A trilógia befejező része, hat hang által előadva. Első és második rész.
Egy nő a sötét rengetegben
3. Az erdőben
„Soha nem ismertem túl jól. Tudja, mi Petrával keveset találkozunk másokkal. Bezárkóztunk a magunk kis életébe, nem azért, mert melegek vagyunk, hanem mert így érezzük jól magunkat. Emma, Petra testvérének a barátnője mindig is egy kicsit felszínesnek tűnt számomra. Persze lehet, ez egy téves benyomás. Csinos lány volt, ám valahogy nem vette komolyan a dolgokat. Mint most kiderült, Petra testvérét sem. Ha együtt láttam őket, persze nem tűnt fel semmi, aranyosak voltak, meg minden, és igazából nagyon nem tudtam megfogalmazni, mi a bajom a lánnyal vagy együtt kettejükkel, de mindig ott motoszkált bennem egyfajta kényelmetlenségérzet, hogy itt valami nincs rendben. Meglehet, hogy ezt most már csak belemagyarázom, utólag, az események fényében, a dolgok tudatában. Az biztos, hogy ezt azért nem vártam. Visszatérve az éjszakára, emlékszem, amikor kopogtak az ajtón, úgy éreztem, jéggé fagy bennem a vér. A szívem megállt. A lélegzetem elakadt. Komolyan, olyan volt, mintha sokk ért volna. Mind ledermedtünk, és nem mertünk az ajtóra vagy ablakokra nézni, helyette egymás tekintetét kerestük, hogy abból merítsünk erőt. Ilyen lehet, amikor egy egész csoportot kivégeznek, és az áldozatok − jobb híján, vigasztalásképp − megfogják egymás kezét a sortűz előtt. Elnézést, hogy ilyen elvont és költői vagyok, de még mindig az események hatása alatt állok, hisz alig telt el pár óra. A lényeg, hogy kővé dermedtünk, de aztán Petra testvére erőt vett magán, és az ajtóhoz ment, majd egyetlen mozdulattal feltépte. Az apja állt a küszöbön, egy nagy halom fával az ölében, és hülyén vigyorgott. Azt mondta, nem a hátsó bejáraton jött, mert körbe akart nézni a ház körül. Bejött, és a fia kulcsra zárta mögötte az ajtót. Ez fontos, azt gondolom, ezt meg kell említenünk, mert fontos. A bejárati ajtó kulcsra volt zárva. Az apja lerakta a fát, és azt mondta, míg odakinn volt, a hűvös sötétségben, így mondta, esküszöm, addig gondolkodott a dolgokon. Az lesz a legjobb, ha mindazt, amit mondott, elfelejtjük, és lefekszünk aludni. Az ajtó zárva marad, és ha bármi zajt hallunk, húzzuk a fejünkre a takarót, és tegyünk úgy, mint a kisgyerekek, kik mindenféle dolgot képzelődnek az éjszakában. Senki nem szólt erre egy szót se, de én részemről üdvözöltem a dolgot, mert mindaz, amit elmondott korábban, amit már elmondtam, mindaz igencsak nyomasztott. Meg kell valljam, rosszak egyébként is az idegeim, a munkám miatt. Nagy a nyomás a csapatomon egy projekt miatt. Az volt a baj, hogy láthatólag egyedül én és Emma támogattuk az ötletet, a többiek valamiért virrasztani akartak, mintha ez az éjszak tényleg olyan sorsfordító lenne. Nos, kiderült, nekik volt igazuk.”
