Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. június 18. 21:01 - Valmont

Egy világ összeomlik

Nos, ilyen az, amikor nem minden sikerül úgy, ahogy kellene. Ez a történet is egy képből fakadt: valaki lát egy mereven álló, furcsa alakot, egy árnyat, aki/ami igazából a közelgő világvége első jele. Szóval ez a zavaró momentum, mely olyan, mintha csak a szemünk sarkából látnánk, ez lett volna a történet egy mellékszála, amely mellett halad egy másik, a mindennapi életből ismerős jelenet. A kettő végül egybeérne, az alak, a furcsa jelenés belépne a hétköznapiságba - és azonnal megváltoztatná azt. Azt hiszem, itt ez a momentum a legfontosabb - hogy az egyedi berobbanjon vagy csak beleivódjon az általánosba, szóval ezt kell elkapni, jól megcsinálni. A csatolt példában nem sikerült száz százalékosan, valószínűleg a terjedelem miatt. Jóval hosszabban kellett volna kibontakoztatni a főhős életének válságát, hogy aztán mintegy meglepő fordultként, a végén épp csak felvillanjon a terror. Elgondoltam korábban egy regényt, melyben teljesen hétköznapi, mondhatni unalmas események peregnek, majd az utolsó ötven oldalon történik valami riasztó és döbbenetes, de ennek végigmeséléséhez már nincs bátorsága a műnek, és ez a fajta befejezetlenség lenne a horror igazi veleje.

 

A válság kezdete

 

– Ezt nem hiszem el – motyogta Decker maga elé, míg az Igazgató felállt, mögé sétált, és a biztonsági őr fülébe súgott: – Kérem, hozzon neki egy palack ásványvizet.

– A szabályzat értelmében nem hagyhatom magára a felfüggesztett személyt, uram…– morogta idegesen a biztonsági őr, de az Igazgató csinálhatott valamit, mert hamarosan nyílt majd csukódott az ajtó. Deckernek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ketten maradtak az irodában.

Az Igazgató visszaült helyére, megigazította nyakkendőjét, majd belenézett valami iratba asztalán. Fontoskodva köhögött párat, aztán kerülve a vele szemben ül tekintetét, így folytatta: – Mint tudja, a válság nagyon súlyosan érintette a Biotechet. Sajnos az elmúlt hónapokban a termelésünk és a megrendeléseink oly mértékben estek vissza, hogy már a hagyományos módszerekkel nem tudjuk orvosolni a problémát. Ezért nyúltunk a végső megoldáshoz: a létszám fokozatos csökkentéséhez.

Decker kinézett az igazgató mögötti üvegfalon az irodaház belső terében zöldellő kis parkra, a körötte sötétlő árkádokra.  Keresett valamit, amire összpontosíthat, mielőtt felüvölt.

– Jelzálogot akarta felvenni, uram – motyogta, mire az Igazgató összerezdült, majd mély levegőt vett: – Igen, tudom, a személyzetisek összeállították nekem az anyagát. Azonban még mindezt, mindent figyelembe véve is – sajnos Ön az egyike azokak, akik rákerültek a listára.

– Hol fognak alkalmazni Ön szerint, uram? – nyögte Decker. – A Biotechnél olyan szakterületre specializáltam magam, amelyre sehol nincs szükség a piacon. Ön azt hiszi, keresnek bárhol is molekuláris…?

– Ezt nem tudom megmondani – vágta el az Igazgató a mondatot. Most már kemény és szinte haragos volt. Majd észbe kapott, és meglágyulva így folytatta: – De maga fiatal. Nincs gyermeke, képezheti magát, és úgy vélem…

Decker már nem figyelt rá. Úgy érezte, tudata kettéoszlik. Az egyik fele a bensejében kavargó kétségbeesést, riadalmat és dühöt igyekezett kezelni, a másik valami érdekes dolgot keresett a külvilágban, mellyel lefoglalhatja magát. Meg is találta hamarosan: a park túlsó felén, szemközt, a szigorúan titkos részleg garázskapuja előtt valaki állt az árkádok oszlopai közt.

