Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. szeptember 22. 20:31 - Valmont

Egy tanévkezdés nehézségei

fatorzs.jpg

Hat évig tanítottam. Immár tizenhárom éve történt, hogy otthagytam az iskolát, de havonta egyszer még mindig azt álmodom, ott állok egy osztály előtt, és miközben megy az óra, folyamatosan azon jár az eszem, miért jöttem vissza. Érzelmileg nagyon megterhelő dolog a tanítás - már ha komolyan veszed. Az egyik legnehezbb munka. Délután kettőkor értem haza, és általában négyig aludtam. Úgy éreztem, évről évre egyre jobb leszek, de egyre inkább el is vékonyodom, mivel nagyon sok mindent leadok magamból, az énem bizonyos részei ottragadnak az iskolában. És sokat idegeskedtem is, mert nagyon komolyan vettem a dolgokat, még az utolsó évben is - talán túl fiatal, túl indulatos avagy egyszerűen csak túl türelmetlen voltam. Írni kellett volna erről az egészről egy könyvet, egy igazán erős, szívbemarkoló regényt - de akkor valahogy nagyon közel volt az élmény, nem akartam még otthon is foglalkozni vele, mostanra pedig már túlságosan megkoptak az emlékek. Maradtak a lentiekhez hasonló visszhangok.

 

Darázs a méhek közt 

 

A nyári szünet végén, a tanévkezdés előtt még meglátogatta anyját x-ben, és miközben a savanyú cigarettafüst szagú vonaton utazott keletre, eszébe jutott, hogy ez a szag számára olyan, mint Proustnak a madeleine sütemény illata. Már kamaszként elkerült a szülővárosából, és később, a tanárképző alatt is ingázott minden hétvégén, a vonatút a maga fárasztó egyértelműségével eszébe juttatta ezeket a korai, izgalmas és naiv éveket.

Anyjáék a kertváros egy lepukkantabb részén laktak, ahol a kertek végében halmokban álltak a műanyag palackokkal teli zsákok, és vasárnap reggel avarégetés és körfűrész hangja keltette a szomszédokat. A szüleivel kamaszkorától feszült volt a viszonya, talán ezért is ment a másik megyében lévő művészeti középiskolába – ennek ellenére az utóbbi évtizedben nosztalgiával vegyes szomorúsággal és gyengéd megbocsátással lépett be a házba. Anyja szokás szerint a tévé előtt ült, és egy dél-amerikai sorozatot nézett.

Nem volt még annyira idős, hisz ő maga, a lánya is negyven felett volt épp hogy, de valami demencia szerű közömbösség uralkodott el rajta azóta, hogy a férje három éve meghalt.

– Anya, megint ezt a szemetet nézed – korholta a tanárnő, ám meg se várta a választ, a könyvespolchoz lépett, és végigsimított az ezerszer látott, unalmas gerinceken. A hatvanas-hetvenes évek átlag könyvtára volt, annak a kornak a lenyomata, amikor a könyv még presztízs volt, az olvasás pedig mindennapos és elvárt cselekvés, és „A világirodalom remekei” színes sorozata ott volt minden félértelmiségi, értelmiségi nappaliban – többnyire olvasatlanul.

– Jó ez kincsem, legalább elmegy az idő – mondta az anyja, mire a tanárnő felsóhajtott, mert a szíve összeszorult a mentegetődzéstől, és mert az asszony hangjában annyi tehetetlenség és feladás volt, hogy inkább bement az egykori szobájába, és leült az ágyra.

Vele szemben egy megsárgult a-ha és egy Depeche Mode poszter volt a falon, az asztalon még ott sorakoztak a kedvenc regényei, Salinger, Marquez, Hrabal – mennyivel kifinomultabb kis könyvtár már ez, mint a kinti.

