Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. március 04. 15:25 - Valmont

A legjobb C.C.Catch szám emlékére

cccatch.jpg

Minden írás titkolt vagy nem titkolt vágya, ultima ratioja, hogy megváltoztassa az olvasóját. Hogy mikor az elovassa a "vége" feliratot, másképp lássa a világot. Persze kutya nehéz dolog tizenötezer karakteren belül ezt véghez vinni, de nyilván én is ilyesmire törekszem itt kéthetente. Az alábbi novella alapötlete az utóbbi tíz évben egyetlen be is fejezett regényemben már felbukkant. A regényt anno felraktam ide, aztán leszedtem, mert azt hittem, megjelenik majd nyomtatásban. Nem jelent meg. Szóval most itt van ismét, letölthető. A  mostani novella ismeri a korlátait, ezért igazából arról szól, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy olyan könyv, ami radikális változást indít el bennünk, miután elolvastuk. És hogy hogy jön ehhez C.C.Catch legjobb száma, a Heartbreak Hotel? A "vége"szó után érthetővé válik minden. 

 

Halálod napjának könyve

 

Sokan úgy vélték, a gyakornok azért tűnt el, mert elhagyta a csaja, magára hagyta közösen bérelt kőbányai lakásukban. Mások azt mondták, hogy egyszerűen elege lett abból, hogy annak a nyolcvankilenc után színre lépő, dolgozni kezdő vesztes nemzedéknek a tagja, melynek nem osztottak lapokat. Nem voltak jó összeköttetéseik, nem voltak privatizációs ügyeik, nem volt semmijük, csak a fene nagy műveltségük, mellyel ebben az új világban nem mentek semmire.

Érdekes, hogy az senkinek nem jutott eszébe, hogy összefüggés lehet a gyakornok utolsó munkája és eltűnése közt. Azokban a hónapokban véglegesítették a x. napilapnál, s a főszerkesztő amolyan utolsó utáni vizsgafeladatként megbízta, hogy készítsen interjút Kraál Ilonával, aki a népszerű életmód könyv, az „Életed napjának könyve” című kötet szerzője volt, és aki aztán megjelentette egy kassai nyomdában magánkiadásban ennek a kötetnek a párját, majd eltűnt valamelyik északi kisvárosban. A gyakornok kelletlenül kezdett neki a dolognak, mert alapvetően kritikákat szeretett írni, színházról, kiállításról vagy filmről, főképp meg nem értett, poszt-posztmodern művekről, amelynek metanyelvi utalásait kéjes élvezettel szedte darabokra, tárta fel, elemezte szét.

Kraál a Nők Lapjába írt. A rendszerváltás után nem sokkal jelent meg az „Életed napjának könyve” című kötete, mely egyfajta optimista létszemléletre, amerikaias gyakorlatiasságra nevelte olvasóját. A gyakornok kötelességtudóan elolvasta. Émelygett a bárgyú nyelvezettel, a közhelyes példáktól, az izzadtságszagú következtetésektől, és mikorra a végére ért, és a hátoldalon elnézte Kraál leginkább bérszámfejtőre emlékeztető, negyvenes, nadrágkosztümös, vaskos, göndör hajú, negédesen mosolygó alakját, érezte, hogy ha nem is gyűlöli, de megveti ezt a felszínes nőt. Ez az érzés csak lassan fordult valami halvány, bizakodó érdeklődésbe, mikor utána olvasott, hogy mi történt az asszonnyal pár évvel korábban. Egy férfival, aki talán élettársa, talán csak alkalmi ismerőse volt, felautóztak északra, ahol valami oknál fogva lesodródtak az útról, és bezuhantak egy szakadékszerű árokba a fák közé. A férfi azonnal meghalt, Kraál a kocsi roncsaiba szorult. Napokig kínlódott, sérüléseiből lassan szivárgott el vére, élet és halál között lebegett, míg végül összeszedte magát, és felkúszott az útra, ahol rátalált egy vadász. A kórházban összetákolták, hazament, felmondott a lapnál, megírta és kiadta a „Halálod napjának könyve” című könyvét, aztán felszívódott, eltűnt a fővárosból, elköltözött valahova vidékre.

Ez utóbbi információt a gyakornok a Nők Lapja szerkesztőségében kapta, ahol beszélhetett Kraál asztalszomszédjával. A magas, vékony, talán meleg férfi halk, lágy hangon előadta a gyakornoknak, hogy Kraál a baleset után minden kapcsolatot megszakított velük, de alapvetően mindenkivel, a régi barátival is az újságíróvilágból. Bezárkózott a kis lakásába, melyet a Várban bérelt az önkormányzattól, és miközben lábadozott, valószínűleg minden figyelmét erre a második könyvre fordította. Sajnos ők nem kaptak egy példányt se a műből, pedig igencsak kíváncsiak lettek volna rá, de aztán ez a kíváncsiság megkopott, és valahogy Kraál emléke is elillant e helyiségből – intett körbe hosszú vékony karjaival. Ha a gyakornok kap majd a kötetből, gondoljon rá is, ő személy szerint még mindig el szeretné olvasni, fejezte be a férfi szomorúan.

A könyvet sehol nem lehetett beszerezni. A gyakornok végigkajtatta a könyvesboltokat, és a kedvenc antikváriumait, de nyoma se volt. A kassai nyomdában egy magyarul csúnyán beszélő férfi azt mondta, náluk se maradt példány. Az összest a szerzőnek adták át. A gyakornok felment a Széchenyi könyvtár mikrofilm archívumába, és végignézte a megjelenés hónapjában az országos és a helyi újságokat, de sehol nem talált kritikát erről a második kötetről.

Olyan volt, mintha a könyvet nem is olvasta volna senki. Vagy az történt, hogy aki olvasta, az nem beszélt róla.

Elmondta kételyeit a főszerkesztőnek. A megtört arcú férfi homlokára tolt szemüveggel figyelmesen végighallgatta, majd rágyújtott, és a mennyezetre fújta a füstöt. Akkoriban még lehetett dohányozni a munkahelyek belső tereiben. A gyakornok türelmesen várt, fél füllel hallotta, hogy háta mögött egy kollégája arról magyaráz hevesen, hogy ez a világháló nevű dolog mindannyiójuk munkáját el fogja venni. A főszerkesztő végül zsebébe túrt, és a gyakornok felé nyújtott egy slusszkulcsot. Pénz is járt a kiküldetés mellé. És három nap, egy hétvége, hogy megtalálja Kraált, és interjút készítsen vele, arról, hogy miért szökött el a világból, és hogy mi ez a nyavalyás második könyv.

A gyakornok kilépett a szerkesztőségből a körút szürkületi derengésébe, és feltartotta arcát az ég felé. A tél első hópelyhei hulltak rá, gyorsan el is olvadtak, de mégis, megbabonázva érezte csiklandozó érintésüket a bőrén. Nem merte bevallani magának, de kezdte érdekelni a dolog. Vagy legalább arra jó volt ez a három nap, hogy Klára emlékét, a szakítást, az üvöltő hiányt a lelkében kitöltse valamivel.

Az 1500-ös Ladában vacakolta fűtés, és ezt csak az autópályán vette észre, mikor kezdett beóvakodni a hideg a lábához. Talán rés volt az alvázon. Megállt egy benzinkútnál, egy kialvatlan munkásokkal teli kisbusz mellé parkolt, és gondosan bejelölte a térképen a nyomokat. Kraál Óbéresen született, Miskolchoz közel. Talán még ott élnek a szülei, és ők tudnak valamit róla. Egyetemre Miskolcon járt. Az első munkahelye újságíróként Balassagyarmaton volt, egy helyi, városi lapnál, ami azóta megszűnt. Innen ment fel a fővárosba, ahol hamar bejutott a Nők lapjához.

Miskolcon a belvároshoz közel kivett egy ázott újságpapír szagú szobát, aztán átment Óbéresre. Sokáig a szűk, sáros utcákon kanyargott, míg végül egy öregasszony megmondta neki, hol laknak Kraálék. A sötét, meglehetősen rossz állapotú házból nem jött válaszol kiabálására. Végül megnyomta a dudát, mire kijött a szomszéd, egy kerek, mosolygós fiatalasszony, nagy, fekte kendőben, és elmondta, hogy az öregek kihaltak pár hónapja. Ilonát pedig a temetés óta nem látta. De már akkor is furcsa volt. Lefogyott, szinte csont és bőr. Talán beteg. Talán az „r” betűs betegség. A temetés után tort se tartott, lezárt a házat, és elutazott. Nem, nem mondta, hova megy vagy honnan jött.

