Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. április 30. 07:56 - Valmont

Zombik a Várban

Az alapötlet egyszerű volt: néhány fegyvermániás Harmadik Birodalom-fan a budai Várba, a Hadtörténeti Múzeumbam barikádozza el magát a világot elárasztó zombik ellen. Aztán persze lehet, mégsem erről van szó.

Fegyvermániás vagyok, voltam, régebben kardokat vásároltam, most már persze alábbhagyott a dolog. Ez az egyik ihlető, innen a kézifegyverek plasztikus leírása. A másik pedig egy évekkel ezelőtti látogatás a Hadtörténeti Múzeumban. Azt hiszem, ott kezdett el motoszkálni bennem az idióta kérdés, hogy a zombifilmek szereplői miért nem menekülnek egy ilyen helyre? Ezekből jött össze az írás, megtoldva egy nem éppen romantikus viszony bemutatásával. Bár olyan, mintha a történet komolyan venné magát, szerintem mégis könnyedén fogyasztható a maga kissé hosszabb terjedelmében is. És még két dolog - a kezdőjelenetben RPG-vel rombolják le a Szabadság-szobrot - hát, a városvezetési terveket hallva, ezt nevezik jövőbelátásnak. A másik: ha ezzel végeztetek, olvassatok Palahniukot, most jelent meg tőle egy új dolog, A kísértettek. Szerintem ő a legjobb.

 


 Akik ellenálltak

I.

 

Paulus von Kluge fejét fogva nézte, ahogy Guderian a RPG-vel vacakol. A letépett rész meglepően nehéz volt, és bár valami hulladékpapírba csavarta alul, minduntalan megnézte, csöpög–e még belőle a vér. Úgy tűnt, Paulus aggályosan ügyel a rendre és a tisztaságra. Mögötte a Vár háztetői komoran füstölögtek, némely ablakból még lángok csaptak ki a tavaszi égre. Az utcákon felpuffadt holttestek és szemét tarkállott. Ők hárman, illetve ketten és a leszakított fej a várfalnál voltak, a hajdani könyvtár előtti téren, a város felett – védők a magasban.

– A reteszt fel kell tolni – szólt Paulus Guderiannak, aki a mellvéd szélén állt. Már célra tartotta a nehéz fegyvert, de valamivel még szöszölt. Mindketten feszülten várták a következő lépést.

– Tudom ­­– szólt hátra Guderian. Köpcös testére feszülő egyenruháján verejtékfolt sötétlett. Paulus lenyúlt, és a fejen eligazított egy tincset.

– Mindjárt – mondta magának vagy a halottnak. Majd hangosabban így kiáltott társa felé: – Mondtam, hogy hagyd ott. Ezek a modern vacakok túl kifinomultak. Hatvan éve nem gyártottak jó fegyvert – azzal megzörgette a hátára akasztott MP38–ast.

– Csak kipróbáljuk, és már mehetünk is – morogta Guderian.

– Ha túl sokáig vagyunk egy helyben, rajtunk üthetnek. Nem akarsz úgy járni, mint von Kluge, ugye?

– Még van időnk – Guderian bekattintott valamit, majd nagyon gyorsan célzott és lőtt. A rakéta kicsapott a csőből, és Paulus visszatartotta lélegzetét. Egy pillanatra úgy tűnt, a hegyes kis lövedék csak lebeg céltalanul a robbanás magjában. Aztán erőre kapva elszáguldott, bele az enyhe, vérszagú légbe.

– Lézeres célzás, nézd, nézd! – kiabálta Guderian, mereven tartva a csövet. – Ezzel mindent halálpontosan eltalálsz.

És nézték, ahogy a lövedék áthasítja a teret, éles, sivító, majd egyre halkuló zajjal. Figyelték az íves röppályát, nem szóltak. Akkor sem, mikor a Szabadság–szobor talpazatába csapódva a rakéta berobbant. Pár pillanat múlva elérte őket a hangja is. Füst és por szállt fel. Úgy tűnt, nem fog történni semmi. Aztán a hatalmas női alak lágyan megingott, mint egy részeg. Kilendült oldalra, majd elforogva a mélybe bukott. Paulus akaratlanul is előrelépett, s kiengedte a levegőt.

– Ez jó volt – fordult vissza kövér társa, ő pedig bólintott.

 ***

A múzeum épületének sarkánál Rommel várta őket. Lövésre emelt TT-je feketén csillogott az éles fényben. Ő is, mint Guderian, második világháborús német gyalogos egyenruhát hordott. Áradt belőlük a naftalinszag.

– Jelszó? – kiáltotta feléjük.

– Ha Ők jönnek, erre nem fognak megállni – szólt vissza Guderian.

– „Kitartás” – bólintott Paulus. Rommel tisztelgett, félreállt.

– Nem láttam mozgást – jelentett. Mellette egy múzeumi széken kis, elemes rádió sercegett. – Adás sincs. Minden néma.

Ekkor vette észre a Paulus kezében tartott fejet.

– Jézusom – szakadt ki belőle.

– Ennyi találtunk – bólintott Paulus. – Úgy vélem, ma éjszaka párban fogunk őrjáratozni.

– Hogy lehet ez? – hápogta Rommel, majd leült a székre, de előbb ölbe vette a rádiót. A Tokarev-pisztolyt előírásszerűen, combja mellé engedte, a föld felé célozva vele: – Ki képes ilyesmire?

– Fattyúk – sziszegte Guderian, és kisétált a mellvédhez.

– Megbeszélés, öt perc múlva – mondta hirtelen Paulus Rommelnek. – Gyere majd. – Azzal bement a múzeumba.

Az előtérben épített torlasz mögül egy fegyver torkolatcsöve szegeződött rá. Felemelte szabad kezét, s megállt: – Én vagyok, nyugalom.

Fent, a széles lépcsősor fordulójában újabb egyenruhás alak jelent meg. Paulus Kesserling körvonalait vette ki az ellenfényben. Ha arcáról nem is, tábornoki egyenruhája miatt kitűnt a többiek közül. Csak ő és Paulus hordott ilyet a csoportban.

Kesserling feszülten nézte, ahogy az érkező eléri a torlaszt. A fegyver csöve eltűnt a lőrésből, majd oldalt egy kis szekrényt félrehúztak. Paulus bemászott az így keletkezett szűk résen.

– Mi a helyzet odakinn? – kérdezte tőle Manstein. Szemüveges, langaléta fiú volt, arcán vörösen izzottak szeplői. A Luftwaffe sötétszürke zubbonyát viselte. A nadrág már nem illett rá. Egyik kiállítási babán sem volt olyan méret, ami termetére jó lett volna.

– Minden csöndes. Még – jelentette ki Paulus nyugodtan.

– Készülődnek a szemetek – jött lejjebb a lépcsőn Kesserling, majd megállt felettük.

Paulus megvonta vállát: – Jöhetnek. Várjuk őket. Viszont.

Óvatosan letette von Kluge fejét Kesserling csizmás lábához. A férfi akaratlanul is feljebb lépett egyet.

– Jaj – suttogta Manstein, és hirtelen elfordult. A sarokba tántorgott egy szemeteshez, hányni kezdett.

– Éjszaka aktívabbak – jegyezte meg Paulus. – És úgy néz ki, nagyon erősek. Puszta kézzel csinálták.

– A test? – Kesserling kérdése úgy pattogott, mint egy parancs. Idős, őszülő mokány férfi volt. Korábban könyvelőként dolgozott egy nagyvállalatnál.

– Nem találtuk meg – bólintott Paulus. – Tanácskoznunk kell.

Manstein visszajött, kockás zsebkendőjével törölgette száját, és nem nézett a fejre.

– Az igazgatói szobában. Három perc múlva – nézett órájára Paulus. Aztán feltekintett Mansteinre: – Gyere te is.

– Őrizetlenül hagyjuk a torlaszt? Nem tartom jó ötletnek – jegyezte meg szárazon Kesserling. Választ nem várva elindult felfelé. Léptei kopogtak a fokokon.

 ***

A Vezér az igazgatói szoba díványán aludt. A fején körbetekert gézt már átütötte a vér. Az ajtónyitásra szemhéja megrebbent, majd kinyílt. Tekintetével követte Paulust, aki a nagy, faragott asztalhoz sétált, és vizet töltött egy üvegkancsóból.

– Ellenőrzöm a másik torlaszt – jegyezte meg Kesserling az ajtóból. Paulus nem nézett felé, csak bólintott: – Rendben. Gyere majd.

Kesserling nem mozdult, köhintett, és várt, míg Paulus újra rápillantott.

– Ha történik valami, beszülnünk kell majd – bökött állával a Vezér fekvő alakjára.

– Ha történik, mi?

– Tudod te azt jól – fojtott, suttogó hangja remegett az izgalomtól.

– Nem történik semmi – Paulus szigorúan nézett rá, majd levette a tányérsapkáját, és az asztalra dobta.

Kesserling nem szólt, megfordult, de még nem indult: – Az emeltről néha zajokat hallok. Mi lehet az?

Paulus megfeszült, gyorsan elkapta tekintetét. A fekvőt vizslatta, úgy válaszolt alig hallhatóan: – Nem tudom. Talán madarak.

– Talán. – Hagyta rá az öreg, azzal elkopogott fényesre suvickolt csizmájában.

Paulus a pohárral a Vezérhez térdelt, és ajkához emelte peremét. A víz lefolyt a kis bajuszka alatt kétoldalt, a száj két szélén.

– Igyon – győzködte a sérültet az egészséges. Ám a Vezér csak bágyadtan legyintett, majd oldalt fordította fejét.

– Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte elhaló hangon.

