Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. április 16. 17:53 - Valmont

Ismét a világ vége után

Négy napja kínzó, tüdőromboló, agyzsibbasztó betegség. Rég voltam ennyire legyengülve, és még csak nem is sejtem hogy lesz ebből más állapot.

Így aztán a szépreményű novelláskötetből, a Járványügyi álmok című anyagból rakok fel ismét egy darabot. Azt hiszem, immár két éve, hogy elküldtem kábé tíz kiadónak, kettő ha reagált, de erről már szóltam, és unalmas is. (A 2010-es nyár elején komolyan foglalkoztatott, hogy megjelentetem magánkiadásban, de persze pénz, az soha nem jött össze rá.)

Az írás az idegen, az ismeretlen iránti vágyról szól. Meg egy járványról, meg a járvány haszonélvezőiről. Azt hiszem a járvány általi őrület a szerelem őrületének felel meg, a ketrec pedig egy kialakult kapcsolt allegóriája - de ne többet, mert tényleg képtelen vagyok koncentrálni, beszéljen inkább a szöveg: 

 

 

Ketrec

/Andrássy út/

 

Az első gyilkosságot akkor láttam, mikor szerelmet akartam vallani. Mindkettőben volt valami rítus, ám ezt csak később értettem meg. Amikor megölnek valakit, iszonyatos energia és érzelmi feszültség szabadul fel. Olyasféle, mint a szerelmi mámor. Azokban a napokban, mikor a Változás elterjedt, ez nagyon furcsa volt. Az utcán bármikor életre kelhetett az erőszak. Persze mind főképp attól rettegtünk, hogy mi leszünk a következő áldozata. Ám néha még jobban féltünk attól, hogy végig kell néznünk egy gyilkosságot.

Mindebből már csupán a szerelmemre vagyok hajlandó emlékezni. Minden mást kizártam. Ez az egy éhség maradt meg bennem, és a vágy. Fél éve, hogy nem láttam őt, azóta az utolsó tavaszi nap óta. Korábban hosszú hónapokig, minden reggel találkoztunk nagyjából hét negyvenötkor, az Andrássy út és a Csengery utca kereszteződésében. A Csengeryből jött, általában a sarkon futottunk össze. Eleinte mindig meglepődtünk a dolgon. Később, hetek múlván elmosolyodtunk e véletlen egybeesésen. Aztán, mikor eltelt pár hónap, már figyelni kezdtük a másikat.

Nagyon finoman, decensen öltözködött. Ahogy a húszas éveikben járó, irodában dolgozó nők szoktak. Nem volt sem kirívó, sem harsány a stílusa. Természetesen mozgott, látszott, jól érzi magát bőrében és ruhájában. Azt már nem tudom, milyen volt a szeme színe, de hajának lágy barnaságára emlékszem. Gyakran láttam, hogy frissen van mosva, ilyenkor érezni véltem a sampon szagát is. Parfümjének az illata pedig egészen az iskoláig elkísért. Néha már előre megéreztem, mielőtt egymásba futottunk. Olyan volt, akár egy hírnök. Hétvégenként, ha bevásárolni mentem, minduntalan betévedtem egy–egy parfümériába, ám sosem találtam meg ezt az illatot.

Nehéz megfogalmazni, miképp lesz egy utcai ismeretségből szerelem. Egyáltalán, miféle ismeretség ez? Minduntalan összeakadsz a munkanapok kezdetén ugyanazzal az emberrel, ugyanabban az órában és percben. Hol van itt a kapcsolat? A kutató, fürkésző nézésen, az előzékeny mosolyon és a későbbi, udvarias biccentésen kívül – nincs semmi. Korábban soha nem csináltam ilyet, több okból sem. Például, mert házas vagyok.

*** 

A nő már többször feltűnt a kapu előtt. A régi technikateremből pont odalátni. Az az első emeleti ablak nem rácsozott, de ide már nem is érnek fel. Órákig elnézem, ahogy ácsorog az utcán. Magányos, védtelen, még egy bot sincs nála. Néha leküldöm Öcsit, hogy mondja meg neki újra. Látom, figyelmesen hallgat, bólogat, de nem mozdul. Kezében ott a lap, a fénymásolat. Kíváncsi vagyok, melyik lehet rajta.

Így megy ez délelőtt tízig, akkor hátrasétálok a tornateremig. Útközben jöhet egy cigi és egy dobozos sör. Közben még mindig ezen a lányon tűnődöm, meg a többin, akik üres kézzel vissza–visszajöttek. Nem értik meg, hogy mindez színtiszta üzlet. Nekem aranyszívem van és nagy belem. Az éhség a mi urunk, nem az igazgató úr. Ő már odalenn van, a pincében.

A tornaterem galériáján öt padsor húzódik. Az első három méter magasságban kezdődik – odáig a csupasz fal. A padok mögött ablakok – hányszor lemostam ezeket! Most leülök a legfelső sor szélére, és bambulok a lenti dolgokon. Ahogy ide–oda császkálnak, a sarokban kuporognak, vagy összeverekednek. Egy részüket ismerem, itt tanítottak. Ott van Julika, a gazdaságis. Már hiányzik az egyik füle, de még jó erőben van. Vagy Karcsi bácsi, a technikatanár. Őneki az ősz üstökét tépte meg valaki. Az alsó tagozatos tanító néniket az első hetekben megölték. Talán túl jószívűek voltak a túléléséhez.

Öcsi később csatlakozik hozzám. Óránként bejárja az iskola lezárt részeit. Mondtam neki, hogy túlzásba viszi. Ide senki nem jut be, és innen senki nem megy ki a mi engedélyünk nélkül. Eleget dolgoztunk rajta. Mindegy, ő pincétől a padlásig ellenőriz mindent. Aztán megkeres engem. Nyolcéves kora óta keres engem, mióta anya meghalt, és apa lelépett. Öcsi nem nagy szám, de mégis a testvérem. Úgy értem, a fejében nincs minden rendben, de én mégis szeretem. És ő az egyetlen támaszom, mióta ez a járvány megbolondította a várost. Ha az ő száznyolcvan kilója nem lett volna, már én is odalent őrjöngenék a kosárlabdapalánk alatt. Vagy kint kutatnék az utcákon valami ehető után.

Még etetés előtt megbeszéljük a napi dolgokat. Hogy a vízpumpa megint eltömődött. Pedig takarítani kellene a slaggal, odalent egyre nagyobb a bűz. Aztán a készletekről is szót ejtünk. A lentiekről a pincében. A legutóbbi nagy viharról, ami miatt a biológiaterem ismét beázott. S persze szóba kerül lány is.

Én egyre másra azt mondom Öcsinek, hogy bolond. Láttunk már ilyet. Mikorra ideérnek, olyan dolgokat élnek át, amitől elmegy az eszük. Ebben az esetben nincs üzlet. Meg sem értik, mit akarunk tőlük. A legtöbb egy–két nap után elkotródik.

Öcsi a fejét rázza feltevésemre, csalfán mosolyog. Furcsa az arcán ez a vigyor. Talán akar valamit a lánytól. A lába közt ficánkol neki a kis rudacska. Huszonhat éves, de még nem volt nővel. A tornateremben őrjöngőket megkaphatná – de azok még ráragasztanák a Kórt, ezért eltiltottam tőlük. A pincelakók, a szelídebb fertőzöttek közt meg nincs nő.

Tudom, hogy Öcsi bízik a lányban. Reménykedik, hogy megszerzi azt nekünk, amit minden alkalommal a fülébe súg. Ha így lesz, beengedheti az iskolába, az erős tölgyfakapun belülre. A mi birodalmunkba. Ahol már azt csinál vele, amit akar. Ha hagyom. Ki tudja, talán hagyom.

*** 

A feleségem persze nagyszerű asszony. Minden hűtlen vagy hűtlenséget fontolgató férj ezt mondja. De ő valóban – kifogástalan. Szőke, alacsony, már a molettség határán, ám még az innenső oldalon. A hús még izgalmasan feszül rajta. Domború és homorú, arca gyakran piros, haját mindig másképp hordja.

A természetét tekintve sincs okom panaszra. Szelíd és nyugodt, nem házsártos vagy rosszkedélyű. Sokszor elmélyül gondolataiban, máskor egy–egy lényegtelen dologról képes percekig érdekfeszítően beszélni. Alapvetően vidám, de óvatos teremtés. Mintha látott volna olyan dolgokat, még a Változás előtt, amik figyelmeztették. Nagyon régóta ismerjük egymást, azt hiszem, nincs rejtett tulajdonsága előttem. Ritkán, két–három alkalommal vesztünk össze házasságunk alatt. A szokásos, apró szóváltásból kerekedő vihar. Díványon vagy barátoknál aludtam, de végül mindig átvészeltük. Mindig visszaengedett az ágyába.

Még a szex is megfelelő lehetne, mind minőségét, mind mennyiségét tekintve. Ez egy nagyon fontos kérdés a házasságban, a legtöbben elbagatellizálják. Én különösen ügyelek rá, noha egyébként nem vagyok figyelmes szerető. Ő jól ellensúlyozza kapkodó, gyors stílusomat. Ahogy oly sok dologban – ebben is kiegészítjük egymást.

Mindez rendben is volna, de még sincs úgy. Már jó ideje nincs úgy, és a lány a sarkon, hét negyvenötkor, csak a végére ért oda.

*** 

A hét vége felé Öcsi mondta, hogy fogyóban az étel. Én ellennék nyúlhúson, de ő borzad tőle. Nincs mit tenni, beszélni kell a lánnyal. Pár napja jött egy másik jelentkező is. Alacsony, szemüveges férfi, a feleségét kereste. Fénykép se volt nála, találomra verte a nagykaput, és kiabált mellé. Attól féltünk, idecsődíti őket. Végül Öcsi kergette el a bolondot, végigrugdosva az utcán.

Most, ezen az esős reggelen, nézem, ahogy lebontja a torlaszt, a hat bordásfalat, amit a tornateremből hozott ide. Aztán kilakatolja a láncokat, és óvatosan kikémlel a kukucskálón. Majd kinyitja a kaput.

A nő ott áll az esőben, már csurom víz. Egy pillanatra még meg is sajnálom. Intek neki, jöjjön beljebb. Nem mozdul, percekig bámul ránk. Gondolom, elszokott már az emberi társaságtól. Aztán, amikor belép az iskola boltíves aulájába, csak még nyugtalanabb lesz. Látszik rajta, a szabad terekben érzi csak biztonságban magát. Nyurga, inas alkat, sovány, de még izmos – ezt azonnal felmérjük Öcsivel. Ahogy így jobban megnézem, már tudom, hogy korábban tévedtem, nem bolond. A kezem ügyében üveg pálinka, megkínálom, lassan kóstol bele, összegörnyed. Köhögni kezd, én egy padhoz támogatom, és gyengéden elveszem tőle a megázott fénymásolatot.

Ezt a sorozatot jó pár hete raktuk ki Öcsivel. Az Andrássy úton, az Oktogonon és a pályaudvar környékén. Rajta az arc, alatta kézzel írva a hirdetés. A fertőzött személy átvehető a Bajza Utcai Általános Iskolában. És a cím.

Mutatom neki a képet, kérdem, hogy ő kell, biztosan ők kell. A lány ajkait nyalogatja, és fél szemmel Öcsit lesi, aki a kapu előtt szuszog. Biztosan a menekülési lehetőségeken jár az esze, de azért bólint. Erre én elmondom neki lassan, nyugodtan, hogy milyen nagy költséggel jár a fertőzöttek tartása és megóvása. A nyulak, amiket nekik adunk, szénát zabálnak. A vizet fel kell szivattyúzni a régi ciszternából. A szemetet, mocskot el kell takarítani. Aztán ott van a védelem. Hiába olyan ez az épület, mint egy vár, mégis be tudnak jutni a kintiek, ha nagyon akarnak.

