Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2015. június 24. 22:40 - Valmont

Őrjöngés

Még mindig a Városban vagyok, képzeletem, emlékeim, múltam soha ki nem fakuló, szomorú, nyomorult, mégis végtelenül egyszerű, esetlen, és egykor ártatlan városában. A leválás megkezdődött a költözéssel, amikor otthagytam, és máshol kerestem boldogulást. Ennek már húsz éve. Azóta minden megváltozott: az utcák, a helyek, a kocsmák, az emberek. De ha jobban belegondolok, akkor múlt el a nosztalgia, a visszavágyódás és főképp az ártatlanság, akkor sötétült el a város képe, mikor pár éve bekerült a hírekbe egy ámokfutó szörnyeteg, aki machetével gyilkolt egy abc előtt és bent a boltban is, ott, ahol néha - igaz ritkán -  én is vásároltam. Emiatt az állat miatt már nem tudok ugyanúgy gondolni a városra, mert az a hely, ami ilyen lényt kitermel magából, az nem lehet az én városom. Havonta többször is visszatérek még mindig, de már csak a család, az erdő, a hegyek miatt. A Városnak a fizikai világban számomra vége - de itt újraírhatom történetét tetszésem szerint.

 

Kolláthné haragja

 

 

„Minden város olyan gyilkost érdemel, amilyen,

de a rút városok gyilkosai gyönyörűek”

Hosszú  Kések, korai dalszöveg

 

Mindenkinek megvan a véleménye és emléke arról a forró júniusi délutánról, mikor Kolláthné haragja végigsöpört a városon, mint egy tomboló, erőszakos és izgága vihar. A legtöbben zavarba jönnek, ha ezekről az emlékeikről kell beszélniük. A filmekben a durva részek, amikor valaki gyilkol, mindig szépen megkoreografált jelentekben csúcsosodnak ki. A kamera mindig pontosan mutatja, amit látnunk kell. De Kolláthné tombolása tele volt zűrzavarral, lökdösődéssel, eleső, megbotló testekkel, törő csontokkal, szakadó sebekkel, lassú vérzéssel.

Mindenkinek van egy apró emléktöredéke arról a napról, amelyből hosszú és kínkeserves munkával összeállítható lenne a nagy egész, de az origó, a kezdet, hogy miért alakult ilyen rémesen az a délután a város lakosainak – az nincs meg sehol.

Kolláthné fél háromkor még az ágyban fekvő, szuszogó férje felett állt, és egy nagy, széles pengéjű kést tartott a kezében. A férfi fejénél, a kisasztalon három üres sörösüveg volt. A férfi izzadt, mert bár a redőnyök le voltak engedve, a lomha meleg így is elterpeszkedett alsógatyás testén. Kolláthné sokáig állt ott, egyszer még a kést is felemelte. Aztán felsóhajtott, és kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet. Langyos volt a víz, mert a hetek óta tartó hőségben a csövek átmelegedtek a panellakás falaiban. A nő ezután az előszobába sétált, és csak nézte magát a nagy, egész alakos tükörben. Bő, sárga lebernyegruha volt rajta, mely eltakarta szétfolyó testét. Tésztás, egészségtelen arcán csak akkor látszott a pofon nyoma, ha valaki közel hajolt hozzá. Göndör, vörös hajára ráfért volna a dauer.

Mélyet lélegzett, majd bólintott, felvette retiküljét, kivette belőle az újságot, széthajtotta, aztán vaksin, sokáig kereste a hirdetést. Mikor meglett, félhangosan mormolta maga elé a szavakat, mintha varázsigét mondana: auratisztítás, hipnotikus terápia, stresszoldás, problémakezelés. Új: belső én felszínre hozása.

Összehajtotta az újságot, elrakta retiküljébe, majd kiment a lakásból. A kés ott maradt a konyhaasztalon.

A ház előtt gyerekek játszottak. Kolláthné feléjük se nézett, és úgy csinált, mint aki nem hallja, amikor a kopasz fiú félhangosan megjegyezte: szia, röfi. A többiek röhögtek.