– Már mondtuk – válaszolt türelmesen Paulus. A géppisztoly nyomta hátát, levette, lefektette maga mellé a padlóra.

– Á, egy MP40-es – pillantott a mozgás tárgya felé a fekvő.

– Harmincnyolcas – javította ki Paulus. – A háború legjobb fegyvere.

– Mi történt? – kérdezte ismét a Vezér. Nagy, horgas teste megfeszült a díványon, fel akart ülni. Paulus segített neki, aztán hátralépett. Az ülő bágyadtan pislogott körbe, majd végignézett magán. Fekete lovaglónadrág, nyitott, fehér ing és lovaglócsizma volt rajta. Az öltözéket Paulus a múzeum egyik huszárbábujáról szedte le.

– A járvány. Emlékszik? – kérdezte hirtelen. Az asztalhoz ment, kihúzott egy fiókot. A kulcs ott volt a helyén.

– Nem. Semmire. Csak valami…a robbanásra.

– Járvány tört a városra. Mindenki megőrült. Az emberek többsége őrjöngő fenevaddá vált.  Összehívtuk a csoportot, és idejöttünk – sorolta Paulus, s a kulcsot zsebre vágva leült az igazgató székébe. Eszébe jutott, amikor legutoljára itt, ebben a szobában járt, és hirtelen elszorult a torka. Felpattant, fel-alá kezdett járkálni.

– A munkahelyedre – bólintott a Vezér.

– Igen. A munkahelyemre, a Hadtörténeti Múzeumba. Aztán megtaláltuk az öreget.

– Kovácsot – eszmélt a Vezér emlékeiben kotorászva.

– Igen, Kovácsot, a gondnokot. Bezúzták a fejét. És ekkor eszembe jutott, hogy állítólag micsoda gyönyörű lőszergyűjteménye van otthon a vén zsidónak – Paulus elmosolyodott az utolsó szóra. Végigsimított egyenruhás alkarján. – Úgyhogy elmentünk a lakására, Budafokra. Kesserling régi Mercédeszével.

– Á, a jó öreg német technika.

– Az utak szinte járhatatlanok voltak. De mi valahogy teljesítettük a küldetést. Elértük a házat. Felmentünk a nyolcadikra, s megtaláltuk a kamrában a lőszeresládákat. Csakhogy hazafelé aknára futottunk. Akkor sérült meg Ön.

– Ellenséges akna?

– Csak az lehetett. Rajtunk kívül nincs híve a Birodalomnak a városban. A Vár aljában NATO-katonák holttesteit láttuk. Guderian szerzett egy RPG-t, és…– Paulus hirtelen elfáradt, leroskadt egy székre.

A Vezér elkomorult: – Csak mi maradtunk?

Paulus bólintott: – Az éjjel elkapták Von Klugét is. Őrt állt odakinn.

– És mi lesz most?

– Ellenállunk a végsőkig.

 ***

A lövések pezsgősdugók távoli pukkanásainak tűntek. Paulus felállt, és az ajtóhoz sietett. A Vezér bágyadtan figyelte, majd mielőtt a másik kiért volna a szobából, megköszörülte a torkát: – Nem adna egy kézifegyvert nekem?

Paulus visszafordult, aztán rövid tűnődés után kicsatolta Lugere tokját.

– Csak a végső esetre – mosolyodott el halványan a beteg, elvéve a felé nyújtott nehéz fémet.

– Értem, uram – biccentett Paulus, majd kirohant.

A folyosóra már visszhangosan dobbantak be a dörejek. Az előtér torlasza felől hallatszottak. Paulus elszaladt az éremgyűjtemény tárlói előtt, csak a fordulóhoz érve jutott eszébe, hogy nincs fegyvere.

A MP38-at ott felejtette a padlón.

Kikukucskált a sarok mögül.

Az irodai bútorokból, tárlókból, szőnyegekből, kiállítási bábukból és páncélokból épített barikád belső oldalán Manstein és Rommel keresett kilövési pontokat. Velük szemben, a boltíves bejáratba vágott keskeny ajtóban időről időre sötét árnyak tűntek fel és el. Célozni sem volt idő rájuk, azonnal elsuhantak, vissza a fedezékbe. Paulus így nem láthatta az arcukat.

– Állj! – kiáltotta a két katonának. Azok meglepetten fordultak felé.

– Csak a lőszert pazaroljuk – lépdelt le közéjük Paulus. – És valószínűleg ez a céljuk.

– Nem hiszem, hogy ilyen értelmesek ezek a zombik, uram – válaszolt izgatottan Manstein.

– Guderian? – fordult Rommel felé Paulus. A jellegtelen arcú férfi egy páncélszekrény mögé bújva lesett kifelé.

– Elkapták – fordult vissza aztán, és cigarettát vett elő.

– Elkapták?

Rommel körbekínálta a paklit, de egyiken sem kértek belőle.

– A fal szélén állt. Lentről fogták meg. Kirántották a mélybe – magyarázta, majd rágyújtott: – Nem tudtam mit csinálni. Oldalról megrohantak engem is. Még a rádiót is kint hagytam…– Mélyet slukkolt, levette sisakját, hátrafésülte kese haját, és visszatette a vashéjat. – Én mondom, ez összehangolt támadás volt!

– Ezek nem gondolkodnak! – ellenkezett hisztérikusan Manstein, kifelé figyelve: – Még az első napokban hallottam valahol. Nem tudnak ok–okozati láncot felállítani. A tetteik és a következményeik közt. Csak a pusztítás, a gyilkolás érdekli őket.

– Hol van Kesserling? – nézett Paulusra Rommel, mire az fejéhez kapott: – A másik torlasz! Elment ellenőrizni. – Egy réshez nyomult, kilesett. Már semmi mozgás nem volt a kapuban.

– Ezért nem támadtak komolyabban itt. Csak a figyelmünket kötötték le….– nyögte, és megindult. Rommel a pisztolyát nyújtotta felé, ő elvette.

– Ezek nem képesek... – hallotta még Mansteint, de szavait elnyelték léptei.

 ***

Rohanva vágott át a néptelen folyosókon és tereken. A kapott TT-pisztolyt olyan erősen markolta, hogy belesajdultak ízületei.

Régi, hasznavehetetlen fegyverek, makettek és díszes egyenruhák suhantak el mellette. A nap rézsút tűzött be az ablakokon, ő minduntalan megtörte ívét, ahogy a hang is, mely az északi szárny felől jött.

Itt lehetett még bejutnia az épület földszintjére. Első nap ezt a hátsó, szűk ajtót is elbarikádozták, ahogy a felfelé vivő lépcsőket is. Odafentről nem vártak támadást, de itt…

Kesserling PPS géppisztolyt használt. Kattogó, öblös hangon szólt, alatta, másik szólamban csilingeltek a kiszóródó hüvelyek. Hirtelen csönd állt be, s Paulus tudta, hogy társa kilőtte a dobtár mind a harmincöt darab 7 milliméteres lövedékét. Egy olyan gyakorlott fegyverszakértőnek, mint a könyvelő Kesserling, pár másodpercbe telt a tárcsere. Addigra Paulus befordult egy sarkon, és kiérve a következő folyosószakaszra, megpillantotta a csatateret.

A hátsó szárny ajtaját letépték zsanérjairól. A nyíláson át a kék égre és a sáros utcára lehetett látni a torlasz felett. Kesserling a torlasznak feszülve állt, próbálta megtartani. Valami iszonyatos erő a túloldalról befelé nyomta a tákolmányt, be, rájuk, a védőkre.

– Jövök – lihegte Paulus, és két szék közt kinyomta a TT-t, majd lőtt.

Nagyon régen, egy illegális lőtéren próbálta ki először az orosz kézifegyvert. Nem emlékezett rá, hogy így visszarúg. Felütötte kezét, egy szék peremébe. A torlasz túloldalán valaki vagy valami felvinnyogott.

– A tár – nyögte Kesserling. Rendezett, komor arcvonásain riadalom tükröződött. Mindkét keze egy kopott dívány hátoldalát tartotta.  A dívány centiről centire tolta őt hátra.

Paulus elértette: a PPS a padló kövén hevert, mellette egy teli tár. Lehajolt, gyorsan kiakasztotta a régit, és becsatolta az újat. Olyan olajozottan, mintha egész életébe ezt csinálta volna.

– Tartsd – lépett hátra hirtelen Kesserling, és elvette tőle a fegyvert. Paulus megdermedt, majd gyorsan a díványhoz ugrott. Az utolsó pillanatban. Az félig becsúszott, le a padlóra. A keletkezett résen át egy vad, eszelős tekintet bámult be rá. Paulus kidugta a Tokarevet, majd lőtt. A dörrenés és a füst elhomályosította az eredményt, de kézfejére valami meleg hullott.

Kesserling közben felmászott egy fiókos szekrénykére, onnan nézett le és kintre. Egy pillanatra elsápadt, aztán mély levegőt vett, majd felemelte a dobtárast.

– Pusztuljatok! – ordította, aztán lőni kezdett. Paulus önkéntelenül is füléhez kapott, hogy védje az iszonyatos zajtól. A boltívek alatt, a kövek szorításában úgy dübörgött a fegyver, mint egy légkalapács. A díványra feszülő nyomás azonnal enyhült.

Kesserling már idős férfi volt – egész teste belerázkódott a géppisztoly diktálta ritmusba. Ám arcán olyan örömteli mosoly terült el – amilyet egy korábbi táncpartnere sem láthatott soha. Alakját lassan belepte a lőporfüst, a dübörgés szinte már örökérvényűnek tetszett – mikor egy kattanással a lövések abbamaradtak.

Paulus kiegyenesedett, érezte, megroppan a dereka.

