Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2008. október 22. 19:16 - Valmont

Mátyás és a litera.hu

Ez most nem horror. Csak ami az írással történt. Volt tavasszal egy Mátyás-novellapályázat a renszánsz izé kapcsán. Szóval elküldtem én is a litera.hu emailcímére az alábbi szöveget, aztán vártam. És nem történt semmi, de még az eredményhirdetésen se szerepeltem a futottak még kategória alatt. Mikor ezt egy emailben szóvá tettem (hogy végtére is beküldtem az írást, miért nincs a címek közt) a litera.hu válaszra se méltatott. Többször újraküldtem a kérdőjeles levelet, s sokadszorra a pályázatért felelős hölgy írt vissza valamit. Hogy nekik nem jött át a levél meg ilyenek. És aztán nagy nehezen egy sajnálamot. Itt tartunk. 

  

Bea kapálói

 

- Hol hallottad ezt? – nyögte Mátyás, a polgármester, s elélvezett.

A Lány türelmesen várt, míg kihúzza magát belőle, aztán zsebkendőt vett elő, megtörölte magát, s csak akkor válaszolt: - Mindenki hallotta. Az egész falu. Mindenki beszéli – mondta csöndesen, s cigi után kotort a kesztyűtartóban.

- Butaság – lihegett Mátyás a kormányra roskadva. Lenézett. Idegenül csillogott odalenn a húsa. – Kivel? S mikor?

A Lány mondott valamit, de elhúzott egy kamion, s ezért Mátyás nem hallotta: - Mi? – kérdezte dühösen.

- A májusfabálon. Nem tudom, kivel. Hátul, a pajtában – a Lány rövid szoknyáját igazgatta, felemelkedett, alatta a bugyit vonta helyére, hamuzott a padlóra.

- De kivel?

- Nem tudom. Nem mindegy? Megcsalt.

Mátyás a fejét rázta: - Bea nem csal meg. Nem olyan bolond.

A Lány vállat vont, kibámult az ablakon. Szemerkélt az eső. Talán arra gondolt, milyen kutya hosszú napja lesz az út mentén.

- Menjél dolgozni – mordult rá a férfi. – Este érted jövök.

Mikorra visszaért a faluba, kisütött a nap. Még mindig a gondolatai közt motoszkált, amit lány mondott, de más is.

Bement a Hivatalba, s jól bevágta maga mögött az irodaajtót. A Titkárnő pár perc múlva óvatosan bekopogott. Alig múlt kilenc óra. Kettejükön kívül senki nem volt még benne.

- Igen? – mondta Mátyás, s elővette a pályázatos dossziét s a bál számláit.

- Mindjárt jönnek a közmunkások. – Lépett beljebb a nő. Vaskos lábain topogva ide-oda imbolygott, majd szája elé kapta kezét: - A virágok.

Zöld kancsóval tért vissza, locsolni kezdte a növényeket. Mátyás tűnődve nézte.

- Még mindenki itt van? A vendégházban? – kérdezte aztán gyorsan. A nő megállt, rápislogott.

- Tudtommal igen.

Hétfő reggel volt, a zárónap, a májusi ünnepségek utolsó momentuma, a faállítás. A hét első napja, melyen szarvai nőttek.

- No jó, hagyja abba – intett Mátyás kifelé. A nő eltűnt. A férfi üveget vett elő az alsó fiókból, meghúzta, visszatette, majd telefonált. Egyre a Lány járt a gondolatai közt. Már túl van a harmadik kamionoson. Hamarosan el kell adni. Nem hoz már olyan sok pénzt, mint fénykorában. S már nem is olyan ügyes.

Mátyás megdermedt, s letette a kagylót.

Az jutott eszébe, hogy Bea ugyanígy érezhet őiránta. A rutin, az unott ritmus, az elmúlt évek miatt tette, amit tett. Ha ugyan.

Csörgött a telefon. Felvette. A Rendőr volt, aki igazából körzeti megbízottként működött, de mindenki csak Rendőrnek hívta.

- Mit akarsz? Kerestél? – kérdezte kedélyesen.

