Megvolt a sztori, aztán kitaláltam hozzá a főszereplőnő nevét. És ez utóbbi valamiért nagyon megtetszett, lehet, felhasználom még máshol is. Maga a történet is könnyen jött, egy hétfő reggel összeállt, míg beértem a melóba. Aztán egész héten ott volt a fejemben, reggelente elővettem, finomítottam, majd betoltam abba a felső rekeszbe, ahol a napló is hever a történetben. Pénteken már kisé belezavart egy lényegesen új, középkori történet körvonala, ami ehhez képest nagyon egzotikusnak, díszesnek és brutálisan vonzónak tűnt...de azt sikerült háttérbe szorítani addig, hogy szombat reggel hét és kilenc közt meglegyen Milla éjszakája. Kilenckor már kelt a gyerek, így nyelvi játékosságra, stílusra, finomságokra sok idő nem maradt. Talán jó lett volna beemelni konkrét szövegrészletet a srác írásából, de akkor meg a terjedelem nőtt volna meg túlságosan. Ám még így is elégedett lehetek, mert hat nap alatt életre kelt egy egyszerű, okos és becsapós kis sztori - így ma, vasárnap pihenhetek.

Egyedül a másikkal

Milla két éve élt a lakásban, mikor megtalálta a naplót. Az egész azzal kezdődött, hogy elhagyta őt a barátja, az a semmirekellő Jose. A fiúnak elege lett Milla érzékeny lelkéből. Nem szerette továbbá, hogy annyit tanul éjszakánként, és a nem értette a lány verseit sem. Millának pedig főképp ez a két szenvedélye volt: a jogi egyetem summa cum laudéval való befejezése és a szonettek. Mikor megtalálta Jose búcsúlevelét a postaládában, sírt egy sort, majd összerakta közös életük emlékeit egy dobozba. Aztán a másfél szobás kis lakás konyhájában írt egy verset Jose rút jelleméről. Míg lefőtt a kávé, el is készült vele, a rímek is helyénvalónak tűntek. Odakinn, szemben, a park túloldalán ácsok kurjongattak egymásnak a felállványozott templomtornyon egyensúlyozva. Milla elnézte őket a kávét kortyolgatva, miközben Solness építőmester karaktere, Jose utolsó mondatai és egy, a jog és erkölcs órán elhangzott latin idézett kavargott fejében.

Amikor a megfelelő helyet keresett a lábánál kucorgó Jose-féle emlékdoboznak, eszébe jutott a hálószobaajtó feletti kis zug. Egy apró tároló volt, afféle függőpolc, még az előző lakó, a halott srác alakította ki.

A doboz könnyű volt, mert csak fényképek, nyaralási videók, egy póló, egy alsónadrág és egy fogkefe volt benne. Amikor székre állva feltoszogatta a sötét kis vacokba, az ott felhalmozott dolgok egy része megindult, és a nyakába csúszott. Három női magazin, egy üres ékszeres dobozka, egy törött napszemüveg és egy zöld, bőrkötéses határidőnapló.

Milla leült a székre, és lábával ide-oda lökdöste a tárgyakat. Jose keze jutott eszébe, és a fiú mosolya, melyről most már úgy érezte, soha nem volt őszinte. Milla zárkózott, félénk lány volt, inkább csinos, mint szép, inkább kövérkés, mint teltkarcsú. Hosszú, sűrű és sötét haja fogta meg igazán a férfiakat, és puhán feszülő bőre, mely olyan fehér volt, hogy az erek mindenhol átszínezték.

Végül erőt vett magán, és szépen visszarakta a lehullott dolgokat fentre, a doboz mellé. Egyedül a naplónál lassult le lendülete, mert nem emlékezett ilyen darabra a múltjából. Amikor fellapozta, megdermedt.

A napló majd minden oldalán idegen, érdes-szálkás írással rótt sorok tűntek elé. Az ő vers- és jegyzetíró kerek és kunkori betűihez képest ezek a karakterek férfiasan szikárak voltak. Akadt oldal, ahol csupán egy mondat szerepelt, volt, ahol a szöveg belepte az egész felületet. Elsőként az „unalom”, a „csönd”, a „sötétség”, a „ridegség” és a „magány” szavak tűntek elébe. Ismerős kifejezések voltak saját verseiből – ám biztos volt benne, hogy a könyv nem az övé, és hogy ezt az írást soha nem látta még.

Készített magának egy forró fürdőt, gondosan elpakolva a gyertyákat a kád pereméről. Ezek lángjait legutóbb még Joseval bámulták. Aztán keresett egy üveg könnyű fehér bort, és csak úgy, hűtés nélkül kinyitotta. Az első pohár után, a titokzatos szövegfolyam keltette kellemes borzongással telepedett a vízbe. Feljebb ült a vízben, és nagy, telt kebleire támasztva a napló alját, lapozott, olvasott, és ivott. Péntek volt, a vizsgaidőszakig még harminchat nap választotta el.

A legtöbb bejegyzés érzések, gondolatok, benyomások rögzítése volt. Aggodalom, rosszkedv, keserűség. A lélek elhagyatottsága. Az éjszaka gyötrelmes hossza, a magány súlya.

Néhány töredék foglalkozott valamiféle múlttal. Így például egy tengerparti, gyermekkori nyaralás jeleneteivel. Anya és apa a dűnék közt csókolóznak. Apálykor a rákok iszkolnak vissza a víz felé.

Máshol könyvekről, komolyzenei albumokról vagy festményekről szóló megjegyzések tűntek a lány elé. Sehol nem talált semmi személyest. Azt sem tudta megállapítani biztosan, milyen nemű, hány éves a szöveg írója.

A harmadik pohár után Milla elégedetlenül felsóhajtott, majd kinyúlt padlón heverő farmernadrágjáért. Előkotorta belőle telefonját, és felhívta apját. A férfi csak sokadszori csöngetésre vette fel. Mióta elvált Milla anyjától, rászokott a kora esti sziesztára, hosszan, jóízűen aludt, hasán valamelyik kedves teológusa vaskos kötetével. Mikor végre beleszólt a telefonba, Milla akadozó nyelvvel kérdezte tőle, hagyott-e nála valamiféle határidőnaplót a költözés után. A váláskor apja jó sok holmit hurcolt a lány lakására, hogy majd később, ha megfelelő helyet talál magának, elviszi. A hálószobai szekrényben, a pincetárlóban, és a beépített szekrényekben várakoztak dolgai erre a bizonytalan eseményre. Apja most rekedten, álomittas hangon tagadta, hogy bármiféle határidőnaplót vitt volna lányához. Milla elismerte, hogy a naplóba lévő írás nem apjáé, de talán valamelyik barátja, tanítványa felejtette nála…Ám a másik fél a vonal túlsó végén erre már nem is válaszolt, hosszan hallgatott, majd megkérdezte, mi történt. Még így, ilyen rövid idő alatt és telefonon keresztül is megérezte, baj van. Milla beleremegett az aggódó hangba, de még nem tudott Joseról beszélni. Nyögött valamiféle szabadkozást, majd bontotta a vonalat. Ahogy a padlóra csúsztatta a készüléket, a napló mellé esett nedves kezéből. Milla automatikusan átfutotta a szöveget ott, ahol a könyv kinyílt. Az ismeretlen szerző épp a betegsége végleges elmúlásáról, a fájdalom és a rettegés távozásáról értekezett. Ekkor jutott eszébe a lánynak a halott fiú.

A lakást, ahol Milla két éve élt, anyja és apja annak idején nyomott áron vásárolták meg a halott fiú gyászoló szüleitől. A lány már nem is emlékezett a srác nevére – csak annyit tudott róla, hirtelen, fiatalon halt meg valami gyors betegségben, huszonvalahány évesen. Ő is azért kapta a lakást, mint Milla: hogy önálló, felnőtt életet kezdjen – ami ilyen gyorsan és tragikusan véget is ért számára. Halála jól jött Milláéknak, akik pont az egyetem környékén kerestek valami kis apró kuckót az ablakon kidobott albérleti pénz helyett.

