphosszat.  Aztán a szekrényben akasztotta fel magát, úgy találták meg a szagról, két hét múlva.

Megjött a lift, nagyot rándulva, zökkenve megáll, az öreg pap beleremeg a kérlelhetetlenségébe, meg a gondolatba, hogy ki tudja, milyen mélyről érkezik. Szép hímzés, mutat az öregasszony zsebkendőjére. Az uramé volt, mosolyog az öregasszony elérzékenyülve, a bányász díszegyenruhájához adták. Ennyi maradt belőle, bólogat, hozzáteszi, ennyi marad belőlünk.

 vége

Szólj hozzá!
2010. április 19. 17:30 - Valmont

A húsleves a toron

Ez megint egy szikárabb, nehezebb, immár kilenc éves anyag. Meg lehet próbálni egy levegővel elolvasni J, vagy ösztönösen, a szöveg töréspontjain mélyeket lélegezve. Nagyon árnyalt horror. Tudjuk, érezzük, hogy valami rossz történik, de talán első pillantásra nem egyértelmű, mi az. Vissza kell menni a szövegben, hogy rájöjjünk, min akad ki annyira a nővér, hogy otthagyja a társaságot a toron. De még így se tudom megmagyarázni a bűnt, amit a család elkövet a fiú ellen. Mindenesetre úgy érzem, ezen a leginkább Háy Jánosra vagy Tar Sándorra emlékeztető szövegteremtő technikán már túlléptem. Túl nehézkes, és elvonja a figyelmet az akcióról, a változásról, a megállíthatatlan, fenyegető végzetről.

 

 

 

 

Halottevők

 

 

