Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. május 19. 11:18 - Valmont

Ezért kell betiltani a nyugati zenét

kazetta_1.jpg

Bevezetésképp két dologról szeretnék most írni. Vagyis háromról. Egyrészt ehhez az íráshoz érdemes - de nem muszáj - elolvasni az előzménytörténetet a Hosszú Kések nevű zenekarról.

Másodszor be kell valljam, hogy miután én is újraolvastam ezt a 2015-ös novellámat, úgy éreztem magam, mint Bodor Ádám érezhette az e heti ÉS új könyvéről, a Seholról szóló kritikája után. Hogy igen, nagyon jól sikerült korábbi írások fényében az új dolgok kétségbeejtően másképp festenek. A 15-ös novellám bizonytalan narratív technikája még most is nagyon tetszik, a tömörség szintúgy. És a Sehol sajnos egy tényleg felejthető Bodor-utánérzés lett. Tudom, mert Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatom, és számomra éveken át ő volt az írás földre szállt helytartója.   

Harmadszor szólnom kell a nyugati, főképp alternatív zene hatásáról, és itt főképp a The Cure 1989-es "Desintegration" című albumát kell említenem, melyet egy budapesti téli utazás alkalmával vettem meg kazettán, talán 90-ben. Hazafelé, a vonaton beraktam a walkmanbe, néztem a havas tájat, és éreztem, hogy kábé az album háromnegyedénél, amikor Robert azt énekli, hogy "Kiss me, goodby..." - véget ér a gyerekkorom. A Desintegrationt aztán még ezerszer meghallgattam, és szerintem a The Cure egyik legjobb anyaga, olyan zene, ami tökéletesen kifejezi a kamaszkor hangulatát, de nem csak a depresszív tónusokat, hanem az álmodozást és a hirtelen feltámadó életörömöt, a felnőttség sok szép ígéretéből fakadó jókedvet is.

 

Dallam és szöveg

 

Abban az évben történt, amikor az áruló Gorbacsovot Szibériába deportálták, mikor Diana és Michael végre felvállalták a kapcsolatukat, és amikor egy londoni pub előtt megkéselték Robert Smith-t, és ezzel az alternatív zene aranykora véget ért.

1989-et írtunk.

Véletlen, de fontos egybeesés, hogy városunkban ugyanebben az évben gyújtotta fel a Hosszú Kések nevű helyi diákzenekar énekese a művelődési központot az utolsó koncertjükön. Öt halott, köztük a banda vezetője, az énekes. Volt, akit a menekülő tömeg tiport halálra. A város egy időre bekerült a hírekbe, ahogy a levegőbe hosszú hetekre a füst kesernyés aromája. Ha arra az évre gondolok, a pernyepillangók, a főtéren a fekete, odvas fogra emlékeztető épületcsonk és az őszt idéző levegő jut eszembe. Meg azok a borzalmas cikkek - az országos sajtó ráugrott a témára, és sikeresen összemosták a „fiatalok érthetetlen zenéje” és a „pusztítás” szavakat.

Megtalálták a zenekar életben maradt három tagját is, de csak Szasza nyilatkozott a híradónak. Megnéztük anyámmal az esti adásban, sápadt volt, szinte törékeny, a Hangulat nevű kocsma előtt filmezték, direkt, mintegy sugallva, hogy tizennyolc éves kora ellenére már szinte a kocsma az otthona.

Ami részben igaz is volt. Én is gyakorta láttam ott. Akkoriban a tűzhelygyárban melóztam, és ha éjszakai műszakra mentem, a Hangulat felé kerültem, és bedobtam két vodkát. Mindig a pultnál ültem le, onnan jól láttam a szélső asztalt, ahol Szasza tanyázott. Sokszor vele volt a banda maradéka, Kalap vagy Petya, mindig csak az egyik, együtt, hárman soha nem tartózkodtak a helyiségben. Máskor osztálytársakkal vagy iskolatársakkal lógott, kiolvastam a beszédjükből, hogy a közelgő érettségiről, tanárokról vagy csajokról folyik a szó. Megint máskor lányok voltak vele, a Hosszú Kések hajdani rajongói, akik áhítattal csüngtek a szavain, vagy csak nézték, amint keskeny csíkba kiengedi szájából a füstöt.

Nekik Szasza elmondta, hogy a Hosszú Kések legjobb számait, az igazán zseniális számokat ő írta. Ő rakta össze a dallamot és a szöveget, és senki nem segített benne, se Kalap, se Petya, se a negyedik, aki meghalt a tűzben a művházban. A lányok csak bólogattak, és kinyúltak Szasza asztalon heverő, öngyújtóval játszó, cigarettát vagy söröspoharat tartó keze felé, de ő mindig elhúzta magát az érintés elől. Mintha tartogatta volna magát valakinek avagy valaminek, ami több, mint amit ezek a bimbódzó, vihogó, éretlen nőkezdemények nyújthatnak.

És aztán ez a több egy nap be is jött a Hangulatba.

Nem tudnám megmondani hány éves volt. Lehetett akár harminc is. Vagy huszonegy. Szasza azt mondta neki, később, amikor összejöttek, hogy ha Lord Byronnak lett volna húga, úgy nézett volna ki, mint ő.

Épp annyira volt magas, hogy a fekete bőrszerkóba bújt teste nyúlánknak tetsszen. Hosszú, éjsötét, loboncos haja volt. A lábán bakancs, de nem az az ormótlan punkos, hanem egy ilyen nőies. A nyakába, a fülében és a csuklóján fémek, melyek olyan földöntúli fényben ragyogtak a Hangulat neonlámpái alatt, hogy belefájdult a fejem, ha sokáig néztem. Gondolom szépen csilingeltek is, olyan hangon, amire az összes férfi felkapta a fejét. De mind ők, mind én egyből le is hunytuk a szemünket, mert hosszú ideig nem bírtuk a látványát. Volt az arcában valami különös, zavarba ejtő szépség, mintha egy gyönyörű férfi és egy gyönyörű nő lett volna összegyúrva benne, és attól függően, hogy ki nézi, férfi vagy nő, attól függően a másik nem legtökéletesebb példányát látod belé. Talán pont ez volt a trükk, hogy mindkettő volt, androgün, ahogy mondják. Megnéztem a könyvtárban később.

Szasza volt az egyetlen, aki elbírta a szépségnek ezt a töménységét. Egyből rámozdult. A nő leült a pulthoz közel, sört kért, és mikorra visszatért a helyére a korsóval, a fiú már ott volt. A srác úgy nézett ki, akár egy éhes farkas. De a nő nem a prédaállata volt. Valami, a farkasnál is több és veszélyesebb. Láttam rajta, hogy végigméri Szaszát, a tekintetén láttam, hogy abban a pillanatba mindent tud róla, azt is, hogy kettejük közt mi lehet és mi nem, és azt is, hogy a fiú mire képes, milyen az ágyban, milyen lenne halálos veszélyben, milyen volna vele leélni az életet. Később is, úgy nézett a fiúra, mint aki vizsgálja, még később pedig, amikor már egymás kezét fogták, vagy néha megcsókolták a másik kézfejét, még akkor is látszott, hogy nem egyenrangú felek játékáról van szó.

