Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. december 18. 21:37 - Valmont

Sötét és hideg II.

Ehhez előbb érdemes elolvasni az előzményt. Már két éve, hogy megírtam ezt a sztorit, és valahogy a két szereplő bennem maradt, foglalkoztatott az elő- és utóéletük. Másrészt szerettem az írás hangulatát, ezt a sajátos egyensúlyt a mesebeli, a hardcore horror és a pornográf lehetőségek közt. Aztán november tájékán újra is olvastam, és megláttam a hellokarácsony-os blog.hu felhívást. Persze esélyem sincs bekerülni a konzumidióta bejegyzések közé, de dafke kiírom a cimkék közé. A befejezés pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy ha rajtam múlik, jövőre a két szörnyeteg ismét randevúzni fog a szent és boldog éjben.

 

Karácsonyi lelkek

 

 

– Itt álljunk meg – kérte a férfi a ziháló nőt. Levette kabátját, és a fa tövébe terítette, majd ráengedte a másik fájdalomtól merev testét. A dermedt hóréteg, mint mázas süteményfelszín roppant össze a nő vékony és vérző tömege alatt. – Így már jobb, ugye?  – kérdezte a férfi, és feltérdelt, körbelesett.

Köröttük cinkosként hallgatott az alkonyi erdő a pengő, dermesztő hidegben. Valahol messze, odalenn a síkon épp lebukni készült a nap.

– Elfogy az erőm – nyögte a nő, és az oldalán lévő sebre tapasztotta tenyerét, noha már egyáltalán nem lüktetett belőle oly erősen a vér.

– Tudom – mondta a férfi. Tekintetük egybekapcsolódott, aztán a nő bólintott, mire a férfi lassan elvonta a véres kezet a sebről.

– Valahol megakadt a golyó – bólogatott a férfi. Lehelete szinte azonnal dérré dermedt, kiült ajkára, rászitált a nő ruhájára. – Kivehetem – mondta, és kezében megcsillant a szike. – Míg van fény, meg tudom csinálni.

– De csak azt veszed ki, ugye? – A nő felült, és elkapta a férfi szabad kezét, majd megszorította.

A másik elmosolyodott és bólintott, mire a nő hátrahanyatlott, a hó nyikkant alatta, mint egy apó kis állat.

– Hogy jutottunk ide? – suttogta maga fölé a dermesztő kérdést.

                                                   ***

– És egyébként milyen éved volt? – kérdezte a nő, míg hátrahajolva a dolgokat rendezte a száguldó kocsiban.

– Semmi különös – vont vállat a férfi. Majdnem minden figyelmét a csúszós hegyi útra összpontosította. – Meló, meló, meló. Két nagy projekt, amit megnyertünk. Közben egy komolyabb és három rövidebb viszony.

A nő elfektette egymás mellé a borosüvegeket, és sajtkorongokkal választotta el őket egymástól.

– Öltél? – A szó szinte nem is kérdés, egyszerű, közömbös kijelentés volt.

– Egyszer – vallotta be a férfi.

– És meglett?

– A lélek? – A férfi lassított, majd megvárta, míg a nő visszahelyezkedik az anyósülésre, és becsatolja magát. Teljes erővel ment a ventillátor, de még így is jégkristályok telepedtek az autó szélvédőjének négy sarkába. – A kezemben tartottam. Ezúttal tényleg. Forró nyári éjszaka. Egy futó a Tisza-parton. Hátulról kaptam el, és azonnal felvágtam. Még bámult rám, mikor én már a belei közt kotorásztam.

– Izgalmas lehetett – motyogta a nő, majd lenyitotta a kesztyűtartó fedelét. – Nincs valami karácsonyi cd-d? Csak a hangulat miatt...

– Nincs – csóválta a fejét a férfi, de nem esett ki a történet ritmusából. – Az volt, izgalmas. Épp egy rockfesztivált tartottak a közeli faluban. A környék tele volt pálinkától részeg fiatalokkal. Gyorsnak kellett lennem, ráadásul csak egy kis elemlámpám volt a sötétben, azt is számmal tartottam.

A nő a férfira pillantott, elmosolyodott. – Viccesen nézhettél ki.

– Neked jobban állt volna – bizonygatta a férfi mosolyogva. – Szóval, melegem volt, izzadtam, csíptek a szúnyogok, meg az a gyenge fény – mégis, egyszer csak ott volt előttem. Apró kis lüketető buborék, egy csillogó-villogó gömböcske a hasfal oldalán. Maga a lélek.

– Tehát megvolt – szögezte le a nő mélyet sóhajtva.

– De eltűnt – folytatta szomorúan a férfi. – Ahogy benyúltam érte, és kiemeltem, szinte azonnal elbomlott.

– Nem tudtad berakni a spéci fioláid egyikébe? – értetlenkedett a nő.

– Nem – csóválta fejét a másik. – Azt hiszem, a meleg volt az oka. A meleg nem tesz jót a léleknek.

Hallgattak egy kicsit, bámulták a jégtől roskadozó erdőt, számolták az újabb és újabb kanyaríveket, és figyelték a motor erőlködését, ahogy az autó felfelé küzdötte magát a havas úton.

– És veled mi történt? – törte meg végül a férfi a csendet. – Elkaptál valakit év közben?

                                                 ***

A nő lehunyta a szemét majd oldal nyúlt, kezével összekapart valamennyi havat és a szájába tömte. – Fáj – motyogta hideggel teli szájjal.

– Az a jó. – A férfi közben felhúzta a nő hasán a pulóverét, szétgombolta a vastag kockás flanelinget, míg el nem ért a sima és fesze bőrig. Az ing két szárát oldalt húzta, így elé tárult bal szélen, közvetlenül a lengőborda alatta a bemeneti nyílás. – Olyan, mint egy virág. Vagy mint egy furcsa nemiszerv – mondta szinte magának. Még mindig szivárgott belőle a vér, összefestette a bőrt, és lassú erekben igyekezett a föld felé.

– Azért bele ne szeress – figyelmeztette a fekvő. Felemelte fejét, próbált lenézni a sebre. – Ez nem én vagyok. Én ennél több vagyok – bizonygatta fájdalomtól vacogó fogakkal, majd hátrahanyatlott. – Vedd ki belőlem a golyót, aztán köss be az ingemmel. Tovább kell mennünk! – Ez már inkább utasítás volt, nem kérés vagy észrevétel.

A férfi közelebb hajolt, megtapogatta a seb szélét.

– A vér színe alapján talán nem érte el a májad. Ha egy kis szerencséd van, a májad és a bél közt lehet. Ha nincs, akkor a bél sérült, perforált, és a tartalma meg fog mérgezni – magyarázta csöndesen, miközben szabad kezével felnyúlt a nő halottsápadt ajkához, végigsimította. – Próbálj meg nem elájulni – kérte lágyan. A nő nem válaszolt, csak az ultramarinkék eget bámulta.

                                                     ***

– Idén nem voltam olyan sokszor éhes. De volt egy kellemes esetem – mondta a nő a kocsiban. – Egy idősebb férfi, egyetemi professzor. Visszatérő vendégem volt, és egyszer az ágyban elmondta, hogy a szíve rakoncátlankodik. Ez május környékén lehetett. – A nő bekapcsolta a rádiót, elkezdte csavargatni az állomáskereső gombokat. – Akkor már hónapok óta nem ettem. Előtte, még az év elején, miután innen hazamentük, találtam egy hajléktalant éjszaka a parkban. Büdös volt, részeg és már majdnem teljesen kihűlt. – A férfira mosolygott. – Olyan büdös volt, hogy nem tudtam végigcsinálni…– Bing Crosby White Christmas száma csendült fel a hangszórókból. – Emlékszel? Ezt hallgattuk tavaly is…– kérdezte a nő a felismerés örömével.

– Emlékszem – bólintott a férfi. Tompa puffanással nagy halom hó hullott a szélvédőre. A férfi letörölte a lapátokkal.

– Visszatérve az öreg professzorra – folytatta a nő –, neki már úgyis mindegy volt. Megéreztem, míg belém élvezett, valahogy ráhangolódtam a lelkére, ilyen még soha nem volt velem, még veled se.

– Féltékeny leszek – csóválta a fejét a férfi, majd egyszerre fékezett és gázt adott. A kocsi kicsúszott egy jeges szakaszon, de aztán visszaállt egyenesbe.

– Nem kell. – A nő végigsimította a férfi öltönynadrágos combját. – A lényeg, hogy nem tettem vele rosszat – egy-két év alatt az a lelke úgyis feladta volna. Éreztem. – A nő elgondolkodott, majd lassan, halkabban így folyatta. – Amikor kiszívtam belőle, és a szemébe néztem, abba a meglepett, csodálkozó tekintetébe, mely olyan volt, mint egy őzé, akkor még inkább megéreztem, hogy milyen fáradt a lelke, milyen törékeny és esetlen. Soha nem volt még ilyen öreg áldozatom, a vén kujon hatvan felett járt. Azt hiszem, nem akarok megöregedni.

– Mi nem fogunk megöregedni – jegyezte meg a férfi. Majd lassított. – Mi a fene?

Az út szélén egy alak állt és integetett. Mellette az árokba borulva fekete terepjáró csillogott a délutáni nap fényében.

                                                      ***

– Most ejtek egy apró kis vágást – kommentálta a férfi, és így is tett. A bőr engedelmesen nyílt szét szikéje alatt, szinte azonnal vérbuborékokat gyöngyözve. – Fáj?

– Már nem – mondta a nő a lassan sötétülő égnek. Csodálkozva nézte, milyen tömör és puha párát képez a lehelete. Ahogy a felhőcske elrezgett felfelé, daraszemcsék váltak ki belőle és visszahullottak a földre. – Olyan, mint a lélek körforgása – mondta a nő.

– Tessék? – kérdezte a férfi a sebre összpontosítva.

– Semmi, csak a halálról gondolkodtam – válaszolt a nő.

A férfi felnézett rá, tekintetük egybekapcsolódott.

– Hé, nem fogsz meghalni, rendben? – kérdezte szigorúan a férfi. – Nem engedem.

A nő nem válaszolt, csak figyelt rá. Aranybarna, hosszú haja elomlott körötte, mint egy tengeri lény kiterített csáprengetege.

– Kell valami, amivel felitatom a vért –motyogta a férfi, majd gyorsan levette kabátját, és pulóverét. Utóbbit gombóccá gyűrte, és a sebre szorította.

Alatta ott lüktetett a nő fájdalma.

                                                   ***

– Igazán köszönjük, hogy segítenek – mondta a fiatalember a hátsó ülésről. A nő hátrafordult.  A párocska derűsen, kipirult arccal, egymás kezét fogva nézett rá. Tele voltak bizalommal és életerővel.

– Semmiség – vont vállat a férfi. – Fent a házban szusszanunk egyet, aztán visszamegyünk a vontatókötéllel, és kihúzzuk az autójukat.

– Remélem, nem okoz ez önöknek kellemetlenséget. – A lány angolul beszélt. Elmondása szerint az Államokból érkezett, egyetemen tanult. Két napja ismerkedett össze a fiúval egy bulin.

