Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2017. szeptember 17. 08:55 - Valmont

Balindali Tercsi halálának különös esete

image.jpg

Az írás  valós magvát nagyanyám mesélte, aki az elmúlt években, mióta a kilencvenet betöltötte, jobbára a múlt rossz emlékeiből válogat csak, ha beszélgetünk. A lényeg, hogy valóban volt egy ügy ******-környékén a 30-as években, melyben a gazdag parasztfiút terhes szeretője agyonlövésével vádolták meg. A lány állítólag még élt, mikor a gyilkosa elásta. A fiú apja minden követ és pénzt megmozgatott, így enyhe ítélet született, no meg az alábbi dalocska. Azt hiszem, már csak nagyanyám emlékszik mind a dalra, mind az esetre a mi világunkban, mert mindkét család ága elhalt azóta. De lehet, tévedek, így a neveket megváltoztattam némiképp. Illetve a történet kifutását is, úgy, hogy ne legyen benne semmi félelmetes vagy véres, semmi kézzelfogható horror, csak egy kínzó rossz érzés, az, hogy talán nem látjuk a fától az  erdőt. Ami végzetes lehet egy keresztúton. 

 

Keresztúton

 

Ki hallotta a Megyerben mi történt?

Babindali Tercsit bizony megölték” 

népdal

                                                                                                      

– Én aztán nem tudom, mi az a vlogger – mondta az emberke, miközben felhajtotta a motorháztetőt, mely forrón és sötéten tágult, akár egy cápa szája. A lány az autó üvegén át a fiúra nézett, és olyan elbűvölően mosolygott, hogy annak beleremegett a szíve, mert ebben a mosolyban benne volt, hogy ők tudják, mi az a vlogger, mert ők azok, és még fiatalok, és még előttük az élet, szemben ezzel az emberkével, segítőjükkel, önzetlen jótevőjükkel, aki már hatvan felé közelít, szinte kidagad a túlságosan szűk, fekete öltönyéből, kerek és kopasz kis fején csillog az izzadtság.

– A vloggerek videókat töltenek fel a YouTubre olyan dolgokról, melyek érdeklik őket és a nézőiket – mondta a lány és ő is belebámult a vezetékek, csövek és fém idomok kuszaságába. – Mi például régi, megmagyarázhatatlan gyilkosságokat dolgozunk fel. Járjuk az országot, meglátogatjuk a helyeket, ahol elkövették őket, és csinálunk egy helyszíni riportot, miközben elmondjuk, szerintünk mi, hogyan és miért történt.

Az emberke benyúlt a motortest mögé, megragadott valamit, és óvatosan megrángatta. A fiú kiszállt az autóból, és odament hozzájuk, átkarolt a lány vékony derekát. – Lát valamit? – kérdezte kíváncsian.

Az emberke megcsóválta fejét: – Egyelőre nem. Talán a karburátor. Vagy a benzincső. Lehet, alá kellene feküdnöm.

– Ne piszkolja össze magát – ellenkezett a lány. – Majd hívunk egy autómentőt.

– Itt a hegyek közt nagyon nehéz telefonálni – vont vállat az emberke, majd zsebkendőt vett elő, megtörölte tarkóját, aztán gondosan összehajtogatva farzsebébe rakta. A lány elővette csillogó kis telefonját, ellenőrizte, majd bólintott: – Hm. Tényleg. Nincs jel.

– Van pokróc hátul – intett a fiú a csomagtartó felé, és már ment is érte. – Azt leteríthetjük, hogy ne piszkolja össze magát.

– De biztos nem siet? – kérdezte most a lány az emberkét, aki ismét matatott valamit a motor környékén.

– Ugyan, ráérek – mondta az, majd felpillantott rá, szeme kicsit összeszűkült, mint akinek eszébe jut valami. – És most miről akartak forgatni?

A lány mély levegőt vett: – 1959-ben történt egy gyilkosság, ezen az útszakaszon, úgy véljük, pont itt, ebben a kereszteződésben.

Elsétált a kocsitól a négy út összefutó csomópontjába, majd körbefordult. Északról hegyek határolták a kilátást, melyek dél felé lankákká szelídültek. Erdők és szántók vegyesen váltogatták rajtuk egymást. Az utak mentén mindenhol kukoricás volt, feljebb, ahol az autójuk megállt, egy árnyas akácerdő nyújtózott.

– Az erdő mögött lakott egy nagyon szegény család, az apa kondás volt, egyedül nevelte világszép lányát, Tercsit. Balindali Tercsit.

– Furcsa név – jegyezte meg az emberke. Lehajolt, benézett a hűtő alá, majd vöröslő fejjel fordult ismét a lány felé, aki még mindig az út közepén állt, és az erdőt bámulta. – És, mi történt vele?

A fiú folytatta, miközben mellé lépett, és nyújtotta a pokrócot: – Állítólag a környék legszebb lánya volt, csakhogy a szegénységük miatt nem sok udvarlója akadt. Persze az igaz szerelemnél a pénz nem számít, ugye drágám? – kérdezte a lánytól. Az összevonta szemöldökét, és csípőre tette a kezét, felháborodást mímelve: – Nagyon úgy tűnik, tekintve, hogy még mindig albérletben lakunk.

– Keresem a közös lakásunkat – szabadkozott a fiú, közben segített az emberkének a pokrócot eligazgatni a földön.

– Tavasz óta ezt mondja – panaszkodott a lány.

Az emberke letérdelt, meglazította nyakkendőjét, és kigombolta a legfelső gombot ingjén. – De mi történt ezzel a Tercsivel? – kérdezte lihegve, majd lassan leereszkedett, és befeküdt az autó alá.

– Ja igen – kapta el a szót a lány –, a lényeg, hogy beleszeretett a környék egyik legmódosabb gazdájának a fiába. Akinek az apja valahogy megúszta a kulákosítást, ő lett a téesz vezetője. A fiút, Paja Gergőt pedig mindenki csak úrfinak hívta. Kijárt a kondás tanyájára lóval, de nem udvarolt Tercsinek, mert az apja úgyse engedte volna a házasságot, csak…szórakozott vele. A férfiak már akkor is ilyenek voltak – tette még hozzá, és durcásan grimaszolt a fiú felé, aki ott állt az emberek autó alól kilógó lába mellett. Nézte fehér, sápadt bokáit, és rajtuk a fekete zoknit, mely túl rövid volt.

– A lényeg, hogy állítólag a lány teherbe esett – vette át a szót, és leguggolt a kocsi mellé, hogy az odalent fekvő jobban hallja a szavait. – És ekkor Paja Gergő bepánikolt. Később, a bíróságon azt mondta, nem tervezte el a dolgot…

– …de akkor miért volt nála a pisztoly? – vágott közbe a lány.

– Milyen pisztoly? – jött az autó alól a fojtott hang.

– A perről szóló cikkek szerint a fiú találkozóra hívta Tercsit. Ide, a kereszthez – magyarázta a lány izgatottan, és az árok szélén sötétlő kőtömbre mutatott. Krisztus arcát  odafenn elkoptatta az eső, csak egy gömbölyű, szemek nélküli, világtalan maszk volt a helyén. – Nem volt jó ötlet. A keresztút a néphit szerint mindenféle rossz kiindulópontja. Itt gyülekeznek a boszorkányok, mielőtt elindulnak a boszorkányszombatra. Itt kell elvágni a fekete kakas nyakát, ha sült véréből jósolni akarunk – a lány körbe-körbe járt az út közepén, és közben számolta ujjain, amiket sorol. – A keresztútnál elásott halott visszajár kísértetként. Éjfélkor keresztúton lenni balszerencse. És még van egy csomó minden, csak most nem jut eszembe. De a lényeg, hogy a keresztút egyszerre összegyűjti és generálja is a rossz dolgokat, mint egy üveglencse a nap fényét – ujjaival most képernyőt formált, és körbeforgatta a tájon.

– Gyere már beljebb az útról – szólt rá a fiú, majd kezét nyújtotta az emberkének, aki közben kihúzta magát az autó alól. Felállt, leporolta nadrágját, fogta a visszapillantóra akasztott öltönykabátját, és magára ráncigálta.

– Miért? Nem jár erre senki – mutatott az üres útra a lány, majd az idős férfira nézett, aki ismét elővette zsebkendőjét, és megtörölte homlokát.

– Na, hát lehet, hogy van valami ebben a keresztút dologban, mert maguknak sem hozott szerencsét ez a hely – bólogatott mosolyogva az emberke. – Azt hiszem, kilyukadt a benzincső, és szép lassan kifolyt az üzemanyag. Nem jelezte ki a műszerfalon, hogy fogytán van?

– Á, évek óta nem működik ezen az ócskaságon semmi – legyintett a fiú. – Nézem a kilométert, az alapján tankolok.

– Nos, akkor ez van – tárta szét a karját az emberke. Lecsukta a motorháztetőt, majd arrébb sétált, öltönykabátja zsebéből fém cigarettatárcát húzott elő, komótosan rágyújtott. – De most már meséljék el, mi történ ezzel a Tercsivel.

A fiú közelebb ment hozzá, mohón nézte, a füstöt, majd megköszörülte torkát, és így szólt: – Kérhetek egy szálat?

– Persze, milyen udvariatlan vagyok – kapta elő a tárcát az emberke, majd nyújtotta a fiú felé.  – Nem kellene visszaszoknod – szólt rá a lány, és nézte, ahogy a másik az emberke csiholta láng fölé hajol.

– Én se szólok bele, ha megeszel egy tábla csokit, vagy egy üveg ecetes uborkát – mondta a fiú, miközben mélyen letüdőzte az első slukkot, hogy a füst a következő mondattal együtt jöjjön ki a száján: – De hogy válaszoljak a kérdésére, igazából senki nem tudja, mi történt Tercsivel. És épp emiatt olyan érdekes ez az eset, emiatt akarunk róla csinálni egy anyagot. Ez lesz a hatodik feltöltésünk. És már van pár ezer feliratkozónk.

– Egész pontosan ezerkétszázhuszonegy – javított ki a lány. –  A feliratkozó olyan ember, aki jelzi, hogy kíváncsi a dolgainkra – magyarázta az emberke felé fordulva. Majdnem magasabb volt nála, így szinte látta az őszülő hajában terpeszkedő kopasz foltot.

– Értem – nyugtázta az megértően mosolyogva. – De még mindig nem mondták el, mi történt a lánnyal azon az éjszakán.

– Valóban éjszaka találkoztak – hagyta jóvá a lány. – Lehet, pont éjfélkor.

Kis időre csönd lett, de ezt egyikőjük se vette észre.

– Paja Gergő azt vallotta a tárgyaláson, veszekedtek. A gyerek miatt. A fiú el akarta vetetni – folytatta aztán a lány halkabban. – És elöntötte őt a düh. Talán rájött, nem az fog történni, amit ő akar. Végiggondolta, hogy mit fog ehhez szólni az apja.

– És ekkor rálőtt a lányra – fejezte be a másik.

– De talán csak megsebesítette. Nem látta jól a sötétben, csak azt, hogy összecsuklik az úton – folytatta lány, és az öltönyös emberke pedig hol rá, hol társára nézett, mintha teniszmeccsen lenne.