Az ágy melletti kozmetikai tükör felnagyította arcát, egyébként is krumpli orrát, vastag férfias szemöldökét és csontos állát. Felállt, kinyitotta a szekrényajtót, és megnézte magát a nagy, egész alakos belső tükörben. Farmer, póló volt rajta, semmi különös, de az alakját jól kihozta mindkettő, igen, az arca nem volt egy főnyeremény, de a teste mutatós volt, kár, hogy nem kelt el a húspiacon, kár, hogy legfeljebb alkalmi partnerek élvezhették ezt a testet és a nyolcadikos fiúk pillantása kísérte ezt a testet, miközben végigment a felsősök termei előtt a folyosón.

Összeütött egy vacsorát, lecsót padlizsánnal, a Nők Lapjában olvasta ezt az érdekes, franciás receptet. Baguette is kellett volna hozzá, de itt, a külvárosban, a kisboltban délután hatkor ez elképzelhetetlen lett volna. Megvacsoráztak, és ekkor, az asztal felett mondta az anyja, hogy kint, a teraszon hagyott egy fürt szőlőt, a szegény, éhes méheknek, és nagyon érdekes látvány, ahogy lakmároznak belőle.

A tanárnő kitörölte egy darab fehér kenyérrel a tányérját, majd felállt, és a teraszajtóhoz sétált. Elé volt egy pillantás, hogy megállapítsa. – Anya, ezek nem méhek. Darazsak.

Másnap reggel visszament a faluba, ahol tanított, és ahol egy szolgálati lakásban élt. Igazából nagyközség volt, három településről hordták az örökké piszkos buszok a gyerekeket.

A nő már négy éve volt az iskolában, azóta, hogy eljött egy kisvárosból, ahol fájdalmasan végződő romantikus viszonyba keveredett egy nős tanár kollégával, és akinek az ideggyenge felesége, mikor rájött a dologra, jelentet csinált a tanáriban. Az elmúlt négy évben nem történt vele semmi érdekes, de ez már nem szomorította el. Elolvasott évente hatvan könyvet, megivott százötven üveg fehérbort, a legolcsóbb debrői hárslevelűt, kétnaponta maszturbált, és hízott másfél kilót. A tananyagot fejből tudta, már nem kellett készülnie, Balassi életrajzától, az egészen nevetséges Léda-szerelemig minden pontosan megvolt a fejében, hogy melyik órán, melyik percben mit kell csinálnia, hogy valahogy elteljen az az istenverte tanév.

A kezdeti félszegsége, mely sebezhetővé tette a gonoszabb gyerek számára, mostanra eltűnt. Durván, megalázóan viselkedett a renitensekkel, jó érzékkel már év elején kipécézte őket, és addig gyötörte, gúnyolta a gyereket, míg az megtanulta, hogy mással szórakozzon. Ezekből a példastatuálásokból persze a többi gyerek is tanult, gyorsan elterjedt róla a feljövő osztályokban, hogy szigorú és keménykezű, bár kisé ingerült és lobbanékony tanár.

Az új tanév sem hozott semmi izgalmat életébe. Jött egy új könyvtáros kolléga, aki számítástechnikát is tanít majd, egy szakállas, ötven körüli, cigarettaszagú férfi, aki esetleg még szóba is jöhetett volna, de látta, ujján karikagyűrű csillog, és aztán látta, hogy az első, amit kirakott az asztalára, az egy fénykép volt a családról.

És jött az az új fiú a nyolcadik bébe.

Torzonborz, nagy, fekete üstökű, barna gyerek volt. Nem cigány, de a vonásaiban volt valami keleties, ami a nőt Coleridge Kublaj kánjára emlékeztette, pontosabban úgy vélte, a kán így nézhetett ki fiatalon, mikor még a Himalája hegyei közt, buddhista szerzetesek nevelték. Egyébként alacsony, mokány alkatú volt, ahogy a környékbeli férfiak mind, és bőre néha sárgásan, olajosan csillogott a terem neonfényében. A nyolcadikos lányok, akik némileg közel kerültek az együtt töltött évek hagyatékaként a tanárnőhöz, és szünetekben, mikor ügyelt, rendre odajöttek hozzá, hogy feszengve pletykáljanak, elmondták, hogy a fiú valami tanyáról jár be, senki nem tudja pontosan honnan, és hogy nagyon buta.