A lány sóhajt, most már nyugodtabb. Megérti, mi nem akarunk rosszat. Pontosabban én nem, Öcsiről nehéz nyilatkozni. Sokszor jómagam sem tudom, mit tervez a bolond kis fejében. Folytatom, úgy magyarázok az idegennek, mint anyám annak idején a piacon. Csak valamennyi élelmet kérünk, és már viheti is. Főképp konzerveket, de bármi mást, mindegy mit, csak ne nyúlhúst. Annyit kérünk, amennyit a súlya nyom. Ismét megrázom a képet az orra előtt. Az ő súlya. Előveszem a jegyzetfüzetemet. Ebben vannak a telefonszámok is, amelyek már nem jók semmire. Az iskola tanárainak a számai. Fellapozom a megfelelő névnél, és mondom is, hetvennyolc kilogramm. A lány reménytelenül néz fel rám.

*** 

A lány a sarkon akkor jelent meg, mikor már tudtam, nem bírom sokáig a házasságomban. Az a fajta rosszkedv volt ez, melynek okát szinte lehetetlen megtalálni. Benne van a reggeli ébredésben. A hideg padlóban és a keserű kávéban. A másik testének motozásában körötted. Ahogy álmosan és nyűgösen tesz–vesz, zuhanyzik, öltözik, elindul. Nem marad utána semmi jó érzés vagy kellemes illat. Csak a csípős parfüm.

Erre emlékszem, de ez nem igaz. Mert a feleségem voltaképp olyan ébredéskor, mint egy nagy cica. Kéjesen nyújtózik, finoman lépeget apró lábain, a forró vízsugártól nyögdécsel, a kávét apró, figyelmes kortyokban issza. Eleven, telve élettel már ebben a korai órában is. Ám én mégse így érzékelem őt. Olyan, mintha tudathasadásom lenne. Lényem egyik része tudja, hogy nagyszerű teremtés, és minden együtt töltött percünk áldás. Másik felem azonban már csak azt várja, hogy csukódjon az ajtó. Hogy egyedül lehessek, és leüljek egy székre. Ilyenkor mélyet sóhajtok, és arcomat kezeimbe temetem. Aztán eszembe jut a lány a sarkon. Nem akarok neki csalódást okozni, ezért pár perc múlva elindulok én is. Kiszabadulok a közös börtönünkből, alvásszagú, elátkozott, szomorú lakásunkból.

Az utolsó hetekben már egész nap csak ezeket a reggeli találkákat vártam. Úgy siettem feléjük, mint a megszállott, nem figyelve arra, mi történik köröttünk. Tőlem az egész világ összeomolhatott – ahogy azt meg is történt – már csak az a nő érdekelt.

Persze, sejtettem, minden hiába. Ha el is tudok menekülni a lakásból a másikhoz, akkor sem változik semmi. Addig a másodpercig, míg el nem kezdünk beszélgetni, csodálatos lehetőségek állnak előttem. Ám amint megismerkedünk majd egymással – ismét bezárul a ketrecem. Mind eljátsszuk ezt életünkben. Ki egyszer, ki százszor. Vágyakozunk egy idegenre, és képzeletben felruházzuk mindazzal, amit elvárunk az élettől. Jósággal, rejtelmességgel, izgalommal, feszültséggel, békével és sok szeretettel. Mindezt belesűrítjük ebbe a szerencsétlen formába, majd csalódunk, amikor kiderül tévedésünk. Az első pár találkozás után lemondhatunk egy fél tucat vágyunkról. Pár hét elteltével újabb szeretett vonások tűnnek a semmibe. Évek múlnak el, és még mindig hiszünk és várjuk a cáfolatot – jobbára hiába. Vannak, aki így élik le az életüket. Ostoba téveszméik rabjaként. Én is közéjük tartozom, bár most már igazi rab is vagyok.

*** 

Miután a lány elmegy, és Öcsi ismét felépíti a torlaszt, elkezdjük a napi munkát. Csak reménykedhetünk, hogy odakinn ő is teszi a dolgát.

A tornaterem szellőztetése az első. Anélkül nem nagyon lehet sokáig megmaradni odabenn. Aztán fentről, a karzatról lemossuk őket slaggal. Ez nagyon nehézkes, mivel elszaladnak a víz elől. Már aki még tud szaladni. A mocsok elfolyik a radiátorok alá tört résen át. Fogalmunk sincs, odalenn hol köt ki. Ha végeztünk, lemegyünk a pincébe. Itt tartjuk a nyugodtabbakat. Idelenn és az elsőn valamiért még van áram, bár odakinn az utcai lámpák már nem kapcsolnak fel éjszakára. Gyertyafényben nem szívesen téblábolnék itt.

Most csak három ketrecnek van lakója, köztük ott a lány embere. Annak idején ezek tárolók voltak, vasrácsos kis fülkék. Most ők csücsülnek odabenn, a magyartanár, a szemközti ház gondnoka és az igazgató úr. Míg én vizet adok nekik, Öcsi hátramegy a nyúlketrecekhez. A gyerekeknek volt itt valamiféle biológiai szakkör. Már akkoriban se szerettem, mert nekem kellett összetakarítani a sok szemetet utánuk. Aztán a gyerekek nem jöttek többet, de a nyulak maradtak. Hagytuk szaporodni őket. Az udvari garázsban nagy bálákban áll a széna, azzal kihúzzuk még jó ideig, csak meg ne rohadjon a télen. Öcsi kétnaponta vág le belőlük. Szaporák, azt hiszem, harminc volt eleinte, most már száz felett tartunk. Alig férnek a ketrecekbe.

 ***

Amikor a Változás lassan elterjedt, az egész dolog, a Kór hatalma apró utalások formájában lopódzott be a tudatomba. Azért nem figyeltem rá, mert a nagy pillanatot terveztem, és csak erre tudtam koncentrálni. Elhatároztam ugyanis, hogy végre megszólítom őt. Többször elpróbáltam, mit fogok neki mondani, sőt, egy ízben az iskolában még le is írtam egy tanuló füzetébe. Elfeledkeztem róla, és csak jóval később jutott eszembe, így majdnem kiosztottam a kettes fogalmazással együtt.

Nem maradt sok vesztenivalóm. A mosolyokból és összevillanó tekintetekből persze tudtam, hogy reménykedhetek. Emiatt egyszerre édes és szomorú hangulatban tengettem napjaim, várva a megfelelő alkalomra. Az, hogy egyre több erőszakos cselekedet, gyilkosság, rablás, értelmetlen leszámolás, ámokfutó vérengzés történt a városban – hidegen hagyott. A híradót nézve aggódtam egy kicsit, hogy mi lesz ebből, és hogy valóban járványról van–e szó, de ez volt minden. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy másra figyeljek. Sajnos, emiatt vesztettem el őt.

 ***

Már senki nem mondja, hogy mit kell csinálnunk. Most Öcsivel találjuk ki a dolgokat. A nyulakat, a fényképezést és a fénymásolást. Azt, hogy üzleteljünk a kintiekkel. Amíg vannak kintiek.

Elnézem az igazgató urat a ketrecében, és elégedett vagyok. Mindenki a helyére került. Hányszor rám szólt, hogy piszok van a lépcsőn, hogy Öcsi ijesztgeti a gyerekeket, vagy hogy nem takarítom rendesen az ablakokat. Hát, most ő néz ki úgy, mint aki sárban hempergett. Az öltönye szakadtan lóg rajta, a haja, mint a szénakazal. Néha hergelem őt egy bottal, etetés vagy mosdatás alatt, de semmi. Olyan, mint akiből kiveszett a lélek. Így persze nincs sok értelme, hamar meg is unom a dolgot.

Amikor érintkezem velük, például beadom nekik a friss vizet vagy az ételt, tudom, hogy nem kell félni – ez a három idelenn egyáltalán nem veszélyes. Mégis, mindig rossz érzésem van, mert nem tudunk semmit a Változásról. Résnyire nyitom az ajtót, úgy csúsztatom be a tálkáikat. Soha nem próbálkoznak. Biztosan tudják, ők járnának rosszul. Fél füllel hallom, hogy Öcsi hátul már nyúz, de nem megyek oda. Felfordulna a gyomrom, pedig még nem is ettem szinte. Jöhet egy cigaretta, ez legalább elűzi a vérszagot. A nyulak idegesen motoznak ketreceikben.  Ha majd kész a hús, mehetünk fel, bedobálni a tornateremben lévő tucatnyi bolondnak. Öröm lesz nézni, ahogy egymást tépik érte. Ilyenkor érzem igazán, mégis csak valami jót teszünk.

Addig is a füstön át a férfit bámulom, aki már teljesen más, mint a lány fénymásolatán. A ketrec végébe húzódik, sérült lábát maga alá vonva. Úgy tűnik, mint aki valamin töpreng, de már nem hiszek nekik. Nincs belül semmi. Ahogy kint is mind jobban eltűnik a húsa. Amikor azt mondtam, hetvennyolc kiló, hazudtam a lánynak. Jó, ha hatvanat nyom. Hiába, nincs sok élelmünk. Ma is, legföljebb egy combot kap, nyersen. Délután talán zabkását, de egyáltalán nem biztos, hogy lesz kedvem főzni. Ez az egész, hogy előre kell terveznem napokat, igen nagy teher. Néha visszasírom, hogy nincs, aki parancsoljon.

A férfi felsóhajt, ki tudja, mi jut eszébe.

*** 

Pénteki nap történt. Úgy véltem, a hétvége időt ad majd, hogy átgondoljam az eseményeket, és hogy mindent elmondjak a feleségemnek. Tudtam, bármilyen választ kapok, a sorsunk már eldőlt. Aznap hajnalban ébredtem, kicsoszogtam a hűvös erkélyre, és elnéztem a panelházak szürke tömbjeit. Szívem kávé nélkül is hevesebben vert. Alig bírtam kivárni, hogy a felségem összeszedje magát, és felkapva a kocsikulcsot, elinduljon. Én teljesen más irányba mentem, busszal, majd földalattival. Soha nem utaztunk együtt reggelente.

Az, hogy akkor láttam őt utoljára, ma is nyomaszt. Izgatott várakozásomban nem figyeltem rá, nem emlékszem, mondott–e valamit, megcsókolt–e, avagy csak kisétált a lakásból. Talán hallottam, ahogy odalenn a parkolóban beindítja az autót. És a kávéscsészéjét biztos, hogy én raktam be a mosogatóba. Emlékszem, apró rúzsfolt maradt rajta.

Mindez távoli, töredékes képekben maradt meg bennem – másra kellett akkor figyelnem. A tévében a rendőrfőkapitány nyilatkozott, mikor lekapcsoltam. Az arckifejezése aggódónak és tanácstalannak tűnt.

És aztán jött a hosszú, idegtépő dülöngélés az iskolatáskák közt a buszon, le a hegyről, egészen a folyóig, át a hídon, majd le a föld alá. Számoltam a perceket. Soha nem néztem még meg ennyiszer órámat ezen az úton. Másodpercre pontosan zajlott minden. Az időzítés tökéletes volt, szokás szerint, negyvenötre értem a Csengery utcához. A sarok túloldaláról már hallottam kopogó lépteit. Ismét a fekete magassarkú volt rajta. Kifújtam a levegőt, megdörzsöltem a szemem – és megálltam. Belém fog ütközni. Ha nem, akkor meg fog torpanni, mikor kibukkan a sarok mögül. Csak ilyenekre tudtam gondolni.

Amikor már egész közel ért, éreztem, hogy mindenem lüktet és bizsereg. A levegő elektromosságtól és feszültségtől volt sűrű – ám mindez nem belőlem áradt. Volt ott egy ember, aki gyilkolni készült.

 ***

Másnap visszajön a lány. Mögötte egy nagy szövetzsák, van vagy hetvennyolc kiló.