– Ez kész – krákogta fentről a férfi, majd egy lendülettel kiugrott, át barikádon, le a holtak közé. Paulus kihúzta a TT tárját, ellenőrizte, visszacsattintotta, majd utána mászott. Véres kézfejét önkéntelenül nadrágja szárába törölt.

– Nem kellene…– kezdte mondani, de a látvány a torkára forrasztotta a szót. Hat vagy hét valami feküdt a szűk kis területen. Összeroncsolt, szétszabdalt testükből íves sugarakba fröccsent a vér a fehér falra. A legtöbbjüket elkaszálta, darabokra tépte a dobtáras, az eltorzított tagokból, deformált fejekből alig lehetett megállapítani az eredeti formát. De még így, holtukban is idegeneknek, nem emberinek tűntek.

– Menjünk vissza – suttogta Paulus. – Még elkapjuk a kórt.

Kesserling az ajtónyílásból kémlelt kifelé, majd hátrálni kezdett: – Menjünk – bólintott. – Odakinn még több százan vannak.

 ***

– A Nyugat bűne – harsogta Rommel. – A lelketlen Nyugat és az USA bűne. Nem is tudom…valamiféle vegyi fegyver, amit itt tesztelnek.

Az igazgatói szobában gyűltek össze, Manstein őrködött, a résnyire nyitott ajtón át lesett kifelé, a többiek ültek vagy álltak. Csak a Vezér feküdt, álmodozó tekintettel a plafont bámulta. Paulus az igazgató fájdalomcsillapítói közül előzőleg beadott neki hármat. Ő maga most a nagy forgószékben ült, és az asztalon fekvő géppisztolyát babrálta: – Szerintem valami más van a dologban. Valamiféle fertőzés. Káros anyag, ami ilyen hatással van a pszichére…– jegyezte meg csöndesen.

– Zsidó ármány. – Bólogatott Kesserling. – Higgyétek el, idáig vártak. Most bosszút állnak a táborokért. Nem csodálkoznék, ha Izrael felől fújna a fertőzött szél.

Ezen mind elgondolkoztak.

– És mi mit csinálunk? – tette fel aztán a legfontosabb kérdést Manstein. – Mert jó, hogy tudjuk, hogy ez egy támadás a tiszta magyar nép ellen, meg ilyenek…de mitévők legyünk?

– Kitartunk – súgta a Vezér, ám csak a mellette ülő Kesserling hallotta.

– Azt mondta, kitartunk – erősítette meg a kijelentést. Majd felállt, s ujjait övébe akasztva körbefordult. – Én amondó vagyok, válasszunk egy vezetőt. Mélyen tisztelt szellemi irányítónk – sajnálkozóan a fekvőre pillantott –, a Harmadik Birodalom történetének ismerője és örököse, már nem képes ellátni ezt a feladatot.

– Egyetértek – fordult hátra Rommel, aki a fal mellet guggolt. A lőszerkészletet vette számba, kis jegyzetfüzetébe apró betűkkel jegyezgette a kalibert és a mennyiséget. – Vezető nélkül semmik vagyunk. Olyanok leszünk, mint ők. Szervezetlenek.

– Úgyis olyanok leszünk előbb–utóbb – tette hozzá fanyarul Manstein. Kesserling megrovóan pillantott felé, majd a fejét csóválta: – Nem, nem így lesz. Hát nem látjátok? Nem érzitek? – szavaiba mély zengés költözött, öreg, megfáradt arcát pír öntötte el. – Nem véletlen, hogy mi nem kaptuk el a kórt! Ennek logikus okai és következményei vannak. Érinthetetlenek, kiválasztottak vagyunk. A Birodalom és az eszme örökösei. Így, ezzel a  felelősséggel kell harcolnunk, ahogy harcoltak őseink azon a végzetes tavaszon e szent helyen…

– Csakhogy a budai vár 45-ben elesett – vetette közbe józanul Paulus. Kesserling megakadt, hirtelen elfelejtette, hogy akarja folytatni.

– Ezt mind tudjuk – mondta aztán indulatosan. – De nekünk nem kell kudarcot vallanunk. Egy megfelelő vezér irányításával, és a dicső hadsereg e feltámasztott fegyvereivel...

– Ne feledd, hogy a múzeum jó pár kiállítási tárgya nem üzemképes. Azonkívül a néhai Kovács lőszerkészlete – itt Paulus Rommel felé fordult.

– Fogyóban – bólogatott az, elértve a kérdést. Felállt: – Ha így megy tovább, még két olyan támadást tudunk kivédeni mint az előbbi.

– Ki kell törni – hörögte a Vezér a díványról.

– Igaza lehet – kontrázott Manstein. – Vissza kell vonulnunk. Talán nem mindenhol ilyen a helyzet. Talán nyugatabbra a fejlett technikával…

– Pont ott kezdődhetett az egész! – vágott közbe Rommel. – A nyugati tudománnyal, ami nincs tekintettel az emberre, csak a profithajhász nagytőkére. Ki tudja, mit terveznek még? Ki tudja, hogy hat ez a kór hosszú távon? Talán arra várnak, hogy kiirtsuk magunkat, vagy hogy mi, immunisak kiirtsuk a saját, fertőzött fajunkat…nem, nem mehetünk nyugatra, azzal csak hurokba dugnánk a nyakunkat!

Csönd állt be, a padlót vagy a falat figyelték. Kerülték egymás tekintetét.

– Te mit mondasz? – fordult Paulus felé Manstein.

– Igen, elvégre itt van köztünk egy hadtudományi szakértő – nézett rá Kesserling is. Mintha gúny csillogott volna öreg, ravasz tekintetébe. – Gondolom, ismer hasonló, kilátástalan helyzetet, melyből az ellenállók kivágták magukat. – Azzal leengedte a dobtárast lába mellé, ő maga pihenj tartást vett fel.

Paulus felállt az asztaltól, és a Vezérhez sétált. Gyengéden végigsimított izzadt homlokán. Az már nem is reagált az érintésre. A plafon repedéseinek rajza lekötötte minden figyelmét.

– Valóban, a hadtörténet számos olya szituációt ismer, melyben maroknyi ellenálló képes volt hosszú ideig fenntartani az ellenség túlerejét – kezdte aztán. – De ne feledjük el a mi speciális helyzetünket. Ha hinni lehet a legutolsó híradásoknak, ez a fertőzés, mely megőrjítette az emberi elmét, az egész országra kiterjedt, mindenhonnan jelentettek eseteket. Vagyis – eltekintve az immunisak fogyatkozó csoportjától – több millió és millió ellenféllel nézhetünk szembe.

– Tehát? – erősködött Kesserling. – Mit tanácsolsz?

Paulus elhallgatott, a Vezér apró kis bajuszkáját nézte, feljebb a véreres tekintetet.

– Szerintem…– kezdte, de ekkor távoli kongás–bongás kélt.

– Bejutottak! – kiáltott fel Manstein, és hátralépett az ajtótól.

– Pszt! – csitította őt Kesserling.

Rövid hallgatózás után Rommel mondta ki: – A fejünk fölül jön. Az emeletről.

– Hogy másztak fel oda? – nyögte Manstein.

Kesserling körbefordult: – Az őrség menjen vissza a barikádokra. Én felmegyek, megnézem, mi a helyet – intézkedett pattogó hangon.

– Veled tartok – ajánlkozott Paulus. Az öreg végigmérte, majd megvonta vállát.

– Gyere.

 ***

A földszint irodahelyiségeit a Változás előtt épp festették – ennek állványzataival torlaszolták el a felfelé vivő lépcsőket. Kesserling nyögve megbontotta az egymásba akasztott rudakat, majd félreállt, úgy fürkészte a nyílást. Fejük fölül ütemesen folytatódott a kongatás.

– Menjünk – bújt át a résen az öreg, Paulus pedig követte.

Fürgén felsiettek a lépcsősoron, és kiértek az emeleti folyosóra. Rend és nyugalom uralkodott, mintha a múzeum egy hétköznapján látogatnák a „Hódító századok” című tárlatot. Oldalt, a falakon tépett, golyólyuggatta zászlók sárgállottak és vöröslöttek. A babákon középkori páncélok és ruhák porosodtak, a vitrinekben rég elfeledett fémpénzek várták a látogatói tekinteteket.

– Szép kis tárlat – jegyezte meg Kesserling súgva. Elindult a hang forrása felé. – Te is részt vettél a berendezésében?

Valami sértő felhang költözött hangjába. Beszéd közben hegyes kis bajusza meg–megrezdül barna arcában, akár egy préda után szimatoló rókáé.

– Nem…– habozott Paulus. – Az én szakterületem a huszadik század.

– Igen, tényleg – bólintott az öreg.

Elágazáshoz értek. Balra egy kis terem a vár makettjét tárta eléjük. Jobbra új folyosó nyílt – fekete drapériára aggatott kardokkal.

– Erre – mutatta Kesserling, és amint elindultak, az ütemes hang valóban erősödött. – Tudod, az az érdekes …– Megtorpant, fülelt, majd legyintett, s újból nekivágott. –…hogy fél éve ismerlek a csoportból, de alig tudok rólad valamit.

Paulus megvonta vállát, maga elé rántotta a M38–ast. A fegyver nehéz volt, súlya belevágott vállába, de erőt és türelmet sugárzott.

– Például, hogy van–e feleséged, mi a hobbi – persze a hadtörténelmen túl –, milyen iskolát végeztél. Például ezt sem – Kesserling megállt, bevárta a pár lépésre lemaradt társát.

– Hát, főiskolát – válaszolt az habozva.

– Nem egyetemet?

