Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. július 14. 10:23 - Valmont

Kísért a múlt

img_1681.JPG

Húsz évesen kétségbeesetten kerestem egy szellemi apát. Ezért rajongtam Hamvasért, Kierkegaardért, Nietzschért és a "hagyomány" gyűjtőnév alatt mindenért, ami régi, mély és magasabb a mindennapi életnél. Később aztán jött a származás tudata, a palóc múlt, a falu, az ősök, a törzsiség. A földművelés, mint egyetlen, aranykori, vergiliusi alternatíva is egy tünete volt ennek a rajongásnak, meg nem valósított projekt. Aztán történt, ami történt, lassan felnőttem, minden szempontból, és nagy kiábrándulások helyett ezek az ifjúkori rajongások kifakultak, elhomályosultak. Néha, visszagondolva, nem is értem akkori önmagamat. Csodálom a naivitásomat, de nevetséges is, hogy nagyon sok dologban, például a paraszti őseim életében olyan magasabb rendű eszméket és törvényszerűségeket láttam, amiknek köze sem volt a valósághoz. Erről szól  egyrészt a lenti novella.

Másrészt a legrémítőbb eshetőségről egy párkapcsolatban, a személyiségvesztésről, vagy inkább -cseréről. Ha együtt élünk valakivel, megismerjük és megszokjuk őt, a biztonságtudat a legfontosabb, hogy intakt és befejezett lénye elkísérhet minket az utolsó pillanatig. Épp ezért félelmetes, amikor felfedezzük egy új , rejtett vonását a másiknak. A hűtlenség is azért igazán megdöbbentő, mert a tett nem illik a másikról kialakított képbe, ráébreszt minket arra, hogy az elménkben konstruált világunk milyen ingatag. Az igazán félelmetes ezért az lenne, amikor a személyiség egésze, az illető összes vonása fokozatosan kicserélődik. Nem ismerek ilyen - nem patalogikus, hanem természetes - esetet sem a valóságban, sem az irodalomban. Vajon mi történne ilyenkor? Hova tűnne a régi én? És honnan jönne az új?  

 

A múlt íze

 

Az egészet ott rontottam el, hogy a csajomnak beszéltem a családunk szülőfalujáról. Igen, alapvetően én vagyok a hibás, hogy idáig jutottunk. Egy verőfényes, késő májusi nap ültünk az IKEA-asztal mellett az albérletben, másnaposan kávézgattunk, a sütőben sült a chia magos zsömle, és én elmondtam, hogy a családunk abból az észak-magyarországi faluból származik, ahol már alig él egy-két távoli rokonunk, és mi is csak a sírokat gondozni járunk vissza, de a helyre jól emlékszem a gyerekkori nyarakból, múlhatatlan nosztalgiát érzek iránta, és mérhetetlen csodálattal gondolok vissza őseimre.

Nehezen tudtam elmagyarázni, hogy mit jelentenek nekem ezek az ősök. A munka szeretetét, a feltétlen vallásosságot, a becsületet, kemény, egyenes, palóc lelkivilágot, igazságosságot, fukarságig elvitt szigorú életrendet, csupa nemes és felemelő dolgot, úgy véltem, mindaz, amit énem jobbik részének tekintek, minden tőlük, belőlük jött, áramlott belém, felszívódott ereimben, ahogyan a fa szívja fel gyökereivel a vizet. Képzeletemben gyakorta az ő múltjukban éltem, álmaimban végtelen mezőkön kaszáltam, korsóból ittam a hideg vizet, és figyeltem mosolygós feleségem, ahogy közeledik az ebéddel.

Mikorra megsült a zsemle, és a csajom megcsinálta az avokádókrémet, eldöntetett, hogy a hétvégén felmegyünk a szülőfalunkba, megmutatom neki. Egy aranyos kora nyári pikniknek indult, hosszú idő óta az első olyan szombat volt, mikor a csajomnak nem kellett melóznia. A csajom egy nemzetközi könyvvizsgálónál dolgozott, ahol valósággal kiszipolyozzák őket, éjszakánként ott gubbasztott a szupervékony laptopja mögött, gyógyteát szürcsölt, exceleket pörgetett, és word doksikat szerkesztgetett vagy színes preziket gyártott. Egyébként büszke vagyok – vagy inkább voltam – rá, mert reálos végzettsége ellenére nagyjából ismeri a modern magyar és világirodalmat, szereti a művészfilmeket – főképp az északiakat – a táncszínházat és pártolói tagsága van a Katonába.

