Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. december 16. 21:40 - Valmont

Karácsonyi kívánság

360px-pieter_bruegel_the_elder_hunters_in_the_snow_winter_google_art_project.jpg

 

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

 

Karácsonyi kívánság

 

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Farkas vagy valami más üvöltése harsant az erdőből. Amikor kicsik voltak, hosszú téli éjszakákon hallgatták a dada meséit az erdőkben ólálkodó szörnyekről. A fában élő gyökéremberről, aki körbefonja a tested, és kiszívja belőled az összes nedvességet. A boszorkányról, aki a kunyhójában gyerekzsírból főz kenőcsöt, és ha a szemébe nézel, még egy napig élsz. És persze ott volt az elátkozott farkas is, ami képtelen megdögleni, járja a világot, és ha megmar, te magad is farkassá válsz. A lány hátrább lépett, és arra gondolt, talán jobb lenne kimenni az erdőbe, megkeresni ezt a farkast, és hagyni, hogy ő tegye meg a dolgot. Lehet, igaza volt a papnak, lehet, szörnyű büntetéssel jár, ha önmaga oltja ki életét.

De ez mégse lesz jó. Mégpedig pont azért, amit a pap mondott a fiú temetésén. Valamiért a vár mögötti temetőkert szélénél ásták el a testet. Másfél hónapja történt, akkor még enyhébb volt az idő, a kihányt barna földből sárga sár pépesedett a bocskorokra. A lány nem mert a halottra nézni, nem akarta látni azt a gyönyörű, összetört arcot. Bezzeg a pap. Behajolt a gödör fölé, majd beleköpött. Azt mondta, az öngyilkos lelke a keleten lévő végtelen sivatag mélyén fog elrohadni, ahol Isten szolgái vas fogókkal és éles késekkel kínozzák testét az idők végezetéig. A várnép, mind a harminc-negyven ember, öreg, gyerek, férfi és nő, lélegzetvisszafojtva figyelt. A király ott állt a lány mellett, lehajtotta fejét, nem szól. Az, akit medve tép szét, a pogányok fejeznek le, vagy a fekete betegség szárít ki, folytatta a pap, az viszont az Úr palotájába kerül – mely valahol nyugaton van –, egyenest az Úr trónusa mellé, ahol egész nap mézsört ihat és vadkanhúst ehet.

A lány örök időkre a fiúval akart maradni, még akkor is, ha ez örök szenvedéssel jár. Vagyis mégiscsak neki kell megtennie. De nem ma. Túl hideg van. Elképzelte, ahogy odalent fekszik, ahogy a fiú feküdt másfél hónapja, és még nem hal meg sokáig, a hideg föld áttüzesíti törött csontjait, a kiszakadt fogai helyén lévő űr sajog, szája megtelik vérrel, ujjai lassan elfagynak, és talán megtalálják őt alkonyatkor a hazatérő vadászok, és beviszik a nagyterembe, a kandalló elé kiterített szőrmére fektetik, hagyják, ott haljon meg, miközben apja az ebédlőasztal mellől, a nagy, faragott karosszékéből bámulja őt sötét és csalódott tekintettel.

Ahogy az történt annak idején a fiúval is.

Visszalépett a fal széles ívére, majd a létrához botorkált, és leereszkedett a vár udvarára. Alig páran lézengtek a kora délutáni órán. A nap a vaskos hófellegek közül épp hogy ki-kiderengett, szürke fénybe vonva a kovács, a szakácsnő, és két katona alakját. Fenn, a falon apja sápadt ábrázatán akadt meg a tekintete. A nagyterem ablakában állt, fázósan dörzsölte kezét, és őt nézte. A lány intett, mire a férfi kinyúlt, és behúzta az ablaktáblát.

A lány most a szakácsnő vastag alakját kezdte el tanulmányozni, és érezte, vérét felforralja a düh. A nő vörös haja, akár egy róka farka virított a szürke kövek előtt. Az egyik katonafelséggel trécselt, mutogatott, arca kipirosodott, csakúgy, mint amikor elhíresztelte, mit látott a kamrában. A liszteszsákokon.

A lány lassú, táncos léptekkel a kovács fészeréhez ment, és hosszan elnézte, ahogy az üllőn szikrát hány egy kard pengéje, majd az egyik kis asztalra kirakosgatott, már kész fémek közül elvett egy rövid dárdahegyet. Volt súlya, és alig esett rajta fogás, de legalább nagyon élesnek tűnt.

A szakácsné közben visszatért munkájához, leült a konyhalépcsőre, és kopasztani kezdett egy tyúkot. A lány bement a katonák szállásra, átvágott a húgytól, bőrtől és izzadságtól bűzlő priccsek közt, majd a konyha felé indult a belső folyosón, behatolt a gőzök és zsírok párájába, nem is nézett az öreg szakácsra, hanem egyből a kijárathoz tért, és megállt az első lépcsőfokon, a szakácsnő felett. Kezében időközben megmelegedett a fém.

A nő vastag, hurkás nyaka ott fehérlett alatta, a hideg ellenére csak egy lenvászon ing fedte felsőtestét, a durva szövet kacéran félrecsúszott vállán. Egyetlen jó mozdulattal, a nyak és a váll találkozásánál a keleti pusztákra tudná küldeni őt a lány. Biztos volt ugyanis benne, hogy ami tett velük, az árulásáért, a fecsegéséért oda fog kerülni, ha meghal. És minél előbb, annál jobb. A lány lépett egyet előre, megszorította a dárdahegy végét.

Hirtelen énekszó csendült, torz dallamok és kántálás. A pap közeledett, méltóságteljesnek szánt vánszorgással, és pár vénasszony vonult be mögötte a kapun, kezükben fenyőágak. Kórusuk inkább volt vicces, mint megható. A fogatlan vénségek tátogva, torokból énekeltek. Maga a dal az új isten születéséről szólt. A pap megállt az udvar közepén, a földre dobta a gallyakat, majd az ég felé tárta a karját, mire az asszonyok elhallgattak. A mai nap született meg az isten. Kiáltotta szenvedélyesen a pap. Nyomorúságbon, szegénységben, a messzi Ararát hegyen, harsogta. Ezen az éjjelen fenyőgallyakat kell égetni a tiszteltére, azért, hogy megtisztítsuk a levegőt a bűntől. A pap most a lány felé fordult, és egyenesen ránézett. A lány állta a tekintetét.

A bűn bocsánattá válik ma éjjel, és isten mindenkinek, bűnösnek, ártatlannak teljesíti egy kívánságát. Az, aki igaz szívvel, szeretettel kíván valamit pontban éjfélkor, harsogta a pap, az számíthat isten jóindulatára. Őmagassága ezzel is végtelen hatalmát kívánja bizonyítani a frissen megtért híveinek. A vénasszonyok körötte bólogatni kezdtek. Pontban éjfélkor! Emelte fel figyelmeztetően ujját a pap, majd a kovácshoz sietett, és a kemencéjéből egy kis lapát parazsat hozott, amit a gallyakra dobott. Azonnal sisteregni kezdtek, és gyantás, tiszta aroma szállt fel, de persze nem gyulladtak meg, mire két vénasszonyok szalmát hozott az istállóból, rászórták, majd arra rakták az általuk cipelt ágakat, így végül mégiscsak láng kerekedett, és az udvar népe köré gyűlt, vonzotta őket a meleg – kevésbé a tisztító füst.

A lány is így tett, ellépett a szakácsné mellett, aki felsandított rá, mire ő visszafordult, és felmutatta neki a dárdahegyet, majd elhúzta nyaka előtt a pengét, imitálva, mi vár a nőre. Az szája elé kapta a kezét, inkább a lány tekintetétől, semmint a mozdulatától megijedve, majd felkapta a kosarát, benne az ernyedten fekvő, sápadt tyúkkal, és behátrált a konyha sötétjébe.

A lány visszarakta a dárdát a kovács pultjára, aztán odasomfordált a pap mellé, aki behunyt szemmel, kezét a tűz fölé tartva élvezte a meleget. Tényleg így van, kérdezte tőle hitetlenkedve, hogy amit éjfélkor gondolunk, az valóra válik? A pap rá sem nézett, szemét se nyitotta fel, csak bólintott. De bűntelennek kell lenned, leányom. Nem bűn az, amit tettünk. Válaszolt a lány, és most először belehasított annak a délutánnak az emléke, a kamrában, a liszteszsákokon, a két test melege, ahogy összefeszültek, és odalent az az éles fájdalom.

Talán isten szemében nem, de apádéban igen. Mondta a pap vontatottan. És itt az ő szava számít.

Azon a délutánon még az ősz arany fényei szűrődtek be az óvatlanul nyitva hagyott ajtón, aztán árnyék vetült rájuk, majd egy sikkantás, mire szétváltak, a fiú kapkodva takarta be meredező vörösségét odalenn, a lány letörölte combjáról a vért, és mikorra összeszedték magukat, és kinéztek a folyosóba vágott ablakon, a szakácsné az udvaron már az egyik katonának magyarázott, és a kamra felé mutogatott.

Isten megbocsát, ha igaz szeretetből tettük, amit tettünk? Próbálkozott még egyszer a lány, mire a pap végre felé fordult, végignézett rajta, és ki tudja mit látott belőle. Tégy egy próbát éjfélkor, és meglátod. Mondta neki halkan, szánakozva. A lány ekkor térdre hullott, megragadt a pap kérges, gyantától ragacsos kezét, majd megcsókolta a kézfejet, melybe forró vassal kereszt formát égettek valakik valamikor.

Akkoriban még másképp mérték az időt, mert úgy tartották, a kakas éjfélkor kukorékol egyet, majd hajnalban többet. És a várban valóban volt egy fekete tollú, sovány kiskakas, ami betartotta ezt a beosztást, így minden éjfélkor felharsant éles hangja. A pap szerint ez isteni jel, mivel az Éden is éjfélkor hullott el, és lett hamuvá, tehát erre a borzalmas tévedésre figyelmezteti az embereket az ostoba állat.

A lány korán lefeküdt, de a mécsest nem oltotta el, és a kis szobájának plafonján ugráló fénycsomókat leste, hallgatta a fel-feltámadó szél dörmögését, számolta szívverését, és várta a kakas hangját.

Helyette az ajtó nyikordult, és apja, a király lépett be. Szótlanul ágyához lépett, majd leült, vagy inkább leroskadt rá. Sokáig bámulták egymást, a lány fürkészőn, az apa kifürkészhetetlenül. A temetés óta nem beszéltek, kerülték egymást, sőt, apja még fejét is elfordította, ha találkoztak. Most végül a férfi szólalt meg, dörmögő, harcokat vezénylő, kivégzést parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangján. Sokáig gondolkodott a bűnön, amit ők, a testvérek elkövettek, és a büntetésen, amit a fia önként választott. Arra jutott, hogy az igazság az lenne, ha a lányt is hasonló büntetés sújtaná. De nem akarja, hogy gyermeke vére, saját fajtájának vére tapadjon a kezéhez. Viszont nem bírja a lány látását, mert folyton eszébe jut róla az árulásuk, de a fia, örököse is, akit mindennél jobban szeretett, és akit a lány öle miatt veszített el. Ezért úgy döntött, hogy északra küldi a lányt, a kolostorba, mely a hegyek lábánál, a bányáknál épült. Ott megtanulja majd az alázatot, mivel a pokolian hideg épületben darócruhában, tüskeövben, mosdatlanul élnek isten asszonyai, és aki vét szabályaik ellen, annak meztelen testét tövises ágakkal verik el. Ott fog élni, és ott fog meghalni a lány, ez a döntése. Holnap reggel indul, is az egyik katona lesz kísérője, az a magas, nem is tudom mi a neve legény. Fejezte be az apja, és várt pár másodpercig, talán könyörgést, könnyeket vagy egy köszönömöt, de a lánytól nem jött semmi, üres arccal bámult bele apja arcába, aki felállt, majd meggondolta magát, lehajolt, és megcsókolta a fekvő hideg homlokát. Az úr születésének napja van, így megbocsátok – súgta fülébe, majd vastag köpenyét suhogtatva kivonult a szobából.

A lány pedig mozdulatlanul maradt, aprókat lélegezett, és igyekezett nem gondolni arra, amit apja mondott. Csak a kívánságra figyelt, és a fiatal istenre összpontosított, akit a pap, és az elődje, az öreg pap alig pár évtizede hozott el az ő országukba, és aki talán nincs úgy megkopva, mint a korábbi istenek, ezért lehet, valóban van még ereje a benne való hitnek. Egyszer-egyszer el is szenderült, de felébresztette magát, mert tudta, minden elveszett, ha átalussza a kakas hangját.