„Apám akkor hirtelen irányt váltott, és azt javasolta, jó, akkor igyunk tovább, és majd mindenki belement, kivéve a barátnőjét, mert ő ekkor már elég sápadt volt. Szóval ittunk, és azt gondolom, ez befolyással volt a később történtekre. Talán ha kevesebb alkohol fogy, felelősségteljesebben viselkedünk, jobban mérlegeljük a lehetőségeinket, az ítéletünk moderáltabb lesz, de így sajnos a puszta indulatok döntöttek helyettünk. Az tudni kell, hogy én eleve fáradt voltam a hosszú vezetéstől, mert a barátnőm nem tud vagyis inkább nem szeret vezetni, ezért én nem nyomtam le a kétszázhúsz kilométeres távot, és ez így tizenegy felé eléggé kikészített. Ettől függetlenül elfogadtam az újabb poharat az apámtól, és amikor a szemébe néztem, amikor nyújtotta felém a pálinkát, akkor láttam rajta, hogy miért iszik és miért itat minket: mert fél. Akkor még nem értettem, de igazából minket is féltett, mert azzal, hogy idehívott bennünket ezen az éjszakán, olyan dolgoknak tett ki minket, olyasmit kockáztatott, amit igazából nem mért fel rendesen. Most már úgy vélem, hogy akkor, amikor kitalálta ezt az egészet, nem gondolta át, hogy hova fajulhat a dolog, csak akkor döbbent rá, hogy mi lehet ebből, amikor megérkezett az öcsém és a barátnője. Tudni kell ugyanis, hogy egészen odáig viszonylag laza volt a hangulat, a társalgás oldottan folyt, mindenféléről csevegtünk, a két öreg, már elnézést, de én csak így hívom őket, kifaggatott bennünket mindenről. Amint azonban az öcsémék betették a lábukat, apám azonnal megmerevedett, és elővette azt az ünnepélyes, melodramatikus énjét, ami aztán előadta a szónoklatot anyánk szelleméről. Én már ekkor úgy éreztem, hogy el kellene mennünk, ott kellene hagynunk őket, de nem mertem ezt előhozni. Később, amikor a szobánkban kihallgattam Emmát, aki szerint anyánk csak lelépett, és vígan mosogat valahol a világ végén, akkor egyfajta düh is társult a zavaros érzéseimhez, és ez kitartott az est végéig, ezért is hagytam végül a dolgokat megtörténni, mert ez az indulat ott mozgott bennem, felerősítve az öt vagy tíz kupica pálinkával. Mikorra végeztünk, és a palack kiürült, nagyjából tizenegy óra volt, de azt csak utólag konstatáltam, amikor a látvány okozta sokk után moccanni mertem, és a nagy faliórára pillantottam. Ez azután volt, hogy apánk az üres üveget elmosta a konyhában, megtörölgette, majd kissé tántorogva visszaindult felénk, aztán a bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, és felénk fordult, és ekkor elsápadt. Majd azt mondta, a hátsó ajtót nyitva hagyta, és mutatott is mögénk, mire mind megfordultunk, és megpillantottuk anyát.”
„Az én hibám. Feledékeny voltam. Mikor kimentem fáért, épp hogy csak belöktem a hátsó ajtót, de az kissé kifelé húz, és hallottam is, hogy nyikorogva kinyílik, még az volt a fejemben, majd gondosan bezárom, ha visszamegyek. Csakhogy körbe mentem, hogy megnézem a ház elejét, az udvart. És a nyitva maradt ajtó kiment a fejemből. Na most, azt tudni kell, hogy az elmúlt években elolvastam elég sok mindent a kísértetekről, succubusokról, incubusokról, ártó szellemekről, démonokról. Ezek a lények egy része akkor tud megjelenni az otthonokban, ha beívják őket, mások azonban a nyitva felejtett ajtókat és ablakokat használják ki. Ilyen volt a mi jelenésünk is. Az én szeretett feleségem. Azt történt, hogy nagyjából tizenegy felé, amikor elfogyott a pálinka, megnéztem a bejárati ajtót. Úgy gondoltam, a zár megvéd minket. Úgy véltem, elég, ha a többiek hallják, és esteleg az ablakon át látják majd őt, de nem akartam beengedni a felségem kísértetét házba. Elvégre nem