Milla felvette a kötetet, és izgatottan továbbalapozott, de az elkövetkező oldalakon már nem jött elő sem a betegség, sem a gyógyulás téma. Ettől függetlenül ellepte a bizonyosság, hogy a fiú naplóját találta meg. Szerencsétlen, merengett maga elé hangosan, közben a vizet kevergetve, bizonyára azt gondolta valami átmeneti javulás kapcsán, hogy meggyógyult.

Aztán ahogy újra olvasgatni kezdett, szeme elé tűnt egy új bejegyzés első, büszke sora. Másfél év tünetmentesen. Milla hirtelen úgy érezte, túl forró a víz. Lenézett karjára – azt pedig rücskös libabőr lepte el.

Aztán ki is mondta maga elé, hogy ez nem lehet.

Aztán összezárta a naplót, és behunyta szemét, hogy csak a sötétség legyen körötte. Zúgott a feje a bortól. Miközben törülközött, végig úgy tűnt neki, kíváncsi tekintet figyeli puha, terebélyes testét. Hálóruhát vett, noha odakinn még csak épp besötétedett. Az ácsok eltűntek a tetőről, helyüket éles fényű reflektorok világították csontfehérre festve a falat. Leült a konyhaasztalhoz, és felhívta anyját.

Az asszony valami kiállítás-megnyitón volt a legújabb barátjával, így Milla türelmesen várt, míg kimegy az épület elé, ahol viszont a forgalom zaja volt túl hangos. Ott azért sikerült megértetnie vele a kérdést – hogy pontosan mi történt elődjével, a lakás előző tulajdonosával. Anyja értetlenül visszakérdezett, hogy miért érdekli ez Millát, majd a választ meg se várva  elmondta, meghalt, gyors lefolyású felnőttkori leukémiában. Milla hátranézett a sötét folyosóra. Nedves lábnyomai jelölték útját idáig. És kapott kezelést, volt a következő kérdése, mire anyja talán megvonta vállát, mert bizonytalan hangon válaszolt. Az adásvételi papírok aláírásakor beszélt valamennyit a fiú összetört anyukájával. Ő talán említette, hogy csontvelő transzfúzióra volt előjegyezve, de azt már nem érte meg szegény. Három hónap alatt végzett vele a kór, ha jól emlékszik. Pedig milyen fiatal volt.

Milla eddig tétován lapozgatott a napló utolsó oldala felé, ám pont, amikor az anyja kimondta a „fiatal” szót, ismét talált egy mondatot, mely miatt ki kellett nyomnia anyját, hátra kellett dőlnie a székben, hogy mélyeket lelegezve fülelje a csöndet.  

Az ismeretlen azt írta az utolsó előtti oldalak egyik első sorában, hogy végre felállványozták a templomtornyot. Ráfért az épületre a renoválás, mert a nagy viharok során…

Milla mutatóujját szájához emelte, és ráharapott. Csak egy dolog járt a fejében: valaki él rajta kívül a lakásban. Elmormolta magában egyszer, kétszer, háromszor.

Felállt, óvatosan a pulthoz lépett, és a késtartóból kihúzta a legnagyobb pengét. Aztán szép csöndben megindult, noha tudta, milyen esztelenség ez az egész.

A lakás harminchat négyzetméter volt. Búvóhelyekben egyáltalán nem bővelkedett – amit sorra kellett venni, az az előszobai beépített szekrény, az ágy alatti rész, és a hálószobai nagy ruhásszekrény volt.

Előbb mindenhol felkapcsolta a lámpákat, hogy fényárban ússzanak a helyiségek. Az összes sarokba és benyílóba világosságot akart. Majd gondosan végignézte a lehetséges rejtekhelyeket. A végén még a ruháit is kipakolta a szekrényekből, megkocogtatta a falakat, és benézett a mosogató alá, meg a konyhai a tárolók mögé, ahol legfeljebb csak egy törpe kucorodhatott volna össze.

Természetesen sehol nem volt senki. Leroskadt az ágyára a hálószobában, kezében a naplóval és a késsel. Gyorsan végigpörgette a maradék pár bejegyzést, de már semmi érdemlegeset nem talált. Gondolataiból azonban nem távozott az idegen nyomasztó árnya, egy jelenlét, melyet sem ő, sem más nem tud megmagyarázni, csak a napló írója. Majd egy órán át töprengett így, mígnem egy ásításból rájött, hogy valamennyire megnyugodott. A bejárati ajtóhoz ment, ellenőrizte a zárat, aztán a folyosón megtorpanva várt egy kicsit, végül széket hozott, és a naplót visszarakta a helyére, fentre, a szűk kis zugba.

A kést párnája alá rejtette, bár félt, álmában megsebezi magát vele. Nyolc éves kora óta először felkapcsolt lámpánál aludt el, azon tűnődve, mi a rendőrség hívószáma.

Éjfélig moccanatlanul álmodott. Akkor aztán felkelt, kiment a konyhába, egy széket kerített, az előszobába vitte, felállt rá, és hosszas tapogatódzás után levette a naplót a helyéről. Visszament a konyhába, a limlomos fiókból tollat vett elő, és leült az asztalhoz. Aztán olyan hosszan várt mozdulatlanul, a sötétben maga elé bámulva, hogy már három óra is elmúlt, mikor leírta az első mondatot.

Alig talált már üres helyet az utolsó lapon, de ma nem is volt sok jegyzetelnivaló. Mindenesetre rögzítette a tényt, hogy valaki kotorászott a dolgai közt, mert a napló nem ott volt, ahova rejtette. Másrészt ideje új naplót keresni, mert ez, amit gyógyulása óta vezet, betelt.

Márpedig az fontos, hogy egy férfi rögzítse emlékeit az életről.

vége 

Ez most már mindig így lesz - szerencsésebb filmgyártó országokban öt évente minimális összegekből összehoznak 1-1 valóban ijesztő horrort, és aztán kasza...nálunk az ember bármilyen kitűnő forgatókönyvvel próbálkozhatna, leshetné, mikor kapna pénzt bárkitől is egy ilyen sztorira, mint a Paranormal Activity-é. A film egyébként tényleg élvezetes, ez az áldokus stílus, amit még a Blair Witchből örökölt, szépen működik, a két főszereplő pedig kitűnően játssza a kétféle alapállást - a szkeptikus realistát, és a hívő kapcslatteremtőt. Ha látni akarjuk nagyban is, lehet szavazni: http://hu.paranormalactivity.sk/. 

Addig is, íme valami hasonló e tárgyban: 

Kísértetek

A ház Pétervására szélén állt, az ivádi út mentén. Régi, a hetvenes években épült tömegét, melyben akár három család is ellakhatott volna, apró repedések szabdalták. A palatetőn zöld moha tenyészett, ablakai sötéten bámultak bele a sűrűsödő alkonyatba.

Egyébként meg semmi nem utalt arra, hogy kísértet lakja.

A férfi sokáig állt előtte, az út szélen, érezve a néha-néha elhajtó autók mozgását, mereven dacolva a fel-feltámadó őszi széllel. Nem volt idevalósi, péterkei körökben szokatlanul elegáns ruhát viselt. Sötétkék, műszálas öltönye a kései nyolcvanas évek konfekcióit idézte. Fekete nyakkendőt hordott hozzá, melynek színe illett félrefésült, ritkás hajához. Az idegen negyven év körüli lehetett, vékony, magas termetéhez határozott metszésű arc, éles orrnyereg és sötét, folyton kutató, kíváncsi tekintet társult. E nézés most megpihent a ház földszintjén ellibbenő sárgás függöny résén. Halottsápadt arc bámult ki rá. Aztán felvillant mellett egy kéz, üdvözlésformában rebbent.

Az arc eltűnt, és kisvártatva kinyílt a bejárati ajtó. Keretében várakozóan álldogált két árny.