Decker igazából már akkor észrevette az árnyat, mikor – évszázadokkal ezelőtt – leült az Igazgatóval szemközti puha bőrfotelbe. És az alak már akkor is ugyanolyan mozdulatlanul, mereven állt ott, feszült tartásban, vállát hátrahúzva, alkarjait kimerevítve, mint egy magára hagyott marienottbábu. Talán egy kertész – gondolta Decker. Vagy parkolóőr, aki feljött friss levegőt szívni, cigarettázni.

Csakhogy az árny nem dohányzott, mert nem szállt feje fölé kék füst.

Istenem, mi lesz most velem? Hasított belé ismét a riadalom. Mit fog szólni Mary mindehhez? Egyáltalán, hogy mondja el neki?

– …így aztán úgy vélem, semmi oka az aggodalomra – hallotta ismét az Igazgató engesztelő, bűnbánó hangját. – Az ajánlásainkkal pár héten, de legfeljebb egy-két hónapon belül kitűnő állást talál majd, higgye el. 

El kell mondanom neki, villant Decker agyába a rémes felismerés. El kell mondania ennek az idióta, szenvtelen bürokratának – hátha. Mély levegőt vett, majd mikor az Igazgató valamelyik unalmas mondatának a végére írt, gyorsan elhadarta:

– A felségemnek Shyatt-Hegel szindrómája van. Fél éve fedezték fel, már az utolsó stádiumban. A kezelés, mellyel harminc százalékos esélye van a túlélésre, nagyon drága. Hogy ki tudjuk fizetni, jelzálogot kell felvennünk. Azonban, ha megszűnik a munkahelyem, nincs az a bank, mely…

– Nagyon sajnálom – vágott közbe ismét az Igazgató. Arcán zavar és pír jelent meg. Úgy tűnt, erre nem készítették fel őt egy drága tréningen sem.– Miért nem közölte ezt korábban a személyzeti osztályunkkal?

– Mivel úgy véltem, nem tarozik rájuk – vetette oda dühösen Decker. Azonnal megértette, hibázott. A Igazgató bezárult, mint egy öreg és ravasz kagyló.

– Hát ez az – mondta. – Hogy azt hitte. És így most már nem is tudunk segíteni. Ha maga előrelátóan jelzi a magánéleti…

Decker felsóhajtott, és érezte, testét a levegővel együtt elönti a csömör. Lelke mélyén tudta, már mielőtt belevágott érezte, hogy hiába beszél Maryről. Eldöntött dolog volt a kirúgása, és ezen nem változtatott volna az sem, ha maga a világ omlana össze ennek következményeként. Ismét az árnyékot kezdte fürkészni, aki még mindig ugyanott, ugyanúgy állt. Kissé balra fordult, tehát nem Decker és az Igazgató felé nézett, inkább fel, a déli nap korongjára, mely a magas épületek közt most már szinte vízszintesen öntötte befelé fényét. Sávja, mely felfalta a parkocska árnyékos területét, komótosan közeledett a szoborszerű sziluett felé

Talán a napra vár – tűnődött fáradtan Decker.

– Hol van már az az ásványvíz?! – zökkentette ki gondolataiból az Igazgató kitörése. Az őr késlekedése láthatóan felborította napirendjét. Már rég végeznie kellett volna Deckerrel.

– Ne fáradjon – állt fel Decker. – Nem kérem a vizet.

– Meg kell várnia a biztonsági szolgálatot – mérte őt végig bizalmatlanul a másik. – Ők majd visszakísérik az asztalához, hogy összepakoljon…

– Nem viszek magammal semmit – csóvált a fejét Decker. Tényleg így volt. Mint aki már eleve erre készült az elmúlt hét évben – nem halmozott fel semmi személyeset az irodájában. Megcsörgette a nyakában lógó belépőkártyáját. – Gondolom, csak ezzel kell elszámolnom – mondta. – Majd leadom a portán, kifelé menet.