vagyok bolond. Csak a bizonyosságot akartam megszerezni tőlük, hogy valóban nem vagyok őrült, hogy nem csak képzelem ezeket a jelenségeket. Ezért hívtam őket ide. Ezért volt az egész. És azért, mert egyedül nagyon féltem volna. Higgyék el, nem volt semmiféle hátsó gondolat a fejemben. Nem akartam én szembesítést vagy tetemrehívást, nem szerettem volna másra hárítani a dolgok, a múltbeli történések súlyát. Vállalom a felelősséget. Visszatérve az eseményekre: amikor ellenőriztem a bejárati ajtót, akkor hasított a fejembe a gondolat, hogy a hátsó ajtót nyitva hagytam. Visszanéztem, a konyha felé, és akkor már ott volt. Bent volt a házban. Mutattam is a többieknek, hogy nézzenek csak oda, és amikor odafordultak, láttam rajtuk a döbbenetet, a fiam még fel is pattant a barátnője mellől, és ekkor végre megnyugodtam, hogy nem vagyok őrült. A feleségem ott állt a konyha végében, félig az árnyékban, abban a hálóingben, amiben annak idején elrohant. Élőnek tűnt, bár a bőre, az arca nagyon sápadt volt, szinte világított, olyan fehér volt, embertelenül fehér. Azt nem figyeltem, hogy lélegzik-e, vagy ilyesmi, és megmondom őszintén, eszem ágában se volt odamenni hozzá, hogy megnézzem a szívverését, hogy meleg-e a bőre, nem, csak álltam ott, a szemem sarkából láttam a többieket, mind mozdulatlan volt, valaki halkan zihált, és bámulták őt. Aztán a feleségem olyat tett, amire titkon számítottam, mert tudtam, hogy lesz valami jel, egy utalás, hogy mire ez az egész. Felemelte a kezét, és a szoba közepe felé mutatott. Először nem igazán értettem, mit akar, de aztán jobban megnéztem, és láttam, hogy egyértelmű a dolog, mert ahogy mondtam, a fiam felugrott ültéből, és jó két méterre állt a foteltől, ami felé a feleségem mutatott, amiben most a fiam barátnője ült, a kis Emma, a drága Emma, a gyönyörű Emma. Mind ránéztünk, akaratlanul is követtük a felségem kinyújtott karjának az irányát, és mind Emmára figyeltünk, aki elsápadt, már majdnem annyira, mint a felségem, és a pálinkáspohár kiesett a kezéből, majd végül megkérdezte, tőlünk, nem a jelenéstől, hogy mi van, mit akartok. Eddig bírtam, ekkor lett elég, összeomlottam. Mint egy gyerek, térdre estem, és elkiáltottam magam, hogy bevallok mindent. És meg is tettem, elmondtam ott az egész családnak az igazságot, egyetlen lendülettel, egy monológban, és nem néztem fel a padlóról addig, amíg nem végzetem, csak akkor, amikor befejtem, akkor pillantottam rájuk, és láttam az arcukon a döbbenetet és a félelmet és az undort, kinek mi volt az arcán, és láttam az is, hogy a beszédem megtette a hatását, mert a felségem eltűnt. Ekkor minden elsötétült előttem.”
„Amikor a vén szarházi elájult, mindenki odarohant hozzá, csak én maradtam mozdulatlan és Emma. Ott álltam előtte, majd léptem egyet felé, lent ültem alattam, a fotelban, láttam, akaratlanul is összehúzza magát, mire kibukott belőlem, hogy ez igaz? Nem válaszolt, csak nézett rám azokkal a nagy szemeivel, és ezután megvillant a szemében az a dac, amit annyira jól ismertem, az, hogy ő mindent meg akar próbálni, meg hogy örökké akar élni, meg halálos beteg akar lenni és meggyógyulni meg ezek a hülyeségek. Gondolkodás nélkül ütöttem. Pofonnak indult, de aztán az ujjaim begörbültek, és valami tompa csattanás lett belőle, ami az állán érte. Meglepte, a feje kilendült, neki a fotel oldalának, de aztán gyorsan kapcsolt, felugrott, és hátrált. Valaki rám szólt a többiek közül, másvalaki odarohant hozzám, lefogta kezem, mert az már ismét lendült, és Emma kihasználta ezt a helyzetet, elfutott mellettem, ki, a bejárati ajtón, és eltűnt az éjszakában.”