– Elszaladt – így a fiú. – Egészen hazáig. A pisztoly útközben eldobta.

– Aztán – emelte fel ujját figyelmeztetően a lány – a kertkapujukban elöntötte őt a bűntudat. És visszament, visszajött ide, a tett helyszínére. Ám a lányt már nem talált meg. Pedig hajnalig kereste.

– A bíróság szerint ennél a pontnál hazudott – egészítette ki a fiú. – Visszament, de egy ásóval. És nagyon is megtalálta a testet, aztán pedig elásta valahol.

– Hetekig keresték a környéken a sírt. Még kutyákkal is – bizonygatta a lány. – Ám nem akadtak nyomra. Tercsit szó szerint elnyelte a föld.

– És mi történt a fiúval? – vetette közbe az emberke.

– Az apja megkent mindenkit, a nyomozókat, a bírót, az ügyészt, az össze pénzük ráment állítólag, hogy enyhe ítélet szülessen – mondta a fiú, majd szívott egy utolsót a cigarettából, amitől köhögni kezdte.

– Na, látod? – szólt rá a lány. – Minek csinálja, aki nem bírja? És ez más helyzetekre is igaz – tette még hozzá kajánul, aztán visszafordult az emberke felé: – A lényeg, hogy nekünk van egy elég vad elméletünk, és ezt akarjuk bemutatni a filmünkben.

– És mi lenne az? – kérdezte az emberke, aki ugyancsak végzett a cigarettájával, így a sarkán nyomta el, majd a csikket az árokba dobta.

– Azt gondoljuk, van egy titokzatos harmadik a történetben – kezdte a fiú izgatottan, és közelebb jött hozzájuk, pontosabban lány mellé, hogy testük összeérjen. Az emberke velük szemben, az autójuk oldalának támaszkodva állt, és bámult rájuk vizenyős, apró szemeivel. – Valaki erre jött aznap éjjel, egy ismeretlen, és összeszedte a vérző, félig eszméletlen lányt.

– És elvitte magával – vette át a szót a másik. – Talán a környéken lakott. Talán csak átutazott itt. Mindenesetre eltüntette a lányt.

 – De mit csinált vele? – értetlenkedett az emberke.

– Ez jó kérdés – mondta a fiú. – Lehet, meggyógyította. És aztán fogva tartotta élete végéig.

– Lehet, közben Tercsi megszült. És a gyerek életben maradt – bólogatott a lány. – És az ismeretlen felnevelte.

– Talán Tercsi belehalt a szülésbe – találgatott a fiú. – Talán az ismeretlen ölte meg. Még terhesen. Vagy a szülés után.

– Mindenesetre úgy véljük, hogy a történet nem úgy zárult, ahogy azt a bíróság gondolta, nem gyilkossággal és halállal, legalábbis nem itt, és nem azon az éjszakán – mutatott körbe a lány. – Erről fogunk beszélni a filmünkben – zárta le a másik, mire mind elhallgattak.

A délutánba forduló nap leragyogott a kukorica zöldjére, az aszfalt szürkéjére és rájuk, hármójukra.

– Elvihetem valamelyikőjüket a városba. Ott biztosan találnak egy autómentőt – törte meg a csendet az emberke. A lány és a fiú egymásra nézett.

– Jó ötlet – hagyta jóvá a lány.

– Menj te – mondta a fiú, miközben átfutott rajta egy kényelmetlen érzés, hogy valamit elfelejtett vagy valami elkerülte a figyelmét, olyan, mint amikor az utcán azon tűnődünk, hogy kihúztuk-e a vasalót.  – Nem akarlak egyedül hagyni itt. Addig csinálok pár felvételt.

A lány egy pillanatig tétovázott, de nem olyan sokáig, hogy az kellemetlen legyen: – Rendben – mondta aztán, és a mögöttük feketéllő kőkeresztre mutatott. – Ez legyen benne. Jó lesz vágóképnek. Nappal szembe vedd fel, és szürkézzük majd ki, hogy fenyegetőbb legyen.

A kocsihoz sietett, kivette táskáját. A fiú utánament, gyengéden átölelte, és megcsókolta: – Vigyázz magadra – súgta a fülébe, aztán hátrébb lépett, majd csak nézte, ahogy azok ketten távolodnak, el, az emberke út mentén álló autója felé.

– Szép, régi autója van – mondta a lány, ahogy beszálltak. Az ajtó hangosan, fémesen csattant. Odabent bőr és porszag uralkodott. A lány gondosan becsatolta magát.

– Az apámé volt – bólintott az emberke. – Ezzel járta a vidéket. Imádta ezt az autót.

– Lehet vagy ötven éves – a lány végigsimított a kárpiton, miközben balját akaratlanul is hasára tette, talán a túl szoros öv miatt.

– Több – bólintott az emberke, majd indított, mire a motor felköhögött, aztán erőre kapott, és már mentek is.

– Él még az édesapja? – kérdezte a lány kissé hangosabban, mert elég nagy volt a zúgás az utastérben.

– Sajnos már nem – mondta az emberke. – Anyámat nem ismertem, de azt hiszem, sikerült neki pótolnia őt. Nagyon hiányzik. Minden nap. De elmondhatom, jól felkészített az életre. Mindenre ő tanított. Mindenre, ami fontos. Nem is képzelné, mennyi olyan dolog van, ami igazán fontos, de az emberek nem törődnek vele.

Oldalt pillantott, le, a lány hasára.

– Megkérdezhetem, hány hónapos terhes? – kérdezte.

A lány sokáig nem válaszolt, mert elöntötte az a homályos előérzet, ami a fiúban is ott motozott az imént, és ez a hangulat egy pillanatra összekapcsolta őket, térben és időben, de aztán vége lett, mert csak egy futó érzés, egy kis hullám volt, így megmondta, hogy mikorra van kiírva, és a válasszal az emberke nagyon elégedett volt. 

vége

1 komment
2016. augusztus 04. 09:52 - Valmont

Eredet

latkep.JPG

Lassan közeledünk a végéhez, az S.-ről szóló történetfolyam lezáráshoz. De előbb el kell mesélni a kezdeteket is. Az ország egyik legszebb fekvésű (lásd a képen), de egyébként legcsúnyább városának eredetét.

Az előző két íráshoz szervesen kapcsolódik a történet, főképp a főszereplő okán. De utalások vannak benne erre, erre és erre a  történetre is.

 

A határvonalon

 

A hangra, az érintésre, a fájdalom lüktetésére ébredt – és a sötétségre. Nappal lehetett, mert bőrét meleg sugarak szúrták, és a madárrikácsolás és a hangyák miatt hamar rájött, az erdőben fekszik, a földön, a hátán. És talán halott volt. Ezen tűnődött, mikor a gyerekhang megismételte: – Kelj fel!

Ellenállhatatlan erő rohanta meg tagjait, hogy elinduljon, hogy mozogjon, hogy folytassa, ott, ahol Azelőtt abbahagyta az életét. Térdre tápászkodott, közben nagy, húsos testében recsegtek a csontok, majd féltérdre ereszkedett, s lehajtott fejjel eltűnődött, merre tovább. A gyerek most a feje búbját érintette meg, amitől ismét lágy, elektromos lökéshullámok áradtak szét benne: – Keresd meg a célod! – érte őt a csengő hang. A férfi megtapogatta hasznavehetetlen szemeit: véres, varas gödör volt mindkettő, ezért nem látott semmit. Kinyúlt, hogy megfogja a gyereket, hogy rátámaszkodjon, hogy az elvezesse a legközelebbi házig, hogy segítséget kapjon, kórházba kerüljön és…ekkor elérte a csenevész vállat, és rámarkolt. Hirtelen megrohanták a képek. Éjsötétség, lüktetőt, vörös fény, majd a föld, nyúlós, sárga agyag, az emelkedés, a fölfelé, a nap és a menny felé törekvő test, aztán egy kút, valahol az erdőben, egy utca, a test, ami az utcán volt, jónak tűnt, belésiklott, majd bement a szemközti házba, egy öregasszony háza, eladott neki valamit, csak úgy, szórakozásból, majd a város, utcák, fel a hegyre, egy férfi lakása, dulakodás, hosszú várakozás egy szobában, végül az ablakon át ugrás a mélybe, valami eltört a testben, egy kerítés, átmászott rajta, közben az a valami, ami eltört, átszúrt egy fontos szervet, a test leállt, egy gyerek, egy kisfiú, aki egyedül játszott a homokozóban, akibe átáradt minden, a gyerek otthon, a gyerek a nagyszüleinél, ismét a szüleivel, ismét az óvoda, a csoport az erdőbe kirándult, a gyerek leválik tőlük, beveszi magát a sűrűbe, míg rá nem talál a mozdulatlan, szem nélküli férfi testére, a férfi most önmagát látta, a percekkel korábban meglévő állapotot, ahogy kiterülve, mint egy nagy, elejtett állat, lélegzet és szívdobbanás nélkül feküdt fenyőtű ágyán, és ekkor a gyerek megérintette a homlokát, és újabb villanás, felismerésszerű villámcsapás jött: nem lesz szüksége kórházra.

Felállt, görnyedten, fáradtan megtartotta magát, aztán sután elindult. A teste nehezen működött. Érezte, hogy vércsomók gyűltek meg itt és ott, és az izom bekeményedett a lábában és a felkarjában. Hátra se fordulva, otthagyta a fiút, hogy megtalálja a célját. Tudta, a gyerek hamarosan eltűnik a bokrok közt, visszatér a többiekhez, már hallotta is a távolból az óvónők kétségbeesett kiabálását.

A férfi előrenyújtott karral botorkált pár lépést, míg az első fatörzsig el nem ért, itt megállt, fülelt pár percig, de csak a reggeli erdő zajait, és távolabbról, idegen betüremkedésként az ébredő várost hallotta, ezért amikor megunta a dolgot, elindult a másik irányba, ám ekkor ismét megszólította őt a hang, a gyerek lágy, de parancsoló hangja. – Várj – mire ő megdermedt, és csak lassan, óvatosan mert megfordulni. Érezte, hogy a másik valami nedves, kerek és gömbölyű kavicsot csúsztat a kezébe: – A medve szeme – mondta a gyerek, de nem is kellett volna, mert azonnal látni kezdett, nem a saját, hanem a kezében tartott golyóval, a tenyere belsejét, és a fák törzsét derékmagasságban. Mint egy kamerát, lassan körbeforgatta a szemet, két ujja közé csippentve, így még láthatta, ahogy a gyerek eltűnik a fák és bokrok közt, immár véglegesen, abba az irányba, ahonnan a hisztérikus női kiabálás szűrődött feléjük.

A férfi ismét megindult, derékmagasságban maga elé tartva a szemet, átvágott a hegygerincen, majd a garázssor szélén oldalazva, a fák közt elért a hegyoldalra települt régi temetőig. Sokáig bámulta egy csipkebokor tövéből a nyári melegben fehéren remegő sírköveket, és mögöttük a nagy, tízemeletes házak tömbjét, míg végre rászánta magát, és megkerülve az erdőben a temetőt, a mellette lévő, égbe törő lakóházak utcájához ért, ahol a műút az erdőnél ért végett. A gyönge kis akácok közt megtorpant, mert már sejtette, valami nincs rendben. Óvatosan, mint aki hideg vízbe lép, előrenyújtotta lábát, és valóban, mintha falba ütközött volna, nem tudta letenni talpát a betonra, hátratántorodott, visszaesett az erdő földjére. Csalódottan előretapogatott szabad kezével. Nem volt ott láthatatlan fal, csak egy gátló, szörnyű erő, mely eltaszította őt a városból.