Az Igazgató habozott, mérlegelte a szabályoktól való eltérés következményeit, aztán bólintott: – Rendben, legyen így.

Felállt, megkerülte asztalát: – Nagyon sajnálom, higgye el – mondta még, és jobbja lendült, de végül nem nyújtotta kezét, nadrágja zsebébe süllyesztette.

Decker mögéje nézett, az ismerten szoborszerű árnyékára, és ráébredt, élete egyik legnagyobb rejtélye marad, hogy ki volt ez a figura, ki és miért állt ott az oszlop tövében húsz percig mozdulatlanul.

– Hát még én – vonta el tekintetét, majd megfordult. Azért se csapta be az ajtót maga mögött. Barátságosan, merev mosollyal biccentett a titkárnőnek. Az asszony szemében az tükröződött, hogy tudja. Hozzá kell majd szoknia az együttérzés, a szánalom vagy a káröröm apró jeleihez. Igen, munkanélküli vagyok – erősítette meg magában a döbbenetes tényt. Hozzá kell még szoknia a kijelentés tartamához.

Odakinn, a folyosón felpillantott a kamerára, melyen keresztül bizonyára minden lépését figyelik, majd rövid tétovázás után elindult kifelé.

Amikor kiért a fogadócsarnokhoz vezető üvegfalú folyosóra, mozgásra lett figyelmes. Oldalt, a parkon túli részből jött. Meglepve látta, ahogy az árnyalak még mindig ugyanott áll. Mögötte most lassan, méltóságteljesen felemelkedett a garázsajtó, és egy autó orra türemkedett ki a nyílásból.

Decker megtorpant a parkba vezető keskeny kis ajtótól alig pár lépésnyire. A dohányosok szoktak itt kijárni a parkocska egyik sarkába. Érezte, a fogadópult felől egy biztonsági őr figyeli minden mozdulatát. Bizonyára értesítették, mi a helyzet. Az őrnek csak annyi volt a munkája, hogy ellenőrizze, Decker leadja-e belépőkártyáját, és rendben elhagyja-e az épületet. Neki legalább van munkája – jutott Decker eszébe, ám ekkor bejött a nagy, bejárati forgóajtón valaki, és köszönt az őrnek   

– Miért is ne? – motyogta Decker magának. Oldalt lesett, az egyenruhás a jövevénnyel társalgott, mire Decker az ajtóhoz sietett, és kisurrant a kaliforniai nyár forróságába.

Alig lépett párat, meghallotta a dudaszót, és rájött, valami nincs rendben odaát.

A parkolóból kinyomuló autó kényszerűen megtorpant, mivel az előtte álló alak nem moccant. Decker közelebb sétált hozzájuk, át a gyepen, kikerülve két pálmafát.

Most már jól látta, hogy a kocsi előtt állón ezüst, szkafanderhez hasonlító ruha van. Decker azonnal tudta, hogy a kormányzati, szigorúan titkos projekt egyik tagja lehet. Ám ők sosem jöttek ki a közösségi terekbe, főleg nem a spéci ruhájukban. A járványügyi előírások alapján külön ki- és bejáratokon közlekedtek.

Az idegen arca még mindig árnyékban maradt, a nap fénye derekáig világított meg. Decker épp lépett volna még párat felé, amikor surrogást hallott maga mögött – az utcára nyíló nagykapu is kezdett kinyílni. Összeköttetésben volt a parkoló ajtajával, és zsilipszerűen, másfél perc késleltetéssel engedte át a föld alól érkező járműveket. Át és ki, a belváros gyér forgalmába.