Beszállt a kocsiba, ahol szinte elkábította a meleg. Letekerte az ablakot, majd elindult, óvatosan kilavírozott a lakótelepeket körülölelő útra, látszott minden mozdulatán, hogy gyakorlatlan sofőr. Mikor beért a belvárosba, egy piros lámpánál odalépett hozzá az a büdös hajléktalan, akitől úgy undorodott. Kolláthné sóhajtva felhúzta az ablakot. Máskor a vénember szó nélkül továbbment volna a következő autóhoz. Most azonban csak állt ott, és nézett be a nőre. Talán napszúrást kapott. A másodpercek elnyúltak, Kolláthné úgy érezte, évekig tart, míg zöld lesz. Mikor egyesbe tette a sebváltót, a férfi odakinn előrehajolt, és egy nagy sárga csomót köpött az ablakra. Kolláthné egészen megriadt a váratlan fejleménytől, hirtelen azt hitte, betört az üveg, kicsit félre is rántotta a kormányt, rádudáltak.

Alig talált parkolót a belvárosban a megadott cím előtt. Ahogy lehúzódott szélre, és kitette az indexet, egy nagy, sötét autó lassított mögötte, majd gyorsan beállt orral a kiszemelt helyre. Kolláthé először nem is értette, mi történt, aztán hátrafordult, és a sofőrre nézett, aki magasan, felette ült. Egy vékony, sovány, kopasz férfi volt, napszemüvegben, atlétatrikóban. Kolláthné kérdőn felemelte két kezét. A férfi rápillantott, majd válaszul felemelte jobbját, középső ujját kinyújtva. Aztán kiszállt, és még kiabált is valamit, talán, hogy húzz a picsába. A nő gázt adott, kisorolt, de figyelmetlenül, majdnem megint nekijöttek, dudáltak rá, mire ő elnézéseket motyogott maga elé.

Végül egy oldalsó utcában, jó száz méterre tudott csak megállni. Átvánszorgott az üzletek előtti felforrósodott betonon, és közben egy papír zsebkendővel izzadt homlokát törölgette. A világ körötte meleg, fény és zaj tombolásából állt. Délutáni csúcsforgalom volt a város belsejében, a hegyek közé beszorított főút felett vastagon megült a szmog.

A férfi rendelője a harmadikon volt, egy irodaháznak támaszkodó öreg, roskatag bérház saroklakásában. Csak hosszas csöngetésre nyitotta ki. Pecsétes atléta és pálmafás alsónadrág volt rajta, sovány, éhes arcán háromnapos borosta. Ahogy meglátta Kolláthnét, a fejéhez kapott: maga a háromórás, hú, elfelejtettem, hogy jön. Betessékelte a nőt a füstölőszagú lakásba, és egy zsúfolt előszobán át a félhomályos nappaliba kormányozta. Csüccs, mondta, és egy karosszékből kivett egy tányért, melyen halgerinc fehérlett. Mindjárt jövök.

Kolláthné nyögve leült, majd mélyet sóhajtott, és hátradőlt a széken. Körbenézett. A falakon japán metszetek reprodukciói és színes kendők derengtek, szemben vele egy házi oltáron Buddha arany szobra előtt mécsesek pislákoltak. A földön mindenhol könyvek, párnák, gyertyák, madártollak és kendők kavarogtak. Volt még a sarokban egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény is, ami nagyon kirítt a környezetből.

Szóval, mi még nem találkoztunk, jött vissza a férfi, és kezét nyújtotta. Kézszorítása lágy volt és nedves. Milyen okból keresett fel, kérdezte, majd valami bonyolult jógaülésben leereszkedett Kolláthné elé egy párnára.

Magánéleti problémáim vannak. Motyogta a nő. És úgy érzem, már nem bírom tovább. Körbemutatott. Ezt. A férfi megértően bólogatott, borostáit vakargatta hosszú körmeivel. A létezés súlya, mondta lágyan, mindannyiunkat megvisel. Egy mély transzot tudnék javasolni, ahol feltárhatnánk a problémák gyökereit, aztán egy másik ülésen az aura... Én erre gondoltam. Vágott közbe Kolláthné, majd retiküljéből elővette az újságot, és a férfi elé tartva mutatta a sort. A belső én felszínre hozása – olvasta is jelentőségteljesen. A férfi egy ideig csak bámulta a hirdetést, majd megvonta vállát. Rendben van. Felállt, a ruhásszekrényhez lépett, kinyitotta, valamit keresgélt benne. Alapvetően ezt a kezelést nem nagyon kérik az ügyfelek, igaz, elég új dologról van szó, magyarázta közben. Tavaly voltam Kárpátalján, tanulmányúton egy Mesternél, aki sok mindent mutatott, az egyik ez volt. Adott hozzá egy…á, meg is van. Visszafordult, a kezében áttetsző üvegdarabbal. Hegyi kristály. Mondta a férfi, és visszaereszkedett a csöndben figyelő Kolláthné elé. Ez fog segíteni a külső réteg, a külső személyiség lehámlasztásában, hogy napvilágra kerüljön a belső éne.