– Majd máshol – motyogta a férfi, és továbbindult, a város kagyló alakú körvonalának peremén, mindenhol az erdőben gázolva, a határvonalon tapogatódzva. Legközelebb a Pécskő út végénél próbálkozott, ebben az utcában lejutott volna a városközpontba, de itt is ugyanaz történt. Látta az új építésű házak közt játszadozó gyerekeket, egy anyuka teregetett a kertben, tőle tíz métere. – Hé!  – kiáltott neki a férfi, de a nő meg se rezdült. – Hé, itt vagyok! – kiáltotta a férfi ismét, ám a másik fogta az üres kosarát, és elgondolkodva visszament a házba. A férfi, kezében a mind ragacsosabb medveszemmel továbbment. Nemsokára egy utcácska keresztezte útját, mely kettészelte az erdőt. Már nem is próbálkozott, hogy a betonra lépjen, feljebb került a fák közt, míg az út földúttá nem silányult, azon már könnyedén átkelt.

Az első változás a Rokkant-telepnél érte. Ahogy az erdő fái közül kikukucskált erre a városrészre, épülő házakat, négyemeleteseken dolgozó víg kőműveseket látott. – De hát ez…–motyogta maga elé, és nem tudta befejezni, mert akkor még nem értette pontosan, mi van, de arra gondolt, hogy ezek a házak már jó hatvan éve kész vannak. Később, ahogy elhagyta a város belső gócát, és letért a völgy torkolatához, a domboldalra felkapaszkodott családi házak fölötti erdősávból megpillantotta a síneken pöfögő gőzmozdonyt, mely hat, acélgerendákkal megrakott csillét húzott maga után. Az alkonyi fényben valami a szemébe villant – a vasútállomáson álldogál csendőrök kardjának csillogása volt.

Azon az éjszakán leereszkedett a völgybe, és egy frissen keletkezett patak medrében átgázolt a poros utak között a túloldalra, majd felmászott a mind ritkábban beépített hegyoldalra, és elindult visszafelé, a város belseje felé. Az akácosok, melyek gyerekemlékezet óta ott zöldelltek mindenhol, eltűntek útjából, tölgy és cser vette át helyüket, a szemközti hegyvonulat tetején reggelente egyre több és több fenyő zöldellt. Néha megállt, leguggolt a hegyoldalon, és tűnődve várta a változást, órákon át legeltette szemét a mind régebbi és mind kisebb épületeken, a lassan eltűnő makadám utakon és síneken, a helyükbe vastagodó földutakon. Emiatt lassan haladt, a sok megálló okán napok, éjszakák és nappalok teltek el a kökény és a csipke közt, így megérthette, hogy a város felgyorsuló mértékben módosul. Régi, roskadozó épületek váltották a központ felmeredő ikertornyát, az utcákon lovaskocsik és hintók jelentek meg, feljebb pillantva, északon, a patakpartról eltűntek a gyári hivatalnokok egykori villái, és látta, hogy az acélgyári úton is a munkások lakásai, és a nagy, kuporgó állatra emlékeztető templom visszasüllyed a földbe, hogy egy libalegelőnek adjon helyet. Fél nappal később a Vasmű gyártelepe is semmivé foszlott fent, északon.

Egy délután, mikor a legrosszabbul érezte magát, leült az egykori Kálvária hegy oldalába, és szemével megpróbálta meghatározni gyermek-, ifjú- és felnőttkora egykori helyeit, melyek mostanra már mássá váltak, más helyekké, ismeretlen, rút, barnássárga épületekké, pocsolyákká, üres, homokos foghíjtelkekké. A buszmegálló zöld épülete, melyen telente annyit melegedett az áporodott falusi testek szagában, most nádasként zöldellt odalenn. A mozi, ahol először megfogta egy lány kezét, miközben a vásznon az a lény kiette magát az űrhajós hasából, valamiféle katonai kaszárnya lett. Az utazási iroda, melynek széles kőperemén, e betonpadon annyit ültek és cigiztek haverjaival a gimnázium alatt, szatócsboltok apró, düledező sorává vált.

Amikor továbbment, megfogadta, nem néz le ismét a városra, de akaratlanul is, óránként ellenőrizte, mi történik, ám egy meredélyen lába gyökérbe akadt, elesett, és a hegyoldalon elveszítette a szemet. Hosszas, legalább félnapos keresés után találta csak meg, s amint felemelte, azt látta, hogy a változás még radikálisabb lett, a város helyét benőtték a fák, ő pedig közelebb mehetett a falu kunyhóihoz.

Mikorra leért a völgy aljára, rájött, még csak nem is falu volt, hanem a patak körül elszórtan álló házak csoportja. Pásztorok éltek itt, az asszonyok valami különös mintájú szőttessel babráltak, a férfiak érthetetlen nyelven káromkodva hajtották az állatokat a göröngyös főutcán. A férfi azt hitte, itt már nem működik az átok – de csalódnia kellett, nem léphetett a szeméttől, tehénszartól barnálló utcákra, a titokzatos erő távol tartotta, így egy kerítés tövében éjszakázott, a mellkasán tartott szemet tenyerével letakarva próbált pihenni, vagy a felette, a fák koronája közt pislogó fényeket bámulta, és számba vette mi történt vele. Hat napja vándorolt, és rémlett neki, a következő nap, a hetedik, csütörtök lesz. A teste – mely valami érthetetlen makacssággal még mindig működött – megfeketedett, itt-ott lilás foltok lepték el, ruhája a tüskék marásaitól cafatokban lógott. Fel-felpillantva a csillagos égre nem érzett semmi mást, csak ürességet, önmagában és odafenn is, egy isten nélküli, visszafelé folyó világba vetett sors volt csupán, mely be fogja teljesíteni a végzetét az út végén.

És másnap fény derült arra is, mi ez a végzet.

Reggel körbejárta a mind jobban zsugorodó helyiséget, mígnem dél tájban ott találta magát egyetlen kunyhó szilvafás kertjének a végében. Ennyi maradt a városból.

A gazda háttal állva fát vágott egy otromba tőkén, és amikor megfordult, hogy összeszedje a lehullott darabokat, az őt figyelő férfi a felismerés döbbenetétől felnyögött, és akaratlanul is meglódult előre, ám mikorra beérhetett volna a kalyiba udvarára, amikorra megtette volna a végső lépést, a tákolmány a szeme láttára foszlott semmivé, és nem maradt a helyén csak egy tisztás, körötte az évszázados tölgyek, és a távolban a patakcsobogás. Leült a legnagyobb fa árnyékába, és várt.

Amikor a nap delelőre hágott, két ember görnyedt alakja bontakozott ki a fák közül. Egy sovány inas férfi, és szinte még gyerek asszonya botorkált a keskeny vadcsapáson, hátukon hatalmas, szíjakkal összefogott csomagban vitték motyójukat, talán egész otthonukat. Amint észrevették a férfit, közelebb mentek hozzá, aztán tisztes távolból, pár méterre megálltak. Mindketten rongyos, szürkére mocskolódott lenvászon ruhát hordtak, a férfinél bot volt, melynek feje egy kisbaltában végződött, arra támaszkodva kérdezett valamit érthetetlen, csupa cs és sz nyelvén. A fa tövében heverő csak bólintott, helyet mutatott maga előtt és mellett. A pár láthatóan elértette, sóhajtva leengedték holmijukat, majd az asszony elment, fát gyűjtött, míg ura tüzet csiholt kövekkel és a fokos fejével. Mikorra a lángok felcsaptak, előkerült egy nyúl teteme is a szákból, és egy kis kondér. Az asszony ügyesen ágas tartót faragott, ura a földbe nyomkodta. Vadhagymát, ismeretlen fűszereket szúrtak az aljába, majd vizet, végül a feldarabolt sovány nyúlhúst. Néha szóltak a világtalanhoz is, aki csak zavartan mormogott, de a szemmel követte minden mozdulatukat.  Mikorra elkészült a pörkölt, intettek neki, telepedjen oda a kondérhoz, de ő csak a fejét rázta, és mosolygott. Hét napja nem evett és nem ivott, de ez egyáltalán nem volt baj. A pár gyorsan és mohón evett, közben a férfi teli szájjal magyarázott valamit, néha talán vicces dolgokat, mert az asszonyka is el-elmosolyodott. Csenevész, de ragyogó szemű lányka volt, aki félénk mozdulatival folyamatosan urát szolgálta. Mikor végeztek, elvitte a kondért a patakhoz. A párja törökülésben ülve csendesen beszélt az idegennek, aki megértően bólogatott, de közben a szemet a vastag gyökerek egy öblébe illesztette, így folyamatosan láthatta az egész táborhelyet. Azt is, amikor a jóllakott vándor feje le-lecsuklik, végül hátradől a gyepen, arcát az ég felé fordítva fáradt álomba merül.

A férfi felállt, tapogatódzva megkereste a fokost. Megállt vele az alvó felett, és figyelte a szemen át saját alakját, az idegen védtelen testét, míg elég erőt nem gyűjtött ahhoz, amit tenni készült. Aztán lecsapott, a kisbalta nehéz, bunkós felével, és sikerült azonnal betörnie a koponyát, a homlok domború íves részénél. A második ütés félrement, mert az alvó felriadt, és összerándult a fájdalomra, de a harmadikkal oldalról eltalálta és átszakította a halántékot. Aztán két-három gyors ütéssel kitágította a lyukat. Mikorra végzett, a másik összegörnyedve tekergődzött előtte, akár egy sérült gyík vagy kígyó, de vonaglása pillanatról pillanatra lassult, végül mozdulatlanná vált. A férfi eldobta fokost. Felpillantott. A nő állt vele szemközt, dermedten, remegő ajkakkal, futásra készen, kezében a tisztára suvickolt kondérral.

Sokáig nézték egymást, majd a férfi intett, magához hívta a lányt. Az tétován, bizonytalanul közeledett, mint aki csapdát sejt, vagy csak reményvesztett volt, belátva, a férfi úgyis azt tehet vele, amit akar. Amikor testközelbe ért, a férfi megfogta vállát, majd emlékezetében megkereste a helyet, ahol pár órával korábban önmagát pillantotta meg favágás közben. Odafordította a könnyű kis testet, és a lány fülébe súgta: – Ott lesz a házunk. Ott építjük majd fel a várost.

 

vége

Szólj hozzá!
2015. szeptember 27. 16:35 - Valmont

Érettségi találkozó, Raszputyin, Maupassant, a dolog és a Város - 2.

 img_20150927_155546_2.jpg

Ez ennek a befejező része.

