Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. április 13. 21:53 - Valmont

A gyár éjjel

 acelgyar.jpg

Ez a történet az előző párja, verziója. A helyszín most a másik nagy gyárkomplexum, az Acélgyár, mely hajdan uralta a város köré épült mitológiát. A kép esős délelőtt készült, pár hete, és az épület és környéke rajta pont olyan, mint bármelyik gyártorzó Ózdon, Miskolcon, Kazincbarcikán. Ezt minden hamis nosztalgia nélkül mondom - esztétikailag persze borzalmas a helyzet, de gazdaságilag nem tudom, mit lehetett volna tenni, lett volna-e más út. A Városi Gorillákról már régebben is hallottam, de a Lipótmezőről szóló anyaguk nagyon megfogott, nagyon erős hangulata van annak a helynek most, ami átszüremlik a felvételeken - micsoda horrort lehetne ott forgatni! -, meg persze a fejemben volt, hogy a betörés tényén túl azért van valami bátorság abban is, hogy egy ilyen elhagyott helyre mennek, ahol ennyi őrület és szenvedés ivódott a falakba. És mindez elmozgatott a történet fő szála felé, hogy talán ezekben a nagy gyármonstrumokban is maradt valami az 50-es évek munkaversenyeiből, azokból az emberekből, akik a kádári ügyeskedő szakik korszaka előtt valóban a belüket is kidolgozva hittek egy magasztosabb célban.    

 

Sztahanov

 

– Az apád egy tróger, mi? – mondta a Srác a gyereknek, aki odasodródott a pad mellé, a buszpályaudvaron, ahol a Srác ült a hátizsákja mellett. A gyerek a hátizsák oldalába tűzött mászókötelet és kampót bámulta, és nem is értette a kérdést. A Srác a férfi felé intett, aki tőlük pár méterre egy kisebb gyereket leckéztetett, mert az leejtette a téli fagyiját. A férfi melegítőben volt, oldalán övtáska, bő, koszlott pólójára sárgás gallérú márványfarmer dzsekit húzott, zsíros, ritkás haját hátrafésülte keskeny, örökké borostás rókaarca felett. – Soha nem dolgozott rendes helyen, soha nem dolgozott igazán keményen – méregette szúrós szemmel a Srác a részeg taglejtésekkel magyarázó férfit. A kisebbik fiú sírásra görbülő arccal bámult fel apja Isten-arcába. – De persze mindenről megvan a biztos véleménye, mindent mindenkinél jobban tud, mindenki hülye ebben az országban, a főnökei is mind hülyék és kontárok, a gyárat vagy az üzemet, ahol melózott, szétlopták ezek a főnökök, aztán jöttek a multik, akik kizsigerelték a jó magyar embereket, az olyanokat, mint ő, majd kirúgták őket, mert továbbvitték a munkát a románokhoz. És ezek miatt nem vitte semmire, ezek miatt maradt egy csóró egész életében, mi? – faggatta a bámuló fiút a Srác, majd kivette szájából, és elpattintotta rágógumiját az utasellátó fala felé, mielőtt még hozzátette: – Az én apám is ilyen volt. – Felállt, hátára kapta a hátizsákját, és ahogy elment a fiú mellett, megveregette a vállát: – Tűnj el ebből a városból, én is ezt csináltam. – Az utolsó padon, a buszra várakozók mellett egy idős, szakállas férfi sírt, a Srác megbámulta, kíváncsi volt a történetére, de nem volt ideje letelepedni mellé, hogy kikérdezze, mi a baj, nem ezért jött vissza a városba, hanem a Gyár miatt. Átvágott az aluljárón, de gondosan elkerülte a fő utcát és a teret, nem akart régi ismerőssel, volt osztálytárssal összefutni, a feladatra akart koncentrálni. A patak mentén, egy rozzant járdán haladt végig, míg elért az egykori vasúti átjáróba, ahol hajdan csillék ezrei vitték az anyagot a Gyárba, és hozták onnan a készárut, itt bukkant tehát elő, aztán elindult a rettentően hosszú és egyenes utcán, mely korábban egy orosz marsall nevét viselte, most nem tudta, már mi az új neve, csak ment, ment bele a nyomorúságos épületek, egykori munkáslakások rengetegébe, míg el nem ért a Gyár bezárt kapujáig.

Alkonyból lassan sötétségbe fordult. Pont alkalmas idő volt a mászáshoz.

A kerítéshez sétált, felnézett, megvizsgálta a falakat, az épület ablakait, az oszlopokat, de sehol nem látott kamerát. Valószínűleg portaszolgálat volt csak, biztosan egy kövér, cigarettázó portás járja be óránként az épületet, valami rövidített útvonalon, az unalomtól bágyadt figyelmetlenséggel.

Ott, a fal tövében öltözött fel, magára húzta a térdvédőt, a könyökvédőt, a kesztyűt, a kis hátizsákba vizet, elemet, kötelet rakott, egy másik kötelet a kampóval az övébe tűzött, végül körbenézett, de mivel senkit nem látott a rendezetlen tájban, egy bokorba rejtette a nagy hátizsákot, majd felhúzta a maszkot is, bekapcsolta a sportkamerát, és az arca elé tartotta: – Sziasztok, a Betongerillák speciális kiadását látjátok. Ezúttal S.-be, szülővárosomba látogattam, a szocialista ipar volt fellegvárába, ahol is az egykori vas- és acélgyár elhagyatott, leromlott épületébe fogok ma este behatolni. Hajdan ez a gyár látta el vasáruval az országot, ma egy üres csontváz, melynek a kísérteties belsejében izgalmas sétára nyílik kilátás – lekapcsolta a kamerát, eltűnődött: – Nyílik kilátás a sétára? – morfondírozott. –  Milyen idióta megfogalmazás ez? Mindegy, majd kivágom – felrakta a fejére a kamerát, majd hátrált, és aztán nekifutásból felrugaszkodott a falra, megkapaszkodott, átlendült, leugrott a túlsó oldalon – így már a Gyár területén volt. Mobiljával ismét elindította a kamerát. – Az első lépések idebenn. Ez a legizgalmasabb rész mindig.