– Üdvözlöm magukat…– lépett be a nyikorgó kapun, haladt át a betonjárdán az idegen, majd kezét nyújtott a férjnek.

– Már nagyon vártuk – válaszolt sírós hangon az asszony. – Jöjjön beljebb.

 A látogató azonban a küszöbön megtorpant, és fürkészve bámulta őket.

– Én nem…– kezdte volna, de benne akadt a szó. Az asszony riadt kis madárarca ugyanis azonnal elszürkült e két szóra. Olyan páni félelem és szomorúság ömlött el vonásain, hogy az idegen összerezdült tőle.

– Valami baj van? – kérdezte a férj. Alacsony, köpcös kis ember volt. Húsos arcát átszőtték a vörös és lila foltok és erek.

– Semmi, csak…– az idegen nem fejezte be, helyette a mellkasára tette jobb kezét, mint aki esküre készül. Aztán sóhajtott, és belépett.

– Vágjunk bele – mondta határozottan, és körbenézett az egérszagú és sötét előszobában. Hátul, a konyhában égett a villany. Nagy, otromba betonlépcső vezetett fel a második szintre. Odafent súlyos, komor sötétség terpeszkedett. Az asszony idegesen megérintette a vendég alkarját.

– Kér egy kávét? – kérdezte. Alacsony, vékony kis nő volt, közel a nyugdíjhoz. Sárgásszürke haját erős bodrokban tartotta, kék, virágmintás otthonkája zsákként lógott rajta.

– Kérek – biccentett a férfi.

– Akkor menjünk a konyhába – mondta a ház ura.

A sárga fényű lámpa egy nagy, kerek asztal lapjára vetette sugarait. Ehhez ült most a vendég, és a férj. Az asszony a tűzhelynél kezdett motozni, néha-néha a válla fölött az idegenre lesve. Az hátrafésült haját ujjaival, majd öltönye belső zsebéből egy csomag Szofit vett elő.

– Szabad? – kérdezte a házaspártól. A férj megengedően intett, az asszony pedig gyorsan kitárta a mosogató feletti kis ablakot. Hűvös szeptemberi illatok áramlottak be, melyek hamarosan összevegyültek a cigaretta és a forró kávé aromáival.

– A fiunk öngyilkos lett. Négy éve a katonaságnál – jelentette ki hirtelen a férj. Hátranyúlt, és egy kis szekrényből fehér üveget húzott el. A palack alján lötykölődött valami fehér folyadék.

– Házi. Szilva. Kér? – mutatta a látgató felé, de az csak fejét csóválta. Tekintete hol a nő keskeny alakjára, hol az üvegbe kortyoló férj arcára siklott. Ilyenkor pár másodpercig megállapodott az egyiken, majd bűntudatosan a másik célpontra tapadt.

– Talán ő az – vont vállat az asszony a tűzhelynél, majd megfordult. – Talán így akar jelezni nekünk. Hogy…

–…rossz szülők voltunk – bólogatott a férj hevesen, majd hirtelen kezeibe temette arcát. – Nem kellett volna engedni, hogy elvigyék. De én…úgy gondoltam…hogy csak a javára válik. Még utolsó délután is könyörgött nekem. "Apa, én nem bírom ki" – hangja elvékonyodott, ahogy a halottét próbálta utánozni, majd egy elfojtott zokogásba fulladt.

Felesége egy apró hamutartót tett a vendég elé, majd odaállt férje mögé, és masszírozni kezdte széles vállait.

– Aztán idén nyáron elkezdődött ez – vette át a szót az asszony. Tekintete felfelé rebbent, az emeletre. – Előbb csak a hangok. A szobájából. Éjszakánként, mintha valaki a bútort tologatná. Mikor benyitottunk, nem láttunk semmit. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Mi azóta nem nyúltunk semmihez abban a szobában. Csak kitakarítok minden héten, ahogy idelenn is. Tudja, az egész felső szint az övé volt.

– Most is az. Most is az övé – nézett fel rá könnyes szemmel férje. Az asszony felsóhajtott, majd otthonkájából egy zsebkendőt húzott elő, és szája elé tartotta. Az idegen kényelmetlenül fészkelődött székén. Úgy tűnt, tekintete végre megállapodik, de már nem a házaspárt nézi, hanem a vízcsapot. Néha hátrafodult, és a mögötte lévő, a folyosó homályába burkolódzó lépcsőfeljáró felé lesett.

– Soha nem történik idelenn semmi – kapta el pillantását az asszony. – Ide nem jön le. Mindent ott csinál, fenn.

– Látták is? – kérdezte rekedten a látogató.

A házaspár megmerevedett, összenéztek, majd a férj folytatta. – Igen – úgy beszélt, mint aki bűnt vall be. – Ahogy azt elmondtuk a kollégájának is a múlt héten. Én csak egyszer. De az asszony találkozott vele előbb.

– Augusztus huszadikára takarítottam. Vendégség volt Péterkén – kezdett bele a nő. – Lenn végeztem, és fel kellett mennem. Akkor már hetek óta a zajokra ébredtünk éjszaka. De ez nappal volt, és úgy gondoltam, nem történhet semmi. Nappal nem szokott semmi történni.

Tompa dördülés hallatszott a fejük fölül. A vendég összerezzent. A vele szembe ülők úgy tettek, mint akik nem hallják – vagy valóban nem hallották.

– Ahogy végeztem a szobájával, egy kicsit megtörölgettem az ablakokat is. És ekkor éreztem, hogy hirtelen hidegebb lesz a levegő, és azt is, hogy nem vagyok egyedül – mesélte a nő. – Nem tudom elmondani, de mindenem megborzadt. Amikor pedig az ablakra néztem, láttam, hogy valaki tükröződik benne. Egy alak, ott állt a szoba közepén, a hátam mögött – várakozóan elhallgatott.

– Persze, igazából nem volt ott senki – fejezte be a férj. – Én meg reggel láttam, mikor elindultam a műhelybe. Visszanéztem a házra, és láttam, hogy ott áll valaki az emeleti függöny mögött. Az asszony lent aludt – kezével oldalt intett, talán a hálószoba felé. – Így csak ő lehetett. Nem lehetett kivenni az arcát, csak azt, hogy ott áll, és vár.

– Az utóbbi hetekben, ha felnézek a lépcsőn, néha látom az árnyékát a falon – tette hozzá az asszony. – És mindez nem is lenne baj, mert legalább tudom, hogy velünk van – de ő haragszik.

– Ezt miből gondolják? – kérdezte a látogató hirtelen.

A házaspár elhallgatott. A kávéfőző gonoszul felvisított a tűzhelyen, mire nő odalépett, elzárta a lángot. – Cukorral? – nézett az öltönyösre.

– Igen. Kettő – bólintott az. Nem szóltak, míg mindhármuk elé nem kerül egy-egy teli csésze.

– Újabban csinál dolgokat – nézett az idegenre a férj. – A múltkor mutattuk is a barátjának. Kések kerülnek furcsa helyekre. Meggyullad a lámpabura. Néha a szekrényekről a fejünkre esik valami…

–…de mindez csak odafenn – sietett pontosítani a feleség. – Ha idelenn vagyunk, nincs semmi gond.

– Csak már nem merünk felmenni az emeletre – nyögte a férje.

– A kollégám a múlt héten, mit mondott? – kérdezte hirtelen a látogató, majd letette üres csészéjét.

– Nem sokat – válaszolt az asszony. – Szerinte előbb azonosítani kel a látogatónkat. Hogy egyáltalán miféle szerzet. Mert majd aszerint tud szelleműzést végezni.

– Nincs itt szükség semmiféle azonosításra – kapta fel a fejét a férje. – Csak egyszerűen küldjék el a házamból. Nem tűröm ezt tovább. Még ha a saját fiam az, akkor sem…– vádlón meredt az idegenre, aki lesütötte szemét.

– Ez nem ilyen egyszerű – vallotta be aztán, és újabb cigarettát vett elő az asztalon heverő csomagból. – Én nem szelleműző vagyok.

