Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. március 15. 00:21 - Valmont

Örökség

p3130242.JPG

Dögkút - szótár szerint: verem elhullott állatok tetemének. Nyelvújításkori lenne a szó? Furcsa összetétel, mert a kútból alapvetően kiveszünk valamit, így nekem itt a jelentés és a használat élesen elkülönül. Volt egy dögkút a várost feletti, a házunk mögötti erdő mélyén, de most, hogy elmentem oda, már nem találtam, csak egy hatalmas farakás volt a helyén, talán azzal takarták el (rákerestem: 2005-ben az EU-s szabályozás miatt bezárták az összes dögkutat az országban). A dögkút igazából nem egy érdekes dolog, bár én sosem értettem, hogy kik jelölik ki a helyét, aztán meg hogy a népek honnan tudják, hogy hol van. Nekünk eszünkbe se jutott volna, hogy oda elcibáljunk egy állatot. Az egyik kutyát az erdőben ástuk el, pár nap múlva ki is forgatta valami, így a részeit mésszel leöntözve temettük vissza. A másiknál már tanultunk az esetből, a kertben, a kerítésen belül földeltük el. Itt, ebben az írásban a dögkút mellé behoztam még egy egy másik elemet is, a Lucifer zuhanása keltette nyílást, mely persze rossz dolgok forrása lesz. A város pedig, amit elhagynak lakói, és gyermekei csak temetni járnak vissza (berakni valahova az elhalt testeket) - maga a valóság, nemcsak egy allegória.

 

Dögkút

 

Vendel leparkolt a városszéli utca végén, és kiszállt a kocsiból. Beszívta a füstös tél eleji levegőt, és csak állt a zöldre festett, rozoga kapu előtt, zsebében kitapogatva anyja egykori tulajdonának kulcsait, a kapukulcsot, a bejárati és a hátsó ajtó kulcsát, a pincekulcsot, a fészerkulcs nagy, tollas formáját. Hátrébb lépett, hogy perspektívában lássa a dolgokat, hogy elhelyezze a számára borzongatóan ismerős és mégis idegen térben a kis utca utolsó házát, melynek telke már szinte belógott a völgyet övező erdőbe. A ház mellett egy szilvafás placc volt, néha itt fordultak meg az utcabeliek autójukkal, használt gumik feketéllettek a sárga fűben. Hátrébb, a telkek közepétől, a táj emelkedni kezdett, nem meredeken, de határozottan, fekete, komor akác és tölgy oszlopokkal kapaszkodva a szürke égbe. Vendel körbenézett a néptelen utcán, majd sóhajtva a kapuhoz ment, és kinyitva a zárat, belépett az udvarba.

Minden olyan volt, ahogy a tor után hagyták, itt-ott szalvéták áztak a földön, a kuka mellett papírtányérok hevertek, maga a kuka megtömve a maradékkal, senki nem vonszolta már ki kedd és péntek reggel a vidám színű szemetes autó érkezésekor. Vendel a bejárati ajtóhoz ment, aztán meggondolta magát, és hátra került, körbe, a málló vakolatú fal mellett. Eresz alatt nyílt a hátsó ajtó, mely egyenesen az erdőre nézett, kis, kopott út vezetett a kertkapuig, vagyis annak helyéig, mert jó évtizede ellopták. „Mikor hozol már nekem új kaput, fiam, ha így marad, azok a dögök nagyon ideszoknak” jutott Vendel eszébe anyja siránkozó hangja. „Elég lenne egy kis drótfonat is”. A hátsó udvaron régi bútorok halma feszült nejlon alatt, Vendel első házasságának emlékműve, a ház falánál, szépen berakva tűzifa, arrébb egy régi sparhelt, kifelé, a kert szélében fészer, fából ácsolt épület sötétlett. Maga a kert is vigasztalan volt, derékig ért benne a most már száraz fű, közte elhagyott szőlőkarók, hátrébb ősöreg körte- és szilvafák csavarodtak torz, gerincbajos formában. „Megmetszhetnéd a fákat, mióta apád meghalt, nem foglalkozik velük senki” – panaszkodott anyja oly sokszor látogatásai alkalmával. Vendel nem értett a metszéshez, nem tanította meg neki senki, mert az apja még gyerekkorban meghalt, kettévágta egy csille a bányában.

Vendel toppantott, hogy elijessze az emlékeit, és hogy valami zajt keltsen, mert a csönd nyomasztóan roskadt a tájra. Emlékezett, régebben a város felől folyton autóduda, vonatfütty vagy hangosbeszélő zaja szűrődött fel a házig – most azonban semmi nem ért el ide. Vendel tudta, fővárosi életéből nyomon követte, hogy a város mennyire lejtmenetben volt az elmúlt évtizedekben, ez a lassú haldoklás és pusztulás képzeletében összemosódott anyja öregedésével és leépülésével – és most a két dolog szépen össze is ért, nem maradt utánuk csak a néma csönd.