Mátyás az asztalt nézte maga előtt: - Segítened kell – mondta megfontoltan, legyűrve riadalmát.

Érezte, elönti a meleg, hóna alatt izzadni kezdett. Talán az arca is kipirult. Egy tollat vett fel, kipattintotta, bepattintotta hegyét: - Hogy buktatnál le valakit, aki valamiben vétkes, de fogalmad sincs kilétéről.

- A bűne által. De miről van szó? – nyögte a Rendőr, aztán leesett neki: - Hát hallottad te is.

- Igen.

- Ne higgy a pletykáknak.

- Kitől indult?

- Nem tudom. Állítólag többen látták valakivel a pajtába bemenni.

- Kivel? Kik látták?

- Nem mindegy?

- A feleségemről beszélünk ember!

- Beatrice nem csalna meg téged – mondta a Rendőr. Csak ő hívta így, teljes nevén az asszonyt. A régi jó barát. Hát vele biztos nem, amilyen ragyás az arca és kelletlen a szájszaga – Én a helyedben nem törném ezen a fejem. De ha már bizonyítani akarsz, azt tanácsolom, ne vele kezdd. Keress nyomot, ami igazolja a gyanút. Amivel kiugraszthatod a nyulat a bokorból.

- De hol? Hol keressek, s mit?

- Ha mindenképen keresni akarsz, szerintem a vendégházban keress.

A májusfa hétvégéjének vendégei. Régi barátok, környékbeli vállalkozók. Igen. Bea nem állna le akárkivel, neki nagyvad kell egy ilyen tetthez. Aki aztán hétfő estére eltűnik a faluból.

- Oké – mondta a Rendőrnek, aki türelmesen várt. – Kösz.

- Szólsz, ha valami van? Nem akarom, hogy butaságot csinálj.

- Persze.

Letette a kagylót. Próbált visszaemlékezni az előző estére. Megnyitotta a bált, aztán táncolt Beával, ivott, kiment beszélni a Jegyzővel, aztán táncolt a Titkárnővel, ivott, ivott és leült a barátaihoz, az ötöshöz, a júdásokhoz.

Kezébe temette arcát. Mi volt még? Ivott és ivott. Éjféltől semmi.

S reggel egy padon ébredt, majd kivitte a Lányt az útszélére.

Hátradőlt a székén, s ekkor eszébe jutott. A nyom, amin elindulhat, a karmolás, amit Bea ejt rajta, ha különösen heves az aktus. Kereszt alakban, a hátán. Hát, elég sovány, de meg lehet próbálni.

Csörgette a titkárnőt: - Mikor viszik át a reggelit a vendégnek? – kérdezte sietve.

- Fél tízre.

Az iskola menzájáról kérte a kaját. Így mindenkinek olcsóbb volt.

- Itt vannak a közmunkások – mondta még a nő.

Kisietett, ott álltak az előtérben, a nő asztala mellett. Négy roma, egy sápadt.

- Na mi van, mi van? – kérdezte Mátyás a férfiakat fürkészve: - Még mindig kéne a segély, mi?

Azok nem szóltak, hallgattak, megtanulták már, jobb nem felelni.

- No jó van, emberek – mondta ő megnyugodva. – Ma nem az árok lesz. Fel kéne menni a szőlőmbe, kicsit kapálgatni.

Eszébe jutott valami, elakadt.

A Parasztgyerek mert csak ránézni, alulról felfelé, kíváncsian.

- Majd még…-kezdte Mátyás a sihedert fürkészve - …lesz valami. – vézna, satnya fiú volt a Parasztgyerek, az anyja meghalt, apját nem tudta senki. Valami szakmunkást végzett, de a városban nem talált magának semmit, itt még úgy se. Talán túl finnyás.

- Te – lépett oda hozzá. – Mostanában látlak a – s itt a Lány nevét mondta - …körül őgyelegni.

A fiú nem válaszolt, csak lesett rá értetlenül.

- Hát vigyázz vele! – rázta felé Mátyás az ujját hirtelen jött dühvel. A romák hátrébb húzódtak.

- Na, eridjetek! – zsebéből kulcsot vett elő, a gádzsó felé dobta. – A présházban van szerszám.