 

Raszputyin

menyasszonya

 

Második

– Nemcsak az időről van szó. Azt még megérteném. Hogy minden változik, és szürkül és porlad. Más van itt. Olyan, mintha egy vastag, nehéz anyag ült volna a városra, lerakódna mindenkire, mint a veríték az arcokon egy nagyon meleg napon. – Vukán elhallgatott, kereste a szavakat, aztán legyintett, és felhajtotta a pohár alján vöröslő bort, majd a poharat letette a járdaszegély mellé. – Nehéz megfogalmazni. Azóta megvan bennem ez az érzés, hogy visszaköltöztem, egy, nem, másfél éve. Kapóra jött, hogy anyámék vettek egy nyaralót a Balatonnál, és lementek oda, így üresen állt a lakás, amikor eljöttem a seregtől. Igen, ennek már másfél éve.

Kint álltak az utcán, a patakparti kisvendéglő cégére alatt. Szeptember vége volt, és alkonyodott, de még meleg és száraz volt a levegő. Stix megigazította nyakkendőjét, majd kivette a csomag cigit zsebéből és rágyújtott a második szálra. A vendéglő nyitott, muskátlis ablakaiból sűrű beszélgetésmoraj szűrődött ki rájuk. Tőlük pár méterre két volt lányosztálytársuk bújt össze, vékony, illatos füstű cigarettát szívtak, és halkan de izgatottan egykori szerelmekről sugdolóztak.

– Szerintem ez törvényszerű. Hogyha ennyi ideig távol vagy – jegyezte meg Stix a földet nézve. – Én havonta, kéthavonta jövök csak, és pár napra. De nekem nem jött át ez, amit mondasz. Csak az, hogy lassan minden megváltozik. Tíz év nagy idő.

– Nem érted – nézett rá keserűen Vukán, és közelebb is lépett. Stix elfordította a fejét. – Nem a változásról van szó. Valami történt itt. Az emberek…– széles mozdulattal körbekaszált, a cigaretta szikrákat húzott a levegőbe. – …mások lettek. Furcsák. Idegenek. Mintha már egy másik faj élne itt. Amikor megyek valahova, a hivatalba vagy a segélyért vagy csak a boltba, azt érzem, idegenek közt járok, akik úgy néznek rám is, mint egy idegenre. – Vukán még közelebb lépett, vállaik összeértek, és halkabban folytatta: – Úgy érzem, hogy amikor elhaladok mellettük, és a hátam mögé kerülnek, akkor csak bámulnak rám, vagy összesúgnak. Mint ezek – fejével a volt osztálytársak felé intett. – Úgy érzem, hogy figyelnek, mintha én lennék egy idegen lény, nem ők, és bármit teszek, furcsállják és arcokat vágnak és kelletlenkednek. Olyan, mintha üldözött lennék a saját városomban, egy kívülálló. Érted ezt?

Stix hátrált tőle egy fél lépést, de a másik észre se vette, csak bámult az arcába, majd hirtelen így folytatta: – Nem mertem erről beszélni senkivel, a szüleimnek se mondtam, te vagy az első, akinek elmondom, mert te nem tartozol ide.

– Pilével se beszéltél róla?  – kérdezte óvatosan Stix.

– Vele aztán végképp nem! – csattant fel Vukán. – Ugyanolyan, mint a többi. Csinálja ezt a számítógépes boltot, és odáig van magától, hogy mennyire jól megy neki. De egyébként ugyanolyan, mint a többi. Ugyanolyan furcsa, hideg, kiszámíthatatlan. Nagyon megváltozott, meg fogod látni, ha egy kicsit többet dumálsz vele.

– Tényleg, hova ment? – nézett körbe Stix.

– Elmentek Unicumért. Odabenn elfogyott – válaszolt Vukán, majd újult erővel így folytatta: – És ez az egész, hogy így érzek, ez kiborít,  mert persze, hogy azt hiszem, hogy én őrültem meg, de nem, nem így van, mert a várossal van baj, itt van iszonyatosan nagy baj. – Eltűnődött, majd valami eszébe jutott: – Menj el majd egy játszótérre. Már nem ma, mert mindjárt este van. Holnap. Délelőtt. Nézd meg, mit csinálnak a gyerekek. Mindig ugyanazt játsszák. Van egy, egy szerencsétlen, akit kijelölnek, és őt kergetik. És ha megfogták, akkor leteperik, lefogják a földre, és úgy tesznek, mintha a szájába, érted, a szájába raknának valamit. – Elhallgatott, várakozásteljesen nézett Stixre, aki megvonta vállát.

– A gyerek furák. Csinálnak fura dolgokat máshol is.

– Aha – bólintott Vukán gúnyosan. Sápadt, sovány, éles arcán feszült a bőr, és most járomcsontoknál kis is pirosodott. Régi ballagási öltönyét viselte, mely fényes volt a térdén, ingje rosszul volt betűrve kerekedő pocakja alá, nyakkendőt nem kötött, és lenőtt, zsíros hajával úgy nézett ki, mint egy nem túl sikeres, alkoholista rockzenész. – Lehet, hogy csinálnak máshol is mindenféle fura dolgot a gyerekek, de itt, a városban minden játszótéren ugyanezt játsszák. Mindenhol. Leellenőriztem.

– Komolyan? – kérdezte Stix, és a földre dobta a cigarettacsikkjét majd elnyomta, nagyon alaposan széttaposva a szűrőt és a parazsat. – Végigjártad a játszótereket?

– Igen, végig – jött a dacos válasz. Aztán hirtelen eszébe jutott valami: – Vagy ott van a bank. Bemegyek a bankba. Van egy nő, aki a számlavezetésen ül, és akkor, amikor én megyek be, szó nélkül feláll, és helyette jön egy másik nő, az kezd el velem foglalkozni. Negédes, meg minden, játssza, hogy milyen kedves, de közben folyton fürkészi az arcomat. Ez is előfordul szerinted máshol?

– Nem, ez nem – ismerte el Stix.

Vukán a járdaszegélyt kezdte rugdosni, de olyan erővel, hogy cipője orrán fehér karcok jelentek meg. – És ez még nem minden. Ott van a piac például. Van egy termelő, ilyen sajtokat csinál, és mióta visszajöttem, minden hétvégén nála veszem a sajtot, minden hétvégén, érted? Odamegyek, és veszek húsz deka tehénsajtot, mert ilyen jó, vizes, tömör sajtja van, és nem érezni az istállószagot, és minden egyes alkalommal végigmér, és látom rajta, hogy nem ismer meg, fogalma sincs ki vagyok, sőt, gyanakszik, hogy valami ellenőr vagyok, mert nekem mindig kiállít kézzel egy számlát, soha, senkinek nem ír számlát, de nekem mindig ír számlát, és azzal együtt adja át azt a kurva sajtot – a végére már egészen hangosan beszélt, ezért Stix a karjára tette a kezét: – Csöndesebben – kérte, és körbenézett, de a két lány vagy inkább nő, a két volt osztálytársuk már visszament az étterembe a tízéves érettségi találkozóra.

– Jó van, jól van – nyugtatta magát és Stixet Vukán és arrébb sétált, leszakított és sárguló gazt a patakpart senkiföldjéről, majd rágcsálni kezdete a végét.

– Tudod mire gondolok? – kérdezte aztán még mindig feszült, de üresen csengő hangon. Stix a fejét rázta. Fejük felett és végig az utcán rebbenve életre keltek az utcai lámpák, ezüst fényük, mint hó hullott arcukba.

– Azt gondolom, az egész miattunk van.

– Ezt hogy érted?

– Tudod te azt.

Sokáig nem szóltak, aztán Stix bólintott: – A sír.

– Igen – Vukán kiköpött egy növénydarabot majd felsóhajtott. – Azon a nyáron csináltunk valamit. Mikor kiástuk, és én hozzányúltam. Emlékszel? – élesen Stixre nézett, aki bólogatott. – Pile már nem is emlékszik. Vagy azt mondja. Szóval akkor történt valami. Mondtátok, hogy mossak kezet, miután megfogtam azt a …koponyát. És én elfeledtem. Nem mostam meg a kezem. Hazajöttünk, és hazahoztunk valamit. Lehet, nem is a kezünkön, nem tudom. Lehet bennünk volt. Hazahoztuk, és az elterjedt, előbb a családunk, aztán a szomszédjaink majd az egész város, ebben a völgybe szorított egész nyomorult kis, város megfertőződött.

– De mivel? – kérdezte Stix szinte kíváncsian.

Vukán nem válaszolt mindjárt, az utca sötét ívébe, hajlatába meredt, ahonnan kisvártatva hangok kéltek. – A lénnyel. Azzal. Amit Raszputyin menyasszonya hozott ide – mondta csöndesen. – Jönnek Piléék. Bemegyek vécére.

– Veled tartok – indult meg Stix is. Odabent a zaj tetőfokra hágott. Az ilyen találkozók törvénye szerint apró, párfős csoportok alakultak ki a néhai osztály baráti kapcsolatai alapján. Ezek most asztalszélekre szorulva beszéltek és magyaráztak és nevetgéltek a poharaik felett. Itt-ott mécsesek derengtek, cigarettázni csak a hátsó, kerti részen vagy az utcán lehetett, mégis fojtó, meleg és párás volt a levegő. Átnyomakodtak az asztalok közt, majd bemenetek a vécébe. Míg vizeltek, Vukán valami ismétlődő dallamot fütyölt. Stix megmosta a kezét, majd a tükörbe bámulva tanulmányozta magát. – Mutatott valamit – szólt Vukán mögüle. Hangja ismét feszült és sötét volt. Stix lassan, óvatosan megfordult. Vukán már felhúzott sliccel állt a piszoár mellet és ingjét gombolta. Óvatosan lehúzta vállán, majd derekára engedte, és megfordult.

– Ó – nyögte Stix.

– Gyere, és érintsd csak meg – kérte Vukán. – Nézd meg, milyen mélyek. Milyen valódiak.

Stix odalépett, és a vágásokhoz nyúlt, tétován, és megtapintotta az egyik sebet. Vukán összerándult.

– Még fáj? – kérdezte Stix elkapva a kezét.

– Már nem. Csak az idegek.

– Miért csináltad?

Vukán felhúzta ingjét, és gombolni kezdte: – Hogy kiűzzem magamból.

– Azt? – hitetlenkedett Stix. Vukán bólintott: – Igen. Bennem is bennem volt, éreztem, hogy mind jobban elterjed, még a seregben, és aztán azt mondtam, ebből elég. Szereztem egy ostort, megrövidítettem, és azzal…

Nem fejezte be, elfordult, begyűrtre nadrágjába az inget, majd a csaphoz ment, közben végignyomakodott Stix mellett a szűk kis helyen. – Kérlek, Pilének erről egy szót se. Ne lenne jó, ha tudná, hogy tudok dolgokat. Róluk.

– Szerintem ez…–kezdte Stix, de Vukán szó nélkül otthagyta őt a húgyszagban.

Stix később a sarokban vette észre Pilét, aki a lába mellett tartott unicumos üvegből lopva feltöltötte poharát, majd felhajtotta az italt, és gyógynövényes lehelettel fordult felé, amikor becsusszant mellé a hosszú lócára: – Na, mi van, öreg, milyenek a csajok? Jól megöregedtek, mi?

Stix vállat vont: – Lesz még rosszabb is, nem?

