Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. december 18. 21:37 - Valmont

Sötét és hideg II.

Ehhez előbb érdemes elolvasni az előzményt. Már két éve, hogy megírtam ezt a sztorit, és valahogy a két szereplő bennem maradt, foglalkoztatott az elő- és utóéletük. Másrészt szerettem az írás hangulatát, ezt a sajátos egyensúlyt a mesebeli, a hardcore horror és a pornográf lehetőségek közt. Aztán november tájékán újra is olvastam, és megláttam a hellokarácsony-os blog.hu felhívást. Persze esélyem sincs bekerülni a konzumidióta bejegyzések közé, de dafke kiírom a cimkék közé. A befejezés pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy ha rajtam múlik, jövőre a két szörnyeteg ismét randevúzni fog a szent és boldog éjben.

 

Karácsonyi lelkek

 

 

– Itt álljunk meg – kérte a férfi a ziháló nőt. Levette kabátját, és a fa tövébe terítette, majd ráengedte a másik fájdalomtól merev testét. A dermedt hóréteg, mint mázas süteményfelszín roppant össze a nő vékony és vérző tömege alatt. – Így már jobb, ugye?  – kérdezte a férfi, és feltérdelt, körbelesett.

Köröttük cinkosként hallgatott az alkonyi erdő a pengő, dermesztő hidegben. Valahol messze, odalenn a síkon épp lebukni készült a nap.

– Elfogy az erőm – nyögte a nő, és az oldalán lévő sebre tapasztotta tenyerét, noha már egyáltalán nem lüktetett belőle oly erősen a vér.

– Tudom – mondta a férfi. Tekintetük egybekapcsolódott, aztán a nő bólintott, mire a férfi lassan elvonta a véres kezet a sebről.

– Valahol megakadt a golyó – bólogatott a férfi. Lehelete szinte azonnal dérré dermedt, kiült ajkára, rászitált a nő ruhájára. – Kivehetem – mondta, és kezében megcsillant a szike. – Míg van fény, meg tudom csinálni.

– De csak azt veszed ki, ugye? – A nő felült, és elkapta a férfi szabad kezét, majd megszorította.

A másik elmosolyodott és bólintott, mire a nő hátrahanyatlott, a hó nyikkant alatta, mint egy apó kis állat.

– Hogy jutottunk ide? – suttogta maga fölé a dermesztő kérdést.

                                                   ***

– És egyébként milyen éved volt? – kérdezte a nő, míg hátrahajolva a dolgokat rendezte a száguldó kocsiban.

– Semmi különös – vont vállat a férfi. Majdnem minden figyelmét a csúszós hegyi útra összpontosította. – Meló, meló, meló. Két nagy projekt, amit megnyertünk. Közben egy komolyabb és három rövidebb viszony.

A nő elfektette egymás mellé a borosüvegeket, és sajtkorongokkal választotta el őket egymástól.

– Öltél? – A szó szinte nem is kérdés, egyszerű, közömbös kijelentés volt.

– Egyszer – vallotta be a férfi.

– És meglett?

– A lélek? – A férfi lassított, majd megvárta, míg a nő visszahelyezkedik az anyósülésre, és becsatolja magát. Teljes erővel ment a ventillátor, de még így is jégkristályok telepedtek az autó szélvédőjének négy sarkába. – A kezemben tartottam. Ezúttal tényleg. Forró nyári éjszaka. Egy futó a Tisza-parton. Hátulról kaptam el, és azonnal felvágtam. Még bámult rám, mikor én már a belei közt kotorásztam.

– Izgalmas lehetett – motyogta a nő, majd lenyitotta a kesztyűtartó fedelét. – Nincs valami karácsonyi cd-d? Csak a hangulat miatt...

– Nincs – csóválta a fejét a férfi, de nem esett ki a történet ritmusából. – Az volt, izgalmas. Épp egy rockfesztivált tartottak a közeli faluban. A környék tele volt pálinkától részeg fiatalokkal. Gyorsnak kellett lennem, ráadásul csak egy kis elemlámpám volt a sötétben, azt is számmal tartottam.

A nő a férfira pillantott, elmosolyodott. – Viccesen nézhettél ki.

– Neked jobban állt volna – bizonygatta a férfi mosolyogva. – Szóval, melegem volt, izzadtam, csíptek a szúnyogok, meg az a gyenge fény – mégis, egyszer csak ott volt előttem. Apró kis lüketető buborék, egy csillogó-villogó gömböcske a hasfal oldalán. Maga a lélek.

– Tehát megvolt – szögezte le a nő mélyet sóhajtva.

– De eltűnt – folytatta szomorúan a férfi. – Ahogy benyúltam érte, és kiemeltem, szinte azonnal elbomlott.

– Nem tudtad berakni a spéci fioláid egyikébe? – értetlenkedett a nő.