A hátsó ajtóhoz lépett, és kikeresve kulcscsomóján a megfelelő darabot, kinyitotta a zárat, de még mielőtt belépett, leguggolt, és óvatosan végigtapogatta a karmolásnyomokat.

„Minden héten van egy, amelyikbe akar jönni„ – suttogta anyja, az ajtót mutatva.  – „Addig kaparják, míg felébresztenek. Akkor aztán adok nekik.” – Vendel kinyitotta az ajtót, és belépett a savanyú levegőjű házba. „Szemeteszsákba rakom őket, és mehetnek a kukába”.

Nem húzta be maga mögött az ajtót, hagyta, hagy szellőzzön a lakás. A hátsó rész egy kis főzőkonyha volt, beljebb haladva hálószoba és az utcára néző nappali tárult a látogató elé, ebből folyosó vitt az elülső bejárathoz.

Vendel felhúzta a redőnyt a nappaliban, mire a bágyadt fény megcsillant a narancssárga ülőgarnitúrán, de főképp az üveges szekrényen, ahol poharak, serlegek, nippek, kancsók, kiöntők sorakoztak, hetvenhat darab, mind gyönyörű, apró mozdulatokkal kifestve. Az anyja negyven évig dolgozott az egykori üveggyárban, előbb mint csomagoló, aztán mint előkészítő, végül, miután felfedezték kézügyességét, festőként. Halványzöld, sosemvolt növényeket, kacsokat, lila és kék szirmokat, fura állatokat, várakat, híres épületeket pingált az üvegre, és a legszebb műveiből mindig hozott haza. Vendel kisgyerekként soha nem nyúlhatott hozzájuk, csak nézhette, ahogy anyja vasárnaponként gyengéden letörli őket. Most a vitrin üvegét elhúzva kezébe vett egy teknőst, lefújta róla a port. „A szén, a vas és az üveg – ezt a hármat adta ez a város nekünk és az országnak” – mondogatta anyja sokszor. „A kommunisták nem sok mindenhez értettek, de gyárakat, azokat tudtak csinálni, az aztán ment nekik” – magyarázta büszkén a már idősebb Vendelnek, mikor az haza-hazalátogatott hozzá az orvosi egyetemről. Nem osztotta ezt a véleményt, főképp nyolcvankilenc után, amikor megkezdődtek a leépítések és bezárások, de soha nem mondott ellent anyjának, aki egy másik kor felemás módon büszke gyermeke volt.

Óvatosan lerakta a teknősbékát, vissza a körvonalra, melyet a por borította felületen hagyott, majd átment a hálószobába. Anyja szinte csak itt élt az utolsó éveiben. Volt egy kis kályha az ágy mellett, egy asztalka a falnál, annál evett, egy másik a sarokban, rajta a síkképernyős tévé, amit hetvenedik születésnapjára Vendeltől kapott. A férfi felvette a távirányítót, majd megnyomta rajta zöld gombot, és leroskadt az ágyra. Puhán besüppedt alatta, orrát megütötte az öregség szúrós vizeletszaga, amely az utolsó időben körbelengte anyját. Egy férfi késeket próbált eladni neki a képernyőn, Vendel bambán nézte, forgatta magában az érzést, hogy napközben tévét néz, aztán kikapcsolta a készüléket. Az asztalon gyógyszerek csillogtak egy bonbonos dobozban, mellettük üvegpohár, ezen is festés, hegyek, nap, „Mátrai emlék„ felirat. Vendel felemelte a poharat, a fénybe tartotta, míg fel nem fedezte a peremen a rúzsnyomot. Az anyja az utolsó pillanatig, haláláig nagyon adott a megjelenésére. A gondozónő, aki a vége felé hetente kétszer látogatta, elmondta Vendelnek, hogy fél óráig festi a szemét a tükörben, és olyan erősen rúzsozza a száját, hogy szalvétával neki kell letörölnie a felesleget.

„Egy asszony adjon magára minden körülmények közt” –magyarázta az anyja Vendelnek a botjára támaszkodva. „Ne hagyd el magad. Helyt kell állnod, mert ezt mérte rád a sors.”