Körbefordult, a fal és az épület közti senkiföldjén állt. Elindult hátrafelé. – Tanulmányoztam az épület tervrajzait. Itt hátul van egy gazdasági bejárat, ahonnan be lehet jutni az egyes és a kettes csarnokban. Főképp az egyes csarnokba folyt a termelés, nagycsarnoknak hívták, mert a fénykorban száz fölötti létszámban dolgoztak itt a proletárok. Az a célpontom. – Egy korhadt ajtóhoz ért, zárva volt. – Ez zárva – kommentálta, majd felnézett. Odafenn, a második emeleten egy ablak résnyire nyitott szárnyait pillantotta meg. – De ott bejutunk. – Az ereszcsatornán kapaszkodott fel, majd az ablakpárkányokon, és a homlokzati díszkitüremkedéseken egyensúlyozva eljutott a nyitott ablakig. Háta mögött rebbenve életre keltek az utcai lámpák. – Mint pók a falon – suttogta megdermedve a hirtelen fénytől, majd óvatosan, félig hátrafordulva kilesett az utcára, de továbbra se járt senki a Gyár környékén. Belökte az ablakot, és beugrott a helyiségbe. Port kavart érkezése. Rozzant székek és íróasztalok álltak feltornyozva a szoba végében. – Valamiféle iroda lehetett – suttogta maga elé, míg az ajtóhoz osont. Csikorogva nyílt. – Akár egy rémfilmben – jegyezte meg. Végigsietett egy sötét folyosón, egy másik ajtóhoz ért, ami egy lépcsőházba vezette. Itt zöld vészvilágítás sugárzott némi fényt. – Az emlékeim szerint felfelé kell mennünk – jelentette ki határozottan, futva nekivágott, aztán a harmadik lépcsőfordulóban megtorpant, egy pillanatra egyensúlyozott a semmi felett, majd visszatántorgott. – Hú! – nyögte – Ez hirtelen jött.

A lépcsőház felső részét lebontották, a romlás belemart a tetőrészbe is, a nyílásból derengő fény áradt a lenti mélységbe. – Azt hiszem, ez már itt a nagycsarnok – suttogta, miközben a szemközti vas tetőszerkezet kuszaságát méregette. – Na, nézzük – biztatta magát, hátralépett párat, majd nekiiramodott, és átugrott a mélység felett. A vasgerendák ridegen fogadták érkezését. Fém és olajszag nyomult orrába. Lenézett, és megborzongott, mert baljós előérzet, kényelmetlen déja vu suhant át rajta a látványtól. A derengő félhomályban földre kushadó hatalmas állatoknak tűntek a rég működésképtelen gépek. Oldalt valami bonyolult kezelőpult húzódott a fal mellett. A terem másik végében üveggel leválasztott irodasor látszódott az utcai lámpák gyér fényében, ami körben, a felső részen elhelyezett koszlott ablaksorból szűrődött be.

– Igen, ez a nagycsarnok – suttogta, miközben elindult a húszméteres mélység felett egyensúlyozva a tető belseje felé. – Annak idején itt szorgoskodtak a munkások, itt élték le az életüket, innen mentek a szakszervezeti üdülőbe, itt beszélték meg a politikai helyzetet, az otthoni dolgokat, vagyis itt melóztak, ebbe haltak bele – magyarázta lelkesen, miközben elérte a túloldali ablaksort. Keskeny perem húzódott a hatalmas ablaktáblák alatt, leereszkedett, és belekapaszkodott, majd még tovább engedte magát, miközben lábával kereste a támasztékot. – Lemegyek a csarnok szintjére, megnézem közelebbről is a…– mondta volna, de ekkor olyasmi történt, ami nagyon rég esett meg vele: a perem elengedett, mert egy rozsdás fémcsík volt csak, ami most elvált a faltól, és ő hiába kapott a fal után, már hátra is bukott, egyenesen a mélybe, a lenti kezelőpultra, annyi ideje maradt, hogy kimondja – Basszus – és már be is csapódott a fém-fa felületbe. Hátizsákjára zuhant, ami felfogta az ütés keménységét, de így is kiszakadt tüdejéből a levegő, és vele együtt távozott eszmélete is.