– Nem – csóválta fejét a másik. – Azt hiszem, a meleg volt az oka. A meleg nem tesz jót a léleknek.

Hallgattak egy kicsit, bámulták a jégtől roskadozó erdőt, számolták az újabb és újabb kanyaríveket, és figyelték a motor erőlködését, ahogy az autó felfelé küzdötte magát a havas úton.

– És veled mi történt? – törte meg végül a férfi a csendet. – Elkaptál valakit év közben?

                                                 ***

A nő lehunyta a szemét majd oldal nyúlt, kezével összekapart valamennyi havat és a szájába tömte. – Fáj – motyogta hideggel teli szájjal.

– Az a jó. – A férfi közben felhúzta a nő hasán a pulóverét, szétgombolta a vastag kockás flanelinget, míg el nem ért a sima és fesze bőrig. Az ing két szárát oldalt húzta, így elé tárult bal szélen, közvetlenül a lengőborda alatta a bemeneti nyílás. – Olyan, mint egy virág. Vagy mint egy furcsa nemiszerv – mondta szinte magának. Még mindig szivárgott belőle a vér, összefestette a bőrt, és lassú erekben igyekezett a föld felé.

– Azért bele ne szeress – figyelmeztette a fekvő. Felemelte fejét, próbált lenézni a sebre. – Ez nem én vagyok. Én ennél több vagyok – bizonygatta fájdalomtól vacogó fogakkal, majd hátrahanyatlott. – Vedd ki belőlem a golyót, aztán köss be az ingemmel. Tovább kell mennünk! – Ez már inkább utasítás volt, nem kérés vagy észrevétel.

A férfi közelebb hajolt, megtapogatta a seb szélét.

– A vér színe alapján talán nem érte el a májad. Ha egy kis szerencséd van, a májad és a bél közt lehet. Ha nincs, akkor a bél sérült, perforált, és a tartalma meg fog mérgezni – magyarázta csöndesen, miközben szabad kezével felnyúlt a nő halottsápadt ajkához, végigsimította. – Próbálj meg nem elájulni – kérte lágyan. A nő nem válaszolt, csak az ultramarinkék eget bámulta.

                                                     ***

– Idén nem voltam olyan sokszor éhes. De volt egy kellemes esetem – mondta a nő a kocsiban. – Egy idősebb férfi, egyetemi professzor. Visszatérő vendégem volt, és egyszer az ágyban elmondta, hogy a szíve rakoncátlankodik. Ez május környékén lehetett. – A nő bekapcsolta a rádiót, elkezdte csavargatni az állomáskereső gombokat. – Akkor már hónapok óta nem ettem. Előtte, még az év elején, miután innen hazamentük, találtam egy hajléktalant éjszaka a parkban. Büdös volt, részeg és már majdnem teljesen kihűlt. – A férfira mosolygott. – Olyan büdös volt, hogy nem tudtam végigcsinálni…– Bing Crosby White Christmas száma csendült fel a hangszórókból. – Emlékszel? Ezt hallgattuk tavaly is…– kérdezte a nő a felismerés örömével.

– Emlékszem – bólintott a férfi. Tompa puffanással nagy halom hó hullott a szélvédőre. A férfi letörölte a lapátokkal.

– Visszatérve az öreg professzorra – folytatta a nő –, neki már úgyis mindegy volt. Megéreztem, míg belém élvezett, valahogy ráhangolódtam a lelkére, ilyen még soha nem volt velem, még veled se.

– Féltékeny leszek – csóválta a fejét a férfi, majd egyszerre fékezett és gázt adott. A kocsi kicsúszott egy jeges szakaszon, de aztán visszaállt egyenesbe.

– Nem kell. – A nő végigsimította a férfi öltönynadrágos combját. – A lényeg, hogy nem tettem vele rosszat – egy-két év alatt az a lelke úgyis feladta volna. Éreztem. – A nő elgondolkodott, majd lassan, halkabban így folyatta. – Amikor kiszívtam belőle, és a szemébe néztem, abba a meglepett, csodálkozó tekintetébe, mely olyan volt, mint egy őzé, akkor még inkább megéreztem, hogy milyen fáradt a lelke, milyen törékeny és esetlen. Soha nem volt még ilyen öreg áldozatom, a vén kujon hatvan felett járt. Azt hiszem, nem akarok megöregedni.

– Mi nem fogunk megöregedni – jegyezte meg a férfi. Majd lassított. – Mi a fene?

Az út szélén egy alak állt és integetett. Mellette az árokba borulva fekete terepjáró csillogott a délutáni nap fényében.

                                                      ***

– Most ejtek egy apró kis vágást – kommentálta a férfi, és így is tett. A bőr engedelmesen nyílt szét szikéje alatt, szinte azonnal vérbuborékokat gyöngyözve. – Fáj?