A férfi visszatette a poharat, majd lehajolt, és benyúlt az ágy alá, és addig tapogatódzott, nagyjából a fejrész alatti részen, míg keze rá nem akadt a balta nyelére. Kis, tömör fejű balta volt, majdnem olyan, mint egy kalapács, a penge éle csorbult, kopott, a bunkós részére barna, agyagszerű dolog száradt rá. Vendel megborzongott, és a földre engedte a szerszámot, ami anyja kezében fegyver volt a rémképek, kényszerképzetei ellen. „Éjszaka jönnek, csak éjszak, a napfényt nem bírják. Az is biztos, hogy az erdőből jönnek, a dögkútról, mert hosszú, mocskos nyomot húznak a fűben” – magyarázta Vendelnek pár évvel ezelőtt egy őszinteségi rohama során, és a fia akkor megütközve hallgatta, és nem szólt semmit, se akkor, se később, mert alapvetően kínos volt a dolog mindkettejük számára. Most felállt, kisétált a házból, hátra, a hátsó ajtón a kert pereméig, majd tétovázott egy kicsit, aztán mégis nekivágott az ösvénynek. „Apád mindig mondta, hogy ott, az erdőben régebben egy légakna volt. Nyitottak egy járatot itt, még száz éve, de aztán nagy sietve be is zárták. Nem tudni miért, a lényeg, hogy megmaradt a légakna, ami olyan, mint egy kút. Az szállítja le a friss levegőt a bányajáratokba” – hallotta anyja suttogását a fülében, míg áthaladt a kert fái közt, melyek vádlón figyelték őt. Még most, a tél elején is édes, rothadt szilva, erjedt cefre szaga terjengett tövükben – nem volt már senki azon az utolsó őszön, hogy begyűjtse termésüket, az aszott, torz kis gyümölcsöket megmossa, feldarabolja és fahéjas, cukros vízbe eltegye télre. Hány éven át hurcolta a kert rossz, ócska eredményeit anyja sárgás lében úszó, zavaros nedvű befőtteit Vendel a fővárosba, hogy aztán a vasárnapi ebédnél fintorogva kóstolja meg ő vagy az aktuális felesége a tartalmukat, amely szinte mindig a vécében végzete.

Vendel – miközben áthaladt a kerten, és beért az erdő fái közé – azon tűnődött, hogy mérgezett ez a föld, talán megbolygatták a környékbeli bányák, túl sok járatot és furatot vájtok odalenn, amitől a termőképessége átalakult valami rossz, negatív kisugárzássá.

„A légakna olyan mélyre nyúlik, hogy ha egyszer beleesel, napokig zuhansz”– ijesztgette Vendelt az anyja még gyerekkorában. „Soha ne menjen oda, játszhatsz az erdő szélén, de soha ne menj arra a környékre!”

Vendelt nem kellett tiltani – alapvetőn nem szeretett az erdőbe bemenni. A fák közt rosszul érezte magát. Ha mégis arra kényszerült, hogy anya parancsára hullott ágat gyűjtsön, folyton azt leste, nem mászik-e kullancs rajta. Most is, a vastag törzsek közt haladva, miközben feje fölött egy varjú kezdett károgni, végre megtörve a csendet, kedvetlenség lett úrrá raja. Alig látható ösvényen kanyargott fel, csak fel a hegyen, míg a bokrok megritkultak körötte, majd egy kis lapályra, ért ahol a fák hézagosabban álltak. Tudta, mert anyja néha elhozta idáig, mikor fát gyűjtöttek együtt, hogy azon túl van a légakna, a dögkút, anyja időskori mániájának, és kényszerképzeteinek centruma. Átvágott a tisztáson, lába alatt recsegtek a gallyak. Amikor lenézett, látta, nem gallyak, hanem csontdarabok, fehérre csiszolt bordakosarak, lábszárcsontok hevernek mindenhol. Apró állatok és madarak tetemei feküdtek a réten. Óvatosan, a frissebb darabokat kerülgetve folytatta útját, és közben fejében ismét megszólalt a halott „A bányászok nagy sietve itt hagytak mindent, csapot-papot, ezt mondták apádnak az öreg szakik” – magyarázta anyja a tisztás szélén állva „Senki nem tudja, miért. Senki sem beszélt arról, hogy mit találtak a föld alatt, és hogy miért olyan mély az az üreg”. Itt sosem folytatta, de Vendel tudta, hogy anyja tovább jutott gondolataiban. A férfi rátért egy kis ösvényre, ami becsatlakozott egy nagyobb, autókerekek vájta útba. Az út lentről, a hegy másik oldalról kanyargott fel. Néhány lépés után orrát megütötte az édes, fojtó szag. A dögkút betonkávája jó tíz méterre volt, befelé az erdőben, vékony csapás vezetett odáig. „Azután kezdődött, hogy az erdészet kijelölte dögkútnak a légaknát” magyarázta a már idős anyja a vasárnapi húslevest szedve Vedelnek „Éjjelente elkezdtek motozni a ház körül. Mindig erre jönnek, nem tudom miért, talán érezték, hogy itt meleg van, vagy látták a fényeket a fák közül, és eszükbe jutott a gazdájuk”.

Vendel papírzsebkendőt vett elő zsebéből, jázmin illatút, az tartotta orra elé, míg a betongyűrűhöz sétált. Kidőlt tábla figyelmeztette a földről „A kútba kizárólag állattetemek dobhatóak, szemét elhelyezése hatóságilag tilos”. Lenézett a sötétségbe. Azt várta, lát valamit, valami csúnyát és riasztóan undorítót, de csak az éjbe vesző mélység, és a lentről felpárolgó bűz volt odalenn. A kút falán nem látszott semmi nyom, sima beton volt, ami lejjebb földes, törmelékes anyagba ment át. Nem élt olyan állat a földön, ami itt fel tudott volna kapaszkodni a felszínre.