– Egyáltalán nem – bizonygatta nő, és előre fordulva lehalkította a rádiót. – Sőt, kellemes meglepetés, így karácsony este vendégeket fogadni a házunkba. Ugye, drágám?  – nézett oldalt a férfira. Az kacsintott egyet, majd az útra mutatott: – Itt kell lemenni, igaz? – kérdezte.

– Igen – válaszolt a nő, mire a férfi fékezett, és behajtott a szűk földútra, amely a platóra vitt, ahol a faház állt.

                                                          ***

– Gondoltad volna, hogy idén ilyen karácsonyunk lesz? – sziszegte a nő a fájdalommal harcolva. A férfi szélesítette a vágást, szinte hallani lehetett a hús és a bőr sercenését. – Hogy ilyen rémes karácsonyunk lesz?

– Még nincs vége. – A férfi széthúzta a seb két szélét, mire a nő görcsbe rándult. – Bocsánat – mondta a rettegő testnek. – Szóval még nincs vége az éjnek. Most belenyúlok a sebbe, de csak egy ujjal. Fájni fog.

– Hogy jutottunk ide? – nyögte a nő, és jobb kézfejét a szájához emelte, majd ráharapott tenyere szélére. – Hogy lehettünk ilyen vakok? – kérdezte még, de szavait már nem lehetett érteni. A fájdalom fehér késként csapott le rá.

                                                     ***

– Nagyon szép kis ház – fordult körbe a nappali közepén a fiatal lány. – Nagyon szép.

– Azt mondja – kezdte volna fordítani a fiú, de a nő leintette: – Értek valamennyire angolul.

A férfi közben kipakolta a csomagokat a konyhában, és visszajött közéjük. – Kimegyek, megkeresem a vontatókötelet a fészerben – mondta. – Töltenél addig valamit a vendégeknek, drágám? – Az asszonyhoz lépett, és röviden szájon csókolta, majd hideget keltve kiment az ajtón.

– Hol találom a mosdót? – fordult körbe a fiatalember. A nő oldalt intett, a folyosó felé. – A végén – mutatta is. Fél szemel figyelte, ahogy a lány a kandallóhoz sétál, és végigsimít a peremen hagyott borospoharak egyikén. Mögé lépett, majdnem olyan szorosan, hogy megérezze a fiatalság illatát. És még valami mást.

– Szóval itt tanul nálunk? – kérdezte a nő halkan és angolul.

– Igen, már két éve. – mondta a lány. Megfordult, aztán önkéntelenül is hátrébb lépett, el a másik közelségétől. – A mérnöki karon.

– Melyik egyetemen? – kérdezte a nő, és a lány megmondta.

– Kér egy pohár pálinkát? Magyar specialitás, gondolom, már ismeri? – kérdezte a nő, és a konyhába ment.

– Köszönöm, jól fog tenni – mosolyodott el a lány. A kanapéhoz ment, leült, alkarjáról leakasztotta retiküljét és beletúrt.

– Ismeri Kormos professzort? A tanszéken dolgozik – faggatózott a nő a konyhából. – Nekem régi barátom.

– Persze. Ő a kedvenc tanárom – bólogatott a lány, miközben megnézte mobilja kijelzőjét. – Januárban kollokválok nála.

A nő megjelent két pohár pálinkával, az egyiket a vendégnek nyújtotta.

– Egészség – mondta, és koccintottak, majd a nő az lány arcába löttyintette a pálinkát, aztán nekiugrott, lenyomta kanapéra, két kézzel szorítva a másik törékeny és kecses torkát.

– Kormos májusban meghalt. Ott voltam, mikor meghalt – suttogta a nő, felpillantott a folyosó felé, majd le, áldozatára: – És most mondd el, ki vagy te valójában?

                                                      ***

– Honnan tudtad? – kérdezte a férfi, talán csak hogy beszéltesse a másikat.

– Bűzlött a fegyverolajtól– nyögte a nő, majd újra a tenyerére harapott. – És nem tudott az öreg prof haláláról…

– Most benyúlok a sebbe – jegyezte meg a másik, és így tett. Pár pillanatig homlokát ráncolva kotorászott a nő húsában, mely szinte lüktetet ujjbegye alatt. Érezte a máj csücskének sikamlóságát, a belek domborodó feszességét – de nem talált semmi idegen dolgot.

Ahogy felnézett, látta, hogy a nő szeme felakad, feje oldal csuklik, szájából pedig kifordul a keze.

– Ne ájulj el, hallod! – kiáltott rá, majd ijedten körbenézett, mivel hangja élesen visszhangzott a téli erdőben. Aztán odatérdelt a nő arcához, és gyengéden megpaskolta. Kinyíltak a hatalmas, égszínkék szemek, és egyenesen őrá bámultak.

– Vége? – kérdezte reménykedve a sebesült.

A férfi a fejét csóválta. – Még nincs. – Majd a sebre mutatott: – Nagyobb vágást kell ejtenem.

                                                       ***

– Mi van itt? – A fiatalember ott állt a folyosó benyílójában.

A nő csak egy pillanatra nézett rá, de ez elég volt a lánynak, hogy felnyomva csípőjét, a földre lökje terhét. Aztán már talpon is volt, hátranyúlt, és szoknyája és pulóvere találkozásából egy apró, furcsa formájú pisztolyt vett elő. A szőnyegről tápászkodó nőre fogta.

– Szívem, mit? – kezdte volna a fiatalember, de a lány odasietett elé, és ráemelte a pisztolyt, hogy a cső vége fél méterre lebegett előtte. – Csönd – kérte lágyan.

– De – kezdte volna a fiú zavartan szabadkozva, ám a fegyver kattanva elsült, és a belől kiszökő lövedék beszúrta magát a homlokcsontjába. Mint egy üres zsák, omlott a padlóra.

– Szóval nem vagy rendőr – jegyezte meg a nő angolul. A lány közben visszalépett a kanapé mögé. A fegyver már ismét a nőre irányult.

– Nem – csóválta fejét a lány. – Fejvadász vagyok. A megbízóm gyűjti az olyan szörnyeket, mint amilyen te vagy.

– Nem vagyok szörnyeteg – hitetlenkedett a nő, és jobbra indult. – Ki a megbízód?

– Ez nem tartozik rád – jött a válasz. – Maradj ahol vagy. A retikülömben találsz bilincset. A helikopter hamarosan itt lesz – A lány mondatai mint éles, vakkantó ugatássorozat hagyták el száját. – Vedd ki, és rakd fel a bilincset.

A nő lenyúlt a kis táskához, és belekotort. Előbb a mobil akadt kezébe, kiemelte. Egy piros kis led villogott a tetején.

– Jelkövető – bólintott a lány, majd meglibbentette pisztolyt. – A lövedékekben van a jeladó…

– Ki a megbízód? – kérdezte a nő ismét. Ráakadt a bilincs fémes hidegére.

– Egy nagyon gazadag amerikai – vont vállat a lány. – Egy igazi állatkertje van belőletek. Farkasemberek, vámpírok, ilyen dolgok.

– Ezek nem léteznek – motyogta a nő zavartan, és széthúzta a bilincs két ívét.

– Eddig te sem léteztél.

Ajtó nyikordult, mire mindketten a belépő és a hideg légáramlat felé fordultak.

– Miféle parti készül itt? – pillantott a bilincsre a férfi.

                                                     ***

– Csináld – kérte elhaló hangon a nő. – Ha nem veszed ki, ránk akadnak.

– Ha a kiveszem, lehet, belehalsz – kontrázott a férfi, de azért visszatelepedett a seb mellé.

– Akkor hagyj itt – kérte a fekvő. – Menekülj.

A férfi megrázta fejét: – Megígértem tavaly, hogy ezentúl minden karácsony éjszakát együtt töltünk. Ez lesz a mi rítusunk.

– Igen – mondta a nő, majd nézte, ahogy a másik felemeli, és a sebhez közelíti a szikét, aztán ismét ráharapott a kezére.

A férfi pedig csak vágott és vágott, végül két majd három ujját merítette a hasba, miközben a nő oldalán mind vastagabb patakokban folyt a föld felé a vér. Hirtelen minden mozgás és fájdalom elmaradt.

– Megvan? – nyüszítette a fekvő, és felkönyökölt, hogy meglássa a férfi arcán a döbbent csodálkozást.

– Az nincs – suttogta a másik. Valahogy megváltozott, elvékonyodott és kifakult a hangja. Meredten ült a hóban, még lélegezni is elfelejtett, és látszott, tekintetét le nem venné a hús vörös nyiladékáról. – De valami mást megtaláltam…– Elbűvöltségéből egy durva mozdulat ragadta ki: a nő előrehajolt, és hajánál fogva magához húzta fejét.

– Megígérted – sziszegte arcába –, hogy nem nyúlsz a lelkemhez.

– De itt van, és olyan gyönyörű – könyörgött neki a férfi, aki már nem az volt, akit ismert, hanem a gyilkos.

– Nem engedem – csóválta a fejét a nő, és pokoli erővel teljesen magához húzta a másikat, majd ajkára tapasztotta sajátját.

                                                         ***

– Ne mozdulj! – szólt a lány a belépőre.

– Őt ne bántsd – kérte a nő. A pisztoly ide-oda rándult közük, a lány hátrált pár lépést, hogy élesítse a háromszög rá eső befogóját.

– Nekem mindegy lenne – vont vállat. – De akik jönnek, úgyis megölik.

– Kik jönnek ide? – kérdezte a férfi értetlenül, majd felfedezte a fiatalember testét. – Vele mi van?

– Álca volt, amire már nincs szüksége – mondta a nő hűvösen. – A hölgy amerikai, és rám vadászik.

– Rád? – csodálkozott a férfi. – Hisz én vagyok a sorozatgyilkos…– értetlenkedett némileg sértetten.

– Talán mert én érdekesebb vagyok – jegyezte meg a nő mosolyogva, és úgy tett, mint aki tehetetlenül széttárja a karját, de igazából a lány arcába vágta a bilincset.

– Ki! – lódult meg a nő az ajtó felé. Lövés dörrent, mire megtántorodott, a férfinak kellett elkapni, hogy el ne essen. Most már ketten hátráltak, míg a félig nyílt ajtón kívülre nem értek.

– A kocsiba – hörögte a nő.

Amint beszálltak az autóba, újabb kattogás hallatszott, mire a hátsó szélvédő darabokra hullott. A következő koppanás a kocsi farát érte.

A férfi begyújtotta a motort, és a kerekek elkaparva lódították az autót a szűk kis erdei útra.

– Még jó, hogy nem a gumit találta el... – sóhajtott egy nagyot a férfi.

 – A kocsiba lőtt. Az pont elég. Nyomjelző lövedékek – csóválta fejét a nő. – Gyalog kell továbbmennünk.

– És akkor azzal mi lesz? – nézett a sofőr a nő vérző oldalára.

                                                       ***

– Maradjanak úgy, ha nem akarják, hogy a golyó mindkettejük koponyáját átvigye – kérte egy dühös hang felettük. A nő akaratlanul is elhúzta fejét a másikétól. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Oldalt néztek, a hang irányába.

Egy szürke árny állt ott, jeges csápokba dermedt bokor takarásában.

A lány volt az, kezében hidegen csillogott a fegyver.

Közelebb jött, és valamit ledobott a hóba.

– Tegye rá – utasította a férfit. Az odanyúlt, és felvette a hideg bilincskarikákat, majd a sebesült felé fordult. A nő visszahanyatlott a kabátra, és lehunyta szemét.