– Már nem – mondta a nő a lassan sötétülő égnek. Csodálkozva nézte, milyen tömör és puha párát képez a lehelete. Ahogy a felhőcske elrezgett felfelé, daraszemcsék váltak ki belőle és visszahullottak a földre. – Olyan, mint a lélek körforgása – mondta a nő.

– Tessék? – kérdezte a férfi a sebre összpontosítva.

– Semmi, csak a halálról gondolkodtam – válaszolt a nő.

A férfi felnézett rá, tekintetük egybekapcsolódott.

– Hé, nem fogsz meghalni, rendben? – kérdezte szigorúan a férfi. – Nem engedem.

A nő nem válaszolt, csak figyelt rá. Aranybarna, hosszú haja elomlott körötte, mint egy tengeri lény kiterített csáprengetege.

– Kell valami, amivel felitatom a vért –motyogta a férfi, majd gyorsan levette kabátját, és pulóverét. Utóbbit gombóccá gyűrte, és a sebre szorította.

Alatta ott lüktetett a nő fájdalma.

                                                   ***

– Igazán köszönjük, hogy segítenek – mondta a fiatalember a hátsó ülésről. A nő hátrafordult.  A párocska derűsen, kipirult arccal, egymás kezét fogva nézett rá. Tele voltak bizalommal és életerővel.

– Semmiség – vont vállat a férfi. – Fent a házban szusszanunk egyet, aztán visszamegyünk a vontatókötéllel, és kihúzzuk az autójukat.

– Remélem, nem okoz ez önöknek kellemetlenséget. – A lány angolul beszélt. Elmondása szerint az Államokból érkezett, egyetemen tanult. Két napja ismerkedett össze a fiúval egy bulin.

– Egyáltalán nem – bizonygatta nő, és előre fordulva lehalkította a rádiót. – Sőt, kellemes meglepetés, így karácsony este vendégeket fogadni a házunkba. Ugye, drágám?  – nézett oldalt a férfira. Az kacsintott egyet, majd az útra mutatott: – Itt kell lemenni, igaz? – kérdezte.

– Igen – válaszolt a nő, mire a férfi fékezett, és behajtott a szűk földútra, amely a platóra vitt, ahol a faház állt.

                                                          ***

– Gondoltad volna, hogy idén ilyen karácsonyunk lesz? – sziszegte a nő a fájdalommal harcolva. A férfi szélesítette a vágást, szinte hallani lehetett a hús és a bőr sercenését. – Hogy ilyen rémes karácsonyunk lesz?

– Még nincs vége. – A férfi széthúzta a seb két szélét, mire a nő görcsbe rándult. – Bocsánat – mondta a rettegő testnek. – Szóval még nincs vége az éjnek. Most belenyúlok a sebbe, de csak egy ujjal. Fájni fog.

– Hogy jutottunk ide? – nyögte a nő, és jobb kézfejét a szájához emelte, majd ráharapott tenyere szélére. – Hogy lehettünk ilyen vakok? – kérdezte még, de szavait már nem lehetett érteni. A fájdalom fehér késként csapott le rá.

                                                     ***

– Nagyon szép kis ház – fordult körbe a nappali közepén a fiatal lány. – Nagyon szép.

– Azt mondja – kezdte volna fordítani a fiú, de a nő leintette: – Értek valamennyire angolul.

A férfi közben kipakolta a csomagokat a konyhában, és visszajött közéjük. – Kimegyek, megkeresem a vontatókötelet a fészerben – mondta. – Töltenél addig valamit a vendégeknek, drágám? – Az asszonyhoz lépett, és röviden szájon csókolta, majd hideget keltve kiment az ajtón.

– Hol találom a mosdót? – fordult körbe a fiatalember. A nő oldalt intett, a folyosó felé. – A végén – mutatta is. Fél szemel figyelte, ahogy a lány a kandallóhoz sétál, és végigsimít a peremen hagyott borospoharak egyikén. Mögé lépett, majdnem olyan szorosan, hogy megérezze a fiatalság illatát. És még valami mást.

– Szóval itt tanul nálunk? – kérdezte a nő halkan és angolul.

– Igen, már két éve. – mondta a lány. Megfordult, aztán önkéntelenül is hátrébb lépett, el a másik közelségétől. – A mérnöki karon.

– Melyik egyetemen? – kérdezte a nő, és a lány megmondta.

– Kér egy pohár pálinkát? Magyar specialitás, gondolom, már ismeri? – kérdezte a nő, és a konyhába ment.

– Köszönöm, jól fog tenni – mosolyodott el a lány. A kanapéhoz ment, leült, alkarjáról leakasztotta retiküljét és beletúrt.