Ami aztán valóban felcsendült éjfélkor. És a lány ekkor mély levegőt vett, bent tartotta, miközben arra gondolt, ez az isten adja vissza neki a fiút. Jöjjön hozzá vissza a fiú. Jöjjön vissza, még a hajnalhasadtáig, addig, mielőtt az a katona el nem jön érte, jöjjön el a fiú, pakolják fel, ami kell, kössék egy kis batyuba, és vágjanak neki az erdőnek. Előbb-utóbb csak találnak egy falut, távol apja földjeitől, ahol befogadják őket, ahol dolgozhatnak, ahol nem tudják, hogy ők testvérek. Mikor elsötétülni látszott a mécses világa, kiengedte a lélegzetét.

A kimerültségtől később hosszabb időre elszenderült. Hajnal előtt tért magához, a kaparászásra. Olyan volt, mintha patkány rágna a folyosón valamit. De nem. Valami az ajtón motozott. A lány szíve megdobbant, felkelt az alacsony fapriccsről, majd csak várt, a jéghideg padlón állva hallgatta a neszt, és meg is kérdezte az üres szobától. Te vagy az?

Nem jött válasz, ezért az ajtóhoz lépett, elhajtott kallantyút, és kitárta.

Le kellett néznie a földre, hogy megértse. Hogy milyen jóságos ez az új isten, aki a születése éjjelén valóban teljesíti egy szegény szerelmes kívánságát. És hogy milyen ostoba volt ő, hogy a kívánságból kihagyta a legfontosabbat. Hogy jöjjön vissza hozzá a fiú, a testvére, a szerelme – élve.

vége   

 

 

Szólj hozzá!
2018. november 13. 22:18 - Valmont

Fohász az Ezermesterhez

poe.jpg

Ez egy elkeserítő írás, szemérmetlenül megdolgozza az érzelmeket (gyerek + kutya is van benne, biztos, ami biztos), egészen az utolsó mondatig lenyom, de aztán az utolsó mondatban fordul - és utána kérlek, gondold végig, te miképp értelmezed a befejezést.

A novella három dologhoz kapcsolódik: egyrészt benne van haloványan a Kedvencek temetője - az első filmes feldolgozását annak idején igazán rémisztőnek tartottam, a beteg nővér hosszú éjszakákon kísértett a sötétben. Másrészt sokszor tűnődöm Lawrence Norfolkon, aki annak idején, jó tizenöt éve írt három kiváló posztmodern regényt (és A Lempriere-lexikonban alkalmazott csattanó rímel a novellám végére), de aztán, hosszú hallgatás után kijött egy negyedik könyve, melynek a címét se akarom leírni, ami maga a totális közhely és kliséirodalom. Szóval elképesztő, hogy az, aki azt a három könyvet írta, ide jutott, vagyis nem elképesztő, hanem lehet, csak elmúlt belőle mindaz, amit összefoglalóan tehetségnek nevezünk. Harmadrészt érdemes megemlíteni, hogy az ötlet ott volt bennem már hosszú ideje, de egy éjszaka, miután elég sokat játszottam PS4-en, és kimentem a mosdóba, elöntött az önvád, hogy ilyesmivel töltöm az időmet, majd hirtelen ott volt előttem az első mondat, és az egész szituáció, amiből kibomlik a történet. Azt hiszem, ez a reveláció egyfajta jel volt, ahogy a rendszám is a képen, egy őszi reggelen, munkába menet. 

 

Ezermester

 

− Nem lehet megmenteni – suttogta a nő. – De…még lehet másik. Aztán. – A nappaliban ültek, egymást átkarolva, és akkor már órák óta csak sírtak és beszéltek, beszéltek és sírtak, azóta, hogy délután hazahozták a gyereket a kórházból. 

− De én nem akarok másikat – szakadt ki a férfiból, aki úgy érezte, egy könyörtelen kéz szorítja, összefacsarja a belsőjét, a gyomrát, a máját, a szívét, a tüdejét, és nem engedi, hogy bármi is rendesen működjön odabenn. – Én őt akarom.

A nő felnyúlt, megsimogatta a férfi ápolatlan, hosszúra nőtt haját, és biccentett: − Tudom, kicsim, megbeszéltük már százszor, de nem lehet ellene tenni. Megmondták az orvos. Nincs már remény – magyarázta halkan, mintha nem a férfinak, hanem a szobában alvó gyereknek beszélne ezen a szabadkozó, bocsánatkérő hangszínen. – El kell engedned őt.

− Tévedtek – csattant fel a férfi. – Mi van, ha tévedtek? – elhúzta magát a másiktól, az arcába bámult. És hirtelen észrevette. Hogy a nő már nem az a személy, akit ő feleségül vett. A szülés megváltoztatta. A napokban kezébe került egy igazolványkép, amit közösen csináltak egy automatában a Keleti pályaudvarnál, jó tíz éve, mikor még vonattal utaztak fel, északra, a férfi szüleihez. Azon a nő épp hogy kiért a fiatalsága éveiből, bájos volt, és ennivalóan vidám. Mostanra az arca valamiképp kiélesedett, mintha kemény anyagból faragták volna, új ráncok és bemélyedések és új kitüremkedések jelentek meg rajta, de igazából mindenhol máshol is, a fenekén, a derekán, a nyakán. Ez a nő már nem az volt, akit ő elvett.

− Szerinted miért küldték haza őt a kórházból? – tette fel a nő a kérdést rendkívül fáradtan és csüggedten, és közben nem nézett a féri szemébe. – Miért nem fogadta el a főorvos úr a borítékot?

Hallgattak egy sort, majd a férfi megköszörülte a torkát, aztán belekezdett.

− Te, figyelj, emlékszel még anyámék hol laktak a faluban? – kérdezte, mire a nő meglepetten pillantott fel rá. Bólintott: − Persze, a templomnál. – Négy éve adták el a házat, bagóért, miután a férfi anyja is meghalt. Azóta csak halottak napján és karácsonykor mentek vissza oda, immár saját, tizennégy éves autójukkal. A gyerek végigaludta az utakat. Összekucorodott hátul, bevonta azt a kis lábát a takaró alá, és.

A nő elvágta magában az emléket, mert elhatározta, kemény lesz. Azárt lesz kemény, hogy végig tudja csinálni az elkövetkező pár napot vagy pár órát, és túl tudjon lépni rajta. És hogy aztán újrakezdhessék ők, ketten, mivel eredetileg is csak ők ketten, együtt voltak a létezésben, minden más belőlük áramlott ki, később. – Mi van vele?

A férfi zavartan elfordult, a tévé üres, szürke képernyőjét bámulta, látta benne önmagukat, oldalról világított egy állólámpa, csönd volt, néma volt a ház az éjszakában, életük legrosszabb éjszakáján. – Ha felfelé mentél, a Külső-telep felé, az egyik jobbra eső utca végén, már az erdők alatt lakott egy öregember. Mindenki csak bácsinak hívta. Nem is tudom, mi volt a valódi neve. Már akkor öreg volt, amikor én gyerek voltam – kezdte a történetet, a nő pedig hátradőlt, elengedte magát, hogy a puha kanapépárnák magába fogadják lefogyott, csupa csont testét. – Emlékszem, anyám, a szomszédok, és úgy általában mindenki a faluban azt tartotta, a bácsi egy ezermester. Azt mondták róla, bármit meg tud szerelni. Olyan ügyes a keze, hogy képes szétszedni a legbonyolultabb dolgokat, megkeresi bennük a hibát, kijavítja, majd úgy összerakja azt a valamit, mintha új lenne – a nő lehunyta a szemét, hagyta, hogy a férfi, mély, olyannyira jól ismert és megnyugtató hangja vezesse, és szinte látta maga előtt a bácsit a munkaasztal mellett, mely tele van kacattal, rugós játékok, szétcsavart kávéfőző, kibelezett mikrohullámú sütő − nem, az nem, akkor még olyan nem volt −, egy centrifugáló, ami pont úgy nézett ki régen, mint Artoo-Detoo, ami legóként a gyereknek is megvan, hogy szeretett vele játszani, mielőtt.

− Az öreg tényleg egy zseni volt. Gyakran felmentünk hozzá, úgy mondtuk, fel, mert már a domboldalon lakott, és rálátott az egész falura, szóval gyakran felmentünk oda a házához, és megálltunk a műhely ajtajában, és csak lestük, hogy mit csinál – magyarázta a férfi halkan. – Az a műhely tele volt szerszámmal és anyaggal. Az asztalt elborították a fogaskerekek, huzalok és csavarok, különféle eszközök hevertek mindenhol, dolgok, melyek rendeltetéséről fogalmunk se volt, de ő olyan biztonsággal és ügyességgel kezelte őket, mintha ezer és ezer éve csinálná. Elnéztük a kezét, az ujjait, amik fürgén jártak egy felhúzós óra belsejében, és olyan finoman mozogtak, hogy az szinte elképzelhetetlen volt, mert egyéként kis, apró, vaskos, tömpe ujjai voltak, nem valami sebészujjak, hanem inkább parasztkezek, olyané, aki amúgy korábban, mielőtt ilyen szerelgető nyugdíjas lett, fizikai munkából élt. 

A férfi kicsit megállt a történetben, végignézett a kanapén hátradőlve pihenő nőn, és nem állta meg hogy ki ne nyúljon, és végig ne simítsa az arcát, amit annyira ismert, és minden változása ellenére olyannyira szeretett. A nő bizonytalanul, vakon felnyúlt, megfogta a kezét, és megcsókolta. – Folytasd – mondta vagy inkább kérte elhaló hangon, ahogy a gyerek kéri az anyját, hogy folytassa az esti mesét, mely megnyitja előtte a tündérek, a boszorkányok, a sárkányok és a nemes királyfik világát, ahol végül mindig a jó győz.

− Alig emlékszem az öreg arcára – rázta meg a fejét a férfi, majd elvonta kezét a nő izzadó tenyeréből. – Azt tudom, hogy mindig mosolygott, és nekünk, fiúknak nagyon örült, ha meglátogattuk őt. Lassan mozgott, szürke munkásnadrágot, vastag talpú, kopott bakancsot és egy kifakult pulóvert hordott. Télen-nyáron rajta volt az a kék pulóver. Talán mintha pipázott volna, az orromban érzem a dohány füstjét a műhelyében – magyarázta a férfi, és ő is lehunyta a szemét, hogy jobban jöjjenek az emlékek. – Lehet, szemüveges volt. Mintha csillogott volna mindig vidám, fekete szeme a lencsék mögött, de ebben nem vagyok biztos. De ami legjobban megmaradt bennem, az a mély hangja volt. És a derű, ami a hangjából sütött. Olyan kedvesen és örömmel beszélt, bármiről, ahogy akkoriban kevés felnőtt. Tudod, ez a rendszerváltás környékén volt, mindenkinek megvolt a maga baja, munkanélküliség, infláció, a bányák a környéken bezártak, egy csomó ember csak lézengett és morgott a faluban. De ha felmentünk az öreghez, fel a domboldalra, a kis házhoz, melynek az udvarán egy fügefa állt, és hátramentünk a napfényes műhelyéhez, tudtuk, hogy vidámság fogad, mosoly és kedvesség.

− Fügefa? – vetette közbe a nő kásás hangon, ki se nyitva a szemét. – Nem hiszem, hogy az fügefa volt. Olyan északon a füge nem bírja ki. Nem bírja a hideget.

A férfi eltűnődött, majd megvonta vállát: − Hát, nekem úgy rémlik, fügefa volt. Mert mintha még meg is kínált volna bennünket a bácsi a nyár végén – ajkához nyúlt. – Szinte érzem a nyelvemen az édességét.

− Ez érdekes – nyugtázta a nő. − Folytasd.

A férfi hunyorított, mint aki valamit nem lát elég élesen: − Nem mondom azt, hogy állandóan ott voltunk nála. Megvoltak a magunk játékai, meg amúgy a legtöbbször elég unalmas nézni, ahogy egy felnőtt szerel. Jártuk az erdőt, a pataknál vizeskedtünk, bunkert építettünk a réten, csúzlit vagy nyilat készítettünk. Fociztunk is, de azt keveset, mert nem volt túl sok sík terep, szóval olyasmiket csináltunk, amiket a korunkbeliek csináltak vidéken a kilencvenes évek elején. De – mélyet sóhajtott, majd kivárt, benézett a gyerekszoba ajtaján hagyott rés sötétjébe, és arra gondolt, hogy a gyerek ezeket már soha nem teheti meg, hisz épp hogy csak megtanult járni, és hirtelen érezte, megint jönnek a könnyek, de erővel visszafogta őket, megdörzsölte szemgödrét, és csak kicsit lett nedves a kézfeje: − De hetente egyszer felmentünk hozzá, ebben biztos vagyok, lehet, néha többször is. Aztán én egy kicsit elmaradtam, hatodikos voltam azon a nyáron, amikor megkaptam Gömbit.

− Gömbit? – suttogta a nő félálomban, révülten ejtve a szót, mint akit hipnotizáltak.