Szasza megváltozott. A lányokat lekoptatta, ami várható volt, de aztán elmaradtak a fiú osztálytársak, végül a két bandatag is. Minden idejét a nővel töltötte, ha nem volt ott a másik, idegesen nézegette óráját, dühösen szívta a cigarettáját, vagy kevergette a sörét – mert szénsav nélkül szerette. De amikor a nő megérkezett, és jött vele az ezüst fény, a  csilingelés, és átvonult a helyiségen, röpke pillantásaink kereszttüzében, amely pillantások inkább csak afféle ellenőrző szemrevételezések voltak, hogy még mindig olyan gyönyörű-e, még mindig olyan kerek és feszes-e a segge és szinte fájdalmasan ruganyos és feszülő a melle a fekete Slayer póló alatt, szóval amikor ez megtörtént, és beült Szasza ölébe, és átkulcsolta a nyakát, a fiú akkor se lazult le, hanem űzött vadként csókolta őt, majd ivott és végigszívta a cigarettát. Máskor csak ültek egymással szemben, és Szasza felfelé bámult a plafonra, meredt szemmel, keze a nő térdén, és hallgatta a rádiót.

Mert nem mondtam, de ez még fontos, hogy a Hangulatban folyamatosan és dübörgőn, rezgőn szólt a helyi, városi rádióadó, amelyen ilyenkor, este nyugati könnyűzenét játszottak.

Nem tudom, a fiú mit hallott ki a számokból, nem tudhattam meg, hogy milyen dalszövegek ragadtak meg a fejében, mely dallamok, de a zene lüktetése, mely eljutott hozzám a pultra fektetett tenyeremen át is, a megjátszott bánatot, a mulandóságot, a másik kiismerhetetlenségét, a világ értékeinek nevetségességét jelenítette meg. Ahogy azt később, mikor elkezdtem estin az érettségit, megtudtam a magyartanártól a posztmodernnek nevezett művészettörténeti jelenség lecsapódott az alacsony művészetekbe is, a popzenébe, a reklámokba és a filmekbe.

Minden kapcsolatnak megvan a maga íve, Szasza és a nő viszonya se kerülhette el a bimbózás után a gyönyörű virágzást, mikor a páros kipirult, sőt, verejtékes arccal tért meg a közös vécélátogatásról, és az ezt követő hanyatlást sem, ami itt sokkal gyorsabb és kegyetlenebb volt.

Egy pohár a falnak csapódott, majd a szék is felborult, ahogy a nő felpattant. Én már csak azt vettem észre, hogy hátrál, és a fejét csóválja. Szasza sápadtan ülve maradt, és úgy beszélt neki, ahogy riadt vadlónak szoktak a szakadék szélén. De a nő hátat fordított neki, és örökre kiment a Hangulatból.

Csütörtök este volt, aznap korábban értem a kocsmába, mert elűzött otthonról anyám különösen rossz kedve.

Szasza egy pillanatig mereven nézte a becsukódó ajtót, majd lehajolt, és felvette a törött pohár alját, aztán már csak azt láttuk, hogy vörösség fakad a csuklóján, hárman ugrottunk, a kocsmárosnő egy mocskos ronggyal szorította le a sebet, én Szasza hadonászó, tiltakozó másik karját fogtam le, közben kiáltottam, hívják a mentőket.

Mikor a fiú a vérveszteségtől, akár egy megszúrt bika lenyugodott, és már többen is voltak körötte, akik fogták, magyaráztak neki, és nyugtatgatták, elléptem tőlük, és kimentem az éjszakába, majd megindultam az utcán, a városközpont felé, ahova sejtésem szerint a nő is ment.

Gyors léptekkel a posta sarkán értem utol, vagyis inkább lelassítottam, és óvatosan követtem, mert akkor már sejtettem, hova tart, mert a főtér felé vette az irányt, és a főtéren csak egy dolog volt.

A kiégett művelődési ház.

Megálltam a szovjet felszabadítók emlékműve mellett, szinte belebújtam a márvány alapzata, onnan néztem, ahogy belép a romok közé. Ekkorra feladtam, hogy odamenjek hozzá, és beszámoljak neki Szasza tettéről.

Az illetéktelen behatolók miatt éles reflektorok világították meg a kiégett falakat. Láttam a nő árnyékát az előcsarnokban, majd láttam, ahogy felfelé megy a lépcsőn. Amikor eloszlott az árnyék a szürke félhomályban, utána indultam.

Az épületben savanyú szag és korom fogadott. Minden érzékem azt súgta, hogy a tragédia beleivódott a falakba. Követtem a nőt a lépcsőn, és a tető nélküli, kör alakú előadóterem bejáratánál megálltam. Itt volt az a bizonyos koncert.

Ő pedig felment a színpadra, nagyjából oda, ahol a zenekar játszott, majd megállt. A hold egyenesen rásütötte ezüst pászmáit. Széttárta karját. Pendült a levegő, megrezdült az egész épület, ahogy a teste füstté vagy inkább dallammá vált.

Elhátráltam a bejárattól, majd kisiettem a romos falak közül, miközben attól rettegtem, megfogja a vállam hátulról vagy valamelyik sarok mögül elém lép.

Bementem dolgozni, és se a kollégáknak, se másnap az addigra már megbékélt és másnapos anyámnak nem mondtam semmit a dologról.

Szaszának el akartam mesélni, joga lett volna tudni, de amikor másnap este feltűnt bekötözött csuklójával a kocsmában, és sötét tekintetével körülnézett, majd leülve az asztalához, azonnal írni kezdette, hogy aztán minden ajtónyitásra felkapja fejét – elálltam tervemtől. Úgyse hitte volna el.

Persze nem tudhattam, hogy sokkal jobban járt volna mindenki, ha beszélek, ha kijózanítom, már ha egyáltalán volt gyógyír arra a kórra, melyet a nő elültetett benne.

Estéről estére csak írt és írt, és aztán behozta a gitárját is és pengette, próbálgatta a dallamot, a dalhoz, mely elmesélte volna a fájdalmát, és a dallam még töredékeiben is, még az üvöltő nyugati popzenén túl is olyan erőtejes volt, hogy a pultos nő megkérte, otthon zenélgessen.

Szasza természetesen megsértődött, hazament, befejezte a dalt, és aztán lelőtték őt a rendőrök a stúdióban, szóval soha többé nem tette már be a lábát a Hangulatba.

Csak nehezen raktam össze mi történt, én inkább megtörténni láttam a következményeket, amiket aztán kiegészített anyám töredékes elbeszélése, aki a rendőrségen takarított, ezért gyorsan hozzájutott ezekhez a töredékekhez a dolgok lezárulta után.

Szasza valószínűleg a szakításuk egyhónapos évfordulóján szánta el magát a dologra. A gitárját, egy doboz cigit, és egy konyhakést vitt magával. A helyi rádió stúdiója a templom mellett, egy szűk kis utcában volt. A rendőrök először meg se találták a bejáratot. A portás riasztotta őket, akit Szasza kizavart a fülkéjéből. Az ügyeletes hangtechnikus kevésbé volt szerencsés, őt megvágta a nyakán. A férfi megpróbálta megakadályozni, hogy átvegye az uralmat a stúdió felett, ekkor került sor az atrocitásra. Műsorvezető támogatta ki társát az épületből. Mögöttük Szasza kulcsra zárta az ajtót.