Egész pontosan mi fog történni? Kérdezte Kolláthné kisé nyugtalanul. Nos, nagyon egyszerű, de ugyanakkor nagyon is bonyolult művelet ez. Magyarázta lelkesen a férfi. A hegyi kristály energiája vonzza a felületes, mindennapi énünket. Ez az a személyiségburok, melyet Maya, a teremtett világ színes forgataga olyannyira elbűvöl. És amíg a hipnózisban ez a személyiségtartomány belefeledkezik a csillogásába, addig a belső énje felszínre tud jönni mögüle, és elmondhatja nekem az igazi bánatát, hogy mi a gond, mi bántja, ilyesmi. A férfi egyik tenyeréből a másikba dobálta a követ, majd mikor véletlenül a földre ejtette, zavartan felkapta. Persze ez egy hosszadalmas, és precíz eljárás, nem mindig szokott az első találkozón sikerülni. Nem baj, rázta meg fejét Kolláthné, tudok jönni máskor is. Aztán észbe kapott, de menyibe fog kerülni, már úgy értem, egy alkalom.  A férfi szeme összeszűkült, mint egy rókáé a fényszóró csóvájában. Az első alakalom mindig azon a bevezető díjon megy, amit a hirdetésben írok. A többit majd meglátjuk, vonta meg vállát, majd előredőlt, és Kolláthné szemébe nézett, nos, belevágunk, felderítjük az Ön igazi személyiségét?

Kolláthné, aki eddig előrehajolva itta a férfi szavait, most sóhajtva hátradőlt székében. Nagyon kivannak az idegeim. Motyogta maga elé, azt hiszem, nincs már más választásom. Bólintott. Igen, vágjunk bele. A férfi elégedetten elmosolyodott, majd felmutatta a kristályt a nő arca elé. Akkor kérem, nézzen a kő mélyébe.

Kolláthné engedelmeskedett. Előbb bizonytalanul, majd mind határozottabban megjelent előtte egy lüktető, pulzáló fehér fény a kristály magjában. A fény hívogató volt, erős és meleg, és Kolláthné elindult felé.

A következő pillanatban ott állt a férfi felett, aki vérző fejjel kuporodott össze a szőnyegen, ne bánts, sikoltotta, de Kolláthné meg se hallotta, belerúgott. Nem öllek meg, mondta megváltozott, mély hangon, mert kiszabadítottál, de. Lehajolt, majd leguggolt, és a férfi arca elé tartotta a hegyikristályt. A kőről vércseppek hullottak a szőnyegre. Ezt elviszem, nem vagy méltó hozzá, te féreg. A férfi a szekrény felé mászott, közben egyik kezével fejét védte. Vigyed, persze. Elérte a szekrényt, felnyúlt, kinyitotta, majd bemászott. és magára húzta az ajtót, aztán kántálni kezdett. Jézus Krisztus, Szűz Mária, könyörgöm, szabadít meg a gonosztól, nagy Buddha adj erőt, hogy túléljem, Jézus Krisztus…

Kolláthné ott állt a szoba közepén, kezében a kristállyal, zavartan, kissé bambán. Körbefordult, mint aki most először eszmél, hol van. Mit tettem, suttogta, majd lenézett a kezében tartott véres kőre. Aztán arca elé kapta kezét, mert a kőből áradó fény ismét elborította.

A terepjáró mellett állt, és fél kézzel az ernyedt testet tartva másik kezével újra és újra rácsapta a kocsi ajtaját a sovány, atlétatrikós férfi arcára. A férfi a jármű magas küszöbére csúszott, fogai, orra széttörve, ferdén meredeztek elő véres húsából. Mi, nyögte, majd az aszfaltra esett. Valaki, egy nő a közelben felsikoltott. Újabb autó fékezett mellettük. Kolláthné nem törődött ezekkel, beszállt a terepjáróba, az indítókulcs a helyén volt. Ahogy megmarkolta a kormányt, véres kezeire esett a pillantása. Alkarja csupa karomolás volt, kisujja törötten, bénán lógott. Beléhasított a fájdalom és a döbbenet. Úristen, nyögte, mi folyik itt. A jobb kezében tartott kristályt kirakta a kormány felett széles térre, rápillantott, és a fény ismét elnyelte.