− A kutyámat – bólintott a férfi. – Még nem beszéltem róla? – nem jött válasz a másiktól, ezért folytatta: − Egy keverék volt. Kis, fekete és barna szőrmók, német juhász és valami kotorék keveréke lehetett, csupa izgágaság és ragaszkodás. Mindenhova jött utánam, már egész kölyökkorában is, és csak utánam, olyan ragaszkodó volt, hogy mindenki a csodájára járt. Rengeteg játszottunk, este megvártam, míg elaszik, és csak akkor feküdtem le, reggel én ébresztettem, kimentem a garázsba, ahol tartottuk, és úgy örültünk egymásnak, mint két igazi jó barát. Amikor már nagyobb lett, a nyár közepén, jártuk az erdőt, a dombokat, és ő nem szaladgált el, mindig ott jött a közelemben, fegyelmezett, okos kutya volt, noha nem kapott semmiféle kiképzést, elképzelheted, akkoriban faluban ilyen, hogy kutyaiskola, szóba se jöhetett.

− És aztán mi történt? – kérdezte a nő. – Mert gondolom, történ vele valami. Nagyon úgy mesélsz róla.

A férfi bólintott, nyugtázta a sejtést: − Igen. Történt valami. A mai napig előttem van. Kint voltunk a réten, egy botot dobáltam neki, akkor már négy hónapos lehetett, már suliba jártam. Imádta visszahozni a botot, biztosan tudod, milyen az, amikor a kutya ott állt előtted, és nézi, hogy mikor lendítesz − Gömbi nemcsak nézte, hanem közben mosolygott, kacsintott a szemével, hogy gyerünk, csináld. És aznap is ez ment, és nagyon jól szórakoztunk, de aztán hirtelen feljajdult, és megállt, majd lefeküdt a földre. Odarohantam hozzá, először azt hittem, hogy tüskébe lépett, de nem, nem volt semmi, aztán hogy megrántotta valamelyik lábát, szép óvatosan meghuzigáltam a lábait, ám erre se nyüszített, csak feküdt, nézett fel rám nagy búsan, és nem volt hajlandó felkelni. Az ölemben kellett hazavinnem. Lefektettem a garázsban a pokrócára, megitattam, vittem neki egy kis parizelt, de az nem kellett neki, és ekkor már tudtam, nagy a baj. Este, mikor hazajött az apám, és megnézte, azt mondta, valami belső szervi baja van, és a kutyáknál ez sajnos mindig végzetes. Kértem, vigyük el állatorvoshoz, de azt mondta, nincs rá pénzünk, most nem engedhetjük meg magunknak. Persze mentem anyámhoz is, hogy pénzt kunyeráljak tőle, de ő is csak a fejét rázta, hogy nem, sajnos nem tud segíteni, egyébként is, ha apám azt mondta, akkor az úgy is van, az anyám mindig ilyen volt, alárendelte magát az apám akaratának, néha arra gondolok, azért halt utána, mert az apám azt kívánta, mikor haldoklott, hogy ne éljen nélküle.

− Gonosz vagy – mondta nagyon halkan a nő, de a férfi csak a fejét csóválta. – Nem, nem vagyok gonosz, az apám néha tényleg ilyen volt, ilyen akaratos, és követelődző, mint egy gyerek, ezt hamar megtanultam. Egyedül maradtam hát a szerencsétlen Gömbivel, ápoltam éjjel-nappal, rohantam haza suliból, hogy mielőbb vele lehessek, de féltem is, hogy mit találok a garázsban. Aztán az egyik délután a félelmem valóra vált. Az oldalára fordulva feküdt, szaporán szedte a levegőt, a nyelve kilógott, olyan volt, mintha nagyon sokat futott volna, pedig csak a végét járta.

A férfi megállt, megköszörülte a torkát, hagyta, hogy ellepjék az emlékek, és kiszorítsák a nőt, a nappalit, a gyerek szobáját, és ott lehessen ismét a kutya mellet, az olajszagú garázsban. – Azt tettem, amit egy gyerek tenne. Beraktam a kis kézikocsiba, amit anyám használt, mikor a gáztelepről hazahozta a gázt, letakartam egy pokróccal, és felhúztam őt a bácsi házához. A műhelyhez már ölben vittem. Emlékszem, késő délután volt, a vörös napfényben minden nagyon élénknek tűnt, mintha akkoriban mások lettek volna színek, vagy csak a szemem romlott el azóta.

− És mit szólt az öreg?  A bácsi? – érdeklődött a nő kissé gépiesen.

− Először csak csodálkozva nézte, mi van a kezemben, mit hoztam neki, majd szó nélkül átvette Gömbit, óvatosan a munkaasztalra fektette, kibugyolálta a pokrócból, aztán ráhajtotta fülét az oldalára, és én ekkor már tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz. Sokáig hallgatózott, majd felegyenesedett, bólintott és mosolygott, ahogy szokott, mert rájött, mi a hiba. Elromlott benne valami, mondta, reggelre kész lesz, jöjjek majd vissza érte.

− Ennyi? – kérdezte a nő, mire a férfi megvonta vállát: − Gyerekként ennyi is elég volt. Hazamentem, apáék nem nagyon keresték Gömbit, mert későn értek haza, és akkor is hullafáradtak voltak. Én bezzeg alig tudtam aludni, vártam, hogy pirkadjon, óránként felültem az ágyban, és megnéztem mennyi az idő. Úgy terveztem, suli előtt elmegyek az öreghez, aztán végül ellógtam az első órát, ami nem volt nagy baj, mert emlékszem, tesi volt, és ott nem nagyon nézték az igazolást. Felmentem hozzá, és már a műhelyben találtam, gyógytea gőzölgött kis lábosban a padlón, és Gömbi azt lefetyelte.

− Meggyógyult − jelentette ki a nő.

− Meg – hagyta jóvá a férfi. Mind a ketten hallgattak. Mind a ketten gondolkodtak.

− De ezzel nincs vége – folytatta a férfi. – Hazavittem. Az öreg természetesen nem kért pénzt, csak azt, szedjem össze a diót a kert végében. Bármit megcsináltam volna neki, mivel ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott a felnőttek közül Gömbin. Aki iszonyat gyorsan összeszedte magát. Volt egy nagy vágás az oldalán, az gyorsan gyógyult. Apámék észre se vették, mert amikorra előjött a garázsból, egészen elhalványult. Azt mondták, az állatok képesek önmagukat meggyógyítani, vagy valami hasonló hülyeséget. Valamiért nem mondtam el nekik, mi történt valójában. Úgy gondoltam, nem hinnék el, vagy ha elmondanám, akkor Gömbi ismét megbetegedne. Két hét múlva, iskola után már ismét a dombokat jártuk. Gömbi fürgébb volt, mint valaha, és valahogy fegyelmezetlenebbé is vált. És ez lett a veszte.

− Mi történt? – kérdezte a nő elhaló hangon.

− Egy földúton mentünk – idézte fel a férfi az emléket, és megdörzsölte állát, majd ajkait, melyek ki voltak száradva. – Traktorosok taposták ki, ahogy jártak az egyik szántóról a másikra.  Dombok közt kanyargott, és az egyik domb takarásában, egy kanyar mögött keresztezte az országutat. Gömbi előre szaladt, én meg nem gondoltam, hogy baj lehet. Aztán csak egy nagy fékezést hallottam, meg hogy felvonyít. Megálltam, megdermedtem, moccanni se bírtam, ott, ahol álltam, a domb még mindig takarta előlem az eseményeket. Hallottam, ahogy egy autó ajtaja csapódik, valaki szitkozódik, majd ismét az ajtó, és aztán felbőg a motor, végül csönd. És csak ekkor indultam el, rohantam, ahogy a lábam bírta.

− Elütötték – a nő végre felnézett a férfira, szeme álmosan, véresen csillogott. A férfi visszanézett rá, de nem a nőt látta, hanem a testet az út szélén, a vért, a belsőségeket, és a köztük csillogó apró fogaskerekeket, huzalokat és csavarokat.

− El – hagyta jóvá.

A nő lehunyta szemét. – Miért mesélted el nekem ezt a szomorú történet? Így akarsz felvidítani? – kérdezte a férfitól bágyadtan mosolyogva. A férfi nem válaszolt, előredőlt, a szőnyeg mintázatét tanulmányozta. Aztán mégis megszólalt, lassan, óvatosan válogatva szavait: − Az öreg akkoriban lehetett hatvan-hetven éves. Ennek ugye húsz éve. Van még rá esély, hogy él – motyogta.

− Nem értem. Mit mondasz? – szólt a nő, noha értette. Felállt, kinyújtózott, majd lepillantott a másik feje búbjára, mely oly védtelennek tűnt, mert a férfi kopaszodott. – Megyek, lefekszem.

− Jó éjt – válaszolt a férfi. – Még maradok egy kicsit.

A nő fogat mosott, gyorsan és felületesen, majd meleg vízzel megmosta az arcát is, végül lehúzta a pulóverét, levette a melltartóját, egy pillanatra megnézte megereszkedett melleit a tükörben, végül felhúzta izzadtságszagú pólóját, és a hálószobába ment. Az ajtóból még visszatekintett a férfira, aki ugyanúgy ült a kanapén, a lámpa sárga fényben. A dvd-lejátszó órája hajnali hármat mutatott. A nő valamiért tudta, hogy ezen a napon öt óra harminckor virrad. Befeküdt a hideg paplan alá, és bámulta a szemközti falat, várta, hogy jöjjön az álom, de igazából azt várta, hogy a férfi felálljon, bemenjen a gyerek szobájába, felnyalábolja a vézna, ziháló, betegség által összetört kis testet takaróstul, kimenjen vele a ház elé az autóhoz, és óvatosan, hogy a gyerek ne ébredjen fel, befektesse őt hátra, majd beüljön előre, begyújtsa a motort, egy percig csak üljön ott, kezét a kormányon pihentetve, néha a visszapillantóba, a gyerekre nézve, aki hála istennek alszik tovább, aztán kitolasson a parkolóból, és a hajnal hasadtával, amikor ez az éjszaka végre véget ér, és eljön a fény ideje, elinduljon fel, északra hogy megkeresse az ezermestert.   

vége

 

1 komment
2018. április 29. 09:09 - Valmont

Világunk a nők előtt

hajtas.jpg

Amikor kamaszként nyaranta munkásokkal dolgoztam építkezéseken, megdöbbentett, mennyire mániákusan beszélnek a  nőkről és a szexualitásról. Még az idősebb, nyugdíjból bedolgozó szakik is folyamatosan megjegyzéseket tettek az utcán haladó lányokra, hangsúlyzva saját, töretlen potenciáljukat. Később ezt az attitűdöt értelmiségi táraságban is tapasztaltam. Ha körbenézel az utcán, megfigyeled a reklámokat, a minket körülvevő képeket, a festményeket  a múzeumokban, elolvasod a 2000 legfontosabb regényt és a líra javát, és aztán esetleg foglalkozol Schopenhauerrel - könnyű belátnod, hogy a világunkat a nemiség akarata irányítja. És akkor az internetről még nem is beszéltem. A legtöbb problémát a szexualitás okozza, a rabszolgái vagyunk a faj fenntartásának - vagy az erről való képzeteknek. Elgondoltam azt, ahonnan mindez eredt, a történelem előtti, a teremtés utáni vad és nyers időt, melyben mindez eldőlt. Az élet még apró hajtás volt ekkor, tele távlatokkal - az ember benne pedig egy kísérlet, remény, lehetőség.  

 

A világ mint akarat

 

Akkoriban nem voltak királyok, nem voltak városok, nem voltak utak, és talán az idő is csak félig-meddig létezett. Onnan tudták az emberek, hogy múlik, hogy egyre lassult a mozgásuk, míg végül megálltak a mezőn vagy egy tölgy mellett, és beledermedtek a végtelenségbe. Aztán az egek és földek állatai, de főképp az erdő vadjai szép lassan elfogyasztották őket, darabról darabra haladva.

A fiú akkor látott egy ilyen csonka szobrot, amikor a kovácshoz mentek, vagyis ahhoz az emberhez, aki képes volt szerszámokat adni nekik burgonyáért, mert a „kovács” szó se létezett, ahogy sok egyéb kifejezés is hiányzott még. A halott egy mezőn állt, akár egy madárijesztő, hiányzott a bal karja, és valami az oldalából öklömnyi darabokat harapott ki. De még nem ment el belőle a belseje, vagyis az, amit később az emberek majd léleknek neveznek, és ami majd olyan könnyedén kiszökik a testből később, akkor, amikor az időt is könnyedebben mérik majd a halandók. A fiú onnan is tudta, hogy még odabenn van, hogy megmaradt szemével néha pislogott.  A másikat egy madár kikaparta.