Pile bólintott, a poharát Stix elé tolta: – Kérsz?

– Csak egy kortyot.

– Végre. Itt senki nem szereti az Unicumot. Vagyis a csajok nem. Legalább mi tartsunk össze.

Stix várt, míg kitölti, aztán megköszönte, elvette, és egy hajtásra megitta az italt. Melegebb volt, a kellemesnél, de azért jól esett neki. Megtörölte a száját majd így szólt: – Beszéltem Vukánnal.

Pile felkapta fejét, összeszűkülő szemmel végigmérte, aztán csalódottan így szólt: – Jaj, ne. Neked is elkezdte nyomni a hülyeségeit, ugye?

– Mire gondolsz?

– Tudod te azt.

Egy pár másodpercig egyiken se szóltak, de Stix bírta kevésbé, és őt érdekelte jobban a dolog, ezért megtörte a csendet: – Mondott érdekes dolgokat. Arról, hogy szerinte valami baj van a várossal. Hogy a gyerekek olyasmit játszanak, ami ilyen inváziós amerikai filmekre emlékeztetik őt. Hogy a piacon egy ürge folyton számlát ad neki, noha mindig nála vásárol. Mintha törlődne a memóriája. Vagy a bank, hogy a bankban egy nő kerüli őt, mintha haragudna rá vagy félne tőle.

– Vukánnak üldözési mániája van, és ennek megvan az oka, maradjunk ennyiben, jó? – csattan fel ingerülten Pile.

– Miért maradjunk ennyiben? – kérdett vissza szelíden Stix. – Szerinte az egész amiatt van, amit mi csináltunk. Odafenn a hegyen, a sírral.

– Milyen sírral? – értetlenkedett Pile.

– Raszputyin menyasszonyának a sírjával. A szeméttelepnél. Nyitva hagytuk. Sőt, Vukán megfogta a koponyáját.

Pile befelé figyelt, mint aki emlékezni próbál, aztán megvonta vállát:– Lehet. Nem emlékszem. de ettől függetlenül, lehet, hogy emiatt van valami baj vele. Vele, és nem a várossal.

– Nálam ugyanolyan esélye van mind a kettőnek. Tudod, hogy világéletemben a sci-fi és a horror volt a gyengém – jegyezte meg Stix könnyedén, de közben Pilét figyelt. Az ismét töltött magának, majd az üveget visszaengedte a lábához, és a poharát két keze közé fogva bólintott: – Értem. Akkor nézzük, melyikünk tud meggyőzni. Nézzük a tényeket.

– Nézzük – hagyta jóvá Stix.

– A srácok a játszótéren csak egy nagy népszerű animét, egy japán rajzfilmet…

– Tudom, mi az az anime.

–…játszanak újra. Az unokatestvérem történetesen ugyanezt csinálja, ha megyek hozzájuk, onnan tudom. Eben az animében van az, hogy a gonoszak megfertőzik a jókat a szájukon keresztül beengedve egy ilyen szellempárát a testükbe. Ez az egyik.

Ujjával mutatta is.

– A piacon a fazon: Vukán bizonyára ne említette neked, hogy mindenhova, a postára, a vécére, a piacra, szóval mindenhova ebben a kifakult öltönyében mászkál, nem tudom miért, ne kérdezd. Még szép, hogy az árus folyton ad neki számlát, mivel gondolom, azt hiszi, hogy adóellenőr. Ez a másik.

Stix bólintott a két ujjra, és türelmesen várt.

– A nő a bankban…– Itt Pile keserűen elmosolyodott, majd fejét rázta. –  A mi nagyszerű barátunk elfelejti azt az apró tényt, hogy ő Mariann anyja. Aki a ballagás utáni nyáron meghalt autóbalesetben. – A terem belseje felé intett: – Beszéltek is róla, az elején.

Stix emlékezett, mert felszisszent, és lesütötte szemét.

– Persze, a nő emlékszik Vukánra, és nyilván előjönnek benne az emlékeke, és nem akar a lánya volt osztálytársával dumálni, ezért helyettesítik folyton. Velem is ezt csinálja – vont vállat Pile, majd harmadik ujját is kinyújtotta a másik kettő mellé: – Ez a harmadik. És a negyediket nem szívesen mondom. Csak ha készen állsz rá.

Stix felsóhajtott, majd körbenézett. Nem látta Vukánt, nem volt hallótávolságon belül, ezért így szólt: – Gondolom, ez keményebb lesz.

– Igen haver. Az lesz – jegyezte meg csöndesen Pile, és az italába bámult.

– Mondjad.

– Arról, hogy miért érzi olyan szarul magát, mióta visszajött. Biztos neked is elmesélte, úgy érzi, mintha a városban mindenki figyelné. Mintha összesúgnának a háta mögött. Mintha idegen volna.

– Igen, ezeket mondta – hagyta jóvá Stix, mire Pile zord elégedettséggel bólintott: – Aha. Hát igaza van – Majd eszébe jutott valami: – És a korbácsolás nyomait is megmutatta, ugye?

Stix csak kis késéssel nyögte ki: – Igen.

– Mert azzal kezdődik a sztori. Hogy ő mivel magyarázza, miért van a hátán, az egy dolog. De egy haverom, aki ott volt, egy laktanyában vele, elmondott egy-két dolgot – folytatta Pile, majd lejjebb vitte a hangját: – A korbácsolásról, és arról, mért kellett olyan sietősen távoznia a seregből.

– Miért? – kérdezte Stix megnyalva száját.

– Mert meleg. Homokos. Buzi – sorolta Pile könyörtelenül.

– Ki? Vukán? – válaszolt döbbenten Stix.

– Csöndesebben – nézett körbe Pile, aztán hozzátette: – Bár már úgyis mindenki tudja.

– Azt mondod, hogy nem is magát korbácsolta meg…– kezdte Stix döbbenten.

– …szerintem nem – bólintott Pile. – Szerintem rájöttek, és így jelezték neki, jobb, a lelép. Vannak ott durva dolgok. Elég sokára derült ki amúgy. Szép karrier várt rá. De aztán elkúrta, szó szerint. Azt mondják, a seregben megesik, hogy valaki átfordul. Bár én mindig éreztem benne valami furcsát, amikor csajozott, akkor is benne volt ez az opció a viselkedésében. A lényeg, hogy egy katonatársával egymásba gabalyodtak. Egy ideig titkolták, aztán a másik srác öngyilkos lett. A haverjai pedig Vukánt hibáztatták, meg azt gondolták, hogy ő vitte bele a másikat is, szóval ő fertőzte meg. És aztán megtámadták, lefogták és…

– Ezek után leszerelt – fejezte be Stix.

–  A helyében én is ezt tettem volna – hagyta jóvá Pile. – Hazajött, de a pletykák vele jöttek. És persze, hogy összesúgnak a háta mögött. Persze, hogy furcsán néznek rá – bizonygatta Pile, majd észbe kapva felemelte negyedik ujját. – Ez minden, hidd el. Nincs itt semmi misztikum, nincs itt semmi sír, semmiféle halott menyasszony. Csak a kisszerű, kellemetlen és kínos élet, ami elsodort mindannyiunkat.

Éjfélkor, mikor a találkozó végleg oszlásnak indult, megdördült az ég. Ők hárman már nem sodródtak egymás mellé, mindenfelé, kisebb csoportokban beszélgettek, búcsúzkodtak. Az égen fekete viharfelhők tornyosultak, de előbb csak hideg, nedves szélrohamok jelezték a vihar lehetőségét, majd mikorra Stix hazaért, anyjáék kertvárosi házának kapujába, lezúdult az eső is. Sietve bement, benézett hortyogó szülei sötét hálószobájába, aztán felóvakodott az emeltre, az egykori szobájába.  A falon, körben elárvult könyvei várták, olyan fantasztikus és horror regények, melyeket már nem vitt magával új életébe. Szinte számított rá, mégis összerezzent a telefoncsörgésre. – Igen, tessék? – kapta fel a kagylót.

– Nem is tudtunk rendesen elbúcsúzni – jött át a vonalon Vukán zavart, részeg hangja. – Nincs kedves átugrani? Megiszunk még valamit.

Stix a kelleténél hosszabb ideig várt a válasszal, hallgatva az eső kopogását a tetőn. – Ne haragudj, de fáradt vagyok. És holnap reggel vissza kell mennem a fővárosba.

Vukán kivárt, majd keserűen leszögezte a tényt: – Beszéltél Pilével, ugye?

– Igen, beszéltem – hagyta jóvá Stix, de sietve hozzátette: – Nézd, én nem…– ám ekkor Vukán letette a kagylót.

– Ki volt az drágám? – jött fel a lenti sötétségből anyja aggódó, álmos hangja.

– Senki – válaszolt Stix végigdőlve keskeny ágyán, és így is gondolta.

 

Harmadik

Másnap reggel majd, ahogy a vonat kifut a vasszagú állmásról, és elindul a keskeny völgybe vágott nyomvonalán, a régi raktárak, koszlott garázsok, bontási törmelékkupacok, fa lerakatok, sóderhalmok, autógumi temetők, olajos javítóműhelyek közti résen, Stix ki fogja dugni a fejét az ablakon, és beszívja a reggel párás és füstös levegőjét, hogy elbúcsúzzon a várostól, mely olyannyira megváltozott számára, mégis olyan rémisztően ismerős minden sarok benne a múltból. És akkor, ahogy a vasút melletti gazos ösvényre pillant, látni fogja Pilét, ahogy a reggeli futástól kivörösödve egy félig kidőlt behajtani tilos jelzőtáblának támaszkodik, liheg, miközben vörös arcáról veríték csöpög a szürke földre. Stix emelné a kezét, de végül nem szól neki, bár csak pár métere suhan majd el tőle. Nem szól, mert Pile mellett meglátja a kutyát, ami sötét, csillogó szemmel visszanéz rá, és Stix tudja, nemcsak sejti avagy érzi, hanem tudja majd, hogy ez a kutya ugyanaz a kutya, ami azon a nyári napon előjött a füstből és a szemétből odafenn a hegyen.

 

vége

2 komment
2010. szeptember 19. 21:40 - Valmont

Hajdani sci-fi találkozó emlékére

Hát itt aztán összefonódik egy csomó dolog szépen. A előző postban emlegettem a Hungarocon nevű sci-fi találkozót, melyen egyetlen alkalommal vettem részt Salgótarjánban a kilencvenes évek közepén (?). Emlékszem, a művelődési ház előtti főtéren épp divatbemutató volt, így hamar kifordultam az egyik ufómagazin szerkesztőjének hagymázas előadásáról, és inkább a folyosókon rohangáló, lengén öltözött vagy öltözködő modelleket néztem. Fiatal voltam és tiszteltem a sci-fit. Tudom, hogy sokan a rendezők közül beleraktak ezekbe az összejövetelekbe apait-anyait, de irodalmi, szakmai megközelítés csak nyomokban volt jelen. Ugyane napon találkoztam Preyer Hugóval, sört ittunk a nagyszerű Bódi Ildikó társaságában. Hugó nem sokkal ezután távozott e világról - a róla, emlékére elnevezett novellaversenyt emlegettem az előző postban. A lenti anyaggal is indultam rajta, még 2007-ben. Ezt a művet pont a Hugóval való találkozás, a Hungarocon hangulata, és a fantaszikumban élő és létező, elvakult író karaktere rakta össze. És még két érdekesség - csak most veszem észre, hogy a vadász egy csészealjat forgat a csattanó előtt kezében. Másrészt az író által elmesélt egyik történetcsíra (a földet egy titokzatos űrhajóból idegenek figyelik, akik csak azért nem pusztítanak el minket, mert beleszerettek a sci-fibe) egy korábbi novellám vázlata. Ez a novella az első publikációm: a régi Galaktika utolsó számában jelent meg, jó tizenhét éve.