A panzióban hajnali háromig részeg ukránok gajdoltak egy szomszédos szobában, így a gyakornokban volt ideje átgondolni, hogyan tovább. Próbálkozhat az egyetemen, ahol Kraál végzett, de ennyi év távlátóból ez reménytelennek tűnik. Vagy elmehet Gyarmatra, a nő első munkahelyére. Hátha ott tudnak róla valamit.

Reggel egy garázskocsmában szerzett egy termoszos kávét. A bejárat előtt munkaruhás férfiak itták a hidegben a sörüket, és némán cigarettáztak. Kifelé hajtva a városból megállt egy hamburgeres bódé előtt. Csalamádét és uborkát is raktak bele. A hús száraz volt, de nem érdekelte, akkor már napok óta nem evet. Klára miatt nem volt étvágya.

Míg elautózott Balassagyarmatig, végig a lány járt a fejében. Főképp apró részletek, a haja a tarkóján, a hónaljának lágy öble, térdén egy kis forradás, melyet a Klára nyolcévesen szerzett, szánkózás közben. Nem akarta elhinni, hogy a jövőben ezeket a dolgokat nem láthatja. Nem érintheti. Nem birtokolhatja.

Megállt egy autós pihenőben, a Mátra lábánál. Alatta egy árokban patakféle csörgedezett. Szeméttel volt tele a medre. A kesztyűtartóban talált egy csomag kiszáradt Sophianet, rágyújtott, és mohón leszívta füstöt, amitől rátört a köhögő roham.

Gyarmaton szerencséje volt. A helyi lap ugyan már megszűnt, de a hajdani szerkesztőség épületének portása, meg tudta adni a volt főszerkesztő címét. A gyakornok késő délutánig várt a négyemeletes panelépület előtt, míg végre az összes lakás ablakában fény gyúlt. Ekkor felcsörgetett a főszerkesztőhöz. A férfi kelletlenül fogadta kérését, de végül beengedte. Zöld növények árasztottak zöld szagot a lépcsőházban, valahol kisbaba sírt. Ötven év körüli, szemüveges, pocakos, csupa szőr alak volt a főszerkesztő. Agglegényszag telepedett a lakására. A gyakornokot a konyhába invitálta, mert épp pörköltet főzött. A tűzhely mellett állva elmondta, hogy Kraál utoljára egy, nem is, két éve bukkant fel. Akkor volt, hogy eljött hozzájuk, a szerkesztőségbe, amit azóta anyagi okokból bezártak, és otthagyta az asztalán azt a könyvet. Egy tiszteletpéldányt. Kraál mindig is egyfajta tanítóként tekintett rá. Nem mondta ki a könyv címét, és nem nézett a gyakornokra, míg beszélt. A fazékba bámult, vastag szemüvegét belepte pára. És ekkor a gyakornok feltette a kérdést. Hogy olvasta-e a Halálod napjának könyvét.

A férfi sokáig nem válaszolt, kitárta a konyha keskeny kis ablakát, az arcát kidugta a résen, és mélyeket lélegzett. Majd inkább a szomszédos panelház csillogó ablakinak suttogta, hogy elkezdte, de aztán nem folytatta. A gyakornok megkérdezte, láthatná-e a könyvet, mire a másik csak a fejét rázta, megfordult, és arcán ott volt az a furcsa, egyszerre ijesztő és egyszerre megkönnyebbült mosoly, amitől a fiatalember hirtelen kényelmetlenül érezte magát a szűk kis helyiségben. Elégettem, mondta a főszerkesztő, odakinn a játszótéren, a homokozóban, éjszaka. Így a legjobb. Nem szabad azt a könyvet elolvasni. Miért, kérdezte a gyakornok elhaló hangon. A férfi erre csak a fejét csóválta, majd a bejárati ajtóhoz ment, és kitárta. Mert akkor vége mindennek, mondta még, miközben a gyakornok kioldalgott mellette a hűvös lépcsőházba.

Gyarmaton az egyetlen szálloda felújítás miatt zárva volt, ezért a gyakornok az autóban éjszakázott. Előtte zárásig az egyik helyi kocsmában ült, és hallgatta a játékgépeknél fura tájszólásban beszélő, néha kiabáló férfiakat. Nem lehetett eldönteni, dühösek vagy csak ugratják egymást. A fiú rendezgette sovány jegyzeteit, miközben keserű söröket ivott Unicummal. Remélte, hogy ettől jobban bírja majd az éjszakát, de végül fél óránként be kellett kapcsolnia a motort a fűtés miatt az autóban. Reggelre a szélvédő így is csupa dér lett, rátette a tenyerét, és várta, hogy beleolvadjon a nyoma. Kávét ivott a buszpályaudvaron, mert az nyitott legkorábban, majd várt, míg kilenc nem lett. A nap bizakodóan tűzött le a tépett szélű felhők közül. Felhívta a Nők lapjának szerkesztőségét, és Kraál asztalszomszédját kérte. A férfi készségesen búgott „halló”-t a kagylóba. A gyakornok a nő balesetéről kérdezte. Ez volt az utolsó nyom, amin még elindulhatott. A másik nem ismerte Kraál barátját, aki meghalt, csak azt tudta, hova indultak aznap. Sokat rágódott ezen utólag, mert még ő ajánlotta nekik a helyet, hogy töltsenek el ott egy romantikus hétvégét. Egy szálloda, fent a határ mellett, a Somlyó Hotel. Sajnálatos, hogy sosem értek el oda.

A gyakornokban valami megmoccant. Halvány megérzés volt, vagy csak annak a vágynak a visszfénye, ami benne égett napok óta, az, hogy visszamenjen azokra a helyekre, ahol Klárával leggyakrabban megfordult. A giroszoshoz a Bajcsyn. A Trafóba. A Pecsa bulikra. A Szigetre éjfélkor, egy üveg langyos pezsgővel a nyári forróság ellen. A Szlovák sörözőbe, ahol mindig olyan bunkók voltak velük a pincérek.

A hotel nyolcvan kilométerre volt, hegyek közt, egy kátyús erdei út végén. Látszott, hogy jó pár évtizede nem költöttek rá, a nagy, szürke betontömb úgy málladozott a fák közt, mint valami háborús film otthagyott díszlete. Ám a kéménye vígan füstölt, a parkolóban poros autók álltak katonás rendben, és bejárati üvegajtó mögött arany és bíbor plüss fénylett a sárga világításban.

Az előtér néptelen volt, a fogadópult mögött nem állt senki. A gyakornok végigpillantott a kulcsokat rejtő rekeszek során – a fele üres volt.

Csöngetett a kis asztali csengőn, mire valami zaj kélt egy hátsó szobában. Aztán megjelent az újságírónő.

Ő volt az, a gyakornok azonnal megérezte, noha iszonyatosan megváltozott a borítón látható képhez képest. Nemcsak sovány, hanem inkább éles volt az arca és az alakja is. Mintha megjárt volna száz háborút, látott volna száz halált – ez tükröződött megfontolt, lassú mozgásán, és ez sütött dermesztő erővel szürke tekintetéből. Hangja rekedt volt, de nem cigarettától vagy betegségtől. A gyakornok a kérdésre, hogy mit óhajt, önkéntelenül is csak annyit mondott, egy szobát. Ilona a pultra támaszkodott, sokáig bámult a gyakornok arcába, aztán bólintott, hogy rendben. Elkérte a férfi iratait, beírta egy könyvbe, majd odaadta neki a 101-es szoba kulcsát. A gyakornok intett kifelé – az autó még ott állt, közvetlenül a bejárat előtt – hogy mi legyen a járművel. Ilona csak legyintett, megoldják. A férfi már a lépcsőről fordult vissza, és hirtelen kimondta, hogy beszélni szeretne vele, igazából Ilonával szeretne beszélni arról, hogy mi történt vele, miről szól a második könyve, és mi ez az egész. 

A nő egyáltalán nem lepődött meg a vallomáson. Talányosan nézett rá, úgy, ahogy a tanár figyeli a kisdiákot, akiről még nem tudja, hogy jó vagy csak közepes tanuló lesz-e. Aztán kilépett a pult mögül, és a puha, drapp szőnyegen a gyakornok elé sétált. Szürke, szép esésű ruha volt rajta, a haját szigorú kontyba fogta csontos tarkóján. Fentről, a lépcsőről a gyakornok láthatta a forgóját koponyája tetején.