– Nem lesz semmi baj – mondta neki a férfi. A nő nem válaszolt.

– Ki akarták szedni a nyomjelezőt? – hitetlenkedte a lány, miközben körbejárta a véráztatta helyszínt. – Bolondok. Azt nem lehet eltávolítani.

– Mért? – kérdezte a féri.

– Nagyon apró biochip, amely becsapódáskor kilökődik, és felszívódik a véráramba. Az összes vérét le kellene csapolni, hogy eltűnjenek erről – a lány felmutatta mobilját. – Na, tegye fel…

A férfi engedelmesen a nő kezéhez hajolt, közben megfogta, kitapintotta pulzusát, majd a dermedt arcba nézett.

– Késő – mondta aztán keserűen.

– Micsoda? – kérdezte a lány. Intett a fegyverrel. – Menjen onnan.

A férfi felállt, és nézte, ahogy a másik leguggol, ráhajol a fekvő mellkasára. A nő ekkor kinyitotta szemét, és megragadta a pisztolyt tartó kezet. – Csináld! – kérte elhaló hangon a férfit.

Az pedig, mielőtt a lány moccanhatott volna, felragadott egy korhadt faágat, és lesújtott.

                                                     ***

Jó két kilométerrel arrébb találtak egy buszmegállót. A lány leült a padra és összegörnyedt a fájdalomtól.

– Most mi legyen? – kérdezte a férfi.

A másik felpillantott rá, majd próbált elmosolyodni, de a seb nem engedte.

– Azt hiszem, el kell mennem az Államokba. Meglátogatni ezt a titokzatos megbízót.

– Vagy ő jön el ismét érted. Értem. – A férfi elfordulva nézte az erdő fölött köröző piros és kék jelzőfényeket. A rotor hangja tompa morajlásként ért el hozzájuk. A lány kivárt, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hálás vagyok, hogy nem vetted el a lelkem.

A férfi biccentett: – Én ugyanezt mondhatom.

A lány felállt, kizipzározta kabátját, majd felvonta pulóverét.

– Ne piszkáld – kérte őt a férfi.

A másik ennek ellenére levette a férfi már átázott pulóverét az oldaláról, és megnézte a sebet.

– Egészen apró a vágás – mondta.

– Most, hogy már tudom, hol keressem, könnyen ment – vont vállat a férfi. – Modell még lehetsz. – Apró kis fiolát vett elő zsebéből.

A lány visszahelyezte a pulóvert a helyére, ráhúzta a sajátját, majd összezárta magán a vastag kabátot. A férfihoz lépett, kinyúlt, elvette az üvegcsét. Halvány, kékes fénnyel derengő gömb lebegett benne.

– Ez lenne hát – mondta inkább magának, majd felpillantott a férfire. – Köszönöm ezt az új testet – súgta, és odabújt hozzá.

– Boldog karácsonyt – válaszolt a férfi, és megcsókolta az ismeretlen ajkakat.

 

vége  

Szólj hozzá!
2010. június 27. 10:51 - Valmont

Ha eljő egy isten

Produktív hét volt, két rövid írást is összeraktam, az egyik alant, továbbá elkezdtem vázolni egy regénytervet, melynek kapcsán egy reggeli készülődés során ott volt egy másiknak az ötlete, mely valósággal elbűvölt, illetve szerzett pár jó percet munkába menet. Többször átgondolva aztán rájöttem, hogy legalább háromféle régebbi film- és könyvélményem fonódott össze benne, tehát részleteiben nincs semmi új, de maga a szituáció megérdemelne egy vaskosabb kidolgozást. Most jönne a szinopszis elkészítése, a világ részleteinek, főbb motívumainak meghatározása, a karakterek megrajzolása. Csupa aprólékos, szöszölős munka, aminek a végén nem biztos, hogy összeáll valami használható anyag, és ha mégis, akkor se biztos, hogy lesz kellő erő, nyelvi ötlet és kitartás a formába öntésre.

A lentiről még annyit, hogy e történet magva már egyszer megvan itt, ezeken az oldalakon, de érdemesnek véltem még egyszer visszatérni a témához. 

 

  

A hetedik jelölt

 

  

Petya és Karesz egyszerre, még kétezer körül kezdtek a Cégnél. Akkor már gyakorlott gyilkosok voltak. Petya a biztonságiakhoz került, Karesz, akinek megvolt az érettségije, értékesítő lett. Keményen dolgoztak, de péntek, szombat este kieresztették a gőzt. Sorra járták a belvárosi szórakozóhelyet, hogy hajnal felé a rakparton ülve lessék a napfelkeltét, kezükben egy-egy üveg mexikói sörrel. Ilyenkor került szóba a következő jelölt. Félévente mindig szóba került.

Olyan volt, mint valami kábítószer. Pedig egyébként is akadt szenvedélyük. Petya rajongott a régi pisztolyokért. Otthon, az anyjáéknál, a garázsban külön tárolót készített gyűjteményének. Karesz imádott főzni. Valóságos ételkölteményekkel lepte meg alkalmi barátnőit, vagy Petyát, aki nem igazán értékelte a pezsgőhabos lazacot és a provanci, kéregsütésű marhahúst. Mindketten érezték azonban, hogy számukra az igazi élvezet nem az étel kibomló íze, vagy egy tizenhatodik századi pisztoly markolatának tapintása. Az igazi élvezet a gyilkosság rítusa.

Még a gimnázium alatt kezdődött. Egy nyári este, a parkban Petya valamit odaszólt a mellettük elfutó lánynak. Az durván, lihegve feleselt, és már ott se volt. A két fiú döbbenten összenézett, és azonnal tudták, ezt nem hagyhatják annyiban. Először talán csak meg akarták ijeszteni. Elébe vágtak az erdőn át. Mikor a kocogó odaért, Petya kiugrott egy bokorból. Majd Karesz hátulról lefogta. Ott volt a lehetőség a pillanat varázsában. Petya megkapta két bokáját, és már vitték is. Karesz övével kötözték egy fához. A száját mohával tömték be. Két órán át szórakoztak vele, botokkal és Petya rövid pengéjű bicskájával. Végül a kés elmetszett valami nagyobb eret a lány belső combján. Akkor már meztelen volt, de ez a rész nem izgatta a két fiút. Sokkal inkább az, ahogy a teste a végzetes vágás után elernyedt, összeroskadt. Kisírt szemének csillogása opálos üveggé tompult, és halk sóhajjal eltávozott belőle a lélek.

Folyatni akarták ezt a vad, új és izgalmas dolgot, ezért gondoskodniuk kellett a halottról. Petya találta ki, hogy mi legyen. Elhozta apja kocsiját a park mellé. A lányt fóliába csavarták, és berakták hátra, a csomagtartóba. Aztán huss. Petya nyomta neki, ahogy csak bírta. Száztíz kilométert autóztak, majd egy útmenti nádasnál találomra megállva kiszedték hátulról a halottat. Jó negyedórát bolyongtak a ligetes mocsárban, aztán megunták, és egyszerűen csak ott hagyták őt, elfektetve a földön.

Karesz hetekkel később olvasott róla az újságban. A nagy távolság miatta a nyomozók eleinte nem tudták sehova kötni a gyilkosságot. Ezért lett későbbiekben is ez a páros módszere. Az összes testet elkocsikáztatták az ország különböző részeibe. Mikorra rájuk bukkantak, és beazonosították őket – nem maradt használható nyom.

Az érettségiig már csak egyet sikerült elkapniuk. Aztán később, felnőtt életükben még ötöt öltek meg, három közülük a munkahelyükhöz volt köthető. Az egyik a takarítónő kamaszlánya volt, gyakran kisegítette anyját az éjszakai műszakban. A másik egy titkárnő a hatodikról, aki sokáig túlórázott. Aztán ott volt a marketinges srác barátnője, kit Karesz szedett fel a karácsonyi bulin. Két másik lányt bárokból vagy klubokból vittek el. Mindig a parkban végződött a történet. Babonásan ragaszkodtak első sikerük helyszínéhez. És mindig Karesz volt a csali, mivel nagyszerű külsővel rendelkezett, a nők valósággal rajongtak érte. A legtöbben azt gondolták róla, túl szép ahhoz, hogy a lelke bonyolult dolgokat rejtsen. Nem hitték volna, hogy a kifinomult ételek és a gyilkolás tudós szakértője.

Ő fedezte fel az új, hetedik lányt is. Azonnal megérezte, hogy a következő jelöltet látja. Az értékesítési igazgató egyik asszisztense volt, tehát Karesz közvetlen főnökének dolgozott. Petyának ez a rész nem tetszett – túlságosan közeli alanynak tűnt. Ám Kareszt nem érdekelték az aggályok. A lányt akarta, mivel az vérig sértette.

Már az első napokban megpróbálkozott nála, azonban hatalmas, szörnyű kosarat kapott. Többször szóba elegyedett vele, de a csaj még csak rá se nézett. Arca tompának, merevnek tűnt, ahogy bámult maga elé a monitorra. Aztán végül csak kibökte, hogy nem érdekli őt Karesz. Nem hallhatta senki más a szavait, de a fiú úgy érzete, az egész iroda rajta nevet. Elöntötte a tehetetlen düh, és elhatározta, hogy mindenképp megöli a lányt. 

Megkérte Petyát, figyelje a csajt a biztonsági kamerákon. Hátha találnak valami kompromittáló dolgot róla, amivel megzsarolhatják. Petya kedden és csütörtökön volt kamerafigyelő. Szinte rátapadt a képernyőkre, de a friss hús nem hibázott. Feltűnően lassan és mereven dolgozott, ám nem rakott el táskájába még egy gémkapcsot se. Egyetlen bűne a gyakori pirulaszedés volt. Reggel, délben és este tömte magába táskájából a gyógyszert. Karesz mohón lecsapott erre az eshetőségre. Talán drogozik. Vagy a vécében ráiszik a tablettákra. Csakhogy a mosdókban nem volt kamera.

Petya ekkor időt kért. A következő héten kilopta a lány táskájából a gyógyszeres fiolát. Ismeretlen, arabnak tűnő felirat volt rajta.  Aránytalanul nagy, keserű pirulák rejtőztek az üvegcsében. Karesz vállalta a kukát. Pár napon át még a takarítónők előtt átvizsgálta a lány szemeteskosarát. Azt remélte apró, decis üvegcséket talál benne. Például vodkáét, mert annak nincs szaga. Ám semmi ilyesmi nem akadt kezébe. Csak papír és valami hártyaszerű, összeszáradt anyag. Olyan volt, mint amikor valaki megég a napon, és lepereg a bőre.

Petya úgy vélte, a csaj túl sokat szoláriumozik. A kamerákon is feltűnt, hogy gyakran vakaródzik, a teste egész felületét végigbogarászva. Pedig egyáltalán nem tűnt barnának. Ám Kareszt ez nem érdekelte. Ekkor már nagyon türelmetlen és nyugtalan volt. Találni akart valamit, bármit. Mindketten érezték, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de a meggyilkolása nem volt kérdés.