A Titkárnő hosszan nézte a kattanó ajtót, majd felsóhajtott.

- Magának meg mi baja? – fordult felé Mátyás. Bejött valaki, a Jegyző Titkárnője, köszönt nekik, a polgármester csak intett: - He?

A Titkárnő elpirult: - Azt mondják, ez a gyerek igazán különleges.

- Oszt miben?

- A faluban az övé a leg…- a nő elharapta a szót, s hajába dugva ceruzája végét, megvakarta a fejbőrt. Mátyás csak bámult rá, majd legyintett. Ránézett órájára, fél tíz volt, hátrasimította haját, majd kifelé indult: - A vendégházba mentem – szólt még hátra.

A bálra hívta meg őket, mert tudta, akkor kevésbé feltűnő az üzlet. Mind kapcsolatban voltak egymással, régről, innen-onnan, csúnya dolgok miatt. Ezért bízott meg bennük, s ezért adta elő a tervet még az ünnep előtt a házában. Bea levese fölött mutogatta végig a pályázat diagramjait, azt a sok listát és kimutatást.

Pénz akart tőlük.

A vendégház egy régi magtár volt. Ezt is valami kósza uniós alapból alakította át a falu. Aztán Mátyás káeftéje vette át az üzemeltetését, falusi turizmusra. Most itt szállásolta el az Urakat is.

Amint felment a szobákhoz, az első emeletre, megállt a fordulóban, a nagy tükör előtt, s végignézett magán.

Ötvenes, hórihorgas férfi, erős vonássokkal, íves karvalyorral. Valaha markáns arca alul megereszkedett az éjjeli szalonna, hagyma sörkorcsolyáktól. Haja odafenn, hol nem látja, csak az Úristen, kis körben már kikopott.

Visszatért a dühe. Nekiindult, s végigverte az öt deszkaajtót: - Felkelni, pernahajderek! Lent vár mindenkit a finom reggeli.

Mikorra összeszedték magukat, s leszállingóztak a durván ácsolt étkezőasztalhoz, Mátyás már kávét ivott. Termoszban hozta az iskoláról az egyik konyhás nő. Hozott még piros és kék műanyag kancsóban ízetlen teát, tálcán vajas kenyeret, zöldhagymával.

- Elég sovány – mordult rá Mátyás.

- Ezt eszik a gyerekek is – szabadkozott a nő, inkább dacosan, mint félve. Lehajtogatta a kenyérszeletekről az átfoltosodott szalvétákat.

- Hát, jó – egyezett bele Mátyás.

Az Urak kócosak és nyugtalanok voltak. Egymást fürkészték, emlékeikben kutattak, s kávét ittak. Az egyik rágyújtott, Mátyás kinyitott egy nagy bukóablakot.

- Na, hogy telt az éjszaka? – kérdezte erőltetett vidámsággal.

- Mit csúfoltok tik pálinkának? – nézett rá a legidősebb. Homokbányája volt.

- Itt az a pálinka, amire rámondják – bólogatott egy másik, s kenyérbe harapott, teát ivott rá, hosszan rágott.

- Gondolkodtatok a dolgon? – kérdezte nyugtalanul Mátyás.

- Korán van még az üzlethez – válaszolt csöndesen a cigiző. – S éhgyomorra…

- Akkor egyél! – a durva szóra mind ránéztek.

- Valaki rosszul kelt – mondta az, aki eddig még nem szólt. Ez az Úr volt a leggyanúsabb Mátyásnak. Izgága kis fickó volt, állítólag régen olajozott, most meg valami repcét termesztett.

Egy ideig csöndben ettek, iszogattak, majd a legöregebb leült Mátyással szemközt, odatolta elé a csomag cigijét. A polgármester fejét rázta, komoran nézte az asztal deszkáját, nyelvével ínyét tapogatta: - Gondolkodtatok a dolgon? – ismételte csöndesebben. A másik négy evett, de látszott, idefülelnek nagyon.

-Volt valami – hunyorított az öreg. Mátyás tudta, ezek az éjjel a háta mögött összebeszéltek. Míg ő részegen hortyogott valahol, vagy a Titkárnővel táncolt. Miután vagy mielőtt egyikőjük, vagy tán mindőjük…Elfojtotta a gondolatot.