A könyv odafent van, a szobában. Mondta Ilona szelíden. A vendég döntése, hogy elolvassa-e. De azt tudnia kell, hogy ha elolvassa, akkor minden más lesz. Intett neki, és megindult a fölszinti folyosón, aztán megállt a 12-es számú ajtó előtt. A gyakornok engedelmesen követte, majd benézett az ajtónyíláson, amit a nő feltárt előtte. Egy férfi ült a szobában, szemben az ablakkal, nekik háttal, mozdulatlanul egy nagy fülesfotelben. Mögötte a szépen bevetett ágy. Előtte, az ablakon túl, az erdő. A gyakornok elképzelte a férfi arcát, amit nem láthatott, aztán elszégyellte magát, és elfordult, el a szoba elsejétől, mintha az túl intim lenne, olyan intim, akár egy női hónalj.

A könyv mindenkinek mást jelent, zárta be az ajtót Ilona. De a hatása mindenkinél ugyanaz. Ha elolvassa – utána már semmi nem lesz fontos. Azt írtam bele, amit a halál határmezsgyéjén láttam. A roncsban. Szitált rám az eső.  A szerelmem – az életem – ott hevert mellettem összezúzott fejjel. Én pedig haldokoltam. És akkor megláttam, hogy milyen fönséges és mégis milyen felesleges minden. És megértettem ezt, és tudtam, hogy meg tudom írni. Ez adott erőt, hogy felmásszak az útra. De amikor rendbe hoztak, és végre megírtam, akkor jöttem csak rá, hogy ezt nem adhatom oda mindenkinek. Csak annak, akinek szüksége van rá. Miután felmondtam a lapnál, sok helyen éltem, aztán erőt vettem magamon, és feljöttem ide. Kiderült, recepcióst keresnek. Azt hiszem jó döntés volt, hogy maradtam. Minden hónapban jön egy vendég, akin látom, hogy el kell olvasnia a könyvet. Ők aztán itt maradnak. Örökre. Én gondoskodom róluk, míg. Nem fejezte be, intett felfelé, a mennyezet felé. Ismét az előtérben álltak, a lépcső és a bejárat közt.

A gyakornok a szobakulcs súlyát latolgatta tenyerében. Kinézett az autóra. Rajtam mit látott, kérdezte aztán csöndesen.

Hogy soha nem fog kigyógyulni belőle, válaszolt szomorúan Ilona.

A gyakornok a padlóra szegezte a tekintetét. A szőnyeg rostjai közt rejtett mintát pillantott meg. Olyan volt, mint egy sebhely egy térden. 

vége

Szólj hozzá!
2012. március 11. 10:45 - Valmont

A párhuzamos valóság darabjai

 Ahogy itt írtam, kezdek beleszeretni az egyik teremtett valóságba. Azt hiszem, van benne annyi potenciál, hogy egy Sinistra körzet-szerű novellafüzérré nője ki magát. Persze az nem lenne jó, ha Bodor szolgai másolása válna belőle. Az én világom - mely nagyon hasonlít a mi valóságunkra, vagyis a mi valóságunk nyolcvanas éveire - a síkság és a hegy találkozásánál születik. A síkságon a régi civilizáció utolsó nyoma a Szár nevű vidéki város. Az ország többi részéről nem tudni semmit. A hegy, amely a Pécs fölé magasodó Mecsekre hasonlít, a városból és a mindent átíró háborúból menekülő családok lakhelye. Persze, hogy ezek az emberek nem tudnak elbújni a világégés emléke elől - az egyes történetek arról szólnának, hogy a háború minduntalan utánuk nyúl. Például az életre kelő félelmekkel a lenti történetben.

 

 

A hidegek

 

 

 

A fagy körülölelte és megropogtatta a kis házikót, mintha az egy dió volna egy óriás markában. Odabenn, a nagyszobában két gyerek várta szüleit, Andris, a hét éves és Pisti, a bátyja, aki már hatodikos volt a városi iskolában.

Andris az jégvirágos ablakhoz tapadva leste a városból felkanyargó ösvényt, mikor tűnik fel rajta anya és apa. Még reggel elmentek, hogy. De erről nem volt szabad beszélni.

Pisti a sarokban barnálló radiátornak vetett háttal ült a szőnyegen, kezében egy könyvvel. A könyvet magyartanárától kapta, ő pedig a szári ócskapiacon vette vagy cserélte. Ócska nyomású, rongyosra olvasott példány volt.

– Mikor jönnek már? – kérdezte Andris, immár ki tudja hányadszor.

Pisti felpillantott rá, végigmérte, olyan tekintettel, mint aki most látja először.

– Majd jönnek. Mindig megjönnek – mondta rekedten.

– De most oly sokáig elvannak – nyafogta a kisebb, és homlokát a hideg üveglapnak nyomta. Apjától leste ezt el – ha sok pálinkát ivott, az ablak elé állt, és annak hidegével próbált segíteni zsibongó gondolatain.

– Amúgy is, miattad mentek el. Hogy gyógyszert hozzanak a bajodra – mordult fel a bátyja. – Pedig nem is vagy beteg.

– Erről nem szabad beszélni – pislantott rá óvatosan Andris. – Ahogy nem szabad beszélni a farkasokról, a halálról a háborúról vagy a kígyókról.

– Veled semmiről nem szabad beszélni, gyogyós – Pisti ujját rakta a könyvbe jelzőként, és feljebb ült a szőnyegen.

– Ez nem is igaz – ellenkezett élesen a kisfiú. Leugrott a székről, és átment a szoba túlsó végébe. Itt egy nagy üveges ajtó nyílt a hátsó frontra. A hegy és az erdő magasodott odakinn. A ház a hegyre vezető út szélén, az emelkedő tövében épült, épp az erdőhatárnál. – És nem vagyok gyogyós.

Apja mindig mondogatta, hogy ők még nem hegyiek, de már nem is városiak. A síkságon elterülő Szár jó egyórányi séta volt a repedezett úton.

A kisfiú elbűvölten nézte az erdő sötét közeit, a foltokban fehérlő havat, és hirtelen megborzongott.

– Miről szól a könyved? – fordult vissza bátyja felé. Úgy tűnt számára, hogy Pisti eddig őt bámulta azzal a furcsa, idegen tekintettel.

– Ez? – emelte meg a kötetet. – Egy amerikai írta, még a háború előtt. Egy hotelről szól, ahova télen beköltözik egy férfi a feleségével és a kislányával. A kislány látja a szellemeket, a holtakat, akik a hotelben haltak meg, és az épület nem engedi el őket. Az apuka nem látja őket, de lassan kezd megőrülni, és szerintem a végén…

– Jó, de nem akarom tudni – a kisfiú befogta fülét. – Beszéljünk másról. Mondjuk az erdőről. – Lassan, félve engedte le a kezeit.

– Mért nem akarod tudni? Te kérdezted, hogy miről szól – szögezte le a bátyja kissé sértődötten.

– Mert akkor elképzelem. – Andris fázósan összekucorodott, majd leült, vállát az ajtó üvege és a fal kiemelkedése közé vetve.

– És? Akkor mi van? – Pisti hangja egészen ingerülten csengett. Felnyúlt, megtapogatta a radiátort.

– Tudod, mi van – öccse kerülte a tekintetét.

– Mondd el még egyszer. Amit anyáéknak meséltél – kérte őt bátyja színtelen hangon.

– Nem akarom – nyafogta Pisti, és megint kibámult. – Beszélgessünk inkább az erdőről.

Andris sóhajtva felállt, a könyvet a dohányzóasztalra tette, majd öccse mellé sétált. Megállt felette, karjait keresztbe fonta mellkasán, és ő is kibámult az üvegajtón. A hátsó udvaron oldalt egy farakás barnállott. Balra a kocsiszín végét láthatta, hátrébb egy kidőlt, bedőlt kerítést volt, kapuval. A kapu végétől kis ösvény vezetett a fák közé. Mióta ideköltöztek – talán három éve – nem ment még rajta senki végig a családból.

– Tudod, miért nem megyünk ki soha az erdőbe? – kérdezte öccsét.

– Nem – rázta meg fejét Andris. Gyanakodva felnézett jóval magasabb testvérére. – Miért?

– Neked nem mondta el apa, ugye? A betegséged miatt, gondolom – jegyezte meg elgondolkodva a báty. – Biztos attól fél, ha hallasz róla, ezt is megjeleníted a képzeleteddel, mint azt a kígyót, a fáskamrában.