Öcsi izgatottan nyitja a kaput, de mielőtt kitárná, megfordul, rám néz. Látom rajta, nem az étel miatt nyugtalan. Ő soha nem éhes, napokig elvan egy falat kenyérrel, mégis ilyen kövér. Megvonom a vállam, mert nem érdekel.

Vigyorog, ahogy a nyíló résen át kidugja fejét, néz jobbra, néz balra – óvatosnak kell lenni.

A zsákot Öcsi hozza be, a lányt én. Bab, száraztészta, penészes krumpli érkezett. Van egy mérleg a tanáriban, ahol alszunk, oda kísérjük a vendéget. Sokáig vacakolok a súlyokkal, a másik kettő nyugodtan várakozik, a lány később elsétál. Hetven kilót hozott, fogalmam sincs, hogy miképp tudta összegyűjteni, és elvonszolni idáig. A zsák alja szétfeslett a betonon.

Körbenézek, látom, már ott ül az ő asztalánál. A férfi dolgait nézegeti, a fényképtartóban lévő képet. Könnyes az arca. Én Öcsit figyelem, amikor felém fordul, intek neki. Dagad a nadrágja elöl, ahogy megindul felé.

Néha nem értem Öcsit. Sok dolog van benne, ami zavaró, de ennek ellenére lehet szeretni. Annak ellenére is, hogy tudom, miket művelt, mikor a kórházban dolgoztam. Én is hibáztam, de mit tehettem volna – mivel senkire nem tudtam hagyni, esténként bevittem magammal. Aztán persze, amíg az alagsori folyosót nyaltam, néha betévedt olyan helyekre, ahova nem kellett volna. Szerintem akkor tört meg benne valami. Korábban sem volt teljesen rendben, de a halottak óta már nem törődik semmivel.

Én pedig mit tehetnék az ő akarat ellen?

 ***

Osztályfőnöki óráimon mindig azt hangsúlyoztam, hogy az erőszak sehova nem vezet. A gyerekek talán elhitték ezt. Ahogy mi, többiek, felnőttek is. Ám köröttünk lassan megváltozott minden. A takarítónő esténként behordta húszéves, elmeháborodott testvérét az iskolába. Azt hallottam, a gyerek holtak húsából evett. Az utolsó napokban ugyanilyen őrültek jelentek meg minden sarkon. A külső kerületekben éjjelente fellángolt egy–egy panelház. A lakók nem tudtak lefelé menekülni, a füsttel együtt felkúsztak a tizedikig, és az égő fáklya végén várták be a véget, pizsamában üvöltözve. Nagyon valószínűtlenné váltak a dolgok. A levegő, a fények, a színek. És a félelem, mely e bizonytalanságból fakadt, behálózott minket. Én leginkább a testemet féltettem. Jól megalapozott szorongás kerülgetett, hogy valami szörnyű történik majd velem. Védtelennek és törékenynek éreztem magam. Folyton az járt a fejemben, hogy végzetes sebet szerzek egy hirtelen támadásban. Esténként, dolgozatjavítás után az épület sötét sarkait fürkészve lopóztam haza. Az őrült fiútól rettegtem, aki majd beleharap a húsomba, és fogaival valami végérvényeset művel. Mindez ott volt a levegőben. Mindenki így érzett akkoriban a városban, nemcsak én. A félelem és a pánik napról napra erősödött, és senki nem tudta, hogyan ér véget e különös időszak.

*** 

Azért csak követem őket.

Öcsi megy elöl, a lány utána, mint akit megbűvöltek. Kezében szorongatja a fényképet. Átvágnak az elsősök termei előtt, oldalt kanyarodnak, az ebédlő irányába, majd lefelé indulnak a pincébe. Olyan szépen, csendben lépdelnek, mint két régi jóbarát. Megállok hát a lépcső tetején. A lány észreveszi, a fordulóban ő is megtorpan, és felnéz rám.

Azt gondolom, most látom utoljára szabadnak. Meg vagyok róla győződve, hogy Öcsi ketrecbe rakja. Így vagy úgy, de gondja lesz rá. Figyeltem őt, hogy les rá. Még soha nem láttam ilyennek a tekintetét. Nem kellett volna a lánynak idejönnie. Nincs senki ezen a világon, aki ennyit ér. Nincs olyan dolog, amiért érdemes ennyi kockázatot vállalni. A Változás, a kinti fertőzöttek és mi. Mind rossz, de a legrosszabb majd odalenn várja, a ketrecben.

Aztán minden olyan gyorsan történik.

*** 

Mielőtt megpillantottam volna őt, felharsant a sikoly az Andrássy út túloldalán. Először megdermedtem, aztán tovább akartam menni, túl a sarkon. Csak a begyakorolt mondatokkal kívántam foglalkozni, az utolsó normális reggelek egyikén. Ám valami érthetetlen részvét még ezt is elvette tőlem. Vagy talán az örök kíváncsiság hajtott, mikor megálltam, és a hang irányába fordultam?

Egy autó állt a zebrán. Vastag, szoknyás lábak nyúltak ki kerekei alól. A sofőr, egy fiatal, kövér férfi ott guggolt felettük. A zebra elején egy nő állt, elfúló hangon sírt, majd a hájas mozdulatára ismét sikoltott. A térdelő ugyanis babrált valamit a fekvő testen, de hogy mit, azt én nem láthattam. Megindultam feléjük. Mögöttem megérkeztek, majd megtorpantak a kopogó léptek, az ismerős illat lassan beérte orrom.

Nem fordultam meg. A sofőr cipőjét körbefolyó vértócsát bámultam, lassan, de céltudatosan mozgó kezét. Aztán kiléptem a széles útra, és oldalt tértem. Balra néztem, nem jött semmi. Előttem a baleset perspektívája lassan gyilkolássá tágult. A férfi ütemesen verte a fekvő koponyáját a betonba. Hol megemelte a csatakos, ősz hajtincseket markolva, hol lecsapta a fejet. A sikoltozó addigra elhátrált, de már nem is tudtam rá figyelni. Elbűvölve figyeltem a sofőr energikus mozdulatait, és hirtelen megértettem – tetszik a dolog.

Ekkor fordultam vissza a lány felé. Ott állt a sarkon, engem nézett. Nagyon távolinak tűnt, főképp arckifejezése miatt. Én pedig nem tettem semmit, csak lassan elvettem róla tekintetem. Amikor ismét a párosra pillantottam, már tudtam, hogy számomra minden megváltozott. Ez volt a legfájóbb. Nem pedig az, mikor átléptem az úttest záróvonalán, és egy jobbról érkező autó elsodort.

 ***

Öcsi kinyúl, és megragadja a lány haját, eltüntetve a szemem elől. Hallom, hogy vendégünk felsikolt, és hogy legurul a lépcsőkön. Aztán Öcsi teste puffan, talán ráugrott. Nem akarok többet hallani. Egy fej csapódik a nagy pinceajtónak, amit mindig zárva tartunk. Biztos vagyok benne, hogy a lányé.

Elhatározom, hogy inkább megyek, megfőzöm a kását. Legalább azzal előrébb leszünk. Már épp fordulnék, de a hirtelen beálló, gyanús csend megállít. Semmi nem moccan odalenn. Tudom, hogy a lánynak sikoltoznia, Öcsinek hörögnie kellene. A tagok, az ujjak, a lábak a betonon csapkodnának, dobolnának. Semmi nincs mindebből. Pár perc tétovázás után nyugtalanul megindulok lefelé. Mindenfélére gondolok közben, de amit a forduló után látok, az megdöbbent.

A lány valóban a pinceajtó előtt hever. Öcsi rajta, a lábai közt. Nagy, busa fejét a lány melleire hajtva figyel a másikra. Az pedig a képet Öcsi hátára szorítva könnyezik, és motyog maga elé. Csak annyit mond, hogy szeretem, szeretem. Ez a nagy mamlasz pedig biztos magára érti. Vagy egyszerűen csak ellágyult. Szentimentálisak lettünk összezárva idebenn. Nagy szívem van, de Öcsinek néha még nagyobb. Elnézném még őket sokáig, ám vár a munka. Csettintek, mire a testvérem magához tér, felnyúl, és befogja a lány száját. Aztán lerángatja a nadrágját, és teszi a dolgát.

 ***

Már a ketrecben ébredtem. Amitől tartottam, bekövetkezett. A bordáim és a jobb térdem sajogtak, a bőr több helyen szétnyílt rajtam, testem vérzett. Nagyon lassan tudtam mozogni, felállni, rázni a rácsot, inni a poshadt vízből. Később, mikor elájultam, valaki kicserélte a kötéseimet. Éles fény villant, rájöttem, fényképezőgépből, régi, polaroidos surrogás követte.

Hetek teltek el az ócska rongyokra szögező bénaságban. Hamar megértettem, hogy az iskola pincéjében vagyok. Hátul, a folyosó végén nyulak motoztak. Elöl, az első két ketrec felől néha morgás, ebédidőben elégedett csámcsogás szűrődött felém. Sorstársak éltek ott. Soha nem próbáltunk meg kapcsolatba lépni egymással. A két gondozóval sem, akik hamarosan nélkülözhetetlen, figyelmes tartóimmá váltak.

Az első időkben megfordult a fejemben, hogy beszélek velük. Később rájöttem, hogy csak a takarítónőnél lenne érdemes próbálkozni. Fia, az egykori halottevő úgy ment és szuszogott, mint egy vadkan. Hallottam, ahogy puszta kézzel eltöri a nyulak nyakát. Tűrtem, hogy durva lapátkezeivel lefogjon, míg anyja a hideg vízzel lecsutakol. Biccentettem, ha a napi adagomat belökte az ajtó résén.

Tíz napja lehettem idelenn, mikor már elég erőt éreztem ahhoz, hogy beszéljek. Az asszony épp vödörbe gyűjtötte mocskunkat. A szomszédos ketrec lakója halkan vinnyogott. Talán fájt valamije. Mikor a takarítónő odaért hozzám, nyitottam a szám, és kiejtettem egy hangot, egy m hangot. Kérdezni akartam, egy kérdő névmással. Aztán nem mondtam semmit. Megértettem, ahogy rám nézett, hogy nincs mit kérdezni. Nem akartam tudni – avagy nem is érdekelt – hogy mi van odakinn. A nő tekintetében benne volt a válasz mindenre.

Azóta már ki tudja, mennyi idő telt el. Semmi nem változik, csak a testem lesz mind kevesebb. Biztos vagyok benne, hogy nem kaptam el a Kórt. Ember maradtam, majdnem teljesen. A hely, a pince megnyugtatóan körbeveszi ezt a maradékot. Karcsi bácsi, a technikatanár saját tervezésű zselégenerátorai még mindig egyenletesen szolgáltatják a sárga fényt. A takarítónő néha furán néz rám. A nyulak mind hangosabbak, talán megnőtt a populáció. A falak nedvesednek, néha víz csöpög a fejemre. És ma reggel új, ismeretlen lakó érkezett a mellettem lévő ketrecbe.

 

Vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2010. július 09. 18:21 - Valmont

Nem egy szokványos bejegyzés

Azt kérhetném az olvasóktól, amit Déry  "A befejezetlen mondat" elején: ne mérjék szűkre az időt. Eddig három-négy oldalas anyagokat tettem közzé, de a lenti egy igazi novella, ötszörös terjedelemben. A "Járványügyi álmok" kötetembe készült, és most éreztem úgy, itt a helye, nem kiadói asztalok kéziratkötegei közt.