– Nem állna el az utamból? – fiatal nő kászálódott ki a kocsiból, talán a gazdasági részlegen dolgozott. Deckernek rémlett valamelyik karácsonyi partyról keskeny, csinos arca. Végigkopogott tűsarkújában a szkafandereshez, és megállt előtte, kitakarva Decker elől a látványt.

– Mi lenne, ha máshol bambulna? – folytatta a nő. – Nem hallja?  A kérdés vége valahogy bizonytalanságba csúszott. Decker lépett volna még párat feléjük, hogy jobban értse, mit válaszol a másik, de valami bizonytalan rossz előérzet megakadályozta ebben. Talán tíz méterre álhatott a párostól. A járó autómotor és a kapu emelkedő szárnyának nyikorgása elnyomta a választ, ha ugyan volt válasz. Mert ekkor a nő hátrálni kezdett, majd megfordult, egyenesen Decker felé. Arca halottsápadt volt, szeme elkerekedve bámult a semmibe, és egész teste egyetlen lendületbe, rémült gazellamerevedésbe feszült. Ám ekkor egy szkafanderes kéz kinyúlt, elkapta szőke, elomló haját, és hátra- és lerántotta a földre, az autó fényszóróinak sárgájába. Decker döbbenten felkiáltott, főképp, amikor az első harapás után vérpatak szökkent, hihetetlenül magasra, hogy a permet cseppjei, mint a nyár zápor hulljanak aztán a garázskijáró betonjára. A nő is kiadott még valami vinnyogó hangot, karcsú lába fel-alá járt a betonon. Aztán nagyon gyorsan elcsendesedett, egész teste elernyedt, mint valami kidobott játék. Bíbor erek indultak meg feje irányából Decker felé, aztán az egyik úját elállta egy ezüst anyagba burkolt láb.

A támadó volt az, ahogy felmagasodott, majd kilépett a napfénybe Decker elé. Vérmaszatos ajkai szélén húsdarab lógott, melyet gyors mozdulattal szájába tömött. Deckernek úgy tűnt, rágás nélkül nyeli le. Volt annyi lélekjelenléte, hogy ne nézzen a másik szürkés, opálos tekintetében. Még így is érezte, nem rá, hanem mögé szegződik pillantása, a nyitott kapura.

Ebben a pillanatban az épület belsejében és idekint is, a sarkokban felvijjogtak a szirénák. Decker és az ismeretlen egyszerre rándult össze, majd előbbi gyorsan félreállt, ahogy utóbbi futva-lódulva elindult. Átrohant a belső téren, és még épp időben ért a kapuhoz, hogy a legördülő vészhelyzeti vasrács alatt kiférjen az utcára. A rács csattanva zárta le az utat, és Decker akaratlanul is felsóhajtott, ahogy megértette, végre egyedül maradt.

Ebben a megkönnyebbült pillanatban vette észre a mozgást szeme sarkából.

A nő volt az, előbb négykézlábra, majd remegő térdekkel lábra ált. Tétován, álmosan lépett egyet Decker felé, kinyújtott kezének körmein elegáns festés csillogott. A szemgolyóját szürke felhők borították, és arcán a döbbent, riadt kifejezés, mely halálát kísérte, valami vad, mohó vággyal keveredett. Bal oldalát vérvörösre festette a nyaksebéből, szétszaggatott artériájából kiömlő vére. Ez utóbbi dolog térítette magához az elbűvölten várakozó Deckert, hogy mozduljon, meneküljön, rohanjon. Végül csak tétova hátrálásra telt tőle a másik vánszorgó támadása elől – ám második lépésben megbotlott egy pálma kiálló gyökerében. Hátára fordult – a nő már ott állt felette. Kezei, mint karmok meredtek Decker felé.

Az első lövés hátradöntötte őt, hogy csak vérpermet maradt feje helyén a levegőben. A második teljesen összezúzta homlokát, és megpörgette a földön. Teste összerándult, mint egy tűzbe dobott hangyáé, és úgy is maradt, mozdulatlanul, arcát vércsatakos hajával takarva.

