Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2012. március 11. 10:45 - Valmont

A párhuzamos valóság darabjai

 Ahogy itt írtam, kezdek beleszeretni az egyik teremtett valóságba. Azt hiszem, van benne annyi potenciál, hogy egy Sinistra körzet-szerű novellafüzérré nője ki magát. Persze az nem lenne jó, ha Bodor szolgai másolása válna belőle. Az én világom - mely nagyon hasonlít a mi valóságunkra, vagyis a mi valóságunk nyolcvanas éveire - a síkság és a hegy találkozásánál születik. A síkságon a régi civilizáció utolsó nyoma a Szár nevű vidéki város. Az ország többi részéről nem tudni semmit. A hegy, amely a Pécs fölé magasodó Mecsekre hasonlít, a városból és a mindent átíró háborúból menekülő családok lakhelye. Persze, hogy ezek az emberek nem tudnak elbújni a világégés emléke elől - az egyes történetek arról szólnának, hogy a háború minduntalan utánuk nyúl. Például az életre kelő félelmekkel a lenti történetben.

 

 

A hidegek

 

 

 

A fagy körülölelte és megropogtatta a kis házikót, mintha az egy dió volna egy óriás markában. Odabenn, a nagyszobában két gyerek várta szüleit, Andris, a hét éves és Pisti, a bátyja, aki már hatodikos volt a városi iskolában.

Andris az jégvirágos ablakhoz tapadva leste a városból felkanyargó ösvényt, mikor tűnik fel rajta anya és apa. Még reggel elmentek, hogy. De erről nem volt szabad beszélni.

Pisti a sarokban barnálló radiátornak vetett háttal ült a szőnyegen, kezében egy könyvvel. A könyvet magyartanárától kapta, ő pedig a szári ócskapiacon vette vagy cserélte. Ócska nyomású, rongyosra olvasott példány volt.

– Mikor jönnek már? – kérdezte Andris, immár ki tudja hányadszor.

Pisti felpillantott rá, végigmérte, olyan tekintettel, mint aki most látja először.

– Majd jönnek. Mindig megjönnek – mondta rekedten.

– De most oly sokáig elvannak – nyafogta a kisebb, és homlokát a hideg üveglapnak nyomta. Apjától leste ezt el – ha sok pálinkát ivott, az ablak elé állt, és annak hidegével próbált segíteni zsibongó gondolatain.

– Amúgy is, miattad mentek el. Hogy gyógyszert hozzanak a bajodra – mordult fel a bátyja. – Pedig nem is vagy beteg.

– Erről nem szabad beszélni – pislantott rá óvatosan Andris. – Ahogy nem szabad beszélni a farkasokról, a halálról a háborúról vagy a kígyókról.

– Veled semmiről nem szabad beszélni, gyogyós – Pisti ujját rakta a könyvbe jelzőként, és feljebb ült a szőnyegen.

– Ez nem is igaz – ellenkezett élesen a kisfiú. Leugrott a székről, és átment a szoba túlsó végébe. Itt egy nagy üveges ajtó nyílt a hátsó frontra. A hegy és az erdő magasodott odakinn. A ház a hegyre vezető út szélén, az emelkedő tövében épült, épp az erdőhatárnál. – És nem vagyok gyogyós.

Apja mindig mondogatta, hogy ők még nem hegyiek, de már nem is városiak. A síkságon elterülő Szár jó egyórányi séta volt a repedezett úton.

A kisfiú elbűvölten nézte az erdő sötét közeit, a foltokban fehérlő havat, és hirtelen megborzongott.

– Miről szól a könyved? – fordult vissza bátyja felé. Úgy tűnt számára, hogy Pisti eddig őt bámulta azzal a furcsa, idegen tekintettel.

– Ez? – emelte meg a kötetet. – Egy amerikai írta, még a háború előtt. Egy hotelről szól, ahova télen beköltözik egy férfi a feleségével és a kislányával. A kislány látja a szellemeket, a holtakat, akik a hotelben haltak meg, és az épület nem engedi el őket. Az apuka nem látja őket, de lassan kezd megőrülni, és szerintem a végén…

– Jó, de nem akarom tudni – a kisfiú befogta fülét. – Beszéljünk másról. Mondjuk az erdőről. – Lassan, félve engedte le a kezeit.

– Mért nem akarod tudni? Te kérdezted, hogy miről szól – szögezte le a bátyja kissé sértődötten.

– Mert akkor elképzelem. – Andris fázósan összekucorodott, majd leült, vállát az ajtó üvege és a fal kiemelkedése közé vetve.

– És? Akkor mi van? – Pisti hangja egészen ingerülten csengett. Felnyúlt, megtapogatta a radiátort.

– Tudod, mi van – öccse kerülte a tekintetét.