Ismét Mikszáth, de itt mint mellékszereplő jelenik meg. Aztán Maupassant. "A horla" című novellája egyértelműen benne van a sztoriban, több szinten is. Kamaszkoromban olvastam, nem értettem egészen, de tetszett. Az alapszitu meg az, amit mindig is újraírok: valakik felmennek északra, találnak valami szörnyűséget, és vagy megmenekülnek vagy nem. Itt azért is kellett a magas karakterszám, mert a nagyívű sztorihoz méltóképp ki akartam dolgozni a főszereplőket. Szemes még így is elég van helsinges lett, de társai viszonylag egyedieknek tűnnek. Nem törekedtem viszont történeti, nyelvi valósághűségre, a szöveg legfeljebb közelíti a Mikszáthéoz hasonló, korabeli narrációt, stílust.  

Végezetül szolg. közl.: lesz most egy kis szünet, tenger, aztán a gyűlölt/imádott Nógrád megye. Ettől függetlenül, reményeim szerint tíz napon belül tudok feltölteni.

 

 

A szekrény

 

 

A farsangot követően még huszonegyedikéig a városban (Gyarmaton) maradtam, nem is annyira a Csermely-lányok édes tekintetétől marasztalva, hanem Mikszáth úrék asztaltársasága okán. A Csermely-család továbbra is kedvesen és barátságosan fogadta vizitjeimet, de Mária egy magányos pillanatban félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy a szíve bizony másé. Nem csalódtam nagyot, Szécsényben megszállva hallottam már pletykákat arról, hogy egy negyvennyolcas tiszt, bizonyos Jakabfalvy nevű udvarol neki. Amikor e szóbeszéd bizonyossá vált, még örültem is a ténynek, hisz jól látszott, hogy a kisebb lány, Emma pár év múlva meghaladhatja kecsességben és szépségben nővérét. Akkor pedig, a szécsényi rokonlátogatás ürügyén ismét felkeresem majd e kies vidéket is, hátha nagyobb szerencsével járok.

Fájdalmamat tovább enyhítette Mikszáth úr nagyszerű asztaltársasága: Orolay, a jogász, ki messze földön híres céllövő is volt, Miksa, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek minden további skrupulus nélkül befogadtak engem, a fővárosi literátort, és adomáikkal jobban telt az idő, mint a csalfa Mária oldalán.

Főleg Mikszáth úr, mesterem és példaképem vitte a szót. Noha abban az időben még csupán írogatott – és bizony nekem már nyomda alatt volt az Alföldi képek című kötetem –, mindjárt hallottam beszédében, hogy micsoda művek rejtőznek ebben az egyszerre vastag és fürge kis emberben. Olyan édesen és kacagtatóan tudta előadni történeteit, hogy a kaszinó másik feléből is oda-odajöttek a biliárdozók. Némelyikük ki tudja, hányadszor hallhatta már az esküdt út fabuláját, mégis, a csattanón együtt nevettek mind.

Orolay keveset szólt közbe, többnyire erősen ivott. Azt hallottam róla, hogy ő is szerelmi krízisen esett át, csak a jelekből ítélve súlyosabb lefolyásún, mint ami engem sújtott. Borús, fekete tekintete minduntalan a pohár alját kutatta, fiatal üstökét úgy rázta hátra, akár egy bosszúálló középkori lovag. Miksa uram hiába csitítgatta a fiút, az ügyet se vetett rá. Úgy tudom, másfél évre rá ideggyengesége olyannyira eluralkodott rajta, hogy pisztollyal vetett véget neki. Bizony, az asszonyok néha a sírba kísérik a reménytelen szerelmest.

Miksa, ez a jó öreg igyekezett kivenni részét a mulattatásban, de ebben inkább csak a régmúlt dolgaira tudott hagyatkozni. Amolyan igazi vidéki kisbirtokos volt, mintha a Borsszem Jankó lapjairól lépett volna elő, az archetípus szemléltetőjeként. Hetven is elmúlt már, és felvette az idősek azon keserű szokását, mely a jelent minduntalan az arany múlthoz méri. Szemes doktor gyakran csitította, látva, hogy az öreg milyen rossz irányba tereli a társalgást.  

Még a doktor volt a legizgalmasabb figura Mikszáth mellett. Sokkal többet megtanultam tőle a palóc néplélekről, mint a szécsényi rokonvizitálások összessége által. Könyvét, a Jó palóc hagyományt sajnos a fővárosban nem lehetett kapni, később, az eset után írtam is neki, kérvén postán a művet. Talán feladta, csak elkeveredett, talán már nem maradt rá ideje. Nyárelőn ugyanis Berényből jövet felborult kocsija, és úgy megnyomta mellkasát, hogy harmadnapra kilehelte lelkét. Kár érte, nagyszerű tudóst, a vidékkel együtt élő kutatót vesztettünk vele.

Hatására nem csak viccekből és ugratásokból álltak beszélgetéseink, hanem komoly témákat is érintettük. Többek közt imádott tárgyát, a kísértetek, lidércek, ártó lények éjszakai világát, melyből oly sok minden beszüremkedett a környék babonáiba is. Miközben Szemes a kutatási eredményeit fejtegette, felfigyeltem Mikszáth csillogó tekintetére. Ő már ekkor építgette magában halhatatlan novelláit, de ki volna képes ma megmondani, mennyi talány szövődött beléjük a doktor beszédjéből?

Orolay, aki Ipolytarnócon, egy gazdag faluban, a középkori félelmektől terhelt nép közt nevelkedett, hitte is meg nem is az efféle dolgokat, de többnyire csak hümmögött. Egyedül az öreg Miksa bólogatott elégedetten, mint aki már mind találkozott azokkal a teremtényekkel, melyekről a doktor mesélt. Ő lett az, ki elindította a szörnyű események sorát, melyről az alábbiakban szólni kívánok.

Egy éjjel, mikor éjfélt is elütötte a gyarmati templomtorony, a vén úr előhozta a durla históriáját. Bizony, erre még Szemes is felkapta fejét, később pedig jegyzetfüzetet ragadott, úgy kísérte Miksa szavait.

Az öreg ismert ugyanis egy falut, Karancskált, mely a hegyek oldalába, egy kis hasadékba húzódva sorvadozik – mivel évszázadok óta gyötri a durla. E lény megjelenése kiszámíthatatlan, nemzedékről nemzedékre felbukkan, akár a pestis. Ilyenkor magával ragad valakit, nőt, gyereket, fiút, férfiembert – és halálra kínozza. A szerencsétlenhez hívhatnak papot, meríthetik patakba – a durla nem hagyja békén, még el nem apasztja erejét, egészen a halálig űzve őt.

Szemes kérdezett rá, hogy végül is miféle lény ez a durla. Miksa uram zavarba jött, megvonta vállát, látszott, hogy ő még nem látta a teremtményét. Úgy jellemezte, hogy láthatatlan, megfoghatatlan asztrállény. Nem szellem, kísértet – hanem nagyon is evilági teremtmény. Testről testre vándorol, és életerővel táplálkozik, mint szúnyog a vérrel. Amikor jóllakik a szerencsétlen megszállott erejéből, visszaköltözik a Karancs hegy gyomrába, hogy pihenjen, akár a medve télen.

A doktor kétkedve hümmögött, bajsza alá morogva, milyen érdekes, hogy sem ő, sem más népkutató nem ismeri e babonát. Az öreg azonban ebből is kivágta magát – a durla okos, nagyon okos. Hosszú élete megtanította a rejtőzködésre. Nem véletlen, hogy csak ezt a kis, mindentől messze eső, isten háta mögötti falut kínozza. Ennek nagy visszhangja nem lesz soha.

Aznap ezzel tértünk nyugovóra, de az én költői képzetemet megragadta a durla lénye. Ágyamban fekve láttam magam előtt, ahogy a sötét éjszakában a kertek alatt úszik a légben, megfelelő test után kutatva. Sárgán lángol a fény egy ablakból, arra tér hát. Szegényes parasztportához jut, a kis, elülső helyiségében, a tisztaszobában ég a világ. Az üvegen nincs függöny. A képzelt szörny a párkányig kúszik, és óvatosan beles rajta. Fiatal, szűzi teremtés vetkezik odabenn, épp réklijét húzza. A durla szenvtelenül figyeli fehér bőrét, telt kebleit, combja ívét. Amikor a leány megfordul, arca Csermely Máriáé.

Másnap telegráfot kaptam, hogy sürgősen utazzak vissza Pestre. Apai nagybátyám rosszul lett, és végrendelkezni kívánt. Tudván, hogy a jó rokon már három szélütést is átvészelt, okkal véltem, hogy az út valóban nem tűrhet halasztást. Mint jogászember, én kezeltem családja ügyeit. Az utolsó órákra értem az Andrássy úti villába. A megtört test ágyban, súlyos párnákra dőlve pihegett. Tekintetében a fájdalmon kívül alig maradt valami, de mikor felolvastam a neje segítségével összeállított végrendeletet, minden sorra bólintott. Felesége tartotta kezét az aláíráshoz, és amíg pecsétem száradt, a lélek tovatűnt. Többször láttam már ezt, ám most megfigyelhettem, ahogy a szemgolyók csillogása lassan opálos fényűvé apad. Úgy véltem akkor, a lélek tükre, a szem az, mely mutatja a test magányos hússá válásának folyamatát. Szellemünk, lényünk lassan, vonakodva lép át a túlvilágba, és mikor pillantásunk végkép megkopik, csak akkor biztos a pusztulás.

Pár napig ügyeimet intéztem, és a Szécsényben, Gyarmaton ragadt poggyászaim sorsát igazgattam. De a csomagok helyett váratlan levél érkezett, egyenesen Szemes doktortól.

Izgatott hangvételű soraival visszahívott közéjük, durlát nézni. Amint beszámolt róla, távozásom után nem sokkal Miksa úr kocsisa jelentkezett gazdájánál fia ügyében. Ez sihederkorból épp kilépve, máris házasodni kívánt. Szerelmét azonban, ki történetesen Karancskálon él, hirtelen szörnyű nyavalya, öntudatlan állapot lepte meg. A kocsis Szemes doktor miatt ecsetelte mindezt Miksának, apellálva a két úr barátságára. A jó öreg azonnal legényt szalajtott Kálba, ki visszatérve igazolta sejtését – a leányzót a falusiak szerint durla kínozza, tán csak napjai maradtak már, olyan sovány.

Most tehát a gyarmati táraság elhatározta, hogy személyesen győződnek meg a palóc megszállottság esetéről, hisz ki tudja, adódik-e még ilyen alkalom ebben az emberöltőben. A doktor a modern tudomány eszközeit kívánta felvonultatni a kórral szemben, hátha megmentheti az ifjú leány életet. És mivel azon az estén én is oly érdeklődve hallgattam Miksa úr elbeszélését, elvárták, hogy csatlakozzam az expedícióhoz.

A városban semmi halaszthatatlan ügyem nem maradt, és mivel már a kedves halottunkat is elbúcsúztattuk, visszaüzentem hát, hogy másnap délelőttre ott vagyok. Reméltem, ez az időveszteség nem okozza majd a lány halálát.

A pályaudvaron Orolay fogadott, már útiöltözékben. Miközben elkalauzolt Szemes doktor házáig, elmondta, hogy Mikszáth úr egy heveny megfázás miatt nem vesz részt a kalandban.

Egészen e hírig hittem, hogy mindez, az orvos levele a lány megszállottságáról, csupán egy új Mikszáth-tréfa. Hallottam nagy találékonyságáról, mellyel embertársait szokta jóízűen lóvátenni. Ám amint kiderült, hogy ő maga nem is tart velünk, tudtam már, nem érintett a dologban, hisz a csattanót ki nem hagyná, mégoly betegen sem.

Orolayt láthatólag felvillanyozta az esemény, de legalábbis kiszakította búskomorságából. Arca pirosas színt öltött, keskeny vállait kihúzta, és még mintha mélyen ülő, borús tekintete is bizakodóbb lett volna. Sajnálatomat fejezem ki Mikszáth távolmaradása miatt, majd rákérdeztem, mit hurcol a kecses kis bőröndkéjében. Megállva gyorsan felpattintotta fedelét – két remekmívű párbajpisztoly csillogott vörös bársonyon. A szerelmeinek vallotta őket, utolsónak, és egyetlennek, kik minden útjára elkísérik, ha kimozdul a városból. Jós volt – vagy már akkor sejtette végzetét –, nem tudom, de ott, a gyarmati főutcán beleborzongtam valami lelketlen előérzetbe.