A kovács, egy nagydarab, szakállas férfi, a síkság szélén, a hegyek lábánál élt rozoga kis kunyhójában, melyek előtt összefutottak az utak. Folyton mosolygott, mikor a fiúra pillantott, mint aki valaki nagyon vicces dolgot tud róla, de a fiú nem kérdezte meg, mit, sarkára ülve, türelmesen várta, míg a Férfi megalkudik vele. A kovácsműhely belsejében fém ragyogott, tűz szikrázott, és korom sötétlett. Egy csomó olyan eszköz hevert a porban, melyen még a kovács se tudta nevét, talán az elődje nem tanította meg neki, talán nem volt rá szükség. Amikor végeztek, a Férfi odahajolt a kovács nagy lapátfüleihez, és belesúgott valamit. A kovács a fiúra pillantott, még szélesebbre húzta vigyorát, majd bólintott. Aztán bement a műhelybe, és kisvártatva egy különösen vékony, rövid, görbe pengéjű késsel tért vissza. A kés egy kis sarlóra hasonlított. A belső íve fehéren csillogott, látszott rajta, nagyon élesre van fenve. A Férfi ki is próbálta ujja begyével – vércsöpp hullt a porba –, majd elégedetten biccentett, durva vászonnadrágjába törölte ujját, és övébe tűzte a szerzeményt. A kovács ezalatt is a fiút bámulta, aki inkább elfordította fejét. A síkság felől nagy, sötét gomolyagok gyülekeztek az égre, remélte, visszaérnek a hegyek közé még a vihar előtt.

Egy szűk völgyben éltek, két hegy hasadékában, amely felfelé háromszöggé, termékeny domboldallá szélesedett. Itt, ezen a dús részen termelték meg azt, ami az életükhöz és a cseréhez kellett. Most főképp kukorica volt vetve, s ahogy ballagtak a völgyszoros felé, a délutáni nap pont rátűzött, és innen, lentről a fiút az egész hely a saját ágyékára emlékeztette, melyen egy ideje ugyanúgy felmagasodott a szőr, akár a kukorica zöldje odafenn.

A kunyhóra gondolt, mely a völgyet kettészelő patak szélén, hordalékkövekből épült. Inkább egy masszív kőrakásnak tűnt, mint lakhelynek, a fiú mégis örült, hogy hazatérnek belé. A völgyön kívüli világ bizonytalansággal töltötte el. A Férfi mindent elmagyarázott a földről, a növényekről, a vadakról, de alig beszélt neki a tágasabb világról. Talán ő sem tudott róla túl sokat. A fiú kiskora óta elkísérte őt a cserékre, amikor is vásznat, gyógynövényeket vagy szerszámot szereztek a környékbeliektől. Mindenki nagyjából egy nap járótávolságra lakott a kunyhótól. A fiú néhol látott hozzá hasonló, fiatalabb embereket is a mesterek mellett, de a legtöbb férfi magányosan élt.

Ahogy beértek a völgy fái közé, avar zizzent, és oldalt, a törzsek közt két furcsa tollazatú madarat pillantottak meg. Egymással szemben álltak, az egyik kihívóan düllesztette mellét, borzolta farktollait. A Férfi rászólt a fiúra, hogy ne bámészkodjon. Hangja ingerülten csengett. A fiú szótlanul, lehorgasztott fejjel követte, vállára vetve az új szerzeményt, egy eszközt, ami egyértelműen a földből kihajtó zöld, értéktelen növényszálak kiirtására szolgált. A Férfi újabban gyakran volt dühös és ingerült. Gyanakodva, sötét tekintettel méregette őt. A fiú néha úgy érezte, vizslatja, vagy vetélytársként tekint rá. Máskor végtelen szomorúságot látott a szemeiben. Magas, sovány alak volt a Férfi, csupa csont és ín, mintha a völgyben örökké fújó szél formálta volna a testét. A fiú látott némi hasonlóságot a vödör vizébe tekintve közte és a másik közt, de nem értette, ez miért van. A kovács és a Férfi vagy más felnőtt közt nem volt ilyen hasonlóság.

Aznap este, amikor visszatértek a kunyhóhoz a kovácstól, a szél elcsitult a völgyben, helyette fentről, a tetőről az érő kukorica lágy, lisztes, zöld illata gomolygott le rájuk. A levegő meleg volt és sűrű, mintha lisztet fújt volna belé valaki. A fiú sokáig állt a patak partján, keze közt a tányérokkal, melyeket már rég tisztára sikált. Szeme a fák közt a szemközti hegyeket, dombokat kutatta, melyek távolabb a síkságig simultak. Arra gondolt, milyen hatalmas ez a tér, amiben élnek, és milyen keveset ismernek belőle. Majd eszébe jutott a Férfi furcsa viselkedése, a kés, a görbe pengéjű dolog, amit ma cserélt, és nehéz, sötét előérzet lepte meg. Kizökkentette magát a tűnődésből, és megrázta fejét, majd a felnyalábolt a tányérokat. Nem volt mit tenni, bármi is jöjjön, a Férfi volt az, aki irányította az életüket. A Férfi tudta, mikor kell vetni, mikor jön a hideg szél, hogy lehet csapdával madarat fogni, melyik növény nyugtatja meg az égő hasat. Ha ő akar valamit a fiúval, akkor annak meg kell lennie.

Amikor visszaindult a tisztás felé, ahol a kunyhó kőkupaca sötétlett az alkonyatban, észrevette a nyulakat. Egy fa tövében voltak, az egyik a másikon, az alsó bambán, révülten tűrte, hogy a felette lévő ütemesen mozogjon rajta. Olyan volt, mintha a felső az alfelével egyszerre simogatná és döfködné az alsót. A fiú elbűvölve nézte a jelenetet, közben érezte, odalenn az ágyékában az a szerve, mely a vizelésen kívül egyébként oly haszontalannak tűnt, hirtelen kemény lesz, görcsös fájdalommal megmerevül. Tudta, ez valami nem átlagos állapot, megijedt, de aztán erőt vett magán, és elvonta tekintetét a nyulakról, megfordult. És szembe találkozott a Férfival.

Nem tudott szólni, már meg is kapta az első ütést, melytől a földre került. A tányér kihullott kezéből, de mivel itt már nem vágták a füvet, a magas gyom felfogta, nem tört össze. A fiú kábán arra gondot, miközben Férfi az oldalát rugdosta, hogy kár, a tányéros embernél, akivel cserélni szoktak, él egy majdnem vele egykorú fiú. Ha ismét elmennének hozzájuk, talán megszólíthatná.

A Férfi verése gyors volt és könyörtelen. Összetörte a fiú fél arcát és jobb oldalát. Mindketten tudták jól, két-három nap, és a sebek eltűnnek, mert akkoriban még másképp gyógyult a test, talán azért, mert a lélek olyan makacsul ragaszkodott hozzá. Ettől függetlenül a fiú csak mászva tudott visszatérni a kunyhóhoz. Annak az egynek örült közben, míg felfelé kapaszkodott a tisztáson, hogy testének fájdalmától ágyékának feszültsége legalább alábbhagyott. Nekidőlt a bejárat nagy, széles deszkájának, és onnan nézte, ahogy a Férfi szitkozódva előre hoz hátulról pár vaskos faágat. Hidegebb időkre, hasábfának tartogatták a kunyhó mögött e rudakat, de a Férfi most a baltával nekik esett, és sorban kihegyezte őket.

A fiú egy ideig nézte, majd bemászott a kunyhóba, ágyára roskadt, és elaludt.

Az éjszaka arra ébredt, hogy szomjas, és hogy ég az oldala. Kióvakodott, figyelve a másik egyenletes szuszogására, majd csodálkozva megállt a küszöbön. Akkoriban még zöld fénye volt a holdnak, és halovány, tejszerű ragyogással világította meg az éjszakákat. A bejárat körül, a földbe ásva, élükkel előre és felfelé mutatva hegyes karók sorakoztak. Úgy nézett ki tőlük az udvar, mint egy sün háta.  A fiú alig fért át köztük.  Oldalt tért, a gödör felé, ahol rendszerint a szükségüket végezték, és könnyített magán.

Mikor végzett, és visszafelé indult, egy lágy hang állította meg. Idegenül csengett az éjszakában. Madár trillájának tűnt. A tiszta víz csobogásának. A dermedt jég roppanásának. A fiú szíve beledobbant, ahogy meghallotta, és vaksin, de mohón kutatta szemével, honnan jön. Körbefordult kétszer, mire észrevette – egy nyúlánk, karcsú alak állt az erdő szélén, két fa közt, félig egy csipkebokor takarásában. Meztelennek tűnt, vagy valami áttetsző leplet viselt, hosszú, hullámos haja vállát verte, elöl a mellkasa érthetetlenül kidomborodott. Az arca fehér folt volt ilyen távolból, de a fiú beleképzelte vonásait, végtelenül lágynak látta, és hihetetlenül idegennek, mert nem hasonlított se a Férfiéra, se a kovácséra, vagy a vásznasra. Talán még leginkább a tányéros embernél élő másik fiúra.

Aztán a varázs megtört, mert az idegen búcsút intett, és eltűnt, belehátrált a sötétségbe.

A fiú kábán, zakatoló szívvel tért vissza vackára. Hajnalig alig jött szemére álom.

Másnap persze nem tudta, mitévő legyen. A Férfi gyanakodva méregette őt, majd reggeli – zöld, forrázott levek és puha kukoricaszemek elegye – után bekenegette a fiú zúzódásait valami zsíros krémmel. És közben beszélni kezdett, halkan, megválogatva szavait. Annyit beszélt, amennyit már régóta nem, mert többnyire csendben dolgoztak, vagy félálomban hevertek odabenn, a félhomályban.

Elmondta, hogy a fiúnak lehetnek kérdései, de inkább ne tegye fel őket. A világ megvan a kérdések nélkül is. A világ az Egy világa. Nincs benne helye Kettőnek. Minden egyedül van, és idővel a fiúnak is eggyé kell változnia, el kell mennie, vagy esetleg ő, a Férfi meghal – de minden az Egy felé tart. A világban van valami torz törekvés másra, de ezt ő, és a többiek elfojtják, mert tanultak az Első példájából. Ha időben lépnek, a fiú megmenekül ettől a veszélyes és torz dolgoktól, de ez fájdalmas lesz. Ha nem, akkor örök kínszenvedés és gyötrelem vár rá, mert a világ hazug és becsapja őt, a pillanatnyi boldogságért egy rakás kínt zúdít majd rá. A Férfi egyetlen vágya, hogy megvédje a fiút a boldogtalanságtól. Ezért ásta be a karókat. Védelem gyanánt. De fontosabb, hogy megelőzzék a bajt azzal, hogy írmagját is kiirtják e torz dolognak.

A fiú úgy érezte, most, hogy ennyi mindent megosztott vele a másik, beszámolhat az éjszakai látomásáról. A fal mellé telepedett, míg a férfi kendőbe takarta a gyógyzsírt tartalmazó tégelyt. Akadozva, a szavakat keresve megpróbálta lefesteni neki, mit látott a fák közt. Amíg hallgatta őt, a férfi mozdulatai lelassultak, majd egészen megállt, végül leült a kunyhó döngölt padlójára, lehorgasztotta fejét, és az ölébe vetett nagy, eres kézfejeit bámult.

Hát ránk talált, mondta végül keserűen. Biztosan megérezte a szagod. Tette hozzá. Kicsoda, kérdezte a fiú egy kissé talán túl mohón. A Férfi felpillantott rá, élesen, fürkészőn, majd bólintott. Hát ez az, hogy micsoda – válaszolt lassan. A fiú alig értette a „kicsoda” és a „micsoda” szavak közti különbséget. Ez a dolog rosszabb bárminél, ami létezik, folytatta a Férfi. A földből jön. A víz alól. A szürke ködből. A teremtés mélyéről. Időről időre megjelenik, majd eltűnik, de itt hagyja egy részét. Nem hívják, nem akarják, mégis megzavarja a világot. Ez az, amiről beszéltem az előbb, a torzulás az életünkben, minden rossz eredője.

Felállt, és lassan megoldta övét. De rajta már nem fog az ereje, folytatta akadozva, mert ő már megtette azt, amit a fiúnak is meg kell. Kihúzta a nadrágjából az övet, és hagyta, hogy a bő gatya a földre hulljon. Az ajtón betűző fény feltárt mindent a fiú előtt. A megcsonkított húst. A kiégetett bőr hegeit. A gyulladt bőr göcsörtös dombjait. A kis, sötét nyílást, melyen át a férfi belsejéből a vizelet utat törhetett magának. Az ágyékából, mely egyébként – eltekintve az otromba hegektől – sima volt, akár a síkság.