– Mondd el még egyszer. Amit anyáéknak meséltél – kérte őt bátyja színtelen hangon.

– Nem akarom – nyafogta Pisti, és megint kibámult. – Beszélgessünk inkább az erdőről.

Andris sóhajtva felállt, a könyvet a dohányzóasztalra tette, majd öccse mellé sétált. Megállt felette, karjait keresztbe fonta mellkasán, és ő is kibámult az üvegajtón. A hátsó udvaron oldalt egy farakás barnállott. Balra a kocsiszín végét láthatta, hátrébb egy kidőlt, bedőlt kerítést volt, kapuval. A kapu végétől kis ösvény vezetett a fák közé. Mióta ideköltöztek – talán három éve – nem ment még rajta senki végig a családból.

– Tudod, miért nem megyünk ki soha az erdőbe? – kérdezte öccsét.

– Nem – rázta meg fejét Andris. Gyanakodva felnézett jóval magasabb testvérére. – Miért?

– Neked nem mondta el apa, ugye? A betegséged miatt, gondolom – jegyezte meg elgondolkodva a báty. – Biztos attól fél, ha hallasz róla, ezt is megjeleníted a képzeleteddel, mint azt a kígyót, a fáskamrában.

– Tényleg csak azért jött elő, mert rágondoltam! – ellenkezett elkeseredetten a kisebb. – Apa is megmondta, ezen a környéken nem élnek ilyen kígyók…

– Tudom, tudom: bármit elképzelsz, az megjelenik.  – Pisti kinyújtotta kezét: – Kérek ezer újforintot.

Andris hol a bátyja tenyerébe, hol az arcába bámult. – Ez nem így megy – rázta meg aztán a fejét. – Csak azt tudom megjeleníteni, amitől félek. Amiről tudom…hogy bánthat engem.

Pisti bólintott: – Tiszta sor. Akkor jobb, ha nem beszélek a Hidegekről. Legfeljebb majd azután, ha anyáék meghozzák a dilibogyóidat.

– Nyugtatók – javította kis idegesen a kisebb. – Hogy ne képzelődjek. Anya is megmondta: nagyon érzékeny gyerek vagyok.

– Inkább gyogyós gyerek – nevetett fel a báty. – Aki mindentől fél.

– Nem is igaz! – A kisebb ellépett bátyja mellől, dühösen meredt rá. – A kígyótól se féltem. Segítettem apámnak elásni.

– Miután kettévágta a baltával – legyintett Pisti.

Andris erre nem tudott mit mondani, szája széle remegett a dühtől és a csalódottságtól. – Mesélj róluk – kérte aztán fojtott, eltökélt hangon. – Mesélj a Hidegekről.

Bátyja ismét végigmérte azzal a kellemetlen, furcsa pillantással. Mint aki búcsúzik.

– Jól van – mondta aztán. – Én is a suliban hallottam. Egy vadász fiától. A hegy túloldalán laknak, az apja egész évben az ottani erőket járja. De soha ne jön át a mi oldalunkra. Soha. És elmondta azt is, miért. – Pisti nekidőlt az üvegnek, fejét is nekinyomta, hogy lehelete lecsapódjon felületén. – Tudod miért?

Andris közbe egészen a sarokig hátrált, és ott leguggolt, átfogta térdét. Megrázta fejét: – Nem.

– A háború végén volt itt egy nagy csata. Pontosabban nem is csata volt. Egy egész hadsereg menekült, le dél felé, de elvágták az útjukat, és ők itt bújtak el, ezen a hegyoldalon. Akkor már a síkságon mindenhol ott volt az ellenség. A menekülők tudták, hogy nem számíthatnak kegyelemre, és a puskáikban még volt pár lőszer, ezért elhatározták, kitartanak az utolsó csepp vérükig.

Pisti az ujjával köröket és a vonalakat rajzolt a párába, majd a közökön át kinézett az erdőre: – De nem támadták meg őket lentről – elégedetten bólintott és még el is mosolyodott. – A támadás helyett egy bombázó jött, és leszórt rájuk valamit. Senki nem tudja, pontosan amit, de nagyon hatásos dolog volt. Amikor az ellenség feljött a hegyre, a hadsereg egyetlen katonáját sem találta meg. Eltűntek, mintha léggé váltak volna. Ott volt mindenhol a fegyverük és a felszerelésük, a sisakjuk, a bakancsuk és a ruháik – még az alsógatyáik és a zoknijaik is ott voltak a hóban. De ők maguk eltűntek. Egy hadseregnyi meztelen ember – abban a hideg, fagyos időben.

Andris bizonytalanul felkuncogott, aztán eszébe jutott valami: – De hát hova lettek? – kérdezte végül.

– Odakint vannak. Még mindig – mutatott az erdőre bátyja. – Ott, a fák közt. Csupasz lelkek. Ott élnek és várnak.