Ha külföldön voltunk, az adott város összes jelentős múzeumát bejártuk, ha barátainkkal vacsoráztunk, szépen és szabatosan beszélt politikáról, feminizmusról, környezetvédelemről sőt, némiképp a filozófia alapjaihoz is konyított valamelyest. Tehát semmiképp sem az az irodai patkány volt, aki reggelente magas sarkúban és kiskosztümben feszít a metrón, miközben a mobilján Insta képeket pörget, vagy valami bugyuta játékkal játszik. Nem, ő a litera.hu-t olvasta a képernyőn, avagy angolul, hangoskönyvként hallgatta valamelyik kedvenc Faulkner-regényét.

És ráadásul még szép is. Elnéztem, ahogy az apjától kapott Minit vezeti azon a szombaton, a formás lábát, arányos metszésű, szinte nemes vonású arcát, és hosszú, búzaszín haját, és hálát adtam a sornak, hogy az enyém, mert számomra, egy egyszerű tanárnak egy ilyen csaj minden szempontból főnyeremény.

Bekanyarogtunk a hegyek közé, jobbról a Mátra árnyékolt ránk, balról név nélküli dombocskák, aztán letértünk a huszonegyesről, végigdöcögtünk a bekötőúton, amire már ráfért volna a javítás, végül elértük a falu első házait, innentől mutattam neki az utat, először a nagyszülői házhoz, ahol most egy roma család élt, majd a dombon lévő, árnyas, tölgyekkel teleültetett temetőhöz.

Majdnem dél volt, mikorra felértünk az oldalban fekvő sírokhoz, megmutattam neki hol fekszenek anyai és apai nagyszüleim, majd felballagtunk a templomhoz, ami nyitva volt, és beültünk a hátsó padba a jó, meszes szagú hűvösbe. Itt hülye fejjel ismét rákezdtem, elmondtam neki, hogy elképzelem, ahogy az őseim itt ültek hideg hajnalokon, és jámbor hittel telt, csodára kész szívvel évszázadokon át hallgatták a papot, majd hazamentek, megsimogatták a gyerek fejét, szagolgatták az asszony főztjét, aztán egy pipával letelepedtek a tornácra, és elnézték a falu fölé feszülő hegyek karéját, és így volt kerek és szép az életük. Hogy én is ilyen életre vágynék, erre a nyugalomra és harmóniára, összhangban lenni magunkkal, a földdel, az éggel, a többi emberrel. De sajnos.

Ahogy lefelé mentünk a sírkert dobjáról, a csajom észrevette a vadcseresznyefát. Lehet, nem is vad, hanem valami spéci cseresznyefajta volt, a lényeg, hogy fürtökben, a korai melegben feketére aszalódva lógtak rajta a szemek, ráadásul ingerlően alacsonyan. A fa pont a temetődomb aljában állt, a sarokban, eddig szinte észre se vettem. Alatta jó sok lehullott szem, csodálkoztam, hogy a madarak nem vitték el, azon is, hogy a falusiak nem szedték le a gyümölcsöt a cefrébe. A csajom megkóstolta, és arcán mennyei öröm omlott el, szinte irigykedtem, mert ilyet még én sem tudtam okozni neki. Enni kezdett, aggasztó mohósággal, kínált engem is, de valamiért nem kívántam, egyébként is érzékeny a gyomrom a meggyre és cseresznyére. Jó tíz percig tartott, míg ott álltunk, és habzsolta be az elérhető szemeket, a magokat édesen, szája sarkából köpve ki, miközben én felnéztem a  sírokra, amelyek a domboldalon fehérlettek, és hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam neki, ő most tulajdonképp az őseimet, a falusiakat eszi meg, mert a talajvíz, a föld alatti mozgások a holtak levét, a holtak húsát és porát elhozza az aljba, vagyis ide, és a fa gyökerei felszívják azt, majd a növény beépíti őket a gyümölcsbe. Lelkesen bólogatott, majd nevetett is, akkor ezért ilyen finom, mondta, és kacsintott, és ennyiben maradtunk, majd adtam neki egy zsebkendőt, hogy megtörölje a száját, visszamentünk a kocsihoz és elautóztunk a határ mentén nemrég nyílt új, menő étteremhez, ahol újraértelmezték a palóc gulyást, és fúziós, gyömbéres, rákos sztrapacskájuk is volt.

Egy-két hétig nem történt semmi. Nekem lassan véget ért az iskolaév, egyre többet voltam otthon, és örültem, hogy megszabadultam az ostoba kölyköktől, ő pedig belekezdett valami komoly projektbe, egy blockchain alapú megoldásokat nyújtó pénzügyi céghez mentek ki, ilyesmivel még nem volt dolga. Esténként izgatottan magyarázta az új típusú fizetési rendszer nyújtotta távlatokat, de alig tudtam figyelni rá, akkoriban éppen újraolvastam a Platón összest, és tíz évvel ezelőtti jegyzeteimen tűnődtem.