Ezért hoztad a kést, eszmélt a fiú döbbenten. A Férfi bólintott, és visszahúzta a nadrágját. Férfi lettél, megérdemled a saját kést, magyarázta keserűen. Fájt, kérdezte a fiú. Rettenetesen, vont vállat a férfi. De megérte. Azóta nem látom őt. És te se fogod, megígérhetem.

Napközben felmentek a kukoricához, hogy kipróbálják a kovács új szerszámát. A fiú nézte a Férfi rövid, ütemes mozdulatait, melyek akaratlanul is a nyulak mozgására emlékeztette őt. A kiszedett hajtásokat kihordta a sorok elé. Mikor a nap a legmagasabbra hágott, megpihentek. A fiú korsóban vizet hozott a patakról. Honnan jön, kérdezte hirtelen, és nem kellett magyaráznia, kire gondol. A Férfi felkönyökölt fektéből, rásandított. Nem tudod kiverni a fejedből, ugye, jegyezte meg rosszallóan. A fiú nem válaszolt, egy fűszálat vett szájába, kiszívta keserűjét. Ma este meg kell tennünk, jelentette ki a Férfi. Jól van, hagyta helyben a fiú.

A Férfi felállt, leporolta ülepét, majd a síkság ködös, kék távlatába mutatott. Onnan jön, az Első kertjéből. Ott, nagyon messze, nagyon rég élt az Első. Művelte a kertjét, noha nem volt szüksége ételre. Értett az állatok és a növények nyelvén, és békében élt velük. Egyedül volt, és örökkönvaló.

A Férfi mélyet sóhajtott, behunyta szemét, a napba az arcát.

Aztán jött a rossz. Nem tudni honnan, nem tudni miből, de egyszerre csak ott volt, és elbűvölte az Elsőt. Te is érezted az erejét, ugye? Lepillantott a fiúra, aki elpirult és biccentett. Rávette, hogy megossza magát. Hogy kettő legyen belőle. Az állatok és a növények pedig utánozni kezdték őt. A világ felbolydult, és hirtelen minden csak ezt, ezt az osztódást kezdte hajszolni, az lett a legfontosabb a létezésükben, erre gondoltak nappal és éjjel a teremtmények, az Első osztódásai és a többi létező is. Az Első látta, mit művelt, és megcsonkította magát, de már késő volt, a változatai szétszéledtek a világba, vitték magukkal a vágyukat. Az pedig, az a rossz, a kísértő követte őket, a nyomukban volt. Az erdőkben rejtezik. A láposokban. A mező magas füvei közt bújik meg.

Felemelte a korsót, ivott, majd locsolt egy kis vizet arcába is. A fiú türelmesen várt.

Mi tehát az Elsőtől származunk, folytatta a férfi büszkén. Utánozzuk az Elsőt, mutatott körbe a kukorica négyzetein. Műveljük a földet, és békében élünk mindennel, amivel lehet. De Őt nem engedjük magunkhoz. Tanultunk az Első példájából, és abból, mennyire megzavarodott a világ a tette nyomán. Talán egyszer majd, ha mind elvégezzük azt, amit el kell, visszatér a régi állapot, és nem lesz többé már sok, csak ismét Egy. Erre még van lehetőség, mert kevesen vagyunk, kevesen származtunk ki az Első ágyékából, kevesen élnek az ég alatt.

Lerakta a korsót, és visszament dolgozni, magára hagyta a fiút gondolataival. Az pedig, amikor a másik eltűnt a zöld szárak közt, lenyúlt ágyékához, és megmarkolta. A nadrág durva szövetén át is érezte, lüktet és él a hús kezei közt. Nem tudta elképzelni, hogy származhat ebből a hitvány dologból egy olyan, mint a Férfi.

Valaki figyelte őt. Egy barna szempár a kukorica zöldjéből. A fiú felpattant, és kiáltani akart, de benne akadt a szó. A barnaság kihasználta dermedtségét, elillant. Egy törékeny test körvonalai maradtak csak meg a fiú szemében. Látni akarta, érezte, nincs fontosabb annál, hogy láthassa őt. Ott voltak a nyomai a puha földben – mint keskeny kagyló, sorjáztak egymás után. A fiú követte őket, mind gyorsabban törve előre, majd egyszerre csak elfogytak a nyomok, mert ott állt előtte a Másik, a rossz, a gonosz, akiről a Férfi mesélt neki. Egyáltalán nem így képzelte el. A maga idegen és érthetetlen módján szebb volt, mint a tányérosnál lévő fiú. És mosolyogott, úgy, ahogy senki nem mosolyogott a fiúra addig.

A Férfi a csöndre eszmélt. Mintha hirtelen az egész világ egyetlen görcsbe rándulva elnémult volna. Fölegyenesedett, figyelt, majd ismét lehajolt, felszedegette a legutóbb kivágott növényeket, és kiment a kukorica szélére. A korsó ott volt, ahol hagyta, a fiú sehol. Kiáltott egyet, de nem jött válasz. Lejjebb lépdelt a meredek domboldalon, lenézett a kunyhóra, de ott se látta, bár az ajtó nyitva volt.

A Férfi nyugtalan lett, de aztán arra gondolt, talán ez a közelgő est eseményei miatt van. Emlékezett, ő önmagának, félőrülten a fájdalomtól végezte el a kimetszést. Büntetésből. Mert bűnös volt. Jól emlékezett arra is, ami azután történt – a marcangoló bűntudatra.

És eszébe jutott az is, amit már nem mondott el a fiúnak. Azt, hogy őt is csapdába ejtette az erdőből felbukkanó teremtés. Azt, hogy miképp várta aztán vissza őt, hónapokon át várt, járta a vidéket, de nem találta. Helyette egy reggel apró, törékeny lényt hagyott a kunyhója előtt. A fiút. A Férfi ezután vágta ki magából a fölösleget.

Valami zaj kélt mögötte. Nem volt ideje megfordulni, de nem lepődött meg, amikor megérezte a torkán a pengét. Nem lesz vége soha, még ennyit tudott mondani, de akkor a pengét akaratosan elhúzták, és megnyílt a bőre és a húsa, és a vére kiömlött a földre. Térdre roskadt, majd négykézlábra. A fiú ott állt felette, várt, figyelt, majd eldobta a görbe kést – ó, kell majd még az neked, gondolta a férfi – és elfutott. Bizonyára Őutána. A bolond. Soha nem fogja megtalálni.

A Férfi pedig így maradt még hetekig, és volt ideje végiggondolni, míg a lélek elszivárgott belőle, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Kudarcot vallott, ahogy mind és mindig kudarcot vallanak majd. 

vége

 

Címkék: szex isten vágy
Szólj hozzá!
2018. március 19. 20:21 - Valmont

Száz év együtt

azazel.jpg

Ezt a történetet loptam, egész pontosan egy barátom mesélte még a főiskolán, hogy van egy Moldova írás, melyben egy lány és egy fiú búcsúzkodik a peronon, aztán az utolsó előtti pillanatban bemondják, hogy a vonat egy órán át még az állomáson rostokol, ami után a szerelmesek nem tudnak mit kezdeni egymással. Ugyanez az alapötlet egyébként már felbukkant Kosztolányinál is (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása; Éjfél/Kísértethistóriák, Maecenas 1987 - az első horrorkönyvem!), aki egy sírból visszatérő leány kapcsán írja meg, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni a boldogsággal és az idővel, ha e kettő hirtelen rendelkezésünkre áll. Egyébként pedig vissza akartam térni az Istent megkérdőjelező, ellene lázadó cselekvőhöz, aminek ábrázolását ebben az írásban - az elmúlt tizenkét hónap egyik legjobbjában - kezdtem el.

 

Azazel bizonyítása

 

A légkörbe érve felizzott teste. A Legnagyobb éles tekintetére emlékeztette őt a fájdalom. Pörgött-forgott zuhantában, és még csak nem is sejtette, hol lesz a vég. Egy örökkévalóságnak tűnt az út lefelé. Annál is inkább, mert tudta jól, vissza nem vezet ösvény. Szárnyak nélkül az idők végezetéig a bolygó gravitációjának foglya marad. Ha néha oldalt vagy felpillantott, láthatta a többieket. Sárga csóvák, izzó csíkok a haragoskék horizonton. Keleten ott ragyogott a legfényesebb, vezetőjük, bukásuk okozója, a Fényhozó. Bár ekkor még hallhatták volna egymás tudatát – inkább bezárták gondolataikat elméjük börtönébe. A vereség sokkja, a szégyen és a rettenet a jövőtől némaságra ítélte őket. És ott volt még a dac is, mert ha egymáshoz beszélnének, hallaná Ő is, ki bírájuk lett a harc végeztével. Ki letépte szárnyukat, és kinek parancsára társaik a mélybe lökték őket. Hallaná a kétségbeesés szólamait, a megtört lelkek sikolyait, a reménytelenség dalait. Ezt pedig nem akarták, mert még a bukásban is kitartott bennük az a lázadó hév, ami ide jutatta őket. Aztán hirtelen jött a becsapódás.

 

Az utolsó percek voltak a legkeservesebbek. A halál előtti száznyolcvan vagy négyszázhúsz másodpernyi bizonyosság, hogy itt a vég, a megmásíthatatlan elszakító, feloszlató, megszüntető akarat. Zsákutcába kerültek, és üldözőik lépte, kárörvendő röhögésük mind közelebbről visszhangzott. A fiú fogta a lány kezét – egymással szemben térdeltek –, és hangosan, zihálva sírt. A lány néma maradt, talán mert tudta, rá sokkal rosszabb dolgok várnak a halál előtt. Nézte szerelme arcát, nem szólt, majd szoknyája ráncai közül vastag pengéjű, életlen kést vett elő. – Tedd meg – kérte. – Inkább te, mint ők. – Szeme sötéten és elszántan csillogott, olyan volt, mintha a petróleumlámpa összes sárga fényét összegyűjtötte volna. Akkor már órák óta menekültek, azóta, hogy a katonák megtalálták a bánya második szintjén, a pihenőben lévő rejtekhelyet. Harminc vagy negyven falusi bújt itt el, jobbára nők, gyerekek, néhány férfi, aki már nem tudott kimenni az erdőre a többiekkel. A katonák nesztelenül siklottak elő a felvilágba vezető ferde vágatból, nem szóltak, csak nekiestek annak, akit értek. Tussal, szuronnyal, kézzel. A fiú és a lány egy lefelé nyújtózkodó járat szélén ült, így el tudtak futni. Talán mások is megmenekültek. Ők mindenesetre rohantak, bele a mélységbe. Hátuk mögött hallották a lövéseket, az asszonyok könyörgő sikolyait, ám mindez gyorsan beleveszett a sötétségbe. Eleinte meggyújtották a lámpát, később a közeledő hangok, az idegen fény alapján tájékozódtak – vagyis az ellenkező irányba mentek, mindig tartva a távot az üldözők, és maguk közt, mindig csak lefelé. De a járat végül az elképzelhetetlen sötétségben véget ért. Jobban mondva egy kútfélébe torkollott, az zárta le útjukat. Ennek szélén roskadt le hát a fiú és a lány, fényt csiholtak, majd várták, hogy az idegen, torz nyelven kiabáló részeg férfiak ideérjenek. És ekkor vette elő a lány a kést.

 

Becsapódott. Teste átszakította a földet, az agyagot, a követ, vízereken és lerakódásokon törte át magát, mint olvadt ólom, vágott utat a bolygó testébe mind lejjebb és lejjebb, ki tudja mennyi ideig, míg végül megállapodott az izzó magma felső rétegében, beágyazódva, akár tüske hegye a hús vörösébe. Aztán jött az eszmélet és az elmélkedés ideje. Tudta, hogy ez a büntetése része. Hogy el kell mélyednie saját tudatának őrjítő magányában. Hamar rájött ugyanis, hogy száműzött társaival megszakadt minden kapcsolata. Próbált kinyúlni feléjük gondolatival, de csak az ürességet találta. Egy irányba szólhatott: felfelé – ám oda nem akart mondani semmit. Jól tudta, mit vár el tőle Ő. A bocsánatkérést. Az egész azért van. Sajgó lapockája, mely a szárnyak hiányától oly idegen most, a többiek némasága, a sziklakürtő mélye, amiben – mint magzat a vízbe –, beágyazódott teste a lágy, ragacsos lávába – mindez arra szolgál, hogy idővel megtörje őt, elismerje a bukás és a büntetés igazságosságát, azt, hogy a harc hiábavaló, azt, hogy az új kedvenc, az ember többet ér az Örökkévalók bármely rendjénél. De ő néma maradt.