– Mire? – nyögött fel a kisebb.

– Nem tudom – vont vállat Pisti. – Talán hogy visszatérhessenek közénk. Hogy elmúljon a szer hatása

– És mit esznek?

– Hát ez az – kapott a szón az idősebb. – Szükségük van valami élőre, hogy létezzenek. Általában az állatok kicsinyeit kapják el, és elveszik a lelküket. De ha nagyon hosszú a tél és nagyon hideg van, akkor az állatok elbújnak, a bozótos mélyébe, és nem születnek kicsinyeik. Ilyenkor a hidegek eljönnek az erdő széléig, és az elkóborolt macskákat, kutyákat és a kisgyerekeket is elviszik.

– Jaj, ne! Hagyd abba! – Andris eltakarta szemét a sarokba. – Szinte látom őket.

De a bátyja könyörtelenül folytatta:  – A vadász azért nem mer ezekbe az erdőkbe jönni. Még nyáron se, de télen főképp nem, mert ha csapatostul támadják meg, akár még őt, egy felnőttet is legyűrnék. Igen – Pisti egy mozdulattal eltörölte a párába rajzolt formákat. – Valamiért az erdőből nem tudnak kijönni. Mi pedig az erdőbe nem mehetünk be miattuk – szögezte le.

Hallgattak egy sort. Andris mereven nézte a bátyját, azt várva, elneveti magát. Végül megkérdezte: – Ez komoly? Nem viccelsz?

Pisti a szívére tette kezét: – Esküszöm az életemre, hogy ezt mesélte a srác. A vadász fia.

Andris vadul megrázta a fejét:– Ne hiszem el. Nem akarom elhinni. – Befordult a fa felé, mint aki büntetésben van.

– Pedig jobb, ha elhiszed – bizonygatta bátyja. – És kérdezd majd meg apát, ha hazajön, hogy miért nem enged az erdőbe minket.

– Az aknák miatt – kapott a szón Andris. – Régebben ezt mondta – idézte fel örömmel. – Tele van aknával az erdőnek ez a része.

Pisti a radiátorhoz ment, kezét a tetejére szorította. – Hát persze, hogy ezt mondják.  A felnőttek nagyon jók abban, hogy elferdítsék a dolgokat. Biztos vannak kint aknák is. A Hidegeken kívül…– az öccsére kacsintott majd megköszörülte a torkát. – A kazánban lassan kialszik a tűz. Le kell, mennem, mert már hideg a radiátor.

– Én nem fázom– állt fel a kisebb.

– Apa dühös lesz, ha megint be kell gyújtania. – Pisti a kanapéról felvett egy nagy, bolyhos pulóvert és magára húzta. Mikor feje ismét előbukkant, végigmérte Andrist, aki a hátsó ajtó előtt állt, mintha elállta volna a kijáratot.

– De szerintem még nem égett le teljesen…– jegyezte meg bizonytalanul a kisfiú.

– Szerintem meg határozottan hűvös van – kontrázott Pisti. A konyába ment. A konyhaasztalon ott csillogott a pincekulcs.

Ahogy elvette és megfordult, Pistivel találta szemközt magát. – Veled mehetek? – kérdezte a kisebb sírós hangon.

– Nem – jött az azonnali, könyörtelen válasz. – Maradj csak itt. Mindjárt jövök. – Azzal a hátsó ajtóhoz sietett, kinyitotta és kiment.

Odakinn dermesztő hideg fogadta és mély csönd. Belépett az egyik papucsba, majd csoszogva jobbra tért a pincelejárat felé. Mikor az ajtóhoz ért, megtorpant, és hátrafordult.

A erdő csupa zöld és barna szövevény volt, alig tíz méterre tőle. A fatörzsek közt néha porhó szállingózott – egyéb mozgás nem volt.

Pisti lassan, bizonytalanul megindult, majd elsétált a farakásig. Hátrafordult. Nem látta öccsét a hátsó ajtó üvegén át, talán még mindig a konyhában volt. Talán teát készít magának. Talán megint az utat bámulja, hogy mikor tűnnek fel anyáék. A kis kedvenc. A kis beteg. A kis szimuláns.

Megfordult, és belegázolt a puha hóba. A kertkapuig nem volt kitaposott ösvény, ezért zoknijára azonnal dermedt fehér réteg rakódott. Mikor a kapuhoz ért, a hideg elérte bőrét is. Egy fémhurok rögzítette a kerítés oszlopához a kaput. Pisti épp felérte, majd kis cibálással leemelte a hurkot, aztán egyetlen rántó mozdulattal befelé rést nyitott a kapun. Várt, közbe az erdőt figyelte. Nem sok valami látszódott az emelkedő hegyoldalon sorakozó fák sűrűjében. Itt-ott mintha talpnyi mélyedés lett volna a hóban. Máshol fekete halmok, talán vaddisznótúrás sötétlett.