A zenével kezdődött. Egy este elpilledtem a könyvem felett a hálószobában, és amikor kitámolyogtam hozzá a nappaliban, akaratlanul is a monitorra pillantottam, ahol a Youtube lejátszási listáján csupa rikító, színes ikon virított, és az épp pörgő szám valami cigányzene volt, „Eltörted a szívem” vagy „Hosszú az út édesanyám házáig”. Kérdeztem, tőle mi ez, mire kivette a fülest, s megvonta vállát, most akadt rá, vagy lehet, a program maga ajánlotta, mindenesetre munka mellé bejön neki. A fülhallgatóból halkan cincogtak a hegedők, én pedig megráztam fejem, majd visszamentem lefeküdni.

A második jelnél már gyanakodnom kellett volna, de csak a döbbenetig jutottam. Egy meleg nyári vasárnap volt, és a csajom sütött valamit a konyhában, és amikor kinyitotta a sütőt, és a ronggyal ki akarta venni a tálat, a pereme megégette a kezét, mire olyan káromkodásban tört ki, hogy felpattantam a kanapéról, ledobtam a földre az Élet és Irodalmat, és kirohantam hozzá. Mi van, kérdezte dühödten rám meredve, én pedig csak néztem, ahogy a szekrényben kezd kotorászni, majd előveszi a pálinkásüveget, ajándékba kaptuk, és két év alatt alig fogyott belőle, mert egyiken sem szerettük a pálinkát, fogával kihúzza dugóját, majd lelocsolja az égett ujját, végül nagyot kortyol belőle. Ez biztos jót tesz, tamáskodtam, mire elvigyorodott, de némiképp bántón, gúnyosan, és kicsit büfögött is, kívül-belül fertőtlenít, mondta, és nyújtotta felém az üveget, ám én hárítottam.

A harmadik dolognál, hetekkel később - miközben nem tudtam nem észrevenni, hogy a pálinka szép lassan elfogy a literes üvegből -, megértettem, baj van, a csajom valamin keresztül megy, változik, és nem feltétlenül a jó irányba. Délután bevásárolni voltam, és mikor hazaértem, azonnal megéreztem a szagot. Cigaretta, de nem valami finom dohányillat, hanem erős, nehéz, sűrű füst, amit a fekete szálas termékek, az olcsó zacskós, kézzel sodort dohány okoz. A folyosón ott volt lerúgva a drága cipője, az előszobában a szürke szoknyája, ő maga bugyiban és melltartóban hevert a kanapén, és elégedetten eregette a füstöt. Megkívántam, morogta, amikor neheztelve kinyitottam az ablakokat, majd leguggoltam mellé, és faggatni kezdtem, mi van, miért csinálja ezt, de csak elvigyorodott, és a szőnyegre lökött, majd rám mászott, és rám parancsolt, durván, és rekedten, cigarettával a szájában, hogy most azonnal szeretkezzünk. Persze nem ezt a szót használta.

Úgy éreztem, megerőszakolnak. Olyan volt, mintha egy másik, erős férfi lett volna rajtam lovagló ülésben, és hiába én voltam a férfi, azt éreztem, valahogy felhasználnak, tárgyként kezelnek, egy primitív és durva vágy kielégítője vagyok csak.

Az aktus után napokig nem beszéltünk, összeszedtem magam és józan, hideg fejjel kezdtem őt megfigyelni. És folyamatosan jöttek a dolgok, egymás után jelentkeztek, például elkezdett köpdösni, főképp az utcán, de az erkélyről is, mert nagy nehezen elértem, hogy ott dohányozzon, onnan is leköpött, és rettegtem, mikor talál el valakit. Vagy a szellentés, ami kettőnk közt korábban tabu volt, de november közepétől totálisan ignorálta e tabut, teljesen magától értetődően csinált, néha még a lakáson kívül is. Eleinte rászóltam, viccesen, majd dühösen, de olyan értetlenül nézett rám, hogy inkább feladtam. Aztán átalakult az étrendje, mert a zöldségek, gyümölcsök, a halak, a humusz, a shake-ek és turmixok, a csírák és a magvak, a teljes kiőrlésű liszt és az osztrák rizling, amit imádott - mindez kikopott menüjéből. Esténként leült a konyhába, és szelt egy jó karaj kenyeret a bicskájával, karácsonyra ugyanis ezt kért tőlem, egy kinyitható bicskát, amin már meg se lepődtem. A nagy penge alattomosan csillogott a lámpafényben, miközben felkockázta a hagymát és a szalonnát, katonákat gyártott, töltött egy nagy pohár pálinkát magának, majd az egészet betermelte, néha egy fél kiló kenyeret megevett, hogy aztán elégedetten bámuljon maga elé, miközben ügyesen megsodorja, oda se nézve, egy kézzel a cigit.