- Nagy embernek tartanak itt téged – folytatta az öreg Úr. – Beszéltem az éjjel a Titkárral, a Jegyzővel, az Orvossal, az Iskolaigazgatóval. Még egy-két helyi fiúval is. Hát, mindenki fél tőled.

- Azt nem kell.

- Félnek, de igazságosnak is tartanak. Azt mondják, elveszed, ami a tiéd, de helyette adsz is, ha tudsz.

Mátyás bólogatott. Így volt. A határig, Vizslásalsóig az övé volt itt minden.

- S most adsz nekik egy tárolót. - Cüccögött az öreg. – Ezt is tudják?

- Majd megtudják a falugyűlésen. Nem lesz, ki ellene szóljon. – Intett Mátyás türelmetlenül. – Nem ez a gond. Az önrész. A kenőpénz. Nincs meg az összes engedély. Ezeket meg kell venni. A két szép szemem nem elég.

Közelebb jött a cigarettás, s letette teáját az asztalra: - Nincs valami erősebb? Kutyaharapást…- ingatta zsibbadt fejét. Bőre olyan színű volt, mint a szennyvíz.

- Majd lesz. Majd kimegyünk a jó levegőre.

Lassan a többiek is köréjük gyűltek. Állva, székre térdelve, vagy támaszkodva nézték Mátyást.

- No, mi van? – kérdezte ő nyugtalanul.

- Ez a tároló veszélyes is lehet – mondta végül az öreg. A polgármester bólintott:

- És? Mit érdekel az titeket? Nem ti éltek itt.

- De lebukhatunk veled együtt.

Mátyás szeme felcsillant. Megérezte, hogy győzött. Már a kezében volt az irányítás. Világ életében tudta, mikor bukik el egy üzletben az ellenfele.

- Akkor majd olyan szerződést írunk – a cigarettás felé vágott tekintetével. – A jogász Úr biztos tud.

Az öreg bólintott: - Akkor engem érdekel. Ha a százalékok maradnak.

- Engem is – mondta sietve a dohányzó, majd a másik három is igent mondott vagy biccentett.

Mátyás hátradőlt székén, kinyúlt a cigarettáscsomagért. Horgas karjával épp elérte.

- Van még egy dolog – mondta aztán, majd a kivett szálat eltartotta, mire valaki meggyújtotta neki, beleszívott, felköhögött.

- Igyunk áldomást? – nézett rá a legfiatalabb.

- Nem – csóválta a fejét a polgármester, s elmosolyodott. Az, amelyikőjük eddig ritkán szólt, akaratlanul is elfordult.

- Kimegyünk a szőlőbe – ott majd megmondom. – Intett Mátyás ki az ablakon, s felpattant.

Azok tétován álltak, s lestek utána, ahogy az ajtóhoz megy, kinyitja, megáll a küszöbön.

- Na, mi lesz? Üzletelünk? – erre, az utolsó szóra aztán meglódultak s követték, mint a kutyák.

Már egészen kimelegedett az idő, mikor felfelé indultak a hegyre. Elöl ő, mögötte, rendezetlen csomóban a többiek. Többen megálltak az utcán, köszöntek nekik, de Mátyás csak köpködött a földre, nem nézett senkire. Azt gondolta, a kárörömöt látná az arcokon.

- Hej – gondolta –, vigyorogjatok csak! – S képzeletben az öklét rázta mindenkire.

- Minek megyünk föl? – lépett mellé a dohányos. A polgármester megrántotta vállát: - Majd meglátjátok mindjárt.

- Csak mert nekem ebédre az anyósékhoz kell mennem.

Mátyás megtorpant, ránézett, valaki mögötte belegyalogolt a hátába.

- Audid van, nem?

- Az.

- Akkor mit izgulsz?

A szőlőhegy igazándiból csak domb volt. Aljában mindenféle pincéket vágtak, tetejét, a legjobb részeket, Mátyás még a rendszerváltás után vette meg, iskolaigazgató korában.