 

– Nem vagyok rá képes – mondta a fiú, és kiütötte a lány kezéből a kést, majd átkarolta. – Bárcsak örökre együtt lehetnénk – suttogta fülébe. Érezte, a vékony kis test remeg karjai közt. – Bárcsak így maradhatnánk, egymásnak, egyedül az idők végezetéig – suttogta a fiú, és közben a járat túlsó végét leste a lány válla fölött, ahol valami moccanás riasztotta meg a gomolygó feketeséget. – Szeretlek – mondta még –, és mindig is szereti foglak, tiszta szívemből, jobban, mint az életemet. Nem tudok ártani neked, kérem, értsd meg, nem tudom megtenni – eltartotta magától a lányt, hogy arcába nézhessen. A másik még mindig nem sírt. Most már mind a ketten hallották az óvatosan közeledő lépteket. – Bocsáss meg – suttogta a fiú. A lány nem válaszolt, tekintetük egybekapcsolódott, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy tényleg csak ők vannak a világon, egyedül egymásnak, az idő végezetéig. Ekkor egy kéz a lány hajába markolt, és hátrarántotta fejét.

 

Eltelt ezer és ezer év, aztán egy ócska trükkel kívül helyezték az időn, és még egymilliárd év pergett le, de ez sem törte meg. Minden másodpercben, minden tudatlüktetéssel azt sugározta, hogy az ember semmi, egy tévedés, ostoba kísérlet, és továbbra is az Elsők a legfontosabbak, a Nagy Öregek, akik már itt voltak a mindenség kezdete után – és itt lesznek a végénél is. Ez a vélemény, e makacs ellenállás persze nem talált kedvező fogadtatásra – így fogsága tovább folytatódott. Visszakerült a valós időbe, ahol azonnal megérezte a rezgéseket maga felett. Valakik ügyködtek a földben. Iszonyatos messzeségben voltak, valahol odafenn – de közeledtek hozzá, befúrták magukat a kéregbe, megtalálták zuhanásának kürtőjét, és ezen át létük leszűrődött hozzá annyira, hogy hallhatta a gondolataikat, szavaikat. Először azt hitte, hogy társai azok, kiszabadultak a rabságból, és most utána kutatnak, hogy együtt folytassák a háborút. De mikor megérezte, miről beszélnek e lények, mire vágynak, mire gondolnak, kihunyt benne a remény. A férgek motoztak a földben. Szenet kerestek, hogy télen ne fázzanak, és hogy fűthessék gépeiket. A pénzről beszéltek, az asszonyok melléről és faráról, a disznóról, a szalonnáról, a hidegről, a melegről, a főnökről és a munkatársról, a háborúról és a békéről, a pálinkáról és a kenyérről. Unalmas és ostoba volt minden megnyilvánulásuk, de hát mit várhatnánk tőlük, akik a legnagyobb tévedésnek bizonyultak a teremtésben. És e tévedést mindenki érti és látja, egyedül Ő nem ismeri el. Aztán hirtelen meghallott két új hangot, és ez felkeltette kíváncsiságát.

 

A fiú nem tudott védekezni, mert nem tudott felállni, mert egy bakancsos láb eltalálta arcát, kitörve jó pár fogát. A földre került, kúszni kezdett, ekkor kezére tiportak, valaki combjába döfött. Felüvöltött, ellökte a támadót, és kihúzta magából a fémet. Sötét, nagydarab alakok keringtek fekvő teste körül, három másik a lánnyal küszködött, aki már a földön volt. Előtte pár másodperccel korábban egy éles penge átvágta a hasfalát, a kiomló belekbe erős kéz markolt, az idegen nevetve kihúzta a lányból a zsigereket, arrébb lökte, mellé a lányt, hassal a földre, és már rajta is volt, miközben furcsa nyelvén részegen bizonygatta a többieknek: így több hely lesz benne. A fiú tápászkodni akart, de ismét fejbe rúgták, amitől elejtette a szuronyt. Négykézlábra esett. Érezte, hogy hátrarántják a fejét, ahogy az előbb a lányét, és érezte a penge fémét torkán, majd a húsába és a gégéje porcogóiba mélyedő hideget. Ekkor gyilkosai az arcába pillantottak, és mélységes zavar lett úrrá rajtuk. A fiú pedig utoljára még a lányra tudott nézni, aki a földön feküdt, az ütemes döfködés ritmusára ringott feje, és látta rajta azt, amit ő is érzett. Aztán meglökték testét, és belezuhant a mélységbe.

 

Egy megtört, összeroncsolt test és lélek hullt alá a magasból. Mellette ért földöt. Már halott, de még vannak benne emlékszilánkok, meg tudta vizsgálni őt. Csupa veszteség, gyász és fájdalom. Csupa fogadkozás. Csupa szerelem. Mindez hirtelen egy ötletet sugallt neki, olyan lehetőséget, amivel a végére járhat a legfőbb kérdésnek. Ezt üzente hát felfelé: „Tegyünk egy próbát, Uram. Hozzád szólok, halld szavam, megtöröm a csöndet, mert alkut ajánlok. Adj neki és a másiknak különidőt. Ragadd ki őket a teremtés rendjéből, ahogy tetted velem is, és adj nekik elég időt, ezer évet vagy csak százat, és lássuk, meddig bírják együtt, meddig bírja az ember a leginkább szeretett lénnyel és önmagával, meddig tűr, meddig viseli el saját tökéletlenségét. Én milliárd évig voltam elmémbe zárva, és még itt vagyok. Fogadok, hogy teremtényeid a száz év letelte előtt könyörögni fognak a halálért. Ha nem, ha az ember érzései kitartanak, és kettejük köteléke erősebb, mint gondolom, akkor Uram, fogadom, hogy bocsánatot kérek tőled a lázadásomért.”

 

Körben az áthatolhatatlan szikla sötétje. Fejük felett, az elérhetetlen magasban lebegő petróleumlámpa sárga fényköre. Ez a kettő határolta világukat, egy tíz méter átmérőjű, kör alakú teret, mely nyomokban emlékeztetett a bányajáratra. De mégse az volt. Azonnal és pontosan tudták, hogy valami isteni jóság kiragadta őket az életből és a halálból. Minden a csodáról árulkodott. A levegő állandó, kedves melege. A gyomor üressége, mely nem volt teher. A szomjúság soha meg nem érkező kínja. Könnyűnek és kipihentnek, örökké fiatlanak érezték a testüket, még később, évek, évtizedek elteltével is. És később, amikor ártani akartak e sosem ráncosodó, sosem betegeskedő, sosem fáradó, alvást nem igénylő testnek, rá kellett jönniük, hogy bizonyos értelemben halhatatlanok. A húst nem tudták fogukkal se megsebezni. A járat köves alja nem törte össze koponyájukat, ujjaik nem voltak képesek kinyomni a lágy szemgolyót sem. Tökéletes sebezhetetlenségük mellé a lány terméketlensége, vérzésének elmaradása, a fiú magtalansága társult. Ó, igen, erre hamar rájöttek, mert természetesen ezzel kezdték, és még nagyon sokáig elfoglalták vele magukat, olyan sokáig, hogy megcsináltak mindenféle lehetőséget ezekkel a testekkel, mindent, amit csak párosodó emberi lény valaha kitalált, és amikor végeztek, újra kezdték, még akkor is alig telt el csak pár év.

 

Látta őket. Az elméjében megjelent a kettős képe, és a hely ahol voltak. A Fényességes akarta, hogy lássa fogadásuk minden egyes pillanatát. Tudta az időt is, hogy mennyi telt már el. És eleinte – be kellett, hogy vallja önmagának – azt gondolta, veszíteni fog. Száz év annyira nem is sok idő. És e kettő oly szenvedéllyel és oly őszintén ragaszkodott egymáshoz, hogy megingott a hite abban, amit a Fényhozó tanított nekik a gyalázatos emberi természetről. Szerették egymást, és meg akarták ismerni a másikat, meg akarták tapasztalni minden egyes gondolatát és érzését. Idejük volt rá. Csak idejük volt, semmi más.

 

Volt egyfajta mohóság bennük eleinte, amiatt, hogy nem tudták, meddig tart e csodás állapot, és mikor kerülnek vissza a valóságba, gyilkosaik karjaiba. Ezért mindent és azonnal meg akartak élni. Később rájöttek, hogy ez hiba volt. Hajszolták nemcsak a testiséget, az érzelmeket is. Eljátszották például, hogy gyerekük születik. Ez a harmadik év végén történt. A lány hosszú ideig babusgatta lapos hasát, majd nyögött a fájdalomtól, ahogy a nagynénjénél látta, ki tudja már mikor, hogy végül a fiú ott tartsa kezében közös, láthatatlan teremtményüket. A gyereket fel is kellett nevelni – három évig csinálták is ezt őrült kötelességtudattal, monomániásan szidva, olykor el is fenekelve a képzeletbeli fiút vagy kislány, mikor mi volt. Aztán ráuntak az esti mesére, a tanítgatására, és egy reggel a gyerek eltűnt. Helyette kitaláltak más játékot. Felfedezők voltak ismeretlen vidéken, urak egy kastélyban, szerelmesek a középkorban – töredékes iskolai műveltségüket és mozis élményeiket hívták segítségül, hogy fantáziavilágot teremtsenek a tíz méteres, sárga fényű térben, ahol a talaj minden egyes szemcséjét ismerték már. Jó sokáig kitartott ez is, tovább, mint a szex.

 

Aztán meglátta a jeleket, amik megnyugtatták. Mind több nap telt el szótlanul. Mind többször feküdtek csak a földön, elfordulva a másiktól, magukban dünnyögve. Ezek már nem is összeveszések voltak, a viharos vitákon és veszekedéseken már túl voltak. A huszonvalahányadik év végén jártak, és az egész dolog valami letargiába süllyedt. Persze igazságtalanság volt egy ilyen üres, ingerek és élmények nélküli helyre zárni őket, de ugye mindketten azt kívánták haláluk előtt, bárcsak még sokkal több idejük lett volna egymásra. Hát most megkapták. Ám mégis – szinte megsajnálta őket. A bukásuk kódolva volt a természetükben, nem tehettek róla, de minden lélegzetvételük a Fényhozó igazát bizonyította. Az ember érdemtelen a létre.

 

Nem tudhatták, de már több mint harminc év telt el, amikor először igazán meggyűlölték egymást. Valami apróságon kezdődött a dolog, talán hogy ki találjon ki egy újabb képzeltbeli világot, vagy valamelyik távoli rokon egy jelentéktelen cselekedetének emlékén vesztek össze, de a lényeg, hogy olyan erősen és mélyen megsebezték egymást, hogy hónapokig nem szóltak a másokhoz. A gyűlölet arra ösztökélte őket, hogy tudomást se vegyenek a másikról. A harag elszigetelte lényüket. Mindez egészen a megjósolható kibékülésig tartott, mely érzelmek felszakadásához vezetett és vad, őrjöngő testiséggel járt együtt. Végre bevallhatták hát, hogy menyire hiányzott a másik, és hogy menyire jó ez az újból felépült szeretet, de közben, a tudatuk mélyén már ott lapult az árulás, mert valójában mind a ketten alig várták, hogy ismét összeveszhessek, és ez a dinamizmus, és a folyamatos váltakozás egyfajta droggá vált számukra, ami – elszórakoztatva őket – kitartott ismét pár évig.

 

Érdekes, hogy pont a diadal előtt érezte a legnagyobb veszélyben magát, akkor, amikor az egész a végéhez közeledett. A negyvenkettedik évben jártak. Talán ez valami bűvös szám, ennyire van kalibrálva az ember tűrőképessége. Ami megtévesztette, az az volt, hogy az emberpár akkor már hetek, hónapok óta szeretetben és harmóniában élt együtt – civakodás, harag vagy rossz szó nélkül. Mintha a kezdeti időszakban lettek volna, de annak vad és őrjöngő boldogsága nélkül. Béke és nyugalom sugárzott belőlük, ettől megingott, mert ahogy elnézte őket, gyengéd pillantásukat, kimért érintésüket, arra gondolt, hogy ez a fajta nyugodt erő, ez az ősi, emberen túli érzelem, amit a fentiek a szférák harmóniájának neveznek, ez kitart köztük akár ezer évig is. Persze tévedett. Mindez csak álca volt, mert az embernél nincs jobb színész a teremtésben.

 

Nem tudhatták, de hetek, hónapok óta ugyanazt fontolgatták, ugyanazon járt az eszük. Már nem volt, ami visszatartsa őket, mert úgy érezték, ha még maradniuk kell e helyen, akkor önmagukat adják fel. Feloldódnak a másikban, a fényben, a padlóban, a sötétségben. Úgy vélték, hogy az itteni lét folytatásánál minden jobb. És mind a ketten eljutottak ahhoz a gondolthoz, külön-külön de nagyjából egyszerre rájöttek arra, hogy ennél az életnél, ami ennyire üres és folytathatatlan, ennél jobb a nemlét is. Azon a napon, amikor megtörtént, semmi nem utalt rá, hogy mi következik. Nem tudták, hogy milyen napszak van, csak remélték, hogy reggel. Váltottak pár szót, talán a gyerekkorukról, talán az anyjukról. Az is lehet, hogy az első csókról, ott, a szénakazal tövében. Aztán a fiú letérdelt a lány elé. Megfogta a kezét. Átkarolta őt. Hirtelen nagyon ismerős lett számukra ez a póz. És a fülébe suttogta azt, amit a lány is gondolt, és amikor a lány meghallott az első két szót, ő is gyorsan kimondta, hogy nehogy itt maradjon, nehogy lemaradjon. Tudták, lelkük mélyén biztosak voltak benne régóta, ez lesz a varázsige, mely véget vett ennek az örök és folytathatatlan boldogságnak.