– De, később azt is.

– Aha – az öreg ismét nekivágott. Egy újabb elágazáshoz ért. Keskeny ajtó nyílt balra. A másik irányban a folyosó pár méter után zsákutcába futott.

– Ez itt a személyzeti rész – mutatta az ajtócskát Paulus. – Irodák. Titkárság, könyvelés, ilyesmi.

Kesserling ránézett, majd állával az ajtó elé intett: – A hang innen jön.

– Akkor menjünk – hagyta jóvá Paulus. Halántékán legördült egy verejtékcsepp.

Az idős férfi belépett a folyosóra, de most már nagyon lassan indult meg. A zaj itt egész tiszta lett, kivehetővé vált körvonala, alapja.

– Mintha valaki egy vascsővel verné a radiátort – suttogta Kesserling. Majd hirtelen megfordult, vissza a fiatalabb felé – Mondtam már, hogy jártam az alagsorban?

Paulus megtorpant, kissé visszahőkölt: – És? – kérdezte aztán, nagyot nyelve.

– Amikor megjöttünk a lőszerrel. Találtam pár töltényt, ezt a nagy űrméretet, amit a hegyivadászok használtak – bólogatott Kesserling. Arca sötét, kifürkészhetetlen grimaszba torkolt.

– És?

– Lementem az alagsorba, mert Rommel szerint ott tartjátok a kiállítatlan dolgokat. Azt reméltem, találok a töltényeimhez egy Schieffer-puskát. A szakirodalom szerint ezek a töltények – iszonyatos rombolást végeznek.

– És? – kérdezte nagyon halkan Paulus.

– Láttam a karbantartók öltözőszekrényeit.

Kessering elmosolyodott, majd lépett párat, míg a Tisztítószerek feliratú ajtó elé nem ért.

– Szerintem innen jön a hang – fordult meg, és ekkor Paulus fejbelőtte.

*** 

Nézte, ahogy a test eldől, észre se vette, hogy a kongatás elmarad. Aztán, mint aki álomból ébred, kivette a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót.

A lány a falnak lapult, a kezében tartott seprűnyelet védekezően emelte maga elé.

– Ezt mért csináltad? – kérdezte Paulus dühösen. A géppisztoly csövével az öreg csizmás lábára bökött: – Nézd, mit kellett tennem.

Éva hajába apró festékszilánkok fehérlettek. Feje fölött a fűtéscsövön, mint karmolások sötétlettek ütései. Sápadtan, remegő szájszéllel nézett hol Paulusra, hol a halott ajtó mögül kilátszó részére.

– Te ölted meg – mondta aztán. – Engedj ki. Nem tarthatsz itt fogva.

– A saját biztonságod érdekében…

A lány felsikoltott, majd nekiugrott. Ütött is, a seprűvel, sújtása a férfi alkarját érte. Az felszisszent, de másik kezével lesöpörte a törékeny nőt. Éva a sarokba esett a hipósflakonok vödrök, felmosófejek közé. Nem állt fel, kezét arcába temetve halkan szipogni kezdett.

– Miért csinálod ezt velem? – suttogta Paulus lábának.

– Mert szeretlek – jött fentről a válasz. Éva megrázta fejét, majd gyűlölködve felnézett, hogy a másik szemébe, arcába mondja: – Én soha nem foglak szeretni.

 

II.

 

Barna Évának hívták, és épp túl volt egy hosszú kapcsolaton. Nem vette észre, de a fiú kihasználta őt, majd minden értelemben. Végül lelépett a közös albérletből, egy bőröndnyi könyvvel, melyek többsége a lányé volt.

Éva azokban a hetekben kezdett a múzeumban. Gyakorlaton volt ott az egyetemről. Eleinte nagyon unalmasnak tűnt, mivel az alagsori irattárba osztották be. Átnézte a leselejtezendő anyagokat, és amit végképp használhatatlannak ítélt, az mehetett a zúzdába.

Odalenn, a neonfényben és a porban, körbevéve használt papírzsebkendőkkel, ott találkozott a férfival. Ő vitte fel az irathalmokat egy nyikorgó kiskocsin a hátsó kocsibeállóhoz. Afféle mindenes volt, ezermester, észrevétlen, ügyes kezű árny. Két–három óránként együtt cigarettáztak, délben a másik gyakran vett neki egy kapucsínót az automatából. Szeles, rossz idő járta azokban a napokban. Hogy halljanak valamit, össze kellett hajolniuk. A lány megérezte a sötétkék kezeslábasból előbodorodó férfiszagot és még valamit. A többéves múzeumi lét illatát. Benne volt a naftalin, a felmosószerek és a poros posztó aromája. Összevegyülve azonban mindennél varázslatosabbnak tűnt számára. Valójában talán a múzeum hangulata vonzotta, nem ez a harmincöt éves valaki. Mindig is úgy gondolt ugyanis az épületre, mint egy férfire. Egy cserzett arcú, durva kezű katonára. Olyan lényre, amely nagyon sokat látott és tapasztalt, és most kőkezeivel átkarolja, megvédi őt. Az igazi, az élő csak halvány visszfénye volt ennek az alaknak. 

Egyébként sem tudott semmit a férfiról. Ha kérdezősködött róla odafenn, a kollégáktól, azok csak vállukat vonogatták. Mintha senki nem akart volna rosszat mondani alkalmi cigarettapartnerére. Egy ízben azonban, mikor különösen hosszan elálldogáltak a szélben, a lány megérezte, hogy valaki figyeli őket. Az öreg, félbolond Kovács bácsi volt az, épp az avart söprögette. Nem túl feltűnően, de néha rájuk-rájuksandított.

Nem mintha intim dolgokról diskuráltak volna. A férfi meglepően jártas volt a huszadik század történetében. Mint mondta, otthon egész jelentős kis könyvtárt szedett össze történelemtudományi munkákból. A lány kíváncsian sorolta kedvenc szerzőit – és ő a nevekhez rövid tűnődés után címeket rakott. Éva megörült a társításoknak: keresett pár antikvár könyvet már régóta a városban, de sehol nem lelte őket. Igazából nem felétlenül volt rájuk szüksége. A férfi először el akarta hozni neki. A lány ekkor ajánlkozott fel.

Aznap délután Kovács bácsi megállította őt hazafelé menet. A kukákat ürítette az előtérben, közben morgott magában. Éva elértette, megtorpant, visszafordult. Az öreg zavartan és dühösen nézett rá. Aztán mondott valamit héberül, majd egy olyan szót, amit a lány nem csak tanulmányaiból ismert. A shoa pusztította el pár távoli rokonát. Meglepődött a nyelven, és az öreg tiszta kiejtésén. De válaszolni nem tudott, és zavarában inkább otthagyta őt.

A férfihoz ment, ki a város szélén lakott, egy panelházban. Nagy, mogorva lakás volt, Éva nehezen oldódott fel benne. Miután a nappali impozáns polcrendszeréről megkapta a könyveit, vendéglátója borral kínálta. Aztán eltűnt valahol. A lány kisétált a folyosóra. A másik szoba lakattal volt lezárva. Amikor visszajött Kékszakáll, a lány nem kérdezett semmit. Helyette megitta a bort, és végigsimította a férfi arcát. Akkor már hónapok óta nem volt senkivel. Összességében az aktus csalódást okozott. Nehézkesen lendültek bele, valamiért mindvégig úgy érezte, hogy fuldoklik az idegen test alatt. Pedig kollégája nem volt sem kövér, sem nagydarab. Alapvetően semmilyen nem volt. Éva tudta, hogy három hét múlva az arcára sem emlékezne. Mikor hajnalban végignézett a meztelen férfitesten, semmi jellegzetest nem látott rajta. Egyedül talán fanszőrzete volt vörösebb és göndörebb az átlagosnál.

Ezen a reggelen Kovács bácsi már várt rá. A portással kávézgatott, majd a lépcsőn felfelé induló lány után inalt. Megragadta a karját. A férfi nevét ismételgette, és kezét tiltó mozdulatra emelte. Éva rosszkedvűen értetlenkedett. Az öreg még jobb napjaiban is nagyon zavaros volt. Állítólag annak idején, a város ostroma alatt a nyilasok úgy megkínozták, hogy elvesztette ép eszét. Talán ő volt az utolsó áldozatok egyike. A múzeum kényszerűségből alkalmazta. Ahogy az igazgató elmesélte, valamennyi támogatást kapnak utána, és benne van a programjukban is a kriplisegítés. Évát taszította a szóhasználat, de Kovács bácsi is, mert undorodott a szélsőségektől. Soha nem értette meg a fanatikusokat és a megszállottakat. A koldusokat, a bolondokat és a metróban prófétálókat. Kovács bácsi szenvedései ugyancsak hidegen hagyták. Ahogy a férfi kínlódása is.

A lány számára ugyanis tökéletesen elég volt az az egy éjszaka. Nagyjából feltöltekezett a kényszerű szűziesség előtte álló hónapjaira. Végzősként nem akart hosszabb kapcsolatba bonyolódni. A férfi pedig alkalmi szeretőként csapnivalónak bizonyult. Éva végiggondolta, mennyi energia, félreértés, kínos perc kellene ahhoz, hogy szexuális elvárásaihoz idomítsa az esetlen idegent. Inkább lemondott erről a feladatról.

Könnyebb volt elhatározni, mint végigvinni. A másik mind többet járt utána, észre sem véve a ridegség és közömbösség jeleit. Pár nap múltán olyannyira terhes és feltűnő lett folytonos vizitálása és kísérgetése, hogy Éva kiadta az útját. A kávéautomatánál történt. Ezúttal mindenki magának fizetett. A férfi elgondolkozva kortyolgatta saját italát, majd megrázta fejét. Nem akarta elhinni. Szemében pont az a megszállottság csillogott, amitől Éva leginkább irtózott. Elsétált, minden további magyarázat nélkül.