Olyan kevesen voltak, hogy még csomóba se tudtak állni az eső ellen. Kora délelőtt volt, ezért némelyek, akik a munkahelyről jöttek el, gyakran az órájukra pislantottak. A koporsó fölé fekete, vízhatlan vásznat feszítettek. Nem láttam még ilyet, mondta az egyik lány, én sem, súgta vissza a másik unottan. Az anyjuk és a nagyanyjuk egy kicsit arrébb állt, jobbra tőlük a fiú, baljukon a gyér rokonság és a volt munkatársak. A pap késett. Már percek óta a gödör alját nézték, melyben lassan gyűlt a víz. A földhalom mögött a két munkás cigarettázott, a parazsat tenyerükkel védve. Arrább, ahol a hegyek kezdődtek, kék fények villództak, a mennydörgés azonban idáig már nem hallatszott el. Azt hiszem, szeretné ezt az időt, mondta a fiatalabbik, azt hiszem, már előre örülne a holnapi kapálásnak meg kertészkedésnek a telken, mondta, mire a másik megint csak bólintott egykedvűen, utáltam, ahogy böfögött, jelentette ki váratlanul, mire húga elnézett a város felé, mindig beleböfögött a vasárnapi ebédbe, folytatta az idősebb, bárkit vittünk fel, neki böfögnie kellett, miért nem tudta visszatartani, csak egyszer, csak egyetlenegyszer. Húga nem szólt semmit, hanem a közeledő fehér és fekete ruhás alakra pillantott, hát most már nem kell emiatt aggódnod, jegyezte meg, talán keserűen, bár az esőkopogásban nem nagyon lehetett ezt megítélni, talán anyának is jobb így, folytatta nővére, mire húga a földre pillantott, és kezével tiltó mozdulatot tett, de a másik nem hagyta abba, hogy már nem ugráltatja, láttad mostanában a lábát, tiszta görcs a visszértől, egész órákat állt a széke mellett esténként, a szavak úgy buktak ki belőle, mint a sáros göröngyök, mindig volt valami kívánsága, és ő már ugrott is. Fontos ezt éppen most mondani, kérdezte a húga talán szemrehányóan, de a nővére meg se hallotta, beszéd közben, míg folytatta, cigarettára gyújtott, azt hiszem, mindenkinek jobb így, még a tulajdon anyját sem kímélte, egyszer, emlékszem, éjszaka főzette meg vele a levest, mert azt csak ő tudja úgy megcsinálni, a csirkelevest. Beteg volt, vetette ellen a húga, akkor beteg volt, és ez volt minden kívánsága, szerintem meg lehet érteni. Igen, de miért kell egy betegnek este tizenegykor ennie, vetette ellen a nővére, a pap már majdnem odaért, mindketten őt nézték, miért kell mindenkinek elfogadnia egy ember uralmát éveken át. Hát most vége, mondta húga, mikor a pap megállt a sír elejénél. Addig egyikük se tudta, hogy pontosan merre lesz a hulla feje. A pap, aki fiatal volt, és csupa lelkesedés, belekezdett, anyjuk felsírt, anyósa fogta át vállát, húga megindult volna, de a nővér visszatartotta, hagyd, hagy sírjon csak, súgta, közben sarkával a puha földbe taposta cigarettáját. Híveim, mondta a pap, túlkiabálva a cseppek halk moraját, nézzétek a földet, nézzétek, mivé lesz az őszi esőben. Terméketlen ez a föld, nincs, ami kivirágozzon belőle. Az őszi eső hideg és erőtlen, nem életet hoz. Megvan az ideje az őszi esőnek és meg a tavaszinak. A tavaszi eső csűrbe esik, ahogy a régi mondás tartja, vagyis szép termést hoz, életet teremt, de az őszi, mely szürke, mint a föld, már semmit nem éltet, csak elmossa a föld barázdáit, mint könnyeink a ráncokat. Nézzétek az esőt, ami lassan megtelik a sír alján, mégis mi ez, ha nem az őszi eső utolsó ajándéka a halottnak, lágy, puha ágy, a terméketlenségen túl, az utolsó haszna a víznek, könnyeink ugyanígy készítik elő az ő útját a mindenható kebelébe, puha folyó, langyos patak a könny, melyen a halott átkelhet az örök boldogságba, és ezért, ezért híveim végtelenül hálás ő nekünk. Sírjatok. Visszafelé a fiú vitte a két lányt apja kocsijával, anyjuk és nagyanyjuk egy volt munkatárs autójában utaztak. Amikor megálltak a ház előtt, az idős férfi szabadkozott, de végül mégis leállította a motort és kiszállt az autóból. Többen nem is voltak hivatalosak a torra. A fiú a kisebbik lányhoz lépett, és átkarolta a vállát. Az felnézett rá, de arca üres volt, ami egy pillanatra megzavarta a fiút. Nem tudta még, hogy kell vigasztalni. Nem tudta, mit lehet vagy kell mondani ilyenkor, a sír fölötti részvétem is alig jutott eszébe. Remélem nem tart sokáig, jegyezte meg a nővér fáradtan mögöttük, mire anyja hátrafordult, és vörös szemeivel végignézett rajta, ha nem akarsz, nem kell feljönnöd. A nővér megvonta vállát, de követte őket az előcsarnokba. Odakinn elállt az eső, a nap azonban nem sütött ki. Hatan is befértek a liftbe, de meglehetősen kényelmetlenül szorultak egymáshoz, mindegyikőjük kénytelen volt belenézni egy másik szempárba, szólni azonban egyikőjük se tudott. A volt munkatárs fütyülni kezdett, majd észbe kapva lehajtotta fejét. Ősz hajú, alacsony, kövér ember volt, piros arccal és nagy, bozontos szemöldökkel. Kérges tenyere pont a nővér arca mellet támaszkodott a lift falához. A lakásban hideg fogadta őket és gyertyaszag. A nővér ugyanakkor megérezte a készülő étel illatát is. Az ő kedvence lesz. Mondta húga súgva, miközben leültek a nagyszoba kopott bőrdíványára. A nővér megvonta vállát. Nagyanyjuk kiment a konyhában, anyjuk a vendéget kínálta aprósüteménnyel. Percekig nem szóltak. Szép beszéd volt, jegyezte meg végül a fiú bátortalanul. Talán inkább érthetetlen, sóhajtott bosszúsan az anya, nem ezt a papot akartam, hanem azt, akinél keresztelkedtetek, de a múlt hónapban meghalt. Igen, olyan újszerű beszéd volt, mondta a kisebbik lány, a fiú védelmére sietve, nem hallottam még ilyen, nem találta a szavakat, a fiú segített, költői, igen, költői halottbúcsúztatót. Kihasználta az esőt, mintha a természeti jelenség díszlete lenne a temetésnek, mondta a fiú zavartan, mert azt gondolta, okoskodik, és az esőt metaforának tekintette, a könnycseppek megfelelőjének, szerintem szép. A nővér meglepetten fordult felé, igen, ez igaz, jól mondtad. Az anya megvonta vállát, és a volt kollégához fordult, nem szenvedett sokat, miután beszállították a kórházba. Sajnos már nem tudtunk szólni a barátainak. A vendég megértően bólintott, az szép, ha nem hosszú betegség végez az emberrel, engem a hátam kínoz, meg cukros is vagyok, tetszik tudni. Értem, mondta az anyja. Mit csinálsz az egyetem után, kérdezte a nővér a fiútól, talán ott maradok, lehet, hogy lesz egy tanársegédi hely, mondta az halkan, de mind meghallották és ránéztek, ez igen szép, még nem is mondtad, jegyezte meg anyjuk, mert biztos nem kérdezted, sóhajtott maga elé a nővér, milyen egyetem, hova jársz, kérdezte a vendég vastag, közvetlen hangon a fiútól, aki megmondta, hogy hova jár, de bántotta őt a tegezés. Nem is ismerte ezt az embert. Az jó, az jó, mondta a  férfi, majd kinézett az ablakon. Nemsokára kisüt a nap, folytatta, az anya követte tekintetét, és valóban, az első napsugarak majdnem az ő meggyötört arcára estek, de aztán a felhők összezárultak. Megnézem, mit csinál a nagyi, mondta a nővér, és kiment a szobából. Az évfolyamon ő a legjobb tanuló, szólt hirtelen a kisebbik lány, mire a fiú elpirult, nem csoda, hogy a professzora, aki a témavezetője az évfolyamdolgozatánál, diplománál, motyogta közbe a fiú, aki a vezetője, folytatta a lány, megkérte, hogy maradjon. Egyszerűen nagyon-nagyon tehetséges. Az jó, mondta a férfi visszanézve rájuk. Igen, az nagyon jó, ha valaki abból él meg, amit szeret, mosolygott először a nap folyamán az anya. Mi