– Tényleg csak azért jött elő, mert rágondoltam! – ellenkezett elkeseredetten a kisebb. – Apa is megmondta, ezen a környéken nem élnek ilyen kígyók…

– Tudom, tudom: bármit elképzelsz, az megjelenik.  – Pisti kinyújtotta kezét: – Kérek ezer újforintot.

Andris hol a bátyja tenyerébe, hol az arcába bámult. – Ez nem így megy – rázta meg aztán a fejét. – Csak azt tudom megjeleníteni, amitől félek. Amiről tudom…hogy bánthat engem.

Pisti bólintott: – Tiszta sor. Akkor jobb, ha nem beszélek a Hidegekről. Legfeljebb majd azután, ha anyáék meghozzák a dilibogyóidat.

– Nyugtatók – javította kis idegesen a kisebb. – Hogy ne képzelődjek. Anya is megmondta: nagyon érzékeny gyerek vagyok.

– Inkább gyogyós gyerek – nevetett fel a báty. – Aki mindentől fél.

– Nem is igaz! – A kisebb ellépett bátyja mellől, dühösen meredt rá. – A kígyótól se féltem. Segítettem apámnak elásni.

– Miután kettévágta a baltával – legyintett Pisti.

Andris erre nem tudott mit mondani, szája széle remegett a dühtől és a csalódottságtól. – Mesélj róluk – kérte aztán fojtott, eltökélt hangon. – Mesélj a Hidegekről.

Bátyja ismét végigmérte azzal a kellemetlen, furcsa pillantással. Mint aki búcsúzik.

– Jól van – mondta aztán. – Én is a suliban hallottam. Egy vadász fiától. A hegy túloldalán laknak, az apja egész évben az ottani erőket járja. De soha ne jön át a mi oldalunkra. Soha. És elmondta azt is, miért. – Pisti nekidőlt az üvegnek, fejét is nekinyomta, hogy lehelete lecsapódjon felületén. – Tudod miért?

Andris közbe egészen a sarokig hátrált, és ott leguggolt, átfogta térdét. Megrázta fejét: – Nem.

– A háború végén volt itt egy nagy csata. Pontosabban nem is csata volt. Egy egész hadsereg menekült, le dél felé, de elvágták az útjukat, és ők itt bújtak el, ezen a hegyoldalon. Akkor már a síkságon mindenhol ott volt az ellenség. A menekülők tudták, hogy nem számíthatnak kegyelemre, és a puskáikban még volt pár lőszer, ezért elhatározták, kitartanak az utolsó csepp vérükig.

Pisti az ujjával köröket és a vonalakat rajzolt a párába, majd a közökön át kinézett az erdőre: – De nem támadták meg őket lentről – elégedetten bólintott és még el is mosolyodott. – A támadás helyett egy bombázó jött, és leszórt rájuk valamit. Senki nem tudja, pontosan amit, de nagyon hatásos dolog volt. Amikor az ellenség feljött a hegyre, a hadsereg egyetlen katonáját sem találta meg. Eltűntek, mintha léggé váltak volna. Ott volt mindenhol a fegyverük és a felszerelésük, a sisakjuk, a bakancsuk és a ruháik – még az alsógatyáik és a zoknijaik is ott voltak a hóban. De ők maguk eltűntek. Egy hadseregnyi meztelen ember – abban a hideg, fagyos időben.

Andris bizonytalanul felkuncogott, aztán eszébe jutott valami: – De hát hova lettek? – kérdezte végül.

– Odakint vannak. Még mindig – mutatott az erdőre bátyja. – Ott, a fák közt. Csupasz lelkek. Ott élnek és várnak.

– Mire? – nyögött fel a kisebb.

– Nem tudom – vont vállat Pisti. – Talán hogy visszatérhessenek közénk. Hogy elmúljon a szer hatása

– És mit esznek?

– Hát ez az – kapott a szón az idősebb. – Szükségük van valami élőre, hogy létezzenek. Általában az állatok kicsinyeit kapják el, és elveszik a lelküket. De ha nagyon hosszú a tél és nagyon hideg van, akkor az állatok elbújnak, a bozótos mélyébe, és nem születnek kicsinyeik. Ilyenkor a hidegek eljönnek az erdő széléig, és az elkóborolt macskákat, kutyákat és a kisgyerekeket is elviszik.

– Jaj, ne! Hagyd abba! – Andris eltakarta szemét a sarokba. – Szinte látom őket.

De a bátyja könyörtelenül folytatta:  – A vadász azért nem mer ezekbe az erdőkbe jönni. Még nyáron se, de télen főképp nem, mert ha csapatostul támadják meg, akár még őt, egy felnőttet is legyűrnék. Igen – Pisti egy mozdulattal eltörölte a párába rajzolt formákat. – Valamiért az erdőből nem tudnak kijönni. Mi pedig az erdőbe nem mehetünk be miattuk – szögezte le.

Hallgattak egy sort. Andris mereven nézte a bátyját, azt várva, elneveti magát. Végül megkérdezte: – Ez komoly? Nem viccelsz?

Pisti a szívére tette kezét: – Esküszöm az életemre, hogy ezt mesélte a srác. A vadász fia.

Andris vadul megrázta a fejét:– Ne hiszem el. Nem akarom elhinni. – Befordult a fa felé, mint aki büntetésben van.

– Pedig jobb, ha elhiszed – bizonygatta bátyja. – És kérdezd majd meg apát, ha hazajön, hogy miért nem enged az erdőbe minket.

– Az aknák miatt – kapott a szón Andris. – Régebben ezt mondta – idézte fel örömmel. – Tele van aknával az erdőnek ez a része.

Pisti a radiátorhoz ment, kezét a tetejére szorította. – Hát persze, hogy ezt mondják.  A felnőttek nagyon jók abban, hogy elferdítsék a dolgokat. Biztos vannak kint aknák is. A Hidegeken kívül…– az öccsére kacsintott majd megköszörülte a torkát. – A kazánban lassan kialszik a tűz. Le kell, mennem, mert már hideg a radiátor.

– Én nem fázom– állt fel a kisebb.

– Apa dühös lesz, ha megint be kell gyújtania. – Pisti a kanapéról felvett egy nagy, bolyhos pulóvert és magára húzta. Mikor feje ismét előbukkant, végigmérte Andrist, aki a hátsó ajtó előtt állt, mintha elállta volna a kijáratot.

– De szerintem még nem égett le teljesen…– jegyezte meg bizonytalanul a kisfiú.

– Szerintem meg határozottan hűvös van – kontrázott Pisti. A konyába ment. A konyhaasztalon ott csillogott a pincekulcs.

Ahogy elvette és megfordult, Pistivel találta szemközt magát. – Veled mehetek? – kérdezte a kisebb sírós hangon.

– Nem – jött az azonnali, könyörtelen válasz. – Maradj csak itt. Mindjárt jövök. – Azzal a hátsó ajtóhoz sietett, kinyitotta és kiment.

Odakinn dermesztő hideg fogadta és mély csönd. Belépett az egyik papucsba, majd csoszogva jobbra tért a pincelejárat felé. Mikor az ajtóhoz ért, megtorpant, és hátrafordult.

A erdő csupa zöld és barna szövevény volt, alig tíz méterre tőle. A fatörzsek közt néha porhó szállingózott – egyéb mozgás nem volt.

Pisti lassan, bizonytalanul megindult, majd elsétált a farakásig. Hátrafordult. Nem látta öccsét a hátsó ajtó üvegén át, talán még mindig a konyhában volt. Talán teát készít magának. Talán megint az utat bámulja, hogy mikor tűnnek fel anyáék. A kis kedvenc. A kis beteg. A kis szimuláns.

Megfordult, és belegázolt a puha hóba. A kertkapuig nem volt kitaposott ösvény, ezért zoknijára azonnal dermedt fehér réteg rakódott. Mikor a kapuhoz ért, a hideg elérte bőrét is. Egy fémhurok rögzítette a kerítés oszlopához a kaput. Pisti épp felérte, majd kis cibálással leemelte a hurkot, aztán egyetlen rántó mozdulattal befelé rést nyitott a kapun. Várt, közbe az erdőt figyelte. Nem sok valami látszódott az emelkedő hegyoldalon sorakozó fák sűrűjében. Itt-ott mintha talpnyi mélyedés lett volna a hóban. Máshol fekete halmok, talán vaddisznótúrás sötétlett.