– Ismeri Kormos professzort? A tanszéken dolgozik – faggatózott a nő a konyhából. – Nekem régi barátom.

– Persze. Ő a kedvenc tanárom – bólogatott a lány, miközben megnézte mobilja kijelzőjét. – Januárban kollokválok nála.

A nő megjelent két pohár pálinkával, az egyiket a vendégnek nyújtotta.

– Egészség – mondta, és koccintottak, majd a nő az lány arcába löttyintette a pálinkát, aztán nekiugrott, lenyomta kanapéra, két kézzel szorítva a másik törékeny és kecses torkát.

– Kormos májusban meghalt. Ott voltam, mikor meghalt – suttogta a nő, felpillantott a folyosó felé, majd le, áldozatára: – És most mondd el, ki vagy te valójában?

                                                      ***

– Honnan tudtad? – kérdezte a férfi, talán csak hogy beszéltesse a másikat.

– Bűzlött a fegyverolajtól– nyögte a nő, majd újra a tenyerére harapott. – És nem tudott az öreg prof haláláról…

– Most benyúlok a sebbe – jegyezte meg a másik, és így tett. Pár pillanatig homlokát ráncolva kotorászott a nő húsában, mely szinte lüktetet ujjbegye alatt. Érezte a máj csücskének sikamlóságát, a belek domborodó feszességét – de nem talált semmi idegen dolgot.

Ahogy felnézett, látta, hogy a nő szeme felakad, feje oldal csuklik, szájából pedig kifordul a keze.

– Ne ájulj el, hallod! – kiáltott rá, majd ijedten körbenézett, mivel hangja élesen visszhangzott a téli erdőben. Aztán odatérdelt a nő arcához, és gyengéden megpaskolta. Kinyíltak a hatalmas, égszínkék szemek, és egyenesen őrá bámultak.

– Vége? – kérdezte reménykedve a sebesült.

A férfi a fejét csóválta. – Még nincs. – Majd a sebre mutatott: – Nagyobb vágást kell ejtenem.

                                                       ***

– Mi van itt? – A fiatalember ott állt a folyosó benyílójában.

A nő csak egy pillanatra nézett rá, de ez elég volt a lánynak, hogy felnyomva csípőjét, a földre lökje terhét. Aztán már talpon is volt, hátranyúlt, és szoknyája és pulóvere találkozásából egy apró, furcsa formájú pisztolyt vett elő. A szőnyegről tápászkodó nőre fogta.

– Szívem, mit? – kezdte volna a fiatalember, de a lány odasietett elé, és ráemelte a pisztolyt, hogy a cső vége fél méterre lebegett előtte. – Csönd – kérte lágyan.

– De – kezdte volna a fiú zavartan szabadkozva, ám a fegyver kattanva elsült, és a belől kiszökő lövedék beszúrta magát a homlokcsontjába. Mint egy üres zsák, omlott a padlóra.

– Szóval nem vagy rendőr – jegyezte meg a nő angolul. A lány közben visszalépett a kanapé mögé. A fegyver már ismét a nőre irányult.

– Nem – csóválta fejét a lány. – Fejvadász vagyok. A megbízóm gyűjti az olyan szörnyeket, mint amilyen te vagy.

– Nem vagyok szörnyeteg – hitetlenkedett a nő, és jobbra indult. – Ki a megbízód?

– Ez nem tartozik rád – jött a válasz. – Maradj ahol vagy. A retikülömben találsz bilincset. A helikopter hamarosan itt lesz – A lány mondatai mint éles, vakkantó ugatássorozat hagyták el száját. – Vedd ki, és rakd fel a bilincset.

A nő lenyúlt a kis táskához, és belekotort. Előbb a mobil akadt kezébe, kiemelte. Egy piros kis led villogott a tetején.

– Jelkövető – bólintott a lány, majd meglibbentette pisztolyt. – A lövedékekben van a jeladó…

– Ki a megbízód? – kérdezte a nő ismét. Ráakadt a bilincs fémes hidegére.

– Egy nagyon gazadag amerikai – vont vállat a lány. – Egy igazi állatkertje van belőletek. Farkasemberek, vámpírok, ilyen dolgok.

– Ezek nem léteznek – motyogta a nő zavartan, és széthúzta a bilincs két ívét.

– Eddig te sem léteztél.

Ajtó nyikordult, mire mindketten a belépő és a hideg légáramlat felé fordultak.

– Miféle parti készül itt? – pillantott a bilincsre a férfi.

                                                     ***

– Csináld – kérte elhaló hangon a nő. – Ha nem veszed ki, ránk akadnak.

– Ha a kiveszem, lehet, belehalsz – kontrázott a férfi, de azért visszatelepedett a seb mellé.

– Akkor hagyj itt – kérte a fekvő. – Menekülj.