Arra riadt, hogy fájnak a bordái, és hogy valaki húzza a lábánál fogva. A hátán vizet érzett, először azt hitte, vér, aztán arra gondolt, azzal nyugtatta magát, hogy az eséstől szétnyílhatott a vizes palackja. Fókuszált, így már azt is látta, hogy egy alacsony, mokány, kék vagy szürke ruhába öltözött alak húzza, a fején micisapkával. – Hé – krákogta, és nyelve alá valami éles, talán egy letört fogdarab akadt, kiköpte, nyálat gyűjtött szájában, és megismételte: – Hé! – mire a másik megállt, épp egy nagy, zümmögő fémtömeg előtt, elengedte a lábát, és megfordult. Barna, kerek képű, ötven körüli emberke volt, arca csupa ránc és aggodalom. Durva, olajfoltos munkáskabátot, -nadrágot viselt, lábán ormótlan bakancs sötétlett. Idétlen sapkája és elálló kis fülei közé egyik oldalt talpas cigaretta, a másik oldalt ceruza volt betűzve. – Megmutatom, hogy működik, jól figyelj! – mondta meglepően mély hangon. A géphez fordult, ami előttük tornyosult, meghúzott egy kart, mire a gépben rés nyílt, ekkor a férfi a gép mellett szépen feltornyozott vaslapokból kivett egyet, jó nehéz lehetett, mert nekifeszült, ahogy emelte, becsúsztatta a résbe, majd újabb kart húzott meg, egy kerékhez fordult, megforgatta, megfeszítette, a rés összezárult, végül egy harmadik kar hatására sziszegő, sivító hang hallatszott, és oldalt, a gép melletti tartályba valami fémes dolog, nem is egy, hanem tucatnyi zuhogott le csörömpölve. A férfi odalépett a tartályhoz, kivett egy fényes korongot, felmutatta: – A csapágygyári elvtársaknak készül – bólintott, majd visszadobta a vasat a többi közé, a Sráchoz lépett, megragadta, és talpra állította. – Ah – szakadt ki a fiúból a nyögés. Fájt a háta, a combja, a jobb alkarja, és a tarkójából alattomos zsibbadás kúszott szét koponyájába, de eszméleténél maradt. A férfi odatuszkolta őt a géphez, a legelsőként meghúzott karra tette a Srác kezét, majd bólintott: – Csináld! – mondta határozottan, és a fiú kábultan engedelmeskedett, a gép már átvette az irányítást, a gép, és az idegen férfi együttesen arra késztette, hogy a feladatra koncentráljon, tehát meghúzta a kart, felemelt egy vaslemezt – annyira nem is volt nehéz – és becsúsztatta a résbe, majd a kerékhez nyúlt, de ekkor a figyelő munkás rászólt: – Előbb a prés! – és mutatta a kart, amit kihagyott, mire a Srác bólintott, meghúzta a kart, most a kereket pörgette, szorította, jöhet a harmadik kar, sivítás, sziszegés, és a kész lemezek örömteli csilingelése. – Ismét! – szólt rá a férfi, de a Srácot nem kellett biztatni, mint aki álomban cselekszik, meghúzta a kart, majd jött a lemez, kar, kerék, kar, és csilingelés. – Ez az, ez jó tempó, így meglesz – bátorította a férfi mellette, mire egy harmadik hang is beleszólt: – Milyen a tanonc? – nagy, öblös hang volt, a Srác nem ért rá odanézni, ki beszél, csak azt érzékelte, hogy fények gyúlnak körötte. – Nem rossz, hozza majd a száz százalékot, de benne van a százhúsz százalék is, művezető elvtárs – magyarázta elégedetten a mestere, és a Srácot ezektől a szavaktól melegség és lelkesedés öntötte el, pedig csak a tarkójáról csorgott be vére a nyakába. – Az jó, mivel az e havi termelési versenyt meg kell nyernie a  brigádnak – morogta a másik, és az alak, aki hozzá tartozott, odébbállt, elsétált máshoz, mert már a többi gép is működött, sziszegett és zakatolt és csattogott, és a terem megtelt pokoli de mégis jóleső zajjal, és fények gyúltak körben mindenhol, meleg, sárga fények, és testek töltötték be a teret, olajos, mocskos férfitestek, inas alakok mozgolódtak mindenfelé, izmok feszültek, lábikra és váll dolgozott, ahogy a munkások a gépeik ölelésében iparkodtak.

– Tovább, ne lankadj! – szólt rá a tanítója, mivel a Srác a tudata mélyén mégiscsak elcsodálkozott ezen a hirtelen változáson, de csak egy pillanatra, mert ahogy lenézett magára, a testére, látta, hogy ugyanolyan ruhát visel, mint a másik, mint az összes többi, és nemcsak a ruhája, hanem a célja is ugyanaz, hogy a brigád túlteljesítse a tervet, hogy túlszárnyalják a tervszámokat, ha kell, az egészségük árán is, ha kell, bele is szakadnak, de meg kell lennie annak a százhúsz vagy százötven százaléknak. Mindenki ezért küzdött, harcolt a teremben, fogcsikorgatva, éhséggel, szomjúsággal nem törődve dolgoztak a kései órán, ezen az éjfélen, hogy bebizonyítsák, mire képes az emberi akarat, a hit és a lelkesedés, ha a termelésről, a munkáról, az ország jövőjéről van szó. A Srác egybeolvadt ezzel a lendülettel, vitte, sodorta őt a gyár ereje, és húzta a kart, emelte a lemezt, tekerte a kereket, várta a csilingelést órákon át, közben érezte, hogy mind melegebb lesz a teste, főképp a háta, míg tagjai mind hidegebbek, és torka kiszáradt, a tüdeje égett, az ujjai zsibbadtak, a szeméből pedig a megterheléstől felváltva könny és vér folyt. Ha több ideje lett volna a gépen, valószínűleg a nyirokcsomói is megduzzadtak volna, vagy belső szervei lázadtak volna fel, avagy aranyér türemkedett volna ki végbelén, de így csak a kiszáradás és a vérzés okozott gondot, és az a fojtó kábulat, ami tulajdonképp az agyrázkódás következménye volt. Hajnalra ez a kábulat tátongó sötétséggé szélesedett fejében, és ő annak peremén egyensúlyozott, míg teste a kart húzta, vagy a kereket tekerte. Minden falmászó ügyességére szüksége volt, hogy kitartson, mert sejtette, lesz majd valami vég, valami pihenő vagy ilyesmi, amikor ihat vizet, és egy kicsit leülhet, hogy reszkető lábizmai, és ólmosan nehéz karjai megnyugodjanak – de előbb érkezett el a bukás, ugyanaz, ami tulajdonképp ide sodorta: megbotlott a mélység felett, és belezuhant valami időtlen és isten nélküli szakadékba.

Hátrahagyott testét a kövér, cigarettázó portás találta meg, aki még alkonyatkor elaludt, és ezért éjjel nem, csak reggel ötkor járt körbe. Fél percig bámulta a poros gépre roskadt fiút, kinek hátizsákját vér itatta át, és fehér kezei a szerkezet egy-egy karjára fonódtak. Aztán visszarohant fülkéjébe, hívta mentőket és a rendőrséget. Feje fölött, míg beszélt, fekete-fehér férfiarcok néztek le megértően a falról. Valaki megtalálta pár éve a pincében ezt a tablót, és viccből kiakasztotta ide, mondván, nézd a hülyéket, ezek gürcöltek annyit a komcsikért, mert a tabló – a címe szerint – a Gyár élmunkásait mutatta be negyvenhattól egészen hatvankettőig. Központi helyen volt a Srácot betanító munkás fényképe, aki ez idő alatt egyedül nyerte el a Sztahanov-érdemrendet, mivel egymaga százötven százalékos teljesítményt nyújtott hat héten át. Mellette pedig a Srácra nagyon is hasonlító fiatalember sápadt képe volt látható, kis kereszttel, külön képaláírással: „a szocialista munkaverseny hősi halottja”.