 

– Meg akarok halni – súgta a fiú a lány fülébe, és ekkor egy kéz hátrarántotta a lány kendős fejét, és arrébb penderítette, egy bakancsos láb pedig a fiú arcába csapódott, aki hátraesett. Tudta mi jön. A szúrás mámorító fájdalma a combjában. Aztán valahogy kiügyködte magából a pengét, négykézlábra állt. Újabb rúgás, majd belemarkoltak a hajába. A mozdulat feltárta védtelen torkát, mely a petróleumlámpa fényében diadalmasan ragyogott. Tekintete perifériáján látta a lány arcát. Mosolyog. Ő is mosolyog. Sötétség. Végre.

 

Mit mondasz minderre, Uram?

 

vége

 

Szólj hozzá!
2017. november 20. 19:22 - Valmont

Háború isten ellen

durer_revelation_four_riders.jpg

Az utolsó háborút isten ellen vívjuk, mert meg fogja unni a Twittert, a fácsét, az instás szűrőket, a pornót, a gyerekmunkát a Nike-gyárakban, az olajban fetrengő sirályokat, a templomajtóban vörös fejjel szitkozódó híveket, a sós karamell ízű kólát, a # lefejezosvideot, az aranyporral készülő degusztációs menüket, a gépekbe vetett hitünket meg az összes többi ilyesmit - a sor szabadon folytatható.

A lenti történet persze nem feltétlenül rólunk szól (van benne utalás más világokra, melyek közül az egyik lehet a miénk is), de persze rólunk is szólhatna, sőt, a befejezés - ami persze egy kezdet - akár még felénk is mutathat. Az alapötlet innen jött, van benne három-négy zseniális írás, és pár unalmasabb. Főképp kettő hatott rám inspirációként: a bábeli torony plasztikus rajza, és egy másik, ahol angyalok egész természetes módon jelennek meg a földieknek. Ha már angyalok, ne feledjük a másik mintát, a Nancy in Hell on Earth igazán attraktív de ultrabrutális angyalait se. Aztán van az új, Nádasdy-féle Színjáték fordítás, mely tényleg szórakoztató, és valahol ott volt a fejemben egy istent kereső madárraj története is, amiről Borges írt egy nagyon szép példázatot.   

 

Isteni színjáték

 

Leszakadt az ég palástja, és mögüle kirajzottak a dühös és vérszomjas angyalok. Mind más és más módon látott neki a végítélet beteljesítésének: volt, aki lándzsája minden átdöfő pengéjével, más kürtéjnek falakat rogyasztó harsogásával, míg a harmadik a tekintetéből lövellő lánggal pusztította az embereket. Ezren és ezren voltak, az égből támadtak, dühös darazsak módjára, majd a föld alá bújtak, és a pincékben, óvóhelyeken keresték a menekülőket, aztán a vizek habjain vágtáztak, hogy felleljék a hajók legénységét. Könyörtelen, hideg tekintettel végzeték munkájukat, szenvtelenül teljesítették be isten akaratát, hang és minden érzelem nélkül ölték halomra a föld lakóit.

Az utcákat elborították a temetetlen testek. A vér belecsorgott a csatornákba, elárasztotta, és vörösre festette a folyókat, tavakat és a tengereket. A templomokban, ahol az utolsó pillanatig könyörögtek a hívek az istenhez, mint aratáskor a kalász, egymásra dőltek a padokban a halottak. Anyát gyermekével, apát fiával, idősebbet a fiatallal, férfit az asszonnyal együtt öltek le a tomboló égiek. Végeztek a kisdeddel, ki a bölcsőből tekintett fel rájuk bizakodva, de ugyanígy a tolószékben nyáladzó aggastyánnal is. Elpusztították a terhes asszonyt magzatával együtt. Menekülés körben mészárolták le a családokat, egyenként, egymás után, hogy a szeretteik elvesztésének látványa még szörnyűbbé tegye a halálukat.

A tombolás óráiban az ég előbb elszürkült, majd sötétlilává változott. A nap fénye egészen elhalványult, olyan volt, mintha fátyolt vontak volna elé. Mindenhol hideg szél kerekedett, mely csípős füstszagot és pokolbéli bűzt hordozott. A levegőt betöltötte a haldoklók jajszava, a kegyelemért könyörgő kiáltások és a menekülők sikolya. Az összes állat eltűnt, elhúzódott vackába, még a máskor oly hűséges kutyák is néma csodálattal figyelték a szoba egy félhomályos sarkából gazdáik pusztulását. Őket az angyalok nem bántották.

Nem mondhatni, hogy a katonák nem keltek hadra elég gyorsan vagy határozottan. Tudták, hogy a golyó, bomba vagy egyéb más, modern fegyver hatástalan az ég harcosai ellen. Karddal, lándzsával és íjjal indultak el a bázisokról a seregek, és próbálták meg a lehetetlent. Voltak pillanatnyi sikerek, a hegyek közt, egy kis városka melletti csatában például az Um nevű angyal a földre került a nyilak tömkelegétől, amelyek mind sündisznóból a tüskéi, álltak ki hátából. Egy névtelen hősnek sikerült eljutnia bajtársai elomló testein át, elkerülve az angyal izzó pengéjét, egészen az égi küldöttig. Kardjával átvágta a szárnymozgató izomzat nagy részét, mielőtt az angyal kettészelte őt. Um ezután már nem tudott a levegőbe emelkedni, de a földön járva megindult a város ellene, és dühében darabokra szaggatta lakóit.

Máshol a hősök angyalok torkát nyitották meg, így azok elnémultak, karukat, lábukat szelték le, és egy helyütt egynek a fejét is vették. Teste még órákig kaszabolta az embereket, míg végül megadta magát, és a földre roskadt. Társai halk orgonaszó kíséretében emelték fel, az égbe külön a torzót és külön a fejet, miközben némán zokogtak. A látóhatárt füstcsíkok szabdalták fel mögöttük.

A katonák önfeláldozása csak napokig tartotta fel a támadókat, és ennyivel hátráltatta a teljes pusztulást. De ez az idő is nagyon sokat jelentett a terv kiöltőinek és megvalósítóinak. Elő tudták ugyanis készíteni a hajókat a föld alatti hangárokban, és össze tudták toborozni a legénységet. A környék lakosait, a még élőket beterelték a gépek gyomrába. Aztán lerobbantották az álcául szolgáló földréteget a hangár tetejéről, és nekivágtak az égnek. A szürkületbe forduló lila horizonton harminchárom fénycsóva iparkodott a sötét csillagok felé. Az angyalok egy része ekkor elfordult a lenti mészárlástól, és üldözőbe vették őket. Volt, amelyeket együttes erővel ketten vagy hárman le tudtak rántani magukkal, vissza, a biztos pusztulásba, másokat megtámadtak, de a hajók páncélzata a legtöbb esetben kitartott, nem tudta átdöfni a mennyei penge, nem égette át a szent tűz, és a sikoltó égi hang sem rezegtette meg a több méter acél mögé rejtett érzékeny műszereket. Odabenn, az utastérben fülelő tömegek riadtan, falfehér arccal hallgatták az angyalok dühös karistolását, csapkodását, mely úgy visszhangzott, mintha egy hatalmas dob belsejében ülnének.

Huszonegy hajó kijutott az űrbe, és ide az angyalok már nem tudták követni őket. Csalódottan visszafordultak hát a bolygó felé, leereszkedtek, és bevégezték a pusztítást. Még három napig tartott az öldöklés. Mikor vége lett, a távolodó hajókon lévők a megmaradt video közvetítés jóvoltából láthatták a teljes összeomlás megrendítő képeit.

Miután az angyalok minden, a bolygón rekedt emberrel végeztek, mert mindenkit felkutattak és lemészároltak, elcsöndesült a táj, majd hirtelen keletről előtörő lángözön égette fel a földet, elemésztve a holtakat, a vétlen állatokat és a növényzetet. Izzó sziklák, üveges tócsák, kiszikkadt földek maradtak a nyomában. Ezután özönvíz zúdult elő a hegyekben nyíló résekből, és lehűtötte a felszínt. Az angyalok mindeközben odafenn lebegve szemlélték e változásokat, gyönyörű, vértől feketéllő arcukat megvilágította a hajnal fénye. Amikor a vizet felitta a felszín, hatalmas kosarakat hoztak, és a hajók legénysége és utasai – bár a járművek nagyon gyorsan távolodtak, és emiatt a jel egyre rosszabb lett –, még láthatták, hogy a kosarakból az angyalok valami fehér anyagot szórnak a földre, körberepülik százszor és ezerszer a felszínt, és minden négyzetmillimétert gondosan behintenek vele. A túlélők egy része még hitt isten végtelen kegyelmében, és azt gondolta, az élet, az eljövendő új lét csírái plántálják el. A többség azonban túl sok veszteséget elszenvedett ahhoz, hogy mindezt el tudja képzelni istenről, és végül nekik lett igazuk. Az utolsó, a hajókra még épp hogy eljutó képeken a föld felszínét sárgás, szürkés réteg, egy teljesen élettelen hordalék, egy pusztító posvány fedte. Az angyalok ugyanis sóval vagy valami hasonlóval vetették be a földet, hogy az esetlegesen megmaradó élet csíráit végérvényesen eltüntessék, és hogy írmagja se maradjon a teremtett lényeknek.

A túlélők sorsa nagymértékben bizonytalan volt. A hajók, melyeket az isteni hadüzenet utáni években a legkiválóbb tudósok és mérnökök sietve és kapkodva terveztek és építettek, sorban mondták fel a szolgálatot. Volt, ahol a hajtómű állt le, és a rajta lévők az űr egy kietlen szegletén ragadtak. Máshol a létfenntartó rendszerek mentek tönkre, így az emberek levegő, élelem vagy víz nélkül maradtak. Megint máshol öngyilkos, az isteni büntetéstől megőrült elmék által vezetett szekták vették át az uralmat, vagy egész egyszerűen a kényszerű összezártságtól frakciókra bomlott túlélők vad belharcokban kiirtották egymást.

Az exodus után egy évvel már csak kilenc hajón maradt élet. Mindegyiken pár ezer ember, több száz állat és erdőnyi növényzet utazott. Egymástól eltávolodva, de nagyjából egy irányba tartottak. Némi időeltolódással ugyan, de tudtak kommunikálni. Időről időre megvitatták a helyzetüket, a kilátásaikat, és célokat fogalmaztak meg.

A legfontosabbnak mindannyian a bosszút tartották.

A hajók teológusai szerint isten, aki joggal tarthatott az ellencsapástól, a mélyűrben húzta meg magát. A matematikusok valószínűség-számítási modellekkel azonosították rettentően távoli pozícióját, bár feltételezték, hogy isten esetleg beveti azt a trükköt, hogy egyszerre van több helyen is, vagyis több térbeli helyet is elfoglal. A fegyvermesterek speciális rakétákkal és különleges kézi fegyverekkel tervezésével és tesztelésével készültek a találkozóra. A hajóácsok növelték az űrben száguldó bárkák kiterjedését, új és új szinteket emelteket, nyúlványokat és csatolmányokat építve a fémtestekhez, így az évek múlásával ezek már valóságos élő szigetekké, űrben úszó monstrumokká váltak.

Akadtak véletlenek és egyéb események, olyan buktatók, melyeket valószínűleg nem isten állított az őt üldöző emberek útjába. Az egyik hajó a keresés hatodik évében egy pusztító meteorviharba került. A második legnagyobb építményen a mesterséges intelligencia ébredt öntudatra, megtámadta az utasokat, majd némi vérontás után, miközben ő maga is számos értékes partíciót veszített, békét kötött velük – ám mindezek eredményeképp a hajó letért útvonaláról, majd az ezt követő manőverezési hibák sorozata miatt magába szippantotta egy fekete lyuk.

Volt aztán olyan bárka is, mely lemondott a bosszúról. Kikötöttek egy bolygón, hogy feltöltsék a készleteket, és a partra szállókat olyannyira elbűvölte a rózsaszín homok, a narancs ég és a kéken hajladozó fák összhatása, hogy végül a maradás mellett döntöttek.

A kutatás harmincharmadik évében már csak négy hajó hordozta a bosszú pallosát.