Nem emiatt ültette az osztály legjobb tanulója, Anna mellé. Hanem mert egy délután, mikor dolgozatot javított a résnyire nyitott ajtajú tanteremben, kihallgatta, ahogy a lány két barátnőjével beszélget odakinn a folyosón, nem sejtve, hogy ő bent van.

– Szerintem egy trampli. És nézd meg az orrát, látszik, hogy iszik – mondta Anna, majd mind a hárman vihogtak, és a tanárnő ösztönösen megérezte, hogy róla beszélnek. Nem bírta ki, a tanári vécébe sietett, és hosszan vizsgálgatta orrát. Valóban volt rajta pár apró piros ér, melyet talán több púderrel lehet orvosolni

Anna morogva fogadta az ültetést, és amennyire lehetett, elhúzódott a fiútól, még a tolltartóját is a pad szélére tolta. A másik nem foglalkozott ezzel. Görnyedten, fejét bambán lehajtva ült, többnyire az ölében heverő hosszú, sárga ujjait bámulta. Nem érdekelte, ha hátulról megdobják papírral, vagy ha súgva beszólnak neki. Szünetekben magányosan álldogált a folyosó egy szegletében, vagy a nagy, pókhálós ablakok előtt, és üres szemmel bámulta a salakos udvart.

Hetek teltek el így, és Annára láthatólag nem volt jó hatással a szomszédság, aminek a nő titkon örült.  A kislány korábban nagyon jó magyarosnak számított, főképp a helyesírása volt megbízható, a nő többször indította megyei versenyeken. Most az első, felmérő dolgozata tele volt hibával. Padtársáé szinte olvashatatlan volt, de ez persze nem mentette fel Annát, aki a tanárnő szemében szép lassan belecsúszott a bukott angyal szerepébe.

– A kis tehetségünk – emelte fel színpadiasan a lány dolgozatát, és vizslatta, mint aki nem látja jól a jegyet: –, aki lassan nem tudja azt sem, hosszú vagy rövid i a trampli. Hármas.

Az osztály felszisszen, a nő pedig elégedetten látta, hogy Anna megértette, mi történik vele, mert elsápadt, majd elvörösödött.

Ő, a maga részéről itt le is zárta volna az ügyet, de a dolog komollyá vált, mert az októberi fogadóórán megjelent Anna apja, egy decens, öltönyös férfi, aki szigorúan nézett, és folyamatosan nyakkendője csomóját igazgatta: – Ha bármivel megsértette a lányom a tanárnőt – mondta óvatosan –, elnézést kér. Elnézését kérjük.

A nő negédesen mosolygott rá: – Fogalmam sincs, miről beszél – felvonta vállát: – De az tény, nem megy idén olyan jól Annának. A verset is alig tudta elmondani.

– A Juhász Gyulát? – kapott a szón a férfi: – Hát ez az. Képzelje el, órákon át tanultuk. Korábban elég volt háromszor elolvasnia egy verset, és már fújta is. Most meg mintha nem menne a fejébe.

– Tudja, kamaszok – intett a nő kezével a levegőbe, mintha ez mindent megmagyarázna. De persze nem magyarázott meg. És ezt ő is jól tudta. Október közepére egyértelművé vált számára, hogy nemcsak Annával van baj, a többi lánnyal is, és a fiúkkal is, akik még tényleg olyan kisgyerekek voltak, hogy a „kamasz” szót nem igazán lehetett rájuk alkalmazni. Mindannyian rontottak, irodalomból és nyelvtanból is, sőt, ahogy egy délután végignézte a naplót, az összes tantárgyból elég rosszul állt az osztály, ami hetedikben az évfolyam legjobbja volt, és a tanáriban sokáig úgy emlegették őket, hogy jó, nyugodt és okos kis társaság, és láthatólag mindenki élvezettel ment be hozzájuk tanítani, nem úgy, mint például a hetedik cébe, akiknek a terme háborús övezet volt.