 

vége

Szólj hozzá!
2015. november 13. 08:55 - Valmont

吸血鬼

Ennek az írásnak a végével nem vagyok elégedett. Alapvetően akkor volna jobb, ha lenne egy csomó háttértudásunk a pórul járt szereplő végső döntésének motivációjáról, hátteréről - de erre itt, helyhiány és némi lustaság miatt nem volt lehetőség. Az ipartelepről most még nincs fényképem, de az bennem van, hogy a kilencvenes években minden város ipartelep lázban égett, és ahol sokáig parlagon, füvesen-gazosan állt a gyáraknak, raktáraknak kijelölt terület, az a város vesztes volt, lúzer, szegény és szerencsétlen. Így járt S. is. A sztori másik eredője egy korábbi írásom, amit nagyon szerettem, és folyton vissza-visszatért gondolataimba (és ezért nem véletlen a szereplői névazonosság), mert az is elindul egy hétköznapi szituációból, és némi írásbeli gore után megérkezik valami nagyon más befejezéshez. 

 

Kínai varroda az ipartelepen

  

– Karcsikám, a kínaiakhoz megyünk, bejelentés érkezett, hogy túl sokan vannak – röhögött Béla, és beült a kocsi hátsó ülésére, majd figyelte, hogy Vukán bekászálódik mellé. – Hány hete dolgozol nálunk?

– Négy – vallotta be Vukán halkan.

Béla bólintott: – No fiam, akkor most megismered, milyen az ellenőrzések legalja, amikor a sárgákkal kell bizniszelni. Karcsi, indulunk már? – szólt ki türelmetlenül, mire a sofőr kelletlenül lekaparta a parazsat cigarettája végéről, és beszállt a volán mögé. – Egyrészt soha nem tudod, melyik kicsoda, mert kurvára egyformák, ezzel vissza is szoktak élni, mert azt mondják, az a csóka, az ugyanaz, aki múlt héten ott volt, de közben nem.

Kikanyarodtak a munkaügyi központ előtti parkolóból, és besoroltak a főút délutáni forgalmába.

– Másrészt persze minden dokumentumuk kínaiul van, vagy legfeljebb angolul. Tudsz angolul? – kérdezte Béla Vukántól, aki bólintott: – Valamennyire igen.

– De kínaiul gondolom, nem tudsz.

– Hát nem – vallotta be Vukán közömbösen.

– Na, szóval – Béla kinyitotta az ölébe tartott aktát. Tömpe, szőrös ujjai végigfutottak a lap fejlécén. – Karcsikám, emlékszel még ugye, hogy melyik épület az övék az ipartelepen? – kérdezett előre.

– Az a nagy, fehér hangár – jött a rekedt válasz a sofőrtől.

– Aham – hagyta jóvá Béla. – Az a szerencsénk, hogy a főnökök nem változnak. Ez a Wong vagy Wang ez már vagy tizenöt éve itt van. Először egy kis a ruhaboltja volt a piac hátuljában. Aztán kibérelte a régi műszergyár egyik műhelyét, és belekezdett a ruhavarrásba. Jól kihízta magát a sárga, így aztán gyárat épített az ipartelepen…– belelapozott az aktába – …két éve. És elkezdte idehozatni a fajtáját, minden évben egyre többen és többen lettek. – Elégedetten felnézett, az útra, a forgalomra, a délutáni városra. – De mi soha nem tudjuk őt megfogni, ugye Karcsikám?

– Nem bizony – jött az engedelmes válasz.

– Talán most – vont vállat Béla, majd fogait kezdte piszkálni. Vukán, aki eddig várt, hogy feljegyezhessen valamit, sóhajtva összezárta határidőnaplóját, tollát betette kopott öltöny zsebébe, és próbálta kinyújtani lábait. Magas, sápadt, betegesen sovány férfi volt, ki tudja hányadik állásban itt, a munkaügyiseknél, ki tudja milyen csalódásokkal és félelmekkel a háta mögött. Óvatosan, fél szemmel végigmérte Bélát, aki pont az ő ellentéte volt – negyvenes éveiben járó alacsony, köpcös, csupa szőr és izom alak, aki már erősen kopaszodott, így haját inkább géppel tüskésre vágta, ettől arca egy kivénhedt focidrukker benyomását keltette. Barna öltönyét a sárga különböző árnyalatiban tündöklő ingekkel és ízléstelen nyakkendőkkel variálta.

A sofőr lehajtott egy mellékutcába, és óvatosan végiglavírozott a rosszul parkoló autók közt. – Jó ötlet – kommentálta Béla, majd az akta végére lapozott, és Vukán felé fordult. – A lényeg, hogy felülről elvárás, hogy félévente rájuk nézzünk – fordult Vukán felé. – Nagyjából egyezni szokott a létszám a papírjaikkal, de ha baromi nagy eltérést látunk a melósok és a lejelentett létszám közt – felemelte két ujját v-alakban –, akkor jöhet a büntetés.

Kiértek az alacsony házak közül, és egy üres telkektől övezett elhagyott betonútra kerültek. A kocsi rázkódott és dobált a göröngyökön. – Lassabban Karcsi, nem kerget a tatár – szólt előre Béla, majd gondosan bekarikázott egy számot az utolsó lapon. – Namármost, Wang már negyvenkét kis sárgára kért munkavállalási engedélyt. Benézünk minden sarokba, és ha több lesz belőlük a gyárban, akkor nyerők vagyunk.  – Összezárta a paksamétát, és kibámult az ablakon. – Rémlik még, hogy mit mondtak a múlt heti értekezleten? – kérdezte, rá se nézve Vukánra. – Tíz százalékkal több bírság a cél ebben a félévben. Ha összekaparjuk, megvan a bónusz karácsonyra, ebben biztos lehetsz.

Ismét visszatértek a főútra, de már a városhatárt jelző táblánál. Esős napokon voltak túl, az őszi erdők a környező hegyoldalban nedvesen sárgállatok. Előttük és jobbra feltűntek az ipartelep raktárkockái.

– Emlékszem, itt gyerekkoromban legelő volt meg nádas. – Jegyezte meg Béla elgondolkodva. – A cigányok innen szedték a gallyakat a kosárfonáshoz. Meg az agyagot a vályoghoz. Te már azt se tudod, milyen volt a vályogverés, mi? – bökte meg Vukán oldalát.

– Tanultunk róla a suliban – válaszolt Vukán csöndesen.

– Az egy más világ volt – folytatta Béla. – Nem volt még olyan fontos ez az ügyeskedés, meg helyezkedés, meg seggnyalás, ami manapság nagyon megy. Az aztán nagyon megy – bólogatott inkább csak magának rosszkedvűen.