is szerettük a melót, mondta a férfi, nagyon sokat dolgoztunk, de sose morogtunk emiatt. Akkoriban nem voltak ilyen sztrájkok meg minden, nem szóltunk semmit, csak melóztunk. Aztán néha elmentünk ide-oda, de nem kocsmázni, értik, legfeljebb megittunk egy-egy pohár sört, vagy kimentünk a pályára, hát így lettünk mi barátok. A nagymama visszatett egy zöld zacskót a hűtőbe, majd ránézett a belépő lányra. Egy kis plusz adalék, mosolygott a lány, de a nagyi nem viszonozta, ez volt a kedvence, mondta összeszorított szájjal, a gőzbe bámulva, meg töltött káposzta és túrós palacsinta. Az lesz ma, kérdezte a lány, mire a másik bólintott. A leves tetején egy tyúk karmos lába keringett. Az ablakon vastag pára telepedett meg, a lány leült egy székre, elővette cigarettáját, de amint az öregasszony keskeny, fekete posztós hátára pillantott, inkább eltette. Beszéltél vele mostanában, kérdezte az öregebb, hátra se fordulva. Nem igazán, válaszolt a lány könnyedén, nagyon sokat dolgozom. Valamiből meg kell élni, folytatta tűnődve, mentegetődzve, a lakás is drága, most emelték a fűtést. Miért kellett elmenned egyáltalán, szólt hátra a nagymama, megvolt a szobád, megvolt mindened, nem lett volna ilyen sok költséged. Ráadásul egyedül. Te ezt nem érted, mondta a lány, már nem bírtam, fel kellett nőnöm. És ez azt jelenti, hogy otthagyod szüleid és rájuk se nézel, fordult most meg az öregasszony, szeme összeszűkült, mint egy nagy fekete macskáé, haldokló apádhoz sem jöttél be a kórházba. Vidéken voltam, száz kilométerre, már késő volt, de mit magyarázkodok, ti talán jöttetek felém, egyszer néztétek meg, hol lakom, aztán kész, vége. A lány felállt és kiment, belépett a kis mosdóba, elővette cigarettáját, és rágyújtott. Alig szívta le az első két slukkot, amikor nyílt az ajtó. Bűntudatosan háta mögé dugta a szálat, de csak a  fiú lépett be, elnézést, mondta, hátrált volna kifelé, de a lány csak intett, már megyek, mondta, a csap alá tartotta cigarettáját, ne dohányozz ebben a lakásában, épp ma, harsant kint az anyja hangja, menj el, súgta a lány a fiúnak, akinél fél fejjel magasabb volt, tessék, nézett fel az rá, nem maradj itt, és ne egyél itt, kérte őt a lány, aztán kiment mellette. A fiú kis ideig tűnődött, közben zavartan kigombolta sliccét, de mikorra oda került, elmúlt a vizelhetnékje. A nagyszobában volt egy szétnyitható asztal, azon terítettek meg, igaz, elég kényelmetlen lett a helyzet, mert az egyik oldalon ülők beszorultak az asztal és az üveges szekrény mögé. Ráadásul később vették észre, hogy a metszett poharak pont a szekrényben vannak.  A fiú állt fel, majd egyenként kiszedegette őket, aztán visszaült helyére. Nem nézett a nővér szemébe, a másik kezét fogta az asztal alatt, tenyere izzadt, az abroszon régi ételek nyomai rajzoltak ki számára érthetetlen jeleket. Elnézést kell kérnem, jelent meg az anya két tányérral kezében, de a nagy levesestál, amit még nászajándékba kaptunk, eltört a múlt héten, aki kér még, annak sajnos ki kell mennie konyhába, sorban behozta a tányérokat, a fiúéban egy inas nyak is volt a sárga lében, répa, krumpli. Megkóstolta a levest, nagyon-nagyon fűszeres és sós volt, de jól esett, sőt egyre jobban, noha szája kiszáradt, a csirkéhez viszont hozzá se nyúlt, nem szeretem, mondta, és kanalával átemelte a lány tányérjára. Megérezte, hogy a nővér őt nézi, végre rápillantott, annak arca szomorúbb volt, mint egész nap. Visszatért ételéhez. A végén a leves zsíros pöttyökben csillogott tányérja alján, ezeket kötögette össze, hirtelen támadt kábulatában, mikor a nagymama teli poharat tett elé. Savanyú szagú vörösbor volt benne. Az ő bora, súgta bizalmasan, fogyaszd egészséggel, mindenki kapott persze, nem volt olyan száraz, mint amilyennek illata alapján tűnt, ugyanakkor erős, súlyos bor volt, a fiú vizet kért volna hozzá, de nem merte megzavarni az ebéd ritmusát. Amint elvitték a tányérokat, és kifújták levesgőztől megnedvesedett orrukat, töltött káposztát hozott a két idősebb nő. Ezt volt a kedvence, mondta az ősz férfi szemügyre véve a hengereket, és levette fekete öltönyét, meglazította a nyakkendőjét, volt, hogy megevett belőle hatot, mondta a halott anyja, néha képes volt felkelni korán reggel, csak hogy megmelegíthesse, lement a boltba tejfölért és megevett egy csomót munka előtt. A fiú három darabot szedett, a lány mellette kettőt, a nővér csak egyet, az ősz férfi viszont négyet. A halott felesége hármat, az öregasszony kint maradt a konyhában, ahonnan edénycsörgés hallatszott be. A jó töltött káposzta az egész napra elég, mondta az ősz férfi, nem igaz, hunyorított a fiúra, bevágsz hármat, és estig meg se nyikkansz. Zavartan elhallgatott, mert mindenki szótlanul vagdosta ételét, no, kezdjünk neki, mondta, és enni kezdett ő is. Az egyik nő bort töltött mindenkinek, ittak megint, a nővérnek könnybe lábadt a szeme, olyan savanyúnak érezte ezt a vörös lét, amit kegyesen mindenki bornak nevezett, hogy elhazudja a termelő hozzá nem értését, és most csodálkozva látta, hogy a fiú még kér. Veszek még, mondta a fiú és elvett még egyet, majd tejfölt öntött rá. Csámcsogva enni kezdett. A nővár elbambult és félrenyelt. Kevesebbet kellene innod, mondta a húga, de senki nem tudta, kire céloz. A nővér köhögni kezdett, elnézést kérve kisietett az előszobába. Az öregasszony a konyhában a csontok közt turkált. Bentről kihallatszott az ütemes evés. A tűzhelyen egy palacsintatészta pirult, túró állt halomban az asztalon. A nővér torka már fájt, végül a falat jó helyre kerül, kimerülten lépett a fürdőszobába, a csapból ivott vizet. A nagyszobából hallatszott, hogy hangosan beszél a két férfi. Te, mondta a fiú, nem láttad a kenyeret, ez előbb itt volt. Azt hiszem elfogyott, válaszolta az öreg. Kiszaladnál édesem, kérte a fiú a húgát. A nővér megrázta fejét, majd kilépett a fürdőszobából és a konyhába ment, Segíthetek, kérdezte az öregasszonytól. Igen, vegyél le egy lapost tányért a palacsintának, mondta az, majd villával óvatosan megfordította a tésztát. Tudom sütni is, a levegőben megfordítom, ajánlkozott a nővér, az öregasszony azonban meg se hallotta. Kivett hát egy tányért a szekrényből és meglátta mélyen bent a leveses tálat. Letette a tányért, aztán kiment az előszobába. Anya, mi folyik itt. Szólt be onnan a nagyszobába. Mind meglepetten tekintettek fel, a fiú szája zsíros volt, húga ott állt mellette a kenyérrel, az anyja pedig éppen szedte le terítékét. A volt kolléga fogait piszkálgatta és az ablakon nézett ki. Miről beszélsz, kérdezte az anyja, miközben a maradékokat egy tányérba gyűjtötte. A fiú elnézett a nővér mellett, szeme csillogott, keze fejével megtörölte száját majd ismét poharáért nyúlt, tudod te azt nagyon jól, anya, kiáltotta a nővér, de már nyúlt kabátjáért, kérsz még egy kis bort, kérdezte anyja a fiútól, meg se hallva a kiáltást, húga végre letette a kenyereskosarat és nővérére nem nézve óvatosan leereszkedett székére, jöjjön már,  nyugodjon meg, mondta az idős férfi és hasát simította, a nővér ekkor már felöltözve állt ott, végignézett rajtuk, a konyhából, kezében a palacsintasütővel az öregasszony bámult rá, az első palacsinta már szépen be volt görgetve, ott fénylett az asztalon. A nővér kifelé menet bevágta maga mögött az ajtót, így nem hallotta a fiúból feltörő böfögést.