– Szerinted mi az oka? – kérdezte egy kora délután az ebédlőben a rajztanárnőt, akivel viszonylag jóban volt, és aki ugyancsak szolgálati lakásban élt a sérült kisfiával. – Mármint annak, hogy ilyen hirtelen és látványosan leromlottak…

A másik belekotort a káposztás tésztájába, majd feljebb tolta hegyes, madárcsőrszerű orrán a szemüvegét: – Több oka lehet – mondta torkát köszörülve. – Általában ez akkor van, ha egy új elem kerül a csoportba, és megbontja, megzavarja a csoportharmóniát. – a magyartanárnő értetlenül nézett rá, ezért így folytatta: – Magyarul egy rossz gyerek hatása lehet az ok.

– Az magyarázat lenne arra, ha néhányan rontottak volna – csóválta fejét a nő. – Node az egész osztály csordaként követ valakit? Kizárt – eltűnődött. – Meg eleve, csak az a hülyegyerek jött az osztályba, aki olyan, mint egy növény.

Ebben maradtak, de a magyartanárnő azon kapta magát, hogy a dolog nem hagyja nyugodni. Elkezdte megfigyelni az nyolcadik bét, tehette annál inkább, mert abban az évben nem volt saját osztálya. Szünetekben kijárt a folyosóra, ha nem ő ügyelt, akkor is, vagy az őszi napsütésben leste őket az udvar széléről. És lassan észrevette a dolgot. Mind többen kezdtek lelassulni a társaságból. Jobb szót nem tudott rá, mert valóban ez történt, a gyerekek kedvetlenül ténferegtek, vagy csak álltak egy sarokban, néha csoportban, bámulták egymást, nem szóltak. Még a fiúk is, akik korábban a szünetekben rohantak ki focizni, még ők is csak unottan passzolgattak a kispályán, később már azt se, csak kapaszkodtak a kerítés vasrúdjaiba, és figyelték az utcán elrobogó autókat.

A tanórán szinte teljesen megszűnt az aktivitás. Volt az az öt-hat tanuló, akikre bizton számíthatott, ha feltett egy kérdést, például, hogy mondja meg valaki, milyen költői kép az, hogy „a Nap még mint dobott arany csókot egy munkáslány kezére”. Most hiába kereste a szemkontaktust ezekkel a gyerekekkel, csak néztek maguk elé, a padon bökdösték a radírjukat, vagy kibámultak az ablakon.

És aztán a szeme sarkából észrevette a mozgást. Az újgyerek, a hülyegyerek jelentkezett Anna mellett, az első padból.

– Igen? – fordult felé kényszeredetten a tanárnő.

– Metafora? – próbálkozott a fiú erős, dörmögő hangján, ami még sokáig ott zengett a teremben.

 – Majdnem – vont vállat a nő.

Elmondta észrevételeit az osztályfőnöknek, aki földrajz-technika szakos, hatvan felé menetelő, pirospozsgás férfi volt. Csak hobbiból tanított, kárpótlásként a családja nagy földeket kapott a falu határában, azokat művelte, fél kettőkor már húzta a gumicsizmát, és rohant ki szántani, vetni, mikor mit. Alig figyelt az asztala előtt álló, észrevételeit soroló nőre, valami kertészeti folyóiratot olvasott fél szemmel. Végül felnézett rá, és bólintott: – A gyerekek változnak. Kamaszodnak. Ilyenkor bezárkóznak. Emlékszem, a saját lányom…