Pont annyi idő telt el a rendőrök behatolásáig, hogy a fiú élőben lejátszhatta a számot a rádióban. Dallam és szöveg, mindkettő a fájdalomról, az árulásról és a magányról szólt oly intenzitással, amit egy kamasz ki tudott forralni magából, megtámogatva a nő bűvös szerelmével. Dallam és szöveg, mindkettő belement az éjszakába, a fülekbe, az agyakba és végérvényesen leállította azt a vágyat, amit életnek hívunk. Később az orvosok, pszichológusok a „haláldal” nevet adták a jelenségnek, ami nem teljesen találó, legfeljebb annyiban, hogy a dolog végső eredménye valóban a csöndes elmúlás.

Én az első sorból, díszpáholyból nézhettem végig a hatását. Amikor felcsendült Szasza hangja a rádióban, hirtelen az összes férfi és nő, a kocsmárossal együtt felkapta fejét, mint az őz, melyet valami megriaszt, és izgatottan szagolja a levegőt. Aztán felálltak, önkéntelenül, akárha himnusz szólna a poros hangszórókból, mozdulatlanná merevedtek - és így maradtak mindörökre. Mindenki, aki hallotta Szasza zenéjét, abbahagyta azt, amit csinált, tulajdonképp az életet, az aktivitást, a cselekvést, s kőszoborrá vált örökre. A vizelet és az ürülék kijött belőlük, pillájuk verdesett, tüdejük emelkedett, de egyébként a végletes és gyötrő reménytelenség olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy nem látták értelmét az akaratlagos cselekedeteknek. Ezért fel is hagytak vele.

Több száz áldozat volt, több százan álltak le az élettel az idő alatt, míg a hatóság lerohanta a stúdiót, lelőtték a késsel hadonászó, és – a rendőrök szerencséjére – a ritmusból kieső Szaszát.

Sokat gondolkodtam, hogy mi az összefüggés, ha egyáltalán van összefüggés e töredezett események közt, melyek némelyikéről talán nincs is tudomásom. Arra jutottam, hogy talán ez az egész nem is a szerelem vagy a zene vagy a művészet hatalmáról szólt. Hanem arról, hogy a városunk el van átkozva, idegen és sötét, emberen túli erők ostroma alatt áll, olyan támadások ezek, melyek kihasználják gyöngeségeinket, leginkább a becsvágyunkat, olyan események, melyek összefüggéseit, hátterét csak sejthetjük. A koncerttel kezdődött a dolog, ahol öten haltak meg, és ahova én azért nem mentem el, mert süketségem miatt legfeljebb a rezgéseket tudtam volna lekövetni. Majd folytatódott Szasza dalával, melynek százak lettek áldozatai.

Kíváncsi vagyok, mi következik most.

vége

  

Szólj hozzá!
2017. január 08. 09:00 - Valmont

Szellem a palackban

oazis.jpg

A kilencvenes években apámat fuvaroztam rövid ideig az országban egy 1500-ös, céges Ladával. Benzinkutak, országút melletti helyek, parkolók voltak a főbb helyszínek. Egyszer meg kellene írni ennek a Magyarországnak, az országútnak a történetét is. A lenti sztori azonban nemcsak ehhez kapcsolódik, hanem az italhoz, a pálinkához is. Hamvas szerint a magyar nem pálinka, hanem bornemzet. Szellemét a dőlt betűvel szedet szövegtest idézi az írásban. Én is azt gondolom, a pálinka csak úgy jött, és mert olcsóbb és erősebb, a bor kárára tért hódított az évszázadok alatt. A sörről nem is érdemes itt és most beszélni. Persze a történetben mégis pálinka szerepel, mert az valamiféle desztillációt is magában hordoz, és itt az isteni tudás csak így, egyfajta hirtelen ható sűrítmény formájában kaphatott helyet. Az ital eredete ebben a novellafüzérben rejlik, talán érdemes előolvasni hozzá.

 

Az éden íze

 

 

Akil lehajolt a halott fölé, akinek arcán nem látott mást csak dühöt, majd arrébb lépett, fejét forgatva elolvasta, amit az áldozat saját, beszakított koponyájából kifolyó vérével írt a kocsma szürke járólapjára. „Isten gonosz”. Az ősz hajú, joviális arcú, bajuszos férfi úgy nézett ki ott a padlón, mint egy banktisztviselő, aki egy nemtelen támadás vétlen áldozatává vált.

– Szemtanú? – nézett fel a járőrre Akil, mikor felegyenesedett. Az megvonta a vállát: – Csak ez a három. De ők ugye halottak – mutatott körbe, s tekintete átsöpört a kirakós darabajaiként elszórtan fekvő holtakon. – Másról nincs tudomásunk. Valószínűleg mi értünk ide először, mikor megláttuk az útról a tárva-nyitva hagyott ajtón át ezt a testet – bökött állával a hivatalnokkülsejű hullára.

Akil homlokát ráncolva eltűnődött, és közben a rendőrt nézte. A másik járőr a küszöbön állt, halkan diskurált valakivel a mobiltelefonján. – Videokamera? – kérdezte a nyomozó türelmetlenül. – A tagbaszakadt rendőr hátralépett, körbefordult, felnézve a mennyezetre is: – Szerintem nincs – jegyezte meg torkát köszörülve. – De a helyszínelők mindjárt itt lesznek. Csak eltévedtek – biccentett a telefonáló társa felé.

– Addig is nézzenek körül hátul, hátha van valami iroda, ahol van nyoma egy kamerának – jött a válasz. – Manapság már mindenhol van kamera.

– De nem ilyen útszéli lebujban – kételkedett a rendőr.

– A bizonyosság nem isteni kiváltság – vágta el a vitát Akil türelmetlenül, és a következő testhez lépett, mely egy széken hevert. Ez egy nagydarab, szakállas férfi volt, akinek a torkába szúrták egy törött üveg nyakát. Nem messze tőle pedig a harmadik, egy idős asszony dőlt a sarokba, mintha imádkozna. A feje furcsa szögben bicsaklott hátra, így arca most az plafonra meredt: – Menjen, nézze meg – utasította most már szigorúan a másikat, aki sóhajtott: – Rendben, szólok…– kezdte volna, de Akil tiltón felemelte a kezét: – Nem. A társának más dolga lesz – megfordult, izzó szemét a rendőrébe fúrta, aki zavartan elkapta tekintetét: – Mi hiányzik innen, ebből a kocsmából maga szerint? – mutatott körbe. – Vannak felborogatott székek, vér, üvegszilánkok és három, mozdulatlan vendég.

A rendőr nem válaszolt, csak a padlót bámulta, mint egy rossz diák.

– A kocsmáros – bólintott Akil halovány mosollyal. – A társa velem jön, megkeressük a kocsmárost.

A rendőr biccentett, majd kiment az épület elé, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott. Kollégája odasomfordált mellé, várva, hátha megkínálja, de erre nem kerül sor, helyette a rendőr csak mélyet szívott a füstből, majd a januári égbe fújva kifakadt: – Rohadt arabok. Minek engedtük be őket az országba?