– Igen, tudjuk – mondta előzékenyen a nő. – A kollégája elmondta, hogy magát fogja küldeni…

– …hogy megmondjam, mivel van dolgunk – fejezte be a látogató. – Kora gyerekkorom óta képes vagyok látni a szellemeket. Viszont – felemelte a meggyújtatlan cigarettát, és mint egy felkiáltójelet tartotta maga elé – tudniuk kell még valamit. Megesik, hogy jövőbeli jelenéseket érzékelek. Árnyakat egy elkerülhetetlen végzetből. Ők sokszor valójában jót akarnak, figyelmezetni az élőket. Ebből meg tudom jósolni egy-egy esemény kimenetelét. Betegek sorsát. Utazók jövőjét. Néha az ügyfeleimet látom tükröződni…a szellemvilágban. Látom, mi lesz belőlük, ha majd átlépik a határt. Figyelmeztethetem őket, még időben, bár az esetek többségében nincs lehetőség befolyásolni az elkövetkezőket.

A férj fejét rázta: – Nem értem. Most végül mit tanácsol? Mit tegyünk?

Az idegen végre meggyújtotta cigarettáját. Aztán apró, kék öngyújtóját elsüllyesztette öltönyzsebébe, majd utána csúsztatta a cigarettáscsomagot is. – Azonnal költözzenek el – jelentette ki, és felállt.

– Ennyi? – nézett rá az asszony. – Nem is akar felmenni? Nem akarja megnézni a szobát?

A férfi csak bámult rájuk, majd kifúja füstöt a plafon felé. – Már eleget láttam – csóválta fejét. – Most mennem kell – azzal biccentett, és kifelé indult.

– De mégis…– lépett utána az asszony, és a férje is felállt, dühösen hátrarúgva a székét. – Mondja már meg, mi van odafenn az emeleten….

Az idegen már az előszobában járt. Amikor megfordult, nem látták arcát, egész alakja csak egy árnyék volt.

– Nincs ott a fiuk szelleme. És nincs ott semmi…idegen – mondta élesen, majd a bejárati ajtóhoz sietett, kinyitotta. Mélyet lélegzett az éjszakai levegőből, aztán kilépett a sötétbe. Keresztülsietett az udvaron, majd kinyitotta a nyikorgó kaput. Átvágott az úton, hogy megtorpanjon ott, ahol korábban oly sokáig várt. Amikor megfordult, feje felett megrebbent, és felkapcsolódott az utcai világítás. A ráhulló fénysávban jól lehetett látni minden vonását. Szomorúság ült arcára.

Az házaspár még mindig ott volt a ház ajtajában, felé bámultak.

Csakúgy, mint emeleti ablakban álló két alak.

 vége

A fizikai támadások véres bemutatása járatta le a horrort. Amikor a narráció a rettegő áldozat lelki jelenségeinek leírására, a testi tortúra bemutatására szorítkozik - az e kategória legalja. Azt hiszem, itt is igaz, ami a filmes műfajban alapkövetelmény: mutasd, ne mondd. Valósítsd meg az érzelmi hatást, de ne statikus ábrázolási eszközökkel, hanem sejtetéssel, alapos építkezéssel, egy-egy meglepő fordulattal. Ez a nehéz, és itt válna el az irodalom a ponyvától.A lentiekben nagyon nem foglalkoztam azzal, hogy mikor és hogyan történik meg a testrabló inplantálása. A lényeg az volt, hogy a történet kifusson egy abszurd pontig, mely a támadás megfogalmazásában realizálódik. Az utolsó két mondat felé tart a szöveg, de azok is csak utalásszerűen foglalkoznak a katasztrófával.

A szakáll

Anna szeptember végén határozta el, hogy otthagyja neurotikus férjét, és szeretőjével, egy húsz év körüli, szépreményű festővel Külső-Somogyba költözik. – A férjem paranoiája és a munkája lassan teljesen átszőtte a házasságunkat – magyarázta barátnőinek vasárnap este egy belvárosi kávéházban. – Mindenhol összeesküvést, kémeket és idegen fenyegetést lát – sóhajtott. Férje a nemzetbiztonságnál dolgozott, vékony, folyton cigarettázó, szürke öltönyös alak a közös fotókon. Másnap Anna bepakolt a pickupba, és egy huszonkét oldalas búcsúlevelet hátrahagyva nekivágott a válásnak. A festőt az autópálya bekötőszakaszán vette fel, nyakában tréfásan csak egy táblán „Anna” felirat lógott. Amint megérkeztek a nő családi örökségébe, egy hajdani, viharvert tanyára, melyet évek szívós munkájával, a tolvajok minden ténykedés ellenére sikerült lakhatóvá tenni, úgy, ruhástól szerelmeskedni kezdtek az ámbiton. A tanyán nem volt kábeltévé, se internet, de öt kilométeres körzetben még térerő sem. Egyedül vonalas telefon kötötte őket össze a külvilággal. A telefon a harmadik napon, mikor a festő nemiszervéből már csak nyálkás vér szivárgott ejakuláláskor, megcsörrent.

– Mit akarsz? – kérdezte Anna unottan, fél kézzel összeharapdált mellbimbóját masszírozva. Nem kérdezte meg, úgyis tudta, ki hívja.

– Nagy baj van, Anna. Kérlek, hallgass meg – lihegte a kagylóba férje izgatottan.

– Elolvastad a búcsúlevelem?

Rövid, töprengő szünet volt a válasz, amiből a nő mindent megértett.

– A nagy részét – vallotta be a férje, majd sietve így folytatta. – De most jól figyelj. Valami történik. Kaptunk jelentéseket a világ minden tájáról. Egyenletes, összehangolt invázióról lehet szó. Azt hiszem, hogy…

– A továbbiakról majd az ügyvédeink tárgyalnak – sziszegte a nő a kagylóba, majd beletúrt szájába, mert egy szőrszál akadt fogai közé. – Mhmmm – morogta még dühösebben.

– Drágám, jól van, rendbe van, csak nyugodj meg. Ezen is túl leszünk, ahogy azon a művészettörténészen és az építészen is túltettük magunkat – csitította férje elkeseredett beletörődéssel. – De most nem is ez a lényeg. Nagyon vigyázz. Az lenne a legjobb, ha ki se mozdulnál a tanyáról. Még nem tudjuk pontosan, ezek a dolgok hol és minek álcázzák magukat, de az tény, hogy egyre több eltűnést jelentenek…

– Eltűnést? Milyen eltűnést? – A nő végre megtalálta, és most elgondolkodva szemlélte a szőrt ujja hegyén. – Igazából vissza akarok menni egy napra a fővárosba. Kellene pár cucc a lakából. Gondolom, mostanában nem sokat vagy otthon.

– Itt bent bolondokháza van… – Ekkor a férfi elhallgatott, mert valaki jelentést tett neki. – Értem, leléphet – nyugtázta az illető szavait, majd a kagylóba így folyatta: – Valamiféle tömeges emberrablás. Nem tudjuk pontosan, hol és mi zajlik, de azt hiszem, többnyire éjszakánként viszik el embereket az otthonukból…

– Jó, jó, jó – emelte tekintetét a plafonra az asszony. – Ez már nem érdekel. Akkor mondjuk pénteken kettőkor betoppanok, ha neked is jó.

– Rendben, persze, de addig ne menj el a tanyáról, jó? – suttogta a férje izgatottan. – Anna, ez államtitok, és most elmondtam neked, de csak azért, hogy tudd, még mindig...

A nő ujja hegyével bontotta a vonalat. Aztán kisétált a hűvös konyhába, és leforrázott egy maréknyi frissen szedett csalánt. Az italnak határozottan poríze volt.

– A férjem szerint történik valami odakinn, a világban – mondta szeretőjének később, a csészét tésztás hasán egyensúlyozva. A festő vékony ujjai fel-le siklottak bőrén a kerámia és a szeméremszőrzet bozontja közti úton. – Teljesen el vagyunk itt szigetelődve. Azt se vennénk észre, ha kitörne a harmadik világháború…

A fiatalember felkönyökölt, és csillogó de bizalmatlan tekintettel szemügyre vette a nőt.