– Ez nem bezárkózás. Elhülyülés – ellenkezett erélyesen a nő, mire a férfi széttárta a karját: – Mégis mit vártál kollegina? Itt vagyunk egy kis faluban, az isten háta mögött. Mit vártál, kiket fogsz tanítani? Nobel-díj várományosokat? – volt némi gúny a hangjában, ami a városból érkezett „gyüttment”-nek szólt, amit a nő néha megkapott a boltban, vagy a buszmegállóban is, de általában nem törődött vele, ám most árulásnak érezte, a problémával szembeni végzetes közönynek: – Nem erről van szó. Hanem…– és itt hirtelen elakadt a szava, mert nem jutott eszébe a szó, amit mondani akart, és ami másnap reggel, zuhanyzás közben ugrott be neki, „minőségromlás”, igen, ez történik az osztályban, a minőség, a szakmai munka, az agyi aktivitás folyamatos süllyedése, de ezt egyébként is hiába magyarázta volna ennek a parasztnak.

Az igazán elgondolkodtató dolog azonban csak ezután jött, november közepén, mikor József Attilát kezdték el, és a karácsonyra való ráfordulás jegyében a tankönyvben a „Betlehemi királyok” című vers következett. A nő fáradtnak és kiábrándultnak érezte magát, túl üresnek ahhoz, hogy végigelemezze önmagának a művet, ezért kiadta, hogy olvassák el, és írjanak róla fél oldal fogalmazást.

Este, amikor a szamárfüles vagy épp pedánsan rendben tartott füzeteket átlapozta, azt találta, amit várt: esetlen, összehányt mondatokat, gyerekes következtetéseket, saját, sokszor egészen messzire kalandozó érzéseket az ünnep vagy a vallás kapcsán. Egy kivételével. A barna bőrű új fiú egészen pontos leírást adott a vers lényegéről, a szóhasználatról és a költői eszközökről. Írásképe is sokat javult, a bekezdések feszesek voltak, a margót tiszteletben tartotta. A nő tűnődve nézte a lapot, majd végül kényszeredetten odaírta az ötöst, és azt, hogy „Nagyon ügyes munka!”

Másnap azonban nem dicsérte meg a fiút hangosan, aki talán nem is várta ezt. Csillogó, érdeklődő szemmel nézte őt Anna mellől. A kislány már teljesen magába fordult, a haja kócosan keretezte hamuszürke arcát, szeméből eltűnt a korábbi élénkség. És ekkor a nő, ahogy figyelte kettejüket, rájött, hogy a rajztanárnak talán igaza volt, és az új fiú a folyamat, az osztály végletes romlásának…nem jutott eszébe, csak este, az új Hrabal könyvvel a kezében a szó: „katalizátora”, és leengedte a könyvet, ami egyébként se érdekelte, újabban fárasztó érzés volt öt oldalnál többet olvasni, fárasztó és hiábavaló műveletnek tűnt. Bontott egy üveg bort, és a távirányítóért nyúlt, de a híradó se foglalta le, kikapcsolta a tévét, és csak bámulta a szürke üres képernyőt, ami betöltötte elméjét egészen addig, míg el nem fogyott a bor, és hanyatt nem dőlt a nagyszoba kanapéján.

Másnap összeszedte magát, és elhatározta, ezúttal az új fiút fogja megfigyelni, tanulmányozni, hogy levonja a….mi az a szó, istenem, igen, megvan „következtetéseket”. És így is tett. A fiú már teljesen másképp viselkedett, látszott rajta, beilleszkedett. Nyílt, bizakodó arccal mozgott a forgatagban, magabiztosan sétált fel és alá, többnyire más osztálybeliekkel. A második héten a nőnek alkalma volt egész közel kerülnie hozzá a nagyszünetben. Az egymás után sorjázó napok folyamán többször elfelejtette, mi ezzel a kisszerű kémkedéssel a célja, de abban a szünetben végre ott volt a közelében. A fiú most a hetedikes lányokkal lógott, az értelmesebbekkel az a-ból, akiket  a nő is nagyon kedvelt, és élénken magyarázott nekik, és amikor a nő közelebb ment hozzá, elhűlve hallotta, mit mond: – És majd látni fogjátok, hogy a Berzsenyi képalkotása, főképp a Közelítő télben, az a rezignált, csöndes belenyugvás a pusztulásba, amit az idegen kifejezések némiképp eltávolítanak a mai befogadótól, az tűélesen kifejezi a késő klasszicizmus, a megkésett magyar romantika érzelmi pozícióját a külvilágról való lemondás tekintetében.