Beértek a raktárépületek közé, majd megálltak a kilences számot viselő hatalmas hangár előtt. Ahogy Vukán kiszállt, próbálta felmérni az épületet, de a perspektíva miatt nem látta a völgy vége felé elnyúló részét. A bejárat üvegén át, műmárvány fogadócsarnokra lehetett látni, ahol egy félköríves pult mögött idős kínai asszony üldögélt. Ahogy meglátta őket, felvette a telefonkagylót.

– Na, Wong, mindjárt itt lesz – konstatálta Béla, és Vukán mellé lépett, tetőtől talpig végigmérte, gyanakvó, rosszalló tekintettel. – Eszel te rendesen? – kérdezte szigorúan. – Olyan sápadt vagy, mint egy hulla.

Vukán eloldalazott tőle, és a hegyek ívét figyelve, halkan válaszolt. – Mostanában nem érzem jól magam. Nincs étvágyam, és gyorsan kifáradok.

– El kellene menned egy alapos kivizsgálásra – bólogatott Béla. – Soha nem lehet tudni.

– Igen. El kellene – vont vállat Vukán.

Béla hirtelen észbe kapott, és a sofőr felé fordult, aki közben ismét meggyújtotta cigarettáját. – Karcsikám, menj hátra az autóval, a hátsó traktushoz. Hátha van valami ajtó ott is. Figyeld, nem akarnak-e meglépni páran a susnyásba – intett az épület vége felé. Karcsi bólintott, majd beszállt az autóba, és csikorgó gumikkal elhajtott.

– Buta, de legalább lelkes, mint egy vadászkutya – jegyezte meg Béla, majd arcára erőltetett vigyor települt, ahogy meglátta az épületből kilépő alakot. – Á, Wong, szevasz, haverom!

A kínai, egy alacsony. kopaszodó, sovány, szemüveges férfi szürke öltönyt viselt, amiből kámfor és fokhagyma szaga párolgott. Fogadta Béla kézfogását, majd Vukánra mutatott: – Ő ki lenni? Idegen embert mi nem engedni be gyárba.

– A munkatársam. Új fiú. Jó fiú. – magyarázta Béla, majd hátba vágta a kínait, akinek ettől lejjebb csúszott a szemüvege orrnyergén. – De nem kell ez a piacos stílus, legyél normális.

A férfi halványan elmosolyodott, és kezét nyújtotta Vukán felé: – Üdvözlöm Önt, magam és a gyár személyzete nevében. Kérem, fáradjanak beljebb.

Ahogy megindultak befelé, Béla súgva magyarázta Vukánnak: – Elolvasta az összes Jókait. De valamiért szereti megjátszani, hogy alig tud magyarul.

A férfi biccentett a recepciósnak, aki állva fogatd őket, majd egy ajtó felé indult, ahol belépőkártyáját bedugva egy nyílásba. Miután felcsipogott a kártya, visszafordult feléjük: – Ez nem megjátszás. Védekezés. Az Önök népe szereti előnyben érezni magát. Például a nyelv által. De sok egyéb szituációban is.

– Ja, nagyobb a farkunk – röhögött fel Béla, de a másik kettő nem reagált a viccre. Végigmentek egy hosszú, neonfényes folyosón, mely a végén kettéágazott. Jobbra indultak. – A nemi szervek nagysága nem hiszem, hogy kapcsolódik a nemzeti karakterológiához – jegyezte meg a gyárigazgató. – Ahogy a formája sem. Az araboknak tulajdonított rombusz alakzat például teljességgel hamis sztereotípia. Saját szememmel láttam egy öngyilkos merénylő leszakadt nemi szervét a Közel-Keleten, amikor az ottani gyárunk megnyitásán dolgoztunk.

– Ilyen sok helyen van gyáruk? – érdeklődött Vukán.

– Világszerte – pillantott rá mosolyogva a kínai férfi. – Erre tessék.

Egy egyszerűen berendezett, ablak nélküli irodába jutottak, ahol íróasztal, ébenfa szekrény és egy nagy, zöld bőrkanapé sötétlett a fehér falak hátterében. Béla belehuppant a kanapé nyikorgó ráncai közé.

– Minek köszönhetem a látogatásukat? – kérdezte a gyárigazgató, miközben leült íróasztala mögé. Mereven, egyenes derékkal foglalt helyet székén, tekintete befogta a két férfit.

– Csak a szokásos – legyintett Béla, és kinyitotta aktáját. – Megnéznénk, hogy egyeznek-e a számaink.

– Abban biztos lehet – biccentett a másik. – A gyártósor jelenleg is üzemel. Az ott lévőkön kívül van még az épületben négy adminisztratív, három karbantartó kolléga, és a recepciós hölgy, akivel találkoztak. Plusz jómagam.

– Akkor, ha jól sejtem, és senki nem szabadnapos avagy beteg, harminckét honfitársa szorgoskodik a varrógépén odakinn – szögezte le Béla, összecsukva az aktát.

– Pontosan – mosolygott rá mereven a kínai.

– Pompás – állt fel Béla tettre készen. – Beköszönhetünk nekik?

– Semmi akadálya – válaszolt a gyárigazgató, de nem moccant. Vukánt nézte, aki segélykérően bámult rá.

– Megkérdezhetem előbb, hol a mosdó? – tette fel a fiatalember a kérdést a beálló csendben.

– Egyenesen szemközt, aztán jobbra – mutatta a kínai férfi.

Vukán kisietett, átszaladt a fehér fényben ragyogó folyosón, majd benyomult a fertőtlenítőszagú helyiségbe. A falon két piszoár fehérlett, az egyiknél állt egy idős férfi, Vukán beállt mellé, és könnyített magán. Ahogy a vizelet kizubogott altestéből, halk torokköszörülést hallott maga mellől.