Hogy beszéltem-e vele minderről? Persze, hogy beszéltem. Többször is felhoztam a dolgot neki ősszel, és az elhúzódó tél folyamán, de ugyanolyan értetlenül és gyanakvóan nézett rám, mint amikor a szellentéseit kritizáltam, és csak megvonta vállát, nem érti, mit magyarázok, mondta, vontatott, nehézkes hanglejtéssel, mert akkor már a beszédje is átalakult, nehezen, gyűrve, elharapva ejtette a szavakat, némiképp zártan formálva az „a” hangot. Tulajdonképp palóc tájszólása lett a fővárosban, a hatodik kerület közepén.

Márciusban, végső elkeseredésemben, arra gondoltam, elviszem egy pszichiáterhez, de hallani se akart róla. Makacsul, és csökönyösen kitartott, hogy ő ugyanolyan, mint volt, képzelődöm, meg egyként is, húzzon az öreg ördög engem a farkára. A káromkodás ugyanis tavaszra hétköznapivá vált a beszédjében, és ennek egy jelentős részét képezte az engem érő sértések halmaza. Amikor valami nem tetszett neki, ahogy becsukom az ajtót, a túl édes tea vagy a huzat, azonnal átkozni kezdett, a legszínesebb módon emlegetve a családomat, főkép anyámat.

Azt hiszem, a pokróc modora miatt rúgták ki. Egy áprilisi estén, mikorra már szokásommá vált, hogy régi, középiskolás haverokkal kimaradjak, mindig mással az osztályból, csak mind kevesebbet legyek otthon, szóval egy este, mikor hazaértem, az előszobában belebotlottam a kartondobozba, amiben mindenféle személyes dolog zörgött. A söröktől kábán leguggoltam, és miközben átnéztem az irodából származó tárgyakat, elöntötték szeme a könnyek. Volt ott egy gumi ülőpárna, egy ezüst keretben kép rólunk, mind ketten mosolyogtunk rajta, egy régi Glamour kuponfüzet, körömlakkok, a Magyar helyesírás szabályai, Evian arclemosó, magas rosttartalmú keksz, és egy kis bonsai, amit még tőlem kapott amikor projektvezető lett. Némán sírtam egy kicsit, mert ezek a dolgok már nem ahhoz a nőhöz tartoztak, aki a lakásban várt rám, az a nő, aki ezeket a haszontalanságokat évek alatt maga köré gyűjtötte, és akit én annyira szerettem, már nem volt sehol.

Bementem a nappaliba - ő ott feküdt kanapén, utcai ruhában, fekete nadrág, fehér ing, a szandálját le se vette le, a padlón az üres pálinkásüveg. Horkolt.

Onnantól kezdve otthon maradt, nem keresett új állást, és ez még rosszabb volt, mert én az iskolából kora délután hazaértem, és egymás idegeire menünk, és ennek a csajom folyamatosan, káromkodva hangot is adott. Igazán idegesítő volt, ahogy a legrosszabb cigányzenét bömböltette folyamatosan, pokoli hangerővel, és mikor javasoltam, dugja be az iPhonja fülhallgatóját, rám dörrent, hogy nekem fogja feldugni azokat a fülizéket, ha sokat ugrálok. Ez volt az első fizikai erőszakkal történő fenyegetés, de a kényszerű összezártság kabinláza folyamatosan hozott egyre többet. Próbáltam viccel elütni ezeket a dolgokat, de énem egy hideg, racionális része mind komorabban elemezte a helyzete, és folyamatosan vészjeleket küldött a tudatomnak, arról, hogy ennek nem lesz jó vége.

Persze az átalakulás egy éve alatt mások is észrevették mindezt, ami megerősítette abban, hogy nem őrültem meg. A barátnői, akik lassan elmaradoztak, többször felhívtak, az egyik még egy beszélgetésre is megkért. Egy kávézóban találkoztunk, és elsorolta azt, amit én is tudtam, hogy a csajom valami végletes és durva átalakuláson ment keresztül, talán a munkahelye elvesztése miatt, mire én mondani akartam, nem, az a következmény volt, és nem az ok, de ő közben rátette kezét az enyémre, ha bármiben tud segíteni, rebegtette rám a szempilláját, mire én elvontam kezem, és rövidre zártam a találkozót. Minden nehézség, félelem dacára dolgozott még bennem a hűség.