A nő ijedten hátralépett, mert olyan volt, mintha arcul csapták volna, mert ezek a kifejezések nem jöhettek egy nyolcadikos gyerek szájából, és mert ezek a szavak, ezek a mondatok többé-kevésbé az ő gondolatai voltak, ezeket gondolta a Közelítő télről, melyet tanított, de a gyerekeknek soha nem beszélt így róluk, csak óra közben, a fejében éltek ezek a gondolatok, régebben, amikor a dolgok még nem voltak ennyire zavarosak és…

Órák után a tanáriban elővette a hetedikes könyvet, megkereste a verset, és elkezdte olvasni. A harmadik versszaknál eltakarta a szemét, és megpróbálta visszafojtani a könnyeit. Nem értette. Nem tudta, mit jelent az, hogy „zephyr”. Nem értette, miért írja Berzsenyi, hogy „tükrét durva csalt fedi”. Talán álcáztak valamit? A „thyrsusain” szó se jutott eszébe, noha korábban tudta, aztán észrevette a csillagozást, és megnézte a lábjegyzetet, de még mindig nem volt világos számára, hogy hogy jön ehhez a mondat végén a „gerezd’ kifejezés. Az egész vers egy nagy katyvasz volt a szemében, érthetetlen kifejezések sora, melyeket mintha nem is magyar nyelven írtak volna.

Órák után, mikor hazafelé ment, vagy inkább tántorgott az utcán, a buszmegállóban megpillantotta az új fiút. Körötte, mint méhek, ott rajzottak a hetedikes lányok, csillogó szemmel bámultak rá, aztán jött a busz, és a lányok elmentek, de a fiú maradt, és a nő tudta, hogy a következő busz, ami a tanyavilág felé megy, jó másfél óra múlva jön. Ezt legalább még tudta. Átkelt az úttesten, és odament a gyerekhez, aki majdnem egymagasságú volt vele.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle reszkető hangon.

– Mit csinálnék, tanárnő? – kérdezett vissza a fiú gúnyosan mosolyogva. – Várok.

– Mire vársz? Miért nem mentél el a busszal…– a nő a fejéhez kapott. – Jaj, nem így értettem. Mit csinálsz te itt tulajdonképpen? – a háta mögé mutatott: – Mit tettél az osztállyal?

– Az osztállyal, tanárnő? – kérdezett vissza gyorsan a fiú, és a szeme elszürkült, és a nő úgy érezte, belehull ebbe a tekintetbe, és csak otthon értette meg, mit jelent ez a visszakérdezés, hogy nem az osztály volt a lényeg, vagy nem csak az osztály, hanem ő, ő maga.

Arra riadt, hogy egyedül van, és szemerkél a novemberi eső. Körbenézet, a hosszú, egyenes utcán, de a fiú már nem volt sehol.

Volt még egy utolsó kísérlete, mielőtt elnyelt mindent a decemberi sötétség. A téli szünet előtt pár nappal elkérte a rajztanárnő autóját, egy rozsdás, öreg Ladát. A címet kiírta a naplóból, „Külső-dőlő 24.”, és megkérdezte az igazgatót, hol van ez a hely, aki készségesen elmagyarázta neki, hogy a várossal ellentétes irányba kell menni, a szántokon túl, az akácosnál, na, ott van egy tanya, az az.