Pistit kirázta a hideg, ezért elfordult, és visszacaplatott a házig. Belesett a hátsó ajtón. Az öccse valóban a szoba túlsó végében volt. Egy széket húzott az utcára néző ablakhoz, és rátérdelve kifelé bámult.

Egy dermedt faág pattant a csendben.

Pisti összerezzent, és hirtelen nagyon melege lett. Lassan, nagyon visszanézett az erdőre.

Először úgy tűnt, semmi nem változott a tájban. Aztán, ahogy jobban erőltette a szemét, megpillantotta. Egy alak volt, félig a fatörzsek takarásában megbújva, jó húszméternyire bent a rengetegben. Pistit és a házat nézte.

A fiú fogai összekoccantak, és az iménti forróságot jeges didergés váltotta fel. Eszébe jutott a tűz odabenn a pincében, mely kezd kihunyni. Mielőtt elindult volna, visszanézett öcsére, majd a hátsó ajtót résnyire nyitotta.

Lement a pincébe, a hagyma és burgonya és földszagú félhomályba, és kinyitotta a kazánajtót, majd addig pakolta fával, míg a tűz harsogva lobogni nem kezdett. Apának volt odalenn egy órája, egy kis asztali vekker, azon mérte ki az időt. Negyedóra múlva visszazárta a kazánt.  A radiátorban keringő víz a hőmérő szerint majdnem kilencven fokos lett.

Amint kilépett a pincéből, azonnal észrevette a nyomokat. A félig nyitott kertkapuig vezető, nagy, vastag csapás volt a hóban. Mintha egy zsákot húztak volna végig a háztól az erdőig.

Elbűvölve állt az épület fala mellett, figyelte az immár ismét üres erdőt, és várta, hogy történjen valami, bármi. Aztán erőt vet magán, és a hátsó ajtóhoz csoszogott.

Az ajtó félig nyitva volt. Óvatosan belépett a lakásba, majd az ajtót behúzta és bezárta maga mögött. A nagyszoba üres volt. Az ablak előtt egy felborított szék. A dohányzóasztal üvegén csillám alakú repedés. A szőnyeg bolyhai közt hódara olvadt lassan vízzé.

Pisti hangos fújtatással kiengedte a visszatartott levegőt, közben arcán mosoly ömlött el.

– Eltűnt – nyugtázta elégedetten. Az ablakhoz ment, és felállította a széket. Odakinn, az úton nem volt senki. Még maradt ideje kitalálni valami magyarázatot.

Ahogy megfordult, észrevette, könyvét a földre lökték a dulakodók. Felemelte, és ahogy kiegyenesedett, észrevette a kislányt.

A hátsó üvegajtó előtt állt, odakinn. Virágos ruhájában és fehér harisnyájában olyan volt, mint egy képkivágás. Rámosolygott Pistire, majd hangtalanul azt formázta ajkaival: – Engedj be.

Pisti lepillantott a kezében tartott könyv borítójára. Egy kislány volt rajta, a kint álló szakasztott mása. Mögötte sötét árny, baltát tartó férfisziluett magasodott.

Óvatosan letette a könyvet az elrepedt asztallapra, majd lépett egyet a türelmesen mosolyogó lány felé.

– Te nem vagy igazi – jelentette ki Pisti rekedten. De meg kellett bizonyosodnia. Hirtelen az ajtóhoz sietett, kezét a kihűlt kilincsre tette. A kislány várakozó arca felderült. Ilyen közelről látszott, hogy mennyire hibás. Az egyik szemöldöke rövidebb volt a másiknál. Jobb szeme zöld volt, míg a másik teljes egészében csak színtelen fehérjéből állt.  A bal kezén csak három ujj volt. És az egyik füle helyén csak a sima bőr feszült koponyájára.

De mosolygott, és ismét kimondta, és ebből a közelségből Pisti már halhatta is: – Engedj be!

A fiú, mint aki álomban cselekszik, elhátrált az ajtótól, és csak nagy nehezen nyögte ki: – Nem. Nem tehetem – de ekkor nekiment valaminek vagy valakinek, és a lány arca elkomorodott, majd iszonyat ömlött el rajta, aztán ő is hátrálni kezdett, sőt megfordult, és elfutott, a kertkapu, a kinyitott kertkapu felé, ezért már nem láthatta, ahogy Pisti feltekint a mögötte magasodó sötét alakra, belenéz a fej helyén vibráló szédítő feketeségbe, és nem hallhatta a menekülő kislány Pisit sikoltását se, amikor a férfisziluett kezében tartott éjtömegű balta lesújtott a fiúra.

 

vége   

 

2 komment
horror