Ennyivel azonban nem úszta meg. Mivel kényszerű kapcsolatban maradtak, a férfi tolakodóan közel tudott jutni hozzá. Amikor csak lehetett, megérintette őt. Képes volt perceken át észrevétlenül bámulni. Halkan lopódzott utána az alagsori poros folyosókon. Éva tiltakozott e sajátos figyelem ellen, de mintha a másik nem értette volna meg, mit akar. Csak nézte őt elbűvölve, akár egy különös, furcsa bogarat. Ilyenkor Évát elfutotta a méreg, és inkább otthagyta.

A szakítás után feljárt az emeleti kis dohányzóba, ahol a gazdaságisokkal kellett összezsúfolódnia. Nem nagyon figyelt rájuk, azok se őrá. Csak egyszer ütötte meg a fülét egy különös kijelentés. A férfiról és a rendőrségről szólt. Az igazgató titkárnője szerint a férfit többször előállították önkényuralmi jelképek miatt. Éva kérdezni akart, de helyette elnyomta a cigarettát, és hallgatott.

Kezdett mind taszítóbb lenni számára a múzeum légköre. Már a szag sem volt olyan, mint az első napokban. Úgy érezte, ő maga is átitatódik ezzel a nehéz, haldokló öregeket idéző aromával. Otthon hosszan dörzsölte fehér tagjait a zuhany alatt – többnyire eredménytelenül.

Ám nem emiatt jutott döntésre, hanem a vécébeli eset okán. A lány később sem volt biztos benne, hogy pontosan mi történt azon a pénteki délelőttön Akkor már hosszabb ideje nem követte őt az elárult szerető. Úgy érezte, ismét szabadabban lélegezhet. Kereste, és úgy tűnt, megtalálta a magányt. Újabban a női vécé ablakából fújta ki a füstöt. Azon a napon, mikor végzett, bement az egyik fülkébe. Mikor megtörölte magát, megütötte fülét egy csosszanó lépés. Hallgatózott, aztán vállat vonva lehúzta a vécét. Ám amikor ki akart lépni, az ajtó nem engedett. Mintha beragadt volna a zár. Vagy mintha.

Lehajolt. Egy férficipő feketéllett a túloldalon. A lány felsikkantott, majd remegő hangon mondott valamit. A férfinak címezte szavait, noha akkor nem volt benne biztos, ki az idegen. Aztán nekifeszült az ajtónak, és  nyomni, később ütni kezdte. Mikor sírva abbahagyta, és hátával nekidőlt, az nyikorogva kinyílt súlya alatt. A hipószagú padlóra esett. A helyiség üres volt.

Késő délután, mikorra összeszedte magát, beszélt az igazgatóval. A kövér kis emberke nagyon kedvelte őt, talán túlságosan is. Csillogó, kutató szemei túl sokat és túl alaposan pásztázták végig Évát. Most, míg hallgatta, egyre lejjebb lohadt lelkesedése. Az eset kellemetlen és kényes volt számára. Megkérdezte, kire gyanakszik a lány, majd a név elhangzásakor bólintott.

A következő hétfőn Éva igyekezett nem sokat mutatkozni.  Egész nap odalenn kuksolt az alagsorban. Délben, mikor megnyomta a jelzőcsengőt, izgatottan várta, ki jön le a hulladékért. Nem tudta, mit mondjon vagy tegyen a lehetséges vádakra. Aztán a rémület perceire gondolt, és dühe elnyomta lelkiismeretfurdalását.

Kovács bácsi érkezett. Arcában vidáman táncoltak a ráncok. Felpakolta a papírhalmot. Aztán, mielőtt elindult, a lány megkérdezte, mit tud a férfiról. Az öreg felfogta, helyeslően bólogatni kezdett a szavakra, majd mutatóujját elhúzta nyaka előtt. A lány nem értett semmit. Tekintete az öreg cipőjére tévedt. Nagyot nyelt, majd lélegzetvisszafojtva hallgatta az ismerős, lassan távolodó, csosszanó lépteket. Ezután Éva is felment, és összepakolt.

Még aznap délután elintézett három telefont. Felhívta az igazgatót, és felmondta gyakornoki helyét. Nem indokolta a döntését. Ez az eljárás egyáltalán nem volt szokványos, de a jelen helyzetben a kövér emberke elfogadta.

Aztán az oktatási osztályon kérte, hogy keressenek neki új helyet. Furcsán fogadták az esetet, és írásbeli indoklást kértek.

Végül telefonált a férfinak. Ő már otthon volt. Hova mehetett volna, miután elküldték kényszerszabadságra?

A lány dadogva kezdte, és nem tudott kimondani fontos dolgokat. Végül arra lyukadt ki, hogy visszavinné a könyveket. Úgy vélte, ezzel mindenképp tartozik. Persze jóval többel, de nem volt mit tenni. A férfi hallgatott, majd beleegyezőleg motyogott valamit.

Éva egészen sokáig, majd nyolc óráig halogatta a kényszerű látogatást. Végül csak összeszedte magát, és nekivágott a hosszú útnak. Smink nélkül, zavartan utazott át a városon. A buszon rosszkedvű emberek bámultak az arcába.

A férfi hasonló, bizonytalankodó arckifejezéssel nyitott ajtót. A folyosóig engedte be Évát, gyorsan elvette a könyveket. Nagy házikabát, valami bolyhos köpenyszerűség volt rajta. Folyton a korábban lakattal lezárt ajtó felé lesett. A konyhában szellőző borosüvegek, szépen elmosott poharak csillogtak. Éva még mindig bűntudatot érzett, ezért érdeklődést mímelt. Amíg a másik valami vendégekről magyarázott, nyílt a titkos szoba ajtaja.

Egy német tábornoki egyenruhába ötözött idős alak lépett ki rajta. Évában benne akadt a levegő. Elhűlve nézte, ahogy az öreg int neki, cigarettára gyújt, majd a férfihoz lép, és dicséri az aznap esti játékot. Éva nem várta, hogy bemutassák – akaratlanul is ő maga nyújtott kezet. Az idegen a csapat tagjaként jelölte meg magát. Egyébként Kesserlingnek hívták. Éva tudta, ki volt Kesserling. Ekkor már egykori szeretője sem bírta tovább, gyengéden a szoba felé kormányozta őt.

Odabenn még öten ültek körbe egy zöld posztós asztalt. Mind férfiak voltak, de nem volt szivarfüst, sem kártya. Apró cetlik tömege, két dobókocka és a budai Vár felülnézeti rajza hevert az asztalon. Mindegyikőjük náci egyenruhában volt. Biccentettek, integettek a lánynak, a legfiatalabb szélesen elmosolyodott. Láthatóan ők is zavarban voltak. Éva a vendéglátóra nézett, és észrevette a házikabát alatt feszülő sötét szövetet. A jobb mellkason kitárt szárnyú sas csillogott. Aztán visszapillantott a szobába. A falakon az SS és a Harmadik Birodalom megannyi jelképére, a zászlókra, a tőrökre, a sisakokra és jelvényekre. Annak a játékosnak az arcába, kinek konok kis bajusza úgy elékeztetett a Festőére.

Dermedtségét volt szeretője félreértette. Elkezdte magyarázni, hogy e kör nem oly rég működik. Egyfajta szerepjáték, de lazán kezelt történelmi alapokkal. Újraértelmezik a dicső évek eseményeit. Éva is bekapcsolódhatna. A mai estén például.

A lány tiltón emelte fel kezét. Nem akart többet hallani. Sápadtan hátrált, egyenesen bele Kesserlingbe. Az könnyedén átfogta vállát, és a fülébe súgta, hogy nagyszerű szereplő lett belőle. Éva a férfira pillantott, aki kényszeredetten megvonta vállát. A mai estén pont ő a mesélő. Motyogta végtelen lassúsággal. Egy alternatív jövőbe helyezte Évát és a csapatot. Oda, hol a város lakosainak többsége.

A lány nem várta be a magyarázat végét. Kivonta magát az idős kezek finom tartásból, és hidegen elköszönt. Már a lépcsőházban járt, mikor a férfi beérte. Izgatottsága felülkerekedett zavarán és bántottságán. Kérte Évát, jöjjön vissza vele. Most jön a játék legérdekesebb része, a lezárás. Még nyerhetnek. Még lehet mindenki győztes. Reménykedve hagyta lebegni a mondat végét, mire a lány megrázkódott. Aztán megmondta a férfinak, hogy zsidó származású.

 

III.

 

– Megölted Kovácsot, most a barátodat – hát miféle ember vagy te? – A lány felállt,  vállát tapogatta.

– Megérdemelték, mivel elárultak. Árulókkal nekem nincs dolgom – válaszolt Paulus, majd körbenézett.

– Akkor most – gondolom – én következek.

A férfi erre nem felelt, lehajolt, és elhúzta a holttestet az útból: – Kiengedlek, ha rendbe jönnek a dolgok idekinn. Addig csak itt vagy biztonságban.

Ahogy felegyenesedett, a másik ismét nekitámadt. Könnyű kis teste a lendülettől fellökte a férfit. Átestek a halotton, a lány oldalt nyúlt, valamivel matatott. Paulus csak lassan tápászkodott fel, és akkor már Kesserling pisztolyával kellett szembenéznie.

– Add azt ide – szólt csöndesen. A lány a folyosó felé intett: – Most kimegyünk innen.

– Azt sem tudod, hogy kell használni.