A tompa puffanásra riadt, majd tolatásba kapcsolt, és ismét áthajtott valamin, aztán ismét előre, és ezt megcsinálta háromszor, nem törődve a mögötte, mellette dudálókkal. Valaki feltépte a kocsi ajtaját, Kolláthné belekarmolt az arcába, mire a másik üvöltve eltántorgott. Kolláthné kitámolygott a terepjáróból, és benézett a hátsó kerék alá. Egy összegyűrődött test vonaglott a földön, mint egy sérült bogár, Kolláthé érezte a bűzét, és ahogy a hajléktalan utolsókat rebbenő szemébe nézett, ismét feleszmélt. Én nem akartam, suttogta, és már hajolt volna le, hogy segítsen, hogy fogja a haldokló kezét, de eszébe jutott, a kristály, amit a kocsiban hagyott. Benyúlt érte, és ahogy megfogta, a fény átáramlott testébe, ugyanakkor hátulról rátámadtak.

Valami motozott alatta, izgatottan tekergett és nyifogott, mint egy kismacska. Kolláthné a játszótér melletti bozótos közepén ült. Ahogy körbenézett, nem látott, csak zöld leveleket, arrább, a bozótból kivezető szűk csapáson egy női test feküdt. Kolláthné lenézett maga alá. Bő ruhája alól két gyerekkéz nyúlt ki, az avart markolta. Háta mögött a gyerek lábai doboltak a földön. Kolláthné még jobban rányomta fenekét a nagy, kemény gyerekfejre, teljesen beborítva az orrlyukat és a csiklandós szájat. Valahol egy másik gyerek sikoltozott fájdalmában. A nő hirtelen megrázta magát, és felállt. Ellépett, és lenézett a mozdulatlan, kopasz fejű testre. Mi történt itt, nyögte, és öklébe harapott. Valami csillogott a fiú teste mellett. Távolról szirénázás hallatszott, a ház felől lábdobogás, ijedt, dühös asszonyhangok értek el hozzá. Lehajolt, felvette a kristályt a földről, és azonnal tudta, mi a teendője.

A férje fejét babusgatta, mikor ismét magához tért. Végigsimította a csatakos hajat, a ráncokat a homlokon, a nagy, húsos orrát. Aztán elmotozott az ajkakon, végül a halántékra tette ujját, finoman masszírozta. A férje mindig szerette ezt. Végül felállt, és a hajánál fogva magával vitte a konyhába a fejet. A bejárati ajtón jó ideje dörömböltek. Kolláthné nem törődött vele, a kiáltozással se. Ellenőrizte a gáztűzhely szigetelőszalaggal leragasztott kapcsolóját – továbbra is sziszegve dőlt elő a gáz a nyitott sütőtérből. A fejet a konyhaasztalra helyezte.

Kiment a nappaliba, és felvette a földről a kristályt, majd megkerülve a fejetlen testet, a fotelba roskadt. Hú, motyogta ez aztán durva nap volt. Valaki elkezdte feszegetni az ajtót, és közben kiabált, megöllek, te kurva, de az extra biztonsági vasalatok egyelőre kitartottak. Kolláthné lenyúlt a férje testéhez, a hátsó zsebből előbányászta cigarettáját és az öngyújtót. Aztán felállt, mert valaki az ajtón túlról ismét bekiabált, hogy rendőrség, nyissa ki. Kiment az előszobába, a nagy tükör előtt megállt, és fülelt. Az ajtófeszegetés hangja elmaradt. Utolsó felszólítás. Jött át egy szigorú hang az ajtó túloldaláról. Kolláthné kivett egy szálat a dobozból, szájába dugta. Aztán megnézte magát a tükörben. Mit tettem, nyögte, de csak egy pillanatig látta a nagydarab, véres, összekarmolt, tépett hajú nőt, mert utána egy gyönyörű, fiatal, izmos idegen, egy nem nélküli, meztelen és aranyhajú isten tűnt elé, aki kedvesen, bátorítóan mosolygott rá. Az idegen isten mondott valamit. Igen, suttogta Kolláthné, ez az. Ekkor rátörték az ajtót, de mielőtt benyomultak volna, meggyújtotta a cigarettát és a fény, mely körülölte napját, végleg magába olvasztotta őt.

vége

  

Szólj hozzá!
2015. március 15. 21:59 - Valmont

Jövőlátók

st11.jpgA kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, mely máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Az utóbbi novellák mind összefonódnak, és egy szerves egységet alkotnak. Mind S.-ről és a múltról és a jelenről szólnak, és a rémületes időről, mely a kettő közt feszül. 