A férfi megrázta fejét: – Megígértem tavaly, hogy ezentúl minden karácsony éjszakát együtt töltünk. Ez lesz a mi rítusunk.

– Igen – mondta a nő, majd nézte, ahogy a másik felemeli, és a sebhez közelíti a szikét, aztán ismét ráharapott a kezére.

A férfi pedig csak vágott és vágott, végül két majd három ujját merítette a hasba, miközben a nő oldalán mind vastagabb patakokban folyt a föld felé a vér. Hirtelen minden mozgás és fájdalom elmaradt.

– Megvan? – nyüszítette a fekvő, és felkönyökölt, hogy meglássa a férfi arcán a döbbent csodálkozást.

– Az nincs – suttogta a másik. Valahogy megváltozott, elvékonyodott és kifakult a hangja. Meredten ült a hóban, még lélegezni is elfelejtett, és látszott, tekintetét le nem venné a hús vörös nyiladékáról. – De valami mást megtaláltam…– Elbűvöltségéből egy durva mozdulat ragadta ki: a nő előrehajolt, és hajánál fogva magához húzta fejét.

– Megígérted – sziszegte arcába –, hogy nem nyúlsz a lelkemhez.

– De itt van, és olyan gyönyörű – könyörgött neki a férfi, aki már nem az volt, akit ismert, hanem a gyilkos.

– Nem engedem – csóválta a fejét a nő, és pokoli erővel teljesen magához húzta a másikat, majd ajkára tapasztotta sajátját.

                                                         ***

– Ne mozdulj! – szólt a lány a belépőre.

– Őt ne bántsd – kérte a nő. A pisztoly ide-oda rándult közük, a lány hátrált pár lépést, hogy élesítse a háromszög rá eső befogóját.

– Nekem mindegy lenne – vont vállat. – De akik jönnek, úgyis megölik.

– Kik jönnek ide? – kérdezte a férfi értetlenül, majd felfedezte a fiatalember testét. – Vele mi van?

– Álca volt, amire már nincs szüksége – mondta a nő hűvösen. – A hölgy amerikai, és rám vadászik.

– Rád? – csodálkozott a férfi. – Hisz én vagyok a sorozatgyilkos…– értetlenkedett némileg sértetten.

– Talán mert én érdekesebb vagyok – jegyezte meg a nő mosolyogva, és úgy tett, mint aki tehetetlenül széttárja a karját, de igazából a lány arcába vágta a bilincset.

– Ki! – lódult meg a nő az ajtó felé. Lövés dörrent, mire megtántorodott, a férfinak kellett elkapni, hogy el ne essen. Most már ketten hátráltak, míg a félig nyílt ajtón kívülre nem értek.

– A kocsiba – hörögte a nő.

Amint beszálltak az autóba, újabb kattogás hallatszott, mire a hátsó szélvédő darabokra hullott. A következő koppanás a kocsi farát érte.

A férfi begyújtotta a motort, és a kerekek elkaparva lódították az autót a szűk kis erdei útra.

– Még jó, hogy nem a gumit találta el... – sóhajtott egy nagyot a férfi.

 – A kocsiba lőtt. Az pont elég. Nyomjelző lövedékek – csóválta fejét a nő. – Gyalog kell továbbmennünk.

– És akkor azzal mi lesz? – nézett a sofőr a nő vérző oldalára.

                                                       ***

– Maradjanak úgy, ha nem akarják, hogy a golyó mindkettejük koponyáját átvigye – kérte egy dühös hang felettük. A nő akaratlanul is elhúzta fejét a másikétól. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Oldalt néztek, a hang irányába.

Egy szürke árny állt ott, jeges csápokba dermedt bokor takarásában.

A lány volt az, kezében hidegen csillogott a fegyver.

Közelebb jött, és valamit ledobott a hóba.

– Tegye rá – utasította a férfit. Az odanyúlt, és felvette a hideg bilincskarikákat, majd a sebesült felé fordult. A nő visszahanyatlott a kabátra, és lehunyta szemét.

– Nem lesz semmi baj – mondta neki a férfi. A nő nem válaszolt.

– Ki akarták szedni a nyomjelezőt? – hitetlenkedte a lány, miközben körbejárta a véráztatta helyszínt. – Bolondok. Azt nem lehet eltávolítani.

– Mért? – kérdezte a féri.

– Nagyon apró biochip, amely becsapódáskor kilökődik, és felszívódik a véráramba. Az összes vérét le kellene csapolni, hogy eltűnjenek erről – a lány felmutatta mobilját. – Na, tegye fel…

A férfi engedelmesen a nő kezéhez hajolt, közben megfogta, kitapintotta pulzusát, majd a dermedt arcba nézett.

– Késő – mondta aztán keserűen.

– Micsoda? – kérdezte a lány. Intett a fegyverrel. – Menjen onnan.