                                                                 ***

Adamko korábban kamionozott, de tíz éve, mikor egyszer elhaladt az Éden előtt, és meglátta rajta az „Eladó” táblát, hirtelen belé villant, hogy mennyire elege van az egészből, és hogy ideje váltani. Megvette a helyet, amit akkor bagóért árult a tulajdonos, és áttelepült „magyarba” a Kassa melletti kis falujából. Könnyen ment, nem volt se fia, se borja, ahogy második, választott anyanyelvén mondják. Kitűnően beszélte a magyart, hála a nagyszüleinek, és hamar megszokta, hogy a ringó fülke helyett egész nap az pult mellett álljon, és vizezett kólával, kétszer lefőzött kávéval szolgálja ki a betévedőket. Eleinte jól ment a bolt, de aztán följebb, Hatvan felé nyitott valaki egy új, csillogó-villogó hamburgerezőt, így az útról letérők elmaradtak, és Adamko egyre inkább már csak környékbeli alkoholisták, vagy a feszítő vizelési vágy miatt megálló turisták társaságát élvezhette.

Azon a délelőttön is, amikor az Emberke megjelent, csak hárman voltak nála: Szojka, aki ugyancsak kamionozott, de most kényszerszabadságon volt, mert elloptak tőle egy rakomány autógumit, a mezőn, egy csőszkunyhóban élő öregasszony, Etus, aki valószínűleg csak melegedni járt az Édenbe, és Bódor, a nyugalmazott postás, aki minden délelőtt betért ide, ugyanúgy, mint annak idején szolgálatban. A terem három sarkában ültek, és nagy hangon üvöltözve valami politikai kérdésen vitatkoztak, amikor az Emberke bejött az ajtón. Egy pillanatra mind a három elhallgatott, és végigmérték az alacsony, kopaszodó, szürkés arcú idegent, aki egy hörcsögre, egy ijedt és gyáva rágcsálóra hasonlított nagy, lelógó pofazacskóival. Adamko, a maga majd két méterével rátenyerelt a pultra, úgy magasodott a férfi fölé, amikor az odabotladozott hozzá. Etus közben megint rákezdte, olyan megértő, bensőséges stílusban szidta a kormányt, mintha az a saját anyja lenne: – Ezek mindent ellopnak, aztán mindent odaadnak a haveroknak, higgyétek el nekem, tíz év múlva ebben az országban nem marad semmi, ami nem az övéké, visszajön a régi grófi világ, amitől a nagyanyám mindig rettegett.

– Nem úgy van az azé’ – csóválta fejét a kamionos, majd beletúrt szakállába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Adamko az Emberkétől. Az egy üveg áttetsző folyadékot vett elő fonott szatyrából. A kétliteres palackban ringó, csillogó anyagról Adamko azonnal tudta, hogy pálinka.

– Ezt hoztam eladni. Már ha foglalkozik ilyesmivel – rebegte az Emberke félénken. Adamko elvette tőle az üveget. Meglepően könnyű volt, mintha nem is folyadék, hanem köd lenne benne. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Gyümölcsös, könnyed illata volt az italnak, nem égették meg, nem kevertek a cefrébe se műanyag zacskót, se rohadt krumplit. Egészen különös, narancs és rózsa aromák simultak össze ebben az illatban, és még valami, amiről Adamko nem tudta megmondani mi az, de biztos volt benne, hogy valahol már érezte.

– Honnan van? –kérdezte elérzékenyülve. Az Emberke a háta mögé mutatott: – Vettem egy tanyát. Egy holland házaspártól, nem messze innen. Egy pusztát. Ott találtam. Fent hagyták a padláson. A hollandok. Én meg ugye nem szeretem az alkoholt. Ezért gondoltam…

Adamko biccentett: – Nem szereti az alkoholt? – kérdezte kétkedve. Az Emberke lesütötte a szemét.

– Namost, ha egy újabb gárda jönne, akkor azok megint elkezdenének lopni, meg felhizlalni a családjukat, szóval, azért jó, ha ezek maradnak, én mondom, azért jó ez nekünk is, meg az országnak is, mert ezek már megtömték a zsebeiket, ezek már eleget loptak egy életre vagy kettőre – harsogta a postás, aki egy kicsit nagyot hallott. Etus bólogatott, majd lehúzta a sörét, és az asztalra koppintotta az üres poharat: – Milyen igaza van.

– Hát azt tudjuk-e, miből van? Volt ezeknek a hollandoknak kertje? Esetleg szilvafája? – kérdezte Adamko az Emberkétől, miközben kiengedett egy pohár sört a csapról. Az még mindig nem nézett a szemébe, úgy válaszolt: – Nem nagyon. Viszont van pár fa a pusztán, de még nem tudom, milyen fák. Ősszel vettem a telket. Talán gránátalmafák.

– Gránátalma? – húzta össze a szemöldökét Adamko.

–Az, kérem – bizonygatta az embere. – Majdnem biztos vagyok benne.

– És ezek a hollandok gránátalmából főztek pálinkát? – kételkedett Adamko, de az Emberke már nem válaszolt, csak bámulta a pultot, míg a kocsmáros kivitte a sört Etusnak.

– Azok bármire képesek – kapta el a mondatot a kamionos. – Az egy dolog, hogy ott szabadon megy a kábítószerezés, de például Amszterdamban van az a negyed, az a piros lámpás, no, ott aztán bármit megkaphatsz – bizonygatta vigyorogva. – Talán olyat is, mint a luxemburgi prostink – intett Adamko felé üres poharával.

– Mondtam már, hogy nem jártam luxemburgi prostihoz – csattan fel a kocsmáros. Szojka meg volt győződve arról, hogy ők ketten többször is összefutottak egy luxemburgi bordélyházban, amolyan melegváltásban, mert mind a ketten rajongtak egy Lilit nevű román lányáért.   

– Dehogynem, dehogynem – a kamionos felállt, szép komótosan a pulthoz ballagott, majd elvette Adamkótól a frissen csapolt sört, az üres poharát pedig a pulton átnyúlva a mosogatóba tette. – Nincs ebben semmi, barátom.

De a kocsmáros már nem is figyelt rá, elővette a fiókból pénztárcáját, és egy ezrest húzott elő belőle, majd az Emberke elé tette. – Így jók leszünk? – kérdezte a másik arcát kutatva tekintetével. Az Emberke mohón a zsebébe gyűrte a pénzt: – Nem tudom én, mennyiért adják az ilyesmit. Ahogy mondtam, nem iszom alkoholt, kérem.

– Akkor ezt se kóstolta? – kérdezte Adamko megpöccintve a körmével az üveget. Az csengő hárfahangot adott, amitől egy pillanatra mind az öten elnémultak és megdermedtek.

– Nem. Nem kóstoltam – mondta az Emberke, aztán megfordult, és kisietett a helyiségből.

– Úgy szalad, mint aki beszart – jegyezte meg Etus, majd elvihogta magát.

Adamko kirakott három poharat a pultra, aztán ismét kihúzta a parafadugót az üvegből:– Na, emberek – mondta jó hangosan és büszkén –, ma jó napotok van. Az első kört a ház állja. – Azzal töltött nekik, mire azok hárman engedelmesen odacsoszogtak hozzá, és felmarkolták a poharaikat.

– Te nem, koma? – kérdezte tőle Sztojka gyanakodva.

– Megvárom, hátha megvakultok tőle – kacsintott rá Adamko.

A postás elfintorodott: – Mi bajunk lehet? Ez csak pálinka – mondta, majd felhajtotta italát.

– Az meg olyan, mint a gyógyszer – vihogott elégedetten Etus, és ő is ivott.

A kamionos egy pillanatig tétovázott, aztán követte példájukat.

Ekkor megállt az idő.

                                                                ***

– Honnan tudta, hogy a kocsmáros nincs az áldozatok közt? – kérdezte a rendőr, miközben felfeszítette a kocsma mögötti fészer lezárt ajtaját. Odabent farakás, kopott autógumik, üres üvegek halmai és olajos hordók fogadták őket.