 

Rövid előadás a halálról

 

Miután a bátyja bement az erdőbe, és soha többé nem jött ki belőle, és ő, Kovács örökölte a telket, és lepermetezte, de erős szél fújt, ami miatt két hétre rá a haja nagy része kihullt, és emiatt, meg a gyógyszertáros miatt a felesége végleg, és végérvényesen elhagyta, Kovács elment a „Hogyan találjuk meg valódi énünket” előadásra a városi könyvtárba.

A szórólapot, melyen az eseményt hirdették, a helyi ABC előtt nyomta kezébe egy magas, sovány, betegesen sovány férfi. Hosszú, fekete kabátot, öltönyt és csokornyakkendőt viselt a hűvös őszi délelőtt. Kovács érezte, a férfi szürke pillantása végigméri őt mialatt kántálva – jöjjön el, hallgassa meg előadásomat, egyszeri, soha vissza nem térő alkalom – átadja a papírlapot. Aztán e tekintet továbbsiklott róla, egy fiatal, feltűnően csinos nőre, aki nagy szatyrokat cipelve lépett ki a boltból.

– Hagy segítsek – tüsténkedett a férfi –, és egyben meghívnám előadásomra is.

Kovács nézte, ahogy a férfi a nő autójáig cipeli a szatyrot, majd azt is nézte, ahogy a kocsinak dőlve hosszan eldiskurálnak.  Soha nem értette, hogy lehet ilyen könnyen ismerkedni. Őneki évekbe telt, míg a felsége vonakodva és kedvetlenül, de elfogadta közeledését. Hogy aztán egyetlen vasárnap délután eltűnjön az életéből. Felsóhajtott, majd a kezében tartott sárga papírra nézett. Félkövér kiemelésekkel volt olvasható a lényeg. Önmagunk felfedezése. Hipnotikus tréning. Utazás az időben. Vissza a születésig. Nézzük szembe a halálunk napjával.  A bátorság forrása. Önmegvalósítás az idő tükrében. Ingyenes. Csak másfél óra. Szombat délután. Csak egy alkalom a városban.  Megváltozik minden.

Nem tervezte, hogy elmegy egy ilyen előadásra, de a szórólapot mégse dobta ki, lerakta az előszobai szekrény tetejére, és a hét folyamán gyakran rápillantott.

Aztán szombaton, ebéd után ott találta magát a dermedező paprikás krumpli felett, egy félig üres Kőbányaival a kezében, és a szemközti panelházat bámulta. Percek óta nem mozdult senki a tíz emeletnyi ablakrengeteg mögött.  Az égről kósza felhők árnyékai vetültek a földre, játékos formákban kergetőztek, de ettől persze nem lett jobb kedve. Az előszobai beépített szekrényre pillantott, melynek ajtaja még mindig félig nyitva volt. Felállt, tétován odalépett. Az ajtó mögött az üres polcokról halvány virágillat áradt. A felesége parfümje. Becsukta az ajtót, erősen, dühösen. A szórólap sárgán virított a kisszekrényen. Felvette, zsebre gyűrte, majd cipőt, kabátot húzott, és elment a könyvtárba.

Az utóbbi időben, mióta a bátyja eltűnt, és ő elkezdte kutatni a környék történetét, és megtalálta a Feketékről szóló rémisztő hiedelmet, gyakran megfordult a könyvtárban. Ám itt, a nagy előadóban, mely tulajdonképp egy hetven négyzetméteres, ablak nélküli szoba volt, még nem járt. Annyi széket zsúfoltak be, hogy elöl csak egy kis asztalkának maradt hely. Az asztalon kancsó víz állt pohár nélkül. Csak minden hatodik széken ültek, a legtöbb középkorúak, inkább magányos, szótlan, zavartan fészkelődő férfiak és még náluk is idősebb nők párban, hármasával, izgatottan vihorászva, sugdolózva, műbőr retiküljükben kotorászva. Kovács percekig állt az ajtóban a menjek vagy maradjak szavakat forgatva magában, végül egy vastag, szinte rekedt hang hátba taszította, befelé a terembe.