Az idős férfi kék munkaruhát, kezes-lábast viselt. Ráncos arcából éjfekete tekintet hunyorgott Vukánra. Épp behúzta a cipzárját, de közben folyamatosan Vukán figyelte. Orrlyukai kitágultak, majd a levegőbe szagolt, többször, egymás után. Aztán a mosdóhoz ment, és kezet mosott. Vukán várt egy kicsit, majd ő is begombolkozott, és nadrágja szíját izgatta, míg a másik végez, mert csak egy mosdókagyló volt. A kínai komótosan megtörülte kezét egy mocskos törülközőben, aztán az ajtóhoz lépett, de mielőtt kinyitotta volna, Vukán felé fordult, és így szólt: – Bajszéjbing – mondta jelentőségteljesen, aztán kinyitotta az ajtót, és kiment. Vukán várt egy kicsit bambán, végül megrázta fejét, majd ő is megmosta kezét, de inkább nadrágja szárába törölte.  Ahogy kilépett a helyiségből, még látta eltűnni az öregembert egy ajtó mögött. Vukán odasétált, és már a kilincsre tette kezét, de ekkor nyílt az igazgatói iroda ajtaja, mire gyorsan megindult a kilépő kínai felé.

– Minden rendben? – kérdezte a gyárigazgató. Vukán biccentett: – Azt hiszem. Talán.

Béla felvonta szemöldökét, de nem szólt, mentek a kínai után, aki a folyosó közepén lévő ajtón át egy másik folyosóra vezette őket. Jobbra irodák nyíltak, a derengő tejüveg mögött néha sötét alakok sziluettjeit láthatták.

– Az adminisztráció – magyarázta a gyárigazgató. – Óhajtják ellenőrizni a létszámot? – kérdezte tőlük túlzott szívélyességgel.

– Nem fontos. A munkásokra vagyunk inkább kíváncsiak – nyugtatta meg Béla, aki ott ballagott mellette. A sort Vukán zárta.

Egy újabb ajtó mögött nagy és hangos terembe értek. Kis munkaasztalok fölé görnyedő vállak, a szokásos neonfény, kattogó géphang, textil- és bőrszag.

– Hát, itt volnánk – mutatott körbe széles mosollyal a gyárigazgató.

– Számold meg őket – kérte Vukánt csöndesen Béla. A fiatalember a fal mellet haladva megkerülte a dolgozókat, közben akaratlanul is bele-belebámult egy-egy arcba, de senki nem viszonozta tekintetét. Többségében idős nők voltak, fehér vagy kék munkaruhában, merev arccal, a feladatra összpontosító rezzenéstelen tekintettel. Kezük, ujjaik oly gyorsan járt a varrógépek gombjain és tárcsáin, illetve az előttük gyűrődő szöveten, akár a gépek tűje a szöveten.

Végül Vukán visszament Bélához, és félrevonta: – Rendben van. De azt hiszem, van egy másik helyiség is. Munkásokkal – mondta neki halkan.

– Micsoda? – húzta össze szemét Béla.

– Láttam. Amikor kijöttem a vécéből – magyarázta Vukán. – Egy munkást, egy idős férfit, aki nincs itt. Bement egy másik ajtón.

Béla elgondolkodott, majd az igazgatóra sandítva súgta:– Akkor menj vissza, és nézd meg. Addig itt tartom.

Vukán bólintott, majd az igazgatóhoz sietett: – Sajnos vissza kell mennem a mosdóba. Valami rosszat ettem…– mentegette magát kényszeredetten. – Egyébként a létszám rendben van.

– Ennek örülök – jegyezte mega kínai üres mosolyogva, majd nézte, ahogy kilép a teremből.

– Tulajdonképp miket varrtok itt? – lépett hozzá Béla, miközben tollával valami írt a mappájába.

Vukán végigsietett az irodák előtt, majd át az ajtón, és jobbra fordulva elért a másik ajtóhoz, ahol az öregember bement. Egy másodpercig tétovázott, keze a kilincs felett lebeget, de végül erőt vett magán, lenyomta, és belépett.

Éjszakai sötétség fogadta.

És zaj. Ugyanolyan kattogó, surrogó hangok egyvelege hallatszott, mint az előbb, a munkásokkal teli teremben.

– Hahó, van itt valaki? – kérdezte Vukán, és közben a falon villanykapcsoló után kutatott. A zaj, a gépek, a tű és a szövet surrogása a következő pillanatban abbamaradt. Vukán keze rátalált valami műanyag panelre, amely akár kapcsoló is lehetett, benyomta. Rebbenő, hideg neonfény kelt, és megvilágította a termet, ahol legalább negyven vagy inkább ötven asztalnál idős asszonyok és férfiak görnyedtek gépeik felé, arcukat Vukán felé fordítva. Mindegyikőjük szeme éjfeketén csillogott, mozdulatlanságukat és a csöndet csak az a koppanó zaj törte meg, ami a Vukánhoz legközelebbi asztalnál kélt. Egy cérnaguriga esett a padlóra, és egészen Vukán lábáig gurult.

– Hoppá – nyögte ő, majd ösztönösen lehajolt, és felvette, aztán visszavitte a helyére. Amikor az asztal alapjára tette, egy ráncos, öreg kéz, a varrógép mögött ülő idős asszony keze ragadta meg csuklóját.

– Hé – kiáltotta Vukán, aztán a kiáltás elcsuklott a döbbenettől, mert az asszony ráhajolt kézfejére és beleharapott. Vukán hitetlenkedve meredt a nő ősz varkocsára, mely a háta közepéig tekergett, még a varkocsot egybefogó fekete gumit is volt ideje szemügyre venni, aztán észbe kapott, és a lobbanó fájdalom hatására végre elkapta kézfejét. Vér fröccsent a padlóra. A nő és egy társa, a legközelebbi gép mögül térdre rogytak, és a cseppek fölé hajoltak, Vukán nem látta, csak sejtette, hogy felnyalják.

– Ezt nem hiszem el – nyögte Vukán hátrálva, baljával fogva sérült kézfejét. Támadója felütötte fejét, és talpra állt. Most már vicsorgott, ajkai vértől, Vukán vérétől vöröslöttek, és szeme valóban fekete volt, mint egy kobráé. Megindult a férfi felé, karjait széttárta, mint aki meg akarja ölelni. Vukán érezte, elhagyja akaratereje, belehullott abba a sötét és gonosz tekintetbe, és pörögve este lefelé egy végeérhetetlen kútban – ám ekkor két dolog történt. A vécéből megismert vénember ugrott oda az öregasszonyhoz, és a földre lökte, Vukánra mutatva ismét, és azt kiáltotta, hogy – Bajszéjbing – ugyanakkor Vukán mögött nyílt az ajtó, valaki lekapcsolta a fényt, megragadta vállát, hónalját, és kihúzta a teremből. Vukán ösztönösen zsebre vágta sérült kezét, mikor a folyosón szembe fordult megmentőjével, az igazgatóval. A férfi kezében mobiltelefon volt, arcán eddig nem látott érzelmek hullámoztak. Mögötte futva érkezett Béla. – Hé Wang, jó otthagytál – kiáltotta kedélyesen, de aztán a sápadt Vukánra pillantott, és megtorpant. – Mi történik itt?