A férfi felállt, és nézte, ahogy a másik leguggol, ráhajol a fekvő mellkasára. A nő ekkor kinyitotta szemét, és megragadta a pisztolyt tartó kezet. – Csináld! – kérte elhaló hangon a férfit.

Az pedig, mielőtt a lány moccanhatott volna, felragadott egy korhadt faágat, és lesújtott.

                                                     ***

Jó két kilométerrel arrébb találtak egy buszmegállót. A lány leült a padra és összegörnyedt a fájdalomtól.

– Most mi legyen? – kérdezte a férfi.

A másik felpillantott rá, majd próbált elmosolyodni, de a seb nem engedte.

– Azt hiszem, el kell mennem az Államokba. Meglátogatni ezt a titokzatos megbízót.

– Vagy ő jön el ismét érted. Értem. – A férfi elfordulva nézte az erdő fölött köröző piros és kék jelzőfényeket. A rotor hangja tompa morajlásként ért el hozzájuk. A lány kivárt, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hálás vagyok, hogy nem vetted el a lelkem.

A férfi biccentett: – Én ugyanezt mondhatom.

A lány felállt, kizipzározta kabátját, majd felvonta pulóverét.

– Ne piszkáld – kérte őt a férfi.

A másik ennek ellenére levette a férfi már átázott pulóverét az oldaláról, és megnézte a sebet.

– Egészen apró a vágás – mondta.

– Most, hogy már tudom, hol keressem, könnyen ment – vont vállat a férfi. – Modell még lehetsz. – Apró kis fiolát vett elő zsebéből.

A lány visszahelyezte a pulóvert a helyére, ráhúzta a sajátját, majd összezárta magán a vastag kabátot. A férfihoz lépett, kinyúlt, elvette az üvegcsét. Halvány, kékes fénnyel derengő gömb lebegett benne.

– Ez lenne hát – mondta inkább magának, majd felpillantott a férfire. – Köszönöm ezt az új testet – súgta, és odabújt hozzá.

– Boldog karácsonyt – válaszolt a férfi, és megcsókolta az ismeretlen ajkakat.

 

vége  

Szólj hozzá!
2009. december 19. 16:46 - Valmont

Sötét és hideg

Tizennégy éves korom óta a karácsony mögött ott van A ragyogás. A téli szünetre kaptam kölcsön, egy felnőttől, aki bizonytalan volt a következményeket illetően. Míg olvastam, sokszor havazott, mint ahogy ma este is szakad a hó. Ahogy haladtam vele, egyre jobban féltem, de nem tudtam letenni, és végül a történet megette az egész karácsonyomat, a szünetemet, az ajándékokat - talán az életem is. A lentinek mindehhez kevés köze. Csak egy alternatív karácsony estének a meséje. Aki tudja, honnan loptam a zárszót, annak nagy ünnepi üdvözlet.

(És most egy kis szünet, de ebben az évben még lesz egy post...)

 

 

A karácsonyi éjben

 

– Technikailag ez úgy történik, hogy az ügynökség átküldi a potenciális partnerek anyagát nekem, én pedig a találkozó előtt öt nappal visszajelzek, kit választok. Általában nem a külső alapján döntök, noha a te esetedben ez is számottevő lehetett volna. Ösztönös megérzéssel keresem azt, akiről tudom, hogy akár hosszabb időt is el tudnék vele tölteni. Egy élvezetes szombat vasárnapot. Minden döntésemnek súlya van, hisz a kliensek komoly pénzeket fizetnek értünk. Azt hiszem, eddig kevésszer adtam okot panaszra. Kissé tartottam ettől a hétvégétől, hisz mégiscsak karácsony van – ám a döntés, ami melletted szólt, helyesnek bizonyult.

A nagy báránybőrön ültek, a kandalló előtt. Sárga, vörös és narancs lángfoltok világították meg testüket. Meztelenek voltak. Oldalt, a padlón két pohár, és egy félig teli borosüveg állt. Odakinn havas szél csapkodta a faházikó oldalát.

– De most én kérdezek. Család?

– Elváltam. Gyerek, hála istennek, nem volt. Így is ráment egy házam, és a cég egyik felét is pénzzé kellett tennem. Soha többé.

– Állandó barátnő? Esetleg barát?

– Nincs. Alkalmi kapcsolatok. Főképp ilyen típusú szolgáltatókkal, mit te. Escort, nem prosti kategória. Félek a fertőzésektől.

– Értem.

A mátrai faház csak pár éve épült, ezért a szél még minden ízében megnyikorgatta. Felettük pár gerenda úgy feleselt egymással, mint sötét rengetegben egymást kereső testvérpár. Aztán a szél hirtelen elállt, és mindketten megérezték, hogy hullani kezd a hó. Éjfél felé járhatott.