Szemes doktor és felesége, egy alacsony, sárga kis asszony szívélyesen fogadott, utóbbi pazar ebédet és saját kezűleg sütött, forró herőcét tálalt elénk. Társaim elmondták, hogy Miksa úr előrement szállást intézni, és falujában, Berényben vár majd bennünket. Onnan már csak egy órányi út Karancskál. Visszaküldte értünk a szerencsétlen apát, kocsisát, Pált, aki bármelyik percben itt lehet.

A doktor maga is beszélt már Pállal, és a legénnyel is, akit az öreg elszalajtott vizitálni a beteghez. Úgy vélte, akkor és ott, e józan polgárház ebédlőjében, hogy egyszerű epilepsziás rohamról van szó. Felesége, aki épp frissensültekkel megrakott kosárkát hozott be útravalónak, szelíden közbeszólt. Meyer svájci idegszakértőre hivatkozott, ki az epileptikus rohamok maximum idejét hat percben korlátozta. Ez a szegény lány pedig – a közlések szerint – napok, hetek óta önkívületben van. Orolay és én meglepődve hallgattuk az asszonyka világos és értő szavait, a jó orvos azonban fürgén felpattant, és csak nevetett mindezen. Valóban lehet, hogy nem klasszikus epileptikus eseménnyel van dolgunk, fejtegette, míg táskáját ellenőrizte, melyben fogók, üvegcsék és egyéb veszélyesnek tűnő fémszerszámok csillantak meg, mindazonáltal valamiféle mérgezéssel avagy daganattal is párosulhat a kór. Nagy a természet rendetlensége, tette hozzá, és megcsókolta tudós asszonykáját. A kinti kocsizörgés figyelmeztetett bennünket, hogy nekünk pedig vissza kell állítanunk a rendet. Vidáman búcsút vettünk a ház úrnőjétől, és felszálltunk Miksa úr egyszerű, de párnákkal jól kibélelt parasztszekerére. Orolay és Szemes a derékba rakott padkán foglalt helyet, én pedig Pál, e szegény, megtört ábrázatú apa mellé ültem.

Igazi palóc karakter volt, nagy, lelógó bajusszal, cserzett, ráncos arcából gyökérpipán át engedve ki a füstöt. Bőszárú gatyája, fekete mellénye és nagy, kézelős ingje csak úgy árasztotta magából a lószagot. Reméltem, kibírom az út végéig, de ahogy megindultunk, a feltámadó szél menten könnyített helyzetemen.

Ahogy a szekérzörgés engedte, kifaggattam az öreget a gyászos eseményekről. Fia, Lőrinc hosszú jegyesség után márciusban kívánta elvenni a káli lányt, Bényi Annát. Ő maga nem pártolta ezt a frigyet, mivel a káliakat megbízhatatlan, rendetlen népeknek tartották a környéken. Ám Lőrincnek világ életében nem tudott parancsolni. 

Magáról a kórról nem sokat tudott. Hirtelen jelentkezett, és gyorsan uralma alá hajtotta leendő menyét. Egyszer látta a beteget, egyébként az anyja nem enged be hozzá senkit. Szégyellik, nem ok nélkül. Amikor neki megmutatták, először tiszta értelműnek tűnt, egy tál levest eszegetett az ágyában. Csak ahogy megszólította őt, akkor vadult el. A tálat a falnak csapta, és zokogni kezdett. Aznap este állítólag a saját anyjának is nekiesett.

Megkérdeztem, mit tud a durláról. A kocsis egy ideig nem szólt, aztán bizalmatlanul végigmért. Mondtam neki, hogy az öregúr, Miksa beszélt róla nekünk. Erre csak ingatta a fejét, hogy az babonaság. Vénasszonyok találták ki, és olyan családok, ahol bolondot tartanak.  Szemes doktor meghallva a kijelentést, előrehajolt közénk.

Mint mondta, utánanézett múlt délután a levéltárban ennek a Karancskálnak, ezért – a sovány anyag ellenére – már tájékozottabb.

Karancskál olyan elszigetelt település, hol a famíliák hosszú időn át egymással házasodtak. Ez a szokás csak Mária Terézia korában szakadt meg, mikor a hivatal hatalmi szóval tiltotta az eljárást. Kötelezték a berényi papot, hogy miden frigyet vizsgáltasson ki, és csak a rokoni szálak hiányában végezze el a ceremóniát. Kálon ugyanis még tiszteletes sem szolgált. Ugyancsak szorgalmazták azt, hogy a káliak kívülről, más faluból válasszanak párt, ahogy tette azt Anna Pál fiával. Ennek ellenére még ma is számos degeneratív születés előfordul arrafelé.

Az öreg kocsis erre is csak csóválta fejét, mondván, így legalább széjjelhordják a bolondságukat.

Miközben ilyen kedélyes társalgással telt az idő, lassan elértünk az Ipoly folyó völgyébe. Áradás volt, amerre a szem ellátott, víz borított mindent, és felületén ezer és ezer madár kereste élelmét. Vijjogásuk, mint elkárhozott lelkek siráma, betöltötte a levegőt. Orolay és Szemes elővették a pisztolyokat, és a durranásokra hamar felszállt a sötét felhő, hogy pár perc körözés után ismét leülepedjen.

Hugyag felé tértünk, de nem mentünk be a faluba. Szemes doktor elmondta, hogy egészen a tavalyi őszig itt élt egy halottlátó. Aki felkereste, bizonyos fizetség ellenében, hírt kaphatott tőle elhunytjáról. Azt tartják, sokszor oly dolgot is elmondott a néhairól, melyet semmiképp sem tudhatott volna. A vénasszony aztán egyik napról a másikra köddé vált. Talán begyalogolt az Ipolyba.

Pál erre kurtán felnevetett, mondván, a babonás, hiszékeny parasztokat mindenki be tudja csapni. Szerinte az öregasszony nagyon jóban volt a vándorcigányokkal. Azok szállították neki a híreket mindenhonnan: ki, mikor, hogyan halt meg. Még a hátramaradt családtagokról is kitudtak mindent. És ennek a vénségnek, ennek a halottlátónak olyan volt az emlékezete, hogy mikor eljöttek hozzá a gyászolók, akkor felmondta szóról szóra, amit a cigányoktól hallott. Mintha ott, akkor tudná meg az elhunyttól. Nem tűnt az el, csak tán felkerekedett valamelyik vándorcigány táborral, és most velük járja a vidéket.

Szemes kétkedve vonogatta vállát, de aztán zavartan másra terelte a beszédet.

Ekkorra végképp felszáradt a délelőtti makacs pára, és a nap előbújt a felhők közül. Levettem felöltőmet, bár nem volt meleg, de a szél legalább elállt. Amerre a szem ellátott, vadvizek foltjai, bokrok, szelíden rügyező fák borították a többségében műveletlen tájat. Távolabb, fel északnak nagy hegyek emelkedtek, de toronyiránt is felsötétlett már a Karancs tömege.

Hugyag után Szécsény alatt mentünk el. Megfogadtam, visszafelé tartva felveszem drága rokonaimnál maradt poggyászaim utóját, és egyben beszámolok nekik erről a különös útról. A várfal ívét elnézve megrohant ezer és ezer érzés, és egy sétáló kisasszony fátyla alá Csermely Mária arcélét képzeltem.

Nem sokkal később egy akácos tövében elfogyasztottuk a jó doktorné által csomagoltakat. Pál kissé távolabb ült le, vagyis inkább csak a sarkára guggolt, mint a pusztaiak.

Orolay és Szemes a nomád ebéd után pipára gyújtottak, én pedig elővéve rajzolómappámat, felskicceltem kettősüket. Az urak elégedettek voltak a rögtönzött kis életképpel, később, kidolgozás után el is küldtem Szemesnek.

Az út ezt követő részére már alig emlékszem, mert el–elbóbiskoltam a nehéz ételtől. Minduntalan azon kaptam magam, hogy Pál erős vállára dőlök, vagy huppanóban ugrik egyet a kocsi kereke. Később a nap kezdett oly erősen tűzni, hogy égett tőle arcom. A felhők szinte teljesen felszakadoztak, de néha mintha hűs permet ért volna minket. Amikor fel–felriadtam, láthattam, hogy a táj lassan változik. Mind jobban elvadult, ahogy felfelé kapaszkodtunk a hegy lábáig. Erős, gacsos fák, kitekeredett bokrok szegélyezték a földutat. Itt már a művelésnek semmi nyoma sem volt. Fél füllel hallottam, hogy Szemes is ezt hozza fel Orolaynak. A fiatalabb a föld terméketlenségét hibáztatta.

Késő délutánra értünk Berénybe.

Miksa úr a portája előtt várt minket, és oly szívélyesen lapogatta meg hátunk, mintha ezer éve láttuk volna egymást. Hamarosan előkerült Pál fia, Lőrinc is. Mokány, erős fiatalember volt, hirtelen mozdulatú, tele dühvel. Szeme folyton ide–oda villant, mint aki ellenség után kutat. Nem látszott szomorúnak, inkább csalódott volt, arca folyamatosan pírban égett.

Miksa úr gyorsan beküldte a lovakkal, minket pedig az ebédlőasztalhoz kísért.

Hiába szabadkoztunk, hogy nemrég étkeztünk, nem kaptunk felmentést. Az öregúr jókedélyű háziasszonya feltálalt elénk mindenféle jót, savanyú káposztalevestől a túrós gancáig. Orolay megsúgta, hogy mióta Miksa özvegy, ez a hölgy viseli gondját minden szempontból. Csak mosolyogtam a késői virágzáson, bár jelét kettejük viszonyában nem láttam.

Az étkezés alatt Miksa úr vitte a szót, beszámolt a beteg leányról érkezett legfrissebb hírekről. Egy drótostót járt Kálon, ő mondta, hogy az egész falu rémült és retteg. Maga Lőrinc naponta átlovagol, bizakodva indul és letörten, kétségbeesve érkezik vissza. Nem is lehet már előtte kiejteni Bényi Anna nevét, a minap a kocsmában félholtra vert egy kondást valami ártatlan célzás miatt.

A kávénál aztán Szemes doktor előadta az öregúrnak is az epilepsziás kórismét, tréfásan hozzátéve még, hogy persze az is lehet, magával a durlával van dolgunk. Orolay kapott a szón, és eltűnődött rajta, ő mire használná képességeit, ha a durla helyében lenne. Nem idézném most szavait, melyek bizonyos gyarmati hölgyre nézve sértőek – de akár hízelgőek – is lehetnének…

Szemes doktor továbbvitte a gondolatot, ám ő királyok, uralkodók testébe bújt volna durlaként, megteremtve a harmóniát és az örök békét a világban. Aztán komolyra fordítva a szót, említette Darwin úr könyvét, melyet – mint kiderült – a társaságból csak én olvastam. Az evolúciós tanok alapján Szemes úgy vélte, hogy egy ilyen durla–lény léte nem elképzelhetetlen. Hisz milyen lenne az abszolút ragadozó a Földünkön, ha nem láthatatlan és érinthetetlen? Egy ilyen fajnak nem maradna ellenfele a természetben.

Miksa urat láthatólag felzaklatta a gondolatmenet. Isten ellen való minden olyan, ami magasabbrendű az embernél, hisz az Úr alapvetően és elsősorban a mi fajunk teremtésével koronázta meg a létező világot. Szemes észrevette az öreg megindultságát, ezért nem erőltette a témát, helyette inkább az út folyatását szorgalmazta.