– Az Isten által adott értelem kormányzott, barátom – mosolygott a háta mögött a nyomozó. – Az idős hölgyet eleve kizártam. Ha megfigyelte a hajába ragadt szalmaszálakat, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy valahol kint, a határban él – lépett beljebb a fészerbe Akil. – A szakállas férfi bakancsán egyedi vasalás, vastagítás van. Az ilyet cipészek készítik rendelésre általában azoknak, akik ülő munkát végeznek és gerincproblémáik vannak, avagy olyanoknak, akik járművet vezetnek hosszú időn keresztül. Az illető – gondolom – inkább az utóbbi csoportba tartozik, szóval őt is kizárhatjuk.

Kisétáltak a félhomályos helyiségből a derengő, ködös hidegbe. Valahol a fejük felett a téli nap küszködött odafenn. Akil körbefordult. A mezőt ligetek, bokrok szakították meg, háta mögött a gyorsforgalmi út mint egy tenger morajlott e békés keddi napon.

– A harmadik, a bajuszos öreg a Magyar Posta által rendszeresített inget viselte – folytatta a nyomozó figyelő társa felé fordulva. – De láthatta, hogy milyen piszkos ez az ing, és egyébként úgy általában a férfi ruházata. Egykori levélkézbesítő lehet, aki be-betér a kocsmába – ám külseje valószínűsíti, hogy nem ő a tulajdonosa. Mindezek alapján úgy vélem – vonta le csöndes mosollyal a következtetést –, hogy az emberünk itt van még valahol a környéken – mutatott széles ívben a tájba. – Talán kezdjük azzal, ott – bökött a legnagyobb ligetre, mely az elhanyagolt szántó közepén terpeszkedett, jó száz méterre tőlük.

A rendőr sóhajtva elindult előre, Akil követte. Míg a fagyott göröngyökön caplattak, fontolgatta, hogy elárulja, megállt párszor ő maga is egy-egy kólára a kocsmában, innen ismeri a tulajt, de végül megtartotta magának az igazságot.

                                                              ***

– Hol tartottunk? – kérdezte maga elé meredve Bódor, az egykori postás.

– Az országnak nevezett földrajzi terület morális és politikai állapotának összefüggéseiről beszélgetünk – segített neki Etus készségesen, majd a legközelebbi székhez ment és belerogyott. – Bár attól tartok, kellő mennyiségű és milyenségű információ hiányában csak kapirgáljuk a felszínét annak a problémahalmaznak, mely elvitt minket oda, hogy a létünk kiüresedett, és életté válva, folyamatos válságok halmazához vezetett.

– A válság az emberi lét alapja, nincs összefüggésben a káprázat világával, amire gondolom az „élet” szóval utaltál – emelte fel figyelmeztetően vastag és rendkívül szűrös ujját Szojka. – Emberi lényünk és természetünk alapja, hogy válságról válságra haladva tökéletesítjük magunkat, légyen a válság egy korrupt politikus, elfogadhatatlan parlamentáris berendezkedés vagy egy vérben úszó forradalom. A válság lényege, hogy kikövezi az utunkat a…

– Ezt a hegeliánus okfejtést visszautasítom a bennem rejlő szabad akarat bázisán! – feszült ellen Bódor, és egészen közel lépett Szojkához. – Ha feltételezzük, hogy ezek a külsőleg gerjesztett válságfolyamatok előre ösztökélik az emberiséget, akkor el kell vetnünk a saját, önálló létezésünkbe és döntési autonómiánkba vetett hitünket egyaránt. Akkor már egyszerűbb, ha azt a nevetséges tézist tesszük gondolkodásunk epicentrumába, hogy ez egy isteni akarat által ránk rótt büntetéssorozat, melynek végső célja az a megváltástörténet, mely az ember útját az édenkert óta végigkíséri.

Etus eltűnődött a legutolsó állításon, majd megcsóválta fejét: – Szerintem mind a ketten tévúton jártok. A külső behatás feltételez egy emberen túli létezőt. De az ember létében az egész emberiség minden nyelvével, szokásaival és törvényeivel és egész történetével elfér – felállt, indulatosan Sztojkához lépett, felszegett állal bámult bele a szakállas arcba. – De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér.

– Cccc, nővérkém – ciccegett mögötte a postás –, ezzel talán azt akarod mondani, hogy az ember létében az egész teremtett világ elfér? De akkor máris a szubjektivizmus őrjítő csapdájába estél, amit pedig nem engedhetek, mert soha nem keveredsz ki belőle, te vén szipirtyó! – azzal megragadta Etus haját a tarkóján, és olyan erősen hátrarántotta a fejét, hogy egy nagy reccsenést hallottak, aztán a vénasszony levegőt kapkodva, előre tapogatódzva lépett párat, majd a sarokba zuhant.

– Basszus – hördült fel Adamko, aki eddig dermedten hallgatta a párbeszédet a pult szélénél. Hátrált, és elszörnyedve figyelte, ahogy a két férfi egymás felé fordul.

– Remélem, te nem esel bele ebbe a valóságtól elrugaszkodott, metafizikai spirál örvényébe – morogta Bódor a kamionosnak.

– Én pedig azt sejtem, hogy jómagad figyelmen kívül hagyod a teremtett világ spirituális magvát, a deus ex machinát, amikor ennyire tárgyiasítod a lét elemeit – válaszolt az, és kinyúlt egy üres borosüvegért, melyet Adamko még tegnapról felejtett a pulton.

– Nincs szükségünk ismeretlen mozgatóra, védelmező vagy büntető beavatkozóra ahhoz, hogy meghozhassuk a saját valóságunk által diktált szükségszerű törvényeket és cselekedeteket – fröcsögte a postás immár paprikavörösen.

– Meg kellene nézni Etust – figyelmeztette őket Adamko, ám a másik kettő meg se hallotta.

– Nekem nem korlát az isteni igazság, mely bennem van, míg felettem, csak a kocsma üres padlása, ahol a te materialista szörnygondolatod lapul – jelentette ki higgadtan a kamionos, majd egyetlen köríves mozdulattal széttörte a postás fején az üveget.

– Ó, ne – ugrott még hátrább Adamko, egészen a falig, és szája elé kapta kezét.

Bódor térdre zuhant, egyik kezét vérző, szétnyílt koponyájára tapasztotta, míg a másikkal kutatva, tapogatózva ráakadt az üveg letört nyakára, melynek vége éles szilánkba futott ki.

– A transzparens teremtés ura megengedi, hogy vele együtt, kéz a kézben irányítsuk tetteinket, lerázva a determinizmus lutheri láncait – guggolt le hozzá Szojka. – Inkább hiszek ebben az időn túli szövetségben, mint a te üres…

A postás ekkor lendületet vett, és előre döfött, bele, a kamionos torkába. A férfi hátraesett, köhögve nyakához kapott, de vérzést persze nem tudta elállítani.

– Úristen! – Adamko lépett feléjük egyet, ám ennél többet nem tett, bénán és tehetetlenül nézte, ahogy Bódor összecsuklik, és valamit írogat a padlóra a fejéből kifolyt vérrel, bámulta, ahogy Szojka feláll, tántorog, a nyakát markolássza, majd térde beleütközik egy székbe, és átesik rajta, hogy aztán ott is maradjon.