– Kovács, maga az? – megfordult, és középiskolai matematika tanárnőjét, Zsuzsa nénit pillantotta meg. A nő nemcsak megöregedett, hanem iszonyatosan meghízott, Kovács fel sem ismert volna, szürke kabátja alatt lila ruhája a hastájékon púpozódott, mintha gyereket tolna előre benne, pedig hatvan már biztosan elmúlt.

– Csókolom, Zsuzsa néni – köszönt, és lépett egyet befelé. – Maga is...az előadásra?

Az öregasszony körbefordult, ismerősöket keresett, de nem talált, ezért beérte Kováccsal. – Igen, gondoltam, jó móka lesz, úgyse nyitja rám senki az ajtót hétvégén. Tudja, a gyerekek kirepültek, felmentek a fővárosba, és jó, ha havonta egyszer…

Belekarolt Kovácsba, és középen, a székek közt nyitva hagyott kis ösvényen behúzta a terem belsejébe, egészen az első sorig.

– Itt jó lesz, ugye? – kérdezte és már le is ült. Kovács homályos balsejtelemmel ereszkedett le mellé. Remélte, nem lesz olyan rész, ahol a hallgatóságot szerepelteti majd az előadó, mint abban a kisregényben, amit az iskolában kellett olvasni.

– Tiszta Márió és a varázsló nem? – találta ki aggodalmát az asszony, és mosolyogva körbe és hátra lesett. – Bár azt gondolom, itt valami kollektív szeánsz lesz.

Elhallgatott, retiküljéből savanyú cukorkát kotort elő. Megkínálta Kovácsot is, de ő nem kért, helyette kényszeredetten megkérdezte: – És egyébként hogy tetszik lenni, Zsuzsa néni?

– Mióta nyugdíjban vagyok, és nem látom a büdös kölyköket, csodálatosan! – nevette el magát a nő, hogy rengett a hatalmas hasa, majd Kovács karjára tette a kezét. – Persze, csak viccelek. Tudod, amióta volt az a szörnyű buszbalesetem, azóta nem olyan rózsás a helyzet.

– Buszbaleset?

Kovács érezte, a másik elvárja, hogy visszakérdezzen, ezért kötelességtudóan, jó tanuló módjára meghallgatta, hogy Zsuzsa néni épp ételt, meleg ételt vitt fel az akkor még egyetemista gyerekeinek a fővárosba, amikor a távolsági busz, „máig sem tisztázott okokból kifolyólag” az árokba borult. Többen súlyosan megsérültek, ő maga pedig kiesett az oldalsó ablakon, egyenesen a szántásra. Az arcát törte össze, három foga kiesett, és hosszú ideig kómában feküdt. Szerencsére aztán magához tért, és lassan, nehézkesen rendbe jött, hála a doktoroknak, de ezek a bevillanások azóta is kísértik

– Milyen bevillanások? – Kovács a nő lihegő szüneteiből ismét tudta, hol kell kérdeznie. Ám most Zsuzsa néni elkomorult. – Látok dolgokat. Azért is vagyok itt. Hátha megmagyarázza ez a jóember nekem, hogy miért…

Ekkor azonban a szórólapot osztogató öltönyös, hórihorgas férfi sietett végig mellettük, kilépett az asztal elé, és mint egy showman több tízezres közönsége előtt, magasra emelte kezét, és harsogni kezdett: – Jóóó napot kívánok! Üdvözök mindenkit az előadáson! A titkos tudás inkarnációjában ismert, beavatott nevem Szikh mester, kérem, szólítsanak így, ha kérdésük adódik. Márpedig adódik majd, abban biztos vagyok.

Kovács hátrafordult. Nagyjából harmincan, ha voltak. Szeme megakadt egy fekete hajú, erősen kifestett nőn hátul, a jobb sarokba. Valahonnan ismerős volt neki, aztán amikor visszafordult, és meglátta, hogy az előadó is a nőt bámulja, rájött, az ABC előtti parkolóban látta, az ő szatyrát cipelte a magas férfi – vagyis Szikh mester – az autóig.

A mester most száját nyalogatta, mint egy nagy, sovány és éhes macska, aztán erőt vett magán, és így folytatta: – Ma egy csodálatos utazásra hívom önöket. A lelkük legmélyébe kell elvándorolniuk, a múltba és a jövőbe. Bátor utazás lesz, szembe kell majd nézniük a leghiábavalóbb dologgal, a saját születésük pillanatával, és a legfélelmetesebbel is, a halálukkal. Azt gondolom, és a tapasztalataim is azt mutatják, ha e kettővel szembesülnek, az előadás végén megerősödve, lélekben megtisztulva és kimunkálva hagyják el a termet.