Petya sokáig tűnődött, mi legyen, végül a lány szintjén, a női mosdóba elrejtett egy apró kamerát. Ilyeneket használtak a biztonsági szolgálatnál, ha valakit komolyabban meg akartak figyelni az épületben. Extrafinom mozgásérzékelő volt rajta, nagy látószögével befogta az egész helyiséget. Petya az álmennyezeten vágott neki nyílást, a neon lámpatest mellett. Ki lehetett szúrni, ha valaki nagyon kereste.

Csütörtökön és pénteken fenn hagyták. Aztán szombat reggel bejöttek mind a ketten. Petya egyébként is beosztásban volt. Karesz úgy tett, mint aki túlórázik. Közben a társa által feltöltött filmet vizsgálta. Dél körül döbbenten nyúlt az egérért, megakasztotta a képet. Lejátszotta a pár másodpercet újra és újra. Végül felhívta Petyát.

A lány kétszer jelent meg a mosdóban. Először csütörtökön. Megmosta arcát, lehúzogatta szoknyáját, vakaródzott, majd óvatosan megtapogatta a testét. Hosszan, alaposan. Olyan volt, mint aki keres valamit. Nagyon furcsa és különös dolognak tűnt, több mint intim, de a perverzitáson inneni jelenetnek. Ám a java még csak ezután jött.

Péntek délután a lány bement az egyik fülkébe. A kamera csak félig mutatta testét, ahogy letolja bugyiját, és a kagylóra ül. Ekkor látta meg Karesz azt a dolgot.

Petya szerint egy tömlő csusszant ki a lány szoknyájából, valami gyógyászati segédeszköz. Hallott már ilyesmiről, vizeletet vagy székletet vezethet ki. Ám Karesz másnak látta – hirtelen megnyugtató bizonyosságként öntötte el a felismerés, hogy a lánynak pénisze van.

A dolog raszteresen, elmosódottan tűnt szemük elé. Nagyjából tizenöt-húsz centis lehetett, vastag, testszínű. Karesz úgy vélte, egy beültetett kanül zacskóba végződne. Ez nem lehet más, csak egy férfi farka. Jó magyarázatnak tűnt a lány furcsa és otromba viselkedésére.

Hétfő reggel e-mail mellékleteként átküldte a felvételt a hetedik jelöltjüknek. Beleírta, ha nem akar céges körlevelet, jöjjön el aznap éjjel a parkba. A nő nem válaszolt. Petya ebédszünetben lopva visszanézte a felvételeken a reakcióit. A lány lejátszotta a mosdóbéli jelenetet egyszer, majd gondolkodás nélkül kitörölte a filmet. Nem látszott izgatottnak, döbbentnek vagy ijedtnek. Petya szerint volt valami különös ebben a közömbös merevségben. Ám Kareszt nem érdekelték észrevételei. Már jó korán, meló után bejárta a parkot. Petya sötétedéskor érkezett. Az övébe rejtett egy tizennyolcadik századi felporzott lovassági pisztolyt. Féltve őrzött ólomgolyóinak egyikét a markában morzsolgatta. Sokat gyakorolt – tudta, pár másodperc alatt képes lesz megtölteni és elsütni a fegyvert.

Karesz a nagy sétány egy padján ülve várta őt, kezében füstölgő cigarettával.

Petya nem mutat meg neki a pisztolyt, csak leroskadt mellé, és monitoroktól fáradt szemeit kezdte masszírozni.

– Tudod, min gondolkoztam? – kérdezte derűsen Karesz. Petya csak fejét rázta válaszul, mire Karesz így folytatta: – Azon tűnődtem, hogy mit is jelent nekem ez az egész – cigarettás kezével nagyvonalúan körbeintett. – A keresés, a várakozás, a csapda…aztán az, ahogy elkapjuk őket, és…– Jött valaki, ezért elhallgatott, kivárt, míg elmegy. – Szóval így együtt, hogy bármelyikükkel szabadon megtehetjük, és meg is tesszük ezt, számomra olyan, mintha istenek lennénk – fejezte be aztán valamivel halkabban.

– Istenek? – bámult fel rá Petya.

– Ősi, idegen, a szférákon túlról érkező istenek – bizonygatta Karesz. – Ismeretlen istenek, akik bármire képesek és bármit megtehetnek. Céljaik szempontjából az anyag, az ember, abszolút közömbös. Elfeledett istenek, akik azonban időről időre visszatérnek, és áldozatokat szednek hitükhöz. Nem a szépség vagy a jóság vagy bűn és bűnhődés istenei. Nincs szükségünk kultuszra vagy hírnévre. Nem kell tisztelet, hódolat. Nem fontos hogy rettegjenek minket. Ne is tudjanak rólunk. A mi létünk lényege nem ebben áll.

– Akkor miben? – kérdezte aztán Petya bambán, mert Karesz túl hosszan hallgatott utolsó megállapítása után.

– Hogy már nem vagyunk emberek. Túlléptünk mindenen, ami emberi…– mosolygott rá Karesz és eltaposta cigarettája csikkjét. – …ó, nagyon is túl.     

Ezen tűnődve, némán vártak, fülelve a köröző kocogókat, lesve az előttük elandalgó párocskákat. Mikor fejük felett rebbenve meggyulladt a sárgás fényű neon, Petya felállt, és kinyújtózott. Körbefordult. A park kivilágosodó tere néptelen volt köröttük. Petya morgott valamit, majd bement vizelni a fák közé. Ahogy végzett, ellenőrizte a pisztolyban a puskaport, nem nedvesett-e át a harmattól.

Karesz közben új cigarettára gyújtott. Felfelé emelte szépen metszett arcát az égre, és kifújta a füstöt. Ha valaki arra járva megpillantja őt, csupa kellemes dolog jut eszébe alakjáról. Öltönyös, jóképű fiatalember, aki türelmesen várja szerelmét a randevú helyszínén. Magabiztos, hanyag eleganciával rakja bal térdén keresztbe jobb lábát. Szabad karja elnyúlva simul a pad támlájára. Bal kezét most ismét a szájához emelve mélyen beleszív a cigarettavégbe. Szemét lehunyva élvezi a pillanat, a fiatalság, a füst, a hatalom, az eltitkolt bűn és a várakozás varázsát.

Petya a szemközti bokrok közül figyelte. Majd akaratlanul is előbb jobbra, aztán balra nézett, mielőtt megindult felé. A sétányon nem közlekedett senki. Ahogy ismét előrebámult társa jól ismert alakjára, megdermedt.

Egy sovány, görnyedt árny állt Karesz felett, a pad mögött, egy fa takarásában. Emberinek tűnt, míg háta mögött keskeny nyúlvány nem emelkedett. Felmagasodott, mit valami bot, és lesújtott.

Petya ekkora tudott kiáltani, de elkésett vele. Hátranyúlt, előkapta a fegyvert övéből. Közben érezte szelét annak, ahogy valami átsuhan a levegőn. Karesz teste összerándult. A cigaretta leszelt vége a földre hullott. Füstcsík libbent parazsából felfelé, majd a csonk kialudt.

Petya remegő ujjaival a torkolatba gyömöszölte az ólmot. Szemközt vele Karesz nem moccant, csak leengedte bágyadtan jobbját. Homloka közepén vékony, vörös vonal indult, leért álláig, alatta, a mellkasán, fehér ingjén már virágként bomlott ki. Aztán a pad reccsenve összeomlott alatta. A vágás, mely kettészelte, pont középen választotta el Karesz testét is. A két fél hátradőlt a deszkadarabokkal együtt, és ezzel vége is lett.

Az árny még nem moccant, Petya pedig végre felhúzta a kakast, és rásütötte a fegyvert. Nem történt semmi. Talán a puskapor lett mégis nedves, talán a kova volt túl régi. Értetlenül a lőportartó perselybe bámult. Valami moccant előtte, a látóterében. A lány kiugrott a sétányra, majd két szökkenéssel már rajta is volt Petyán. Feldöntötte, be, egy bokor ágai közé. Petya vinnyogva emelte kezét, ám a másik testéből előkígyózó farok éles vége háta mögé kanyarodott, és eltalálta az egyik nyakcsigolyáját. A férfi az ütéstől megmerevedett, és engedelmesen a földre csúszott. Még látta maga körül a világot, de már nem érzett semmit.

A lányból előkunkorodó tömőszerű, megnyúlt szerv csontsarlóban végződött. Ez most visszacsusszant az alkarnyi vastag farokrészbe, az pedig betekergődzött a törékeny női testbe, a rövid kis fekete ruha alá. A lány megragadta Petyát, és már vitte is. Átvágtak a bozótoson egészen a parkolóig. Olajszagú csomagtartóba végződött az út, sötét lett, majd pár perc után nedves és meleg terheket tett Petyára a gyilkos. A férfi lassan ébredt rá, hogy Karesz két fele lesz útitársa.

Amikor elindultak, Petya kiáltani, sikoltani próbált, de még a szemét se tudta behunyni. Tökéletes, mindent elborító bénulása egyedül mellkasa ziháló lüktetésére nem hatott.

Később, napoknak tetsző autókázás után arra eszmélt, hogy a csillagos eget bámulja. A Karesz beleiből előgomolygó bűz kiszökött a jéghideg éjbe. Hirtelen fölé, a csomagtartófedél lámpájába hajolt a lány. Arcán megrepedezett a bőr, kezeiről már le is pergett, ahogy benyúlt Petyáért. A férfi érezni vélte a pikkelyes karmok durvaságát. Könnyedén kiemelve vitték, húzták őt a fűben. Egy erdőben voltak, nagy, kör alakú tisztáson. Erős fény felé közeledtek, majd szisszenve nyílt valami. A lány magassarkúja ekkor már fémen kopogott. Csupa fehér és kék falak közé kerültek. A folyosó hajlatai különös szimmetriába kanyarodtak Petya káprázó szemébe. Végül újabb súrlódó ajtónyitás után egy hideg, deres kis szobába jutottak. A férfi érezte, emelik, majd tompa nyomás hatolt hátába. Szeme sarkából láthatta, tőle balra és jobbra testek vannak a falon. Mikorra a lény behozta Karesz darabjait, rájött, kampóra akasztották. És egy hatalmas hűtőben lóg. Egy éléskamrában, egy űrhajón. És megértette azt is, hogy az igazi istenek megérkeztek a Földre.   

 

 vége

 

2 komment
2010. április 19. 17:30 - Valmont

A húsleves a toron

Ez megint egy szikárabb, nehezebb, immár kilenc éves anyag. Meg lehet próbálni egy levegővel elolvasni J, vagy ösztönösen, a szöveg töréspontjain mélyeket lélegezve. Nagyon árnyalt horror. Tudjuk, érezzük, hogy valami rossz történik, de talán első pillantásra nem egyértelmű, mi az. Vissza kell menni a szövegben, hogy rájöjjünk, min akad ki annyira a nővér, hogy otthagyja a társaságot a toron. De még így se tudom megmagyarázni a bűnt, amit a család elkövet a fiú ellen. Mindenesetre úgy érzem, ezen a leginkább Háy Jánosra vagy Tar Sándorra emlékeztető szövegteremtő technikán már túlléptem. Túl nehézkes, és elvonja a figyelmet az akcióról, a változásról, a megállíthatatlan, fenyegető végzetről.