Az anyja is felhívott, és kérdőre vont, azt gondolva, valamiképp az én hatásomra durvult el ennyire a lánya. Elmagyaráztam neki, hogy nem dohányzom, és inni is legfeljebb egy-egy sört a meccsek alatt, de nem tágított, úgy vélte, valamiképp az életmódunk van ilyen hatással rá. Talán kábítószerezünk? Lenéztem az ölemben tartott Kierkegaard kötetre, és bontottam a vonalat.

Csak azután szántam el magam a gyakorlati cselekvésre, miután megütött. Tudom, hogy részeg volt, és talán én is hibás voltam, mert leejtettem azt a tányért a mosogatás közben, és ő, aki épp pálinkát öntött egy is pohárba, megijedt, és a pálinka is kiömlött, és emiatt a félfordulatból, nem túl erősen, két káromkodás között fültövön vágott – de akkor is. Felnőtt ember vagyok, utoljára kiskoromban ütöttek meg a játszótéren.

Két napig nem szóltam hozzá, de ezt ő szinte észre se vette. Felhívtam egy régi barátomat, aki még a fősuliról ismertem, és aki időközben tanárból pszichológussá képezte át magát. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy szó se lehet arról, hogy odavigyem hozzá a csajomat, nem tudnám rábírni. Végül abban maradtunk, ő jön, mintegy véletlenül beesik hozzánk.

A látogatása úgy történt, ahogy azt képzeltem. Söröztünk a nappaliban, csajom néha bejött, kinyúlt, pecsétes pólójában és a Calvin Klein farmerjében, amit már hónapok óta nem mosott, néha kiment cigizni az erkélyre, olykor válaszolt is a barátomnak, aki próbált vele szóba elegyedni, máskor csak mogorván visszaszólt neki vagy szúrós szemmel nézte, mint egy betolakodót. Most, hogy próbáltam én is egy idegen szemével megfigyelni, észrevettem, hogy a mozgása is teljesen átalakult, fejét lehorgasztva, vállat behúzva, görnyedten járt, úgy, mint akit megtört a fizikai munka. Kezével hol az állát kaparászta, néha ujjai a fülébe tévedtek. Szívta az orrát, a haja zsírosan, csimbókokban lógott, szappant bőre hetek óta nem látott. Derekán, mely korábban a szinte túlzásba vitt edzéstől volt feszes, most kis hájlebernyeg lógott. Amikor kikísértem a lépcsőházba, a barátom csak a fejét csóválta. A tudomány itt tehetetlen. Itt a megszállottság tipikus esete forog fenn. Megszállottság, értetlenkedtem. De hát mi szállta meg őt, kérdeztem, noha tudtam.

A múlt. Az általam olyannyira félreértett, idealizált, megszépített „régen minden jobb, nemesebb és magasztosabb volt” múlt. És azt is tudtam, hogy nincs olyan erő, ami ezt a múltat legyőzhetné, ami kiűzhetné a csajomból. Nem volt csak két alternatíva. Az egyik, hogy sorsára hagyom. Lassan leromlik az élete, még jobban lesüllyed, az utcára kerül, fizikailag szétesik, nagyon gyorsan megöregszik és meghal, egyedül, magányosan.

A másik, hogy vele maradok. De ebben az esetben nem leszek képes elviselni őt, csak akkor, ha változtatunk.

A hűségről beszéltem az imént. A legfontosabb érzés számomra. A hűség irányította az egész felnőtt életemet, a legfőbb tulajdonságom, a legértékesebb vonásom. Ezért aztán május végén, amikor megérett a cseresznye, visszamentem a faluba, leparkoltam a temetőnél, odasétáltam ahhoz a fához, majd rövid tétovázás után megmarkoltam az első fürtöt, és leszakítottam.

vége  

1 komment
2012. július 08. 19:55 - Valmont

Puszták népe

Jó kis szünet volt, nézem, június kilencedikei az utolsó bejegyzés. Közben volt egy hét szabadság, a tengernél, ami (a tenger) már nagyon kellett. Mostanában Kosztolányit olvastam, novellákat, és talán innen az indíttatás egy mesélő, egy felidéző/átélő karakterre. Ármány meg meg talán a Gaiman-képregényből, a Sadmanból szüremkedik be. Nagyon sok fordulat nincs a sztoriban, de a palóc történetek körébe jól illik.

 

Marakodipuszta

Akkoriban, azokban az időkben nem verték nagydobra a szörnyűségeket, mesélte Ármány a kávéját kavargatva. Nem írtak róluk az újságok, nem kerültek bele a tévébe – valahogy a hatalom, az örök Hatalom mindig elérte, hogy helyben maradjanak a gyilkosságok, ámokfutások, az erőszak tombolásának hírei. Az ember, tűnődött Ármány, talán ezért hajlamos azt gondolni, hogy régebben minden jobb volt, pedig dehogy. Ugyanolyan gonosz és kegyetlen volt a természetünk, tíz, ötven, száz, ezer éve is – csak elfelejtjük azt, ami akkor történt, amit meg nem felejtünk el, azt elnevezzük történelemnek.