– Van még egy teremnyi munkás – jelentette ki Vukán dacosan, a háta mögötti ajtóra mutatva. – Legalább negyvenen. Odabenn.

– Kapcsolatba került velük? – kérdezte tőle élesen a kínai, de Vukán nem válaszolt neki, Béla tekintetét kereste.

– Igaz, ez Wong? – mordult főnöke a kínaira. Az igazgató erőt vett magán, rendezte arcvonásait, hogy aztán ismét a jól ismert, szívélyes maszkkal forduljon felé: – Jöjjenek az irodámba. Ezt meg kell beszélnünk egy pohár ital mellett.

Követték őt némán és szótlanul. Vukán lemaradt pár lépéssel, papírzsebkendőt vett elő, és a sebre szorította. Alig vérzett, a seb szélei szinte összetapadtak egy fekete vonallá, mintha nem is harapás, hanem sebészkés vágott volna nyílást bőrén.

– Kérem, üljenek le. Whiskey? –kérdezte az igazgató, miután becsukta mögöttük az iroda ajtaját.

– Jöhet – mordult fel Béla, és Vukán is bólintott.

Nézték, ahogy az igazgató a szekrényből poharakat és egy metszett üveget vesz elő. A kínai szertartásosan kitöltötte a három adagot, majd miután odaadta nekik a poharakat, fél fenékkel felült íróasztalára, végigmérte őket, aztán lehajtotta italát, és belekezdett: – Valóban vannak alkalmazottaink a gyár területén, akiket hivatalosan nem regisztráltunk a magyar hatóságoknál.

– És megkérdezhetem, hogy miért nem? – reagált azonnal Béla a kijelentésre.

– Mert valójában nincs regisztrációs kötelességünk – bólogatott a kínai. Egy pillanatig hallgattak.

– Ezt nem értem – vallotta be aztán Béla türelmetlenül. – Ne csavarjuk a szót. Azok ott illegális munkavállalók – intett poharával az ajtó felé.

– Bizonyos értelemben igen, de valójába nem tartoznak a klasszikus értelemben nyilvántartandó személyek körébe – magyarázta türelmesen a kínai, majd kivárt, végül mély levegőt vett, és így folytatta: – Mivel ők nem élnek.

Erre ismét néma csönd telepedett rájuk, amit Vukán bírt a legrövidebb ideig: – Kérdezhetek valamit?

A kínai biccentett.

– Mit jelent az a szó, hogy bajszéjbing? – Vukán szinte suttogva ejtette ki, majd gyorsan felhajtotta az italát.

– Leukémia – válaszolt gyorsan és könyörtelenül a kínai. – Hol halotta ezt?

Vukán nem válaszolt, csak nézett maga elé, jobbját még mindig zsebébe rejtve.

– Várjunk egy kicsit! – vette át a szót Béla – Lehet, hogy én nem értek valamit, de az előbb azt mondtad, hogy azért nem jelentettetek be pár tucat kis sárgát, mert nem is élnek? Akkor mit csinálnak? – felhorkant, majd felhajtotta ő is az italát, felpattant, az asztalra tette a poharat, és az igazgató fölé tornyosult: – Azt hiszed, beveszem ezt? Azt hiszed, elhiszem, hogy élőhalottak, vámpírok vagy ilyen…zombik dolgoznak neked, és ezért nem vagy köteles bejelenteni őket? Hülyének nézel, Wong? – harsogta egyre emelkedő hangon. A kínai arca meg se rezdült, kivárt, míg befejezi, majd leszállt az asztalról, a szekrényhez lépett, egy ideig motozott bene, majd két borítékkal a kezében fordult meg: – Nem kell, hogy elhiggyék. De az talán segít abban, hogy elfogadják ezt a különös helyzetet.

Béla elvette a felé nyújtott borítékot, beletúrt, mert nem volt lezárva. Vukán nem moccant.

– Mi Kínában – folyta az igazgató nyugodt, szinte hipnotikus hangon – elég régóta használjuk őket. A dél-kínai hegyek közt élő törzsről van szó. Valamikor, a fejlődésünk, az emberré válásunk hajdanán ők egy másik úton indultak el. Nem kedvelik a fényt, a napfényt egyenesen rühellik, ezért barlangokban élnek. Nem esznek vagy isznak semmit, csak vért fogyasztanak. Emberi vagy állati vért. Nagyon sokáig, két-háromszáz évig élnek. és ami a legfontosabb: nagyon jó, fegyelmezett munkások. Borzalmasan szorgalmasak, és náluk egy munkanap nem nyolc vagy tizenkét, hanem húsz óra, tekintve, hogy minimális alvásra van szükségük. Ami nem is alvás igazából, hanem valamiféle meditációs állapot.

Vukán felé nyújtotta a tömött borítékot, aki még mindig nem moccant, elgondolkodva meredt maga elé.

Az igazgató megvonta vállát, letette a borítékot az asztalra. Béla, aki gondosan megvizsgálta a sajátja tartalmát, visszaült a helyére. – És ezek a…lények…hogy kerülnek ide?

– A cégcsoportunk importálja őket, mindenhova a világba. De sok van belőlük otthon is. Mit gondolnak, ki varrja meg maguknak azt a sok Nike, Adidas és Puma cipőt és ezek hamisítványait? – Az igazgató visszament a helyére, és leült a székébe. – Persze vannak biztonsági szabályaink. Soha nem kötjük a helyi hatóságok orrára ezeknek a speciális munkásoknak a létezést. A szállításukat nagyon óvatosan kezeljük. És soha, semmilyen körülmények közt nem engedjük ki őket a gyár területéről. De nem is akarnak elmenni. Megkapnak itt mindent: sötétséget, tehénvért, nyugalmat. Olyan szövetség ez munkás és munkaadó közt, melyről Marx nem is álmodott – elnevette magát, majd előrehajolt, és megbökte Vukán borítékját. – Vegye el, fiatalember. Mindenki jól jár.