– Megsérült, uram? – jött közelebb a földön fekvő Deckerhez a biztonsági őr. Az imént ő figyelte a fogadópult mögül. Pisztolyának csöve most Deckerre irányult. – Megharapta magát, uram?

Decker nem tudott válaszolni, nyelve, szája nem engedelmeskedett. Helyette remegő tagokkal talpra állt, felegyenesedett, leporolta fenekét. Ettől a hétköznapi mozdulattól valamivel jobb lett a helyzet.

– Uram?  – a biztonsági őr egyenesen Decker fejének szegezte a fegyverét, és jó három méternyire megállt tőle.

– Nincs semmi bajom – vallotta be Decker.

– Hol a másik, uram? – kérdezte mohón az őr. Oldalán megreccsent az adóvevő, izgatott hang kérte, hogy jelentkezzen. –  A kamerák vacakolnak idekinn, nem láttam, merre ment.

Decker felnézett a garázskijárat feletti kis fekete dobozra, és hirtelen beléhasított, hogy mi is történt itt az előbb.

– A másik? – kérdezte lassan kérődzve a gondolaton.

– A fertőzött. A szkafanderes. Nagyon veszélyes vírust hordoz, mely harapással, nyállal, vérrel terjed. A megfertőzött egyedek pedig…– magyarázta az őr, mire Decker gyorsan és határozottan a garázs sötét, hűvös belsejére mutatott.

– Oda ment, lefelé menekült – mondta.

Az őr biccentett, majd lecsatolta övéről elemlámpáját, és bekapcsolta. – Az épületet le fogjuk zárni – mondta még, aztán elindult a garázs felé. – De ha akar, a főbejárati forgóajtón még leléphet – vetette oda Deckernek, aki köszönésképp intett neki.

– A garázsban van – magyarázta az őr adóvevőjébe, míg elhaladt a holttest és a kocsi mellett. – Van egy fertőzöttünk, likvidáltam. Omega kód, zárjátok le mindent.

Decker gyorsan átvágott a parkon majd kiment az üres előtérbe, és megállt közepén. Hátranézett, fel a cég emblémájára. Aztán elmosolyodott, és belépett a forgóajtóba, mely nem működött, de az őrnek igaza volt, vállát nekinyomva ki tudta magát sajtolni a szabadba.

Az utcán megállva elnézett balra majd jobbra. Alig pár járókelő lézengett a járdán, közömbös, hétköznapi arckifejezésük megnyugtatóan álságos volt.

Decker megvonta vállát, majd elindult a buszmegálló felé. A távolban mintha sziréna hangja kélt volna, bár az is lehet, sikoltás volt.

 

vége 

Szólj hozzá!
2011. május 24. 18:03 - Valmont

Ami van

Az eggyel előbbi postban Palahniukot ajnároztam, és közben, mostanra minden alkotói válság ellenére összeraktam  valamit, ami leginkább rá, az ő stílusára hajaz. Nem vagyok benne biztos, hogy nem írták már meg a témát, bár én csak áttételesen ismerem a feldolgozását. Semmi különös kis szöveg, egy gondolatfutam végigvezetve, szép lassan beadagolva. Közben azért minduntalan ott járt a fejemben a Martyrs utolsó fél órája is. Azt hiszem, ez a francia horror a legnyomasztóbb, -gonoszabb film amit valaha láttam.  

  

 

Tekintet

 

A szörnyek közelebb vannak, mint hinnénk. No, jó – ez így nem egészen igaz. Ezért inkább azt súgom Andreának, hogy nem kell félnie. A látás nem lesz furább, mint a tapintás vagy az ízlés vagy a szaglás. Tudom, hogy nem hallja, így megengedhetem magamnak a hazugság luxusát. Fogalmam sincs milyen lesz, amikor megtörténik.