– És te hiszel neki? A férjednek.

Anna próbálta megvonni fektében a vállát, mire egy pici tea hasára fröccsent. Felszisszent, ám a férfi gyorsan orvosolta a bajt – nyelvével enyhítve a fájdalmat.

– Nem tudom. Többnyire jót kar. És védett vonalról hívott…vagyis tényleg valami komoly dolog lehet. És az előbb majdnem lenyeltem egy szálat a szakálladból.

 – Ezt honnan tudod? – kérdezte a festő, lejjebb kalandozva fejével az asszony elomló, de izmos testén. – Hogy védett vonalon beszélt.

– Ilyenkor minden környező zajt tisztábban hallani – suttogta a nő.

– A szakállammal vigyázz. Még az olló is alig viszi. – A szerető hirtelen végig is simította vele a feleségbőrt. – Egyszer fogadásból elhúztam vele egy szekeret.

– Csak viccelsz – kuncogott fel az asszony, beletúrva a férfi zsíros tincseibe. Az hirtelen felkapta fejét, tekintetük összekapcsolódott.

– Szerintem csak trükk – mondta pár másodperc múlva a festő, majd folytatta a testen, amit elkezdett. – Mindent felhasznál, hogy..visszamenj hozzá…meg akar ijeszteni…– suttogta  odalentről, aztán már nem beszéltek.

Aznap éjjel Annát remegő, földöntúli dörgés riasztottat fel álmából. Egy árnyék, ami még a falakon át is érzékelhető volt, lassan átúszott a ház felett. Fáradt szemeivel csak később vette észre, hogy a festő meredten állt az ablaknál, és a felhős éjszakai eget bámulja.

– Mi volt az? – nyögött fel Anna felülve.

– Valami nagy gép szállt el – válaszolt a férfi, lopakodó ijedelemmel hangjában.

– Láttad?

– A felhők felett volt. Kimegyek, körbenézni. – De nem mozdult.

– Ne menj – szólt csendesen az asszony, majd visszahanyatlott az ágyra. Később, mikor a telefon felriasztotta, a másik már nem volt a szobában.

– Igen? – nyöszörögte bele a kagylóba, melyet a feje melletti asztalkáról kapart össze: – Mi van már?

– Az eltűntek visszatérnek – suttogta a férje.

– És?

– Nem tudom, mi ez az egész. Akit bejelentenek, hogy eltűnt, hamarosan ismét felbukkan, mintha mi sem történt volna. Anna, ez nagyon furcsa, szeretném, ha itt lennél velem. Holnap kihallgatok egy eltűnt asszonyt, utána elmehetek érted, és…

– Hagyj minket békén! –  mordult fel az asszony. Az álom lassan visszakapaszkodott tudatába, miközben félig lehunyt szemmel a festő nyomait kutatta az éjben. A férje magyarázott még valamit a kagylóban, de hangja elhalkult, amint bedugta a párna alá.

Hajnalban egy hideg test nyomult hátához.

– Hol voltál? – kérdezte álmosan.

– Úsztam a patakban. Egészen megduzzadt az esőtől – jött a nyugodt válasz.

– Nem csak az…– simított hátra a nő.

– Pedig hideg volt a víz.

Reggeli közben aztán a festő sokáig meredten bámulta őt. Anna elnézett a szűk kis ablakon át a távolba, és nem szólt. Lassan szitálni kezdett az eső.

– Beszéltél a férjeddel? – kérdezte aztán a férfi megtörve a csendet.

A nő megrázta fejét, majd kiment fáért. Amint a friss levegőről visszatért az alacsony kis konyhába, ijesztően kellemetlen szag csapta meg orrát. Mintha egy hatalmas, izzadt hernyó költözött volna a padlódeszkák alá. Begyújtott a kandallóba, és közben végig magán érezte a fotelban ülő férfi tekintetét. Mikor a tűz pattogva beizzott, visszavonult a hálószobába, kezében egy kiolvashatatlanul vastag regénnyel. Kis tűnődés után aztán felkelt az ágyról, behajtotta, majd kulcsra zárta az ajtót.

Dél körül újból megcsördült a telefon.

– Mondjad – sürgette az asszony a hívót.

– Nagy a baj – hadarta férje. – Azonnal barikádozzátok el magatokat. Tartsd szemmel a fickót. Ne hagyd, hogy kimenjen a szabadba. Ha mégis, keríts egy baltát….

Anna eltartotta magától a kagylót, majd elszámolt magában tízig.

– …tehát nem azok jönnek vissza, akiket elraboltak – kapcsolódott be férje monológjába, mikor újból belehallgatott a műanyagba. – Valahol kicserélik az embereket, ilyen nem is tudom milyen szörnyűségekre. Lelőttem egyet, most viszik boncolni…elárulta magát…ja, igen: ez fontos…

– Mi? – kérdezte Anna fásultan. Valaki lihegett a vonalban.

– A szőrzete, a haja a másolatoknak nem tökéletes. Olyan, mint egy paróka, avagy álszakáll. Leesik, és ezzel elárulják...

Anna ekkor letette a kagylót.

– Te hallgatózol? – kérdezte élesen kiáltva, majd az ajtóhoz ugrott, feltépte.

A festő ott állt a bejárat melletti kisasztalnál, kezében feketén ragyogott a telefon.

– Én csak …– kezdte volna, de Anna már ott is termett előtte, és ütésre emelte kezét. Aztán a mozdulat megtorpant és ujjai lágyan belefonódtak a festő szakállába.

– Miért nézel így rám? – kérdezte közben csöndesen, de egyáltalán nem ijedten.

– Anna. A hajad – suttogta meglepetten a férfi.

Anna szabad kezével felnyúlt hosszú, valaha vörös és erős tincseihez. Egy maréknyi ujjai közt maradt.

A férfi szakállát persze már nem engedte el. Később levágta a testről, és az invázió befejezése után is évekig magával hurcolta.

vége 

Hirdess novellaversenyt. Díjazást ne ígérj. A legjobbakat keresd meg emailben. Kínálj nekik, mind az ötvenüknek, antológiabeli szereplési lehetőséget. Ezért kérj oldalanként annyit, amennyit csak mersz. Elvégre te csak segíteni akarod a tehetségeket, de ugye a számlák...Hát ez a sorsa a lenti írásnak. Korábban megjárta már a Hungarocont is, de ott nem tetszett. Én a hangulatát szeretem, és azt, hogy a rendszerváltáskori, vidéki, sci-fiért rajongó kamaszénem minden különössége benne van. Ja igen - az antológiában viszont nem lesz benne.

Hogyan szerettem meg a sci-fit?

Kilencvenhatban kezdődött, mikor az S…-i könyvtárból el akartam lopni az összes King-könyvet. Igazából én Stephen King- és horrorrajongó voltam egészen addig. Már megvolt a Ragyogás és a Holtsáv, de mindent akartam. Bizonyára ismeritek ezt az érzést, mikor nem elég elolvasni, birtokolni is kell. Mivel akkoriban S…-ben nem volt antikvárium, elhatároztam, a könyvtárból szerzem meg a hiányzó darabokat.

Megoldhattam volna egyenként. A poros polcok közt elbújva. Begyömöszölve a könyvet az alsónadrág, a nadrág és a póló rejtekébe. Hasat be, vállat előre, hogy ne látszódjék a pukli. De nem akartam várni, azonnal, egyszerre kellett mind.

Marika néni és Gizi néni voltak esténként az ügyeletes könyvtárosok. Május végén a földszinti nagy olvasó ablakait már naphosszat nyitva hagyták. Az orgona illata nekem azóta is földönkívüli dolgokat juttat eszembe. A terem sarkában, a pódium mellett, ahol előadásokat szoktak tartani, volt egy kis szekrény. Mikor nem volt a közelben senki, belenéztem. Takarítószerek, seprű, locsolókanna. Kivettem a kulcsot a zárból, s elballagtam.