„Nem tudom, hogy jönnek ki. Vannak olyan részeik, amikkel lehet, hogy meg tudnak kapaszkodni a kút falán. Vannak csápok és karmok rajtuk, némelyik olyan, mint a polip, vagy a fejükön van egy nagy száj. Nem tudom, de kijönnek, és ez a lényeg” – magyarázta anyja az ágyából, amikor már nagyon gyönge volt.

Vendel elfordult, majd elsietett a kúttól, aztán mély levegőt vett ott, ahol már belélegezhetőnek vélte. Várt egy pillanatig, hátha történik valami, de a józanság és a gyakorlatias gondolkodás győzött a képzelődésen. Visszaindult anyja házához, közben szedegetni kezdte a bogáncsot, mely szövetkabátja karjára ragadt.

Ahogy beért a kertbe, az alkonyat fényei közt apró, fehér szemcsék rajzolódtak ki a levegőben. Hullani kezdett a hó. Igazából kisszemű, gyors mozgású dara volt csak, de megvolt benne az a varázs, ami az első hóra olyannyira jellemző. Vendel megállt a kert közepén, felfelé bámult, kitátotta száját, és kinyújtotta nyelvét, hogy ráessen ez a reszelék. Gyerekeként sokat csinálta ezt, mikor havazott, és ilyenkor megrohanta valami gyöngéd boldogság, ami egyébként oly ritka esemény volt életében.

„Lucifer lezuhant az égből, három napon át esett, majd becsapódva a földbe, és egy iszonyatosan mély üreget vájt„ – jött a fejébe anyja hangja, kijózanítva őt, megtörve a pillanat báját, visszazökkentve a valóságba. Ezt már az utolsó alkalommal mondta, mikor találkoztak, a hétvégén, amikor anyja már csak feküdt és pihegett ágyában. „És az üreg, az akna végén, a föld mélyében, megfagyva a zuhanás burkában, ott vár a végítéletre” – motyogta az anyja, aki sosem volt vallásos, noha kislánykorában megáldozott, sőt, a templomi kórusban is énekelt. Vendel akkor nem értette az eszmefuttatást, a hirtelen jött monológot, csak később, hazafelé, az autóban, az autópályán kapcsolta össze magában a dolgokat. Anyja öregségben elbomló elméje egymásra vetítette képzeteit, primitív magyarázatot adva az éjszakai félelmeinek, az ajtón motozó hangoknak. „Ki lesz, aki megállítja őket, ha én már nem leszek?” – nyafogta anyja a búcsúzáskor. Vendel nem válaszolt, az ápoló a folyosó félhomályából figyelte őket. „Ki fogja visszaadni e szegény, az éjszakában bolyongó teremtményeket, Isten elhagyatott torzszülötteit az enyészetnek?” – és Vendel erre sem tudott válaszolni. Otthagyta anyját, aki pár nappal később végleg elaludt, az ápoló találta meg, törte rá az ajtót egy hideg reggelen.

Bement a házba, gondosan bezárva kulccsal a hátsó ajtót. Visszasétált a nappaliba, az ablakhoz, elhúzta a megsárgult tüllfüggönyt és kibámult. A rozzant kerítésen túl Kovácsék háza látszódott, sötét volt, a gyerek, Vendelnél fiatalabb, elment Pestre vagy külföldre, magukra hagyva az öregeket. Ilyen volt az anyja háza is, és lassan a többi ház is az utcában - idős emberek által lakott épületek, amelyekben hiába várták vissza a fiatalokat. Tekintete a kukára esett, melynek fedelét kinyomta a tor szemete, és hirtelen eszébe jutott, hogy ki tudja, a tor előtt mikor volt utoljára ürítve. A nagydarab, rosszkedvű ápoló biztos nem foglalkozott vele, az anyja pedig az utolsó két hétben már csak a vécére kelt ki az ágyából.

A hirtelen jött ötlet riasztónak tűnt első pillanatra, de megkönnyebbülést is ígért Vendel számára. Nem várta meg, míg józan énje végiggondolja a dolgot, a pillanat ihletétől hajtva az első ajtóhoz sietett, babrált a kulccsal, majd kinyitotta a zárat. A zsanérok csikorogtak, ahogy kilépett. Határozottan a kukához ment. Kinézett a kerítés felett – az utcán nem járt senki –, aztán gyors mozdulattal felrúgta a kukát, és nézte, ahogy a papírtányérok, műanyag poharak, pogácsák, a krémes kaszinótojás fehérjéje a hószemcsékkel pettyezett gyepre ömlik. Feje felett rebbenve felfénylett az utcai lámpa, pont jó időben, hogy lehajoljon, és a kuka alját megragadva kiborítsa az összes szemetet, majd lábával egyengetve, áttúrja a szemetszsákok, krumplihéj, penészes kenyér és egyéb, fekete, barna hulladékmassza elemeit, míg bele nem akad lábfeje egy különösen nagy és masszív zsákba. Óvatosan megragadta a zsákot, amely a kuka alján lehetett, és kijjebb húzta, el a szeméttől. A zsák nehéz volt, érezni lehetett, egy tömbben lévő dolgot rejt. Megfogta a csücskét, felemelte, és kirázta a tartalmát az éjszakai, hópettyes égbolt alatti földre, anyja, a város földjére.

