Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. szeptember 03. 22:55 - Valmont

Csak egy ház a faluban 3.

telepi_3.jpg

Kísértetekről, egy házról és lakosairól szóló történet harmadik része. Előzmény: első rész és második rész.

 

A telepi ember háza

Harmadik rész

 

Mariann a vén, rekedt hangra ébredt, lassan felmerült az öntudatlanságból, érzékelte, hogy valami puhán, valószínűleg a hálószabi ágyon fekszik, felült, majd a fejébe nyilaló fájdalomtól visszahanyatlott a párnákra, aztán lassan és bénán, tehetetlenül hallgatta a szavakat, melyeket arrébb, a fényben mondott valaki, valaki, akit ő nem ismert, de aki most bent volt a házban:

„És akkor azt mondtam, elegem van, elég volt a hidegből, a birkákból, az éhségből, én világgá megyek. Nekivágtam az erdőnek, a meredeknek, de bizony nem jutottam messzire, mert olyan eső zúdult le rám, hogy az orromig se láttam. Akkor már fent jártam, a magasban, ahol alig van fa, de hiába, mert az orromig se láttam, és ez veszélyes volt, mert omladékos, mállós sziklán haladtam, ismertem a járást odalenn, a faluk közt, az erdei ösvényen, de nem akartam, hogy a népek lássanak, mert úgy az apám azonnal megtudta volna, merre indultam, ezért mentem toronyiránt, át a hegyeken, ahol a madár se járt. Ám ezzel az iszonyatos viharral nem számoltam. Bőrig áztam, de ez volt a legkisebb, mert olyan erő volt a viharban, hogy azt hittem, lesodor a gerincről. Gondolhatja, hogy megörültem, amikor észrevettem a barlangot. Tulajdonképp egy hasadék volt két sziklafal közt, ami belül kiöblösödött, épp hogy befértem, és a fény odabenn alig pár méterre ért, ott is maradtam, az elején, mert éreztem, hogy hátul van valami. Már az első pillanattól kezdve tudtam, nem vagyok egyedül, de aztán, ahogy leszállt az éj, mocorogni kezdett a fal, s aztán életre kelt, és megindultak, kiszálltak és kirajzottak, a fejem fölött, köröttem visongtak és tolongtak, amitől szinte megőrültem, ám egyszerre csak vége lett, eltűnt az összes, én pedig beljebb másztam, és lerogytam a földre. Az érintésére ébredtem. Lágyan cirógatta a homlokomat, és mire feleszméltem már rajtam volt, éreztem, ahogy gyengéden megharap, a nyakamon, a fülem mögött, ahol egy kisebb ér fut az emberben, ott szívott belém. Nem tartott sokáig, talán percekig, de az a gyönyör, amit éreztem, az földöntúli volt. Bármennyi nőt megbaszhat, soha nem fogja ezt érezni, elhiheti nekem. Olyan volt, mintha valaki belenyúlt volna a testembe, és kivette volna belőle a lelkemet, és a markába vette volna, óvón és féltőn, és ott tartotta volna. És a lelkem ettől megnyugodott, mert rájött, most már nincs semmi baj, nem lesz halál, éhség, fájdalom vagy hideg, most már, ennek az ismeretlennek a tenyerében, minden rendben lesz. Örökre. Ezért volt óriási csalódás, amikor végzett, és én ott találtam magam ismét a testemben, a barlang padlóján. Amikor vége lett, visszahúzódott a sötétbe, ahogy később megtudtam, a földbe, mert a föld volt a lényeg, a barlang alján lévő savas, szürke föld, az tartotta életben. Utána kúsztam, és könyörögtem a sötétségnek, folytassa, csinálja még, szívja ki belőlem az összes vért, de nem is válaszolt, eltelt, ennyi elég volt neki, szótlan maradt, talán valami révültbe esett, nem láttam jól, mert éjszaka volt, egy csepp fény, annyi nem hullott ránk. Aztán ahogy felkelt a nap, és a hasadékon át betűzött egy vékony sávban némi derengés, megláthattam őt. Magára húzta a földet, úgy feküdt, fehéren, sápadtan, akár egy halott, a szemét a barlang tetejére szögezte, ahova időközben visszatértek a lakók, mereven bámult felfelé, akár egy halottember, nem lélegzett, nem moccant, de érezte, figyelem, és akkor megszólalt. Régiesen beszélt, sok szavát nem is értettem, a németet és a latint keverte, de később kikérdeztem, újra és újra, és elismételte a történetet, és én eszembe véstem minden szavát. Valamiféle háborúból menekült, ahogy én az apámtól, egy nagy, és kegyetlen csatából, amely napokon át tartott, egy mocsár és egy erdő találkozásánál, ahol oly ádázul harcoltak a felek, hogy egy új patak született a földön, melyben csak vér folyt, lefelé egy kis dombról, át a zsombékokon, be az erdőbe, és aztán