 

Az író és a vadász

 

 

A szekcióülések zajlottak, amikor a vadász rátalált régi barátjára, az íróra. Egy szűk, levegőtlen helyiségben ült, hátul, és elmélyülten hallgatta a terem másik végében gesztikuláló kócos, szemüveges férfit.

Az előadó a tunguz meteor és a gazdasági világválság rejtett kapcsolataira hívta fel a figyelmet. Állítása szerint a meteoritot idegenek lőtték a Földre, olyan láncreakciót indítva el ezzel, melynek a teljes emberi civilizáció összeomlása lett volna a végső célja. Az esemény a hullámmozgásokra jellemző hatásmechanizmus révén váltotta volna be a tervet, azonban a reakció-ellenreakció „csupán” a 1929. október 24-ei fekete csütörtökig jutott.

A vadász szórakozottan hallgatta, ahogy a szemüveges és kócos előadó a gyarmatosító, ellenfeleit félprimitív állapotba döntő idegen kultúráról beszél, majd elszánta magát, és az íróhoz sietett.

Hajdani padtársa alig ismerte meg őt. Nem csoda. Eltelt huszonkét év, mialatt egyikőjük sem figyelt úgy oda a külsejére, ahogy azt elvárták volna tőlük a nyugati civilizációban élő nők. Vagy férfiak.

– Hát te? – kérdezte az író  szigorú figyelemből felderülő arccal.

– Beszélnünk kell – suttogta a vadász, miközben idegesen körbenézett. Megszállott ufóhívők, jól szórakozó laikusok és pár unatkozó nyugdíjas osztotta meg figyelmét az előadó és az ő szavai közt.

– Nagyon fontos – a könyökénél fogva húzta ki a köpcös és kopaszodó író testét a székből, ki a folyosóra.

– Ezer éve nem láttalak – lelkendezett az író, a büfé felé tekintgetve, oldalazva. – Mi van veled?

A vadász idegesen követte, majd várt, míg a másik parizeles szendvicset és narancslevet vesz.

– Megvagyok – nyögte fáradtan.

– Hol dolgozol? – jött az étellel kevert kérdés, és a fotelok felé indultak.

– Az erdészetnél. Emiatt jöttem…– finoman megfogta a másik karját. A narancslé felszíne megremegett, az írót a Jurassic Park egyik jelenetére emlékeztetve.

– Tényleg is, honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezte meglepetten. A vadász a falakra aggatott rikító plakátokra mutatott. – Láttam a neved az előadók közt…

– Igen – somolygott az író. – A legutóbbi novelláskötetemről beszéltem. Figyelj csak, van lenn a kocsimban pár repipéldány, ha gondolod…

Reménykedve és bizonytalanul nézte a másikat. A vadász megérezte a kérdés súlyát, bólintott.

– És te mivel foglalkozol? – kérdezett a vadász már a lépcsőn. – Persze, úgy értem, az írás mellett.

Az író egy pillanatra megállt. Az ajtóban a kultúrház biztonsági őre, zilált, alacsony és izzadt férfi állt, halkan motyogott az adóvevőjébe. Az író biztos volt benne, hogy nem fogja őket kiengedni. Többek közt azért sem, mert ő észrevette, hogy a férfi alkarján lévő tetoválás rejti a varratokat, melyekkel összefércelték az idegen, rovarszerű katona testén az emberi álcahúst és bőrt. Bizonyára kémkedni küldték, hogy hol tart a földi felderítés elméleti háttere…

A vadász biccentett az őrnek, és kiléptek mellette az ajtón.

– Én? Épp leszázalékoltak. Anyám elintézte. Nagyjából csak az írással foglalkozom – motyogta az író, hunyorogva a délutáni fényben.

A völgyváros főterén álltak, köröttük emberek mocorogtak, arrébb, az úton autók haladtak csikorgó sorban. A parkoló hátul volt, egy meredek betontámfal alatt.

– De ez kitölti a napomat – lendült bele hirtelen az író, s mutatta az utat társának. – Úgy értem, annyi minden van, ami ötletet adhat egy magamfajtának. – Gyors, ellenőrző pillantást vetett a vadászra. A nagydarab, cserzett arcú férfi gondolataiba merülve jött mellette. – A világ legapróbb tényét is át lehet formálni tudományos-fantasztikus irodalommá. Azért olyan sivár az életünk, mert nincs elég bátorságunk ehhez. Mert félünk a non-konformitástól, a többiek ítéletétől. Pedig hiszem, hogy ha az álomvilágot választanánk, akkor mind boldogabbak lennénk. – Elhallgatott, mert kimondva mindez nagyon zavarosnak tűnt.

Öreg, beteges autója ott állt, ahol hagyta. Mellette egy csillogó, csupa króm és feketeség terepjáró parkolt – valamelyik fővárosi kiadó vezetője érkezett vele.

– Nézd csak meg például ezt! – mutatta a két pihenő fémszörnyet. – Az autók evolúciója. Nem szembetűnő a mind finomabb test, az egyre tökéletesebb vezérlés? A kérdés, hogy mindezt a tervezőknek, vagy inkább saját belső akaratuknak köszönhetik? – Várakozóan nézett a vadászra, aki zavartan elmosolyodott.

– Azt hiszem, nem értem – jelentette ki bátortalanul.

Az író a csomagtartóhoz ment. – Fejlődnek! Mert ők akarják, hogy fejlődjenek. A mi kényelmünk, és biztonságunk és szállításunk – mindez csak mellékes. Úgy tesznek, mintha az ember lenne a legfontosabb tényező, de a járműveknek csak saját hatalmi pozíciójuk és mind kifinomultabb létük számít.

A kezébe vette az egyik könyvet, átpörgette. Két lap össze volt tapadva, óvatosan feltépte a hibát.

– Nem fogyott túl jól – ismerte el keserű mosollyal, majd átnyújtotta a vadásznak a kötetet.

– Köszönöm – mondta az, kérges, bütykös kezével úgy vette el, hogy érződött, ritkán nyúl efféle dologhoz. Toporgott, és az írót bámulta, aki elmélyülten számolgatta a csomagtartó mélyén megmaradt példányokat.

– Figyelj csak…– kezdte a vadász vontatottan. – Nincs kedved meginni egy kávét, nálam?

Az író kutató pillantást vetett rá. – Nem lettél buzi, ugye? – kérdezte szórakozottan, mire a vadász elpirult, még a könyv is kihullott kezéből.

– Dehogy – nyögte lehajolva érte. – Csak gondoltam, elbeszélgethetnénk. És…mutatnék valamit.

Az író gondolkodott pár pillanatig, eszébe jutott a kései ebéd lehetősége, a következő előadás a marsi csatornák sólepárlóként való azonosításáról, majd bólintott.

A város szívében lévő toronyházak felé indultak. A vadász terepszín gyakorlójának zsebébe dugta a könyvet, bakancsában nehézkesen lépdelt a betonon, közben hallgatta társát, ki kedvenc teóriáját adta elő:

–…az oroszok így kitalálták a kilövők tökéletes álcázását. Civil központokba rejtve, monumentális takarással, a föld alá telepítve gyakorlatilag az egész országban szétszórták a ballisztikus rakétáikat. Senki nem gyanakodhat egy városmagra, és egyébként is, általában a külső kerületekben lévő ipari terület kapja az első találatot, így a kilövő sértetlen marad a válaszcsapásra. – A toronyházak kettősére mutatott: – Még a formájuk is utal arra, amit álcázni szándékoznak.

A vadász kétkedve csóválta fejét. – De hát rajta élünk. Mi lenne a lakosokkal egy atomháborúban? Hogy lőnék ki a rakétákat…?

Társa megtorpant. – Gondolod, hogy érdekelte őket a lakosok sorsa? – Az épületek aljában lévő üzlethelyiségekre bökött: – Oda rakták a detonátorokat. Egész egyszerűen kirobbantanák az álcát a helyéről, a tornyok ledőlnének, és máris szabad lenne a kilövőállás.

A vadász kétségbeesett pillantást vetett rá. Eddig nem is sejtette, hogy halálos fenyegetés felett alszik.

– Mindez persze csak az én teóriám – nyugtatta meg őt az író, majd továbbindult. – De mesélj magadról…milyen az erdészkedés…a többiekkel az osztályból szoktál találkozni?

– A munka nem olyan nagy szám. Sok a fatolvaj, és megfelelő törvényi háttér hiányában…–kezdte volna a vadász gondterhelten, de az író megiramodott a bolt felé. – Veszek cigit. Te dohányzol?

A kérdezett csak a fejét csóválta, majd zsebre dugott kézzel megállt a bolt ajtaja mellett, türelmesen megvárta, míg a másik az aprót számolgatva kijön.

– Szóval szeretem, mert az erdőnél nincs jobb dolog a világon, és…– folytatta aztán, ám az író türelmetlenül legyintett. – És Mariann, nem futottál vele össze mostanában?

A vadász meghökkent, kapukulcsát keresve, homlokát ráncolva eltűnődött, próbált a név mellé arcot társítani.

– Jártam vele, harmadikban. Vagyis…próbáltam – magyarázta az író türelmetlenül, miközben rágyújtott.

– Ja, az osztályból? – eszmélt a vadász. – Nem, vele nem találkoztam.

– Apropó, feleség? – az előtérben egy idős öregasszony álldogált a lift előtt.

A vadász sóhajtott: – Hat éve elváltam. – mire az öregasszony izgatottan hátrafordult, majd felismerve a vadászt, biccentett reszkető fejével. Az író, a lift hívópanelját tanulmányozta, miközben a nő cekkereiben lévő zöldségekre fújta a füstöt. – Igen, rohadék nők. Szerintem nem a Vénuszról jöttek, mert annyi agyuk sincs, hogy megépítsenek egy űrhajót…– Állta a vénasszony jeges pillantását, majd arrébb lépett, a lakók névsorához. A lift a nyolcadikon várakozott. – Azt gondolom, mi jöttünk máshonnan. Mi férfiak, akik hímnősek voltunk, és kimerült bolygónk helyett új lakóterületet kerestünk. És amikor leszálltunk, történt valami, talán a légkör, vagy a genetikai környezet, mindenestre elvesztettük az önmegtermékenyítő képességünket…

A vadász odasétált mellé, néha hátra-hátralesve a dühösen fújtató öregasszonyra próbálta mutatni, hogy halkabban, de az író rendületlenül harsogta tovább: – Így aztán kapóra jöttek a fákon ugrándozó majmok. Átfabrikáltuk a nőstényeiket, hogy segítsék a szaporodást, de…– hátrafordult ő is, elvigyorodott: –…nyilván nem végeztünk tökéletes munkát….