 

 

 

 

Halottevők

 

 

Olyan kevesen voltak, hogy még csomóba se tudtak állni az eső ellen. Kora délelőtt volt, ezért némelyek, akik a munkahelyről jöttek el, gyakran az órájukra pislantottak. A koporsó fölé fekete, vízhatlan vásznat feszítettek. Nem láttam még ilyet, mondta az egyik lány, én sem, súgta vissza a másik unottan. Az anyjuk és a nagyanyjuk egy kicsit arrébb állt, jobbra tőlük a fiú, baljukon a gyér rokonság és a volt munkatársak. A pap késett. Már percek óta a gödör alját nézték, melyben lassan gyűlt a víz. A földhalom mögött a két munkás cigarettázott, a parazsat tenyerükkel védve. Arrább, ahol a hegyek kezdődtek, kék fények villództak, a mennydörgés azonban idáig már nem hallatszott el. Azt hiszem, szeretné ezt az időt, mondta a fiatalabbik, azt hiszem, már előre örülne a holnapi kapálásnak meg kertészkedésnek a telken, mondta, mire a másik megint csak bólintott egykedvűen, utáltam, ahogy böfögött, jelentette ki váratlanul, mire húga elnézett a város felé, mindig beleböfögött a vasárnapi ebédbe, folytatta az idősebb, bárkit vittünk fel, neki böfögnie kellett, miért nem tudta visszatartani, csak egyszer, csak egyetlenegyszer. Húga nem szólt semmit, hanem a közeledő fehér és fekete ruhás alakra pillantott, hát most már nem kell emiatt aggódnod, jegyezte meg, talán keserűen, bár az esőkopogásban nem nagyon lehetett ezt megítélni, talán anyának is jobb így, folytatta nővére, mire húga a földre pillantott, és kezével tiltó mozdulatot tett, de a másik nem hagyta abba, hogy már nem ugráltatja, láttad mostanában a lábát, tiszta görcs a visszértől, egész órákat állt a széke mellett esténként, a szavak úgy buktak ki belőle, mint a sáros göröngyök, mindig volt valami kívánsága, és ő már ugrott is. Fontos ezt éppen most mondani, kérdezte a húga talán szemrehányóan, de a nővére meg se hallotta, beszéd közben, míg folytatta, cigarettára gyújtott, azt hiszem, mindenkinek jobb így, még a tulajdon anyját sem kímélte, egyszer, emlékszem, éjszaka főzette meg vele a levest, mert azt csak ő tudja úgy megcsinálni, a csirkelevest. Beteg volt, vetette ellen a húga, akkor beteg volt, és ez volt minden kívánsága, szerintem meg lehet érteni. Igen, de miért kell egy betegnek este tizenegykor ennie, vetette ellen a nővére, a pap már majdnem odaért, mindketten őt nézték, miért kell mindenkinek elfogadnia egy ember uralmát éveken át. Hát most vége, mondta húga, mikor a pap megállt a sír elejénél. Addig egyikük se tudta, hogy pontosan merre lesz a hulla feje. A pap, aki fiatal volt, és csupa lelkesedés, belekezdett, anyjuk felsírt, anyósa fogta át vállát, húga megindult volna, de a nővér visszatartotta, hagyd, hagy sírjon csak, súgta, közben sarkával a puha földbe taposta cigarettáját. Híveim, mondta a pap, túlkiabálva a cseppek halk moraját, nézzétek a földet, nézzétek, mivé lesz az őszi esőben. Terméketlen ez a föld, nincs, ami kivirágozzon belőle. Az őszi eső hideg és erőtlen, nem életet hoz. Megvan az ideje az őszi esőnek és meg a tavaszinak. A tavaszi eső csűrbe esik, ahogy a régi mondás tartja, vagyis szép termést hoz, életet teremt, de az őszi, mely szürke, mint a föld, már semmit nem éltet, csak elmossa a föld barázdáit, mint könnyeink a ráncokat. Nézzétek az esőt, ami lassan megtelik a sír alján, mégis mi ez, ha nem az őszi eső utolsó ajándéka a halottnak, lágy, puha ágy, a terméketlenségen túl, az utolsó haszna a víznek, könnyeink ugyanígy készítik elő az ő útját a mindenható kebelébe, puha folyó, langyos patak a könny, melyen a halott átkelhet az örök boldogságba, és ezért, ezért híveim végtelenül hálás ő nekünk. Sírjatok. Visszafelé a fiú vitte a két lányt apja kocsijával, anyjuk és nagyanyjuk egy volt munkatárs autójában utaztak. Amikor megálltak a ház előtt, az idős férfi szabadkozott, de végül mégis leállította a motort és kiszállt az autóból. Többen nem is voltak hivatalosak a torra. A fiú a kisebbik lányhoz lépett, és átkarolta a vállát. Az felnézett rá, de arca üres volt, ami egy pillanatra megzavarta a fiút. Nem tudta még, hogy kell vigasztalni. Nem tudta, mit lehet vagy kell mondani ilyenkor, a sír fölötti részvétem is alig jutott eszébe. Remélem nem tart sokáig, jegyezte meg a nővér fáradtan mögöttük, mire anyja hátrafordult, és vörös szemeivel végignézett rajta, ha nem akarsz, nem kell feljönnöd. A nővér megvonta vállát, de követte őket az előcsarnokba. Odakinn elállt az eső, a nap azonban nem sütött ki. Hatan is befértek a liftbe, de meglehetősen kényelmetlenül szorultak egymáshoz, mindegyikőjük kénytelen volt belenézni egy másik szempárba, szólni azonban egyikőjük se tudott. A volt munkatárs fütyülni kezdett, majd észbe kapva lehajtotta fejét. Ősz hajú, alacsony, kövér ember volt, piros arccal és nagy, bozontos szemöldökkel. Kérges tenyere pont a nővér arca mellet támaszkodott a lift falához. A lakásban hideg fogadta őket és gyertyaszag. A nővér ugyanakkor megérezte a készülő étel illatát is. Az ő kedvence lesz. Mondta húga súgva, miközben leültek a nagyszoba kopott bőrdíványára. A nővér megvonta vállát. Nagyanyjuk kiment a konyhában, anyjuk a vendéget kínálta aprósüteménnyel. Percekig nem szóltak. Szép beszéd volt, jegyezte meg végül a fiú bátortalanul. Talán inkább érthetetlen, sóhajtott bosszúsan az anya, nem ezt a papot akartam, hanem azt, akinél keresztelkedtetek, de a múlt hónapban meghalt. Igen, olyan újszerű beszéd volt, mondta a kisebbik lány, a fiú védelmére sietve, nem hallottam még ilyen, nem találta a szavakat, a fiú segített, költői, igen, költői halottbúcsúztatót. Kihasználta az esőt, mintha a természeti jelenség díszlete lenne a temetésnek, mondta a fiú zavartan, mert azt gondolta, okoskodik, és az esőt metaforának tekintette, a könnycseppek megfelelőjének, szerintem szép. A nővér meglepetten fordult felé, igen, ez igaz, jól mondtad. Az anya megvonta vállát, és a volt kollégához fordult, nem szenvedett sokat, miután beszállították a kórházba. Sajnos már nem tudtunk szólni a barátainak. A vendég megértően bólintott, az szép, ha nem hosszú betegség végez az emberrel, engem a hátam kínoz, meg cukros is vagyok, tetszik tudni. Értem, mondta az anyja. Mit csinálsz az egyetem után, kérdezte a nővér a fiútól, talán ott maradok, lehet, hogy lesz egy tanársegédi hely, mondta az halkan, de mind meghallották és ránéztek, ez igen szép, még nem is mondtad, jegyezte meg anyjuk, mert biztos nem kérdezted, sóhajtott maga elé a nővér, milyen egyetem, hova jársz, kérdezte a vendég vastag, közvetlen hangon a fiútól, aki megmondta, hogy hova jár, de bántotta őt a tegezés. Nem is ismerte ezt az embert. Az jó, az jó, mondta a  férfi, majd kinézett az ablakon. Nemsokára kisüt a nap, folytatta, az anya követte tekintetét, és valóban, az első napsugarak majdnem az ő meggyötört arcára estek, de aztán a felhők összezárultak. Megnézem, mit csinál a nagyi, mondta a nővér, és kiment a szobából. Az évfolyamon ő a legjobb tanuló, szólt hirtelen a kisebbik lány, mire a fiú elpirult, nem csoda, hogy a professzora, aki a témavezetője az évfolyamdolgozatánál, diplománál, motyogta közbe a fiú, aki a vezetője, folytatta a lány, megkérte, hogy maradjon. Egyszerűen nagyon-nagyon tehetséges. Az jó, mondta a férfi visszanézve rájuk. Igen, az nagyon jó, ha valaki abból él meg, amit szeret, mosolygott először a nap folyamán az anya. Mi is szerettük a melót, mondta a férfi, nagyon sokat dolgoztunk, de sose morogtunk emiatt. Akkoriban nem voltak ilyen sztrájkok meg minden, nem szóltunk semmit, csak melóztunk. Aztán néha elmentünk ide-oda, de nem kocsmázni, értik, legfeljebb megittunk egy-egy pohár sört, vagy kimentünk a pályára, hát így lettünk mi barátok. A nagymama visszatett egy zöld zacskót a hűtőbe, majd ránézett a belépő lányra. Egy kis plusz adalék, mosolygott a lány, de a nagyi nem viszonozta, ez volt a kedvence, mondta összeszorított szájjal, a gőzbe bámulva, meg töltött káposzta és túrós palacsinta. Az lesz ma, kérdezte a lány, mire a másik bólintott. A leves tetején egy tyúk karmos lába keringett. Az ablakon vastag pára telepedett meg, a lány leült egy székre, elővette cigarettáját, de amint az öregasszony keskeny, fekete posztós hátára pillantott, inkább eltette. Beszéltél vele mostanában, kérdezte az öregebb, hátra se fordulva. Nem igazán, válaszolt a lány könnyedén, nagyon sokat dolgozom. Valamiből meg kell élni, folytatta tűnődve, mentegetődzve, a lakás is drága, most emelték a fűtést. Miért kellett elmenned egyáltalán, szólt hátra a nagymama, megvolt a szobád, megvolt mindened, nem lett volna ilyen sok költséged. Ráadásul egyedül. Te ezt nem érted, mondta a lány, már nem bírtam, fel kellett nőnöm. És ez azt jelenti, hogy otthagyod szüleid és rájuk se nézel, fordult most meg az öregasszony, szeme összeszűkült, mint egy nagy fekete macskáé, haldokló apádhoz sem jöttél be a kórházba. Vidéken voltam, száz kilométerre, már késő volt, de mit magyarázkodok, ti talán jöttetek felém, egyszer néztétek meg, hol lakom, aztán kész, vége. A lány felállt és kiment, belépett a kis mosdóba, elővette cigarettáját, és rágyújtott. Alig szívta le az első két slukkot, amikor nyílt az ajtó. Bűntudatosan háta mögé dugta a szálat, de csak a  fiú lépett be, elnézést, mondta, hátrált volna kifelé, de a lány csak intett, már megyek, mondta, a csap alá tartotta cigarettáját, ne dohányozz ebben a lakásában, épp ma, harsant kint az anyja hangja, menj el, súgta a lány a fiúnak, akinél fél fejjel magasabb volt, tessék, nézett fel az rá, nem maradj itt, és ne egyél itt, kérte őt a lány, aztán kiment mellette. A fiú kis ideig tűnődött, közben zavartan kigombolta sliccét, de mikorra oda került, elmúlt a vizelhetnékje. A nagyszobában volt egy szétnyitható asztal, azon terítettek meg, igaz, elég kényelmetlen lett a helyzet, mert az egyik oldalon ülők beszorultak az asztal és az üveges szekrény mögé. Ráadásul később vették észre, hogy a metszett poharak pont a szekrényben vannak.  A fiú állt fel, majd egyenként kiszedegette őket, aztán visszaült helyére. Nem nézett a nővér szemébe, a másik kezét fogta az asztal alatt, tenyere izzadt, az abroszon régi ételek nyomai rajzoltak ki számára érthetetlen jeleket. Elnézést kell kérnem, jelent meg az anya két tányérral kezében, de a nagy levesestál, amit még nászajándékba kaptunk, eltört a múlt héten, aki kér még, annak sajnos ki kell mennie konyhába, sorban behozta a tányérokat, a fiúéban egy inas nyak is volt a sárga lében, répa, krumpli. Megkóstolta a levest, nagyon-nagyon fűszeres és sós volt, de jól esett, sőt egyre jobban, noha szája kiszáradt, a csirkéhez viszont hozzá se nyúlt, nem szeretem, mondta, és kanalával átemelte a lány tányérjára. Megérezte, hogy a nővér őt nézi, végre rápillantott, annak arca szomorúbb volt, mint egész nap. Visszatért ételéhez. A végén a leves zsíros pöttyökben csillogott tányérja alján, ezeket kötögette össze, hirtelen támadt kábulatában, mikor a nagymama teli poharat tett elé. Savanyú szagú vörösbor volt benne. Az ő bora, súgta bizalmasan, fogyaszd egészséggel, mindenki kapott persze, nem volt olyan száraz, mint amilyennek illata alapján tűnt, ugyanakkor erős, súlyos bor volt, a fiú vizet kért volna hozzá, de nem merte megzavarni az ebéd ritmusát. Amint elvitték a tányérokat, és kifújták levesgőztől megnedvesedett orrukat, töltött káposztát hozott a két idősebb nő. Ezt volt a kedvence, mondta az ősz férfi szemügyre véve a hengereket, és levette fekete öltönyét, meglazította a nyakkendőjét, volt, hogy megevett belőle hatot, mondta a halott anyja, néha képes volt felkelni korán reggel, csak hogy megmelegíthesse, lement a boltba tejfölért és megevett egy csomót munka előtt. A fiú három darabot szedett, a lány mellette kettőt, a nővér csak egyet, az ősz férfi viszont négyet. A halott felesége hármat, az öregasszony kint maradt a konyhában, ahonnan edénycsörgés hallatszott be. A jó töltött káposzta az egész napra elég, mondta az ősz férfi, nem igaz, hunyorított a fiúra, bevágsz hármat, és estig meg se nyikkansz. Zavartan elhallgatott, mert mindenki szótlanul vagdosta ételét, no, kezdjünk neki, mondta, és enni kezdett ő is. Az egyik nő bort töltött mindenkinek, ittak megint, a nővérnek könnybe lábadt a szeme, olyan savanyúnak érezte ezt a vörös lét, amit kegyesen mindenki bornak nevezett, hogy elhazudja a termelő hozzá nem értését, és most csodálkozva látta, hogy a fiú még kér. Veszek még, mondta a fiú és elvett még egyet, majd tejfölt öntött rá. Csámcsogva enni kezdett. A nővár elbambult és félrenyelt. Kevesebbet kellene innod, mondta a húga, de senki nem tudta, kire céloz. A nővér köhögni kezdett, elnézést kérve kisietett az előszobába. Az öregasszony a konyhában a csontok közt turkált. Bentről kihallatszott az ütemes evés. A tűzhelyen egy palacsintatészta pirult, túró állt halomban az asztalon. A nővér torka már fájt, végül a falat jó helyre kerül, kimerülten lépett a fürdőszobába, a csapból ivott vizet. A nagyszobából hallatszott, hogy hangosan beszél a két férfi. Te, mondta a fiú, nem láttad a kenyeret, ez előbb itt volt. Azt hiszem elfogyott, válaszolta az öreg. Kiszaladnál édesem, kérte a fiú a húgát. A nővér megrázta fejét, majd kilépett a fürdőszobából és a konyhába ment, Segíthetek, kérdezte az öregasszonytól. Igen, vegyél le egy lapost tányért a palacsintának, mondta az, majd villával óvatosan megfordította a tésztát. Tudom sütni is, a levegőben megfordítom, ajánlkozott a nővér, az öregasszony azonban meg se hallotta. Kivett hát egy tányért a szekrényből és meglátta mélyen bent a leveses tálat. Letette a tányért, aztán kiment az előszobába. Anya, mi folyik itt. Szólt be onnan a nagyszobába. Mind meglepetten tekintettek fel, a fiú szája zsíros volt, húga ott állt mellette a kenyérrel, az anyja pedig éppen szedte le terítékét. A volt kolléga fogait piszkálgatta és az ablakon nézett ki. Miről beszélsz, kérdezte az anyja, miközben a maradékokat egy tányérba gyűjtötte. A fiú elnézett a nővér mellett, szeme csillogott, keze fejével megtörölte száját majd ismét poharáért nyúlt, tudod te azt nagyon jól, anya, kiáltotta a nővér, de már nyúlt kabátjáért, kérsz még egy kis bort, kérdezte anyja a fiútól, meg se hallva a kiáltást, húga végre letette a kenyereskosarat és nővérére nem nézve óvatosan leereszkedett székére, jöjjön már,  nyugodjon meg, mondta az idős férfi és hasát simította, a nővér ekkor már felöltözve állt ott, végignézett rajtuk, a konyhából, kezében a palacsintasütővel az öregasszony bámult rá, az első palacsinta már szépen be volt görgetve, ott fénylett az asztalon. A nővér kifelé menet bevágta maga mögött az ajtót, így nem hallotta a fiúból feltörő böfögést.