Jó példa erre a marakodipusztai esetem. Akkoriban Nógrádban voltam könyvtáros, egy nagyobb bányászfalu művelődési házában. Hamarosan elterjedt rólam, hogy értek mindenféle egyébhez, a helyi értelmiségnek magam beszéltem a pszichológusi képzettségemről is. Főképp a helység orvosával, Szamossal diskuráltunk sokat a rossz mátrai borok felett a lélek rejtelmeiről. Ő mesélt nekem a falutól nem messze lévő tanya, Marakodipuszta hányatott sorsáról is. Népes család, Flintáék birtokolták, akiket a téeszesítés se tört meg teljesen. Hagyományos, nagy família volt, együtt élő nemzedékek sora, hol vasárnap, ebédkor még mindig közös tálból ették a gancát vagy a gulyás, és mindig a férfiaknak jutottak a legjobb húsok.

Szamostól megtudtam, hogy volt azonban egy sötét felhő, egy furcsa jelenség, mely kísértette őket – a puszta lakói közül minden emberöltőben valaki szörnyű ámokfutásba kezdett, kiirtva a család számos tagját, hogy végül önkezével tegyen pontot a tombolás végére. Emberemlékezet óta, vagy legalábbis az anyakönyvi kivonatok szerint, és a templomi temetési feljegyzések alapján immár háromszáz éve meg-megesette ez a csúfság. Szamos járt utána a dolognak, jegyzeteiből könyvet készült írni, Marakodiak címmel, de sose jutott túl a kezdőmondaton. Izgatta őt a dolog, ahogy beszélt róla, látszott rajta, hogy képzeletét felgyújtja e szörnyű história, de meg akarta fejteni az okát is. Leginkább még a kútvízre gyanakodott vagy valami örökletes elmebajra. Mikor megtudta, hogy számos páciensem volt a fővárosban, és hogy gyakorlott hipnotizőr vagyok, rávett, együtt vizsgáljuk ki valamelyik családtagot – fizikailag és szellemileg egyaránt.

Egy szürke márciusi napra behívatta a rendelőbe a gazda feleségét. Azt üzenete neki, hogy valami oltás esedékes. Megszeppent, fiatalos nő érkezett, én a sarokból, az orvosságos szekrény mellől figyeltem, kerek, pirospozsgás arcát, meglepett, kíváncsi bogárszemét. Viselkedése, ruhája olyan volt, mintha a múlt századból jött volna. A vizsgálat idejére kimentem, majd a pállott, asszonyi párával terhes szobába visszatérve kifaggattam, tapasztalt-e bármilyen furcsaságot a családtagok körében. Nehezen nyílt meg, de aztán csak elmondta, hogy a férje cudarul veri a nagyobb gyereket, a fia néha éjszakánként kint kódorog a mezőn, és hogy az apósa, az „öreg”, ki az istállóban él, gyakorta kergeti a kisebb gyerekeket egy baltával. Erre az utolsó kijelentésre összenéztünk Szamossal, majd ő kérdezte, tudnánk-e ezzel a családaggal beszélni, mire a nő csak vonogatta vaskos vállát, hogy ne akarjunk mi azzal beszélni. Így mondta „azzal”, mintha nem venné emberszámba apósát. Gondoltam, neki csak egy éhező száj a félbolond vénember, mi viszont talán megtalálnánk benne az őrület csíráját, mely a nemzetséget fertőzi. Végül közösen kiókumláltuk, hogy Szamos azzal az ürüggyel kéreti magához, a rendelőbe, hogy el akar adni neki valami földecskét a Szilvásban. Ha már itt lesz, talán meg tudjuk győzni egy vizsgálatról is. Az asszony mérlegelte a lehetőséget, aztán bólintott, hogy elintézi.

A következő héten, valamikor péntek tájban beüzent a vénember az egyik gyerekkel, hogy akkor estefelé felkeresné a doktor urat a föld ügyében. Szamos izgatottan készülődött a találkozásra. Ebéd után eljött a könyvtárba, és megbeszéltük a stratégiát. Ő kezdi majd a beszélgetést, és az üzleti részek után rátér az öreg egészségi állapotára. Azt tervezte, hogy bead neki valami erős nyugtatót, aminek a hatására alaposan kikérdezhetjük, és rávehetjük akár a hipnózisra. Felvetettem, hogy az eljárás talán nem teljesen etikus, de a doktor csak legyintett, ezekkel a barbárokkal, mondta, másképp nem jutunk dűlőre.