– Istenem – mondta Vendel, a tetemet bámulva. Ez volt az első szó, amit kimondott, mióta megérkezett, hangja rekedten csengett a növekvő sötétségben.

Nagy, tappancsszerű elülső lábak, oldalt kilógó bélfoszlány, ami nem is bél volt, hanem valami redő, és apró, de karmos hátsó lábak. A fej talán egy kutyáé, vicsorgó torz pofa, bár ép szeme nagy, sárga résbe nyílt, akár a lusta, lomha macskák tekintete. A test megnyúlva, hátul csupasz, elöl bundás, csíkos mintával. Olyan volt, mintha több állatból rakták volna össze. A koponya jobb felét bezúzta anyja csapása, a balta súlya, az elnyílt szájban jól látszottak az éles agyarak, amelyeket a végső agóniában egymásra feszültek. Hátsó lábain ujjnyi, sötét karmok meredeztek, és ahogy cipője orrával a hasára fordította, Vendel felfedezte, hogy a redőszerű kinövés, ami a hátából indul, igazából hártyás denevérszárny.

Ki tudja ma már megmondani, meddig állt a dög felett, nem is ügyelve a bűzre, mely a tetemből tekergődzött elő. Az biztos, hogy este lett, mikorra visszalökdöste egy bottal a zsákba, a zsákot a kukába, majd a konyhai kislapáttal a többi szemetet óvatosan rátöltötte. Végül kinyitotta a kaput, és kihúzta a kukát az utcára. Hétfő este volt, másnap reggel majd kiürítik a szemetesek.

Mikor végzett mindezzel, visszament a házba, de előtte gondosan becsukta a kaput, bezárta maga mögött az első ajtót, aztán a hátsóhoz ballagott, azt is bezárta. Igaz, előtte még kilesett a kertbe. Az ösvényen nem moccant semmi. Próbálta a hátsó ajtó fölött lámpát – biztonságos, sárga fénnyel égett. Úgy hagyta. Végül visszament anyja hálószobájába, de nem kapcsolt világítást, leroskadt az ágyra, hagyta, hogy beburkolja az elmúlás szaga.  Ült a sötétségben, majd észbe kapott, lenyúlt a lába mellé, rövid keresés után megtalált, ölébe fektette a baltát, aztán úgy maradt, mozdulatlanul nagyon sokáig.

Várt.

 

vége

Szólj hozzá!
2010. szeptember 05. 19:30 - Valmont

Utolsó ház a falu végén balra

Vannak olyan lehetőségek a horrorban, amikor az olvasónak, nézőnek kell inkább dolgoznia. Ezekben a történetekben az üres helyek, a fehér foltok működnek: az alkotó kihagy fontos információkat, melyeket aztán a szöveg feldolgozója kénytelen létrehozni, kitalálni, elképzelni. Ez a sejtetés azért is jó, mert az, ami alakot nyer, általában nem olyan izgalmas, mint amit nem tudunk/merünk megrajzolni. Ráadásul így jó pár kevésbé logikus elemet se kell kifejteni (itt például: mit keresett a lány és a mobilja a fészerben?, végül is ki hívta a családvédelmiseket?), mert ez már a sztori hiányainak a pótlójára hárul, vagyis olyan koherens magyarázatot kell kialakítania magának arról, hogy mi van a fészerben, mely minden egyes elemet szépen a helyére rak a történetben.

Jó munkát.

 

 

A fészer

 

– Én nem szeretem a csicskáztatás szót – magyarázta Béla a kocsi hátsó ülésén. Mentek vagy százzal, ide-oda dőltek a hegyek tövébe kanyargó úton. – Inkább modern rabszolgatartásnak nevezném ezt a dolgot.

– Igazából ebből a témából diplomáztam – ismerte el szerényen az újfiú. – Szóval…

– Á, a gyakorlat mindig más, mint a papír – legyintett Béla, és egy zsebkendővel megtörölte gyöngyöző homlokát. – Nem igaz, Karcsikám? – szót előre.

A sofőr, kopasz, vörös képű kis emberke hátravetett egy röpke pillantást, szélesen elvigyorodott, megmutatva rossz fogait. – Az biztos. Emlékszik Béla bátyám a ságújfalusiakra?

– Azok kemények voltak – bólogatott Béla, majd az újoncra pillantva magyarázni kezdett. – Húsz nyuggert tartottak egy istállóban. A nyugdíjasok egész nap kukoricát fosztottak, diót törtek – mint a mókusok. Mocsok volt meg bűz, de legalább kaptak enni. Miután kihoztuk, és bedugtuk őket az otthonba, elkezdtek hullani, mint a legyek.

– A közös szenvedés néha pszichológiai védelmi hálót képez – bólogatott buzgón a  fiatalember. – De úgy tudom, általában egy, maximum két embert tartanak ezek a csics…rabszolgatartók.