Pistit kirázta a hideg, ezért elfordult, és visszacaplatott a házig. Belesett a hátsó ajtón. Az öccse valóban a szoba túlsó végében volt. Egy széket húzott az utcára néző ablakhoz, és rátérdelve kifelé bámult.

Egy dermedt faág pattant a csendben.

Pisti összerezzent, és hirtelen nagyon melege lett. Lassan, nagyon visszanézett az erdőre.

Először úgy tűnt, semmi nem változott a tájban. Aztán, ahogy jobban erőltette a szemét, megpillantotta. Egy alak volt, félig a fatörzsek takarásában megbújva, jó húszméternyire bent a rengetegben. Pistit és a házat nézte.

A fiú fogai összekoccantak, és az iménti forróságot jeges didergés váltotta fel. Eszébe jutott a tűz odabenn a pincében, mely kezd kihunyni. Mielőtt elindult volna, visszanézett öcsére, majd a hátsó ajtót résnyire nyitotta.

Lement a pincébe, a hagyma és burgonya és földszagú félhomályba, és kinyitotta a kazánajtót, majd addig pakolta fával, míg a tűz harsogva lobogni nem kezdett. Apának volt odalenn egy órája, egy kis asztali vekker, azon mérte ki az időt. Negyedóra múlva visszazárta a kazánt.  A radiátorban keringő víz a hőmérő szerint majdnem kilencven fokos lett.

Amint kilépett a pincéből, azonnal észrevette a nyomokat. A félig nyitott kertkapuig vezető, nagy, vastag csapás volt a hóban. Mintha egy zsákot húztak volna végig a háztól az erdőig.

Elbűvölve állt az épület fala mellett, figyelte az immár ismét üres erdőt, és várta, hogy történjen valami, bármi. Aztán erőt vet magán, és a hátsó ajtóhoz csoszogott.

Az ajtó félig nyitva volt. Óvatosan belépett a lakásba, majd az ajtót behúzta és bezárta maga mögött. A nagyszoba üres volt. Az ablak előtt egy felborított szék. A dohányzóasztal üvegén csillám alakú repedés. A szőnyeg bolyhai közt hódara olvadt lassan vízzé.

Pisti hangos fújtatással kiengedte a visszatartott levegőt, közben arcán mosoly ömlött el.

– Eltűnt – nyugtázta elégedetten. Az ablakhoz ment, és felállította a széket. Odakinn, az úton nem volt senki. Még maradt ideje kitalálni valami magyarázatot.

Ahogy megfordult, észrevette, könyvét a földre lökték a dulakodók. Felemelte, és ahogy kiegyenesedett, észrevette a kislányt.

A hátsó üvegajtó előtt állt, odakinn. Virágos ruhájában és fehér harisnyájában olyan volt, mint egy képkivágás. Rámosolygott Pistire, majd hangtalanul azt formázta ajkaival: – Engedj be.

Pisti lepillantott a kezében tartott könyv borítójára. Egy kislány volt rajta, a kint álló szakasztott mása. Mögötte sötét árny, baltát tartó férfisziluett magasodott.

Óvatosan letette a könyvet az elrepedt asztallapra, majd lépett egyet a türelmesen mosolyogó lány felé.

– Te nem vagy igazi – jelentette ki Pisti rekedten. De meg kellett bizonyosodnia. Hirtelen az ajtóhoz sietett, kezét a kihűlt kilincsre tette. A kislány várakozó arca felderült. Ilyen közelről látszott, hogy mennyire hibás. Az egyik szemöldöke rövidebb volt a másiknál. Jobb szeme zöld volt, míg a másik teljes egészében csak színtelen fehérjéből állt.  A bal kezén csak három ujj volt. És az egyik füle helyén csak a sima bőr feszült koponyájára.

De mosolygott, és ismét kimondta, és ebből a közelségből Pisti már halhatta is: – Engedj be!

A fiú, mint aki álomban cselekszik, elhátrált az ajtótól, és csak nagy nehezen nyögte ki: – Nem. Nem tehetem – de ekkor nekiment valaminek vagy valakinek, és a lány arca elkomorodott, majd iszonyat ömlött el rajta, aztán ő is hátrálni kezdett, sőt megfordult, és elfutott, a kertkapu, a kinyitott kertkapu felé, ezért már nem láthatta, ahogy Pisti feltekint a mögötte magasodó sötét alakra, belenéz a fej helyén vibráló szédítő feketeségbe, és nem hallhatta a menekülő kislány Pisit sikoltását se, amikor a férfisziluett kezében tartott éjtömegű balta lesújtott a fiúra.

 

vége   

 

2 komment
2010. február 06. 08:28 - Valmont

Egy különös nyári este

Nem igazán értem a különféle erőltetten összeszkábált álneveken publikáló magyar szerzőket (mondom ezt én, aki egy francia vicomte nevét használom), akik előszeretettel helyezik a cselekményt Észak-Amerikába, vagy más angolszász területre. Magyarországon rengeteg fura karakter és helyszín létezhet és létezik, még csak nem is kell nagy fantázia megteremtésükhöz. Elhagyott falvak, lezárt bérházak, a halálra ítélt tanyavilág - csak hogy néhány példát említsek. A hazai horror ezeken a helyeken születhet újjá (ahogy feltámadt a magyar krimi a 30-as évek Budapestjének díszletében, a la Kondor). Szereplőnek pedig itt vagyunk mi magunk, és a köröttünk élő átlagos vagy extrém figurák. (Csak egy illusztráció - minden nap látom a ****-i metróállomáson a hideg elől paplanjukba burkolódzó, földön fekvő szerencsétleneket. És minden nap azt várom, mikor pillantok meg egy, a paplan alól kikunkorodó csápot, gyíkfarkat vagy egyéb szörnyűséget...)

A lentiekben tehét ismét magyar viszonyok közé rakott rémületet próbáltam illusztrálni. A sztori persze bárhol megeshetne, de nagyon is illik hozzá a körúti másolószalon. 

 

 

Másolatok

 

Aznap Szofival voltunk ügyeletben, Pali meg csak úgy bennmaradt, mert egy akadémia előadást másolt négyszáztíz példányban.

– Nézzétek csak – mutatta –, itt azt írják, hogy a hatodik századi eretnek szekták többsége önmagát irtotta ki. Vérfertőzés, kasztrálás, rituális éhezés, öncsonkolás…és egyéb finomságok által…

Pali mindig beleolvasott a fénymásolásra beadott anyagokba. Most épp A kereszténység szakadárjai című doktori védésbe.

– Aha – bólintott unottan Szofi, és elővette a pult alól cigijét, amiről becenevét kapta. – Laci, jössz egy kávéra? – kérdezte felém fordulva.

Elnéztem halottfehér arcát, apró melleinek halmát, melyekre fekete, pántos felsőt húzott, hogy végül ajkain állapodjon meg tekintetem. Sötétbíborral mázolta be őket – a szín harmonizált bakancsának cipőfűzőjével.

Pali a másolószoba küszöbén billegett sarkán, hol rám, hol a csajra nézve. Majdnem rácsöppent a nyála A kereszténység szakadárjaira. Bal kezével apró, intő jelet mutatott úgy, hogy csak én lássam.

– Mindjárt megyek – bólintottam Szofinak. Mire ő megindult, sovány kis testét kibillegtetve a körútra, át a szemközti arab kajáldáig. A sínen csörömpölő villamos közben majdnem elütötte.

– Szólsz neki? Beszélsz vele? – suttogta egy forró nyálat fröcsögő száj a fülembe.

Pali arca közelről úgy nézett ki, mint a Hold egy csúnyábbik része. Friss és ősöreg pattanások vulkánjai és völgyei váltakoztak rajta. Felül vörös, göndör haj keretezte a képet, szürkéskék, szomorú szemét pedig vastag szemüveg torzította. Nagyon tetszett neki Szofi. Ám Pali képregényeket olvasott, nem járt bulizni, nem hallgatott death metált, és csak szilveszterkor ivott némi alkoholt. Esélye se volt a lánynál.

– És most mit mondja neki? – kérdeztem kedvetlenül.

– Hogy éjfélre visszajövök érte. A műszakja után – magyarázta izgatottan, a tanulmányt pörgetve előttem. Fémes nyomdaszag, a hűlő papír és a száradó tinta keveréke áradt orromba. Másfél éve pácolódtam benne, mióta ebben a másolóban húztam az igát. Csak amíg nem akad jobb. 