Keddre időzítettem a dolgot, mert akkor korábban zártak. Az előtéren úgy vágtam át, hogy nem figyeltem a plakátokat. Soha nem figyeltem a plakátokat, melyek előadásokról, használtruha-vásárról vagy hegedűművész bemutatójáról szóltak. Nos, itt hibáztam.

Gizikének fájt a feje, ezért rám maradt a dolog aznap este.

Igazából tényleg szívesség volt, mert ötkor, záráskor kezdődött.  A hétköznapi időpont miatt. Hogy aki munkából jön, az is odaérjen. Mintha olyan sok dolgozó emberre számíthattunk volna.

Pontosan nem is tudtam, ki volt a meghívott író. Gizike szervezte az egészet. Az ürgének csak pár könyvét tartottuk, névről én addig nem nagyon ismertem. Gizike mondta, hogy a városban él pár éve. És ír. És hogy szívesen eljönne egy író-olvasó találkozóra.

Kiplakátoltuk még előző héten. Nem mintha sok rajongóra számítottunk volna. Az ilyen találkozókra a magányos emberek járnak. És akik tényleg szeretik az adott műfajt. Persze, akkoriban a sci-fit még többen olvasták. Sokszor előjegyzésünk volt egy-egy híresebb szerzőre. Név most nem jut eszembe.

Négykor összehúzogattam a székeket, kiraktam a kisasztalt a pódiumra, rá kancsó vizet, poharat. Reméltem, hogy az Író úr pontos lesz. Ha tényleg többen jönnek, és ő késik, az rosszul venné ki magát. Aztán elmentem kávézni.

Zárás előtt fél órával elbújtam a szekrényben. Azt hiszem, észrevettem a székeket, az asztalt, s a kancsó vizet. De tizenvalahányéves fejjel nem tudtam kikövetkeztetni, mi készül. Lehet, ha tudom, akkor is végigcsinálom.

Valaminek szúrós szaga volt odabenn, és vigyáznom kellett, meg ne lökjem a partvist. Avagy a vödröt. Alul, felül szellőzőrács volt, annak résein bámulhattam kifelé. Az üres, neonfényes olvasóterem mintha várt volna valamire. Olyan volt, mint a Ragyogás szállodájának hallja.

Tudtam, hogy nincsen riasztó, de most mégis a sarkokat lestem. Piros fényvillanást, fehér ipari kamerát kerestem. Persze, nem volt semmi ilyesmi. A könyvtár teteje évek óta beázott. Vödrökkel fogták fel a vizet eső idején. Hogy kerülne ide riasztóberendezés? Amúgy a tervem egyszerű volt. Megvárom, míg rám zárják a könyvtárt, leoltják a fényeket, és egyedül maradok. Akkor majd előbújok rejtekhelyemről, aztán kinyitom az egyik földszinti ablakot, és elegánsan távozom, kezemben a könyvekkel.

Háromnegyedkor beültem a hátsó sorba a Kiskeggyeddel, és vártam. Lassan szállingózni kezdtek. A szokásos csapat. Kálmán bácsi, aki minden ilyen esti rendezvényen ott hörögteti asztmáját. Két fiatal, feketébe öltözve. Csak együtt akartak lenni egy csöndes helyen. Egy idősödő, szemüveges úr. Aktatáskás, precíz, érdeklődő típus, talán rossz házasságból menekülve. Fiatal férfiak, kezükben rongyosra olvasott kötetekkel. Nos, ők valódi rajongók voltak. Régebben valami játékosklubot akartak csinálni a kisteremben. Gizike küldte el őket. Öt órára ennyien gyűltünk össze. És az Író úr még sehol

Letettem az újságot, és körbesétáltam. A társaság fészkelődött, izgett-mozgott, halkan beszélgettek. Eszembe jutottak a hatvanas-hetvenes évek, mikor nagy írók jártak nálunk. Akkor tényleg dugig volt a terem. Még az ajtóban is álltak. A padlón ültek. Most – minden más lett. Különös, érthetetlen alakok jönnek felolvasni. Amiket előadnak, nem épp szépirodalom. Még ha ők dacosan hisznek is benne. Leültem, és az újsággal legyezgetni kezdtem magam. Meleg, szép májusunk volt.

Jó pár perc késéssel aztán befutott végre az Író, aki először nem is tűnt különösnek.

Amikor láttam, hogy Marika néni beül a hátsó sorba, tudtam, baj van. Azt hittem lebuktam és most így akar megszégyeníteni. Hogy ott ül, míg elő nem jövök. Ha kell, három nap, három éjjel. Elhatároztam, inkább szomjan halok, de nem adom fel magam. Aztán sorban jöttek a többiek is, és rájöttem, meg kellett volna nézni a plakátokat. Az öreg, kehes nyugdíjas, a csaj meg a srác, a szemüveges fazon, meg azok a sutyorgó férfiak – mind szépen leültek, és felém bámultak. Pontosabban az asztal és a kancsó víz felé, melyeket még épp láthattam a rácson át. Ekkor értettem meg, hogy ma este valamiféle program lesz.

Felnyögtem, és hátradőltem, de az utolsó pillanatban megállítottam a mozdulatot. Egy seprő nyele simult a gerincemnek. Féltem, feldöntök valamit a szűk helyen. A King-könyvek hirtelen elérhetetlenül messzire kerültek. Éreztem, lábamba lassú fáradtság kúszik, talpam zsibbad, és szám kiszárad. Fogalmam sem volt, mennyi ideig fog tartani, de még el sem kezdődött. Vártunk valakire, aki nem akart jönni. Számolni kezdtem magamban, és nyolcszázhuszonnégynél bejött a terembe az a fickó.

Egy nagy szatyor volt nála, egyből gondoltam, a könyvei. Magas volt, nagyon magas, sovány és gondterhelt. Arca keskeny, a fülei nagyok, mint az unokatestvéremé. Felálltam, és kezet fogtunk. Olyan hideg szorítása volt, mint egy kőszobornak. Nagy ballonkabátot viselt, mikor előre ment, láttam, a háta kipuklisodik. Szegény nyomorult, gondoltam. Mindig viszolyogtam a púposoktól. És ahogy leült, ivott, és kirakta a könyveit az asztalra - ez az idegenkedés csak erősödött bennem. Úgy éreztem, mintha egy bogarat figyelnék. Egy céltudatos, magányos és szomorú csótányt. Erőt vettem magamon, odamentem hozzá. A fülébe súgtam, hogy fél hétig, hétig van időnk. Aztán zárnunk kell. Önkormányzati rendelet miatt – hazudtam. Kis ideig hallgatott, nézett maga elé. Aztán bólintott, de egyszer sem pillantott rám. Fojtott, savanyú szaga volt, mint a friss csalánnak.

Visszamentem a hátsó sorba, és csak azért se figyeltem arra, amit beszélni kezd. Felvettem az újságot, hogy olvassak.

A fazon mély, öblös és zengő hangon beszélt, úgy, hogy figyelni kellett rá. Először azt gondoltam, ez jó, mert legalább elmegy az idő. Aztán, mikor meghallottam, hogy sci-fit ír, sóhajtottam egyet.

Nem mintha bármi bajom lett volna a fantasztikus irodalommal. Csak - kamasz létemre - gyerekesnek tartottam. Mindenféle űrhajók és lézerpisztolyok. King miatt azt gondoltam, az érdekes dolgok odabenn vannak, nem az űrben. A személyiségben.