Így jártunk el, felszedelőzködött az egész társaság, és újból szekérre szállva nekivágtunk a megmaradt távnak. Lőrinc egy szilaj, pej lovon táncoltatott mellettünk. Többször előrevágtatott, de mint aki magában fél szembesülni szerelme látványával, minduntalan bevárt minket.

A maradék szakaszon már nem sok szó esett köztünk. Az urak gondolataikba merülve emésztették a nehéz ételeket, Pál némán hajtott, csak talán az állatokkal bánt dühösebben. Jómagam ismét a táj szemlélésébe merültem, néha egy–egy jellegzetesebb vonulatot papírra vetve.

A lankákból itt már hegyecskék nőttek. Némelyik oldala megszakadt, a sárga földből gyökerek, üregek sötétlettek elő. Az akácost elvadult fenyvesek és bükkösök váltották fel. Közüket kitöltötte a csipke, ember nem járta sötét rengeteggé olvasztotta a kökény. Olyan volt e környék, mintha mesebeli, elvarázsolt világba lépnénk, Csipkerózsika vára felé tartva. Néha még távoli vonyítást is hallani véltem, de Pál szerint csak elkóborolt kutyák kergették a nyulat a sűrűben. Lőrinc megelégelte vánszorgásunk, és végleg elhagyott minket.

Kál előtt egy öregasszonnyal találkoztunk. Az út szélén bandukolt, gacsos botjára támaszkodva. Pál biccentett neki, Miksa úr pedig hangos szóval köszöntötte. A vénség erre ráncos, ijedt arccal bámult fel ránk. Talán megismerte Miksa urat, mivel integetni kezdett, és fejét rázta, a falu felé mutogatva, majd mikor száját nyitotta, ajkán, állán vér csorgott végig.

Szemes azonnal megállíttatta a kocsit, és leugrott róla. Az asszony hátrált, de Pál szelíd szóval nyugtatta, így a doktor végül csak megnézhette száját. Borzadva fordult el. Válla felett egy gyors pillantást vethettem én is az odvas fogak közé. A nyelv helyén csak egy sötét, nedvedző csonk maradt. Döbbenten álltunk, mint akit villám sújtott. Miksa talált legelőbb szavakat, de hiába kérdezgette az öregasszonyt, hogy mi történt vele, az csak a fejét rázta. Aztán megragadta az úr kezét, és az utat mutatta, ahonnan jöttünk. Az öreg rárivallt, hogy nem érti, pedig mind sejtettük már, mit akar. Erre a másik dacosan elfordult, és ismét nekivágott az útnak, ügyet se vetve emberfeletti fájdalmára.

Pál szerint káli volt.

Szótlanul kocsiztunk be a néptelen faluba.

Bár a házak kéményei füstöltek, a fő utcán csak girhes kutyák kószáltak. Maga a település valóban egy szűk katlanba települt. Apró házai felkapaszkodtak a hegyoldalra balról és jobbról, a völgy végében állt a rozoga templom, mögötte temető. Volt valami nehéz és sós pára a levegőbe, Szemes úgy vélte, a környékbeli tárnák szellőzőnyílásai miatt. A berényi bányatelep fellendülőben volt – a járatok a hegy belsejébe értek, és számos szellőzőkürtő a káli völgybe nyílt. Így a lenti káros gázok bizonyára ide, a falura ömlenek.

Pál egyenesen a Bényi–házhoz hajtatott. Idős férfi állt a kapuban, gyanakvó tekintettel végignézte, ahogy leszállunk, majd köszönés nélkül hátrament az udvarba. A lány apja volt. Pállal régről ismerhették egymást, de sokat hozzá sem szólt. Lőrinc a tornácon állt, könnyes tekintetét elfordította, úgy mondta, hogy már egészen odavan a beteg. Aztán öklével hirtelen a falba vágott, vére szétspriccelt a fehér mészen. Szemes azonnal odaugrott, de a fiú nem hagyta megnézni sebét, elrántotta magát, és visszaindult a lova felé. Apja szótlanul nézte, ahogy elvágtat, maga pedig a szekér hevederjeit kezdte igazgatni.

Mi hárman beléptünk az alacsony, döngölt padlójú parasztházba, ahol az asztalnál egy idős asszony, Anna anyja sírdogált. Amint észrevett bennünket, Miksa úrhoz sietett, és megragadta kezét, hosszan szorongatta, úgy könyörgött segítségért. Az öreg furcsa pillantást vetett rá, aztán dörmögött valamit nyugtatólag, de ez nem sokat használt. Orolay a tűzhelyhez ment, tenyerét melengette, onnan figyelte unottan a jelenetet.

Végül aztán csak én és a doktor mentünk be a beteghez.

Ez volt a tisztaszoba, és olyannak tűnt, mintha a beteg csak vendég lenne benne. A magas, párnákkal feltornyozott ágyban, vastag dunyha alatt pihegett Bényi Anna, a megszállott.

Soványabb volt, mint bármelyik élő ember, akit valaha láttam. Fehér ingecskéjét szinte átütötték kulcscsontjai, sötét haja szétterült csontos, kiugró orrú arca körül. Lehunyt szemhéját kék erek szőtték át, sűrű, éjfekete pillái minduntalan megrebbentek, mint aki a világra tárná tekintetét, még egyszer, utoljára, de nem képes rá. Éreztem már akkor, hogy ha sikerülne neki, örökre rabul ejtene ez a tekintet.

Ahogy az ágyhoz léptünk, valaki felhördült mögöttünk. Az apa volt az, és fojtott szóval kérte, ne érjünk Annához. Szemes értetlenül bámult rá, majd kérdőre is vonta a gazdát, hogy ugyan miképp tudná akkor megvizsgálni. Az csak hajtogatta a magáét, mire a doktor a beteg karja felé nyúlt. Ekkor az apa nekilendült, és engem félrelökve próbálta elhúzni Szemest az ágytól. A zajra berontott Orolay és a kocsis, és együttes erővel a doktor segítségére siettünk. Csak nagy sokára tudtuk legyűrni a dühös férfi, és kivonszolni a helyiségből. A udvaron aztán elsomfordált, mint aki már bánja, amit tett.

Odakinn Pál megköszörülte torkát, és szemlesütve bevallotta, neki és a fiának sem engedték, hogy a menyasszonyt érintsék. Összenéztünk Orolayval, aki rá is kérdezett, hogy mi ennek az oka.  A vén palóc megvonta vállát, ám ekkor az ajtóból Miksa úr szólított minket.

A lány anyja kívánt beszélni velünk, ki az előbbi jelenetet szótlanul nézte végig. Most, amint a házba értünk, Miksa előtt térdelve láttuk viszont, amint az öreg kezét csókolgatja. Sírva, könnyezve kérte őt, és néha ránk pillantva minket is, hogy gyógyítsuk meg Annát, vagy menjünk el minél előbb a faluból. Orolay felfortyant szavaira, és kérdőre vonta, ugyan miért kellene távoznunk, de a nő nem felelt, csak fejét rázta kétségbeesetten.

Miksa úr elégelte meg legelőbb a jelenetet, kivonta kezét a szorításból, leteremtve az asszonyt, majd dühösen kivonult a hideg udvarra, mi pedig kényszeredetten utána.

Kisvártatva csatlakozott hozzánk a doktor is. Arckifejezése elárult mindent a vizsgálat eredményéről. A lánynak szerinte legfeljebb órái lehettek. Nem is annyira az alultápláltság, hanem az általános erőtlenség miatt várta őt a halál ölelése. Mintha elment volna minden kedve és életereje. Azonban hiába kérdezgette, szinte semmiféle kapcsolatot nem tudott létesíteni vele, egy–két fejránduláson kívül már nem adott tudatos válaszreakciót.

A kíváncsiságtól vezérelve visszatértünk Annához. Ezúttal is lehunyt szemmel, pihegve feküdt hátán. Most az anya őrködött a sarokban, árgus szemmel figyelve minden mozdulatunkat. Szemes végül a légycsapót vette fel az ablakpárkányról, azzal vonta félre a dunyhát.

Ekkor figyeltem csak meg jobban a beteget.

Még áttetszőbbnek és vékonyabbnak tűnt, mint első látásra – ám teste valamiféle erős, földöntúli derengésben izzott. Szemes felhúzta ingujját, így láthattuk csonttá fogyott alkarját. Ahogy feljebb tévedt pillantásom, akaratlanul is megbámulhattam, apró, gyermeki mellei halmát, melyek zihálva emelkedtek és süllyedtek a ruha alatt, akadozó légzése ütemére. Szeme csukva volt, apró nyelve néha végignyalta valóban elragadó ajkait.

Már fordultam volna, mikor hirtelen minden megváltozott. Az a pillanat, mely oly döntő volt a későbbiekben, soha nem fog eltűnni emlékeimből. Életem utolsó órájáig magam előtt látom majd, ahogy Anna kinyitotta szemét.

Izzó, fényes ragyogás volt tekintete helyén. Erős és delejes hatását talán a délutáni napfény erősítette, talán a haldoklás. Bár nem rám szögezte pillantását, tudtam, engem is azonnal foglyul ejtene vele. Ahogy történt az a doktorral, akire bámult. Szemes akaratlanul is hátralépett, a légycsapó kihullott kezéből. Aztán valamit motyogva táskájához guggolt, csak hogy ne kelljen abba az izzó ragyogásba néznie. Mi, többiek megilletődve, és némán sorjáztunk ki a szobából.

Odakinn vártuk be társunk, ki jó negyedóra múlva csatlakozott hozzánk, hogy az udvari kút vizében kezet mosson. Közben fejét csóválta, maga elé dörmögve indokait tehetetlenségéről. Pál javaslatára és útmutatásával ezután a helyi kocsmába indultunk, hogy leöblítsük a betegszoba savanyú levegőjét. Feljebb, alig pár utcányira találtuk meg az alacsony kis épületet, a templom előtti tér oldalában. Előtte ott toporgott Lőrinc lova, odabenn pedig búsképű gazdája görnyedt ki tudja hányadik pohara fölé. A vén zsidó, ki jöttünkre előcsoszogott a pult mögül, azonnal Pálhoz sietett, és izgatottan fülébe susogott valamit. Csak aztán kezdett hajbókolni Miksa uram előtt, hogy az apa fiához lépett.

Alig kaptuk meg palackunkat, mikor a másik kettő felől heves szóváltás kerekedett. A fiú végül felállt, fel is döntött pár poharat, majd kiviharzott. Apja szótlanul odaballagott hozzánk, és türelmesen kivárta, míg Miksa uram tölt mindannyiónknak. Orolay finnyásan szemlélte pohara peremét, de aztán koccintott velünk Bényi Anna lelkének üdvére. Az öregúr csak ekkor fordult kocsisa felé. Az restelkedve előadta, hogy arra kéri a doktor urat, estére menjen vele vissza a betegházhoz, mert Lőrinc már el akarja szállíttatni a gyarmati kórházba Annát, mivel úgy véli, ott kapná a leggondosabb ápolást. Fél szemmel láttam, hogy a jó orvos e szavakra elvörösödik, de aztán bosszúsan csak legyintett, hogy tőle ugyan vihetik, élve nem ér oda.

Pál megvonta vállát, mondván a szülők sem engedik. Nem kívánják kiereszteni a durlát a faluból.

Orolay erre felköhögte a bort, de nem szólt, annál inkább a kocsmáros, ki tőlünk pár lépésnyire serényen hallgatózott. Koszlott hálóruhaféle volt rajta, fején kucsma, mely alól csatakos, ősz haj és egy ráncos arc tűnt elő. Bátorkodott megjegyezni, hogy amennyiben a durla iránt érdeklődünk, akkor a falu javasasszonyát kérdezhetnénk, ám ő eltűnt, mint akit a föld nyelt el.