– Hiszem, ha látom! – kuncogta Kovács fülébe Zsuzsa néni.

A férfi féléjük pillantott, kacsintott, majd ugyanolyan derűs és harsogó hangon folytatta: – Persze nem mondom, hogy egy ilyen, egyszeri alkalom mindenkin segít. Azt sem állítom, hogy a hatás végérvényes. A megszerzett tudást ápolni, fejleszteni kell. Vagyis naponta gyakorolni azt a meditációt, amelyet én „kezdőpont és végpont meditáció”-nak hívok, vagyis szembenézni a születéssel és a halállal, és a kettő közti sávban megerősödve építeni magunkat. Ehhez kitűnő eszköz a teljes technikát leíró és feltáró könyvem! – Az asztal mellé egy fekete hátizsák volt támasztva. Felvette, kinyitotta, és befóliázott könyvcsomagot vett elő belőle. Horgas, csontos ujjaival feltépte a fóliát, és az asztalra rakta a fénylő borítójú vékony kis könyvecskéket. – „Mindennapi bátorság” a címe, és az előadás után jutányos áron csak itt és most önöknek eladó. De nem is szaporítom a szót, kezdjünk bele.

Bár Szikh mester nagyon hangosan beszélt, és szépen hangsúlyozta és fűzte a szavakat, Kovács mégis kezdett egy ebéd utáni, szendergő állapotba csúszni. Próbált a férfi ideges arcjátékára, madárként rebbenő hatalmas kezeire vagy a mögötte lévő asztalra, a kancsó vízre, vagy az asztal mögötti k tudja hova vezető ajtóra fókuszálni, de szemhéja mind lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig követte a dolgokat, hogy a férfi elmondta, az élet két legfontosabb állomása a születés és a halál, és ha a saját születésünk és halálunk jelentőségével tisztába jövünk, akkor az énünk és a személyiségünk sziklaszilárddá válik. Nem ismerünk majd akadályt, problémát, mely eltéríthetne minket. Képesek leszünk bármire. A siker hirtelen megrohan minket, az életünk minden terültén. Ehhez persze meg kell néznünk, és meg kell értenünk, és el kell fogadnunk a szültésünk és a halálunk pillanatát.

– És ehhez van szükség a hipnotikus meditációra. – Kovács erre a mondatra riadt fel, és egy test közelségére. A mester ott állt felette, és lebámult rá. Tekintetében csúfondáros öröm vegyült. – Megkérhetem az urat, hogy szemléltesse számunkra a szűz elme első találkozást az én meditációs technikámmal?

– Tessék? – Kovács megtörölte száját. Kevés nyál maradt kézfején. Majd érezte, mindenki őt nézi, és mindenki rá vár, ezért – vagy inkább a belé nevelt jómodor miatt – felállt. – Persze.

– Remek. A születés újraélésével kezdjük.

Kovácson végigfutott a kép, hogy a padlón fekszik, és keservesen sír, mint egy csecsemő. Megrázta fejét. – Nem lehetne más?

Szikh mesterben benn akadta a szó, merőn rápillantott, mint aki épp egy különös és undorító bogárfajt fedezett fel.

– Van valami gond?

Ekkor azonban Kovácsnak váratlan szövetségese adódott, mert Zsuzsa néni, mintha iskolába lenne, jelentkezésre emelte kezét. – Nem kezdhetnénk inkább a halállal? – kérdezte gyöngyöző, csengő hangján, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót. A teremben páran felmorajlottak.

Zsuzsa néni szabadkozva körbefordult: – Az azért még mindenki előtt ott van. – Majd a szemben lévő falon feketéllő órára mutatott. – És már nincs sok időnk.

Szikh mester is hátrafordult, megnézte az órát a falon, majd felvonva öltönye ruhaujját, és a karján lévő órán is ellenőrizte az időt.

– Asszonyom, ön téved. Még nagyon sok időnk van – jelentette ki aztán mosolyogva. Végül visszatalált Kovácshoz, felé fordult, fejét oldalt billentette:  – Persze ez az egész önkéntes. Ha ön nem akar részt venni benne…

– Akkor én fogok! – állt fel Zsuzsa néni, majd ismét a közönség felé fordult, és kecsesen pukedlizett.