Válaszul valami – talán a kibiztosító kallantyú – kattant egyet. Paulus összerándult, majd vállat vont. Megfordult, és elindult az ajtó felé.

– Az a te bajod, hogy nem hiszel semmiben – mondta menet közben. Amint kiléptek a kis ajtón, megtorpant. A lány nekiment, aztán egymáshoz tapadva hallgatóztak. Lentről fegyverropogás szűrődött fel. – Én nem mennék le oda – kommentálta a férfi.

– De én igen. – jött a válasz Paulus háta mögül. – Te pedig butaságokban hiszel. Talán újra kellene gondolnod a történelmi ismereteidet. – Azzal a gerincébe nyomta a pisztoly csövét.

– Már megtettem párszor. Az eszme néha áldozatokat követel. De én nem erre gondoltam. – A férfi elindult, és megszaporázta lépteit. Mintha a lövések egy eredőből származtak volna. Így persze valamelyik torlasz védtelen maradt.

– A háborúkat nem eszmék, hanem az anyag nyeri – folytatta. – Ám az mindig vesztes lesz, aki nem képes hinni semmiben. Ahogy te se. Nem tudtál hinni bennünk. A mi….

– Szerelmünkben? – Hátranézett a lányra, hogy lássa a gúnyos grimaszt. – Nem volt szerelem, nem volt semmi, csak egy…

– Ne most. Ne itt – Paulus megállt a folyosó közepén, és felhúzta géppisztolyát. – Valami történik.

– Igen. Épp megmenekülök – a lány mellélépett, és felemelte a pisztolyt. A férfi megfeszült. A cső hidege füle alatt érte bőrét. Valaki közeledett a lépcsők felől. Talán többen is jöttek.

– Én nem tenném ezt – Paulus nem könyörgött, de hangja elvékonyodott.

A másik megcsóválta fejét: – Irtózom a fajtádtól. De örülök, hogy megmutattad az igazi arcod. Így könnyebb lesz…

Egy test vágódott ki a lépcsőházból. Megcsúszott a köveken, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Ahogy kiegyenesedett, azonnal látszott, van benne valami torz. Észrevette a két embert, felnyerített, és rohanni kezdett feléjük.

Paulus reagált előbb – elsöpörte őt egy sorozattal. Amint a lövedékek hátravágták a támadót, mögötte újabb sötét alakok tűntek fel.

– Menjünk felfelé! – adta ki az

Szólj hozzá!
2011. február 19. 15:23 - Valmont

Egy jól ismert történet

 A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. Az alábbi szöveg írása közben például a következők jutottak eszembe: A hetedik kereszt című film (és regény), a Grimm testvérek, a Gyűrűk Ura filmes feldolgozásából az első része egy jelenete, mikor Gandalf ráébred, hogy Frodónak kell a küldetést teljesítenie, az Agora című film zárójelenete a gyöngéd fojtogatással, a Schindler-mozi, és az, hogy mennyire hatása alá kerültem annak idején.

Ez a szöveg elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek. Fontos még, hogy brutális képek csak lassan, fokozatosan avagy egyáltalán nem bontakoznak ki - tehát ismét kellene némi olvasói aktivitás a teljes mértékű befogadáshoz. Ez most elég tanárosan hangzott - jöjjön inkább az írás..

 

Mélyen az erdőben

 

 

– Meine Herren – mondta az oberstrumführer a tisztás közepén.  – Az erdő mély, és vadászatra vár.

Jelentőségteljesen körbefordult, nyikorgott rajta a bőrkabátja. Tisztiszolgája és a fehér pej három lépéssel mögötte állt. Olyanok voltak így hárman, mint egy rosszul sikerült szoborcsoport.

Az obersturmführer megrángatta övét, összébb húzta magán a kabátot, és kiköpött. – Négy fiatal zsidó lány menekül az erdő mélye felé. Még nem tudják, de hála az Önök fegyvereink és kitűnő kutyáinak – egyikőjük se fog élve kijutni belőle.  – Bólogatott, mint aki megerősíti magának az elhangzottakat. – Egy óra előnyt kaptak a lányok. Ez így fair. Előtte bőséges reggelit. Többet, mint amit a táborban egy egész barakk kap…– felnevetett vagy inkább krákogott viccén.

– Tudják meg uraim, hogy ezek a fiatal, gyönyörű lányok, kiket személyesen válogattam, mind szüzek – folytatta aztán halkabban, hunyorogva a felkelő nap fényében. A deres ágakon megtört, és szilánkokká csillant a fény, elkápráztatta mindnyájukat ott a tisztáson. – Orvosi vizsgálat igazolta ártatlanságukat. A vérük, mely megfesti majd ezt az átkozott, lengyel földet – dühösen dobbantott jobb lábával – talán kiengeszteli ősi, germán isteneinket…

Elgondolkodva nyelt egyet. Aztán felhorkantott, mint egy dühös vadkan, és megrázta fejét, hogy tányérsapkája majd leesett róla. – De ne tévessze meg Önöket ez az ártatlanság. A kegyelem nem opció a mai napon. Tudjuk, hogy mivel állunk szemben. A zsidó métely ott van a finom és elgyötört külső mögött, higgyék el. Ezért – benyúlt jobb zsebébe és egy kis kerek valamit húzott elő belőle, felmutatta a többeknek – alkalomadtán húzzanak magukra gumit.

Most már mind nevettek, könnyedén, snapszgőzösen, dohányfüstöt eregetve az égre.

 

A férfi egy nagy tölgyfa tövébe ült, és szalonnát evett kenyérrel. Nagy, bozontos alak volt, csupa szőr és korom. A füstszag már tíz méter távolságból kiérződött belőle. Csak szeme csillogott vidáman, ahogy bicskája zsíros pengéjét a bürkébe mélyesztette. Aztán hirtelen elkomorodott, mert erdőjáró ösztöneivel megérezte, valaki figyeli.

Felpillantott, és megdermedt.

Fiatal lány állt a tisztás túloldalán. Vézna, sápadt, vörös hajú teremtés, csupa ágkarc és zúzódás. És ebben a dermesztő hidegben pusztán egy piros selyemkombiné volt rajta.

– Segítsen – lehelte a jelenés, mire a férfi felállt, és még a kenyeret is kiejtette kezéből döbbenetében.

Csak ekkor vette észre, hogy a lány zihál, és arcát, kezét, nyakát párálló izzadtság borítja.

– Mi történt veled? – kérdezte a férfi, majd a lányhoz sietett, aki szűköve figyelte e robosztus vonulást. Benne volt az ösztön, hogy megforduljon, és elfusson, de bevárta a nagydarab embert. Az pedig lekanyarította magáról bűzös bekecsét, és betakargatta vele a fázós, vékony kis testet.

– Üldöznek – suttogta a lány. A férfi körbenézett, majd visszahúzta magával a lányt a fához, a baltához.

– Kik? – kérdezte aztán fojtottan.

– A németek – nyögte a piros ruhás menekülő, majd leroskadt a földre. – Mentsen meg – nézett fel a szakállas arcba. A férfi nem hajol le érte, nem nyúlt utána, nem húzta fel – csak bámulta a fák közeit.

– Ha Ők üldöznek, nem tehetek semmit – mondta a szénégető rövid tűnődés után. Próbált közömbös maradni, de remegett a hangja.

A lány átfogta bakancsos lábát, és combjához simult. – Kérem, segítsen – suttogta maga elé lemondóan.

 

Az őrnagy visszafüttyentette magához a kutyát, majd leereszkedett a vízmosásba, ahol a haupstrumführer lihegett valami fehéren. Az őrnagy megállt a meredély partján, és elnézte a férfi meztelen, fel-le mozgó fenekét, vörös, izzadt fejét. Egy birodalmi sassal díszített SS-tőr csillogott a fekvő arcától fél méterre az avarban. A tőr pengéjén vörös cseppek száradtak. Az őrnagy megsimogatta a lábához dörgölődző kutyát, mire az felnyüszített. A patak partján lihegő haupstrumführer felkapta fejét, meglátta a felette álló kettőst, pillanatra megmerevedett.

– Folytassa csak – intett neki az őrnagy, és zubbonya zsebéből elővette ezüst cigarettatárcáját. Alig szívott kettőt a meggyújtott szálon, mikor a másik hörögve elélvezett. Rángatódzott még párat, majd feltápászkodott, lehúzta magáról az óvszert, és a bokrok közé hajította. Aztán a legközelebbi fához ment, és vizelt.

– Mostanában – szólt hátra vidáman – mindig pisálnom kell utána.

– Van ez így – vont vállat az őrnagy. A távolban puskalövés dörren.

A haupstrumführer átszökkent a patakon, visszafordult és lehajolt, meglögybölte kezét a sebesen folyó vízben, majd az őrnagyhoz sétált.

Tegnap este nem volt alkalmam bemutatkozni – nyújtotta nedves, hideg kezét. – Christian Schleier, keleti hadseregcsoport.

Az őrnagy elfogadta a kezet, biccentett röviden, mereven.

 – Wolf – mondta.  – Andreas Wolf. Hírszerzés. – Cigarettával kínálta az övét csatoló férfit, majd tüzet is adott neki.

– Ez megvan – intett aztán a lány felé.

Schleier is a fekvő irányába nézett, elégedetten hümmögött. – Ez meg.

A lány úgy feküdt a patak partján, hogy hosszú, egyenes szálú fekete haja pont beleért a rohanó vízbe. Arca, feje hátrafelé csuklott, őszinte riadalommal meredt a két férfira. Fejjel lefelé láthatta volna őket. A nyakán lévő vágásból a füle felé, a föld felé folyt korábban vére.