– Mi a franc volt ez? – nyögte ekkor a kocsmáros, és megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred. Aztán nagyon lassan megfordult, és a pultra nézett, az üvegre, amit az Emberke hozott.

                                                               ***

– Régóta nyomozó? – kérdezte a rendőr, miközben átkeltek a szántóföldön.

– Régebb óta, mint gondolná – mosolygott Akil.

– Csak mert nem láttam még a környékünkön – folytatta a másik.

– Folyton úton vagyok – vont vállat Akil. – Mindig a különleges esetekhez küldenek.

– Értem – bólogatott buzgón a rendőr. – És nehéz ide bekerülni? Ehhez a különleges csapathoz?

– Hát – Akil elhallgatott, mint aki számol magában –, beletelt vagy ezer évembe.

– Na, látja ez a baj! – csattan fel a rendőr – Hogy ilyen nehéz előre jutni az állományban!

Közben elérték a liget szélét. Széles szálú, sárga fű közt gázoltak. A rendőr kipattintotta pisztolytáskáját.

– Arra nem lesz szükség – jegyzete meg Akil, miközben kikerült egy csipkebokrot.

– Az ördög nem alszik – válaszolt a másik feszülten. – Látta, mi volt odabenn.

– Az nem az ördög volt. Őt ismerem jól – bólogatott Akil, majd átbújt egy faág alatt, és egy kis köríves térre jutott, melyet kidőlt fa szelt ketté. A fa törzsén, pont középen, ott ült Adamko, kezében az üveg. A nyomozó látta egyből, jócskán hiányzik a tartalmából.

– Álljon fel azonnal, kezeket a fej fölé! – harsogta mellette a rendőr, miközben nehézkesen előcibálta pisztolyát.

– Mit akarsz, emberke? – dörmögte Adamko kásás hangon, és nem moccant.

– Tegye ezt el – kérte Akil a rendőrt halkan.

– Igen, tedd csak el, emberke. Mert velem szemben semmit nem ér – jegyezte meg a kocsmáros akadozó nyelvvel. – Én már isten vagyok.

Akil közelebb lépett hozzá, szárnyaival kitakarta előle a felhők közül előderengő napot, és megmutatta neki az igazi arcát. – Nem vagy isten – mondta azon a hangon, amit csak Adamko és a szél hallott. – Csak egy teremtménye. Aki már épp eleget ivott.

vége

 

Szólj hozzá!
2015. november 28. 07:59 - Valmont

Hangulat kocsma, május tizedikén, este nyolc felé

hangulat.jpg A Hangulat tényleg létezik, lásd a képet, melyet a FB oldalukról kölcsönöztem. Számomra azért emlékezetes, mert annak idején, kamaszkoromban itt rúgtam be először úgy igazán, emlékszem, Debrői Hárslevelűt ittunk. Mellesleg itt láttam egy ismerősömet úgy végigszívni egy cigarettát, hogy közben nem vett levegőt. A történet főszereplője ismerős lehet - bár egyszer már leléptettem a színről, ennyivel még tartoztam neki. Az álpszichológus kuruzsló először itt bukkant fel az S.-ről szóló történetfolyamban, de azt hiszem, ő lesz az is, aki ebben a novellában pórul jár (nem tudom pontosan, ide-oda mászkálnak ezek a szereplők, de ez már egy következő történet...) A sztori maga onnan jött, hogy olvastam egy cikket arról, hogy drogként hat ránk, ha tíz percig folyamatosan egy másik ember szemébe nézünk. A végszót pedig a haldokló Kurtz adta nekem Conrad túlértékelt regényéből, A sötétség mélyénből - az eredetiben természetesen azt hörögve, hogy "Horror, horror!". 

 

A másik arca

 

 

– Menjetek ki az erdőbe. Talán megtaláljátok a Nagy Öreg üregét – mondta nekik a csapos, míg kitöltötte a söröket. – Arról forgathattok egy jó kis filmet.

– Nagy Öreg Ürgét? – értetlenkedett Sósjani, és közben Tomára sandított, megemelve a kezében tartott nagy, fekete kézi videokamerát, hogy bekapcsolja-e, de az csak megrázta fejét.

– Nem. Nagy Öreg. Olyan, mint a jeti. A gombászni járók, meg a favágók beszélnek róla, de látni még senki nem látta – tette le az egyik korsó sört Toma elé a csapos. Rút orrú, nagydarab, vörös arcú férfi volt, többnyire ingerült és szótlan, most mégis megeredt a nyelve Toma kérdésére. – Kint él, a Város feletti erdőkben, állítólag egy üreg, egy tárna mélyén kuksol, és onnan osztja az észt. De ha nem vigyázol, és véletlenül beleesel mellé, akkor szőröstül-bőröstül felfal. – Biccentett somolyogva és hunyorogva, jelezve, hogy vicceset mond, miközben Sósjani elé is került egy habos pohár. – Egyáltalán, vagytok ti már tizennyolc? – kérdezte gyanakodó szemöldökráncolással.

– Pont a héten töltöttük be – jelentette ki Toma, és sietve jót húzott a söréből.

– Gondoltam – bólintott a csapos, azzal otthagyta őket, mert valaki elkezdte rugdosni a játékgépet.

– Ha akartok egy érdekes történetet, akkor én mondhatok egy érdekes történetet – szólalt meg a pult másik végéből egy férfi. Toma odafordult hozzá, jobban megnézte magának. Sovány, sápadt vagy inkább sárga bőrű fazon volt, és bár az évszak nem indokolta, fekete sísapkát húzott keskeny fejére. Egy unicumos pohár, és hamutartóban csikkek garmadája sorakozott előtte a pulton. Nagy, kerek szemei mintha spéci szemcsepptől kitágult írisszel tekintettek volna a fiúkra.

– Igen? – kérdezte Sósjani kétkedve. – És miről szól?

– A nők igazi arcáról – bólintott a férfi.

– Miért ilyen sárga a bőre? – kérdezte hirtelen Toma, és ujjával jelzett Sósjaninak, hogy kapcsolja be a kamerát.

– A kemó miatt – mondta a férfi. – Haldoklom.

– Ez szomorú – jegyezte meg Toma minden érzelem nélkül, és közelebb araszolt a másikhoz. A férfi a pult keskeny végében ült, a fiúk szemben, a sarok, a férfi és kettőjük által bezárt háromszög átfogójának végén telepedtek le. Nem volt nagy hangzavar, mert aznap este, bár péntek volt, nem sokan voltak a Hangulatban.

– Ja, és azt gondolom, az utolsó időket illik jó társaságban eltölteni – megemelte unicumos poharát, felhajtotta a maradékot, majd az üres poharat lekoppintotta az asztalra. – Ha kértek nekem még egy kört, akkor kibővítem a haveri kört veletek, és elmondom azt az eszement sztorit, amit még senkivel nem osztottam meg. Ami végső soron eljuttatott ide. – Lehúzta fejéről a sapkát. Sósjani kicsit hátrahőkölt a kopasz koponya látványától, mely így, a kocsma derengő, sárgás fényében, úgy világított, mint egy töklámpás.

– Honnan tudjuk, hogy megéri az árát a történet? – kérdezte szigorúan Toma.

– Biztosak lehettek benne. Én már csak tudom. Régebben jó sok történetet olvastam. Költő akartam lenni. Csak nem volt hozzá tehetségem. – Bizonygatta a férfi csillogó szemmel.