 

vége

 

1 komment
2010. február 21. 19:53 - Valmont

Paneljövő

Noha évek óta ez a legoptimistább írásom, nem szeretem. Tudom ugyanis, hogy a valóság sokkal rútabb, szerencsétlenebb és ostobább lesz mindig. Panelban élek én is, immár több, mint tíz éve, és persze gyűlölöm. Azt hiszem, itt megpróbáltam elképzelni valami szép alternatívát, jövőt - mintegy menekülésképp. Amúgy egy pályázatra írtam, lakóhelyünk környezete vagy valami hasonló volt a címe, és nem értem el helyezetést...

 

 

Virágzás

 


Az Ügynök korábban ért a házhoz, mint a párocska. Fintorogva nézte, ahogy a Lány azzal a drága autóval beparkol a járdaszegély mellé. Amikor kiszálltak, felöltötte ügynök arckifejezését, melyet annyit gyakorolt. Szívélyes volt, barátságos és őszinte. Egy ötven körüli, pocakos, vígkedélyű úr. Olyan típus, aki súgva elmondja a lakás rejtett hibáit, mert téged első pillantásra megkedvelt.

– Oké, végre itt vannak! – lelkendezett, kezet fogva a Fiúval. Az kényszeredetten körbenézett, majd felsóhajtott: – Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyre jövök lakást nézni. Panelban nőttem fel.

– De nem ilyenben! – hunyorgott az Ügynök a lemenő nap fényében. Nem kerülte el figyelmét, hogy a lány odabújik a másikhoz, és csitítólag megszorítja alkarját. Most már tudta, ki kivel van. A beálló csendben mind felnéztek az épület síkjára, és elnémultak a tízemeletes torony látványától.

Pest szélén voltak, a lakótelep legutolsó háza előtt. – Ez itt már szinte vidék – jegyezte meg az Ügynök, kulcsaival babrálva. – Érzik? A levegő is más.

Fellépdelt a lépcsőn, a másik kettő követte. A Lány játékosan ugrált, a Fiú komor maradt. Mikor a kapucsengőkhöz ért, benyúlt a falon göndörödő fürtök közé.

– Kérem, óvatosan, mérgező – figyelmeztette őt az Ügynök ajtónyitás közben. A Fiú visszakapta kezét.

– Csak vicceltem! – mosolyodott el az öreg, noha érezte, ez nem volt jó húzás. Legfeljebb a Lány kedves grimasza miatt érte meg.

– Valóban, alig tudunk valamit erről az egészről – bizonygatta a Fiú. – Miért pont egy ilyen házban vennénk lakást?

Az Ügynök megfordult, közben aggályosan végignézett a padlón. Minden tiszta volt, ahogy a takarítónőtől kérte. Adnia kell majd neki ötven újforintot.

– Mert ez a jövő – mutatott a frissen festett falakra. – Most még csak kísérleti program. Ahogy bizonyára tudják, még csak három városban, három lakótelepen indították el.  Az eredmények már most lenyűgözőek – hívta a liftet, és hátrafordult. A pár nem tudott az eredményekről. Középosztálybeli, épp egyenesbe jövő, az önálló életet megkezdő emberkék voltak. Előttük állt mindaz, ami az Ügynököt már nem nyomasztotta. Megköszörülte torkát, majd felmutatott az előtér mennyezetére. Kacsok, ágak, nyúlványok csíkozták be, mintha egy fa gyökere alatt volnának.