– Menjünk inkább gyalog – könyörgött a vadász, mire az író bólintott.

– Hányadikon laksz? – kérdezte már fölfelé hágva.

– A hatodikon – morogta a vadász, aki könnyedén szedte a lépcsőfokokat, de minduntalan meg kellett állnia, bevárni a másikat.

– Szeretsz írni? – kérdezte tőle esetlen érdeklődéssel. Az író megállt, összegörnyedve lihegett.

– Nem szeretek, de kell – nyögte.

– Ezt hogy érted? – firtatta a vadász, és az órájára pillantott.

– Írtam erről egy novellát pár éve – magyarázta lelkesen az író, miközben újra megindult. – A föld körül kering egy láthatatlan idegen űrhajó. Parancsuk van arra, hogy a civilizációnk gondos felmérése és tanulmányozása után töröljék el az emberiséget…de ellenszegülnek az utasításnak.

A vadász az író megtermett hátsója mögött lépkedve felemelte fejét: – Miért?

– Mert miközben a földi irodalmat tanulmányozták, rákaptak a sci-fire. Imádják. Egyszerűen nem tudnak betelni vele. Látogatásaik során felvásárolják a legújabb megjelenéseket, és olvasnak, olvasnak, miközben hamis, további kutatási igényeket tartalmazó jelentéseket küldenek az Andromédán lévő központi bolygóra…

Az író ismét megállt, lihegése betöltötte a szűk teret. Feje fölött ott fehérlett a hatodikat jelző tábla. Várakozóan nézett társára.

– Megérkeztünk – dünnyögte a vadász, és belépett a folyosóra. Az író egy pillanatig nézte a hátát, majd sóhajtva követte. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

– Te aztán nem vagy valami nagy olvasó, ugye? – kérdezte tőle már az ajtónál, apró ingerültséggel hangjában. – Úgy értem, az erdőn, az állatokon és a fegyvereken kívül nem sok minden fér bele az életedbe…

A vadász megérezte a gúnyt a másik hangjában, de közömbösen tovább babrált a zárral.

– Mondhatjuk – mondta aztán, kitárva az ajtót.

– Nem tudom, mit keresek itt – jelentette ki az író hirtelen jött ridegséggel. – Ne érts félre, tényleg haverok voltunk, de…

A vadász intett, hogy lépjen be, de az író inkább hátrált. – Tényleg, most jut eszembe, mennem kell…anyám vár ebédre.

A vadász meghökkent, kérve nyúlt utána. – De mindenképp mutatnom kell valamit…

Mozdulatától az író egy pillanatra elgondolkodott, végül legyintett. – Persze, de majd inkább legközelebb. Szerbusz. – Azzal sarkon fordult, és elindult a lift felé.

A vadász pár másodpercig bámulta távolodó alakját, miközben próbálta magában felidézni az utolsó mondataikat, hogy rájöjjön, hol rontotta el.

– Szerbusz – sóhajtotta aztán, majd belépett a lakásba, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

A konyhába ment, feltette egy kávét, kikészített egy csészét. Míg a csészealjat törülgette, a következő lépésen gondolkodott. Aztán letette a konyhapultra a kerámiát, mellé az író vékonyka könyvét.

– Fogyóban van a kötszer – motyogta maga elé, míg átballagott a nappaliba.

A félhomályban a díványon ott hevert az ismerős tömeg. Végtagjait erős kötelek rögzítették, bár a golyó, ami eltalálta a középső részét, olyan roncsolást végzett, hogy túlzás lett volna mozgást várni tőle.

Négy napja történt, este volt és esett. A vadász csak a bokorban kutatva jött rá, hogy nem őzet lőtt.

Megállt a dívány mellett.

Az előtte elnyúló sérült idegen halkan nyöszörgött.

 

vége  

Szólj hozzá!
2010. június 27. 10:51 - Valmont

Ha eljő egy isten

Produktív hét volt, két rövid írást is összeraktam, az egyik alant, továbbá elkezdtem vázolni egy regénytervet, melynek kapcsán egy reggeli készülődés során ott volt egy másiknak az ötlete, mely valósággal elbűvölt, illetve szerzett pár jó percet munkába menet. Többször átgondolva aztán rájöttem, hogy legalább háromféle régebbi film- és könyvélményem fonódott össze benne, tehát részleteiben nincs semmi új, de maga a szituáció megérdemelne egy vaskosabb kidolgozást. Most jönne a szinopszis elkészítése, a világ részleteinek, főbb motívumainak meghatározása, a karakterek megrajzolása. Csupa aprólékos, szöszölős munka, aminek a végén nem biztos, hogy összeáll valami használható anyag, és ha mégis, akkor se biztos, hogy lesz kellő erő, nyelvi ötlet és kitartás a formába öntésre.

A lentiről még annyit, hogy e történet magva már egyszer megvan itt, ezeken az oldalakon, de érdemesnek véltem még egyszer visszatérni a témához. 

 

  

A hetedik jelölt

 

  

Petya és Karesz egyszerre, még kétezer körül kezdtek a Cégnél. Akkor már gyakorlott gyilkosok voltak. Petya a biztonságiakhoz került, Karesz, akinek megvolt az érettségije, értékesítő lett. Keményen dolgoztak, de péntek, szombat este kieresztették a gőzt. Sorra járták a belvárosi szórakozóhelyet, hogy hajnal felé a rakparton ülve lessék a napfelkeltét, kezükben egy-egy üveg mexikói sörrel. Ilyenkor került szóba a következő jelölt. Félévente mindig szóba került.

Olyan volt, mint valami kábítószer. Pedig egyébként is akadt szenvedélyük. Petya rajongott a régi pisztolyokért. Otthon, az anyjáéknál, a garázsban külön tárolót készített gyűjteményének. Karesz imádott főzni. Valóságos ételkölteményekkel lepte meg alkalmi barátnőit, vagy Petyát, aki nem igazán értékelte a pezsgőhabos lazacot és a provanci, kéregsütésű marhahúst. Mindketten érezték azonban, hogy számukra az igazi élvezet nem az étel kibomló íze, vagy egy tizenhatodik századi pisztoly markolatának tapintása. Az igazi élvezet a gyilkosság rítusa.

Még a gimnázium alatt kezdődött. Egy nyári este, a parkban Petya valamit odaszólt a mellettük elfutó lánynak. Az durván, lihegve feleselt, és már ott se volt. A két fiú döbbenten összenézett, és azonnal tudták, ezt nem hagyhatják annyiban. Először talán csak meg akarták ijeszteni. Elébe vágtak az erdőn át. Mikor a kocogó odaért, Petya kiugrott egy bokorból. Majd Karesz hátulról lefogta. Ott volt a lehetőség a pillanat varázsában. Petya megkapta két bokáját, és már vitték is. Karesz övével kötözték egy fához. A száját mohával tömték be. Két órán át szórakoztak vele, botokkal és Petya rövid pengéjű bicskájával. Végül a kés elmetszett valami nagyobb eret a lány belső combján. Akkor már meztelen volt, de ez a rész nem izgatta a két fiút. Sokkal inkább az, ahogy a teste a végzetes vágás után elernyedt, összeroskadt. Kisírt szemének csillogása opálos üveggé tompult, és halk sóhajjal eltávozott belőle a lélek.

Folyatni akarták ezt a vad, új és izgalmas dolgot, ezért gondoskodniuk kellett a halottról. Petya találta ki, hogy mi legyen. Elhozta apja kocsiját a park mellé. A lányt fóliába csavarták, és berakták hátra, a csomagtartóba. Aztán huss. Petya nyomta neki, ahogy csak bírta. Száztíz kilométert autóztak, majd egy útmenti nádasnál találomra megállva kiszedték hátulról a halottat. Jó negyedórát bolyongtak a ligetes mocsárban, aztán megunták, és egyszerűen csak ott hagyták őt, elfektetve a földön.

Karesz hetekkel később olvasott róla az újságban. A nagy távolság miatta a nyomozók eleinte nem tudták sehova kötni a gyilkosságot. Ezért lett későbbiekben is ez a páros módszere. Az összes testet elkocsikáztatták az ország különböző részeibe. Mikorra rájuk bukkantak, és beazonosították őket – nem maradt használható nyom.

Az érettségiig már csak egyet sikerült elkapniuk. Aztán később, felnőtt életükben még ötöt öltek meg, három közülük a munkahelyükhöz volt köthető. Az egyik a takarítónő kamaszlánya volt, gyakran kisegítette anyját az éjszakai műszakban. A másik egy titkárnő a hatodikról, aki sokáig túlórázott. Aztán ott volt a marketinges srác barátnője, kit Karesz szedett fel a karácsonyi bulin. Két másik lányt bárokból vagy klubokból vittek el. Mindig a parkban végződött a történet. Babonásan ragaszkodtak első sikerük helyszínéhez. És mindig Karesz volt a csali, mivel nagyszerű külsővel rendelkezett, a nők valósággal rajongtak érte. A legtöbben azt gondolták róla, túl szép ahhoz, hogy a lelke bonyolult dolgokat rejtsen. Nem hitték volna, hogy a kifinomult ételek és a gyilkolás tudós szakértője.

Ő fedezte fel az új, hetedik lányt is. Azonnal megérezte, hogy a következő jelöltet látja. Az értékesítési igazgató egyik asszisztense volt, tehát Karesz közvetlen főnökének dolgozott. Petyának ez a rész nem tetszett – túlságosan közeli alanynak tűnt. Ám Kareszt nem érdekelték az aggályok. A lányt akarta, mivel az vérig sértette.

Már az első napokban megpróbálkozott nála, azonban hatalmas, szörnyű kosarat kapott. Többször szóba elegyedett vele, de a csaj még csak rá se nézett. Arca tompának, merevnek tűnt, ahogy bámult maga elé a monitorra. Aztán végül csak kibökte, hogy nem érdekli őt Karesz. Nem hallhatta senki más a szavait, de a fiú úgy érzete, az egész iroda rajta nevet. Elöntötte a tehetetlen düh, és elhatározta, hogy mindenképp megöli a lányt. 

Megkérte Petyát, figyelje a csajt a biztonsági kamerákon. Hátha találnak valami kompromittáló dolgot róla, amivel megzsarolhatják. Petya kedden és csütörtökön volt kamerafigyelő. Szinte rátapadt a képernyőkre, de a friss hús nem hibázott. Feltűnően lassan és mereven dolgozott, ám nem rakott el táskájába még egy gémkapcsot se. Egyetlen bűne a gyakori pirulaszedés volt. Reggel, délben és este tömte magába táskájából a gyógyszert. Karesz mohón lecsapott erre az eshetőségre. Talán drogozik. Vagy a vécében ráiszik a tablettákra. Csakhogy a mosdókban nem volt kamera.