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, de Pali meg se hallotta, elmerengett valamin, kinézve a koszos kirakaton. Követtem tekintetét. Szofi már ott ült két csésze kávéval a járdára tett asztalok egyikénél. Hirtelen egy sárga villamos vágta el képét.

– Miért nem beszélsz vele te? – kérdeztem fáradtan a fiútól.

– Á, nekem ez nem megy. Te ebben jobb vagy – magyarázta izgatottan. Felhajtotta a pultot, és visszament a kassza mögé. Kikattintotta a pénztároló rekeszt, majd visszatolta. A kassza halkan csilingelt neki. – Persze ha nincs kedved…

Olyan volt, mint egy hirtelen megnőtt gyerek, vagy mint egy nagy, szomorú állat, illusztráció a kihalt fajokról szóló könyvből.

– Oké – bólintottam, és a pulton áthajolva megütögettem a vállát. – Beszélek vele – ígértem könnyelműen.

Kifelé indultam, és már nyúltam a kilincs felé, mikor megpillantottam a Megbízót.

Magamban csak így hívtam a tagokat, akik nap mint nap százszámra bejöttek a másolóba a cuccukkal. Főiskolai jegyzet, remekműnek hitt regény, technikai leírások őseredetije lapult táskájuk mélyén, izzadt kezük szorításában vagy koszlott szatyraikban.

Ez a férfi azonban más volt, mint egy átlagos Megbízó, ezt már így, az ajtó üvegén át is éreztem.

A kánikula ellenére fekete, kétrészes öltönyt viselt. A mellényzsebből vastag aranylánc lógott ki. Haját hátrazselézte. Keskeny, napbarnított, meghatározhatatlan korú arca erős vonásokkal bírt, de fél perc után már el is felejtettem, pontosan hogy nézett ki. Leginkább még vastag szemöldöke és az alatta csillogó sötét, gúnyos pillantás maradt meg emlékezetemben. Kinyitotta az ajtót, és félreállt: – Csak tessék – intett maga elé a forró aszfaltra.

Vártam, hogy megcsapjon az augusztus végi forróság, mely még most, esteledvén is ott tombolt a körút beton- és fémcsíkja felett – ám mellélépve nem éreztem, csak valami langyos áramlatot.

– Köszönöm – mondtam, és néztem, ahogy besurran mögöttem. Úgy mozgott, mint egy gyík. Egy olajos testű, különösen izgága hüllő.

Megcsóváltam a fejem, majd átsétáltam Szofihoz. Közben felpillantottam az égboltra – tisztán, felhő és eső ígérete nélkül szürkült bele az estébe. A körút túloldalán leültem a lány mellé, és belekortyoltam a hideg kávéba.

– Ez hideg – mondtam.

– Így jár, aki a nyomoronccal sutyorog – vihogott rám. Aztán nevetése köhögésbe fulladt. Tizenkilenc éves volt, de már öt éve dohányzott. És úgy kúrt, mint egy negyvenéves kikötői ribanc.

– Megkért, beszéljek veled – motyogtam a cigim után kutatva farzsebemben. Felém lökte  saját csomagját. Kivettem egy szálat, és halálfejes zippójával meggyújtottam. Mondott valamit, de egy villamos elnyomta szavát.

– Tessék? – kérdeztem, mikor a csikorgás elhalt.

– Azt kérdeztem, nem unja még? – csóválta fekete loboncát. Gubancos hajtincseit feltűzve hordta – még ez volt a legszebb benne, no meg az így feltárt íves, kecses nyaka.

– Reménytelenül szerelmes – vontam vállat. – Szerintem ez szép. Manapság ritkán lát ilyet az ember.

– Igen – felhajtotta kávéját, majd férfiasan a kézfejébe törölte száját. – Csak ne én lennék a célzottja e imádatnak. Semmi kedvem pátyolgatni egy lelki sérültet. Bevezetni a szexbe. Mert az biztos, hogy…

Itt ismét villamos jött, de sejtettem, mivel fejezte be. És igazat adtam neki: Pali huszonhét vagy huszonnyolc éves lehetett – és valószínűleg szűz.

– Oké, akkor mit mondjak neki? – kérdeztem, visszanézve a másolószalonra. Üresnek tűnt.

– Mondd azt, hogy bepasiztam – vetette oda, és elpakolta dolgait az asztalról. – Vagy azt, hogy leszbikus lettem.

– Jó – nevettem rá, miközben megpróbáltam elképzelni egy másik csajjal.

Átfutottunk a körúton, majd rosszkedvű feszültséggel nyitottam be az ajtón.

Savanyú, ipari szag fogadott. Mintha valaki egy csomó gyufafejet lekapart majd meggyújtott volna odabenn. A helyiség valóban üres volt.

– Pali? – szóltam bizonytalanul. A sarokban serényen dolgozott a másológép. Szofi bement a pult mögé, és felvette a gondosan leválogatott első adagot.

– Ez micsoda? – motyogta maga elé, míg én ellenőriztem a kasszát. Jól tudtam, mennyi volt a napi forgalom. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megbizonyosodjam, rendben van. Sőt, még több is volt. Bizonyára az öltönyös pénze miatt.

– Pali? – kiáltottam hangosabban.

– Ez kié? – kérdezte a lány mögülem. Észre kellett volna vennem a hangjában rejlő…másságot.

A hátsó részleg ajtaja résnyire nyitva volt. Hátrafordultam Szofi felé: – Amikor átmentem hozzád, bejött egy ürge. Biztos ő hozta. – Közelebb mentem hozzá. A lány merev arccal bámult az anyag első oldalára. – Miért, mi ez?

Szofi nem válaszolt, de hirtelen elsápadt, és megingott. A következő pillanatban kinyúlt felém, én pedig épp hogy el tudtam kapni a kezét. A másikba tartott lapok mint fehér pelyhek szóródtak szét köröttünk. Átkaroltam a dőlő testet, és levontam magam mellé a padlóra.

– Na, mi van? Mi a baj? – suttogtam neki riadtan. Felnézett az ölemből. Egyébként is nagy, de a sötét festékkel csak még inkább kiemelt szemében félelem és könny ült.

– Ez a könyv – nyögte, majd behunyta szemét. Feje mellett ott hevert a padlón a másolt anyag fedlapja. Szerző nélkül állt rajta a cím: Fekete könyv. Akaratlanul is végigsimítottam Szofi arcán. Hideg verejték tapadt ujjaimhoz.

– Hahó – ébresztgettem.

Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel.

Pali ott állt a belső helyiségbe vezető ajtóban. Kezében papírcsomót tartott. Nagyjából olyan vastagat, mint amit Szofi szórt szét az imént. A szemüvege nem volt rajta, de azonnal éreztem, hogy tökéletesen lát.

És az arca. Az az arc elkísér az utolsó órámig. A teljes kétségbeesés, a kiábrándultság és reményvesztettség ült rajta. Nem láttam még ehhez fogható dolgot, pedig egy ideig hullamosóként dolgoztam az Istvánffyban.

– Pali – mondtam vagy inkább kértem. – Mi van?

Nem szólt, csak tett egy tántorgó, bizonytalan lépést előre.

– Pali? – akaratlanul is felálltam, a még mindig mozdulatlan, lehunyt szemű Szofit a földre engedve. – Mit akarsz?

Most sem szól, csak még közelebb jött. Hátráltam előle egy lépést, hogy a lány közém és közéje kerüljön.

– Te – sziszegte végül. A szóra arca ráncokba és gyűrődésekbe futott – a gyűlölet térképét vázolva fel bőrén. Aztán hadarni kezdett: – Szerda este, párás, eső utáni éjjel, ez év május hatodikán. Elhívtad sörözni zárás után, egyig ittatok a Kék Paradicsomban, aztán felvitted magadhoz, lehúztad a ruháját, pedig részeg volt, de te csak fogtad, amíg ő…

– Állj! –– kiáltottam, mert az első pár szava után azonnal tudtam, miről beszél. Az emlékeimet sorolta, a gondolataimat, azokat a titkokat, melyeket Szofin kívül senki nem tudhatott, de talán még ő se, hisz tényleg nagyon résszeg volt. Csak reggel kérdezte zavartan, mi volt múlt éjjel. Elpirulva figyelte a konyhaasztal sarkát, míg én felraktam a kávét, és azt hazudtam…

– Velejéig rohadt vagy – fortyogta Pali előttem, majd a lányra mutatott. – És ő is az. Látom, látom bennetek, hogy milyenek vagytok…– A pólójába markolt. – Itt, belül látom, mi uralkodik bennetek, minden kicsinyes, förtelmes emberi mocskotokat látom most, hogy ez felnyitotta a szemem – felmutatta a kezében tartott papírcsomót.