mindennek vége lett, menekülni kellett, mert a legbátrabbak meghaltak, a vezérek meghaltak, a zászló a földre hullott, és aki körötte maradt a csatatéren, a sereg maradéka, azt megszállta a halálfélelem, így hát futottak, de csizmájuk beleragadt a mocsárba, otthagyták, mezítláb vagy kapcában mentek tovább, de az erdő tövises talaja felszaggatta a talpukat, és amikor végül mégis kiértek a fák közül, az ellenség, aki megkerülte a vadont, már ott várta őket, és a legtöbbjüket ott helyben leszúrták, mint  a malacok, úgy rángatóztak a hosszú dárdák végén,  ők, a maradék, akik könyörögtek az életükért, térdre esve siránkoztak, őket viszont meghagyták. Fogoly lett hát, és kelet felé hajtották őket, de enni alig kaptak, és a csata okozta sokk és kimerültség még ott bujkált az izmaikban, ezért amikor reggel magukhoz tértek, amikor elváltak egymástól, mert az éjszakai hideget csak egymáshoz bújva bírták ki, egyre több mozdulatlan test maradt az élő testek közt, és ezeket hátrahagyták a farkasoknak, melyek éjszaka a tábor körül keringtek, mint őrült dervisek, napközben pedig  a bokrok mögül figyelték bölcs, szürke szemükkel a vánszorgó menetet. Aztán a csapatuk beért a hegyek közé, és még hidegebb lett, és ő egy éjszaka kihallgatta két őr beszélgetését, valamennyire ismerte a nyelvüket, annyira igen, hogy megértse, azokat, akik kibírják az utat, azokat a börtönparancsnok születésnapi ünnepségére szánják, ahol is felállítják őket egy hatalmas sakktáblán, és a parancsnok, aki köztudomásúan nagyon gyenge játékos, lejátszik egy partit a fiával, és a parancsnok bábuit a foglyok játsszák el, míg a fia a őrséggel játszik, akiknél kard lesz, és itt, ebben a játékban  a bábu leütése a fej leütését is jelenti egyben. Ezen az éjszakán megszökött, és nekivágott a hegyeknek, gyökereken és kukacokon élt, és eleinte két farkas követte, de aztán, amikor elérte a sziklás részt, elmaradtak, és aztán leesett az első hó, és jött a hideg, ami bekergette őt a barlangba. Akkor már félájult volt az éhségtől, nem csoda, hogy elkapta az első denevért, ami ott lógott a sziklán. Letépte a fejét, és kiszívta a vérét. És itt volt valami, amit nem értettem, mert csak németül tudta leírni. Eksztázist emlegetett, istent, és a halált, és hogy a földben tért magához, akár egy halott, a feje búbjáig betemette önmagát a barlang szürke földjével, de feltámadott, visszatért, akár Lázár, és életben maradt, és az éhsége is eltűnt. Napokig csak feküdt bénán, betegen és lázasan, a hideg föld hűtötte a testét, feje fölött ragyogtak a csillagok, aztán rájött, azok nem csillagok – hisz egy barlangban van –, hanem a denevéreket látja, vagyis a denevérekben valamit, ami csillog, de akkor nem foglalkozott a  dologgal, mert rátört a szomjúság, és elkapott egy másik denevért, könnyedén, mivel a benne ragyogó fény vezette kezét, de ennek a  vére más ízű volt, és rájött, hogy a legelső, ami elsőként a kezébe került, különleges, elátkozott egyed lehetett. Ez akkor vált bizonyossá számára, mikor ki akart menni a napra, a fény égette a szemét és a bőrét, hányingere lett, így visszahúzódott a sötétbe, és kivárta az éjszakát. Az első időkben éjjel lejárt a tanyákra, és rátámadt az állatokra. Vagyis igazából nem támadás volt ez, hisz a tehenek békésen tűrték, hogy a hasuk alján futó nagy, kék erekből annyi vért szívjon, amennyit akar. A sötétben mindig azonnal megtalálta az állatot, és látta az őrkutyákat is – mindegyikben ott világított az a kis fénypont, ami a denevérekben is megvolt. És ez így ment egy ideig, és nem is lett volna gond, mert így is maradhatott volna minden, ha nem találkozik a lánnyal. A legrosszabb pillanatban leplezte őt le, pont, mikor a tehén alá térdelt, lehunyta szemét és lágyan megharapta bőrét, odakinn, a ház udvarában veszettül vonyítottak a kutyák, talán emiatt küldték ki a lányt, sikkantás, ott állt az istálló közepén, kezében egy gyertya és egy vastag bot, amit elejtett, aztán a lány futott, a láng kialudt kezében, ám ő látta a hasából előragyogó fényt, ami nagyobb volt az állatokban lévőnél, azt követte, s amikor a lány a sötétségben nekiment a falnak, könnyedén elkapta az összeomló testet. Percekig