Toma visszafordult Sósjani felé, aki bólintott neki, hogy mehet: – Van még nálam pénz. – Mire Toma intett a csaposnak: – Kérnénk, még egy unikumot az úrnak.

– A megyei, amatőr dokufilmes versenyre keresünk megfelelő anyagot – jelentette ki óvatosan Sósjani. – Nem zavarja, ha a kész, megvágott film bemutatásra kerül majd nyilvános helyen?

– De hivatalosak vagytok – mosolygott a férfi. – Nem, nem zavar. És tegeződjünk, jó?

Megérkezett az újabb pohár ital, a férfi elvette, épp csak belenyalintott, majd a pultra rakta, és esőkabátja zsebéből cigarettát, öngyújtót vett elő. – Dohányoztok? – kínálta feléjük. Sósjani a kamerába nézett, a pultra helyezve igazgatta, és nemet intett, Toma viszont elvett egy szálat. A férfi meggyújtotta mindkettőjükét, majd a lencsébe bámulva kérdezte: – Kezdhetem?

– Forog – bólintott Sósjani, és hátrébb húzta háromlábú, magas székét a készüléktől.

– A házassággal kezdődött minden. Mindig azzal kezdődik – jelentette ki a férfi. – És mindig azzal is végződik, mert a házasság végső soron megöl, vagy amiatt, hogy megöregszel benne, belé öregszel és elsorvadsz, vagy amiatt, hogy kilépsz belőle, mert annyira elromlik, és aztán ez a kilépés is elülteti benned a halál csíráit. Nos, én a másodikat szerettem volna megvalósítani, de nem sikerült.

– Miért romlott meg a házassága? Veszekedtetek? Vagy megcsaltátok egymást? – kérdezte Toma hivatalos, monoton hangon. A férfi ránézett, végigmérte, mint aki most látja először. – Nem mondanám. De túl fiatalok vagytok, hogy teljesen megértsétek. Az első évek, az első évtized még kibírható. Még vannak új dolgok. Még a megszokás is, az is hoz egyfajta nyugodt, tespedős de alapvetően felnőttesen új hangulatot. Hogy minden hétfőn ugyanúgy, a hétvége romjaival marad hátra a lakás, mikor elmentek munkába. Hogy péntek este ugyanazt a műsort nézitek mindig a tévében. Hogy havonta egyszer beültök moziba. Hogy szerdán és szombaton van szex, de amúgy nincs. De aztán, mikor még több idő telik el, bekúszik közétek valami savanyú, rossz, kellemetlen érzés. Nehéz ezt megfogalmazni. – Elgondolkodott, Sósjani már moccant volna, hogy megállítsa a halkan surrogó kamerát, de ekkor a férfi felütötte a fejét: – Voltatok már szerelmesek ugye?

A két fiú egymásra nézett, Toma megrándította vállát: – Lehet. Azt hiszem.

– Ja – kontrázott Sósjani.

– Akkor tudjátok, milyen az, amikor a másik néha annyira sok, hogy szinte azonosultok vele, befurakszik a bőrötök alá, a gondolataitokba, a motivációitokba. Amikor szerelmesek vagytok, ez az önfeladás fantasztikus, az, hogy így fel tudtok oldódni egy idegen személyiségben. A házasságban is van ilyesmi, amikor már lehúztok tizeniksz évet, de akkor ez az érzés már inkább riasztó. Hogy minden aspektusa, minden pillanata és moccanata az életednek a másik koordináta rendszerében értelmeződik – megrázta fejét. – Nem, ez pontatlan kép volt. Igazából inkább azt akartam mondani, hogy egyre kevésbé tudod magad elkülöníteni a kettősötöktől, egyre kevesebb egyéni vonásod marad. És ez engem nagyon bántott, és azt hiszem, őt kevésbé, sőt használni kezdte ezt, kihasználni. Ebből jöttek a viták.

– Durva viták voltak? Tányértörés, pofonok, ilyesmi? – kérdezte mohón Toma, de a férfi lehűtötte: – Ne gondold. Nagyon is civilizált, a feszín alatt támadó, kulturált szóváltások. Érvek és ellenérvek. Hogy szerinte ezt avagy azt kéne csinálni. Szerintem meg így meg úgy. A lényeg, hogy a végére kétfelé mentünk, ellentétes irányba haladtunk minden fontos kérdésben.

– Gyerek? – kérdezte Toma.

– Nem volt – sóhajtott a férfi. – Először én akartam, ő nem, aztán a harmincas éveink közepén ő akarta, én meg már nyűgnek éreztem, és nem is voltam biztos benne, hogy jó ötlet. Azért próbálkoztunk, de nem sikerült. Jobb is így. – Elakadt, maga elé meredve, az emlékeken tűnődve, majd kinyúlt, és szinte gépiesen megragadva poharát, felhajtotta az Unicumot.

– És akkor végül elváltatok? – törte meg a csendet Toma.

– Nem. Megpróbáltuk rendbe hozni a dolgokat. Rengeteget beszélgettünk, többet szexeltünk, aztán spóroltunk, és elkezdtünk utazgatni, meg sárkányrepülőzni, hogy majd a közös élmények…– a férfi széttárta karját – sajnos egyik sem működött. – Most két karja lehullt, mint törött szárnyak. – Akkor hozta haza azt a hirdetést.

– Miféle hirdetést? – kérdezte Toma csöndesen, és a férfi először nem is válaszolt, annyira erőltette emlékezetét, majd így folytatta: – Egy lámpaoszlopról szedte le. Olyan pároknak kínált megoldást, mint amilyenek mi vagyunk. Lelki, pszichológiai megoldást, párterápia, közös foglalkozás útján. Én egyből levettem, a helyesírási hibákból, meg a szórólap tipográfiájából, hogy az egész egy humbug, de ő csak erősködött, hogy próbáljuk meg. Hogy más lehetőségünk már úgysem maradt. Ennyire nem hallgattunk már akkoriban egymásra. És végül hagytam meggyőzni magam, bár roppant kínosak éreztem, hogy egy harmadik személy előtt beszéljünk a gondjainkról, hogy kiteregessük a szennyest. De beadtam a derekam, és elmentünk ahhoz a nyomorult kuruzslóhoz.

Dühösen elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és amikor végzett, csak akkor fújta ki, fel a plafon felé a tüdejében bent tartott füstöt. A két fiú moccanatlanul figyelte, és még a csapos is félig feléjük fordult, hogy az erősödő hangzavar, a játékgép csilingelése, a székek tologatásán túl elkapjon egy-két mondatot a történetből.

– A rendelő, vagyis inkább lakás ott volt a kerékpárbolttal szemben, a harmadikon, abban az ócska, öreg házban. Pár hete jártam arra, a fazon névtáblája már eltűnt, gondolom, túl sok olyan szerencsétlent húzott le, mint mi, és továbbállt. Ahogy megláttam…azonnal tudtam, hogy kókler. Fürdőköpenyben nyitott, ajtót, a lakása romokban, mindenhol szemét, bóvli keleti cuccok, műanyag Buddha-szobor, rossz ízlés, ilyenek, látszott, egy önjelölt kamu-pszichológussal van dolgunk, de ha már ott voltunk, gondoltam, csináljuk végig. Bár ne tettem volna.