Foltokban ott volt a Haupstrumführer ruháján, arcán is.

– Az álla – mutatta neki az őrnagy az egyik nagyobb pöttyöt, mire a másik eldörzsölte, majd megnézte vörössé vált ujjbegyeit. Aztán mindketten ismét a halottra meredtek.

– Nagyon ficánkolt – magyarázta Schleier. Az őrnagy a földre dobta cigarettáját, eltaposta, avart húzott rá lábfejével,

– Megyek, megkeresem az enyémet – mondta, majd füttyentett elkóborolt kutyájának, és megindult a lövés irányába.

 

– Maga bizonyára ismeri az erdőt – mondta a lány, és a férfi ruhájába kapaszkodva felállt. Arcuk most egész közel került egymáshoz. A lányból a veríték aromáján túl meleg nőszag áradt. A szénégető hátrébb akart lépni, de a fa törzse megakadályozta.

– Ismerem – vont vállat. – De nekik kutyáik vannak. Lovaik. Puskájuk.

Felemelte baltáját a fa törzsétől. – Nekem meg csak ez.

A lány még közelebb nyomult hozzá. Látszott rajta, a lehetőségein gondolkodik, miközben szeme alatt, nagy, kövér könnycsepp terebélyesedett.

– Csak tud valami rejtekhelyet. Csak vigyen oda, bújtasson el, hagyjon ott – hadarta. – Higgye el, meghálálom…

Ajka elszántan a szénégetőére tapadt. Az egy pillanatig hagyta magán a forró érintést, aztán elvonta fejét, és arrébb lépett.

– Hagyj – kérte mogorván. – Nekem ezt nem lehet…

– Nem akartam megbántani – ment utána a másik. – Kérem, segítsen. Ne hagyja, hogy…

Sírva fakadt, rövid, rázkódó zokogással állt a férfi mögött, mint egy megbüntetett gyerek.

A szénégető hallgatta őt pár másodpercig, aztán felsóhajtott, megemelte a baltát, mint aki a súlyát ellenőrzi.

– Éppenséggel tudok egy helyet – mondta aztán lassan, krákogva. – A nagyanyónál.

A lány felkapta fejét, és a férfi elé került.

– Igazán? A nagyanyja itt lakik az erdőben? – kérdezte izgatott reménykedéssel.

– Hát, igen – vont vállat a szénégető. Hirtelen megfordult, összehajtogatta a kendőt a földön az elemózsiával együtt, majd az egészet a zsákjába gyömöszölte, a zsákot pedig vállára vetette.

– Gyere, menjünk – mondta, ám csak állt ő maga is, hallgatódzott, figyelt, mert a távolból lövés hangja visszhangzott.

 

Egy lovas közeledett az ösvényen az őrnagy felé. Pont alakja mögül fénylett a nap, így arca, teste egybemosódott az állatéval a rózsás ragyogásban.

– Elkaptam egyet – monda a lovas fáradtan, mikor közelebb ért. Fiatal, kesehajú, markáns arcú férfi bontakozott ki a fényből. Az őrnagy bemutatkozott neki előző este a kastélyba, de már nem emlékezett nevére. A ló ágaskodva állt meg előtte, valami nyugtalanította.

– Melyiket?– kérdezte az őrnagy izgatottan, miközben megfogta az állat kantárját, és megpaskolta a habos pofát.

– A szőkét. Egy bögyös kis szőkét – bólogatott a lovas. Az őrnagynak eszébe jutott, hogy valamilyen szárnysegéd, és hogy kitűnő lövész. – És még kutyám sincs.

– Nagy szerencse – bólintott elismerően az őrnagy.

– Nem, nem – csóválta fejét a másik. – Nem szerencse, csak jó szem, és ez – megrántotta a hátára akasztott puska szíját. – Mauser 98-as. A legjobb mesterlövészpuska ebben a háborúban. Egyszer fogadásból másfél kilométerről eltaláltam vele egy ruszki tisztet.

Hallgattak egy sort, majd az őrnagy elengedte az állatot, és hátrébb lépett.

– A vöröshajúról nem tud? – kérdezte bizonytalanul.

– Van vörös is? – nézett le rá föntről a másik

– Tegnap az oberstrumführer megmutatta nekem mind a négyet – kezdte az őrnagy, és közben a fák közeit vizslatta.– Volt köztük egy sovány, gyönyörű, vörös hajú lány. Én őt akarom elkapni.

– Hát, sok szerencsét – nevetett fel a másik, és megtáncoltatta lovát, hogy az őrnagynak hátrébb kellett lépnie. – De, ha megbocsát, mi visszatérünk a kastélyba. Na, köszönj szépen az őrnagy úrnak…

A ló kifarolt jobbra, így az őrnagy megpillanthatta a lovas bal oldalát is. Mély levegőt vett, mikor felismerte, hogy mi ringatódzik a nyeregkápához kötözve.

– Igazán szép zsákmány – pillantott fel elismerően a szárnysegédre, aki csak felnevetett, lenyúlt, megsimogatta a lány arcát, aztán visszafordította a lovat. Mielőtt elvágtatott az ösvényen, tisztelgett, és az őrnagy viszonozta a gesztust.

 

– Inkább ne menjünk be a patakba – kérte csöndesen a lány.

Ott álltak a víz szélén, és nézték a part menti gallyakban fennakadt lányt. Meztelen testét arccal lefelé lebegette a víz, széttárt, tehetetlen karjaival mintha  úszni próbált volna.

– Akkor könnyen megtalálhatnak a kutyáikkal – figyelmeztette csöndesen a szénégető, de a lány csak megrázta fejét. – Akkor sem – majd elindult felfelé a part mentén.

– A nagymamája egyedül él idekinn a rengetegben? – nézett aztán hátra pár lépés után, mikor meghallotta, hogy a szénégető követi.

– Igen – hagyta jóvá az.

– Messze van?

– Nem, fél óra alatt ott vagyunk, ha sietünk. – A szénégető megelőzte a lányt, és balfelé húzta. – Erre – mondta neki, majd elengedte kezét, előre ment. – A faluhoz közel van. A nagyanyám – tette hozzá még magyarázólag.

– Esetleg bemehetnék a faluba. Hátha ott segítene valaki – jegyezte meg a lány, felszisszent, megállt, talpát vizslatta.

– Nem jó ötlet.  Katonákat szállásoltak el minden házban – fordult hátra a szénégető, de nem állt meg. – Siess. Hallom a kutyáikat.

A lány ismét megindult, felütötte kecses ki állát, mint egy szimatoló állt. – Én nem hallok semmit.

– Az lehet. De te…mindegy – vont vállat a szénégető. Úgy cammogott ott elöl, mint ez nagy, éhes medve. – Honnan jöttél?

– Plaszówból. Nem nagy tábor. És az őrök is…– kezdte volna a lány.

– Ne erre gondoltam – vágott közbe ingerülten a szénégető. – Hol születtél?

– Torunban – a lány lába alatt elpattant egy ág, éles, reccsenő zajjal.

A férfi megállt, fülelt egy kicsit, majd a lány felé fordult. – Látszik. Úgy jársz az erdőben, mint a piacon. A kutyáik kilométerekről meg fognak hallani minket.

– Sajnálom – a lány kerülte a szénégető tekintetét, ujjait tördelte maga előtt. A férfi hirtelen fújt egyet, közelebb lépett, és megfogta vállát. – Semmi baj. Csak figyelj jobban egy kicsit...

– Még nem is tudom a nevét – jegyezte meg a lány bátortalanul.

– Nem is baj. Főképp, ha elkapnak – fordult el a szénégető. Újból útnak indult, szapora iramban, hogy a másik alig tudta követni.

– Engem Mariannak hívnak – szólt a férfi hátának a lány. – Kérem, jegyezze meg.

– Megjegyzem – köszörülte torkát a férfi.

– Tudja, hogy hívták a másik három lányt? – lihegte mögüle a vékony hang. – Agnes, Ewa és Anka. Megjegyezné az ő nevüket is?

A szénégető erre már nem válaszolt, csak ment előre, mind egyre beljebb és beljebb az erdőbe.

 

Az őrnagy a kutyák vonítását, hörgését és ugatását követve jutott el a kis csoporthoz. Sajátja ott jött lába mellett, bár az őrnagy érezte a lábához feszülő testből, hogy legszívesebben előre iramodna.

Négyen voltak, egy hasadékos mélyedésben talált rájuk. A földből előtüremkedő sziklák előtt álltak, cigarettáztak, a füst aromája messzire tekergődzött tőlük.

– Á, jöjjön csak, szerintem a kutyák lassan végeznek…– Forradásos arcú férfi sietett elé, talán az egyik a két alezredes közül. A sziklák felé intett.

Két hatalmas tömb közt volt egy háromszög alakú rés, amely mintha egy nagyon szűkös barlang bejárata lett volna. Az egyik kutya most épp oldalgott ki belőle, pofája lucskos volt valamitől.

A másik három vadász is az őrnagy felé fordult, biccentettek neki, egyikőjük még tisztelgett is. Az őrnagy megérezte a levegőben úszó rézszagot.

– Mi történt? – kérdezte némi feszültséggel hangjában. Azonnal megbánta, hogy megszólat.

– Egy fél órán át kergettük, gyalog, képzelheti – válaszolt az alezredes. A kezében tartott zsebkendővel megtörölte homlokát. – Aztán a kutyák bezavarták oda – előre mutatott a hasadékba. – Olyan mélyen bebújt, hogy nem volt kedvünk utána menni, ezért ráengedtük a dögöket.

Mind hallgattak, és nézték, ahogy újabb állat bukkan fel a feketeségből. Bűntudatos pofával megállt a napfényben, és hunyorogva bámult a táraság felé.