– Attól függ – vont vállat a másik. – Mennyire együttműködő a falu vagy a szomszédság. Néha mernek többet is, főleg, ha körzeti megbízott is benne van a buliban. – Észbe kapott, megütögette a sofőr vállát. – Tényleg, hívtad a körzeti megbízottat, Karcsi?

– Azt mondta, a kamaszlánya nem ment haza reggelig, keresi, de majd visszahív – válaszolt az, miközben megnézte az anyósülésen heverő mobilját. – De még nem hívott.

– Mondtad neki, miért jövünk? – kérdezte Béla.

– Nem – vallotta be Karcsi tűnődve.

– Á, mindegy – legyintett Béla, és megigazította pocakján a nadrágját. Kövér, izzadós férfi volt, hátrazselézett hajából keserű aromák párologtak. – Majd megtudja.

– Meg is érkeztünk, mi a cím? – szólt hátra Karcsi kisvártatva, mikor már megroggyant, kopott házacskák közt suhantak.

Az újonc elővette pár papírlapot: – Kossuth 66. – mondta. – Itt az áll, hogy a bejelentés eredete ismeretlen. – Zsebébe gyűrte a dokumentumot, és a házszámokat kezdte kutatni.

Béla kelletlenül igazgatta nyakkendőjét. – Ja, csak egy mobilszámunk van. Titkosított, de az biztos, hogy valami helybélié.

– Furcsa – jegyezte meg a fiatalember, majd megigazította szemüvegét, és kibámult az ablakon. A falu alig pár utcácska kereszteződéséből állt. Felette, balra egy nagyobbacska hegy magasodott az őszi égben. Ahogy az újonc leengedte az ablakot, avarszag és fűrészsivítás áramlott be. – Elég szegény vidék – mondta inkább magának.

– Én nem is csodálkozom, hogy ilyesmit csinálnak az emberek – jegyezte meg Béla. – Szerintem az, hogy magukhoz veszik az öregeket, eltartják és dolgoztatják őket a nyugdíjukért, ez egyfajta természetes összefogás. A nyomor rákényszeríti őket, hogy egyesítsék az erőiket. Persze tény, hogy ebből a bizniszből a gazda, a tartó jön ki jobban…

– Embertelen körülmények közt tartani másokat, megfosztva őket a személyes szabadságuktól: ez bűn – szögezte le indulatosan az újonc. Béla végigmérte őt, nem válaszolt, tekintete inkább Karcsiét kereste a visszapillantó tükörben.

– Itt lesz – mondta a sofőr pár perc hallgatás, és csöndes gurulás után. – Az előbbi volt a hatvannégy.

A falu szélén álltak meg. Beroskadt tetejű épület szürkült a kidőlt-bedőlt kerítés mögött. A kéményből füst gomolygott, az udvart farönkök és rozsdás gépalkatrészek borították.

– Nem túl bizalomgerjesztő – jegyezte meg az újonc.

– Ez van. Essünk neki – nyitotta az ajtót Béla, majd kituszkolta testét a kocsiból. A fiatalember is kiszállt, és hátrament Béla mellé. Együtt nézték a házat, vak, homályos ablakait, a gazos hátsó kertet, a metszetlen almafákat még beljebb, a rét felé.

– Van itt valami…– kezdte, de nem mondta végig.

– Menjünk – indult meg Béla. – Ebédre vissza akarok érni a központba.

A kapuhoz érve megtorpant, mert észrevette a közeledő alakot, ezért az újonc belegyalogolt a hátába.

– Bocs – motyogta a fiatalember, majd ő megpillantotta a házigazdát.

Munkásoverall volt rajta, és szalmakalap. Arcát nagy, sűrű szakáll borította, szája szegletéből fűszál lógott.

– Ha bármi balhé van, Karcsi segít – súgta Béla kedélyese az újoncnak. Mögöttük ajtó csapódott. A kopasz vörös emberke szállt ki a kocsiból. A fiatalember végigmérte köpcös, tömör alakját, és kifújta a levegőt.

– Régebben bokszolt. Szóval, ő nemcsak a sofőrünk – magyarázta Béla még, de ekkor a házigazda odaért hozzájuk.

– Jó napot – hangja rezesen, szárazon csendült a kerítés túloldalán. – Mi járatban?

Béla elővette öltönykabátja zsebéből igazolványát és felmutatta. – A családsegítőtől jöttünk – mondta hangosan, szépen artikulálva. – Bejelentést kaptunk, hogy ezen a címen akarata ellenére tartanak egy idős falubeli lakost.

Az idegen hátrébb lépett, végigmérte őket.

– Csak szeretnénk ellenőrizni a bejelentés hitelességét. Amennyiben ápolásban részesítenek egy közeli…– folyatta volna Béla, de a másik kiköpte a fűszálat.

– Itt nincs senki – mordult fel. – Mehetnek isten hírével.