 

vége

 

1 komment
2009. december 19. 16:46 - Valmont

Sötét és hideg

Tizennégy éves korom óta a karácsony mögött ott van A ragyogás. A téli szünetre kaptam kölcsön, egy felnőttől, aki bizonytalan volt a következményeket illetően. Míg olvastam, sokszor havazott, mint ahogy ma este is szakad a hó. Ahogy haladtam vele, egyre jobban féltem, de nem tudtam letenni, és végül a történet megette az egész karácsonyomat, a szünetemet, az ajándékokat - talán az életem is. A lentinek mindehhez kevés köze. Csak egy alternatív karácsony estének a meséje. Aki tudja, honnan loptam a zárszót, annak nagy ünnepi üdvözlet.

(És most egy kis szünet, de ebben az évben még lesz egy post...)

 

 

A karácsonyi éjben

 

– Technikailag ez úgy történik, hogy az ügynökség átküldi a potenciális partnerek anyagát nekem, én pedig a találkozó előtt öt nappal visszajelzek, kit választok. Általában nem a külső alapján döntök, noha a te esetedben ez is számottevő lehetett volna. Ösztönös megérzéssel keresem azt, akiről tudom, hogy akár hosszabb időt is el tudnék vele tölteni. Egy élvezetes szombat vasárnapot. Minden döntésemnek súlya van, hisz a kliensek komoly pénzeket fizetnek értünk. Azt hiszem, eddig kevésszer adtam okot panaszra. Kissé tartottam ettől a hétvégétől, hisz mégiscsak karácsony van – ám a döntés, ami melletted szólt, helyesnek bizonyult.

A nagy báránybőrön ültek, a kandalló előtt. Sárga, vörös és narancs lángfoltok világították meg testüket. Meztelenek voltak. Oldalt, a padlón két pohár, és egy félig teli borosüveg állt. Odakinn havas szél csapkodta a faházikó oldalát.

– De most én kérdezek. Család?

– Elváltam. Gyerek, hála istennek, nem volt. Így is ráment egy házam, és a cég egyik felét is pénzzé kellett tennem. Soha többé.

– Állandó barátnő? Esetleg barát?

– Nincs. Alkalmi kapcsolatok. Főképp ilyen típusú szolgáltatókkal, mit te. Escort, nem prosti kategória. Félek a fertőzésektől.

– Értem.

A mátrai faház csak pár éve épült, ezért a szél még minden ízében megnyikorgatta. Felettük pár gerenda úgy feleselt egymással, mint sötét rengetegben egymást kereső testvérpár. Aztán a szél hirtelen elállt, és mindketten megérezték, hogy hullani kezd a hó. Éjfél felé járhatott.

– Nem szomorú még karácsony éjjel is dolgozni? Úgy értem, te, egy gyönyörű és értelmes nő vagy. Bizonnyal akadna állandó partnered, vagy talán a szüleid várnak most rád valahol...

– A szüleim itt élnek nem mesze, pár falunyira, a hegy tövében. Hétfőn lemegyek hozzájuk. Voltak barátaim, csak elfogytak. Elfogyasztottam őket. Ez a férfiak sorsa az életemben.

– Értem. Bizonyos szempontból én is így vagyok ezzel a dologgal. Mát nagyon régen még a házasságom alatt elválasztottam a szex dolgot az együttéléstől – és a többitől.

– A többitől?

– Ami a szex után jön. Mint ez a beszélgetés. Figyelj, megmondom őszintén, ennyire kellemes társalgóval még sosem találkoztam a szakmádban. Komolyan. Nagyon intelligens és művelt vagy. Úgy érzem, mintha sokkal idősebb lennél a korodnál. Lehet, ez így is van, és akkor nagyon jó a plasztikai sebészed. Még nálam is jobb. Mindenesetre, akikkel eddig dolgom volt, azért hozzá tudtak szólni ehhez-ahhoz, kotyogtak a politikáról, művészetről, tudományról tudod, amit felszedtek a neten, vagy rémlik nekik a fősuliról. De azt azonnal levettem, hogy te nem ilyen vagy. Amit Jungról mondtál, tudom, hogy valahol olvastad, de teljesen olyan volt, mintha te találtad volna ki. Szóval, és rövidre zárva – örülök, hogy engem választottál. Különösen örülök, hogy bevállaltad a karácsonyt, így nem kell otthon ülnöm abban a nagy házban, nem kell innom, vagy a garázsban lévő kötélre gondolnom. No, jó – ez csak vicc volt.

Szinte hallani lehetett, ahogy a sűrűsödő neszezésben épül a hótakaró. Az ablakpárkány széleit már ellepte. Néha, egy-egy pihe betévedt az üvegig, és látták felragyogni, majd ismét eltűnni a sötétségben. Odakinn, az erdőben a hidegtől hangosan megreccsen egy fa, vagy állat lépett gallyra.

– Köszönöm szépen. Ez igazán kedves volt tőled. Elárulok neked valamit. Veled kapcsolatos. Ide, erre a helyre csak ritkán hozok bárkit is. Ez az én privát búvóhelyem. Nem az iroda bérli, nem ők tartják fenn. Az iroda nem is tudja, hogy itt vagyunk. Én vettem, és évente két-három alkalommal használom. Akkor, ha olyasvalakit küldenek nekem, akiben látom a potenciált. Nem a férfiasságra gondolok, vagyis nemcsak arra, hanem az életerőre. Évente párszor szükségem van arra, hogy egy erős férfi legyen velem idefenn. Ettől feltöltődöm, és teljesen másképp látom hetekig, hónapokig a dolgokat. Azt hiszem, ezt most még nem teljesen érted, de hamarosan minden kiderül.