Délután bezártam a könyvtárt, hazamentem, elköltöttem szegényes estebédemet, aztán, mikor szürkülni kezdett átballagtam a rendelőhöz. Szamossal a küszöbön találkoztam – mint kiderült, a Ménes-tanyára hívták, ahol valakit csúnyán összeharapdált egy komondor. Kérte, maradjak, ha, megjön az öreg, tartsam a rendelőben, ő is igyekszik vissza mihamarább.

Nem volt sok kedvem a procedúrához – nyúlós, miazmás este ereszkedett odakinn a falura, olyan idő, mikor a petróleumlámpa fényénél legszívesebben Saint-Simont olvasgatva szenderegnék díványomon.

Leültem az orvosi asztal előtt álló székre, és figyeltem a kint gomolygó ködszerű párát, eltűnődve az emberi élet végletességén. Hirtelen mély csüggedés vett rajtam erőt, és megborzongtam. Aztán, ahogy fókuszáltam, rájöttem, hogy az ablak keretében egy fehér arc bámul vissza rám. Olyan volt, mint amikor a szemet vizsgáló színes pöttyökből álló ábrán felfedezzük az elrejtett számjegyet. Egy idős, ráncos férfiarc meredt elő a ködből, szigorú, fekete tekintete egészen az agyvelőmig hatolt.

Összerezzentem, majd erőt véve magamon felálltam, és intettem neki, jöjjön be, aztán a bejárai ajtóhoz mentem, és kinyitottam előtte.

Az öreg volt az, akit vártunk, egyből megéreztem, ahogy elsétált előttem, mert hozta az istálló nehéz, állati szagát magával. Nem szólt, nem köszönt, csak biccentett.

Odabenn hellyel kínáltam, de ő csak az ajtó melletti falnak dőlve, karjait ölbe fonva nézett rám várakozóan.

Hol az orvos, kérdezte aztán hirtelen-mogorván. Mondtam neki, hogy valami esethez hívták, de üzeni, várja meg mindenképp, mivel siet vissza. Az öreg erre megvetően felhorkantott, majd szótlanságba süppedt. Leültem az előbb helyemre, és óvatosan végigmértem. Kilencven év körüli, szikár, de még jó erőben lévő, pirospozsgás vén palóc volt. Csizmát, kopott nadrágot és bekecset viselt, alatta valami kopott munkáskabátot és inget. Az arcát borosta keretezte, fejé zsíros kalap sötétlett. Moccanatlanul állt, csak a szeme járt ide-oda helyiségben, hogy végül rajtam állapodjon meg.

Megkérdezte, ki vagyok én tulajdonképp. Elmondtam, hogy én vagyok a könyvtáros, egyébiránt meg a doktor barátja. Ezzel a válasszal elvolt egy ideig, de aztán fészkelődni kezdett, és pipát kotort elő a zsebéből. Kérdezte, hogy rágyújthat-e idebenn, mire bólintottam. Gondoltam, felhasználom engedékenységem, és elkezdtem kérdezgetni, milyen az élet odakinn, a tanyán. Az öreg előbb hümmögött, aztán megeredt a nyelve. Az állatokat kezdte szidni, az időjárást, végül a gyerekeit. Helyben voltunk. Kérdeztem, mi a baj a gyerekekkel. Szortyogtatta a pipát, torkrát köszörülte, megszívta az orrát, és tűnődött.  A füst lassan kezdte bevonni az egész helyiséget. Végül krákogó hangon belekezdet. Hogy a mai fiatalok henyék, csak a dőzsölésen, a táncon jár az eszük. A munkát nem becsülik, se a sajátjukat, se másét. A gazdaság hamarosan ebek harmincadjára jut, amit nem visznek el a kommenisták, azt ők herdálják el.

Ahogy mind jobban belejött, úgy lett egyre erősebb és dühösebb hangja. Csak akkor esett egy kicsit vissza, mikor végigvette a családtagjait: a fiát, aki ostoba és élhetetlen, a menyét, akit egy lusta nőszemélynek titulált, az unokáját, akinek csak a kártyán jár az esze, az asszonya pedig folyton a városba járkál vásárolni, de a dédunokáiban, a két kisgyerekbe se lát sok értelmet, egyikőjük már harmadszor járják az ötödiket az iskolában. A hangja lemondó és keserű volt – de nem éreztem benne a gyilkos dühöt.