Az imagináriusok svájci központjában vagyunk, a főelőadó közepén. Oldalt, a karzatokon ott szoronganak a szervezet messzi földről érkezett tagjai. A japán követség, a dél-afrikaiak, az ausztrál és persze az egyesült államokbeli tagok csöndben, lélegzet visszafojtva várják a kísérlet végkövetkeztetését.

Lent, a reflektorok által megvilágított kerek térben Andrea vákuumkoporsója mellett csak én állok – esetlen, törékeny emberi szövet a létezés peremén. Fejünk felett igazmondó szem – óriási plazmakivetítő egyelőre még feketén ásító síkja.

A kijelzők fölé hajolva úgy teszek, mintha azokat tanulmányoznám, de közben az odabent lebegő lánynak beszélek.

Minden Platónnal kezdődött. A barlang hasonlatával, az ideák világával. A megtapasztalhatatlan, érzékelésen túli igazi valóság képeivel. Az imagináriusok szerint már maga Platón is sokkal ősibb elméletekből szedte össze az igazságot. Egész pontosan a görög mitológiából. Az istenek, szörnyek és az ő régi világuk – tulajdonképp a minket jelenleg is körülvevő valóság megszelídített leképzése. Platón csak elméletet adott ahhoz a rettenethez, amit a görögök ősidők óta hittek.

Felegyenesedem, és bekapcsolom a gégemikrofonom. Életfunkciók rendben – jelentem a hallgatóságnak. Az adrenalinszint rendben. Agyi receptorok és látóidegek rendben. A beültetett retinakamera rendben. Sorolom a némán várakozó imagináriusoknak. Az afrikai csoport egyik tagja valamit ropogtat a harmadik sorban. Félhomályba boruló arcán ütemesen ráng egy izom. Ahogy ránézek, abbahagyja. Tesztelem a kivetítést. Jelentem be, majd végigsimítom a koporsó oldalán lévő érintőpanel egy jelét. Felnézve látom, hogy a plazmakivetítő életre kel. Az ügyes technikusok valahol oldalt, a falban majd a padló alatt vezették el kábelezését, mely a lány koporsójáig fut. Ott alul csatlakozik egy átjátszóba. Az átjátszó közvetlenül Andrea szeméből kapja a jeleket, pontosabban a retinájába épített vékony kameralemezekből. A kivetítőn csak homályos sötétség gomolyog. Ilyen lehetett a világ az istenek születése előtt. Kháosz és Erosz éjszakája. Igazából ez a vákuumkoporsó belső világa. Az örök, általam definiált feketeség, a látás és minden egyéb érzés nélküli létezés. Kivetítő rendben, jelentem be, majd mikrofon kikapcs. Vége újra suttoghatok a lánynak, teremtményemnek.

Platón után persze sokáig nem beszéltek a valóság igazi arcáról. Túl rémisztő és felforgató volt a gondolat, és még a legbátrabbak is visszariadtak a belőle fakadó következtetésektől. Bár a teológiai a maga sajátos túlvilágképével közel jutott a témához, és a misztikusok, főképp a pokolbéli látomásaik során megsejtettek valamit – ez a halovány eredmény nem kárpótolta a görög racionalitást. Egészen Berkeleyig és a szubjektív idealizmusig kellet várni a fordulatra. Amikor a Skót végre kimondta, hogy az anyagról igazából nincs semmiféle tudomásunk – megérkeztünk. A fényt öntötte szavakba, a fényt, mely a szervezetünk táplálója lett. Korábban is léteztük, apró, kevésbé dokumentált és elszórt csoportokban, de a felvilágosodás, Locke, Berkley és pár nagylelkű és tehetős pártoló kellett ahhoz, hogy a szervezet nemzetközivé váljon.