– Gyönyörű – súgta a Lány a Fiú fülébe, majd hangosan is megismételte.

– Az – bólintott az Ügynök, s kitárta előttük a liftajtót. – Egyébként szerintem a legjobb emelet a hatodik. Onnan már szép a kilátás, de nincs még tériszony – magyarázta, megnyomva a hatos gombot. A Fiú idegesen fülelte a lift neszeit.

– Hogyhogy azok a gyökerek nem akadnak bele a liftbe? – kérdezte aztán nyugtalanul. Az Ügynök már várt valami hasonlóra. Még az irodában megérezte, hogy a fiatalember az akadékoskodó fajtából való. Valami minőségellenőrzési csoportot vezetett a megújult csepeli Vasműnél. A ilyenekkel nagyon kell vigyázni.

– A felületi kezelés az oka. Egy bizonyos kaktuszkivonat megállítja a Növény serkenését – szerette ezt a kifejezést. Serken. Minta nem magyarul lett volna. Nagyon illett az egész dologra, ami itt zajlott köröttük.

– Egy kaktusz? – hitetlenkedett a Fiú, és a Lány elnevette magát, feltárva hibátlan fogsorát. Az Ügynök érezte, hirtelen szerelmes lesz.

– Bizony, Dél–Amerikából származik, ahogy a Növény is.

Megérkeztek a hatodikra, és szép sorjában kiszálltak. A lakásig függőfolyosó vezetett, amelyre kiérve az Ügynök megfeszült. Itt adódott az első nehézség, és a minőségellenőr reagált is rá.

– Ez nem a síkság felé néz – jelentette ki.

Valóban, azt elfelejtette közölni az öregúr, hogy a lakás ablakai a város, vagyis a többi panelépült irányába nyílnak.

– Kevésbé meleg nyáron – próbálkozott erőtlenül. Oldalról érte őket a rőt fény. A Fiú arca ingerült grimaszba rándult.

– De hát ez gyönyörű – törte meg a csendet a Lány.

Az volt. Az öreg mindig elámult rajta, mikor feljött ilyen magasba eladni egy-egy lakást a Telepen. Magában csak így hívta az 1-es számú Rekonstrukciós Kísérleti Ültevényt. Ez a hosszabb név megmaradhatott a hivatalnokoknak és a tudósoknak.

Amerre csak a szem ellátott, a Telep panelhasábjai nőttek ki a fölből. De szó szerint, organikus zöld egységet alkotva a nyár végi fűtakaróval. Minden épületet, az alapoktól a tizedik emeletig zöld leveles gallyak hálóztak be. Olyanok voltak, mint egy-egy repkénnyel befuttatott betonoszlop. A szél idefenn lágyan borzolta a leveleket. A tűző napsugarak mindig más és más szögben csillámlottak olajos felszínükön. Elképesztően vad, buja és szép volt az egész.

– Mint a Csipkerózsikában – suttogta a lány, és a szerelmes öreg igazat adott neki.

– Remélem, tüskék nincsenek – morogta a Fiú. Ahogy megindult, a korlát felé nyúlt, de kezét még időben visszahúzta. Mint mindent idekinn, a folyosó betonkorlátját is elborította a Növény.

– Tényleg nem kell tőle félni – biztatta az Ügynök. Aztán felnézett az ajtószámokra. – Hatvanhetes – mondta.

A lakás porszagú és üres volt. A nap még kedvező szögben esett be ahhoz, hogy lássák a szobák vonalait. Előtér, belőle nyíló nagyszoba, kisszoba és konyha. Úgy nézett ki, mint minden átlagos panel – idebenn nem tűnt semmi különösnek.

– Ide miért nem jön be? – kérdezte kíváncsian a Lány a szépen festett plafont bámulva.

Az Ügynök elértette, de azért rákérdezett, hogy beszéltesse: – A Növény?

– Igen.

Volt egy bájos mozdulata ennek a fiatal nőnek, amivel a haját igazította ki a szeméből. Az öreget a kint fodrozódó levelek billenésére emlékeztette. Úgy érezte, egykori fiatalságának minden szépsége benne van e két dologban. Aztán az jutott eszébe, hogy olyan a nő mozdulta, mint a virágzás előtt álló rügyek ringatózása. Akaratlanul is a Lány hasára pillantott, majd eszébe jutott a másik, a kinti virágzás. Ellenőrizte az időt.

– Itt is kezelték a beltereket a kaktuszkivonattal – válaszolt végre.

– S mi van, ha egyszer csak elpárolog ez a dolog? Akkor majd benyomul a tévé elé? – fordult felé elégedetlenül a Fiú. Az Ügynök felsóhajtott: – Erről szó sincs. Háromévente vagy festés után igényel egy apró utógondozást. Ecsettel végig kell húzni az ablak és a plafon illesztéseit. Ennyi.

A párocska elhallgatott, a magyarázaton rágódva.

– Végül is nem nagy dolog – hagyta jóvá a Lány.

– Mi van a korábbi lakókkal? – gyanakodott tovább a Fiú. Belépett a konyhába, és megkocogtatta a csempéket.

– Vidékre mentek. Annyira beleszerettek a természetbe – vonta meg vállát az Ügynök.