Petya ekkor időt kért. A következő héten kilopta a lány táskájából a gyógyszeres fiolát. Ismeretlen, arabnak tűnő felirat volt rajta.  Aránytalanul nagy, keserű pirulák rejtőztek az üvegcsében. Karesz vállalta a kukát. Pár napon át még a takarítónők előtt átvizsgálta a lány szemeteskosarát. Azt remélte apró, decis üvegcséket talál benne. Például vodkáét, mert annak nincs szaga. Ám semmi ilyesmi nem akadt kezébe. Csak papír és valami hártyaszerű, összeszáradt anyag. Olyan volt, mint amikor valaki megég a napon, és lepereg a bőre.

Petya úgy vélte, a csaj túl sokat szoláriumozik. A kamerákon is feltűnt, hogy gyakran vakaródzik, a teste egész felületét végigbogarászva. Pedig egyáltalán nem tűnt barnának. Ám Kareszt ez nem érdekelte. Ekkor már nagyon türelmetlen és nyugtalan volt. Találni akart valamit, bármit. Mindketten érezték, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de a meggyilkolása nem volt kérdés.

Petya sokáig tűnődött, mi legyen, végül a lány szintjén, a női mosdóba elrejtett egy apró kamerát. Ilyeneket használtak a biztonsági szolgálatnál, ha valakit komolyabban meg akartak figyelni az épületben. Extrafinom mozgásérzékelő volt rajta, nagy látószögével befogta az egész helyiséget. Petya az álmennyezeten vágott neki nyílást, a neon lámpatest mellett. Ki lehetett szúrni, ha valaki nagyon kereste.

Csütörtökön és pénteken fenn hagyták. Aztán szombat reggel bejöttek mind a ketten. Petya egyébként is beosztásban volt. Karesz úgy tett, mint aki túlórázik. Közben a társa által feltöltött filmet vizsgálta. Dél körül döbbenten nyúlt az egérért, megakasztotta a képet. Lejátszotta a pár másodpercet újra és újra. Végül felhívta Petyát.

A lány kétszer jelent meg a mosdóban. Először csütörtökön. Megmosta arcát, lehúzogatta szoknyáját, vakaródzott, majd óvatosan megtapogatta a testét. Hosszan, alaposan. Olyan volt, mint aki keres valamit. Nagyon furcsa és különös dolognak tűnt, több mint intim, de a perverzitáson inneni jelenetnek. Ám a java még csak ezután jött.

Péntek délután a lány bement az egyik fülkébe. A kamera csak félig mutatta testét, ahogy letolja bugyiját, és a kagylóra ül. Ekkor látta meg Karesz azt a dolgot.

Petya szerint egy tömlő csusszant ki a lány szoknyájából, valami gyógyászati segédeszköz. Hallott már ilyesmiről, vizeletet vagy székletet vezethet ki. Ám Karesz másnak látta – hirtelen megnyugtató bizonyosságként öntötte el a felismerés, hogy a lánynak pénisze van.

A dolog raszteresen, elmosódottan tűnt szemük elé. Nagyjából tizenöt-húsz centis lehetett, vastag, testszínű. Karesz úgy vélte, egy beültetett kanül zacskóba végződne. Ez nem lehet más, csak egy férfi farka. Jó magyarázatnak tűnt a lány furcsa és otromba viselkedésére.

Hétfő reggel e-mail mellékleteként átküldte a felvételt a hetedik jelöltjüknek. Beleírta, ha nem akar céges körlevelet, jöjjön el aznap éjjel a parkba. A nő nem válaszolt. Petya ebédszünetben lopva visszanézte a felvételeken a reakcióit. A lány lejátszotta a mosdóbéli jelenetet egyszer, majd gondolkodás nélkül kitörölte a filmet. Nem látszott izgatottnak, döbbentnek vagy ijedtnek. Petya szerint volt valami különös ebben a közömbös merevségben. Ám Kareszt nem érdekelték észrevételei. Már jó korán, meló után bejárta a parkot. Petya sötétedéskor érkezett. Az övébe rejtett egy tizennyolcadik századi felporzott lovassági pisztolyt. Féltve őrzött ólomgolyóinak egyikét a markában morzsolgatta. Sokat gyakorolt – tudta, pár másodperc alatt képes lesz megtölteni és elsütni a fegyvert.

Karesz a nagy sétány egy padján ülve várta őt, kezében füstölgő cigarettával.

Petya nem mutat meg neki a pisztolyt, csak leroskadt mellé, és monitoroktól fáradt szemeit kezdte masszírozni.

– Tudod, min gondolkoztam? – kérdezte derűsen Karesz. Petya csak fejét rázta válaszul, mire Karesz így folytatta: – Azon tűnődtem, hogy mit is jelent nekem ez az egész – cigarettás kezével nagyvonalúan körbeintett. – A keresés, a várakozás, a csapda…aztán az, ahogy elkapjuk őket, és…– Jött valaki, ezért elhallgatott, kivárt, míg elmegy. – Szóval így együtt, hogy bármelyikükkel szabadon megtehetjük, és meg is tesszük ezt, számomra olyan, mintha istenek lennénk – fejezte be aztán valamivel halkabban.

– Istenek? – bámult fel rá Petya.

– Ősi, idegen, a szférákon túlról érkező istenek – bizonygatta Karesz. – Ismeretlen istenek, akik bármire képesek és bármit megtehetnek. Céljaik szempontjából az anyag, az ember, abszolút közömbös. Elfeledett istenek, akik azonban időről időre visszatérnek, és áldozatokat szednek hitükhöz. Nem a szépség vagy a jóság vagy bűn és bűnhődés istenei. Nincs szükségünk kultuszra vagy hírnévre. Nem kell tisztelet, hódolat. Nem fontos hogy rettegjenek minket. Ne is tudjanak rólunk. A mi létünk lényege nem ebben áll.

– Akkor miben? – kérdezte aztán Petya bambán, mert Karesz túl hosszan hallgatott utolsó megállapítása után.

– Hogy már nem vagyunk emberek. Túlléptünk mindenen, ami emberi…– mosolygott rá Karesz és eltaposta cigarettája csikkjét. – …ó, nagyon is túl.     

Ezen tűnődve, némán vártak, fülelve a köröző kocogókat, lesve az előttük elandalgó párocskákat. Mikor fejük felett rebbenve meggyulladt a sárgás fényű neon, Petya felállt, és kinyújtózott. Körbefordult. A park kivilágosodó tere néptelen volt köröttük. Petya morgott valamit, majd bement vizelni a fák közé. Ahogy végzett, ellenőrizte a pisztolyban a puskaport, nem nedvesett-e át a harmattól.

Karesz közben új cigarettára gyújtott. Felfelé emelte szépen metszett arcát az égre, és kifújta a füstöt. Ha valaki arra járva megpillantja őt, csupa kellemes dolog jut eszébe alakjáról. Öltönyös, jóképű fiatalember, aki türelmesen várja szerelmét a randevú helyszínén. Magabiztos, hanyag eleganciával rakja bal térdén keresztbe jobb lábát. Szabad karja elnyúlva simul a pad támlájára. Bal kezét most ismét a szájához emelve mélyen beleszív a cigarettavégbe. Szemét lehunyva élvezi a pillanat, a fiatalság, a füst, a hatalom, az eltitkolt bűn és a várakozás varázsát.

Petya a szemközti bokrok közül figyelte. Majd akaratlanul is előbb jobbra, aztán balra nézett, mielőtt megindult felé. A sétányon nem közlekedett senki. Ahogy ismét előrebámult társa jól ismert alakjára, megdermedt.

Egy sovány, görnyedt árny állt Karesz felett, a pad mögött, egy fa takarásában. Emberinek tűnt, míg háta mögött keskeny nyúlvány nem emelkedett. Felmagasodott, mit valami bot, és lesújtott.

Petya ekkora tudott kiáltani, de elkésett vele. Hátranyúlt, előkapta a fegyvert övéből. Közben érezte szelét annak, ahogy valami átsuhan a levegőn. Karesz teste összerándult. A cigaretta leszelt vége a földre hullott. Füstcsík libbent parazsából felfelé, majd a csonk kialudt.

Petya remegő ujjaival a torkolatba gyömöszölte az ólmot. Szemközt vele Karesz nem moccant, csak leengedte bágyadtan jobbját. Homloka közepén vékony, vörös vonal indult, leért álláig, alatta, a mellkasán, fehér ingjén már virágként bomlott ki. Aztán a pad reccsenve összeomlott alatta. A vágás, mely kettészelte, pont középen választotta el Karesz testét is. A két fél hátradőlt a deszkadarabokkal együtt, és ezzel vége is lett.

Az árny még nem moccant, Petya pedig végre felhúzta a kakast, és rásütötte a fegyvert. Nem történt semmi. Talán a puskapor lett mégis nedves, talán a kova volt túl régi. Értetlenül a lőportartó perselybe bámult. Valami moccant előtte, a látóterében. A lány kiugrott a sétányra, majd két szökkenéssel már rajta is volt Petyán. Feldöntötte, be, egy bokor ágai közé. Petya vinnyogva emelte kezét, ám a másik testéből előkígyózó farok éles vége háta mögé kanyarodott, és eltalálta az egyik nyakcsigolyáját. A férfi az ütéstől megmerevedett, és engedelmesen a földre csúszott. Még látta maga körül a világot, de már nem érzett semmit.

A lányból előkunkorodó tömőszerű, megnyúlt szerv csontsarlóban végződött. Ez most visszacsusszant az alkarnyi vastag farokrészbe, az pedig betekergődzött a törékeny női testbe, a rövid kis fekete ruha alá. A lány megragadta Petyát, és már vitte is. Átvágtak a bozótoson egészen a parkolóig. Olajszagú csomagtartóba végződött az út, sötét lett, majd pár perc után nedves és meleg terheket tett Petyára a gyilkos. A férfi lassan ébredt rá, hogy Karesz két fele lesz útitársa.

Amikor elindultak, Petya kiáltani, sikoltani próbált, de még a szemét se tudta behunyni. Tökéletes, mindent elborító bénulása egyedül mellkasa ziháló lüktetésére nem hatott.

Később, napoknak tetsző autókázás után arra eszmélt, hogy a csillagos eget bámulja. A Karesz beleiből előgomolygó bűz kiszökött a jéghideg éjbe. Hirtelen fölé, a csomagtartófedél lámpájába hajolt a lány. Arcán megrepedezett a bőr, kezeiről már le is pergett, ahogy benyúlt Petyáért. A férfi érezni vélte a pikkelyes karmok durvaságát. Könnyedén kiemelve vitték, húzták őt a fűben. Egy erdőben voltak, nagy, kör alakú tisztáson. Erős fény felé közeledtek, majd szisszenve nyílt valami. A lány magassarkúja ekkor már fémen kopogott. Csupa fehér és kék falak közé kerültek. A folyosó hajlatai különös szimmetriába kanyarodtak Petya káprázó szemébe. Végül újabb súrlódó ajtónyitás után egy hideg, deres kis szobába jutottak. A férfi érezte, emelik, majd tompa nyomás hatolt hátába. Szeme sarkából láthatta, tőle balra és jobbra testek vannak a falon. Mikorra a lény behozta Karesz darabjait, rájött, kampóra akasztották. És egy hatalmas hűtőben lóg. Egy éléskamrában, egy űrhajón. És megértette azt is, hogy az igazi istenek megérkeztek a Földre.   

 

 vége

 

2 komment
horror