– Az jó, mert én is tartogatok számodra egy meglepetést, kedvesem. Ennyi bevezető után ideje rátérnünk a lényegre. Fogadd úgy, mint egy ajándékot. Egy nagyon személyes, őszinte, titkos kincset, amit a lábad elé rakok. Rajtad kívül erről senki nem tud, akinek felfedtem, az már nem él. Gondolom, most izgatott lettél.

Bor csordult a két pohárba. A kandalló egy rönkje ujjbegynyi parazsat lökött az egyik pohár mellé. A férfi kinyúlt érte, megfogta, és visszadobta a tűzbe. Aztán koccintottak, ittak.

– Van egy küldetésem, amelyet már túl hosszú ideje próbálok végrehajtani. Segítőim benne olyan nők voltak, mint te. A hangsúly az olyanon van. A kérdéskör, melyhez kapcsolódik, egyidős az emberrel. Mi a lélek, és hol található? Még gyermekkori élményeim közé tartozik  a nagyapám lassú haldoklása, melynek megfigyelésével, későbbi aprólékos elemzésével rájöttem, hogy a lélek búvóhelye a fizikai test. A test pusztulásával a benne lévő lélektok is elhal. Ebben a furcsa tartományban, a tudat elvesztése utáni három illetve öt percben a lélek anyagiasul, mielőtt végképp szertefoszlik. És ilyenkor megragadható. Egyszer már megvolt, a kezembe tartottam, ám kicsúszott vértől iszamos ujjaim közül, és eltűnt a vese és valami bél közt. Nos, eltökélt vágyam, hogy egyszer kiemelem, és tartósítom, hogy egész pontosan megvizsgálhassam. Emiatt vagyunk most itt, túl az előbbi, valóban fantasztikus szeretkezésen, mely valószínűleg az utolsó volt az életedben.

A nő felállt, a hifihez lépett, és bekapcsolt egy Bing Crosby cd-t. A White christmas behízelgő dallamira, lassan, táncolva fordult egyet, mire a kandallópárkányról kezébe került egy gyufa és egy doboz cigaretta. Az előbodorodó füst elfedte arcát, és mikor megszólalt, a hangja elváltozott. Érettebb és mélyebb lett.

– Mielőtt innen folytatnák, megengeded, hogy elmenjek vécére? Sok volt a bor…

– Csak kinn, az erdőben. És ruha nélkül. Nem mintha nem érnélek utol, de így legalább eszedbe se jut…

Halkan kattant a zár, odakinn puha, havas léptekkel folytatódott a zaj. A férfi nyújtózkodott, majd feláll, és az ablakhoz lépett. Megdörzsölte leheltük páráját, és kilesett a holdfényes tisztásra. Egy árny lépdelt a fák köze felé. Kényelemesen, kecsesen mozgott, mintha valami estélyen sétálna a koktélozó tömegben. Huszonkét lépés után beleolvadt a fatörzsek ölelésébe, és akkor a hold befutott néhány vihartépte hófelleg közé. A hulló pelyhek besűrűsödtek a félhomályban. A férfi várt és várt, majd drága aranyórájára nézett, és meglepetten látta, tizenöt perce áll az ablak előtt. Az ereszen hirtelen elpattant egy jégcsap a dermesztő hidegben.

– Ez nem lehet.

Három perccel később nyílt az ajtó. A karcsú, barna testet vékony rétegben dér borította. Hosszú, göndör hajának csigái dermedten koccantak össze hátán. Kényelmesen visszaült helyére, és ivott borából.

– Hol tartottunk?

– Hogy bírtad ki odakinn ennyi ideig?

– Ja, igen, ígértem, hogy bővebben is kifejtem a férfiakhoz való viszonyomat. Kamaszkoromban kezdődött. Furcsa betegséget diagnosztizáltak nálam, mely általános gyengeség és erőtlenség tüneteivel jelentkezett. Kihallgattam orvosom és anyám beszélgetését – a tudomány maximum egy évet jósolt nekem. Ösztönösen tettem, amit tennem kellett. A szalagavatón elcsábítottam a legerősebb, legnagyobb fiút. A szertárba mentünk. Az aktus közben megütöttem, magam sem tudom már, miért. Egyszer, kétszer, majd a fejét a falnak löktem. Elájult. Ekkor rátapadtam a szájára, és kiszívtam minden erejét. Olyan volt, mintha feltöltekeznék. A végére üres lett, mint egy leeresztett lufi – de én ismét erőre kaptam. Elmentem a temetésére, és bólogattam, mikor azt hallottam, hogy állítólag önkielégítés közben vitte el a szíve. Pár hónapig tünetmentes voltam. Ám aztán újra kellett kezdenem. Azóta hetvenkét férfit fosztottam meg az erejétől – és az életétől. A legtöbbet itt. Odakinn nyugszanak.

Mozgás kélt az üveg sötét négyszögén. Vén, otromba fej bámult be az ablakon. Agancsa nekikoccant az üvegnek, csillogó, nagy barna tekintetében nem volt félelem, csak ostoba kíváncsiság. A nő tapsolt egyet, mire a szarvas eloldalgott.

– Ez némileg árnyalja az est további részével kapcsolatos elképzeléseimet.

– Én is úgy vélem. Te mit terveztél?

– Mikor kimentél zuhanyozni, a báránybőr alá rejtettem egy szikét. A kedvencem, a legnehezebb műtéteimhez használom. Itt van, a kezem ügyében, látod?

A fehér szőrcsomók közt valami domborodott.

– És te, hogy akartad?

– Amíg a bort bontottad a konyhában, közelebb húztam a piszkafatartó állványt. Látod, itt áll, alig egy karnyújtásnyira. Évekig tornáztam, gyorsabb vagyok, mint egy kobra. Három másodperc alatt elérem a legnehezebbet, mely képes beszakítani a koponyacsontot, de nem okoz azonnali halált.

Fekete, kormos vasrudak melegedtek a tűz fényében.

Hallgattak egy sort, néha ittak a borból, egymásra lestek, a szőnyegre vagy a vasak felé, majd ki a hóesésre, az éjbe. Aztán a nő felkacagott, mire a férfi teste is ellazult. Mosolyféleségek jelentek meg a kipirult arcokon.

– Jó, azt hiszem, maradjunk ennyiben. Végül is karácsony van, nem?

– Igen. Valahogy jobb érzés is lesz holnap reggel egy élő test mellett felébredni.

– Oké, de akkor mi csináljunk most?

– Hogy mit? Dugjunk.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
2009. november 22. 08:37 - Valmont

Kísértetház

Egy reggel láttam őket - futáshoz készülődő szakközepesek tornaórán, az út mentén. Amíg elértem a metróig, meglett az egész: a srác, aki pénzért befut egy kísértetházba, hogy onnan kihozzon valamit egy gyáva örökösnek. A futás dolgot sok helyen felhasználtam már, mert jól működik, egy csomó nagy film és regény fontos jeleneteinél bevésődött emlékezetembe. Gyermekkorom egyik meghatározó vizuális élménye például, mikor a "Gallipoli" című film végén a törökök felé rohanó főhőst lelövik a géppuskások. Akkor értettem meg, hogy a futás és a halál mennyire közeli dolgok, és milyen szépen lehet kapcsolni e kettőt. Jó pár évtizeddel később összeraktam egy (nem a következő) novellában én is a hőséget, a világvégét, egy hatalmas, gyilkos kutyát és - mint a mindezektől való menekülés eszközét - a futást. Ez tavaly meg is jelent antológiában, neveztem Zsoldos-díjra is, de azért annyira nem sikerült jól, hogy nyerjen...

   

 

A géz alatt

 

 

– Úgy néz ki, mint Joker a savfürdő után – jegyezte meg félhangosan a nyomozó, miután belépett a kétágyas szobácskába. – Straus vagyok, nyomozó.

– Vigyázzon, mit beszél, a fiam már eszméleténél van – csattant fel az egyetlen beteg mellett ülő fekete ruhás kis nő.

– A maga fia – vigyorgott a nyomozó – betört egy házba. Aztán valami történt ott, és pechjére a ház előtt talált rá a járőrünk, ilyen állapotban…

– Milyen állapotban? – kérdezte az asszony indulatosan. – Nekem senki nem mond semmit. Maga látta őt tegnap éjjel?

– Nem. A kollégáim hozták be, de én kaptam az ügyét.

– Nagyszerű. Én vagyok az anyja, és azt se tudom, mi van vele ezalatt a bumszli kötés alatt – morogta a nő.

Most mindketten az ágyban fekvő kamaszra néztek, akinek fejét vastag gézkötés takarta. Csak két szeme villogott két résen át izgatottan egyik alakról a másikra. Aztán megállapodott a falra szerelt tévé üres képernyőjén.

– Nem törtem be – nyögte a géz mögül fojtottan.

– Tessék? – ült le a nyomozó egy apró kórházi székre. Bőrdzsekijéből jegyzetfüzetet, tollat vett elő. – Halljuk a részleteket, fiam. Tegnap állítólag még nagyon kába voltál…

– Nem lehetne, miután leveszik a gézt? – nézett rá az asszony a túloldalról. – A nővérke mindjárt itt lesz

– Sajnálom – csóválta fejét a férfi. – Még ki kell mennem egy bolti lopáshoz.

A beteg most megfogta anyja kezét, mely ágya szélén fehérlett: – Hagyd anya. Elmondom neki most. Úgyse hiszi majd el…

Láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy elfordítsa fejét, és látogatója húsos arcába nézzen: – Tornaórán kezdődött – mondta valamivel tisztábban formálva a szavakat. – Egy faszi nézte, ahogy futunk. Azt hittük, buzi. Én voltam a legjobb százon – mintha elégedetten biccentett volna. – Mindig én vagyok a legjobb. Mikor végeztünk, visszaindultunk a sulihoz.  Tudja, a kastélykertben szoktunk futni…– a nyomozó legyintett, tudja. – Szóval odajött ez az ürge. Azt mondta, Kármánnak hívják, és látta, milyen jól futok. Ezért meg szeretne kérni valamire….

– Kármán? – ráncolta homlokát a nyomozó. – Ismerős név. Mindegy, folytasd csak.

A fiú mély lélegzetet vett, majd elengedte anyja kezét, és felemelte saját jobbját: – A kezén kesztyű volt. Feltűnt már akkor, mert még nincs is hideg. 

A nyomozó megvonta vállát. A fiú kivárt, majd így folytatta: – Pénzt ajánlott. Kétezret. Azt mondta, nem kell mást csinálnom, csak bemennem egy házba, megtalálnom valamit, és kifutnom. Azt mondta, az ő házáról van szó.

– A László utca 61. – nézett jegyzeteibe a nyomozó, majd arca felderült: – Emlékszem már, ki ez a Kármán. Egy hete bent járt nálunk. Este volt, és én maradtam ügyeletben…

A másik kettő feszülten figyelt rá, de ő elharapta a mondat végét, és így folytatta: – Valami történt az anyja házában vele. Ő örökölte, és nemrég jött vissza a városba, hogy intézze a dolgokat...

– A Kármán Pista? – kérdezte hirtelen a fiú anyja. – Volt képe visszajönni? – most őfelé fordult a pólyás arc. – Anya, te ismered?

– Á, csak hallottam róla – legyintett az asszony. – Összeveszett az anyjával, aki kiátkozta, kitagadta mindenéből. De erről végrendeletet már elfelejtett írni – így aztán, mikor elvitte a szívroham, mégis mindene a Pistára szállt.

Mind elnémultak, a hallottakon töprengve.

– Mindegy, nekem kellett a pénz, mert aznap este randim volt – folytatta a fiú nyugtalanul.

– Adtam volna neked, kicsim – nyúlt anyja a gézzel borított fej felé, de egy hárító mozdulatra az érintés íve megtört.

– Neked sincs, anya – mondta a fekvő. – Könnyű pénznek tűnt. Persze, amikor megtudtam, hogy a kísértetházról van szó, elgondolkoztam rajta, de végül…

– Kísértetház? – nézett föl jegyzetfüzetéből a nyomozó.

– Így hívják azt a házat a László utca végén – próbált bólintani a sérült. – Mióta meghalt a tulaj, mindenféle fura dolgot mesélnek róla.

– És ki kísért ott? A Pista anyja? – nézett rá hökkenten anyja.

– Tóth mesélte a suliban. Ő terjesztette el – magyarázkodott a fiú. – Ő ott lakik az utcában. Azt mondta, mióta meghalt az öregasszony, éjjelente felkapcsolódnak a lámpák a házában, és a kertben is elsorvadnak a növények. A rózsa egészen összeszáradt, pedig a szomszéd átjár locsolni. Meg látják is néha az ablak mögül leskelődni őt délutánonként…

– Kit? – riadt fel bambulásából a rendőr. – A szomszédot?

– Nem, a kísértetet, az öregasszonyt – magyarázta a fiú. Kivárt, hátha lesz több kérdés, de a felnőttek nem szóltak. – Szóval üzleteltem a faszival. Ám amikor suli után elmentünk a házhoz, azért rákérdeztem, miért nem ő megy be. Ha még kulcsa is van. Mert kulcsot adott, hogy azzal menjek be.

– És mit mondott? – kérdezte mohón az anyja. A sebesült az orrához nyúlt, és a gézen át kitapogatta, mint aki ellenőrzi, ott van-e még. – Az igazat. Hogy fél az anyja szellemétől. Egyszer már megpróbálta kihozni azt a dolgot a házból, de valami rátámadt. És ő alig tudott kimenekülni, mert a lába, az egyik lába reumás. Valóban bottal járt és sántított. Szóval hittem neki. Nem is azért, mert mindent őszintén elmondott, hanem mert láttam, hogy fél.

– Mit mondott még neked? – kérdezte az anyja rosszat sejtve.

– Elmesélt mindent. Amikor értesítették, hogy anyja meghalt, hazajött Amerikából. Már csak a temetés után ért ide. Tudta, hogy az anyjának egy csomó aranya volt, de nem találta sehol a házban. Elment hát egy spirutisztához…

– Spiritisztához – javította ki a nyomozó.

– Ahhoz – hagyta jóvá a fiú. – Az megtalálta a rejtekhelyet. A postán van az összes arany. Egy bérelt széfben. A széf kulcsát is meglátta ez a szellemidéző – az ürge anyja a matraca alá dugta, az emeleti hálószobában – kis szünetet tartott, megvakarta a kötést állán. – Ezt kellett volna nekem kihoznom.

– Dehát mért bízott volna rád ilyesmit? – kérdezte anyja értetlenül. Kopogtak, egy fiatal nővér dugta be fejét az ajtónyíláson. – Nemsokára jövünk, és levesszük – mondta vidáman. A beteg intett neki: – Alig várom.

Amint a nővérke mögött becsukódott az ajtó, a fiú így folytatta: – Megpróbálta ő is. A szeánsz után, a spi…ritisztától azonnal a házba sietett. De ekkor valami megtámadta. Azt mondta, egy sötét árny végigüldözte az egész házon, és alig tudott kiszökni. A kezét elérte, és az…nem mutatta meg, de azt mondta, látszik a nyoma a kesztyű alatt.

– Igen, ő volt az – emelte fel fejét jegyzetfüzetéből a nyomozó. – Most már emlékszem. Bejött hozzánk este, egy hete. A jobb keze be volt csavarva valami törülközőbe. Feljelentést akart tenni, de olyan zavartan viselkedett, hogy azt hittük, részeg. Amikor megkérdeztem, ki támadta meg és hol, szó nélkül sarkon fordult, és otthagyott.

– Látta a kezét? – fordította fejét hirtelen a vaskos hang irányába a fiú. Fájhatott neki a mozdulat, mert összerezdült egész testében.

A nyomozó kis ideig hallgatott, majd szeme az anya kétségbeeset arcára villant: – Nem – mondta aztán hidegen.

A fiú fújt egyet, majd így folytatta: – Mindegy. Úgy gondolta, ha visszamegy, ez a dolog elintézi. Engem meg nagyon nem érdekelt ez a kísértet. Tudtam, hogy gyors vagyok, ha valami lesz, pár másodperc alatt kint leszek a házból. Lehagyok bárkit a pályán, miért pont…– benne akadt a szó, és testét ismét megrázta valami, de most nem a fizikai fájdalom. Beletelt egy fél percbe, míg folytatni tudta: – Odabenn minden olyan nyirkos és sötét volt. Késő délután léptem be, de minta éjszaka lett volna a házban. A szagok pedig – úgy éreztem, mintha valami nagy, koszos állat lenne a házban. Felmentem a lépcsőn, és ahogy a fickó magyarázta, a folyosó végén balra fordultam. Ott volt a hálószoba. Egy ócska, kopott faágy volt a közepén, a matrac rajta csupa folt. Szerintem a nyanya az ágyon halt meg, és becsinált…

– Péter! – vágott közbe feddőleg anyja. Majd enyhébben így folytatta: – Még mindig nem értem, miért mentél oda? Egy idegen házba…

– Kellett a pénz, anya – legyintett a fiú. – Megígértem Annának a mozit.

– Az a lány kihasznál téged, megmondtam, hogy nem…

–Hagyjuk most ezt – kérte halkan a sérült, mire az anyja elnyelte a mondat végét.

– Ott tartottál, hogy megláttad az ágyat – segítette ki a történetet a nyomozó. A fiú így folytatta: – Benyúltam az alá a büdös matrac alá, és tényleg ott volt egy konyakosmeggyes doboz. Kinyitottam.

– Benne volt a kulcs? – vetette közbe a férfi.

– Igen – jelentette ki a fiú. – De ekkor megéreztem, hogy figyel.

– Ki? – kérdezte anyja idegesen.

– Ő – válaszolt a fiú, és mind tudták, kire gondol. – Ott volt a sarokban, egy hintaszék mögött. Tényleg olyan volt, mint egy fekete árnyék, de ugyanakkor valahogy láttam mögötte vagy benne azt az asszonyt. Csupa ránc volt az arca, és láttam, hogy gyűlöl azért, amit teszek.

Nyelt egyet, mire az anyja felemelte a mellette lévő kis asztalkáról a vizespoharat, és az ebben lévő szívószál végét a gézen vágott nyíláshoz illesztette. A fiú hosszan, nagy kortyokban ivott. Amikor végzett, néhány csöpp gyöngyözve végigfutott kötésén.

– És aztán mit tettél? – kérdezte türelmetlenül a nyomozó. Jegyzetfüzetét már korábban az ágyra tette, látszott, alig írt bele valamit.

– Futottam – mondta a sebesült. – Ahogy életemben nem futottam még. Át a felső folyosón a lépcsőig, le a lépcsőn, át a nagyszobán, ki az előtérbe, egészen az ajtóig – mélyet sóhajtott, nyugtalanul, mint aki nem akarja tovább mondani.

– És aztán? – kérdezte anyja.

– Elestem – vallotta be csüggedten a fiú. – Nem tudom, miben – talán a cipőfűzőmben, talán a szőnyeg gyűrődött meg ott, az ajtó előtt. Ahogy megfordultam a földön, hogy felálljak, ott volt rajtam.

– Mit csinált? Mit művelt veled?  – kérdezte kétségbeesetten anyja.

– Semmit, anya, csak megfogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett – nyugtatta fia. – Aztán elsötétült minden. Arra riadtam, hogy a rendőrök szólongatnak a járdán.

– Elvesztetted az eszméleted? – kérdezte a nyomozó értetlenül.

– Olyasmi – mondta a fiú. – Egyszer elestem biciklivel. Fejreálltam, és az utána következő pár perc teljesen kiesett. Na, ez is olyan volt. Emlékszem, hogy a rendőrök összeszedtek és behoztak ide, de csak villanásokban, képekben. Azt sem tudom, miért kötöztek be, szerintem összetörtem az arcom a házban, bár nem érzek semmi fájdalmat. A kezemből eltűnt a kulcs, pedig rémlik, hogy kihoztam…

Ismét hallgattak egy sort, amit most ajtónyitás hangja tört meg. Fiatal, szakállas orvos lépett be, mögötte az előbbi nővérke hozott egy csilingelő fémtálcát, ollókkal, szikékkel.

– Na, nézzük ezt a fiút – mondta a doktor nyugtalanul.

– Én megyek is – állt fel zavartan a nyomozó. – Majd még visszajövök talán…a részletek miatt.

Az anya odasietett hozzá, és az ajtóban megfogta kabátja ujját: – Ugye nem lesz belőle baja? – kérdezte szinte könyörögve. A férfi belebámult a sápadt arcba, majd megcsóválta fejét: – Ez a Kármán eltűnt. Nem tett feljelentést. Így nem hiszem, hogy ügy indulna betörés miatt. Nem is ezért jöttem.

A nő értetlenül bámult rá, ezért be kellett fejeznie: – Hanem a fia sérülése miatt. Arra vagyunk kíváncsiak, ki bántalmazta.

– Bántalmazta? – nézett vissza az ágyra az asszony. Az orvos közben elkezdte vágnia a kötés szélét. Mögötte a nővérke valamit felszívott egy injekciós tűbe.

Mikorra a nő visszafordult, már csak nyomozó távolodó hátát láthatta a folyosón.

A férfi egy sarok mögött fiatal, vakítóan csinos lányba ütközött.

– Pardon – mondta neki.

– Bocsánat – szólt a lány is, és ellépett előle. Hosszú, fekete hajából a tízenévesek ártatlan illata áradt a férfi felé.

– Nem tudja véletlenül, hol van 42–es kórterem? – kérdezte hirtelen a nyomozótól.

A férfi épp onnan jött. Aztán eszébe jutott Kármán karja, amit azon az esős estén látott, amikor a férfi bent járt a rendőrségen feljelentést tenni. Feljelenteni anyját, aki holtában is képes volt ártani neki. Bejelenteni azt, hogy az anyja megfogta a jobb kezét, és elsorvasztotta, ráncos, eltorzult, csúf taggá változtatva. Miután mindez átsuhant rajta, azt válaszolta a lánynak, hogy nem.

A sikoly, ami a folyosó végéből felharsant, úgyis útba igazítja majd.

 

vége

   

 

1 komment
horror