– A Növény miatt? – fordult felé a Lány, és próbaképp lehúzta a vécét. A vízzubogástól nem hallhatta az öreg válaszát, aki megismételte azt: – Azt hiszem, igen. Itt előbb-utóbb mindenki beleszeret ebbe a dologba. De jöjjenek csak!

A nagyszobába vezette őket, és megmutatta nekik a rejtett világítást. Míg csendben bámulták a plafonon árnyalódó fényderengést, ismét órájára nézett. A nap sugarai már csak a mennyezeti sávig értek. Lassan teljesen bealkonyult.

– Pofás – hagyta jóvá a Fiú. A Lány arcán az Ügynök jóval nagyobb rajongást látott visszatükröződni.

– És olcsó – ismételte az irodai érvét az öreg: – Gondoljanak csak bele, mit kapnának ennyiért. A fűtésről nem is beszélve.

A Fiú közben az ajtózárakat próbálgatta. Nem voltak elkopva. Hangtalanul nyíltak és csukódtak keze alatt. A Lány ott keringett körötte, néha ki-kilesve a nappali ablakain.

– Talán a kilátás miatt ilyen olcsó. Nem tudom… – fordult felé a Fiú, halkan beszélve.

Az Ügynök hátralépett, ki az előtérbe. Tudta, ilyenkor hagyni kell őket. Volt, ahol nem szabadott tűrni az intim megbeszélését, mert az hamar egymás lebeszélésévé válhatott. De érezte, itt csak jó vége lehet. A Lány az erősebb.

– Szerintem semmi baj a kilátással – erősködött most is, ám társa csak ingatta fejét.

– Ha legalább nem panel lenne.

Az Ügynök épp kilazította egy radiátor gombját, de ezt hallva nem állta meg, mégis visszament hozzájuk.

A nappali közepén álltak, odakinn ott sorakozott az a sok zöldellő épület.

– Ne úgy gondoljon rá, mint egy panelépületre. Ez a dolog…– magyarázta az öreg halkan –…már más.

Összeszedte érveit, magában szépen sorrendbe rakva az egész történetet. Ahogy már oly sokszor a munkája során. Talán két percig kellett még kihúznia – naplementéig.

– A Növény fényesen bevált Kubában. Biztos tudják, onnan indult az egész. Sejthetik, hogy nézett ki Havanna az amerikaiak előtt. Nem volt pénz a rekonstrukcióra. Ekkor történt, hogy organikus építőanyagot kísérleteztek ki a város lakótelepeinek megmentésére. Ennek a neve lett a közbeszédben a Növény kifejezés. A eleven tégla, vakolat és merevítőgerendázat egyben. Egy honfitársunk volt az ötletadó…

– Mohai – bólintott a Lány.

– Igen, és ő vezette a géntechnika kutatásokat is. Keresztezte a borostyánt dél-amerikai kúszónövényekkel. Megszásszorozta a tartószilárdságukat és a merevítőhatásukat. A leveleket az örökzöldekre jellemező tulajdonságokkal ruházta fel. És az így kapott Növényt beültette a lakótelepek roskadozó épületeinek tövébe. Ahogy történt aztán itt is. Most pedig: íme, a végeredmény – elhallgatott, megtartva a szokásos hatásszünetet: – A panel elemeit a villámgyorsan burjánzásnak induló Növény sziklaszilárdan rögzítette. Mindenhova bekúszott, ahova engedték, mindet átfont és megfogott. Rendkívül igénytelen, kevés vizet kíván, és nem megy mélyre, tehát az alapot nem bántja. Levelei hőszigetelik a falakat, így csökken a fűtésköltség. Látványként pedig...dehát ezt maguk is észrevették. Egyszóval mindenki jól járt, ez az organizmus maga a tökély.

A Fiú ellépett a Lánytól, megköszörülte torkát.

– A harmincötös omlások után igazán nem maradt sok lehetőség – jegyezte meg csöndesen. A öreg meghökkent, mert rájött, hogy a másik mégis csak készült erre a dologra. Bizonyára utánaolvasott a Növény történetének.

– Igen. Mohai nagyanyja is egy összeomlott panelépületben halt meg. A tudós emiatt fordult szívvel-lélekkel a probléma felé. Több százezer ember élete forog veszélyben, mivel a lakásaik lassan, de biztosan életveszélyessé válnak.

– És a Növény olyan biztos megoldás? – bizonytalankodott a fiú.

Az Ügynök az ablakhoz sietett, kitárta. A szemközti épületen már csak a legfelső ablakok tűzvöröse őrizte a nap emlékét. Édes, bódít illat ígérete áradt be a lakásba.

– Tépje el – mutatta a párkányon végigfutó kacsot. A másik azonban nem mozdult. Bizonyára arról is olvasott, hogy a Növény szakítószilárdsága túltesz a legtöbb mesterséges anyagén.

– Nézzék! – fordult feléjük az öreg bizalommal. – Nincs jobb ajánlat most a piacon. Ár-érték arányra gondolok. A Telep az első, de hamarosan az összes panelépületet befuttatják a Növénnyel. Önöké lesz az egyik első lakás, mely teljesen új életstílust jelent. Egy…összefonódást a természettel. Itt a környék, a telepítés óta teljesen újjáéledt. Például megnőtt a születések száma…

A Lány elpirult.

– És az emberek is elégedettebbek. Ismét hisznek a jövőjükben. Itt…– maga mögé mutatott. – Kivirágzott minden.

Ekkor, végszóra, tökéletes időzítéssel megtörtént. Nem láthatta, mert háttal állt neki, de a másik kettő arcáról leolvashatta. És egyébként is, látta már elégszer, néha egyedül, néha a feleségével, mikor felhozta őt ide.