Vukán oldalt fordult, Bélára nézetett, aki biccentett: – Vedd el.     

Vukán a fejét rázta, majd felállt: – Menjünk – mondta erőtlenül. Béla követte, de ahogy elhaladt az asztal mellett, elvette a borítékot, és zsebre vágta. – Kitalálunk. Ismerjük a járást – vetette oda a kínainak, aki nem szólt semmit, elgondolkodva figyelte a mögöttük bezáródó ajtót.

Belülről kifelé haladva nem volt kiépítve a kártyás beléptetés, Vukán és Béla akadálytalanul eljutott az előcsarnokba. Az idő kínai asszony felállt érkezésükre, valamit motyogott, és udvariasan mosolygott rájuk.

– Én is így gondolom, drágám – intett neki Béla vidáman, majd megpaskolta öltönyzsebeit. – Na, fiam, bármi is lesz, a mi karácsonyi bónuszunk rendben van.

– Tartsd meg az enyémet is – vetette oda neki Vukán, majd ahogy kiléptek a szabadba, hirtelen megmerevedett és összerázkódott. Szemét eltakarta a napfény elől, aztán óvatosan visszahátrált a gyár ajtajáig, az árnyékba. Béla elővette ódon mobiltelefonját, és a gombokat kezdte nyomogatni rajta: – Nem, ez a tiéd. Te kaptad el őket. Megcsörgetem Karcsit, hogy jöjjön értünk…– amikor fél szemel észrevette a mozdulatlan, halottsápadt Vukánt. – Neked meg mi bajod van? – kérdezte tőle türelmetlenül.

– Azt hiszem, én végeztem – jelentette ki csöndesen a fiú, de a hirtelen feltámadt szélben Béla nem is hallotta jól, hogy mit mond, ezért közelebb jött hozzá: – Mi beszélsz?

Vukán kihúzta jobb kezét zsebéből, és Béla elé tartotta: – Az egyik megharapott. Azt hiszem, megfertőzött – fejével a napkorong felé intett. – Fáj a fény.

– Ugyan már – kezdte Béla bizonytalanul, de ahogy Vukán arcába pillantott, benne akadt a szó és hátrébb lépett. – A szemed. Úristen, a szemed!

Vukán nem válaszolt, csak figyelte a másikat, majd ő is lépett egyet hátra: – Jobb, ha most elmész. Én visszamegyek – intett a háta mögé.

– De hát mit mondjak a többieknek odabenn? – kérdezte Béla szinte rimánkodva.

– Mond azt, hogy elegem lett. Hogy leléptem – vont vállat Vukán.

– És a családod? – nyögte a másik. A távolból autózúgás kélt.

– Nincs családom – válaszolt türelmesen Vukán.

Béla tehetetlenül széttárta kezét: – Biztos van rá gyógymód. Gyere velem, beviszlek a kórházba, ismerem a főorvost, aki...

– Nem – vágta el Vukán, és még egyet lépett hátra. – Nem lenne esélyem. Valószínűleg eleve nagyon beteg vagyok. Voltam. Ezek – hátraintett – megérezték a véremen. Azt mondták, hogy leukémia.

– És azt gondolod, ez meggyógyít? – kiáltott rá dühösen Béla. – Fogalmad sincs, hogy mi ez.

Vukán elmosolyodott, majd vállat vont: – Nem tudom. Majd kiderül – válaszolt halkan.

Közben megérkezett Karcsi, és leparkolt Béla mögé. A férfi hátrafordult, intett neki, tétovázott, majd odasietett Vukánhoz, és esetlenül átölelte. – Ne hagyd, hogy halálra dolgoztassanak – mondta neki. Vukán bólintott, aztán nézte, hogy beszáll az autóba, magyaráz valamit a sofőrnek, majd elindulnak, és kihajtanak a bekötőútra. Amikor eltűntek szem elől, megfordult, és bement az előtérbe, Az idős hölgy egy belépőkártyát tett ki a pultra. – Az igazgató úr már várja – mondta neki szívélyesen mosolyogva, az ajtó fölé intve, ahonnan apró kamera lencséje szegeződött Vukánra.  Ő pedig elvette a kártyát, az ajtóhoz ment, felnyitotta, és hagyta, hogy elnyelje a gyár.

 vége

Szólj hozzá!
2012. május 16. 22:27 - Valmont

Szolg. közl. - eközben a valódi világban

Még itt vagyok, még megvagyok, csak egy kissé elcsúsztam a sztori második felével. Már megvolt, hogy mi lenne, de elment egy másik irányba, és most nehezen tudom összerakni. Ráadásul elég sok a civil meló mostanában, és a stressz is - így hétvégére használhatatlanná válok. Olyan dolgokat forgatok a fejemben, melyekre nem szabadna időt pazarolni. Mindig van egy olyan periódus, hogy az emberrel elszalad a ló, és azt hiszi, hogy a munka, amit csinál, nagyon fontos, pedig nem. Majdnem minden más fontosabb a munkánál - kivéve, ha művész vagy, és ez a munkád. Egy ideig segített ezt felismerni a meditációs technika, melyet reggelre találtam ki. Megyek a munkába - a hivatal, a hivatal, a hivatal, ahogy Kosztolányi írta - és mély levegő, aztán sorra venni, mit hagynék itt, ha mondjuk ma történne velem valami. Végigvenni mindent, és elbúcsúzni mindentől, kidobálni, a la a Amerikai szépség, vagy Egek ura. Család, kapcsolatok, barátok, sikerek, meg nem írt dolgok, szorongások, rossz és jó dolgok, mindenféle tapasztalat, ami volt és ami még lenne, filmek, könyvek - ilyesmi. A végén nem marad más, csak a csupasz én, amit elveszíteni, lássuk be, igazán nem olyan nagy tragédia. De a lényeg, hogy a munka - az soha eszembe nem jut, attól még csak elbúcsúzni se szeretnék. 

 

Szólj hozzá!
horror