– Ha nem enged be, rendőrséggel kell visszajönnünk – kottyantotta közbe az újonc, mire mind a ketten rábámultak.

– Jöjjenek – vont vállat a szakállas. Azzal megfordult, és visszasétál a házhoz. Béla megvárta, míg egy oldalsó bejáraton eltűnik, majd megindult bal felé, a senkiföldje irányába. Karcsi fütyörészve követte.

– Most mit csinálunk? – kérdezet az újonc, de a másik kettő nem válaszolt, ezért a nyomukba eredt. Tíz méter után balra fordultak, és akácok, bokrok közt benyomultak a kert alatt, a kerítés melletti mezőre.

– Vigyázz, csalán! – szólt hátra suttogva Béla.

Átvágtak a zöld levelek mérges tengerén, majd még nyolc métert lopakodtak, meggörnyedve, hogy alakjukat a kerítés fakarói takarják. Aztán Béla megtorpant, vizslatott valamit, végül egy rúgással kidöntött két karót, átlépett rajtuk – és már bent is volt a kertben. Karcsi követte, kissé előrement, apró, csontos kézfejét ökölbe szorítva.

– Mit csinálunk? – kérdezte az újonc színtelen hangon. Még a mezőn állt.

– Nem hallotta? – vigyorgott rá Béla. – Az ürge azt mondta: „Jöjjenek”

– De ő nem úgy értette, ő… – a fiatalember ellenvetését Béla felmeredő mutatóujjal állította meg.

– Nem érdekel. Megnézem legalább azt a fészert – a háta mögé intett. – Ha van ott valaki, rájuk küldjük a rendőrséget, ha nincs, akkor ennyi, felültettek minket.

– Lehet, hogy a házba tartják, a pincében…– ellenkezett volna a fiatalember, de Béla legyintett, és megindult.

Az épület mögött hatalmas farakás magasodott, odébb egy szilvafa árnyékában rozzant, korhadt deszkalapokból ácsot fatákolmány sötétlett. Karcsi már majdnem odaért ajtajához.

Az újonc a ház vak, sötét ablakait leste, aztán sóhajtva átlépett a birokhatáron, és megindult Béla nyomába.

– Az a lényeg, hogy megtettük, amit lehet – szól hátra neki a nagydarab ember, mikor meghallotta hersegő lépteit. – Beleírhatjuk a jelentésbe, hogy a lakóterület nagy részét a tulaj engedélyével felderítettük, és…Mi az? – A kérdés Karcsinak szólt, aki a fészer ajtajára akasztott dolgot vizslatta.

– Egy lánc. Szent Kristóf medállal – nézett rájuk a férfi.

A két hivatalnok megtorpant jó öt méterre tőle. Nyugtalanul bámulták a háromszor hármas építményt, figyelték, ahogy Karcsi beles a deszkaajtó egy résén, de nem indultak meg, nem mentek közelebb hozzá.

– Van valami? – kérdezte bizonytalanul Béla a sofőrtől.

Az hátra se fordult, elgondolkodva motyogta. – Nem tudom, mintha, a sarokban…

Az újonc közben oldalt lépett, egy vaslemezzel lezárt kútkávához. A lemezen hatalmas betontömbök hevertek, a kút kövekből rakott oldalát frissnek tűnő sérülések csíkozták. Leguggolt, ujjait végighúzta rajtuk. Olyan volt, mintha valaki vésővel és kalapáccsal hosszú karomnyomokat húzott volna az anyagba.

– Valami van bent – fordult meg Karcsi elfehéredett arccal, és nem vette észre a bal felől, a ház sarka mögül előrohanó alakot. Az asszony kezében balta volt, melyet egyetlen jól irányzott mozdulattal a férfi nyakának tövébe vágott, mire a volt bokszoló felsikoltott, tántorogva megfordult, elsöpörte a nőt, majd a fejsze nyeléhez nyúlt.

– Mi a... – kezdte volna Béla elhátrálva a szörnyűségtől. Az újoncon árnyék suhant végig. Ahogy feltekintett, még látta a szakállas házigazdát, amint vasvillát szegezve Bélának ront, és mind az öt hegyet a feszülő hasába döfi. A fiatalember egy bolond pillanatig azt gondolta, Béla le fog engedni, mint egy lufi, de amint a férfi kirántotta a szerszámot, csak apró vérpatakok indultak meg a pöttyös sebekből. Ekkor újból szúrt, feljebb, Béla mellkasába.

Az újonc felállt a kút mögül, így a támadó észrevette őt. Karcsi közben nyögve kicibálta a baltát magából, mire mindketten felé fordultak. Az asszony, egy kopott otthonkás, fáradt arcú nő, már ismét ott volt előtte, és mint egy rossz gyerektől, türelmetlenül elvette a fejszét tőle. Karcsi a nyaksebből sugárzó vérfolyamot igyekezett felfogni, a fészer faláig hátrált, szabad kezét pedig a csapás elé emelte. Ujjai, fél tenyere leszakadt az első két sújtás alatt. A harmadik arcát érte, sikoltva eldőlt, magával rántva valamit. Az asszony föléje guggolt, mint aki gyomlál, és a baltával csapkodni kezdte a még izgő-mozgó vonagló testét.