Nemzetközi, de titkos – suttogom a semmit nem halló Andreának. A világ még nem készült fel ilyesmire. A szélesebb tömegek még az idealizmust sem voltak képesek elfogadni. Egyedül keleten volt más a helyzet, bár az elméleti okoskodáson ott sem tudtak túllépni. A buddhizmus és Maya pusztító fátyla sokat segítettek a megértésben, de a szervezet eleinte alapvetően európai volt. Itt pedig – főleg a felvilágosodás után reakciós száz évben – eltiportak volna bennünket, ha felfedjük kilétünket. Árnyékcsoportokat hoztunk létre, szabadkőművességként hirdetve homályos és bugyuta szólamokat. E fedőszervek kitartottak jó ideig, miközben mi a háttérben terveztünk és terveztünk. Mert voltak elődjeid – mondom Andreának. Félresikerült kísérletek. Elvetélt torzók. Úgy teszek, mint aki az életfunkciókat jelező műszereket tanulmányozza, közben a hideg krómra lehelem a szent neveket: Kaspar Hauser. Maugli. A Gilles Garnier, a francia farkasember. Egyes ügybuzgó és türelmetlen imagináriusok elhamarkodott teremtményei. Bólogatok, mint aki elégedett az életfunkció adataival. Mind csalódás volt, leginkább Kaspar. Meg kellett várnunk ugyanis, míg a technikai felfejlődik az elméletünk mögé. Türelmesen kellett várnunk a bonyolult és komplex, összehangoltan működő dolgok eljöveteléig, melyek most itt csillognak előttem, magukba rejtve egy tizenkét éves testet.

A látóideg elé operált kamera, mely közvetlenül az agy által érzékelt képet továbbítja egy külső képernyőre. Magyarázom. A születés első pillanatától burokként óvó vákuumtér, melyben örök sötétség és csönd uralkodik. Magyarázom. A testet tápláló oldatok és a salakanyagot eltávolító csövek és pumpák koordinált rendszere. Magyarázom türelmesen és nagyon halkan. Mindezt úgy kellett megtervezni, hogy az alany semmiféle benyomást ne szerezzen működésükről. Se egy érintést, se egy érzetet, se egy apró kis, sikamlós sejtelmet. Így állítottalak össze téged – jelentem ki határozottan –, a tapasztalás nélkül felnevelt tizenkét éves szörnyetegemet.

Az összes elődöd, akivel próbálkoztunk, ócska szalmabábu a te tökéletesen üres lényeddel összevetve. A bugyuta kis Kaspar, akit száznyolcvanöt évvel ezelőtt, ráébredve kudarcunkra szabadon engedtünk – teleírt szótár a te tabula rasadhoz képest.

Érzem, hogy mögöttem mind többen fészkelődnek, izegnek-mozognak a karzat székein. Huszonnyolc perce szöszölök a géppel – de pontban délben fel kell végre nyitnom Pandora dobozát.

A koporsó, mely igazából egy inkubátor, de alakja miatt mi csak így hívjuk, tökéletesen zárt, kivéve egy tenyérnyi elsötétített üveglapot a fejrésznél. Két perc múlva a füstüveg rész elcsúszik oldalt. Alatta csak egy sima, edzett üveg marad. Ez áttetsző lap, olyan, mint az ablak otthon, de ez egy olyan szemre nyílik, melyre példa nincs és nem is volt soha. Egy szem, mely most fog először látni, mióta a világra jött. A szülőszoba éjsötét csendjére gondolok, az éjjellátó szemüvegben dolgozó orvosokra. A béranyára, akit ki tudja, honnan hoztak ügynökeink, és ki tudja hova vittek dolga végeztével. Tizenkét éve történt, de minden pillanat eszemben van. A csecsemő egy zselétartályba csusszant, melyből én helyeztem át a vákuumtérbe, hosszú, fáradtságos, érintés nélküli munkával.