„Ezt mondta? Hm. Az egész család ilyen. Hazudnak, hogy mentsék a bőrüket. Amikor megismerkedtem az apjával, egy érzékeny özvegyet láttam benne, aki támogatásra szorul. De hamarosan előjöttek az igazi énjei, az akaratos gyerek, a titkokat rejtő kamasz, a sértődött felnőtt, a dühös öregember. Mindez ott volt benne, és egymásba fonódva erősítette egymást, és én végig tudtam, hogy iszonyatos energiákkal fojtja el a múltat magában, de akkor még azt hittem, azért, mert annyira szerette a feleségét. Hát nem. A valóság az, hogy végig hazudott nekem, és már sosem fogom megtudni az igazságot. Tekintve, hogy holnaptól minden kapcsolatot megszakítok vele. Csak sejtem, hogy mi történt a feleségével. Részt vettem a keresésében, akkor még persze nem ismertem őt, de minket, erdészeti dolgozókat is mozgósítottak. Emlékszem, az eltűnés reggelén volt, pirkadat után. A társammal, a kirendeltségvezetővel, aki nem sokkal később meghalt egy karambolban, lementünk a ház mögötti erdő végében, ahol egy keskeny hasék volt, a végét sziklafal zárja le. A puha, ázott talajon rossz minőségű nyomokat vettünk észre. Akár emberi talp lenyomatai is lehettek, én nem értek hozzá, de a társam, aki vadászott, bizonytalan volt, és hajlott rá, valaki járt erre. A nyomok a sziklafalnál végződtek. Mintha a sziklafal nyelte volna el a tulajdonosukat. Felnéztem a fal tetejére, jó, négy méter magasban lehetet. Talán felmászott, vélekedett a társam, és nyögve megindult, oldalt került, majd fentről lekiabált, hogy nem folytatódik a nyom. Alapvetően nem voltunk biztosak benne, hogy a feleség nyomait láttuk, de amikor visszatértünk a házhoz, ahol a keresési központ volt, jelentettük a dolgot. Megnézették a kutyákkal a helyet, ám azok nem jeleztek. De ma már szinte biztos vagyok benne, hogy a nő odáig eljutott. Addig a hasadékig. Azokig a sziklákig. Később, miután összejöttünk, elmondtam neki. Meg is mutattam a helyet. Azt gondolom, sokszor visszament oda, egyszer, mikor már együtt voltunk, és épp megérkeztem a házhoz, láttam, hogy abból az irányból bukkan ki az erdőből. Bizonyára izgatta a fantáziáját a hely. És ma este eszébe jutott. Várjon csak, egy pillanat türelmet, mintha lenne ott valami…”
„A sötétségre ébredek. A holdfényre ébredek. A hidegre ébredek. A jelenlétedre ébredek. Olyan, mintha magas lázam lenne, a világ homályossá vált, burok vesz körül, egy vastag prizma. Látom, valami szűk, nedves helyen vagyok, érzem a kövek mohás leheletét, az avarszagot. A földön fekszem, kezem, lábam merev. Ott állsz előttem, a hold gyenge fényében nem ismerném meg a csak fotókon látott arcod, de a lágy, fehér derengés a bőrödből jön, szinte ragyogsz tőle. Első gondolatom a rémület. El innen. Érzem, a félelemtől lassan visszatér az erő a tagjaimba, kúszni kezdek a könyökömmel segítve magam, de hátam hideg sziklafalba ütközik. Gyengéden elmosolyodsz, mulatsz a tehetetlenségemen. És ekkor kibukik belőlem az, amit annyiszor elterveztem már, hogy igen, az ital miatt volt, az unalom miatt volt és a magány miatt, amit a fiad mellett éreztem, aki valamiképpen üres, és ez az üreség volt mindennek az oka, mert aznap éjjel, mikor lementem a konyhába vizet inni, és ott találatam a férjed, a fiad apját, aki konyakozott, és a behízelgő mosolyával, a kedves és halk suttogásával, a tapasztalt kezével, ami hozzám nyúlt, először tétován és részegen, aztán mind izgatottabban, izgatottan, mert én hagytam, aztán pedig már ott voltunka pultnak dőlve, és elragadott magával az az akarat, az erő ami szinte áradt belőle, és ami kitöltötte az ürességet, és