Akkor volt még jó. Eszébe jutott Bea, aki tornát tanított, szőkén, feszesen, jókedvűen, mindig a frissen mosott pamutmelegítő szagával maga körül. Felsóhajtott.

- Ami szőlő terem odafenn – mutatott hirtelen a tőkék közé –, az elmegy a kocsmában. Enyém a törköly. Na, azt a pálinkát ittátok tegnap.

Az az Úr, aki a reggelinél csak hümmögött és száját nyaldosta, most odament egy karókerítéshez, megrángatta, kihúzott egy szálat, s arra támaszkodva jött tovább.

- Kerítésszaggató – vigyorgott fel rá vörös képpel. Valamikor egy iskolába jártak, abból gazdagodott meg, hogy a honvédségtől vásárolt s adott tovább leselejtezett holmikat tanyasiaknak.

- Nem volt azzal baj. Minket nem zavart meg – bizonygatta a legöregebb Úr, de Mátyás nem értette.

- Mi?

- A pálinka.

- Akkor kit zavart meg? – fordult felé szigorúan. Az öreg hunyorgott, s csitítólag emelte kezét: - Senkit, csak úgy mondtam.

- Aha.

Már a poros földút kanyarjából látta a romákat.  A sápadt nem volt sehol. Bekurjantott nekik, át az ősszel állított drótkerítésen: - Csiba, kapát le! – s benyomult a kapun, az Urak utána, lihegve le a fűre, a gesztenye alá.

Mátyás körbelesett, s mutogatott a tájra is közben, jó házigazdaként, de sietve: - Arra a Medves van, ott már a szlovák határ, az meg ott Somoskő - lihegte.

- Ez már ott a gömöri rész? – kérdezte a dohányos Úr.

- Nem, az feljebb van, Rozsnyónak. De az már Szlovákia.

A csöndes Úr, akinek olyan gyanús volt a járása, odasétált a szélső tőkéhez, lehajolt, megvizsgálta a hajtásait.

- Na mi az? – kiáltott neki az öreg Úr. – Lesz-e szép termés?

- Nem szeret itt – csóválta fejét.

- Hát, akkor segítsünk neki! – Mátyás intett a romáknak. Közben előkerült a sápadt is, a Parasztgyerek, s nagy csodálkozó szemekkel közelebb jött.

- Kapát mindegyiknek! – kiáltotta Mátyás, az Urakra mutatva.

- Micsoda? – nézett rá az öreg, de a többi is csak bámult, dermedten, mint aki nem hall.

- Ha már megittátok a pálinkámat, tegyetek is érte valamit, hogy áldomást ihassunk belőle ősszel is, mikor elkészül a prodzsekt – harsogta Mátyás, s gyorsan elszedte a barna, kérges kezekből a kapákat. Odadobálta őket az Urak lába elé. Egy se hajolt le értük.

- Most viccel? – nézett az egyik, jobbára jellegtelen Úr az öregre. Az megvonta vállát.

- Nem vagyunk mi parasztok – sétált el a dohányos Úr.

- Hát mik vagytok? – fortyant fel Mátyás. Olyan düh sütött hangjából, hogy megkomolyodtak, a Parasztgyerek még hátrébb is lépett.

- Tán csak nem akarod, hogy kapáljunk itt? – kérdezte szelíden az öreg.

Mátyás odaállt elé, kihúzta magát. Beszívta a levegőt, s fojtottan, de hallhatóan mondta: - Ha kell az üzlet, kapáltok. Ha kell az üzlet.

Egy kis ideig úgy tűnt, hogy lemennek a hegyről, s beszállnak a kocsijaikba, elhajtanak, vissza se nézve. Mátyás megérezte a bizonytalanságot, a dacot és a sértettséget, ezért körbemutatott, mindegyik mellkasra rászögezte ujját: - Tíz százalék – mondta el ötször. Majd hozzátette: – Az kétmillió. Ezt kapjátok érte.

Legelőbb a csöndes Úr hajolt le, felvette a kapát, mint aki csak súlyát próbálgatja, megforgatta, majd a Parasztgyerekhez lépett: - Hol hagytátok abba?