Ez az ürge pedig épp ellenkezőleg vélekedett. Egy trilógiát emlegetett, melyet folyamatosan bővíteni akar. A könyvei mind ugyanarról a bolygóról szóltak, mely pontosan négy egész huszonnyolc fényévnyire van a Földtől, valahol a Proxima Centauriban. Gondolom, lemérte. Ekkor jelentkezett a szemüveges férfi. Mindenki ránézett, az író pedig intett neki. A szemüveges felállt, és remegő hangon elmondta, hogy olvasta az író úr összes könyvét. És hogy hibákat talált benne. Csillagászati szempontból. Majd visszaült, mint aki jól végezte a dolgát. Mindenki az író felé lesett, és várt. Ő megköszörülte torkát, és azt monda, nem csillagász. És hogy nem is tartozott a hajó legénységéhez.

Először nem értettem semmit. Volt egy mondat, ami után nagy csend lett. Erre néztem föl. Az egyik fiatalember a hármasból épp felpattan, hogy jól hallotta-e. Mire az Író úr bólogatott. Az űrhajó, mellyel érkezett, a Bakonyban zuhant le jó pár éve. Senki nem élte túl rajta kívül a katasztrófát. Minden olyan gyorsan történt.

Ezekre a szavakra egy másik fiatalember is felállt a trióból, széttárta a karját. Miért nem adtak le vészjelzést. Másrészt – és felmutatta a könyvet – ezek szerint minden, ami itt le van írva: az valóságos. Ezt is kérdésnek szánta. Én nem épp ilyen kérdésekre számítottam.

Az Író erre is csak bólogatott, majd azt felelte, hogy adtak le jelzést a központi bolygónak, de mire ideér a segítség – az hosszú idő lesz. Sóhajtott.

Ekkor gondoltam először, hogy be kell fejeznünk ezt a bohóckodást. Lecsaptam az újságot, és körbenéztem. Látszólag mindenki elsiklott a hallottak felett. Kálmán bácsi a zsebkendőjébe bámult. A két fiatal vadul csókolódzott. A szemüveges úr jegyzetelt, néha idegesen a pódiumra nézve. Csak az a három figyelte feszülten az Író urat. Közben valahonnan irritálóan édes szag terjengett, de már nem az orgonáé.

Megköszörültem a torkomat. Az álló férfiak rám néztek, és zavartan visszaültek a helyükre.

Akkor, mikor az író azt mondta, hogy úgy néz ki, hosszú ideig a Földön kénytelen tartózkodni - akaratlanul is Marika nénire pillantottam, kinek a feje a hátsó sorban egyre vörösebb lett. Bizonyára azt gondolta, amit én. Hogy valami ugratásnak vagy kandi kamerás dolognak az áldozata. Megköszörülte a torkát, és élesen azt monda, hogy a regények miatt gyűltünk össze. Erre mindenki kérdőn pislogott az asztalnál ülőre. Ő pedig nyugodtan töltött magának, ivott a vízből, majd azt mondta, így van. Amíg itt van, és körbemutatott, neki is élnie kell valamiből. Jobb híján - tud mesélni a bolygójáról. Mivel összehasonlító antropológus, nagyjából ismeri saját világának minden fontosabb részletét. Erről szólnak a könyvei is.

Ekkor úgy tűnt, Marika néni végérvényesen átveszi az irányítást. Mint aki nem is hallotta az előzményeket, kérdezte, hogy mit kell tudni erről a bolygóról.

Az író épp válaszolni akart, mikor ismét nyújtotta kezét a szemüveges úr. Marika néni összerándult a kérdésére. Miért nem hallottunk az űrhajó becsapódásáról.

Erre persze az író is megakadt.

Nem tudom, mikor kezdődött. Azt gondoltam, valami vicc az egész, Gizike szervezte ugratás, vagy egy abszurd, élőszereplős amatőr színtársulat próbája. Ionescu írt ilyeneket meg Pirandello. De senki nem nevetett, sőt, volt, aki nem is figyelt a dolgokra. Az az őrült odafenn pedig elkezdte magyarázni, hogy a hajója lakatlan, erdő borította részre hullott, a hajnali órákban. A maradványokat ő maga tüntette el.

Mindig is tudtam, hogy belefutok majd egyszer egy eszelősbe. Ez a sok fantasztikus regény előbb-utóbb az ember agyára megy. Vártam, hogy majd valaki, egy olvasónk komolyan vegye azt, amit olvas. Hogy elhiggye vagy átélje. Hát itt volt.

Először be akartam rekeszteni az egészet. Mire jó ez a bohóckodás. Otthon vár a család, én pedig ezt kell hallgassam. De inkább dühös lettem, hogy ilyen létezik. Hogy ezt az egész marhaságot van, aki meg meri csinálni. Itt és most és velem. Végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, mivel tudom beléfojtani a szót.

Pont a galaktikus küldetéseiről beszélt. Hogy hány naprendszert bejárt már. Amikor felálltam, rám nézett, és belefagyott a szó.

Amikor Marika néni felállt, láttam, az író előredől székében, és hátranyúl. Az a három fazon és a szemüveges figura nagyon figyelte őt, de a helyzetemnél fogva csak én leshettem ki, hogy valamit meghúz kabátja hátoldalán. És ekkor a púpja, amit már korábban észrevettem, megmoccant.

Marika néni közben csak annyit kérdezett, hogy ha mindez igaz, és az író úr egy idegen civilizáció küldötte - itt elhallgatott, gúnyosan körbenézett a többieken - akkor miért árulja el magát könyveiben, és miért fedi fel kilétét most őelőttük. Mielőttünk.

A férfi az asztalnál felállt, de én már csak a púpjának a tekergődzését, mozgását figyeltem. Majdnem sikoltottam, mert olyan volt, mintha egy zsák kígyó lenne a kabátja alatt. Persze aztán mind rájöttünk, hogy nem kígyók voltak.

A kérdésemmel jól a sarokba szorítottam. Láttam a többieken is, hogy végiggondolják ezt az egészet. Hogy egy idegen pont itt, S...-ben, egy májusi estén  árulja el nekünk a titkát. Hát ez már mindennek a teteje.

Az Író úr arca megrándult, de nem dühös, hanem beletörődő lett. Felállt, megvonta vállát. Neki is élnie kell valamiből, ismételte, majd lerántotta a kabátját.

Aztán már csak arra emlékszem, amit mesélt. Mert akkor mind rájöttünk, hogy milyen nagyszerű elbeszélő. Volt ez az édes szag és csiklandó érzés a lábam szárán. Aztán jöttek a képek. A bolygója, ahogy az emlékeiben élt. A két hold, a bíbor szavannák, a legyezőszerű szárnyukon tovasikló madarak. Nagy, üvegszerű városok. Csupa él és torony és csúcs mindegyik. Kerek nyílásaikon át fel- és lefelé áramlik a testek, apró pontok tömege a falakon. Mert mindenki tud mászni és kúszni a vízszintes felületen. Arrébb egyesek lebegő gömbökben utaznak, nekivágnak a síkságnak a másik város felé. Lent, távolabb sárga színű folyó kanyarog. Ott végre közelről bemutatja nekünk népének igazi arcát. Vígan surrogó hangjukon kiabálva fürdenek és pancsolnak a vízben fajtársai.

Sikoltottam? Nem. Nyögtem avagy sírtam vagy rángatóztam? Meglehet. Az öklöm a számba volt. Napokig ott marad majd a fogam nyoma bütykeimben. Mindenesetre először azt gondoltam, valamit beszívtam abban a kis helyiségben. Hígítót, vagy más vegyszert. Akkoriban már elég sokan szipuztak a városban, tudtam, mit tesz az emberrel.

Az író ugyanis felállt, mondott valamit Marika néninek, majd levette magáról a kabátot, és az emberi külsőt. Egyetlen mozdulattal rántotta le, mintha csak valami ruha lenne a haj, a fej, a karok, a lábak kavalkádja is. Elterült odalenn a padlón ez az egész dolog, és megláthattuk őt teljes valójában.