Összenéztünk, mert mindannyiónknak eszébe jutott az úton látott öregasszony, de nem hoztuk fel a dolgot. Ám a kocsmáros sem hagyta annyiban. Elmondta, hogy Kálon mindenki úgy tudja, a durla kínzását nem lehet gyógyítani. Kit elkap ez a nyavalya, annak harangoztak – a falusiak ilyenkor csak azt tartják be, hogy a testet nem engedik kivinni a településről.

Szemes itt már közbeszólt, megkérdezte, hogy ugyan miért e szabály. A kocsmáros sejtelmesen vonogatta vállát, de aztán csak közelebb jött, és kibökte – így akadályozzák meg, hogy a durla megismerje a világot.

Olyan különös és valószínűtlen volt e kijelentés a félhomályos kis helyiségben, hogy válaszul mind elnémultunk, saját gondolatainkat kergetve. Végül Orolay törte meg a csendet, tudakolva, hol lesz szállásunk. Miksa uram a kocsmárosra pillantott, aki kapott az alkalmon, és felajánlotta szobáit.

Rozoga, kopott két lyuk volt, a kocsma mögötti folyosóról nyíltak ajtajaik. Tulajdonképp a kocsmáros saját és asszonyának hálóhelyiségeiként szolgáltak, de ők buzgó jóindulattal a rokonuknál, a boltosnál vackolódtak el éjszakára. Miksa uram kivitte a sötétedésbe a vánkosokat, és gondosan kiporolta őket, majd befűttetve az egyik szoba kis kályhájában, hamar elszundított. Szemes megmosdott, aztán visszatért Pállal a betegházhoz. Úgy vélte, semmiképp sem árthat, ha erősítőszert ad a lánynak. Saját keverésű elixírje állítólag már számos haldoklót visszahozott a mi világunkba. Láttam és hallottam korábban, hogy az öreg kocsis egyre kérlelte őt a söntésnél, tegyen még egy próbát még az éj folyamán, hátha csoda történik majd.

Orolayval kettesben maradván elbeszélgettük az időt asszonyokról, lovakról és pesti hírekről, miközben az ablakon koromfeketévé vált az éjszaka. Az éj, mely szörnyűségeket tartogatott mindannyiónk számára.

Fiatal társam később kiállt a tornácra, hogy viharlámpa fényében elszívja utolsó cigarettáját, én pedig egy, a kemence mellől felkapott vastag bottal rövid sétára indultam.

Csak a nyomorúságos, földhöz kushadó házakból elősárgálló fény volt útmutatóm. Gödörtől gödörig, árokparti gazcsomótól dühös kutyaugatásig botorkáltam. Egy ízben két korcs bokámnak is támadt, de a husáng jobb belátásra bírta őket.

Melengető tavaszi éj volt, mikor a lég már ez előtörő életnedvek ígéretét hurcolja. Az elátkozott falu felett kitisztult az ég, és felragyogtak a távoli csillagok. Elnézve hideg izzásukat, arra gondoltam, hogy miféle emberentúli fenyegetések lapulhatnak a világmindenség zugaiban. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyik itt bujkál, nem is oly messzire tőlem. Ekkor fojtott kiáltást és valami zörrenést hallottam magam előtt.

Erőt vettem rosszérzésemen, és titkos ösztöntől, balsejtelemtől vezérelve előreindultam, amerre Bényi Annáék házát sejtettem.

Minden úgy volt, mint minapi álmomban, csak én az utca felől közelítettem. Átléptem az árokparton, és a nyikorgó kapun át a ház faláig osontam. Nem tudom ma se indokolni rejtőzködésem és leskelődésem. Talán szégyelltem kíváncsiságom, mely abból fakadt, hogy a rejtélyes beteget, kiért annyit utaztam egész nap, csak pár röpke percre láthattam.

Amint benéztem szobája ablakán, a földbe gyökeredzett a lábam.

Ott volt az egész család.

Az apa, a felesége, Lőrinc, a reménybeli vő és Pál. Mind izzadtan, küszködve, tépett ruhában. A pokoli jelenetet egy oldalsó, fal mellé esett mécses világította meg, halvány, szórt fénnyel. Jól láttam azonban kivörösödött arcuk, és a szemükben csillogó, elkeseredettséget. Gyűrűjükben, kezeik szorítása alatt Szemes doktor vergődött, félig az ágyra dőlve, félig a földön. És Anna, betegágyában feltérdelve, fehér árnyként magasodott fölé. Most élőbb volt, mint valaha. Bőrén sötétlettek a kék erek, ujjai, e hegyes karmok bele–belemarkoltak csípője mellett a levegőbe. Úgy nézett le a félelemtől és a többiek erejétől megdermedt doktorra, mint valami kígyó. Aztán lendülettel rávetette magát, egyenesen ajkára tapasztva mohó ajkát, hogy hosszú, érthetetlen csókban forrjanak össze.

A lány érezte meg, hogy valaki figyeli a torz aktust, mert Szemes arcától el nem szakadva felpillantott, egyenesen az ablakra, rám.

Hirtelen megrohant egy érzés, hogy tudom, milyennek lát most engem. Egy homályos, leskelődő árnynak, a sötétből előbukkanó betolakodónak, aki olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene.

És ettől a riasztó képzettől vezérelve magára hagytam a doktort. Remegve és sietve elléptem a ház mellől, végigloholtam az udvaron, ki a kapun, az utcára. Egy utolsó pillantást vetettem még az elátkozott lakra, aztán mint egy megvert kutya, visszasiettem a kocsmába.

Magam sem értettem, mi történik velem, pedig csak találkoztam valami ismeretlennel, olyan dologgal, amit jobb nem látni. Azt hiszem, megzavarodtam pár percre, talán még az ép elmém is elvesztettem. A következő, amire emlékszem, hogy Orolay horkolását figyeltem közös szobánkban állva.

A keskeny ablakon át belesett a kelő hold, így elnézhettem a sápadt ifjút, amint a földre vetett pokrócágyán alszik, felöltőjét magára terítve. De igazából a ház zajait hallgattam, azt, hogy mikor hangzanak fel az utolsó vendég, a doktor léptei. Minden porcikámban éreztem, hogy vissza fog térni közénk. E tudás által űzve fel–alá kezdtem járkálni, mígnem zajongásommal felébresztettem Orolayt.

Azonnal látta, valami szörnyű dolog történt. Mivel nem akartam abbahagyni szótlan, mániákus sétámat, az ivóból egy kupica pálinkát kerített. Lehajtatta velem, majd egy székbe nyomott.

A kényelmetlen ülőalkalmatosság merevsége visszaadott valami érzéket a valóságból. Felnéztem Orolay tiszta arcába, és akadozva előadtam, amit az imént láttam.

Nem szólt semmit, csak egyszer kérdezett vissza, hogy Pál is a merénylők közt volt–e. Aztán, mikor elhallgattam, mind a ketten mély töprengésbe merültünk.

Kopogó, botorkáló léptek térítettek magunkhoz tűnődésünkből. Tudtam, hogy amitől tartottam, bekövetkezett – ezért riadt, esetlen mozdulattal felpattantam. Orolay ekkor már az ajtóban volt, kezében pisztollyal. Jómagam az iménti husángot markolva követtem az ivóba.

A doktor tért vissza közénk valóban – egy asztalra támaszkodva állt az ivó közepén, nekünk háttal. Széles válla néma zokogástól rázkódott, csak akkor merevedett meg, mikor Orolay megszólította. Nem fordult felénk, csupán az asztal szélét markolta szorosabban, hogy ízületei kifehéredtek.

Aztán válaszolt, de olyan hangon, hogy mi ketten akaratlanul is hátraléptünk. Szemes hangja volt, de mélyebb és öregebb, ilyen lenne a varangyok, gyíkok nyelve, ha tudnának beszélni. Azt firtatta, miért jöttünk a falujába – és nem kellett visszakérdeznünk, azonnal megértettük, mire gondol.

Orolay szólalt meg, hogy csupán a lányt kívántuk gyógyítani. Az az alak ott az ivó közepén erre felhördült, ami akár nevetés is lehetett volna. Mikor elfordult, és előrelépett, végre fénybe került, a pulton hagyott lámpából sütött arcába – ebbe az eltorzult, kiszürkült, valaha volt emberi arcba.

Kárörvendően közölte velünk, hogy az, mármint a gyógyítás, bizony sikerült, majd egyenesen Orolayra ugrott. A földre söpörte őt, és az ifjú kezében elsült a fegyver. Szemes a padló fájába verte fejét, majd hagyta, hogy a test ernyedten elomoljon alatta. Csak ekkor vetette rám izzó tekintetét, amit már jól ismertem a Bényi–lány arcából.

Ezúttal azonban erőt vettem a bénultságomon, és a csapáshoz erőt adott a doktor korábbi elárulása miatti szégyenem is. A bot egyenesen homloka közepén találta el, mire ájultan rogyott Orolay testére.

Zajongásunkra Miksa uram csoszogott elő a folyosóról, és döbbenten állt meg felettük – emberi ábrázatnak még nem örültem ennyire. Míg Orolayt kivonszoltam a másik alól, gyorsan előadtam neki mindent. Az öreg csak fejét ingatta, és látszott rajta, nem hisz nekem. Főképp, amikor kocsisa szerepéről beszéltem, akkor komorult el arca. Ám a történet csak nem hagyta nyugodni – míg fiatal barátunkat élesztgettem, felvette a pisztolyt a földről, és ott maradt az ájult Szemes mellett.

Orolay lassan eszmélt, fekete hajába nyúlt, és keze vörös lett vérétől. Ekkor aztán szitkozódva felpattant, és körbenézett, majd meglátva az ájultat, a fejéhez kapott ismét, mint kinek minden egyszerre jut eszébe.

El kellett mondanom neki az előbbi jelenet végét. Össze–összenézve Miksa urammal, csendben hallgattak aztán pár percig, majd Orolay lehajolt, hogy valamit kezdjen a doktorral.

Mielőtt hozzáérhetett volna, eszembe ötlött a szülők aggodalma – két rongyot kerestem a pulton, azzal fogtuk meg az ájult testét. Egy székre ültettük, majd kötelet kerítettem, és lekötöztük kezét.

Ekkor már mocorgott, de aztán Miksa uram megbökdöste a pisztollyal, Orolay pedig vizet öntött arcába – így teljesen magához ért.

Hamarosan átható, megszokhatatlan tekintettel vizslatott minket, de nem szólalt meg, hiába kérdezgettük. Főképp Orolay akart kicsikarni valamiféle jelet arról, hogy a doktor nem vesztette el ép értelmét – ám a mind dühösebb faggatózást csak néma csönd fogadta.

Miksa uram elégelte meg legelőbb – félrevont minket, és a pálinka jótékony hatásáról kezdett sutyorogni. Én csak lassan értettem meg, mit akar, de aztán ragyogónak találtam az ötlet. A demizsonok mellett találtunk tölcsért, a pult alatt egy rongyos szaténkesztyűt – talán valami nemes vendég hagyhatta itt hajdan zálogul.

Foglyunk először nem sejtett semmit, csak mikor Orolay kesztyűs kézzel lefogta fejét, és szájába erőszakolta a tölcsér keskeny végét, akkor kezdett küzdeni. Olyan erősen rázta magát és a széket, hogy azt hittük, menten felborul. Végül Miksa uram lekuporodott, és a háttámlának vetve magát, megtartotta Szemest. Én pedig felemeltem a pálinkásüveget, és csorgatni kezdtem a tölcsérbe az italt, míg a remegés és rázkódás előbb nem csillapult, később végképp abba nem maradt.