– Nem szomorú még karácsony éjjel is dolgozni? Úgy értem, te, egy gyönyörű és értelmes nő vagy. Bizonnyal akadna állandó partnered, vagy talán a szüleid várnak most rád valahol...

– A szüleim itt élnek nem mesze, pár falunyira, a hegy tövében. Hétfőn lemegyek hozzájuk. Voltak barátaim, csak elfogytak. Elfogyasztottam őket. Ez a férfiak sorsa az életemben.

– Értem. Bizonyos szempontból én is így vagyok ezzel a dologgal. Mát nagyon régen még a házasságom alatt elválasztottam a szex dolgot az együttéléstől – és a többitől.

– A többitől?

– Ami a szex után jön. Mint ez a beszélgetés. Figyelj, megmondom őszintén, ennyire kellemes társalgóval még sosem találkoztam a szakmádban. Komolyan. Nagyon intelligens és művelt vagy. Úgy érzem, mintha sokkal idősebb lennél a korodnál. Lehet, ez így is van, és akkor nagyon jó a plasztikai sebészed. Még nálam is jobb. Mindenesetre, akikkel eddig dolgom volt, azért hozzá tudtak szólni ehhez-ahhoz, kotyogtak a politikáról, művészetről, tudományról tudod, amit felszedtek a neten, vagy rémlik nekik a fősuliról. De azt azonnal levettem, hogy te nem ilyen vagy. Amit Jungról mondtál, tudom, hogy valahol olvastad, de teljesen olyan volt, mintha te találtad volna ki. Szóval, és rövidre zárva – örülök, hogy engem választottál. Különösen örülök, hogy bevállaltad a karácsonyt, így nem kell otthon ülnöm abban a nagy házban, nem kell innom, vagy a garázsban lévő kötélre gondolnom. No, jó – ez csak vicc volt.

Szinte hallani lehetett, ahogy a sűrűsödő neszezésben épül a hótakaró. Az ablakpárkány széleit már ellepte. Néha, egy-egy pihe betévedt az üvegig, és látták felragyogni, majd ismét eltűnni a sötétségben. Odakinn, az erdőben a hidegtől hangosan megreccsen egy fa, vagy állat lépett gallyra.

– Köszönöm szépen. Ez igazán kedves volt tőled. Elárulok neked valamit. Veled kapcsolatos. Ide, erre a helyre csak ritkán hozok bárkit is. Ez az én privát búvóhelyem. Nem az iroda bérli, nem ők tartják fenn. Az iroda nem is tudja, hogy itt vagyunk. Én vettem, és évente két-három alkalommal használom. Akkor, ha olyasvalakit küldenek nekem, akiben látom a potenciált. Nem a férfiasságra gondolok, vagyis nemcsak arra, hanem az életerőre. Évente párszor szükségem van arra, hogy egy erős férfi legyen velem idefenn. Ettől feltöltődöm, és teljesen másképp látom hetekig, hónapokig a dolgokat. Azt hiszem, ezt most még nem teljesen érted, de hamarosan minden kiderül.

– Az jó, mert én is tartogatok számodra egy meglepetést, kedvesem. Ennyi bevezető után ideje rátérnünk a lényegre. Fogadd úgy, mint egy ajándékot. Egy nagyon személyes, őszinte, titkos kincset, amit a lábad elé rakok. Rajtad kívül erről senki nem tud, akinek felfedtem, az már nem él. Gondolom, most izgatott lettél.

Bor csordult a két pohárba. A kandalló egy rönkje ujjbegynyi parazsat lökött az egyik pohár mellé. A férfi kinyúlt érte, megfogta, és visszadobta a tűzbe. Aztán koccintottak, ittak.

– Van egy küldetésem, amelyet már túl hosszú ideje próbálok végrehajtani. Segítőim benne olyan nők voltak, mint te. A hangsúly az olyanon van. A kérdéskör, melyhez kapcsolódik, egyidős az emberrel. Mi a lélek, és hol található? Még gyermekkori élményeim közé tartozik  a nagyapám lassú haldoklása, melynek megfigyelésével, későbbi aprólékos elemzésével rájöttem, hogy a lélek búvóhelye a fizikai test. A test pusztulásával a benne lévő lélektok is elhal. Ebben a furcsa tartományban, a tudat elvesztése utáni három illetve öt percben a lélek anyagiasul, mielőtt végképp szertefoszlik. És ilyenkor megragadható. Egyszer már megvolt, a kezembe tartottam, ám kicsúszott vértől iszamos ujjaim közül, és eltűnt a vese és valami bél közt. Nos, eltökélt vágyam, hogy egyszer kiemelem, és tartósítom, hogy egész pontosan megvizsgálhassam. Emiatt vagyunk most itt, túl az előbbi, valóban fantasztikus szeretkezésen, mely valószínűleg az utolsó volt az életedben.