A Növény egyik extra tulajdonság volt a sok közül a virágzás. Mohai ajándéka a lakótelepen élőknek. A nyári évszakokban minden éjjel a kacsok, ágak közé bújt zöld kelyhek némán várakoztak naplementéig. Akkor, valami ősi orchideaösztönüktől vezérelve kipattintották és feltárták fehér, hatalmas szirmaikat a lakóknak. Így derengtek bele az éjszakába egészen a hajnali harmatig, melyre összehúzták magukat.

Amikor az Ügynök megfordult, a zöld tornyokat apró, fehér pöttyök tömege borította el. Az édes, aromás illat, mely citromos vaníliarúdra emlékeztetett, diadalmasan beáramlott a szobába, és megrészegítette a két fiatalt.

– Minden este ezt láthatják majd nyaranta – fejezte be az öreg, mert a Fiú arcába pillantva érezte, hogy a lakás el van adva.

Némán lifteztek lefelé, majd az aulában a Fiú nagyot sóhajtott: – Elképesztő – mondta, ki tudja hányadszor már az elmúlt percekben.

A Lány kissé hátramaradt, gyengéden megfogta az öregúr alkarját, aki ebbe lágyan beleborzongott.

– Amit fent mondott, a több gyerekszületésről…arról jutott eszembe: tényleg igazak lennének a legendák? – kérdezte tőle sejtelmesen csillogó szemmel. A Ügynök azonnal megértette. Kacsintott, majd kinyitotta a nő előtt az ajtót: – Nagy a tudomány hatalma –bólogatott, a Növény illatanyagában lévő afrodiziákumra gondolva. A Lány biccentett, és a szürkületben a mosolya olyan volt, mint egy kibomló szirom.

 

Címkék: budapest panel lány
1 komment
2008. október 27. 21:55 - Valmont

Panelba zárva

A kilencvenes évek elején panelban laktam egy évig, már nem is tudom, hanyadikon. Előtte tíz éven át kertesházban. Nagyon furcsa, idegen és mégis vonzó volt ez az új életmód. Akkor született ez az írás - valami mély, zavaró egyesülés, összefonódás rekvizítíumaként. A falban járás, falban élés több ismert műben szerepel - nekünk mindjárt itt van Kőműves Kelemen. Rémlik gyermekkoromból még egy fekete-fehér film is, a falbanjáró férfiról. A novella gyermekei talán azért ijesztőek, mert nem tudni, mi történik velük. Ki lehetett volna fejteni, hogy végső soron a szörnyű állapotért az épület a felelős - de az nagyon rímelt volna egy Ragyogás c. regényre...

 

Fal takarja el

   