A legfurcsább az volt, hogy senki nem kezdett el kiabálni. Csak figyeltek rá, szótlanul, némán és tűnődve. Még a párocska is abbahagyta a csókolózást. A lányt ismertem, felettem járt a suliban. Csak később jutott eszembe, hogy az édes szag, ami szétterjengett lassan az egész találkozó alatt, az volt az oka a dolognak. Hogy nem úgy reagáltak, mint én. Mert én az öklömet haraptam a félelemtől. És az is csak jóval később, az éjjeli utcán sietve, fejfájós zavarodottsággal ötlött fel bennem, hogy alighanem a hígító szaga semlegesítette az általa kibocsátott bűvös illatot. Én amiatt nézhettem végig az egészet.

A beszámolója alapján világosan láthattuk, hogy néznek ki. Nagyon valóságos volt, azt gondoltam, ha kinyúlok, megérinthetem a folyóban fürdőket. Éreztem az arcomon a vízpermetet.

Fiatal egyedek lehettek, sárgás, vastagnak tűnő bőr borította hengeres testüket. Alul, ahol a lábaknak kellett volna lennie, apró kinövéseken másztak a partra. Mintha ezernyi kis görgő vitte volna őket. Szólni akartam, hogy ez hiba, lehetetlen tényező, mivel a természet nem tud kereket gyártani. A forgó csapágyat nem hálózhatja be érrendszer – biológiai képtelenség, olvastam az Élet és Tudományban. De inkább csak néztem az önfeledt játékot a lila ég, az ultramarin nap alatt.

Tudtak úszni is, és mikor kibukkantak a vízből, mindig, újból és újból megriadtam felsőtestük látványától. A hengeres forma ugyanis egyetlen nagy, fejszerű tömegben végződött, melyen mint gallér, körben csápok százai tekergőztek. Némelyik két-három, négy méterre is elnyúlt a vízben. A fejük tetején pedig három, szinte emberi szempár csillogott a…fenéknyílásra emlékeztető száj fölött.

Azt hiszem, a lények mosolyogtak rám.

De mindez még valóban lehetett volna csupán egy látomás. Azonban amikor összeszedtem magam, mozgást vettem észre lenn. Jobban megnéztem a padlót, és láttam, hogy amit eddig a szőnyeg mintájának tűnt - azok igazából csápok. Hátraléptem, a seprő pedig eldőlt. Halkan koppant a falon, mire Ő megpördült és a szekrény felé lesett.

Nem tudom, hogy a púpjából előtekergődző csápok mikor érték el a társaságot Csak az volt biztos, hogy mindegyikőjük bokájára rátapadt egy nyúlvány. És valamiképp, a szaggal párosulva köze lehet ahhoz, hogy az emberek bambán, elrévedve és mosolyogva néztek maguk elé.

Ami miatt csönd volt, egészen a seprű hangjáig.

Azonnal felém mozdult, odajött a szekrényemhez. A nyúlványok úgy tekergődzött a három szem alatt, mint annak a görög izének a haja. Próbáltam hátrahúzódni a szekrényben. Próbáltam fegyver után nézni. Megfogadtam, ha kinyitja az ajtót, kinyomom az egyik szemét. Vagy kettőt.

De nem nyitotta ki. Állt egy pillanatig, befelé meredve, a szellőző nyílását vizslatva. Csupán pár centire volt egymástól a fejünk. Ekkor éreztem meg teljes töménységben a szagot. Volt valami szúró érzés is, odalenn, de arra nem figyeltem. A redő nélküli, nagy, összetett szemek fókusza tartott fogva. Aztán elment. Visszagörgött az asztalhoz, közben behúzta a csápjait. Felnyögtem, és minden hirtelen olyan valószínűtlen lett. Amikor felé néztem, már felvette ruháját, ismét egészen emberinek tűnt. Lassan kisimult rajta az álca. Púpjában még izegtek-mozogtak a csápok. De már nem hittem el én sem, amit az előbb láttam.

Az édes szagra riadtam fel. Nem orgona volt, sokkal töményebb, és eszembe jutott róla az álmom, a bíborszínű bolygóról, a furcsa napról és a két holdról…de ekkor már mocorogtak körben a többiek is, felálltak, megindultak. Tudtam, hogy ismét látnom kell azt a világot, ezért mögöttük én is az asztalhoz mentem. Készségesen dedikált mindenkinek. Olyan lelkesen vettük a könyveit, mintha ingyen adná. Volt, aki hármat vitt. Én nem kértem dedikálást, gyorsan fizettem, és elhátráltam. Aztán az Író urat méregettem, aki a pénzt számolgatta. Hallgatósága szétszóródott a teremben. Úgy tűnt, valamiért még senki nem bír elindulni. A könyv borítóját nézegették, zavartan lapozgatták. Mint aki rossz álomból ébredt, szemüket dörzsölték, tétován várakoztak. Valamit mondani kellet, ezért a pódium szélére lépve én szóltam hozzájuk

Marika néni zárta le az eseményt, hazaküldve a társaságot. Ami előtte, mint egy csapat zombi, felvásárolta az összes könyvet.

Bennem is megfordult, hogy veszek egyet. Idegen, hirtelen jött ötlet volt. Hátha tényleg jól ír. De fel kellett volna adnom magam. Így hát maradtam, lapítottam, meghallgatva, ahogy Marika néni megköszöni a színes beszámolót, és berekeszti a találkozót. Fogalmam sem volt, miről beszél az öreglány. Pár kérdés hangzott csak el, semmi más. Nem volt itt semmiféle beszámoló. Csak…üresség.

Úgy éreztem, a lábaim kőből vannak, és az életem adtam volna egy pohár vízért. Mire Marika néni leoltotta az üres teremben a villanyt, fél hét lett.

Szinte kiestem a szekrényből, majd elemlámpám árnyékolva elindultam, hogy megkeressem a King-könyveket. A fáradtságtól, vagy a sötétben való bolyongástól eltévedtem a sorok közt, és végül azon kaptam magam, hogy kábán lapozgatok valamit.

Egy ismeretlen polc előtt álltam, a számozása alapján tudományos műveket tartottak itt. Hosszú, unalmas leírást olvastam, és mire észhez tértem, hirtelen eltüntettem a könyvet az alsónadrág, nadrág, póló Bermuda-háromszögében. Ezzel a zsákmánnyal indultam haza, a Kingek nélkül, mégis elégedetten.

És otthon remegő kézzel vettem elő szerzeményem, majd néha megvakarva bokámon az érthetetlen kis sebhelyet, egész éjjel olvastam, mint annak idején a Cujot. Pedig a címe baromi unalmasnak tűn: A könyvkiadás alapjai.

Amikor az Író úrék megérkeztek, Gizikém épp kávét főzött. Nem számítottunk nagy hallgatóságra, és nem is voltak sokan. Régebben a sci-fi jobban ment, most örültünk, ha tucatnyian eljönnek egy ilyen találkozóra.

Leültettem őket a pódiumra, és kimentem, meginni a kávémat. Gizike akkor mondta, hogy már volt itt ez a fazon. Jó tíz éve, mikor a városban élt. Nem emlékeztem rá, pedig valahonnan ismerős volt a neve. Csak két nap múlva, mikor eszembe jutott, ellenőriztem a polcomat otthon. Tényleg megvolt egy könyve. Esküdni mernék, soha nem olvastam, de megvettem. Ahogy - udvariasságból talán - most a legutóbbit is, a találkozón.

Mindenestre az Író úr nem volt nagy szám, mint előadó. Elkezdett beszélni valami idegen civilizációról, én pedig hátul sustorogtam Gizikével. A közepe táján jöttünk rá, hogy ismerjük a másikat is, a Kiadó urat. Ő hozza össze a könyveit – mondta a bevezetőben az Író úr. A város szülötte. Tette hozzá. És igaza volt. Hirtelen beugrott mind a kettőnknek, és mondtam is Gizikének, hogy ez a K...-fiú. Aki annak idején – mint egy megszállott - mindent elolvasott a könyvkiadásról. Meg is lett az eredménye, mondta Gizike.

Egyébként tényleg nem volt semmi érdekes vagy emlékezetes aznap este. Csak az az erős, édes szag.

vége