A nő felállt, a hifihez lépett, és bekapcsolt egy Bing Crosby cd-t. A White christmas behízelgő dallamira, lassan, táncolva fordult egyet, mire a kandallópárkányról kezébe került egy gyufa és egy doboz cigaretta. Az előbodorodó füst elfedte arcát, és mikor megszólalt, a hangja elváltozott. Érettebb és mélyebb lett.

– Mielőtt innen folytatnák, megengeded, hogy elmenjek vécére? Sok volt a bor…

– Csak kinn, az erdőben. És ruha nélkül. Nem mintha nem érnélek utol, de így legalább eszedbe se jut…

Halkan kattant a zár, odakinn puha, havas léptekkel folytatódott a zaj. A férfi nyújtózkodott, majd feláll, és az ablakhoz lépett. Megdörzsölte leheltük páráját, és kilesett a holdfényes tisztásra. Egy árny lépdelt a fák köze felé. Kényelemesen, kecsesen mozgott, mintha valami estélyen sétálna a koktélozó tömegben. Huszonkét lépés után beleolvadt a fatörzsek ölelésébe, és akkor a hold befutott néhány vihartépte hófelleg közé. A hulló pelyhek besűrűsödtek a félhomályban. A férfi várt és várt, majd drága aranyórájára nézett, és meglepetten látta, tizenöt perce áll az ablak előtt. Az ereszen hirtelen elpattant egy jégcsap a dermesztő hidegben.

– Ez nem lehet.

Három perccel később nyílt az ajtó. A karcsú, barna testet vékony rétegben dér borította. Hosszú, göndör hajának csigái dermedten koccantak össze hátán. Kényelmesen visszaült helyére, és ivott borából.

– Hol tartottunk?

– Hogy bírtad ki odakinn ennyi ideig?

– Ja, igen, ígértem, hogy bővebben is kifejtem a férfiakhoz való viszonyomat. Kamaszkoromban kezdődött. Furcsa betegséget diagnosztizáltak nálam, mely általános gyengeség és erőtlenség tüneteivel jelentkezett. Kihallgattam orvosom és anyám beszélgetését – a tudomány maximum egy évet jósolt nekem. Ösztönösen tettem, amit tennem kellett. A szalagavatón elcsábítottam a legerősebb, legnagyobb fiút. A szertárba mentünk. Az aktus közben megütöttem, magam sem tudom már, miért. Egyszer, kétszer, majd a fejét a falnak löktem. Elájult. Ekkor rátapadtam a szájára, és kiszívtam minden erejét. Olyan volt, mintha feltöltekeznék. A végére üres lett, mint egy leeresztett lufi – de én ismét erőre kaptam. Elmentem a temetésére, és bólogattam, mikor azt hallottam, hogy állítólag önkielégítés közben vitte el a szíve. Pár hónapig tünetmentes voltam. Ám aztán újra kellett kezdenem. Azóta hetvenkét férfit fosztottam meg az erejétől – és az életétől. A legtöbbet itt. Odakinn nyugszanak.

Mozgás kélt az üveg sötét négyszögén. Vén, otromba fej bámult be az ablakon. Agancsa nekikoccant az üvegnek, csillogó, nagy barna tekintetében nem volt félelem, csak ostoba kíváncsiság. A nő tapsolt egyet, mire a szarvas eloldalgott.

– Ez némileg árnyalja az est további részével kapcsolatos elképzeléseimet.

– Én is úgy vélem. Te mit terveztél?

– Mikor kimentél zuhanyozni, a báránybőr alá rejtettem egy szikét. A kedvencem, a legnehezebb műtéteimhez használom. Itt van, a kezem ügyében, látod?

A fehér szőrcsomók közt valami domborodott.

– És te, hogy akartad?

– Amíg a bort bontottad a konyhában, közelebb húztam a piszkafatartó állványt. Látod, itt áll, alig egy karnyújtásnyira. Évekig tornáztam, gyorsabb vagyok, mint egy kobra. Három másodperc alatt elérem a legnehezebbet, mely képes beszakítani a koponyacsontot, de nem okoz azonnali halált.

Fekete, kormos vasrudak melegedtek a tűz fényében.

Hallgattak egy sort, néha ittak a borból, egymásra lestek, a szőnyegre vagy a vasak felé, majd ki a hóesésre, az éjbe. Aztán a nő felkacagott, mire a férfi teste is ellazult. Mosolyféleségek jelentek meg a kipirult arcokon.

– Jó, azt hiszem, maradjunk ennyiben. Végül is karácsony van, nem?

– Igen. Valahogy jobb érzés is lesz holnap reggel egy élő test mellett felébredni.

– Oké, de akkor mi csináljunk most?

– Hogy mit? Dugjunk.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
horror