Kovács megkönnyebbülve roskadt vissza a székébe. Hátulról, az ajtó felől valami szóváltás zajai szűrődtek be a terembe.

– Jó – vont vállalt az előadó –, akkor műsorváltozás – mosolygott. – Megkérdezhetem a kedves…

– Zsuzsa – jelentette ki a volt tanárnő, majd hirtelen megragadta Szikh mester kezét. – Biztos nem akar mást csinálni? Biztos jól van ez így? – kérdezte tőle olyan csöndesen, hogy talán csak Kovács hallotta. A férfi zavartan hátrébb lépett.

– Miről beszél?

Az előtér felől ekkor már hangos kiabálás és veszekedés zaja hallatszódott be. Szikh mester hol Zsuzsa nénire, hol az ajtó felé pillantott. – Mi folyik itt? – kérdezte bizonytalanul.

Zsuzsa néni felé nyomakodott nagy hasával: – Hát nem látta?

A helyiség ajtaját valaki feltépte. Kovács odanézett, és egy férfit látott. A férfi kezében csillogott valami.

– Hol van? – kiabálta a férfi.

– János! – sikoltotta a fekete hajú nő oldalról. A csinos, kisminkelt asszony volt, aki olyan szépen elbeszélgetett Szikh mesterrel a parkolóban. – Mit csinálsz itt?

– Megölöm – mutatott a késsel Szikh mesterre János, és már meg is indult felé. – Megtaláltam a levelét!

– Várjon! – könyörgött az előadó: – Azt mondta, nem házas! – De a másik nem hallgatott rá, és olyan gyorsan jött, hogy látszott, nem fog várni semmire és senkire. Ekkor már mindenki sikoltozott és kiabált, néhányan rendőrt emlegettek. Nagyon hirtelen zajlott le a dolog, Kovács csak villanásokat látott.  Az idegen, a férj testét eltűnni maga mellett. Aztán Szikh mestert, ahogy Zsuzsa néni mögé bújik. Az asszonyt irányba fordítja. És a támadónak löki.

– Jaj – nyögte Zsuzsa néni, és hasában eltűnt a csillogó kés és a férj keze.

– Ó – nyögte Szikh mester, majd megfordult, az asztal mögé rontott, feltépte az ajtót, és eltűnt a másik szobában. Kovács felállt, lépett volna Zsuzsa néni és az idegen felé, de aztán inkább hátrált. Mert a férj kihúzta az öregasszonyból a kést, és felé suhintott vele: – El az utamból!

Zsuzsa néni a padlóra rogyott, kezével hasát foga. A férj ekkor továbbindult, és bement a nyitva hagyott ajtón Szikh mester után.

– Zsákutca. Az a takarítószeres szoba – nyögte Zsuzsa néni a földről. Kovács hozzá lépett, felvonta, az egyik székbe segítette.

Hosszú ideig, talán évezredekig csönd volt. Aztán egy emberen túli sikoly harsant, amibe mind, az összes teremben lévő beleremegett. Magyarázat nélkül is mind tudták, ilyen hangot ad ki az, aki megpillantja a saját halálát. Eltelt pár másodperc. Végül előjött a férj. Keze és kezében a kés véres volt. Falfehér arccal, mereven eltámolygott Kovácsék mellett, végig a szűk kis ösvényen a székek közt, ki az előtérbe. Odakinn valaki kiabálni kezdett vele, talán a portás, aztán ajtó csapódott, és a hangok elhaltak.

– Nem tudta – sóhajtott Zsuzsa néni, majd kihúzta magát a széken, és benyúlt ruhája alá.

– Jó tetszik lenni? – nyögte Kovács, aztán csak nézte, ahogy az asszony két párnát ráncigál ki a lila ruhája alól. Hasa azonnal leapadt. Az egyik párnán csúnya seb volt.

– Én jól. Az a sarlatán – Zsuzsa néni fejével a takarítószeres szobácska felé bökött –, már kevésbé. Sajnos csak beszélt a jövőről. De nem látta. Pedig azt hittem, segít majd rajtam, hogy elmúljanak ezek a látomások.

Megpaskolta Kovács kezét, majd retiküljébe nyúlt. – A rendőrök itt fognak tartani minket estig. Hoztam szendvicset. Kér egyet, fiam?

vége

Szólj hozzá!
horror