Mellettünk a másológép kattanva megállt. A hangra, a megszokott ütemre összeszedtem magam.

– Ki volt az a férfi? Ki adta neked ezt az anyagot? – kérdeztem hirtelen. – És mi ez?

Pali elvigyorodott, majd az arcomba vágta a lapokat: – Ez az új Biblia – kiáltotta, azzal nekem ugrott. Lába azonban beakadt Szofi derekába, megperdült, és nekiesett a pult szélének.

– Francba – nyögte feltápászkodva. Ahogy homlokához nyúlt, vére kifutott ujjai közül, és pár csöpp a földre hullott.

– Gyere – nyúltam felé, de elsöpörte segítő karom. Felcsapta a pult fedelét, és kifelé indult.

– Hova mész? Hé! – kiáltottam, azon tűnődve, hol lehet az elsősegélycsomag.

Az ajtóban megállt, és visszanézett rám. Ott álltam a pénztárgép előtt, tehetetlenül, bénán.

– Holnap reggel eljön az anyagért – figyelmeztetett, vért pislogva szeméből. Azonnal tudtam, kire céloz, de válaszolni nem maradt időm. Pali feltépte az ajtót, és kinyomult rajta.

Elbűvölve néztem magas alakját, ahogy botladozva megindult előre, vak céltalansággal. Ahogy lelépett az úttestre, az autók dudálva, fékezve kikerülték, mire Pali kiabált valamit, hevesen gesztikulálva mutogatott nekik. Emiatt aztán – mikor rálépett a villamossínre – nem figyelt jobbra. És talán a dudaszó miatt nem hallotta a villamos sikítását sem. A sárga tömeg úgy kapta el, mi egy rohanó medve.

Mikor a rendőrök végeztek, és végre magamra hagytak a boltban, hátramentem Szofihoz. Egy széken ült, maga elé bámult, és meggyújtatlan cigit forgatott ujjai közt.

– Még mindig nem hiszem el – motyogta felnézve rám.

– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdeztem. A lány elkapta tekintetét, majd megrázta fejét.

– Megyek, összepakolok kint – mondtam neki.

– Csukd be az ajtót – kérte. – Kulccsal.

Úgy tettem. Mielőtt nekikezdtem, bezártam az utcai bejáratot is. Egy pillanatig kifelé bámultam a sárga, vörös és kék színekkel bevilágított utcarészre, melyet másfél éve ismertem az éjszakai műszakból. Alig mocorgott odakinn ember. A vért már eltakarították a sínről.

Még a rendőrök érkezése előtt összeszedtem az összes másolatot és a szétszórt lapokat is. Most oldalanként leengedtem az iratmegsemmisítő torkán. Egy órán át tartott. Ahogy az eredeti példány is bevégezte, kifújtam a ki tudja mióta bent tartott levegőt. Ám csalódottan vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem érzem jobban magam. Legfeljebb amiatt lehettem elégedett, hogy sikerült megállnom, hogy akár egyetlen szót is elolvassak a szövegből.

A pénztárhoz léptem, és kinyitottam a kasszát. Már meg sem lepődtem azon, hogy a fémszázasok közt kukacok, apró férgek és tompa fényű csótányok motoztak. Tizenkét papírzsebkendőmbe került, míg összenyomtam mindegyiket.

Fél tizenkettő volt, mikorra mindezzel végeztem. Hallottam, hogy a belső szobában Szofi megállíthatatlanul vinnyog.

– Jól vagy? – szóltam be az ajtó deszkáján át.

– Nem. Nem vagyok jól – válaszolt. Olyan mélyen és durván szólt a hangja, hogy hátrahőköltem.

– Elkárhozok – tette még hozzá, majd sírni kezdett. Tehetetlenül végigsimítottam az ajtón, de nem mertem kinyitni.

Inkább leültem az ügyfeleknek fenntartott díványra, és végre rágyújtottam. Míg elszívtam pár cigit, igyekeztem végiggondolni, hol van a környéken templom. Aztán azon tűnődtem, reggelig honnan tudnék keresztet, kardot vagy egy hegyes tőrt szerezni. Éjfél tájt vastag, csillogó folyadékréteg türemkedett ki a másolóterem ajtaja alól. Nem kellett odamennem, hogy mint a filmekben szokták, megvizsgáljam, megszagoljam, mi az. Tudtam, hogy vér. Szofi vére.

Egy kicsit rágódtam ezen, majd eloltottam az üzlet összes lámpáját, beállítottam a mobilt hatos ébresztésre, majd elfeküdtem a sarokban egy kartonpapíron. Pihennem kellett valamennyit, mielőtt elkezdek készülődni. Félálomban eszembe jutott, másnap, holnap csütörtök lesz. A nap, mikor megölöm a Sátánt.

 

vége

 

 

 

2 komment
2009. szeptember 21. 22:13 - Valmont

Írás, könyvek és valóság

Ez még egy 2006-os Alexandra novellapályázatra készült. Akartam egy öntükröző írást csinálni nekik az irodalomról, könyvekről, könyvkereskedésről. Természetesen nem nyertem. Mai szemmel nézve, egy kissé szentimentális lett. A végén a visszacsatolás, az épp olvasott szöveg bekapcsolás a fikcióba közhelyes, de megbocsátható. A raktár, a könyvek meg a kávéillat tényleg megvolt, bár nem egészen így. Nem szerettem azt a melót. És itt nem szeretem a K. és P. rövidítéseket, mert nehezítik az olvasást. Ám már nem javítom, mert nem emlékszem, kiket képzeltem mögéjük... 

  

Az irodalom vége

 