Én ezeket a panelépülteket, lakótelepeket egyszerű sziklából faragott hasáboknak látom, szürkék meg mocskosak, elrendezésük minden tudatos elv nélkül, puszta hóbort alapján valósult meg, és a környezetük is ugyanilyen értelmetlenül sivár és lepusztult, üres zacskókat és cigarettásdobozokat hord a szél a kilométeres játszótereken. Hűvös van mindig a tövükben, ami ezen a nyári napon nem is rossz, és el tudom képzelni, hogy milyen  kellemes lehet odafenn  nyolcadikon a szél, az ott élők talán a felhőkkel beszélgetnek reggelente...A házak számozása mintha végtelenbe nyúlna, egy nyomorult életbiztosítás megújításáért órákat kell gyalogolnom a tökéletesen egyforma utcák labirintusában. Arra gondolok, hogy az öregember talán még otthon sem lesz, és erre elöntene a méreg, ha ez a kislány nem állna előttem, az utamba, olyan furcsa és esetlen pózban, elterelve figyelmem, mert azt hiszem - kicsit meg is ijedve - hogy mindjárt elsírja magát nekem, a kígyószívű ügynöknek és akkor láss csodát, még vigasztalnom kellene. Rövid, vidámkék ruha van rajta, kezei az ölében - gyerekszobai rajzokra illő jelenet - fehér kismacskát simogatnak, de az arca, az olyan rémült és sírás előtti, hogy akaratlanul megállok, megkérdezni: - Mi a baj? - Alig mer rámnézni, ahogy motyog valamit, mennék tovább, mert ha valaki nem beszél normálisan, azzal nem érdemes, ekkor megismétli: - Nem tudom, miért pont őt vitte el - mondja. Megkérdezem, kire gondol. - Hát az öcsém. Lement a pincébe, az alagsor végébe, mert szeretett oda lemenni, de mostmár nem engedi el...- magyarázza gépiesen, mintha betanulta volna. Ez valami tréfa lesz, de mivel nagyon meleg van, és fáradt vagyok, belemegyek, hagy szórakozzunk kicsit: - Ott van most is? Az alagsorban? - kérdezem jóságosan. - Nem hiszi igaz? Jöjjön velem! - szólít fel, mintegy válaszképp. - Az alagsorba? - Bólint a kérdésre, magától értetődő számára, hogy ismeretlen bácsikkal bujkál sötét helyeken. - Szüleid nem mondták...- kezdem, de aztán legyintek, mert miért én, én oktassam ki, meg egyébként is, ki tudja, mit akar, hisz van valami perverz öreg csillogás a kis fekete szemeiben. Megfogja egyik kezével a kezem, és már vonszol is: - Nem tudom, miért pont az öcsém kellett neki, annyi gyerek van itt...- bök fejével a játszótér irányába. - Persze lehet, hogy őt volt a legkönnyebb, tetszik tudni, mindig olyan magának való volt, mert mindig egyedül játszott. - Belépünk a ház ajtaján, és azonnal hideg, homályos lépcsőfordulókon ereszkedünk lefelé, most még jó, de mindjárt a hátamra fagy az ing. Csikorgó, nehéz vasajtót lök be maga előtt, és közben egyre csivitel, a macskát már a földre engedte, itt oson mellettünk, még erre is vigyáznom kell, rá ne lépjek. Egész otthonosan mozog az állott föld és -zöldségszagban. Rekedt hangján a macskáról magyaráz, fejünk fölött vastag csövek futnak a homályba, amik közt sárga fényű lámpák próbálják utunkat mutatni. A folyosó, amin perceken át vonulunk komikus elszántsággal, észrevehetően lejt. Milyen mélyen lehetünk már az épület alatt? Fehér páraként a lehelet is látszik: - Három napja találtam meg, szombaton, nem, nem is, hétfőn, mert ma szerda van, igaz? Persze már előtte is éreztem őt, a szobámban, meg a liftaknából, sír mindig, olyan egyedül van, és nagyon hideg lehet ott... - magyaráz összefüggéstelen gyereknyelvén, és csak megyünk, egyre lejjebb, kanyarodik a folyosó, és vaslépcső nyílik belőle, ezen kell letopogni: - Véletlenül akadtam rá, lejöttem krumpliért, és meghallottam a nyafogását. Mindig olyan csúnyán bőgött. - Kettőt fordulunk, két sarkot, és végre meglátom a folyosó végét. -  Követtem a hangot és...ide jutottam. - Megáll, a fal előtt, megállok én is.  Balfelé int, gondolom ott kell nézni valamit. Bura nélküli égő világít meg minket, és egy sötét nyílást a falban. Víz csepeg, a falak nedvesek, de nem penészesek. Most már valóban fázok, de kábán bámulok a sötétbe, kezemben a kislány meleg, puha keze. - Hát itt vagyunk, beszélnünk kellene egy kicsit, hogy idejöjjön... - de nem folytatja, mert elvágja hangját egy másik hang, onnan, a sötétből, amire én is megdermedek, valami csikorgó, súrlódó, nehéz nesz, amiről kréta és tábla jut eszembe, meg kézben morzsolgatott kavicsdarabok, érzem, hogy a macska ijedten nadrágomba karmol, és lecsapok a villanykapcsolóra a fejem mellett. Kékes neon rebben sebesen, villódzása nem szűnik meg végig, hibás lehet a fénycső - de azért tisztán látni a benyílót, ami tulajdonképp kicsiny szoba, és azt, ami benne, a másik végében, a szemközti falon, falban zajlik, azt, ahogy előmászik az elveszett gyerek. A szürke beton kiszüli magából, de ő maga is betonból van, bár arca, ruhája világosan kivehető, karjait esdeklően tárja felém, és ahogy megbabonázva közelebb lépek, látom, hogy biztonságban vagyok, mert a faltól nem tud elszakadni, betonnyúlványok tartják fogságban, a hátánál fogva. Kinyitja a száját, talán mondani akarna valamit. Szeme sötét üreg. - Magányos, olyan magányos, többé nem ereszti el őt... - szólal meg mellettem a lány komoran sóhajtva, ölében ismét ott a macska, nagyon nyugtalannak tűnik. - Elmondtad ezt valakinek? - kérdezem csöndesen, és le- és oldalt nézve látom, hogy fejét rázza. Most zavar a közelsége, négyünknek valahogy túl szűk idebenn a hely. - Játszótársért könyörög, akit magával vihetne oda, a falba, aki megvigasztalja, ha sír. - Beszélni nem tud? - a fiú mozdulatlanul néz kettőnkre, karja változatlanul kitárva. - Nem, még sosem beszélt. Minden nap lejövök hozzá, szólongatom, de nem tud válaszolni. Talán a játszótársához tudna csak beszélni. - Most értem meg a játszótárs dolgot, ahogy szemem a neonfényben hófehérnek tűnő macskára téved. Ijedten nézek a lány arcába, ami valahogy közeledik: - A macskát, a macskát akarod odaadni neki? - suttogom és intek a várakozóan mozdulatlan öccsére. De a jóságos húgocska leengedi a padlóra az állatot, és helyreigazít: - Egy macskával sosem tudna beszélni az öcsém, az nem vigasztalná meg, nem lehetne apukája! - Ahogy nekem ugrik, arra gondolok, hogy vajon mióta várhatott már egy ilyen jól öltözött, viszonylag idős, apaformájú balekot, és megértem a csinos kis ruháját, meg bizalmaskodást is, azt, hogy nem félt lejönni velem ide, az alagsorba. Hisz inkább nekem kellett volna félni. Gyorsan és ruganyosan mozog, mint a macska, könnyedén és gyöngéden kőbe zárt testvére karjaiba taszít. És az épület magába fogad engem is, mint a puha anyaöl, nincs már egyedül a kisfiú. Sokat játszunk. Éjféltájt, mikor a liftaknában süvít a huzat, talán hallani őrült fogócskánk zajait, mely emeletről emeletre folyik a falakban. Most meg szerelmes is vagyok. Van a negyediken egy gyönyörű nő, nagyon magányos, és én innen a falból látom élete minden intim percét. Valamiért vizesek mostanában a falak odafenn is, talán elég vizesek már ahhoz, hogy elmenjek érte. Persze kérdés, hogy ő is akarja-e? De én reménykedem, mert olyan szép családot alkotnánk.

 

 

 

 

 

Címkék: panel fal csapda
Szólj hozzá!
horror