A férfi felnézett rájuk, aztán egyenesen a kamerába, és lassan, szótagolva mondta: – Soha ne bízzatok olyasvalakiben, aki smiley jeles pólót visel. Az ilyen ember bármire képes. – Aztán keserűen elmosolyodott, és intett a csaposnak, mutatva poharát. Megvárta, míg megkapja az italt, majd a fiúk felé emelte: – Ezt már én fizetem – mondta ünnepélyesen, majd fel is hajtotta. Összerázkódott, de azonnal ki is kapart egy szál cigarettát dobozából, és rágyújtott ismét: – Hol is tartottam?

– Megérkeztek a sarlatánhoz – segítette Sósjani készségesen.

– Á, igen – eszmélt a férfi. – Bár…– kifújta az első tüdőnyi füstöt, ami sóhajtásnak is beillett: – A végeredményt tekintve, ha csak azt nézem, mi történt, igazából nem volt sarlatán. Vagyis a mi esetünkben tényleg csinált valamit. De kezdem az elején. – Bólintott, mintegy jóváhagyva saját kijelentését. – Leültetett minket a mocskos kanapéjára, és el kellett mondanunk, miért jöttünk, mi a baja, hogy élünk, miken veszünk össze, ilyesmi. És amikor ezt így kibeszéltük, nagyobb összeveszés nélkül, akkor csak hallgatott, és én már láttam rajta, hogy jár az agya, és valami eszement ötletet fog bedobni, valami teljesen őrült terápiát, és csodák csodájára így is történt. Elmondta, hogy egy indiai mester budapesti előadásán hallott a „másik arc” gyógymódról, ami megoldás lehet a köztünk lévő feszültség megszüntetésére. Miközben elmondta, hogy mi ez, már le is ültetett minket arra a retkes szőnyegre, egymással szemben, de oldalt is. Ahogy magyarázta, az a lényeg, hogy csak periférikusan lássuk a másik arcát, a bal szemünk sarkából, egy folt, egy soha ki nem élesedő rajzolat képében. Azt mondta, hogy így kell maradnunk tíz percig. Tíz percig csak épp hogy észlelnünk kell a másik arcát, épp hogy látva valami homályos pacát belőle, valami elmosódott, néha ismerős, néha furcsa kontúrt. És a jelére, a tíz perc letelte után hirtelen egymás felé kell fordulnunk. És akkor, amikor így egymásra nézünk, ezzel a tíz percig felkészített és trenírozott tekintettel, látni fogjuk a másik igazi arcát. A személyiség lényegét. A belső én tükröződését a másik fizikai testén. Valamit, amitől mindent megértük, hogy mit miért csinált a másik, és meg is bocsátunk neki. És ezzel az ismerettel életünk végéig képesek leszünk elfogadni a másik személyiségéből fakadó minden hibát, problémát és nehézséget.

A férfi elakadt, mint aki kifáradt a sok beszédtől. A cigaretta ujjai közt remegett, a hamu hirtelen a pultra omlott. Összesöpörte, beszórta a hamutartóba.

– És, sikerült? – kérdezte Toma türelmetlenül. A másik ránézett, szeme gyanúsan csillogott a sárga fényben: – Sikerült – vallotta be halkan. – Igaza volt. Megcsinálta. Legalábbis velem. – Mély levegőt vett, majd elnyomta a cigarettát, és monoton hangon folytatta: – A feleségem azt mondta, nem látott semmit. Őnála nem működött. Én becsületesen végigcsináltam azt a tíz percet, gondoltam, ha már nyakig benne vagyunk ebben a hülyeségben, nézzük meg, mi lesz belőle. A feleségem feje egy színes csomó volt a szeme sarkában. A fény se volt túl sok, ez is könnyített a dolgon. A falon egy kakukkos óra halkan ketyegett. Úgy éreztem, évekig ülünk ott a szőnyegen, az idő nagyon belassult. Csak vártam, és igyekezetem összpontosítani arra a színes valamire a szeme sarkában. És akkor hirtelen megszólalt síp, ez volt a megbeszélt jel. A fazon egy stopperórával mérte az időt, és a tíz perc leteltével belefújt egy kis ezüstsípba. Akkor kellett hirtelen a másik arcába néznünk. És én belenéztem a felségem, a hajdan imádott asszony sokat csókolt arcába, a már mindenféle helyzetben látott, a világon a legjobban ismert arcba, mely olyannyira meghatározta az életemet.

A férfi ismét elakadt, mint egy elromlott felhúzhatós játék, megmerevedett, a pultra támaszkodva mozdulatlanná dermedt. A csönd túl hosszúra nyúlt, a csapos, aki eddig mind közelebb oldalazott, egy vendég miatt otthagyta őket. Végül Sósjani nem bírta tovább, és megkérdezte: – És mit látott? Mit láttál?

A férfi összerezzent, homlokához nyúlt és masszírozni kezdte: – Mit láttam? – kérdezte rekedten. – Szerintem jól mutatja, mit láttam, hogy hova jutottam. Nézz csak rám. Hónapjaim maradtak. Végem van.

– Amiatt lett beteg, amit látott? – kérdezte döbbenten Toma.

A férfi bólintott: – Azt hiszem, igen. Persze ezt nehéz lenne bizonyítani. Amiatt és amiatt, hogy utána bármit tettem, nem tűnt el a szemem elől. Nem tudtam elválni, a feleségem nem ment bele, nem tudtam elköltözni, mert nem volt elég pénzem, és mivel összeomlottam lelkileg, nem sokkal később már dolgozni se tudtam, nem jártam be, kiírattam magam táppénzre, és egész nap otthon feküdtem, a besötétített szobában, bezárva az ajtót, de a sötétben folyton elém lebegett az az arc. És nem tudtam elrejtőzni előle, hiába mentem akkor ki vécére vagy a konyhába, amikor azt gondoltam, ő már alszik, akkor is megesett, hogy összeakadtunk a lakásban, és ilyenkor sikoltva rohantam a szobába, bezártam az ajtót, és nekidőltem, nehogy be tudjon jönni utánam.

– És a felesége megértette, miért van ez? Elmondta neki, mit látott? – kérdezte Sósjani értetlenül.

– Próbáltam – szabadkozott a férfi. – Megpróbáltam már ott, az ülésen, miután kirohantam a vécébe hányi, azután megpróbáltam nekik elmondani, persze úgy, hogy nem néztem rá, nem bírtam azután ránézni, de nem hittek nekem, még a sarlatán is azt hitte, viccelek, gondolom, senkinél nem működött korábban ez a humbug, de nálam, ott és akkor valamiért működött, ó, nagyon is működött. Szóval a felségem csak kiröhögött, később is, csak nevetett a rettegésemen, és ettől csak még rosszabb lett, mert én már tudtam, mi nevet benne. És nevetett, egészen addig, amíg ki nem derült a betegségem, meg hogy áttétes.

A férfi kimerülten elhallgatott, fejét lehajtva bámulta üres poharait.

– De milyen volt? – kérdezte csökönyösen Sósjani, mire a másik megrázta fejét, és szinte motyogva csak maga elé suttogva válaszolt: – Nincsenek rá szavak.

– Tessék? – kérdezte Toma mert nem hallotta tisztán a motyogást. A férfi felnézett rájuk és némi színészkedéssel, némi hangrezegtetéssel, egy lecsorgó könnycsepp támogatásával ezt hörögte a kamerába: – Borzalom! Borzalom!

 

vége

Szólj hozzá!
horror