Mikor elhallgatott, kivártam egy kicsit majd rákérdeztem, igaz-e hogy néha baltával fenyegeti a gyereket. Sokáig nem válaszolt, csak fújta a füstöt, mely már pászmákban feszült közénk. A fehér sávokon át, hol csak a fejét, hol csak a lábait láttam. Az ablak rossz szigetelése miatt ezek a füstcsíkok lágyan mozogtak, inogtak, mint szellemek a várfokon.

Ki mondta ezt nekem, kérdezte, talán csak nem az ostoba menye? Leginkább azt döfné meg egy villával, mint az ördögöt, feltűzné a hasánál fogva, hagy kínlódjon, mondta, fröcsögte mind fokozódó dühvel. Aztán a fiát hasítaná kettőbe, azt a nagy, buta tökfejét, az ácsszekercével, amit még az apjától kapott, az is bizonyosan csak rosszat terjeszt róla, morogta elszántan, de az unkája se érdemelne jobbat, ha lehetne, az ilyet vízbe kellene fojtani, be a kútba, aztán rá egy követ. Annak az asszonya, aki meg annyit gágog, mint a liba, és csak gyűlölködés jön ki a száján – legjobb volna elvágni a nyakát azzal a rozsdás késsel, amit a párnája alatt tart a rablók ellen. De a dédunokáit, azokat is el kellene kapni, a torkuknál fogva, és szorítani őket, egy marokkal, míg csak vinnyognak, mit macskakölykök a hideg vízben.

Kifulladva elhallgatott, és már azt hittem, nem is szól többet, mert kiadta mérgét. De aztán így folytatta: ám, ha mindezzel végezne, fogná a kenderkötelet, melyet még Vácott vett, a háború előtt, megcsomózná, és az istállóban felkötné magát a keresztgerendára. Már ki is nézte azt a kis fejőszéket, amit lábával elrúgva pont jó lenne a magasság is, hogy véget vessen ennek a nyomorult életnek, ennek a szenvedésnek ezen az elrohadt, semmi, koszos világon.

Ekkor tényleg elhallgatott, és mintha a lelkét, egy hatalmas füstcsomót eresztett a szoba levegőjébe. Köhögve hessegettem el arcom elől a savanyú ködöt, de nem sokra jutottam. A legutolsó adaggal a levegő telítődött, és mint ősszel a mezőn, már csak a közvetlen környezetem láttam magam előtt. Felálltam, és tapogatódzva az ablak felé indultam, hogy levegőt engedjek be, de ekkor megéreztem, hogy ott van mögöttem. Nem mertem megfordulni, sem moccanni, csak figyeltem szemem sarkából árnyékát. Közelebb hajolt, egészen a nyakamig, és úgy súgta a fülembe, hogy most mennie kell, mert várják a többiek. A családja.

Azzal ellépett, én pedig sóhajtva kiengedtem a visszatartott levegőt, majd feltéptem az ablakot, és mélyet lélegeztem. A füst, mint egy zsilip zúdult el mellettem – megfordultam a légáramra, és Szamost pillantottam meg a küszöbön. A nyitott ajtó huzatot keltett, az mosta ki az öreg minden nyomát egy szempillantás alatt.

A doktor az asztalhoz támolygott, és lerogyott székébe. Sokáig üveges szemmel bámult maga elé halottfehéren, majd az alsó fiókból elővette a pálinkásüveget, jót húzott belőle.

Mi történt, kérdeztem, bezárva az ablakot. A szoba levegője olyan gyorsan mód kitisztult, mintha az öreg sose járt volna benne.

Elkéstünk, nyögte. A marakodiak, mondta Szamos, és végre rám emelte rémült tekintetét. Az öregember. Mondta erőtlenül.

Itt volt, vágtam szavába, és valóban egy potenciális ámokfutó.

A doktor összerezzent, majd ha lehet, még jobban kiszökött arcából a vér. Itt volt, dünnyögte, kérdezte, aztán ivott ismét, sokat, nagyon sokat. Ez érdekes, folytatta, mert a rendőrök visszafelé beértek, és egyesen Marakodipusztára vitte. Egy béres jelentette nekik, mi történt. A család – megborzongott. A család folytatta, lemészárolva. Az öreg fiának a feje széthasítva, a menye vasvillával ledöfve, az unoka a kútban, fejét kővel zúzták be, annak a felsége az ágyba, átvágott torokkal. A két gyerekük pedig az istállóban, megfojtva, mint két kismacska.

És az öreg, kérdeztem lassan ébredő riadalommal, noha már tudtam, mi lesz a válasz.

Ott volt az istállóban. Vigyorgott az a szörnyeteg, a kötélen, amire felkötötte magát, fejezte be Szamos, és ismét ivott.

 

vége   

 

Szólj hozzá!
horror