- Ott lenn, a körténél. – Mutatta az a gacsos kis fát húsz méterre a derékban.

- Akkor menjünk – mondta az öreg is, s nyögve meghajolt Mátyás előtt. A dohányos követte, meg az is, ki eddig nem nagyon csinált semmit, végül a legfiatalabb Úr is két ujja közé csippentette a kapát.

- Haljak meg, ha értem – mondta csak úgy maga elé dühösen, a többi után menve.

Mátyás a gesztenye tövéhez intette a romákat: - Csak üljetek le. Élvezzétek – mondta bólogatva. Ő maga azonban nem bírt egy helyben maradni, leszaladt utánuk, mint egy gyerek, s leste, ahogy beállnak a sorba. Felpislogott a napra, aztán órájára nézett, majd fel-alá járkált a tőkék közt.

- Mindent ki kell szedni – oktatta az Urakat fennhangon. – Egy szál fű se maradhat, mert megfojtja a szőlőt.

- Jól van, jól van – nyugtatta őt az öreg Úr kedélyesen. Még neki ment legjobban a dolog. Látszott, régebben végzett valami ilyesféle munkát. Aprókat, kis húzással vágott. Alig mozgatta karját, derekát. A többi inkább csak kapálódzott, nagy hévvel, akaratlanul is meg-megrántva magát. Ahogy Mátyás várta, arcuk hamar kivörösödött, lihegésük felhallatszott a pihenőkig.

- Ezek az emberek – mutatott fel Mátyás a fa tövében heverőkre –, ezek termelik meg mindazt, amiből mi élünk. Ha nem lennének ezek a szerencsétlenek, ezek a nincstelenek, ezek a senkiháziak, akkor nem kapnátok ti se olcsó munkaerőt. Ki csempészne, ásna, pakolna, fuvarozna nektek, he? Becsüljétek hát meg őket – köpött, s az öregember levett kabátkájából cigit vett elő. Mire elszívott két szálat, a nap feljebb kúszott az égre, s kezdett tényleg meleg lenni.

- Ma végre igazi nyáreleji idő van! – Harsogta a sorok közt haladóknak, s kisétált a dűlőútra. – Vetkezzetek csak neki.

Egy óra múlva, mikor a Parasztgyerek műanyag palackban vizet hozott a kútról, már mind lihegett és nyöszörgött. A dohányos úr tenyerét morzsolgatta elkínzott arccal, de a többi se volt jobb állapotban. Egyedül az öreg őrizte meg egykedvűségét, mint aki érti a tréfát: - Messzire mész, Mátyás! – fenyegette csöndesen, egy karónak dőlve. – De értelek ám.

A polgármester megvonta vállát, s órájára nézett.

- Nem értesz te semmit. Folytassátok, még csak tizenegy van.

Legelőbb a dohányos kezdte, majd az, aki nem keltett nagy feltűnést. Előtűnt egy fehér atléta és egy zsíros, hájas derék az ingek alól. Aztán az öreg dobta le pulóverét, de Mátyás őt nem is nézte. Ám a fiatal Úr és a szűkszavú csak nem akart nekivetkezni.

- Ej, haladjunk – nógatta őket Mátyás. Akkor már nem szóltak hozzá. A harag és a fáradtság együtt pirosították az arcokat, s minden vágással nagyobbat nyögtek.

- Szegény parasztembereknek ebből áll az élet – mondta Mátyás a magáét könyörtelenül. – Ha én nem adok nekik munkát, fel is fordulnának. Ki gondoskodna itt róluk, rajtam kívül? Tudjátok, miért neveznek itt engem királynak? Mert törődök a népemmel. Ha kell, iskolát festenek, árkot kaparnak, szemetet gyűjtenek, vagy a szőlőt kapálják. Mindig akad nekik pénz…-feljebb hágott, hogy mindnek lássa a hátát. Átvérzett szövetet lesett, bármi feltűnő jelet a húson.

- Az önkormányzat pénze…- morogta valaki a kapások közül.

Tíz perc múltán a fiatal Úr fújtatva kiegyenesedett, majd levonta pólóját. Csupasz, csontos, gerincvonal tárult a nap elé, sértetlen, sápadt bőr feszült rajta.