Hála a folyamatos fejlesztéseknek, a mélyűr, a csillagok és a csillagközi erők tanulmányozásnak, számtalan felfedezést tettek. Egyrészt képesek lettek megnövelni a sebességüket, olyan irdatlan módon, hogy azt korábban talán még isten sem tudta volna elképzelni. Másrészt rájöttek, hogyan tudnak olyan kézi fegyvert készíteni, mely képes egyetlen csapással kettészelni egy angyalt. Ezt kívánták isten szívébe is belemártani. Harmadrészt az utasok nagy részét speciális tartályokba zárva mélyálomba helyezték, hogy ne öregedjenek, és hogy a pokoli sebesség és kozmikus sugárzás ne roncsolja a sejtjeiket. A fedélzeten maradók persze továbbra is elszenvedték a káros hatásokat, és bizony előfordult, hogy a megszülető újabb nemzedékek degeneratív vonásai drasztikus tettekre sarkalták a legénységet: elszörnyedve a torz hús teremtést csúfoló vonásaitól, legyilkolták az újszülötteket.

Az ötvenegyedik évben az egyik anya, akit megfosztattak kéz és láb nélküli gyermekétől, terrortámadást hajtott végre a hajtóműteremben a megmaradt flotta egyik kisebb hajóján. Kézi készítésű bombáját sikerült a legjobb helyen robbantania, így egyetlen villanással megsemmisült a hajón utazó ezerhatszáznégy lélek, de a hajtómű kilobbanása miatt a tér szövete is sérült. Ha valaki vagy valami ott lett volna a szerencsétlenség helyszínén, a felszakadt szövedék résein át egy idegen univerzum csillagjait láthatta volna, egy olyan világot, ami talán párhuzamos volt ezzel, talán ennek a folytatása volt, avagy az előzménye, ki tudja már.

A megmaradt három hajó rendületlenül folytatta útját, közös egyezményt fogadtak el a torzan születtek védelme kapcsán, továbbá tízévente újabb és újabb utasokat ébresztettek fel mélyálmukból, hogy azok átvegyék az addigra teljesen összeroncsolódott legénységtől a feladatot. A szolgálatot teljesítők ugyanis rákos megbetegedésekkel, vaksággal, titokzatos belső parazitákkal küzdöttek, és a szolgálatátadás után pár éven belül rendre kilehelték lelküket. Az utódok elborzadva ápolták őket, üzemeltették a hajót, magukba szívták az addig felhalmozott tudást, mely isten búvóhelyével és elpusztításával volt kapcsolatos – és rendületlenül kitartottak. Mivel a hajók működtetéséhez minimum kétszáz fő kellett, a küldetés ideje óhatatlanul is szűkre szabott lett.

A hatvanharmadik évben az egyik hajó legénysége hosszas számolgatás és tanakodás után feladta az utazást. Megüzenték a többieknek, hogy nem látják értelmét a hajszának. Egyrészt nem biztos, hogy isten valóban ott van, ahol a matematikus, csillagász és teológus tudóscsoport sejti. Másrészt bizonytalan, hogy ők odaérnek-e ebben az ütemben, mivel a mélyalvók között különös járvány ütötte fel a fejét náluk: egyszerűen nem akarnak felébredni. Olyan, mintha ragaszkodnának az álmaikhoz. Az orvosok arra gyanakodtak, isten valamiképp megfertőzte ezeknek az utasoknak a tudatát, álmukban megtalálta elméjüket, és olyan valóságon túli világokba helyezte őket, ahol azok nagyon is jól érzik magukat ahhoz, hogy megtagadják a visszatérést a sivár valóságba. Mikor a fertőzötteket lekapcsolták a gépekről, azok tovább álmodtak, de a tápláló műszerek nélkül hamar sorvadásnak indult a testük, az izomzatuk szétesett, a hajuk kihullott, lefogytak, hogy végül élő és lélegző csontvázakként, lehunyt szemmel feküdjenek ágyukon. Az így megtizedelt állomány a legoptimistább számítás szerint sem lett volna képes elérni isten búvóhelyét, ezért a hajó kapitulált, majd elindult egy megfelelő, élhető bolygót keresni. A többiek soha többé nem hallottak róluk.

A két megmaradt monstrum, a két úszó világ folytatta küldetését. Eltelt újabb harminc év a következő incidensig, igaz, ez már majdnem a cél előtt történt. A legnagyobb bárka legénysége jeleket észlelt, melyek intelligens lényekre utaltak. Elindultak a forrás irányába, noha a tanácskozás során a másik hajó figyelmeztette őket e kitérő veszélyeire. Ugyanakkor azt is elismerték, hogy nagyon is csábító az a lehetőség, hogy esetleg felfedezhetnek egy másik fajt, egy leendő szövetségest, amely talán ugyanúgy meggyűlölte istent, mint ők.

Hosszas és kellően óvatos egyeztetés után egy gázóriás mellett került sor a találkozóra. Az idegenek egy karcsú, szemkápráztatóan fehér űrhajón érkezetek. Az emberek pattanásig feszült idegekkel nyitották meg a zsilipeket. Mindannyian – és hadseregnyi robotszolgájuk is – fel voltak szerelve az istenölő kézifegyverrel.

Az idegenek magasak voltak, gyönyörűek, sőt, tökéletesek. Ez már intő jel lehetett volna, de sajnos az emberek azon nemzedéke, ami még látta az angyalokat a bolygó lila egén, már elhalt. A hatalmas köpenyek, melyek kidudorodva rejtettek valami testi adottságot az idegenek hátán, ugyancsak baljósnak tűnhettek volna egy figyelmesebb szemlélő számára. Ám a legénység az utolsó pillanatig reménykedett a béke és a barátság lehetőségében az űr ezen távoli és zord pontján. Csak mikor az összes idegen betömörült a nagy tanácsterembe, és hosszas csönd után megszólaltak az angyali hárfák, és előkerültek a lángpallosok, csak akkor döbbentek rá az utazók jóhiszeműségük pusztító voltára. Nem tudhatták, de isten személyi testőrségével, az Elsőkkel, a legkorábbi és legerősebb angyalokkal kerültek szembe. A csata rövid volt és brutális. Szintről szintre, folyosóról folyosóra terjedt, hol az emberek kerültek felül istenölő fegyvereik jóvoltából, hol az elkeseredetten küzdő angyalok. Az utolsó pár óra forgatagában a két faj szinte egybeforrt, egyetlen jajszó, egyetlen nyitott seb volt a hajó belseje. Egy parkocska hídján ért véget minden. Egymásnak feszültek ketten, az ember és az angyal, majd halálos sebekkel, egymást ölelve zuhantak a vízbe. Néhány robot megúszta a pusztítást. Összeszedték a testeket, és ahogy gazdáik tanították őket, a hajtómű kohójába temették őket. Mesterséges tudatuk összeomlott az átélt események következtében. Mikor a megmaradt hajó legénysége próbált kommunikálni velük, csak zagyvaságokra futotta tőlük. Fontos lett volna, hogy észhez térjenek, mert a mélyalvásban lévő értékes személyzeti állomány sértetlenül vészelte át a harcot. Ám a robotokban – talán az angyalok látványától – megtört a programozott tudat, valami mély, megmagyarázhatatlan sérülés keletkezett bennük, ami miatt tehetetlenül, magukba roskadva járták a száradó vértől feketéllő folyosókat, bámultak ki az ablakok széles ívein, figyelték, amint a gázóriás gravitációs ereje mind beljebb húzza a hajót, egészen az utolsó pillanatig némán és közömbösen várták e mind szorosabb ölelést.

Immár csak egy bárka maradt. Ahogy egyre közelebb értek az istent rejtő naprendszerhez, úgy fokozódtak a fedélzeten a csapások. Férgek és vérszívó bogarak szaporodtak el rejtélyes módon. A legénység testét himlő és fekély lepte el. A szellőzőnyílásokból sáskák potyogtak. A vízvezetékrendszer meghibásodott, és egy éjszaka megfullasztotta a mélyalvók nagy részét. A megmaradtaknál pedig itt is felütötte a fejét a rejtélyes betegség, az örök álom.

Nyilvánvaló volt, hogy isten minden eszközzel próbálj őket megakadályozni céljuk elérésében.

A legénység és a még időben, sikeresen felébresztettek kétségbeesett lépésre szánták el magukat. Leválasztották a hajó nagy részét, lerobbantották a fölösleget magukról, hogy a kisebb testtel nagyobb sebességet tudjanak elérni. Felgyorsították maximumra a hajtómű kohóit, így azonban emberfeletti nyomás nehezedett rájuk az irdatlan száguldástól – de a küldetés érdekében kibírták. Erek pattantak, vérömlenyek keletkeztek, inak szakadtak az üvöltő rohanásban – de ezt is kibírták.

Három hónapos pokoli kínszenvedés árán, a küldetés kilencvenkilencedik évében elérték a keresett naprendszert, és bemérték a bolygót, ahol istent sejtették. Szenzorjaik végigpásztázták a felszínt, és találtak rajta egy mesterséges képződményt. Úgy vélték, abban él isten.

A hosszú fékezési periódus során egyes pajzselemek meghibásodtak és leváltak, így a legénysége egy része hamuvá égett. Mások összeroppantak az istengyilkosság terhe alatt, és még a légkörbe lépés előtt öngyilkosok lettek. A légkörben villámok hada támadt rájuk, a bárka megpördült, kilyukadt és felfeslett. Az emberek egy részének sikerült elérnie a mentőkabinokat, és el tudták hagyni a lassan elizzó járművet, amely majd száz éven át volt az otthonuk. A hat kabin közül három meghibásodott az ereszkedés során a villámcsapásoktól, és szétkenődött a felszínen. Egy a tengerbe zuhant, ahol egy ismeretlen szörnyeteg rántotta le a mélybe. Két jármű sikeresen földet ért.

Az egyikben nyolc túlélő készülődött a harcra. Úgy számolták, hatvan kilométerre lehetnek isten búvóhelyétől. Vad, buja dzsungelen kellett keresztülvágniuk, ahol szörnyű, az értelmet kétségbeejtő lények támadtak rájuk. Mérgezett tüskék szúrták és hasították fel bőrüket. Pókok és hangyák tömegei állták útjukat, néhol eleven falat emelve eléjük. Iszonyatos szenvedések árán hárman – két férfi és egy nő – átverekedték magukat mindezen, ám az egyikük megtántorodott lélekben, és mint annyian sorstársai közül, összeomlott a feladat súlya alatt, de úgy, hogy vágya ellentétbe fordult, immár nem isten gyilkosaként, hanem védelmezőjeként tekintett önmagára. Egy szeles fennsíkon kardjával kettévágta a férfi társát, a nőnek pedig, aki sokáig a hajó kapitány volt, kivájta szívét, s felajánlotta istennek. Talán csalódott volt abban a pillanatban, mikor egy villám halálra sújtotta.

A másik mentőkabinban egy fiatal pár, egy nő és egy férfi ért földet. Ruhájuk rájuk égett a nehéz landolás során. Tengerparton tértek magukhoz. Kihámozták magukat katapultüléseikből, aztán sziszegve, jajgatva tépték le az izzó szövetet, és berohantak a hűvös habokban, mely enyhítette a borzasztó fájdalmat. Testüket hólyagok, sérülések borították. A korcs nemzedékek örökségét hordták magukon mindketten: a nő púpos volt, a férfi fél szemére vak, és iromba bal lábát csak húzni tudta.

Ahogy körbenézek, látták a még mindig lángoló kabint, és mást is, ami erőt adott nekik. Szinte meztelenül, hámló bőrüket tépdesve, elindultak a partot övező fák közé. Egy kunyhó volt ugyanis alig harminc méterre, bent az erdőben, sziluettjét kiszúrták azonnal. Istenölő kard csak a nőnél volt, a férfi egy kődarabot vett magához, ölében babusgatta, míg a tisztás közepén álldogáló épülethez nem értek. Levelekből, ágakból eszkábált, kör alakú, szegényes építmény volt. Ahogy belépték, azonnal megcsapta őket a bűz. Alig láttak a félhomályban, de ekkor a nő bekapcsolta az istenölőt, és a penge sárga izzásában megpillantották a szalmaágyon fekvő lényt. Már nem lehetett megítélni a nemét, csak azt, hogy nagyon öreg volt, mielőtt meghalt. Hosszú, szőke haja a derekig ért. Összegömbölyödött mint egy alvó gyerek, vagy mint egy macska a halálában.

A férfi és a nő döbbenten tántorgott ki a kalyibából, majd visszamentek a partra, és leroskadtak a homokba. Szótlanul bámulták a tengert. Nem tudták, mert nem ismerték, de mögöttük egy gránátalmafa magasodott. Ágai közt némán figyelt a kígyó.

vége

1 komment
horror