Az újonc elvonta tekintetét a fájdalmasan vörös képtől, és előbb a fűbe elfekvő és összegömbölyödő Bélára, majd a vasvillás házigazdára pillantott, aki a köztük lévő kutat méregette – majd megindult balra, mire a fiatalember jobbra került.

– Kérem, ne – próbálta kinyögi, d az adrenalintól nem mozdult nyelve.

 A szakállas nem válaszolt, csak jobbra lódult, majd hirtelen irányt váltott és mégis bal felé került. Pár szökkenéssel be is érte a hivatalnokot – és ekkor lövés dördült.

Egy melegítős alak állt a ház jobb sarkánál, kezében füstölgő fegyverrel.

– Tedd azt le, Norbert! – szólt rá élesen a vasvillásra, aki még mindig a fűbe rogyó asszonyt bámulta. A nő otthonkájának bal felső részén gyorsan terjedt egy vérfolt.

– Nem teszem – mondta alig mozgó szájjal.

A fiatalember a pisztolyos felé hátrált. Sovány, középkorú férfi volt, tekintete ide-oda ugrált az előtt fekvő és álló alakok közt. – Mi az istent csináltok ti itt? – nyögte végre.

– Ki akarják szabadítani – intett bizonytalanul a fészer felé a Norbertnek nevezett.

– Kit? – jött a pattogó, remegő kérdés.

– Aki feljött – a vasvilla a kutat fedő lemezen csendült, mire a még álló két másik összerezdült. – Feljött innen egy nap, de gyenge volt, és be tudtuk zárni a fészerbe. Fél a medáltól, ezért tudjuk bent tartani.

– Kit? – ismételte a fegyveres.

A szakállas lassan közeledett felé. – Miért nem nézed meg magad? – suttogta ajkát nyalogatva.

– Ne gyere közelebb. Lelőlek, baszd meg, ha még egy lépést teszel – válaszolt a pisztolyos férfi lassan hátrálva. Az újonc a kettejük közti pár méter felezőjénél állt, és amikor a lövés eldörrent, lágy permet érte halántékát. Odanyúlt, keze piros lett. A vasvillás a ház faláig tántorgott, széthasadt bal orcáját markolászta. Aztán nekiesett a falnak, és lecsúszott a talajra.

– Maga kicsoda? – szegezte fegyverét az újoncra az idegen. A fiatalember öltönye zsebébe nyúlt, elővette igazolványát. – Családvédelem – mondta nagyon halkan. Kezében remegett a bőrtok. A pisztolyos közelebb jött, rápillantott, majd leengedte a fegyvert. – Akkor maguk hívtak. A körzeti megbízott vagyok, Nagy István – szabad keze hideg és izzadt volt. – Mi az isten történt itt, a kurva életbe? – nyögte aztán ellépve, fejét fogva.

– Nem tudom, mi csak idejöttünk – kezdte az újonc, majd Bélához sietett. Nem kellett lehajolnia hozzá, látta a megdermedt tekinteten, hogy vége. Továbbment a másik kettőhöz. –, ellenőrizni egy bejelentést. Valaki felhívott minket, hogy csicskáztatnak, tartanak itt valakit, ezen a címen.

– Ki hívta magukat? – a körzeti megbízott a szakállas előtt állt, arcába bámult, és keze remegését igyekezett csillapítani.

– Nem tudom – mondta az újonc, majd óvatosan Karcsihoz ment. A bokszoló ép kezében csillogott valami. – Csak egy telefonszámunk volt… – a fiatalember gépisen a zsebébe nyúlt, elővette a papírlapokat, rájuk pillantott és felolvasta a telefonszámot. Közben kivette Karcsi kezéből a medált.

– Mit mondott? – a döbbent kérdésre megfordult. A melegítős férfi már jött felé. – Milyen számot mondott, ember?

Félrelökte az újoncot, átlépett Karcsin, aztán megtorpant a fészer ajtajában. – Ez a lányom telefonszáma – mondta aztán halkan, meg se fordulva.

– Nem ő van odabenn – jegyezte meg a fiatalember a medált méregetve. Közelebb ment a másikhoz, valami cuppant a talpa alatt. – Ne nyissa ki, kérem – mondta bizonytalanul.

A körzeti megbízott várt egy picit. Aztán elhúzta a reteszt, és kitárta a nyikorgó ajtót. Sűrű félhomály tárult eléjük, melyet bágyadt fénysávok csíkoztak.

– De ő is itt van – mondta színtelen hangon Nagy István, majd felemelte a pisztolyt, és halántékához tartotta a csövét.

Az újonc nem várta meg a dörrenést, megfordult, hogy elfusson, de elcsúszott Karcsi vérében, elesett, és a földön, a fű illatával orrában úgy maradt, hason fekve. Mögötte ott sötétlett a fészer.

 

vége 

 

3 komment
horror