– De mit akarsz te ott csinálni? – kérdezte a férfi, mire a nő bambán bámult rá egy ideg, aztán eszébe jutott: – Családlátogatás.

Rég vezetett, ezért nehezen ment a váltás eleinte, és a kocsiban is dermesztő hideg volt, lassan melegedett be, ám mikor elhagyta a falut, és kiderült az ég, és a délutáni nap bágyadt sugarai átsütöttek a szélvédőn az arcába, úgy érezte, van remény, hogy talán meg fogja érteni, mi történik itt.

A tanya igazából egy romos épület volt, az egyik oldalán kiütötték a falat, és kéménycsövet dugtak át a rajta, a csőből most keserű füst gomolygott. A nő sokáig kopogott, mire végül kiszólt bentről egy bágyadt hang: – Jöjjön be.

Szegényes konyha-nappaliba jutott, megült benne a zsírszag és a füst. Idős, szürke arcú nő ült a heverőn, mely a falnak volt tolva, mögötte, a fal felé fordulva egy férfi feküdt, és néha felköhögött. Az asszony nagyon nehezen megemelte fejét, hogy a tanárnőre nézzen, majd egy perc után meg is szólalt: – Mit akar?

– A fiuk miatt jöttem – kutatott emlékeiben a nő. Tényleg, mit keresek itt, gondolta közben. – Szeretném megtudni…

Elakadt, mert valóban elfelejtette, mi a látogatása célja. A férfi ismét felköhögött, vékony, melegítős hátát rázta a betegség.

– Mit? Mit akar megtudni? – kérdezte a nő bágyadtan, talán egy kissé türelmetlenül.

– Hogy miért ilyen – bökte ki a tanárnő a hirtelen belé hasító kínzó gondolatot, és lépett is egyet hátra, mint aki csúnyát mondott.

Az asszony felsóhajtott, majd leszegte a fejét, és inkább magának meg a padlónak mormolta: – Nem tudom, miért lett ilyen. Tőlem ne kérdezze. Én csak befogadtam, enni adtam neki, tisztába tettem. És most ez a hála – körbemutatott. – Régebben állataink voltak. Földet műveltünk. Malacot vágtunk. Jó életünk volt. De aztán jött ő. Most pedig…– könnycsepp gördült le az arcán, de nem nyúlt fel, nem törölte le.

A tanárnő roppant erőfeszítéssel próbálta felidézni és megérteni a nő szavait: – Azt mondja, nem a maga fia?

A másik a fejét csóválta.

– Honnan jött? Hogy került magukhoz? – kérdezte a tanárnő, bár nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ.

A másik erre felemelte arcát, és felnézett a mennyezet felé. A tanárnő fejével követte a mozdulatát, majd azt is, ahogy a nő tenyerével mutatta, hogy egy madár vagy valami tárgy ereszkedik lefelé.

– Nem – rázta a fejét a vendég, és megfordult, megragadta a kilincset.

– El fog venni mindent – mondta még a szürke arcú asszony, mire a tanárnő akaratlanul is megkérdezte, noha már kinyitotta az ajtót is: – Kitől?

– Mindenkitől.

Ahogy hazaért, el is felejtette az egészet, és ez így volt jó, mert legalább békésen készülhetett a karácsonyra. A szünet első napjában elutazott azon a nagyon hideg vagy túlfűtött vonaton az anyjához, és amikor megérkezett, beszívta az egykori otthon semmivel sem összetéveszthető illatát, és ez, hogy valamire emlékszik, jóleső érzéssel töltötte el. Az anyja szokása szerint egy sorozatot nézett, bágyadtan intett neki, nem kelt föl a díványról, mellette ott volt a botja, újabban bottal közlekedett. A tanárnő bevitte csomagját a szobájába, majd visszasietett az anyjához, leült mellé, megfogta a kezét, ez is jó volt, ez a biztonság. Késő estig nézték együtt a tévét.

vége

 

Szólj hozzá!
horror