 - Na, ebből elég volt. – szólt ekkor a sorok közül az öreg, s eldobta a kapát:

Mátyás eléje állt, ahogy kifelé jött.

- Én majd szólok, ha elég.

Az öreg Úr végigmérte, aztán kitért előle.

- Még kétmillióért se szakadok meg neked, te bolond – motyogta felfelé indulva. – Dolgoztatott engem apám eleget…

A többi négy nézte, aztán hasonlóan cselekedtek. Mátyás mozdult volna, de karja lehanyatlott. A csöndes úr szürke ingjében ment el mellette, hónalján foltok sötétlettek.

- Jaj, Beatrice, mit tettél velem? – nyögte maga elé halkan polgármester, mint aki révületből ébred.

Ahogy megfordult, s utánuk indult, megdermedt. A csöndes Úr lassan kihúzogatta ingjét farmerjéből, gombolta, majd neki háttal levonta magáról.

Izmos, barna hát tárult elé, ártatlan volt, mint a többi Úré a hegyen.

Ekkor Mátyásnak jókedve támadt, odasietett a fiatalember mellé, akinek a kocsija annyit ért, mint az ő ötévnyi köztisztviselői fizetése, átkarolta, s megpaskolta vállát: - Csak jót tett ez a kis mozgás, igaz-e? – vigyorgott rá.

- Jót, csak már adj ennem valamit, te bolond – nyugtatta őt a csendes Úr bizonytalanul.

A polgármester jókedve kitartott egész estig, míg elment a Lányért. A sötétben alig találta meg: ázottan kuporgott egy bokor alatt, villantani kellett neki a fényszóróval.

- Már azt hittem nem is jössz – mondta, ahogy beszállt mellé. Mátyás nejlont terített a bőr ülésre, így nem piszkolta be. Indított, kezét nyújtotta, indekszelt, behajtott a falu irányába a főútról: - Mennyi?

A Lány odaadta a pénzt. Mátyás vezetés közben leszámolta a Lány részét, visszaadta neki.

- Nem ennyit szoktál – mondta a Lány félve.

- Nem – vont vállat Mátyás. – Te hazug kurva.

Aztán már nem szólt, s a Lány se kérdezett tőle. Kitette őt a háznál, s elhajtott.

A Lány, belökte a kaput, s miközben a zárral motozott, meghallotta a sírást. Benyomult az ajtón, dobogó szívvel kutatta a hang forrását – s a konyhában talált rájuk. Talán nem is a hang, hanem a testek meleg után ment. A masinában tűz égett, valami víz forrt rajta.

- Elmentem érte - mondta a Parasztgyerek, s átadta a kicsit, akire a fiú anyja vigyázott napközben. – Ma előbb végeztünk.

A Lány a dikóra ült, előre-háltra ringatva magát nyugtatta a gyereket, s közben arcát simogatta: - Na, tényleg? Mi volt?

- Beszélni akarok veled.

- Miről?

- Rólunk.

A lány megvonta vállát, s a fazékban bugyogó vizet leste, majd felállt, a gyereket az ágyra tette, s a férfihoz lépett, átölelte.

- Hát megvan? – suttogta, felnézve rá. Keze lecsúszott, megkeresni azt, ami csak az övé, s nem két percre. A fiú bólintott: - Adott. Elég lesz albérletre. Meg az első pár hónapra.

- Miért adott? – kérdezte a Lány, de nem várt választ. Erősebben magához vonta a másikat, s nem törődött vele, hogy a kicsi ismét sírni kezd odalenn.

 – Megadom majd neki. A kölcsön az kölcsön - hazudta a Parasztgyerek, s felszisszent.

- Mi van?

- Semmi. A hátam.

Aztán már nem mondott többet, lemosdatta a gyereket, kiöntötte a vizet, töltött tisztát a lavórba a fazékból, letörölgette a lányt is, meztelenül bevitte az utcai szobába, az ágyra rakta, s melléfeküdt, de nem nyúlt hozzá, s az ingét sem vette le egész éjszaka.

 

Vége

 

 

Szólj hozzá!
horror