– Talán még él – jegyezte meg tűnődve az őrnagy. – Megnézhetem?

– Csak tessék, ha van hozzá gusztusa – intett előre kínálólag egy magas, bajuszos férfi, talán replőszázados. Aztán ujját a szájába téve füttyentett egy éleset. A hangra kutyaugatás válaszolt, és kisvártatva még két állat jött elő a nyílásból. Ezek nagytermetű németjuhászkutyák voltak, bundájukat vér mocskolta.

Az őrnagy megindult lassan feléjük, közben érezte, a másik négy a hátát bámulja. Amikor a barlang szájához ért, intett saját ebének, és hessentő mozdulatot tett. Az állat leült, lefeküdt az avarba.

Az őrnagy fél térde ereszkedett, aztán elővette öngyújtóját, felkattintotta, és térden becsúszott a barlangba.

Nedves volt az avar, azonnal elázatta nadrágját. Később, kint vette csak észre, hogy a nedvesség a lányból jött.

Ott feküdt, a három méter mély kis üreg végében. A gyenge fényben olyan volt, mint egy vörös báb. Aztán az őrnagy rájött, hogy a kutyák lehántották róla a bőrt, azért néz ki ilyen furcsán. Még élt, de hörögve lélegzett, vér kerülhetett a tüdejébe.

Az őrnagy letérdelt előtte, megfogta állát, és finoman elfordította fejét, így a fény a haldokló barna hajára esett. A férfi kiengedte a visszatartott levegőt, majd elengedte a női arcot, és a fölbe törölte kesztyűs kezét.

– Segítsen – nyöszörögte a lány, és a hangra a térdelő összerezzent. – Kérem…nagyon fáj.

Mintha egy öregember beszélt volna a torkából. Az őrnagy belenézett a másik nagy, kék szemeibe, majd hátralesett. Odakintről már nem láttak be idáig.

– Segíthetek – von vállat. – De előbb válaszolj. Nem tudod, hol van a vörös hajú barátnőd?

Azt lehetett volna hinni, a lány nem hallotta vagy nem értette a kérdést, mert csak bámult maga mellé. Aztán összerezdült, és kinyögte: – Elváltunk. Ő...másfelé ment.

Az őrnagy nem moccan, csak bámulta az elgyötört arcot, de abból már nem jött több szó.

– Jól van – monda hirtelen. – Gondolj valami szépre. – Azzal elfújta az öngyújtó lángját, és a szabad tenyerével befogta a lány orrát, száját.

 

Egy roskatag kis faház volt, kerek, kikopott tisztás közepén.

A lány csak állt előtte, és a sötét ablakokat bámulta.

– Itthon van? – kérdezte aztán a szénégetőtől, aki a zárral motozott.

– Biztosan – mondta az, hátra se fordulva. – Csak alszik. Folyton alszik. Már nagyon öreg.

Végül kinyílt az ajtó, és a férfi kopogó lépteivel bement a házba. Onnan, a félhomályból szólt ki neki: – Na, gyere, siess.

A lány a küszöbhöz érve megállt. Pállott, kellemtelen szag áradt az épületből.

– Biztos itthon van? – kérdezte elhaló hangon.

A férfi benyitott egy kis ajtón, ami a nagyszobából nyílt. Vaksin lesett a félhomályba, majd bezárta az ajtót.

– Igen – mondta a lánynak. – Alszik.

Azzal az asztal mellől kihúzott magának egy széket, és a leült rá.

A lány gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd az ablakokhoz sietett, behúzta rajtuk a függöny, csak aztán fordult körbe.

Szegényes helyiség volt, a bal sarokban tűzhellyel, középen nagy, ácsolt asztallal, a falak mellett roskatag szekrényekkel. Egy lóca húzódott az egyik ablak előtt, a lány arra ült le, és fázósan összehúzta magán a bekecset. – Hideg van itt – jegyezte meg.

– A nagyanyó ritkán fűt be – morogta a férfi, majd a baltát az asztalra téve felállt, a tűzhelyhez ment. Kinyitotta kis vasajtaját, aztán belekotort az alatta lévő ládába. – Még fája sincs idebenn. Hozzak?

– Hagyja csak. Meglátják a füstöt – válaszolt a lány.

A férfi felegyenesedett, és most az egyik szekrényajtót tárta ki. – Nem vagy éhes? – kérdezte a lánytól. A szekrényben gondosan vasalt konyharuhák sorakoztak. A lány csak a fejét rázta, és visszafordult, kibámult a függöny résein át.

– Minta mozogna valaki a fák közt – mondta aztán elvékonyodott hangon.

A szénégető felkapta a baltát, és a lány mellé sietett. Kinézett ő is, hosszú másodpercekig vizslatta az erdőt.

– Én nem látok senkit – mondta aztán. A lány felsóhajtott, és a mennyezetre mutatott.

– Odafent el tudok bújni…? – kérdezte tűnődve.

– Van egy kis szárító, igen – bólintott a férfi. – Létrán lehet felmenni, kívülről.

Visszament az asztalhoz, a batyuját a fájára rakta, kibontotta, és kivette belőle a szalonnát és a kenyeret. Az övéből előhúzta bicskáját, majd leült, és enni kezdett.

– Biztos nem kérsz? – kérdezte a lányt.

– Nem – rázta az a fejét, felkelt a lócáról, és a szemközti falhoz ment, a szénégető háta mögé.

– Sok gyereke van a nagymamájának? – kérdezte aztán pár másodperc múlva.

– Csak kettő – válaszolt a szénégető teli szájjal.

– Két fiú?

– Igen – A szénégető megfordult, a lány hátára meredt. – Miért érdekel ez téged?

A másik sokáig nem válaszolt, aztán azt kérdezte: – Megnézhetem azt a szárítót? Meg a létrát? Odakinn…

A férfi lassan felállt, a kést az asztalra dobta, majd a lány háta mögé lépett. Feje fölött átnézve láthatta, hogy mit bámul a másik.

– Megnézhetem az alvó nagymamáját? – kérdezte a lány csökönyös, színtelen hangon.

A férfi kinyúlt, és megfogta a lány vállait, bátorítóan megszorította.

– Mondtam, hogy megmentelek tőlük – válaszolt aztán csöndesen.

Velük szemben, a poharas szekrényen egy középkorú asszonyról készül műtermi fotó állt az egyik polcon. Három fiatalabb nő ült körötte komoly, merev arccal.

– Megmondaná a nevét? – kérdezte még a lány, mikor a férfi feljebb csúsztatta kezét, egészen fehér, törékeny nyakáig.

A férfi a füléhez hajolt, és megsúgta neki egyik nevét a sok közül.

 

Az őrnagy egy kidőlt fa törzsén ült és cigarettázott, mikor észrevette a tőle jó húsz méterre haladó alakot.

– Hé, te! – kiáltott felé először németül, majd lengyelül. A másik megtorpant, aztán felismerve az egyenruhát, engedelmesen közelebb jött. Az őrnagynak vissza kellett fognia a lábától felpattanó kutyát, mert az akaratos dühvel a szakállas, bozontos embernek akart ugrani.

– Maradj veszteg – ütött rá az állat farára, majd felnézett az idegenre. Igyekezett egy pillantással felmérni, és elemezni. Nem kerülte el figyelmét a vállon elfektetett balta, az apró, okos szemekben égő izgatottság, és a mocskos, kopott ruházat, melyből füstszag áradt.

– Egy lányt keresek – mondta neki az őrnagy hirtelen, minden bevezetés nélkül. – Egy vörös hajú, lengyel lányt.

A szakállas figyelmesen hallgatott, nem válaszolt.

– Nem láttad? – kérdezte türelmetlenül a másik.

– Maga is a vadászok közül való, ugye? – kérdezett vissza az előtte álló óvatosan, mire az őrnagy mélyet lélegzett.

– Igen – vallotta be, majd sietve hozzátette. – De én nem akarom bántani. Elárulhatod, ha tudod, hova bújt. Már csak őt keresik, már mindenki csak őt keresi. Ha nem segítek rajta, előbb-utóbb rátalálnak…

A szakállas nem szólt, az őrnagy cigarettáját leste, aki észrevette ezt, és elővéve tárcáját, felé kínálta a szálakat: – Vegyél csak.

A szakállas hálásan bólogatva kivett egy cigarettát, majd zsebéből gyufát kotort elő. – Köszönöm – mondta mélyen beszívva a füstöt. – Finom cigaretta.

– Igen, finom – jegyezte meg az őrnagy, és már németül folytatta. – Gondolom, nem hiszel nekem. Én sem hiszem el. Nem tudtam, hogy létezik ilyesmi. Egyetlen pillanat alatt beleszerettem. Úgy érzem, képes lennék mindenemet, az egész életemet odaadni azért, hogy megmenthessem…

Észrevette, hogy hangja mennyire elváltozott, ezért erőt véve magán ismét lengyelül és keményebben folytatta: – Na, tudsz róla valamit? Tudsz segíteni rajta?

Az idegen gondolkodott, miközben előre-hátra billegett a sarkán. – Nem láttam. De láttam egy házat arrafelé. – A háta mögé intett. – Ott elbújhatott. Tíz percre lehet.

Az őrnagy felállt. – Azt mondod egy ház?

– Igen – bólogatott a szakállas.

Az őrnagy biccentett. – Köszönöm – és a morgó kutya nyakörvét rángatva megindult arra, amerről a szénégető jött.

– De úgyse tudjátok már elkapni – mondta a szénégető csöndesen maga elé, majd leült a fatörzsre, és végigszívta a cigarettát.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror