Amikor megtaláltam a forrás (egyébként Aranyosi-forrásnak nevezik) kútját, akkor még csak rossz érzésem volt, mielőbb el akartam menni onnan, pedig kora délután volt, egy nyugodt, nyár végi nap. Csak később tűnődtem el rajta, hogy mennyire elhagyatott, különös helyen van, a hegyek közt, egy horhos mélyén, ahol csak az ösvényre kihelyezett tábla miatt találni rá. És jóval később belém villant egy kép, hogy éjszaka ott vagyok, és a hold süt, és csak várok, és nézem a kútban sötétlő vizet, és tudom, valami van benne. Ez az egyik legrémisztőbb dolog, amit el tudok képzelni. Azt hiszem, nagyon rossz hangulatú az a hely, biztosan történt valami ott, ami rányomta bélyegét, és szerintem rengeteg ilyen hely van a világon miattunk, emberek miatt.

A forrás

Az erdész megállította az autót, kiszállt, kényelmesen rágyújtott, figyelve, ahogy a két fiú kikászálódik a kocsiból. – Itt volnánk – intett egy ösvény felé, mely vízmosás árnyékos, buja vágatába vezetett. Sósjani és Toma körbenéztek a rengetegben.

Nagy, idős fák nyújtóztak köröttük az égig, a napfény sárgás csápokkal tapogatódzott köztük, a levegőben vadrózsa és morzs illata terjengett, és mindent megtöltött az erdő zaja, az ágak roppanása, a tücskök ciripelése, a távoli fűrészelés sivító hangja. Széles ösvény, vagy inkább egy hegyoldalba vágott út vezette ide őket, felfelé meredeken emelkedett a part, a fák szinte lihegve kapaszkodtak rajta, de lefelé enyhébben, lankásabban bukott alá a terület, árkok, horhosok szabdalta völggyé válva.

– Na, odalenn van a forrás, annak a mélyéről szokott beszélni a Nagy Öreg – magyarázta az erdész, és előre indult, lefelé az ösvényen. – Vagyis hát ezt mondák, akik hisznek benne. Én ugyan még sosem hallottam semmit onnan lentről, csak békakuruttyolást – vallotta be. A két fiú követte őt, Sósjani menet közben elővette tokjából kameráját, és ellenőrizte, tiszta-e a lencse. Az erdész kivette szájából a cigarettáját, és óvatosan, oldalazva ereszkedett, míg el nem érte az árok fenekét. Középen, féméteres sávban posványos, ingoványos volt a talaj, de a két szélén lehetett haladni.

– Ez egy pozitív forrás – magyarázta az erdész –, tavasszal egészen dús lesz, és a víz mindenhol megjelenik idelenn, szóval az állatok ide járna inni – mutatta a sárban elszórt patanyomokat, aztán slukkolt a cigijéből.

Haladtak az árokban jó tíz métert, és egy kanyar mögött elébük bukkant a forrás kútja. A betonkarima a káváig tele volt vízzel.

– Húha – torpant meg ez erdész. – Itt valami történt.

Közelebb mentek a térdig érő betongyűrűhöz, körbeállták és belebámultak a zöld, zavaros lébe, melyből enyhe iszapszag párolgott.

– Mostanában nem is esett sok eső – jegyezte meg Toma. – Miért van ez ennyire tele?

– Nem tudom – vallotta be zavartan az erdész. Oldalt mutatott. Gyökerekhez kötözve, hosszú zsinóron ódon favödör hevert a földön. – Ezzel szoktunk vizet merni, és normál esetben le kell engedni legalább hét méter mélyen, hogy beleérjen. Itt valami történt.

– Ja, de akkor most mi van, megfulladt a Nagy Öreg? – kérdezte Sósjani, miközben elhátrált a kúttól, és bemérte a kamerával a látványát.

– Ezt is veszed? – kérdezte az erdész riadtan.

– Nem, csak megnéztem a képet – csóválta fejét a fiú.

– A Nagy Öreget ne féltsétek. Rengeteg járat van a hegy alatt, mert itt volt az aranyosi bányajárat, tele van fúrva mindenhol a hegy, mint egy sajt. Meg a Nagy Öregnek amúgy se árt meg egy kis víz, hisz halhatatlan, nem? – nevette el magát az erdész.

– Maga nem nagyon hisz benne, ugye? – kérdezte Toma óvatosan.

Az erdész elnyomta cigarettáját egy fatörzsön, majd a zsebéből kis fémkazettát vett elő, abba rejtette a csikket, végül homlokráncolva Tomára nézett: – Szerintem az a fontos, hogy ti miben hisztek. Azt gondolom, a Nagy Öreg – ha létezik is – csak annak válaszol odalentről, aki hajlandó elhinni az ilyesmit – bólogatott, mintegy alátámasztva az igazát. – Na, nekem például soha nem válaszolt.

– Értem – szögezte le Toma, majd felsóhajtott. – És köszönjük a fuvart. Meg hogy megmutatta a helyet.

– Nincs mit.

Csöndben maradtak, vártak, hallgatták a rovarok és távoli, ismeretlen madarak által keltett zajokat, és nem néztek egymás szemébe.

– Jó erőben vagytok, fiatalok vagytok. Van a kocsimban egy vödör – jegyezte meg aztán az erdész, majd a favödörre mutatott: – Azzal együtt, ketten egy óra alatt kiszeditek a vizet. – A horhos közepe felé fordult: – Öntözzétek csak ide, az állatok úgyis szomjasak, örülni fognak neki éjszaka. – A két fiúra nézett várakozóan: – Hozzam?

Toma Sósjanira sandított, aki közben levette a melegítő felsőjét, leterítette, és rárakta a kameráját, majd ő is lehuppant mellé. – Mi legyen?

– Nekem van időm – jegyezte meg Sósjani mogorván.

– Akkor csináljuk – lelkesedett Toma, mire az erdész elindult, ellökte vastag, katonai gyakorlóba bújtatott testét a horhos falától, és fölment a kocsijához.

– És te hiszel ebben az egészben? – kérdezte csöndesen Sósjani Tomától. – Már úgy értem abban, hogy megéri elszarni a napunkat erre, mert van odalenn egy mesebeli lény, a víz alatt, aki csak arra vár, hogy dokufilmet csinálhassunk róla, amivel aztán történetesen megnyerjük a megyei ifjúsági dokufilmrendezői versenyt szeptemberben?

– Ha van odalenn valami, és ha szóra bírjuk – számolta ujjain a feltételeket Toma –, akkor megnyerjük azt a szaros versenyt, ebben biztos lehetsz.

– Aha – hagyta jóvá Sósjani beletörődve, majd hallgattak, aztán figyelték, ahogy az erdész visszaóvakodik a csúszós ösvényen, kezében egy sárga műanyag vödörrel meg egy hosszú, erős kötéllel. – Ebéd után visszajövök, megnézem, hogy haladtok – mosolyogott rájuk csupa szakáll arcából. – Ha megunnátok, és hazamentek, a vödröt csak hagyjátok itt. És a földút visszavisz a garázssorig, ahol felvettelek titeket. – Rákötötte a kötelet a vödör fülére, majd az első merítést ő maga végezte el. Széles, nagy mozdulattal loccsantotta ki a vizet. – Jó messzire öntsétek, hogy a forrás környéke ne ázzon el – kérte őket. Toma megragadta a másik vödröt, és csatlakozott. Sósjani kelletlenül felállt, és elvette az erdésztől a sárga vödöröt.

– Minden jót, fiúk! – intett nekik a férfi, aztán nyögve megindult az autójához, de még a kanyar hajlatában megtorpant. – Arra figyeljetek, hogy bármennyire szomjasak is lesztek, ebből a vízből ne igyatok. Most egyáltalán nem tiszta a forrásvíz, ki tudja mi ment bele, hogy így felduzzadt. Majd hozok nektek kólát délután…szeretitek a kólát?

A fiúk bólogattak, hogy szeretik, majd figyelték, ahogy eltűnik, aztán nekiláttak a munkának. Eleinte könnyen ment, mert csak bele kellett meríteni a vízbe a vödröt, de később, ahogy haladtak, és már a kötelet is használni kellett, mind nehezebb lett a dolog. Izzadni kezdtek, a levegő is megsűrűsödött a fák közt, és mintha a napfény is erősebben, fehérebben tűzött volna rájuk odafentről. Sósjani egy óra múltán annyira kifáradt, hogy behúzódott egy fa árnyákéba, onnan figyelte Tomát, közben néha csinált róla egy snittet. Levette pólóját is, látszott beesett, csontos mellkasa, ami miatt a többiek oly sokat csúfolták az öltözőben. Nagyon jó bioszos és matekos volt Sósjani, és általában nem érdekelte semmi olyan, ami egy átlagos osztálytársát érdekelte volna, legfeljebb a csajok, de az is csak egy fura, bizsergető sóvárgás volt a szíve mélyén. Később, ahogy beljebb ment az erdőbe hogy vizeljen, megtalálta a gombát. Letörte és odavitte a kalapját Tomának, aki rendületlenül dolgozott tovább.

– Figyelj, erről olvastam. Vörhenyes pemetegomba – magyarázta neki lelkesen. Toma abbahagyta a vödrözést, és csak egy kicsit lihegett. Pont az ellentéte volt a másiknak. Erős, robosztus fiú, római arcéllel. Az ember azt gondolta, bokszoló lesz belőle, de Toma inkább az irodalomhoz vonzódott. Asimov és Tolkien volt a kedvence, és ebben az évben felfedezte fel magának Adyt is. – És ez mire jó? – kérdezte mélyet sóhajtva.

– Megenni – bólogatott Sósjani. – Megpördít minket, teljesen elszállsz tőle, órákig lebegni fogsz meg ilyenek – bizonygatta.

– Nem veszélyes? Úgy értem, nem mérgező? – kérdezte Toma gyanakodva.

– Dehogy – Sósjani eltűnődött. – No jó, talán nagy mennyiségben. De ha csak ennyit fogyasztasz – letört egy darabot a kalap pereméből és a másiknak adta, majd tört magának is, és a szájába tette –, akkor nem lesz mellékhatása. Nyeld le.

Toma behunyta szemét, aztán erőset nyelt, de azonnal köhögni kezdett. – Ah, megakadt – nyögte, majd felkapta Sósjani félig teli vödrét. – Innom kell.

– De azt mondta... – kezdte volna Sósjani, ám Toma leintette: – Nem érdekel, csak nem mérgező egy pár korty forrásvíz – azzal megdöntötte a vödröt, és ivott. Sósjani nézte, majd a kezében tartott gombakalapot összemorzsolta, és amikor Toma végzett, elkérte tőle a vödröt: – Igazad van. Én is szomjas vagyok. – És ő is ivott.

Nekikezdtek ismét a munkának, immár közösen, és néha meg-megállva kérdezgették egymást, hogy van-e már hatása a gombának, de nem tudtak semmi különösről beszámolni. Toma aztán egy idő múlva azt mondta, hirtelen hideg lett, szinte már fázik, ezért még jobban rákapcsolt, Sósjani pedig tapogatni kezdte az orrát. – Te, nem nőtt meg az orrom? – kérdezgette riadtan Tomát, aki olyan gyorsan dolgozott, hogy oda se nézve rávágta, hogy nem.

Kora délutánra járhatott, amikorra a vödrük már sötétségbe bukott alá, nem látták még a víz csillogását se, mert a nap, a lombok miatt nem jutott el a kút fenekéig.

– Pihenjünk – kérte Sósjani, és leheveredett a kamerája mellé, a melegítő felsőjére.

Toma szótlanul melléült, majd pár perc után hátradőlt a fűben, és a fák közt tündöklő kékséget nézte. – Egyáltalán minek ide egy forrás? – kérdezte inkább önmagától. – A várostól alig öt percre vagyunk. Aki szomjas, az haza tud menni inni. Minek ez ide?

Sósjani nem válaszolt, talán már el is aludt, talán szendergett, de az öreg, reszelős hangra felpattant a szeme.

– Hogy nekem legyen egy jó kis helyem.

A hang a kút mélyéről jött, visszhangzott és ide-oda csapódott a forrás falán. Olyan volt, mint egy nagyon-nagyon idős ember hangja, aki élete nagy részében talpas Kossuth cigarettát szívott.

A két fiú felpattant, és a betongyűrűhöz óvakodott: – Van ott valaki? – kiáltott le Toma reszkető hangon.

– Mit gondolsz? – jött a válasz azonnal. Toma falfehéren fordult Sósjanihoz, aki elkerekedett szájjal bámult a kútba. Megragadta a vállát, és a fűben heverő kamera felé mutatott. Sósjani odaszaladt, felkapta és bekapcsolta.

– Te vagy a Nagy Öreg? – kérdezte Toma, figyelve, ahogy társa int, hogy megy a felvétel, és vele szemben odaáll a kút másik oldalára.

– Sok nevem van. Igen, így is hívnak – mondta az idegen a kút mélyéről. Gunyoros és kötekedő volt hangja, Toma úgy érezte, szavai szinte befolynak füle nyílásán.

– És mióta élsz itt? – kérdezte tétován.

– Na, várjunk csak – akadékoskodott az öreg – elmesélek én mindent, de adjatok ennem. Anélkül nincs válasz.

– Nekünk meg kajánk nincs – vallotta be Toma.

– De van. Ti magatok.

A két fiú egymásra nézett, majd Sósjani leengedte a kamerát. Toma hátrébb lépett a kúttól: – Hogy érted?

– Valamelyikőtök lejön hozzám. Ha jól laktam, válaszolok a másiknak. Mindent elmondok, amit tudni akar. Áll az alku?

Sósjani megkerülte a kávát, és Toma fülébe súgta: – Ez őrült. Meg akar enni minket.

– Tudom – súgta vissza Toma lelkesen –, de menjünk bele. Elmondja, amit el kell, aztán elszaladunk. Mit csinálhat velünk?

Sósjani hitetlenkedve meredt rá, és ellenkezni akart, de Toma már ismét a kút fölé hajolt: – Rendben, áll az alku. De más sorrendben. Előbb beszélsz nekünk, aztán kapsz élelmet.

– Nagyszerű – nyugtázta az öreg, és Toma megpördült, mert a hang hirtelen mellőle szólalt meg –, csak ne feledjétek, kivel kötöttetek üzletet – az ég hirtelen elsötétedett, és hideg szél kélt –, olyasvalakivel, akinek a hatalma – a fák recsegve meghajoltak, ide-oda lóbálták koronáikat – nagyobb, mint azt ti valaha is – egy róka szaladt át a tisztáson, majd megtorpant, és felvonyított a sötét égre – el tudnátok képzelni, ezért ha nem tartjátok be a szavatokat – hirtelen sötét árnyék, füst majd sárga láng csapott fel a kút mélyéről –, feljövök hozzátok, és én magam viszlek le a mélybe – és a lángok közt egy fehér, izzó angyal alakja derengett fel.

Aztán hirtelen minden visszatért. Ott álltak a forróságba, a napsütésben, a moccanatlan tisztáson.

– Mi a szar volt ez? – nyögte Sósjani hisztérikusan. Toma egyik szeme sarkából egy könnycsepp gördült le, nyitotta a száját, de nem tudott válaszolni. Megtette helyette a Nagy Öreg: – Ez az volt, hogy rossz emberrel kötöttek üzletet – jött fel a hangja ismét a mélyből.

– Ki vagy te? – vett erőt magán Toma, és bár csak suttogott, a másik meghallotta.

– Én vagyok az, aki a kezdetektől fogva itt volt. Talán az angyalokkal jöttem, talán az anyag zugaiba kucorodva, nem tudom, de örökké e hegyek közt és a város völgyében kóboroltam. Az is lehet, ez a hely volt az édenkert, és én vagyok a halhatatlan elsőszülött, akinek átka, hogy bezárva marad kudarca helyszínére – de ki tudja már ezt megítélni?

– Nem tud innen elmenni? – ravaszkodott Sósjani, közben vadul vizslatta az ösvényt, és mutogatott Tomának. Ajkaival formázta is: Fussunk el.

– Nem tudok elmenni csak a völgy pereméig, de gyors vagyok, utolérlek, bárhova futnátok is, ezért nem érdemes az alkunk megszegésén törnöd a fejed – jött a mélyből a hang. Sósjani erre teljesen összeroskadt, még a videokamerát is a földre célozta, és csak állt ott bénán, elesetten. Toma odament hozzá, elvette a kamerát, ellenőrizte majd a sötétségre irányozta: – Mit láttál, mióta itt élsz?

Sokáig nem jött válasz, már azt hitték, hogy a Nagy Öreg el is ment, aztán mégis megszólalt: – Emlékszel arra, amikor a kertetekben az apád lefűnyírózta azt az egérodút?

Toma döbbenten bólintott: – Emlékszem.

– A földhalom tetejét levágta a gép, és a nőstény egyből elszaladt, és pár fehér, vonagló, ujjbegynyi kisegeret a penge kettészelt, ők voltak a szerencsésebbek, mert a többieket a napfény és a meleg, a forróság lassú kínhalálra ítélte. És te ott guggoltál felettük, és nézted ezeknek a csupasz teremtményeknek a hibavaló vonaglását, és a lassú pusztulásukat, és arra gondoltál, hogy azt sem tudják, mi történik velük, így, ilyen értelmetlenül jöttek létre és mennek el. Na, ezt láttam én itt – csak, emberekkel.

– Hetekig nem mentem a hely közelébe. Vagy hónapokig – mélázott emlékein Toma.

– Én sem megyek már be a városba. Régebben, két-háromezer évvel ezelőtt gyakran megfordultam odalenn, persze éjszaka, álruhában. De innen, innen a föld mélyéről is jól látok mindent. És amit láttam, az elmúlt időben, amit csináltatok az elmúlt években, az olyannyira viszolygással tölt el, és olyan dühvel és undorral, hogy nem vágyom már rátok csak akkor, ha éhes vagyok.

– De miért eszik embereket? – kiáltott fel Sósjani elkeseredetten, inkább Tomának címezve a kérdést, mint a Nagy Öregnek.

– Nem eszem meg szó szerint őket. Csak elveszem az erejüket. És azzal jóllakom. Más kérdés, hogy ők ebbe belehalnak – jött a nyugodt válasz.

– Még mindig nem értem, hogy mi a célja a maga létezésének – jelentette ki Toma. – Ott ül a föld mélyén, figyeli a városunkat, és undorodik tőle. Nem tudja, honnan származik, és minden vágya, hogy elkapjon valakit, akinek elveheti az erejét. Mi ennek a lényege?

Az Nagy Öreg megvárakoztatta őket a válasszal, de aztán kissé türelmetlenül így szólt: – Ti, emberek mindig az értelemet keresitek, mindenben látni akartok valami mögöttes tartalmat. Azt hiszitek, a világ jól felépített, logikus és kiegyensúlyozott hely. Minden történetetek úgy végződik, hogy van benne tanulság és egyensúly, még akkor is, ha a tragédiákat írtok. Ezzel szemben a valóság, amit én látok, kaotikus, esetlen, egy összegubancolódott csomó. A világ, amiben éltek értelmetlen. Vegyük csak a férfit, aki idehozott, majd ravaszul rávett titeket, hogy elvégezzétek helyette a munkát. Részeges, durva alak, aki pár hónapja agyonverte a feléségét, és aztán felzabáltatta a vaddisznókkal, innen nem messze. Azóta minden héten megerőszakolja a nyolcéves lányukat. Ennyit a jó történtekről. Lassan kezdek éhes lenni. Van még kérdés?

Sósjani intett Tomának, hogy most ő jön, majd a sötétség fölé hajolt: – Van. Meg lehet magát ölni? El fog maga pusztulni valaha?

A hang szinte derűsen csengett fel hozzájuk: – Itt ültem, hetekig a víz mélyén, mivel egy elárasztott bányajárat túlfolyt, és felnyomta a vizet. Gondolod, hogy lett tőle valami bajom? Egyébként már nagyon sokszor meg akartak ölni, mindenféle módon próbálkoztak. Voltak olyan népek, akik pontosan tudták, ki vagyok, és irtóztak tőlem. Háborút indítottak ellenem. Mások felszegeztek gerendára, megégettek vagy lefejeztek. Mégis itt vagyok. Szóval azt hiszem, az a sorsom, az az átkom, hogy örökre ezen a környéken tanyázzam. És figyeljem a történeteiteket, amit ti életnek hívtok.

Sósjani ismét intett Tomának, hogy menjenek arrébb. Elsétáltak a felfelé emelkedő ösvény közepéig.

– Valahogy el kell szöknünk – jelentette ki Sósjani elszántan.

– Hiába suttogsz, úgyis meghallja – figyelmeztette Toma.

– Nem érdekel, én el akarok húzni innen – csattan fel Sósjani, majd lenézett a Tománál lévő kamerára. – Ezt most veszed?

A másik bólintott. – Láttad te is az előbbit, nem? – szegezte neki a kérdést. – Szerinted meddig jutnánk?

Sósjani nem válaszolt. Toma megvonta vállát: – Húzhatnánk sorsot – mire Sósjani rámeredt, arcában döbbenet és rettegés, ami aztán meglepetéssé vált. Toma megfordult, és akkor már ő is látta a közeledő erdészt. A kezében két üveges Pepsit lóbált.

– Na, hogy álltok, fiúk? – ereszkedett le hozzájuk a férfi.

– Jól – bólintott Toma, és rejtve, gyorsan megrúgta Sósjani bokáját. – Nagyon jól.

– Hagy nézzem – a férfi a forrás betongyűrűjéhez caplatott, majd lenézett a mélybe. – Ez igen – visszhangzott a hangja lefelé. – Szépen kitakarítottátok.

– Igazából ezt magának kellett volna megcsinálni, nem? – kérdezte tőle vádló éllel Toma.

– Hát, nincs így megszabva, de igen, az erdészet feladata tisztán tartani – vigyorgott rájuk elégedetten a férfi, és nyújtott a két üveget. – Tessék, a fizetségetek.

A fiúk elvették a pepsis üvegeket, és mellé léptek.

– És, megtaláltátok a Nagy Öreget? Válaszolt? – kérdezte tőlük az erdész. Toma bólogatott: – Igen. Ott van odalenn. Egy kicsit látszik a kopasz feje is – mutatta. Az erdész visszafordult a kút felé, kissé előre dőlt. – Most komoly? – bizonytalankodott, és ekkor Toma lehajolt, megragadta a lábát, és megemelte, és aztán már Sósjani is kapcsolt, fogta a férfi derekét, és együtt emelték és tolták, míg át nem bukott a betonperemen. Súrlódott és kiáltott, majd puffant odalenn.

Pár másodpercig csönd ült a tisztásra, aztán lentről jajgatás kélt: – Miért csináltátok ezt?  – ordította a férfi. – Eltört a lábam. Azonnal engedjétek le a kötelet! Nem halljátok? – aztán hirtelen elhallgatott.

Toma figyelmesen nézte a kút alján tanyázó sötétséget, de nem látott semmit. Sósjani odalépett mellé, és megütögette a vállát: – Menjünk – kérte szelíden.

Toma bólintott, megindult a másik után, aztán meggondolta magát, és visszament a kúthoz. Pár másodpercig fülelt, de az erdész nem adott ki hangot.

Végül Toma belesuttogott a mélységbe: – Látod? Mégsem annyira értelmetlen.

 vége

Kilencvenéves nagyanyámnak, aki már csak meg akar halni.

A Szürkék

Emlékszik az ősz szagára, a félelemre a bombától, arra, hogy nem tudta, szeresse vagy gyűlölje Reagant a tévében, és emlékszik a Limahl dalra, amit a moziból kifelé jövet dúdolt, hátha nem felejti el másnap reggelig. Igen, a Végtelen történet. Imádta a zenéjét. Másnap reggelre elfelejtette.

Never ending sztori…

Négyen bandukoltak az utcán a lakótelep sárga fényben égő házai felé. Hárman jó barátok voltak, megengedték a fiúnak, hogy csapódjon. Hetek óta tartott ez a bizonytalan állapot. Nem tudta, kedvelik-e vagy csak szánalomból vannak vele. Mind egy őrsben voltak, és senki más nem volt hajlandó vezetni az őrsnaplót. Akkoriban az őrs egy tanítási osztály egy egysége volt. Az őrsök alkották a rajt, ami maga az osztály volt. Akkoriban az iskolai ünnepeken piros nyakkendőt hordtak a felsősök, utálták Reagant, az amerikai elnököt, és a fiúk mindig T34-es tankokat rajzoltak a napköziben. Vagy birodalmi lépegetőt.

Anyám azt mondta, megvan a cím.

Szólt az egyikőjük, hátrafordulva, kacsintva, egy gyűrött papírlapot nyújtva felé. Nagydarab szőke fiú volt, szeretett a maszturbálásról beszélni, ami különösen zavarta a fiút.

Holnap elmehetsz hozzá.

Ti nem jöttök?

Megálltak mind a hárman, összenéztek. Látszott rajtuk, ezt már megbeszélték.

Te vagy az őrsvezető.

Vonta meg a vállát a legalacsonyabb, aki talán valóban kedvelte a fiút.

Meg te nem jársz edzésre, szóval neked van időd délután.

Magyarázta a másik, akinek már nem emlékszik az arcára.

Ja, szerencsére nem jársz.

Tette hozzá a szőke fiú, és ezen mind a hárman nevettek. Látszott rajtuk, a viccel a kérdés el volt döntve. Ő volt a kiválasztott, a szerencsétlen balfácán, akinek meg kell látogatnia a százéves öregembert.

Minden tanévben minden őrsnek egy-egy érdekes témát, cikket kellett leadnia az iskolai újságba. Azon az őszi hónapon ők kerülte sorra, a Mókus őrs. A szőke osztálytárs anyja javasolta a dolgot. Keressék meg a város legöregebb emberét, és beszélgessenek vele. Például a tanácsköztársaságról. Talán az öregember harcolt a hadseregben, és segített visszaverni a cseheket az Ipolyon túlra. Vagy a szlovákokat. A gyerekek nagyon jó cikket tudnának írni az emlékeiből.

Akkor még többes számban beszélt, ott a szülői értekezleten. A tanácsnál dolgozott, ő szervezte a százévesek hivatalos köszöntését. Virág, bonbon, valamennyi pénz. Így persze tudta, hogy jelenleg is él egy százegy éves apó a külváros egy düledező utcácskájában.

Anyám azt mondta, hogy a hatos busszal kell menned. Leszállsz a konzervgyárnál, és ott van a Sárköz utca. A tizenegyes számot keresd. Azt is mondta, elég rossz szag van nála.

Magyarázta a szőke fiú zavartan. Nem nézett a szemébe. A többiek se.

Segíthetnétek. Jegyzetelni.

Próbálkozott ő halkan, minden remény nélkül. Nem is válaszoltak, másról kezdtek el beszélni – a csajokról az osztályban, hogy kinek mekkora már a melle, avagy hogy melyik nem túl öreg tanárnőt dugnák meg –, megint úgy tettek, mint akik nem hallják a hangját, avagy nem értik azt a nyelvet, amit beszél.

Gyakran érezte ezt másokkal is, nemcsak felnőttekkel, hanem gyerekekkel, még néha nála kisebbekkel is. Mondott valamit, csinált valamit, és nem történt semmi. Mintha nem is létezne. Az emberek átnéztek rajta.

Ez persze néha jól jött. Például feleltetésnél. De volt benne valami nyugtalanító is.

Másnap zuhogott az eső, mikor leszállt a hatos buszról. Elhagyatott, földöntúli vidék volt ez. Jobbra egy romos, rozsdás gyárépület téglái vöröslöttek. Az egyik kéményéből savanyú füst gomolygott. Balra, a főútról nyíló utcákban földhöz kushadó munkáslakások húzódtak a város határáig. Ott egy üres placc volt, két focikapuval. Hallgatta a kapucniján doboló cseppeket, és lassan, a pocsolyákat kerülgetve megkereste a Sárköz utcát. Ekkor látta meg a Szürkét.

Egy magas, sovány férfi volt, szürke kalappal a fején, sárgás ballonkabátban. A kezében fekete aktatáskát szorongatott. Türelmetlenül topogott, és nyakát nyújtogatta, mint aki levegőt szaglássza. A fiú elment mellette, majd megfordult, és felnézett rá. A férfi megmerevedett. Végtelen lassúsággal pillantott körbe, majd le, így tekintete magakadt rajta. Olyan volt a nézése, mint egy mély kút. A fiú azt gondolta, beleesik, és csak zuhan, amíg a hang

– Mit keresel, kisfiú?

vissza nem rángatta. A férfi fehér arcán átvilágítottak a kékes erek. Nagyon betegnek tűnt, egy kopasz, öreg patkánynak, amit teleinjekcióztak ismeretlen vírusokkal a laboratóriumban.

– Te látsz engem, ugye?

Eszébe jutott, mit mondott kiskorában anyja az idegenekről. Válasz nélkül elfordult tőle, és bement a Sárköz utcába.

A tizenegyes ház kapujánál visszanézett az utca eleje felé. A férfi már nem volt ott.

Az öregember háza vályogból épült. Tetejét, ablakait mára szinte feketére aszott fából farigcsálták, ki tudja, mikor. Sokáig dörömbölt az ajtón, mire motozást hallott bentről. Apró, összegörnyedt vénember nyitott ajtó. Zöld selyemmellényt, régies inget és bő nadrágot viselt. Sárga haja maradékét hátrafésülte, szemét vastag szemüveg torzította.

Mit akarsz?

Kérdezte magas, sipító hangján.

István bácsihoz jöttem.

Én vagyok. Mit akarsz.

Inkább türelmetlen volt, mint goromba. Egyre másra a fiú mögé nézett, mint aki keres valamit.

Szeretnék interjút készíteni István bácsival. Az emlékeiről. Az iskolai lapba.

Az öreg hallgatott, lehorgasztotta feje enyhén remegett. Ő csak várt, figyelte a kapucnija peremén nyújtózkodó esőcseppeket, a pocsolyák csilingelését, és úgy érezte, a pillanat évezredekig tart.

Gyere be, megázol.

Motyogta a vénember, és kijjebb tárta az ajtót.

Valóban savanyú, nedves szag volt odabenn. Kopott, apró bútorok, egy varrógép a sarokban, rádió, ami szinte egy kisebbfajta szekrénynek tűnt. Az asztalon tál, mellette ruhák, kopott férfi, nadrágok, bő női szoknyák.

Régi ügyfelek. Beadták, hogy csináljam meg őket. Soha nem jöttek el értük.

Magyarázta az öreg.

Az hinnéd, hogy meghaltak. Vagy történt velük valami, he?

Nem várt választ, válaszolt ő magának, miközben leült egy nyikorgó karosszékbe.

Én is ezt hittem sokáig. De inkább az történt, hogy nem találtak vissza. Lehet, te se találnál vissza a házamhoz másodszor. Legfeljebb ha térképet rajzolsz. Tudsz térképet rajzolni?

A fiú a szoba közepén lévő asztalhoz telepedett. Előtte a tányér csillogott a gyér fényben, sárga csontokkal, húsleves szaggal.

Tudok.

Kipakolta a táskájából a jegyzetfüzetét és a tollát. Az utolsó oldalon nyitotta ki, ott voltak a kérdések, melyeket anyjával fogalmazott meg előző este.

Az egész életed egy térkép. Vagy egy labirintus. Vagy egy labirintus térképe.

Magyarázta az öreg a fiúra meredve. A fiú nem figyelt, fél szemmel az első kérdését olvasta.

Térkép, mely elkezdődik egy városban, ez kórházban vagy egy házban, és elvezet egy temetőig. Az, amit közben bejársz, az végigkövethető az ujjaddal. Az egész életed nem más, mint egyik helyről a másikra tartó menetelés. Éveken mész át, mint egy búzamezőn, és a térképen piros nyomot hagy a forró véred. Aztán eltemetnek valahol, és ott lesz egy kereszt. De.

Az öreg már inkább magának magyarázott, a fiú pedig nem merte félbeszakítani.

Van úgy, hogy valaki nem látszódik a térképen. Nem hagy nyomot, annyira jelentéktelen és semmi az élete, annyira unalmas és jelentéktelen ő maga is, hogy a világ nem veszi észre, és nem kerül fel a térképre. Ilyenkor bajba vannak ők is, a Szürkék.

Felkapta fejét, mert az öreg olyan fenyegetően ejtette a ki szót, melyre később még annyit fog gondolni, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá.

Kik azok a Szürkék?

Kérdezte végül. Az öreg előredőlt, kíváncsian, mint aki most veszi észe, hogy vendége van.

Elmondom neked, mert egyből láttam, hogy hasonlítunk. Ahogy álltál az udvaromban, az unalmas kis táskáddal a sárga esőkabátodban. Tudtam, hogy egyívásúak vagyunk.

Suttogta, mint akik titkot mond. Az is volt.

A Szürkék, akik a térképedet rajzolják. És ha kiteszik az ikszet, eljönnek érted. Ők azok, akik tudják, ismerik mindenki útját a bölcsőtől a koporsóig. Kivéve azét, aki olyan, mint én. Meg talán te.

Milyen?

Unalmas. Átlagos. Jelentéktelen. Súlytalan. Mintha nem is léteznénk. A társaid átnéznek rajtad, ugye? A felséged semmibe fog venni. A gyerekeidnek esze ágában se lesz engedelmeskedni a szavadnak. Az unokáid elfelejtenek kamaszkorukra. A kollégák észre se veszik majd, ha betegség miatt nem mész be dolgozni. Ezek vagyunk mi, fiam. A senkik, akik épp, hogy léteznek.

Hallgattak egy sort, az eső rákezdett, és mind vadabbul verte a ház tetejét. A fiú megköszörülte a torkát, de sokáig nem szólt, félt, hangját elnyomja a zaj.

Honnan tudja mindezt a bácsi?

Kérdezte végül, és remélte, nem hangzik bután a kérdés. Az öreg eddig egy kis szalaggal szöszölt, bütykös ujjai úgy jártak rajta, mint a motolla, néha tű csillant köztük, máskor cérnaszál feszült. Most az ölébe ejtette kezét, és bólogatni kezdett.

Egyszer beszéltem az egyikükkel. Debrecenben.  Mikor átköltözött a kormány. Vagy nem is, a Rákóczi zűrzavaros táborában. Vagy nem, talán amikor László fejét vették Budán. Szerencsétlen balek, azt se tudta, mi történik vele. Szóval nagyon rég volt. De emlékszem minden szavára. Azt hitte, egy vagyok közülük, mert láttam és hallottam őt. Talán így is van. Mindegy, soha többé nem láttam. Eddig nem jöttek el értem, ezért vagyok még itt.

A fiú még mindig a neveken töprengett, és valami rémleni kezdett neki a történelem óráról. Nem kellett számolgatnia, hogy kimondja.

Az nem lehet.

Az öreg csak nézte őt és bólogatott. Majd összerezzent, mint akit hazugságon kaptak.

Azt mondtad, az iskolai újságnak kell írnod valamit, ugye?

Kérdezte szelíden. A fiú kifújta a visszatartott levegőt, mint egy igent.

Akkor mondunk nekik valamit. Mondjuk azt, hogy ezernyolcszázkilencvenöt, nem nyolcvanöt nyarán születtem egy északi-magyarországi kisvárosban.

A fiú írni kezdett, megkönnyebbülve és gépiesen. Az öreg szép tiszta, rövid mondatai odasorjáztak a lapra, és kizártak azt, amit addig hallott. Nem akart semmit, csak leírni négy oldalt, teleírni négy lapot, ami elég lesz a cikkhez. Mikor végeztek, az öreg visszaolvastatta vele az egészet. Ahol ellentmondásba keveredett, kijavíttatta. Végül felállt, a fiúhoz ment, és a zsebéből egy papírba csomagolt valamit húzott elő. Olyan volt a szaga, mint a fiúöltözőnek.

Cukorka. Mert jó fiú vagy. És mert nem irigyellek azért, ami a térképeden van.

A fú elvette, megköszönte, és felállt. Az öreg kinyitotta előtte az ajtót.

Elállt az eső. Végre.

A fiú elköszönt tőle, és zavartan, kipirult arccal átvágott az udvaron. Hátra se nézve végigment az utcán, ki a főútra, elsétált a buszmegállóig, és csak ott dobta el a cukorkát.  

Két hét múlva az iskolai újságban lejött a cikke. Az újságot meg lehetett venni, de többnyire csak a tanárok és néhány stréber tanuló fizetett érte. A megmaradt példányokat ingyen el lehetett vinni a porta előtti kis állványról. A fiú felmarkolt kettőt, az írásához lapozott, a második oldalra, és megdobban a szíve, mikor megpillantotta nyomtatásban azt, ami addig csak a füzetében létezett. „Százéves szabómesternél jártunk” – mondta a cím. Ahogy elmélyedt a szövegben, észre se vette, hogy átmegy a hallon, az iskolakapun, az utcán, egészen addig, míg árnyék nem vetült rá. Valaki állt előtte.

A szürke kalapos férfi. Bár erősen tűzött az október délutáni nap, most is ballonkabát volt rajta.

– Szia, kisfiú.

Majdnem mosolygott. Egyik kezében az iskolai újság egy példányát tartotta. Felemelte a fiú arca elé, mint egy körözési papírt.

– Te írtad a cikket az öregről, ugye?

Kérdezte majdnem kedvesen.

– Ezért szaglásztál azon a környéken, ugye?

A fiú nem tudott megszólalni, csak bólintott. Hangzavar kelt a háta mögött. Azok hárman, az állítólagos barátai léptek ki a kapun, vitatkoztak valamin. Nagyon messzinek és valószínűtlennek tűntek, mintha nem is léteznének.

– Na, nézzük csak, segíts nekem.

A férfi kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy lapot, összezárta a táskát, majd vízszintesen megtartotta, és a lapot eligazgatta rajta. Valójában egy térkép volt. Piros vonalak kuszasága hálózta be, de a fiú még így is látta, hogy a város térképe. Vagy talán az országé. Nem lehetett pontosan megmondani, mert a városok, falvak, utcák, terek folyamatosan változtak a papíron.

– Jelöld be nekem, hol lakik az öreg. Te biztosan emlékszel rá.

Nem kérés volt, parancs. Egy piros végű ceruza járt hozzá. A fiú ismét hátrafordult, a barátai felé, akik továbbra sem közeledtek. Senki más, se a gyerek, se a felnőtt nem volt a közelben. El kellett vennie azt a ceruzát.

A térkép fölé hajolt, és arra gondolt, bejelölhetne bármit, de ebben a pillanatban a változó nevek és helyek hirtelen kristálytiszta képpé merevedtek, és megjelent előtte a felirat „omladozó gyár”, mellette egy másik, „buszmegálló”, mellette pedig utcanevek és házszámok. Hirtelen nagyra nőtt a Sárköz utca, majd még nagyobbra a tizenegyes szám. Később, mikor majd feltalálják, a fiú – akkor már férfi – a GPS-en lát hasonlót, mikor az ráközelít egy távoli célra. A tizenegyes számra tette a ceruza hegyét, és kört rajzolt köré. Könnyebben ment, mit gondolta.

A szürke kalapos rápillantott a jelre, és biccentett.

– Tudhattam volna. Hányszor elmentem a háza előtt…

Komótosan elrakta a ceruzát és a térképet. Az újságot a fiúnak nyújtotta, közben feje fölött elpillantott a közeledő gyerekek felé.

– Jó kis cikk egyébként. Kár, hogy hazugság. Na, menj.

Nem fogja bántani?

Ennyit tudott kinyögni, ennyire futotta, de ahhoz képest, hogy hány éves volt, és hogy a Szürke mennyire hihetetlennek és veszélyesnek tűnt, ez is több volt a semminél.

A férfi most először nézett rá érdeklődve és talán meglepetten.

– Nem. Nem lesz fájdalmas. De lehet, utána még alkalmazzuk is.

Azzal otthagyta, mert a fiúk megérkeztek, hátba vágták őt, és ő megfordult, és mire visszafordult, a Szürke már nem volt ott.

A fiú akkor nem, csak később értette meg, mit jelentett, amit a férfi utoljára mondott. És aztán, mikor végiggondolta, egy életre boldog lett ettől a mondattól.

vége