Az órámra pillantok. Egy percünk maradt. Megfordulok és széttárom két kezem, mint egy fáradt bűvész. A torkom az izgatottságtó kiszáradt, hangom remeg.

Hölgyeim és uraim, mondom, amire tizenkét éve vártunk, elérkezett. Kérem, figyeljék meg jól a valóság igazi arcát a képernyőn.

Tizenkét éves korban az agy már képes összetett, bonyolult feladatok elvégzésére. Az újszülöttek vagy a pár hónapos, éves gyermekek esetében csak zavaros töredékeket kaptunk, miután felmerültek a vákuumtérből. Tizenkét évesen legnemesebb szervünk már felnőttnek tekinthető a Rastmusen-teszt szerint. Agykutatóink úgy vélték, a valóság látványának pontos feldolgozásához legalább eddig kell várnunk. Voltak, akik biztonsági okokból harminc, mások ötven éves koráig akarták a koporsóban tartani Andreát. De többség nem kívánt addig találgatni.

Felvillan egy fény oldalt a falon. A világítás halványodik, egészen tompa, és ibolyafényű lesz. A vezető szemészünk szerint az erős fény látászavart, vagy azonnali vakságot okozna. Speciális beállításokkal azonban ez a veszély áthidalható. Felnézek a még mindig üres képernyőre és közben odalenn, előttem történik valami.

Ez tenyérnyi hely a koporsón kivilágosodik.

Akaratlanul is lepillantok, és halovány bőrt, csontsovány arcot, tágra nyílt, sötét szemeket látok. Letelt az idő – az automata felnyitotta a kukucskálónyílást.

Szia, Andrea – suttogom.

Mivel én voltam a program vezetője, megkaptam a tisztséget, hogy először önmagamat nézhessem meg Andrea tekintetének tükrében. Ez már az indulásnál eldőlt, de most, amikor megvalósult, akaratlanul is inkább hátraléptem, el a koporsótól. Röpke pillantást vetettem a képernyőre. A kamera működött odabent Andrea szemében: halovány, kékes kontúrokat láttunk – a terem sötétbe vesző, íves kupoláját.

Itt az idő – szóltam magamra, és erőt véve a rettegésen, visszaléptem a koporsóhoz. Mögöttem a tömeg halk hördüléssel kísérte tettemet.

Nézz rám, Andrea – nyögtem, miközben az üveglap fölé hajoltam.

Először jött a sikoltás. Földöntúli, őrjöngő női sikoly volt, talán az egyik japán tagból szakadt ki, mert volt valami egzotikus az ívében.

Aztán a képernyő, amire felnézve láttam magam alulról, hatvan fokos szögben. Előtte a többiek teljes egészében megszemlélhették az arcom, úgy, ahogy Andrea látta. És ezzel vége is lett, mert elugrottam az üveg elől, és ösztönös, dühödt és rettegő mozdulattal megnyomtam az elsötétítő panel gombját. A fekete lemez a helyére csúszott, eltakarva Andrea elől a világ képét.

Valaki azonban megelőzött. Mint később megtudtam, Schopenhauer egy távoli rokona volt, egy technikus, aki a vészhelyzeti kontrollszobában ült az orvosokkal, karbantartókkal és a biológusokkal együtt. Ő kezelte a világítást. És amint meglátta az arcom a képernyőn, ösztönös felhúzta a fényerőt, vakító, nappali fényességet keltve a teremben, elhomályosítva a plazma képét, és örökre megfosztva Andreát a látás képségétől. A szemészeink azt mondták, a látóidegek a hirtelen fényözönben oly mértékben károsodtak, hogy lehetetlen helyrehozni őket.

Egy kép maradt csak nekünk, egyetlen pillanat rémisztő, gyötrő képe. Az arcom Andrea tekintetében, ahogy a tartály fölé, az üveglap elé hajol.

Egy iszonyatos Medúza-fő.

 

vége

     

 

 

Szólj hozzá!
horror