amitől belém hasított, milyen jó, hogy ad belőle nekem, milyen bőkezű és nagylelkű, és egyáltalán nem érdekelt a bűn és bűntudat, egészen addig, míg meg nem hallottuk a zajt. Ott álltál a lépcső alján, haloványan láttunk csak, fehéren ragyogtál, a fény oldalról jött egy kis a falilámpából, pont annyira, hogy kettőnk összefonódott alakját is bevilágítsa. Mielőtt szétválhattunk volna, megindultál, át a nappalin, majd feltépted az ajtót, amit akkor még nem zártunk kulcsra, és kirohantál az éjszakába. Felnézek most rád, és kimondom azt, annyi év után, amit akkor kellett volna: sajnálom. Mire te odasuhansz hozzám, leguggolsz, és végigsimítod riadt arcom, majd ellépsz mellettem, be a sziklafalba. Percekbe telik, míg összeszedem magam, felállok, és kivánszorgom a hasadékból. A távolban, a fák közt a ház sárga ragyogása. A hátam mögött a pirkadat rózsás színei. Átvágok az erdőn, majd a szépen nyírt mezőn, míg oda nem érek az ajtóhoz. De inkább valamiért az ablakot választom. Az utódod ül a díványon, egy ismeretlen férfivel beszélget. Innen, kívülről, a fura, rózsás, vöröses fényben olyan idegenek és távoliak, mint egy modern festmény szereplői. A fény erősödik. Hátranézek, ekkor veszem csak észre az autókat az udvarban. Rendőrségi jármű. Egy mentőautó. Ahogy visszafordulok, a nő, a helyed bitorlója már ott áll velem szemben. Pont engem néz. De nem lát. A nap első fénycsíkja az arcába süt, égeti hátam. Megértem, ideje mennem, vissza kell térnem a hasadékba. A helyedre.”
„…valószínűleg csak káprázott a szemem. Hosszú volt az éjszaka. De a napfelkelte mindenért kárpótol. Hol tartottam? A hazugságnál. Nem igaz, amit állítanak. A lány nem tudott kiszaladni az ajtón. Az ajtó zárva volt. Megpróbálta kinyitni, de a barátja, aki ekkora az italtól és az az apja vallomásától kellően felhergelt magát, utána ment, és ismét megütötte, vagy ellökte. A lényeg, hogy a lány elesett, pont a kis telefonasztalkára. Meg is nézheti a szélét, megrepedt a fejétől. Mind hallottuk a reccsenést. Sokáig nem mozdult senki, aztán a fiú apja, akit már csak így hívok, mert nem vagyok hajlandó kiejteni a nevét, feltápászkodott, és odabotorkált hozzá. Megnézte az ütőerét, meghallgatta a szívét, majd azt mondta, valószínűleg eltört a nyaka. Ekkor tört ki a hangzavar. Hogy hívni kell a mentőket. Hogy hívni kell a rendőrséget. Én pedig közben néztem őt, és tudtam, mi jön, mert ismertem már, kivárt, ahogy szokta, majd amikor mindenki elmondta a magáét, szép csöndesen előadta a saját verzióját. Hogy a lány a bűntudat miatt kirohant az erdőbe, és nem jött vissza, és keresni kezdtük. És hogy van egy sziklafal, a fenyves végében, ami négy méter magas, és a sötétben, ha valaki nem figyel, könnyen bele lehet sétálni ebbe a mélységbe. Mert egyébként hogy lehetne megmagyarázni, hogy valaki a nyakát szegi, tette fel kérdést, és erre egyikünk se tudott válaszolni. Petra barátnője ugyan mondani akart valamit, hogy nem tehetjük ezt vele, ám Petra beléfojtott a szót, megérdemelte, sziszegte, mire a lány elhallgatatott, és aztán mi, nők csak néztük, ahogy a két férfi megfogja és kiviszi a testet az éjszakába. Pár méter után kiabáltak, hogy kellene valaki, aki világít, mert az erdő sötét, és kis tétovázás után Petra ment utánuk, kezében a lámpával. Mégiscsak ő a családtag. Ez az igazság, bár a többiek mást fognak mondani, de nem érdekel, én ebben már nem veszek részt. Talán Petra barátnője, Mariann igazolja majd a verziómat, talán nem. A lényeg, hogy kivitték annak a szegény nőnek a testét a sötét rengetegbe, és otthagyták.”
vége