Egy héten át tartott. Egy egész raktárnyi könyvet adtak ki ők ketten. Kiárulták a nagy múltú kiadó összes maradékkötetét. A hatalmas raktárterembe hamarosan téligumik kerülnek majd. Kellett a hely. K.-t afféle kereskedelmi ügyintézőként vették fel, P. alkalmi raktári dolgozó volt. Utóbbi két diplomával rendelkezett. Tudott valamennyit latinul. Értékelte a jól megírt szonetteket. K. sajnálta alkalmi társát. Elhatározta, a meló után kezdeményezi főnökénél, E.-nél, hogy alkalmazzák P.-t állandóra. Erre nem volt sok remény. A könyvek kiárulása kemény meló volt. K. úgy érezte, inkább elárulás. Már kora hajnalban jöttek a furgonok, teherautók. Vidéki terjesztők és fővárosi nagyvadak. Folyamatosan telefonáltak és cigiztek az átvétel alatt. A könyveket úgy dobálták, mint a téglát. Aláírták a szállítót s szó nélkül elhajtottak. Görnyedt csikkek maradtak a betonon utánuk. Délig tartott az első roham. Ebédelni az épület  melletti kifőzdébe jártak. Mindent beborított a szomszéd raktárból előtörő kávéillat. Kávés babalevest és palacsintát, kávés krumplifőzeléket és pörköltet ettek. Csak a harmadik nap kezdtek beszélgetni egymással. P. tanár volt, de elege lett a gyerekekből. Felmondása után elvállalt bármit, csak tanítania ne kelljen. K. író volt, de gyűlölete  a fehér, üres papírlapokat. Szobájában ott tornyosultak a teleírt fehér lapok. Soha semmit nem adtak ki tőle. Soha semmit nem küldött el se újságnak, se kiadónak. P. már az első napoktól fejfájásra panaszkodott. Később, mikor megnyílt, elmondta ennek az okát. A hangokat. Ám előtte még sokat kellett beszélgetniük minden másról. A könyvekről. Boethius utolsó napjairól. A naplemenete szépségéről. A lonc illatáról. A főnökről, E.-ről. A főnök inkább részlegvezető volt. Őt bízták meg az évek óta porosodó raktárkészlet felszámolásával. Fiatal, energikus embernek tűnt, náluk jó tíz évvel fiatalabbnak. Fehér sportkocsival járt. Nem cigizett, de az autó hátsó ülése tele volt kólásdobozokkal. Ő találta ki azt, hogy minden kis terjesztő, könyvesbolt, sőt, magánszemély is részt vehet a kiárusításban. Ez persze pokoli munkát jelentett a két férfinak.  A főnököt szemmel láthatólag nem izgatta, hogy nekik nehéz a sorsuk. Gyakorta ott voltak még éjfélkor is a síri csöndben. A neonfényben. A számlákat, szállítókat rögzítették a számítógépbe. Meg kellett lennie másnap kora hajnalra. A kiadó központi szervere akkor frissítette a készletet. Elképzelték ezt a behemótot, ahogy megeszi az ő adatfolyamukat. A sötétben ülve, mélázva önön számítógéplétének hiábavalóságán. P. akkor beszélt neki először az élő könyvek elméletéről. A könyvek léte az olvasottságon múlik. Érző lények, s ha nem olvassák őket, haldokolnak. Ilyen egyszerű volt. Széttárta a karját, körbemutatott. Ezer és ezer kötet sír. Minél előbb oda kell adni őket az olvasójuknak. P. mindent megtett, hogy ez így legyen. Úgy dolgozott, mint az őrült. Enni sem állt meg, a raklapok közt futva falta szendvicsét. A celofánt gombóccá gyűrte, napokig hordta zsebében. Közben tömte magába a fájdalomcsillapítót. K. nem merte megkérdezni, miért. Azt hitte, rákos.  Nagynénje volt így az utolsó két hónapjában. P. évekig hordta magában az élő könyvek elméletét. Kiskorában véletlenül egy egész hétvégére bezárták egy könyvtárba. Akkor alakult ki benne az az érzékenység, ami rávezette az ideára. A főnököt egyáltalán nem érdekelte P. furcsa viselkedése. Gyakorta otthagyta a hevenyészett pultjukon az üres flakonját. Később azt mondta, nem tudott P. őrületéről. A fájdalomcsillapítókról se. Ők ketten a harmadik nap kezdtek el először igazán beszélgetni. P.-nek még négy napja maradt, hogy elmondjon mindent. Hogy meggyőzze K.-t. Amikor egy vevő elhozta magával a gyerekét, teljesen rosszul lett. Gyerekundora volt. Használhatatlanná lett órákra. A gyerekek, bármilyen korúak voltak, kikészítették. K. később rájött, hogy a gyerekek könyvundora miatt volt ez. Talán P. amiatt hagyta ott a tanári pályát is. K. soha nem akart tanár lenni. Író szeretett volna lenni. De ehhez bátorság kell. Úgy érezte, valóban elárulják a raktár könyveit. Odaadják valakinek, aki eladja őket. Másvalaki megveszi őket, felrakja a polcra. Nem fogják soha elolvasni a tartalmukat. P. hiába reménykedik. Ezek a könyvek halálra vannak ítélve. Az elmúlt években csak elodázódott a végük. P. optimistább volt. El is mondta, miért. A főnök aznap teleszarta a vécéjüket. K. fél órán keresztül pumpálta. Hogy lemenjen a víz. Utána megmosta a kezét, s melegített vizet. Kávé helyett itta. A szomszéd raktár kávéillata annyira betöltötte mindenét, hogy elég volt vizet innia. Kiült a raktár elé. Nézte, hogy P. kikíséri az utolsó vevőt. Feljött az első csillag. Talán ezt látta Boethius is börtöne ablakából utoljára. P. leült mellé, s bevett egy marék gyógyszert. Azt mondta, a múltkor egy nagy könyvesboltban járt. Két órán át ült az egyik fotelban. Nézte az embereket. A könyveket. Ahogy találkoznak. Csönd volt és nyugalom. Minden értelemben. Nem kellett a gyógyszer. K. ekkor megértette. P. nem csak képletesen beszélt a síró könyvekről. P. tényleg hallja a magányos, elhagyott könyvek hangját. Egy egész raktárnyi könyvét. P. azt mondta, olyan, mint egy kórus. Mint koncerten az első sorban állni. Mint millió celofángolyó csikorgása egymáson. Mint egy stadionnyi síró elsős gyerek. A portás rájuk villantotta lámpáját. P. intett neki. Kigyúrt, nagydarab, kövérkés fiú volt a portás, beleolvadt a sötétbe. Valamiért kedvelte P.-t. Mindenki kedvelte őt. Kiült arcára a szenvedés. K. nem értette, P. miért dolgozik itt. Ha ilyen pokol van a fejében. A másik széttárta karját. Segíteni akart. Napról napra gyengébb a kórus. A könyvek elmennek innen, és új gazdára találnak. Nem tehet mást, segít nekik, kibírja. Még négy napig folyt a dolog. K. minden éjjel hullafáradtan vánszorgott haza. A panelépület akkorra már elcsöndesült. Evett valamit, s elővette jegyzeteit. Akaratlanul is P.-re gondolt. Mindenkire nagy hatást gyakorolt az az ember. Amikor az ötödik nap ebédszünetében beszélt P.-nek írói ambícióiról, az nagyon megörült. Biztatta őt, tegyen meg mindent, hogy új könyv szülessen. K. felvetette, ez neki új fájdalmat jelenthet. P. elkomorult. Szerinte csak a szar könyv marad magányos. A rossz könyvek eltömítik a világot. Tompán értetlenkednek könyvségükön. K.-nak ezért jó könyveket kell írnia. A valóságot. Pontosan és röviden. Tömören, ahogy megesik. Amire mindenki kíváncsi, de amit senki se mer kimondani. A jó könyv az, amit sokan olvasnak. És a könyv is élvezi, hogy olvassák. A buta könyvek ezt észre se veszik. P. szerint nem minden olvasott könyv jó könyv. Az ostoba könyvek ostobán íródnak. Ezek nyafognak akkor is, ha százszor olvassák el őket. Nem veszik észre a kapcsolatot. Éjjelente, a lakás csendjében ezen gondolkodott K., az amatőr író. A különös elvek némiképp ellentmondtak eddigi gyakorlatának. Lehet, hogy újra kell értékelnie írói technikáját. P. rettegett a leárazott könyveket áruló boltoktól. A papírfedeles könyveket áruló boltoktól. A könyvtári kiárusításoktól. A rózsaszín borítójú könyvektől. A raktárbeli hangzavar erős, öntudatos és jó könyvektől származott. K.-nak ilyet kellene írnia. A hetedik nap estéjén benézett E.. Azt mondta, mehetnek világgá, ki vannak rúgva. A központ leállította a kiárulást. A fejesek szerint egy-két év parkolópálya jót tesz a maradék könyvnek. Növeli az értéküket. A főnök fehér autója halkan pattogva hűlt. Hópárduc az éjszakában. K. magányosan ballagott kifelé, intett a dagadt portássrácnak. Az észre se vette őt. Később a rendőrségnek azt vallotta, látta kimenni K.-t. Ezért úszta meg K. kevés zaklatással. Hajnalban pörlköltkávészagot hozott a szél. K. az erkélyen nyújtózkodott, s kelet felé nézett. Füstcsík kígyózott az égre. Eszébe jutott, P. egyedül maradt bezárni a raktárt. Onnan jött a füst. K. sietett. E. autója már ott volt a romoknál.  A rendőrség és a mentők és a tűzoltók autója is. A biztonsági őr arcán könny csorgott. Barázdákat hasított a koromba. K.-nak elmondta, hogy már semmit nem tudott tenni. Olyan volt, mint a pokol. Minden harsogott és üvöltött. P.-t nem találták meg. Aznap éjjel K. nehezen aludt el. Sírás szűrődött át a sötétségben. A fölötte lévő fiatal pár termékenynek bizonyult. Soha nem látta őket babakocsival. Felkapcsolta a villanyt. Fülelt. Nem gyerekhang volt. Mélyebb és keserűbb. Valaki sírt a szobájában. Mint a nyúl a párduc karmai közt. A magányos pusztulás hangja. K.-nak hatvanhárom borítékja volt otthon. Hajnalra megcímezte az összest. Ami nem fért beléjük, kihordta a ház elé a parkolóba. Nézte, ahogy a lapok összehajlanak és megfeketednek és elégnek. Fülelt. Valami nyöszörgésfélét hallott. Semmi mást. Reggel elment a postára. A kialvatlan, fáradt és keserű postáskisasszony olyan mogorván bélyegezte le a leveleit, hogy K. sírva fakadt. A könnyein át leste a visszaadott aprót. Kitámolygott az szabad ég alá. Nem maradt semmije. Feladta az összes el nem égetett írását. Az egyik ide jutott.

 

vége

 

 

Címkék: könyv írás tanár
Szólj hozzá!
horror