Közvetlen közelről láthattam kikerekedő, véreres szemeit, melyeket az ital hatására lassú pára vont be. Ahogy Orolay elvette a tölcsért, felköhögte az utolsó kortyokat, de fuldoklás helyett aztán visszanyelte ezt is. Mi hárman leültünk vele szembe, és vártunk. Miksa uram, mint aki jól végezte dolgát, megtömte pipáját, és vastag füstfelhőbe burkolódzott. Orolay a kétliteres üvegben maradt ujjnyi folyadékot kóstolgatta, de minden nyeletre összeborzadt a kerítésszaggató aromájától. Én pedig folyvást az ablakokhoz siettem, és ki–kinéztem a csöndes kis térre, melyet oly szépen bevilágított a hold. A falu aludt, egy lélek sem járt az utcán.

Alig telt el fél óra, és a durla énekelni kezdett.

A társaságnak háttal, az ablakon kifelé bámulva álltam, ezért először azt hittem, valami madár fészkel a padláson, és az vijjog. Olyan volt ugyanis Szemes hangja, mint a vércse vagy a párja által üldözött galamb jajszava. Egészen halkan kezdte dalát, majd mind jobban elnyújtva, vészjósló spektrumig vitte, érthetetlen, különös hangzású szavakkal tagolva. Döbbenten, némán hallgattuk, szinte még levegőt sem mertünk venni. A csontunk velejéig megborzongatott e dal, egy résznél úgy éreztem, minden hajszálam égnek áll tőle.

Mikor befejezte, feje lecsuklott, és nyálfolyam indult meg öltönye hajtókáján.

Orolay ekkor odalépett hozzá, és kesztyűs kezével megrázta vállát, majd lágy, rábeszélő hangon megkérdezte, ki ő, és mit akar tőlünk.

Nem reméltem semmi választ, de aztán Szemes feje felemelkedett, és ajkai tétova szavakat kezdtek fűzni. A lény már olyan mélyen volt a doktorban, hogy hangja csak tompán, visszhangokkal ért el hozzánk. Azt válaszolt, hogy ő az örökkön létező, az emberen túli.

Miksa uram keresztet vetett, de nem állta meg, hogy ne ismételje el Orolay kérdését – mi a szándéka Szemessel.

A durla egy pillanatra mintha maga is elgondolkodott volna a dolgon, aztán azt felelte, hogy a doktor ugyanolyan jó neki, mint Anna.

Egyikünk se merte megkérdezni, mire kell neki Szemes. Helyette inkább arról faggattam, hogy honnan jött.

A durla erre sokáig nem válaszolt, majd megvonta a doktor vállát, már amennyire a kötelek engedték. Ő mindig volt. Sokáig a hegyben él, a kövek közt, és ha megéhezik, beleköltözik egy virágba vagy bogyóba vagy gombába – és akkor valaki leszedi és megeszi őt. Így fényes és meleg lélek közelébe jut, amelyet elfogyasztva jóllakhat.

Orolay megborzongott e szavakra, majd dühösen felcsattant – hogy került át Szemesbe, hisz Annát pusztította eddig.

A durla részegen eltátotta Szemes száját, mutogatva, milyen úton át foglalta el a testet.

A fiatalember rám nézett, és biccentett, mintegy igazolva a történetemet, majd eltűnt a szobák irányába. Eszembe jutott, hogy ezidáig talán – minden bizonyíték ellenére – engem vélt bolondnak.

Ekkor Szemes testét öklendezés rázta meg, és az elfogyasztott ital feltört kitárt szájából. Melléléptem, és kendőn át tartottam fejét, majd megtöröltem arcát, mikor vége lett. A test kimerülten csuklott össze, feje ismét lehorgadt, majd részeg hortyogás szűrődött elő belőle.

Orolay közben visszatért, és az egyik pisztolyát övébe tűzve a másikat nekem nyújtotta.

Miksa uram csak most tért magához az előbbi furcsa párbeszéd okozta döbbenetből, szinte ijedten kérdezte tőle, mire készül. A fiatalember az alvóra mutatott, mondván, ideje visszaszerezni barátunkat. Elértettem, mit akar, bólintottam, és a husángot átnyújtottam az öregnek, hogy azzal vigyázzon szegény Szemes porhüvelyére.

Aztán nekivágtunk az éjszakának, határozott lépteinket a Bényi–ház felé irányítva.

Szó nélkül tettük meg az utat, szinte még a lélegzetünkre is ügyelve. Hajnalodott, és már a korcsok is nyugovóra tértek. Egy pisszenés se hallatszott közel–távol, csak a harmat szitált lassan a világra.

Ahogy a sötét épület elé értünk, Orolay megállt, kivonta fegyverét övéből, majd határozottan megindult.

Nem tudtam pontosan, mit akar, de úgy gondoltam, Szemes érdekében mindenképp követnem kell őt, át a kapun, az udvaron, a ház ajtajáig.

Az ajtón benyitva azonnal észrevettük Anna szüleit – a konyhai ágyacskán feküdtek, békésen hortyogva. Nyugodalmuk érthető volt, tekintve az éj – rájuk nézve – kedvező eseményeit. Orolay a félhomályban tapogatózva átkelt a konyhán, és eljutott a beteg ajtajáig. Itt azonban megtorpant, mert lába alól mély, dörmögő hang kélt.

Pál kászálódott fel a küszöbről, félálomban értetlenkedve, majd mikor felismert minket, elkiáltotta magát. Orolay halántékon csapta pisztolya agyával, mire az öreg szótlanul összecsuklott. Anna ajtaja zárva volt, a fiatalember nekifeszült, én pedig fegyveremmel az ébredező szülőket tartottam sakkban. Erélyesen visszaparancsoltam az apát felesége mellé, hogy a dunyhák közül bámuljanak ránk bűnbánó, komor arccal. Orolay ekkor már a zárat rugdosta. A szobából Pál riasztása után zajok, izgatott sutyorgás szűrődött ki – így hamar rájöttünk, hogy a lány nincs egyedül. Amint azonban barátom egy erősebb rúgásra végül felpattant az ajtó, láthattuk, hogy elkéstünk. A nyitott ablakon át huzat áramlott be közénk. Orolayval szemközt Lőrinc állt, kezében egy székkel. Amint társamnak ugrott, az rásütötte fegyverét, és ezúttal nem hibázott. A lövés a vállán érte Lőrincet, aki hátratántorodott, ingjét azonnal elöntötte a vér. Orolay félrelökte, és a nyitott ablakhoz rohant. Követtem, így még láthattam az utca végében eltűnő fehér hálóinges alakot. Légiesen lebegve szaladt a szürke fényben, úgy, mit egy megszabadult angyal. Csodálatos volt ez az átváltozás.

Míg én a dolgok ilyetén való fordulatán tűnődtem, fiatal barátom nem tétovázott – a sebesültet maga előtt taszigálva elindult kifelé. Nekem maradt az utóvéd szerep, bár a háziak és az ájult Pál nem tanúsítottak támadó érzületet.

Lőrinc pedig némán, száját összeszorítva vérzett kezeink közt. Odakinn ugyanis kétoldalról belekaroltunk, és vinni kezdtük a pokolfajzatot. Mind jobban elszürkült, de még volt ereje megkérdezni, mi van édesapjával. Halkan, kelletlenül válaszoltam, hogy lélegzett, mikor otthagytuk. Erre azt kérte, ne bántsuk az öreget, az egész az ő ötlete volt – idecsalni Szemest, és belékényszeríteni a durlát.

A furcsa mondatra Orolay megtorpant, és izgatottan nekiszegezte a kérést, hogy miképp tudták erre rávenni a lényt. Lőrinc akadozva válaszolt – megfenyegették, elégetik Annát vele együtt.

Barátom erre elégedetten felmordult, majd újult erővel kezdte vonszolni őt. Lőrinc hiába kérdezte, mi a tervünk vele, nem válaszolt semmit, bár akkor már mind tudtuk, hogy csak egy módon lehet helyrehozni e dolgokat. Pár lépés után a test a karunkban egyre jobban elnehezedett, végül ájultan elernyedt, az utolsó ötven méteren már húznunk–vonszolnunk kellett.

Ami engem mind jobban aggasztott, az a kapukban, út szélén felbukkanó falusiak látványa volt. Talán Orolay lövésére jöttek elő, talán csak az állatok miatt, etetési idő lévén, de egyre többen szegélyezték utunkat. Nem egy közülük fejszét, kapát tartott kezében, és láthatólag többségük be volt avatva Lőrinc tervébe – mert arcukról fenyegető, gyűlölködő érzés volt leolvasható. Közvetlenül egyik sem nézett szemünkbe, és nem szóltak, de ahogy elhaladtunk, többen lassan megindultak utánunk.

Amikor már majdnem elértük a kocsmát, mögöttünk fájdalmas ordítás kélt. Pál botladozott végig az utcán vérző fejjel, a gyülekező parasztoktól meg–megtámogatva. Jobb kezében valami fényes csillogott, ahogy jobban megnéztem, láthattam, kés.

Amint elértük a kocsma tornácát, felpattant az ajtó, és Miksa uram lépett ki rajta. Pál erre megtorpant, de aztán ismét megindult társaságunk felé, habzó, vad dühvel, fiát követelve rajtunk. Nem mozdult egyikünk se, aztán Orolay felocsúdott, idegesen elkezdte újratölteni fegyverét. Mikor az öreg már csak pár lépésnyire ért, Miksa uram szitkozódva cselekedett. Hozzám lépett, bénult ujjaim közül kivette a fegyvert, és rásütötte Pálra.

A kocsist a mellkasán érte a golyó. Hátraesett, egyet vonaglott, majd nem mozdult többet. A falusiak, kik ekkor már szép számban gyűltek a kocsma elé, azonnal zúgolódni kezdtek, hamar egy kő is röpült felénk. Gyorsan benyomultunk hát az épületbe foglyunkkal.

Odabenn találtuk a kocsmárost, aki kezét tördelve lesett ki az egyik ablak sarkán. Maga elé mormogott szavaiból kitűnt, épületének felgyújtásától retteg. Ám egyelőre csak a kövek záporoztak felénk, hangos csörömpöléssel törve össze az ablakokat.

Orolay sietve előadott mindent a még mindig falfehér Miksának, aztán kezébe nyomott egy kupica pálinkát. Ezt követően a földön heverő ájult sebesülthöz lépett, tűnődve megállt felette, majd biccentett. A segítségemet kérve megemelte. Egy asztalra helyeztük a testet, majd a lekötözött, már éberen figyelő Szemest odahúztuk Lőrinc fejéhez. Orolay ekkor felszólította a durlát, hogy menjen át a másik testbe, most, azonnal és örökre.

Szemes csak a fejét ingatta, mondván, jó helyen van ő, majd köhögött egy sort. Egy baltacsapás érte a kocsaamajtót, mire Miksa uram odasietett, és egy asztalt húzott elé. A kocsmáros a pult mögé bújt, én pedig újratöltöttem pisztolyom. Egy törött ablakon át találomra kilőttem a térre, vigyázva, ne találjak senkit. A záporozó kövek egy időre elmaradtak.

A beálló csendben Orolay ismét Szemes elé lépett, és felemelt pisztolyával megcélozta fejét. A lény kíváncsian nézett fel rá, mi, többiek pedig megmerevedtünk döbbenetünkben. A fiatalember ismét felszólította a doktorban lakozót, hogy térjen át Lőrincbe, különben menten kiloccsantja barátja agyvelejét. A durla válaszul felnevetett, sértő, éles hangon. Orolay felhúzta fegyvere kakasát, és a doktor szemébe nézett.

Azóta is sokszor eszembe jutott a jelenet, melynek végletessége elborzasztó volt annak, aki látta. Úgy vélem, már akkor benne volt szegény barátunkban az őrületre, a végső és könyörtelen tettre való hajlam. Mindenesetre a Szemesben rejtőző bírta rövidebb ideig, elkapta tekintetét, és bólintott.

Ami ezután következett, azt nehéz leírni, és az illendőség sem enged minden részletet közölnöm e különös aktusból. Legyen annyi elég, hogy a jó doktor ugyanolyan mód menekült meg, ahogy

2 komment
horror