csak bámulta a derekából elragyogó fényt, aztán elszánta magát, és a nyakára hajolt, majd inkább másik helyet keresett, a csuklóján, egy kisebb eret, és ekkor a lány szeme kinyílt, és felsóhajtott, majd a férfi hajába markolt, a teste összerándult gyönyörében, és csak nyöszörgött, és németül kérlelt őt, folytassa, weiter. A lány vére más volt, mint az állatoké. Megérezte benne a halhatatlanságot, és azt is, hogy ez az apró, fényes gyöngyből fakad, melyet a vér körbemos, és a gyöngy részecskéi minden szívdobbanással belemorzsolódnak a vérbe, és ő azt lenyeli, és az élet nem más, mint hogy ez a gyöngy szép lassan feloldóik a vérünkben, míg végül semmi nem lesz már belőle, és akkor az ember egy üres, esetlen váz marad, ami csak a halált várja – vagyis megöregszik. Az állatokban is benne volt ez a fajta csoda, de a lányban lévő ragyogás százszorosa volt egy állaténak, és ez nyilván a mindenható isten remekművét és előrelátását dicséri. Amikor végzett, vágyódva bámulta az előtte lévő testben a fényt, tudta, csak fel kellene hasítani a hasfalat, beletúrni a szervek közé, és két ujjal kiemelni a gyöngyöt, de aztán erőt vett magán, és elfordult, majd elindult, vissza, fel. A lány lassan tért magához, utána futott, a mezőn érte be, a hátát kezdte verni, a sípcsontját rugdosta, olyan erővel, mintha az a szüzességét vette volna el, noha sokkal rosszabbat tett, a halhatatlan lelkét csábította magához. Mint egy kutya követte a másikat, hiába kiabált neki, hogy menjen haza, nem tágított, jó tíz méterre lemaradva ott botladozott mögötte a meredek domboldalon. Mikor elérték a sziklák határát, a férfi kövekkel kezdte dobálni, de amikor egy különösen nagy darab a lány vállát érte, megdermedtek mind a ketten. A lánya kerek, naiv arcán csodálkozás nyílt, a férfi most először nézte meg jobban erős, vaskos testét, ringó, telt melleit, szőkésbarna haját, mely egy angyalian ártatlan és csodaszép arcot kereteztek. Hirtelen, mint aki álomból ébred, ráébredt, mit csinált, visszament a lányhoz, megfogta a vállát, és megrázta, haza kell menned, mondta neki németül, és visszafordította a lenti tanya felé, melynek udvarán már fáklyás alakok keringtek, mire a lány csak a fejét rázta, és szemében ott volt a ragaszkodás, és a szemében az őrület csillogott, meg talán könnyek, nem akart elválni tőle, megfogta a férfi érdes, koszos kezét és csak szorította, és így mentek fel a sziklahasadékig. Két nap adatott nekik, két napon át a lány a férfi ölében feküdt azon a szürke földön, és csak bámult fel az arcba, amely néha a nyakára hajolt, és ekkor behunyta szemét, és felsóhajtott, és eksztázisba esett, és aztán, amikor vége lett, elszenderült, de pár óra alvás utána szeme ismét felnyílt, majd várt, majd kisvártatva könyörögni kezdett, hogy folytassa, noha akkor már vészesen sápadt és halovány volt, árnyéka önmagának, bőre megereszkedett, és látszódtak mindenhol a testén a lüktető, riadt erek. Két nap kellett az apjának, a bátyjának és az egyik szomszédnak, hogy nagy, loncsos kutyáikkal végigkísérjék a lány nyomát a sziklahasadékig. Előbb a kutyákat küldték be, akiket a lány lecsillapított. Amikor meghallották a hangját, a férfiak kiabálni kezdtek neki, és ő visszakiabált, hogy menjenek el, itt akar maradni örökre a férfival. Azok hárman persze nem mentek el, nem hallgattak a szép szóra, hanem csak még dühösebbek lettek, és benyomultak a barlangba, és az egyiknél volt egy ódon, öreg puska, lobogtak a  fáklyáik, és a férfi beszorult a sarokba, ahol félhomály volt, de még épp hogy látszódott, mire az, aki a puskát cipelte, felemelte a fegyvert, és ekkor a lány a férfi elé térdelt, így a lövés őt érte. Ami ezután volt, azt nem írta le pontosan, csak annyit mondott, hogy gyorsan történt, mert a düh, ami elöntötte őt, erőt adott neki. Erre szüksége is volt, mert soha nem remekelt a közelharcban. A félhomály és némi szerencse is közrejátszott abban, hogy pár perces, elkeseredett, néma, ziháló küzdelemben mindegyiket megölte, a kutyákat és a férfiakat is. Aztán odatérdelt a lány mellé, aki kérlelte őt, hogy harapja meg, miközben vér bugyogott a szájából, de aztán vége lett. Sokáig ült a halott mellett, figyelte, ahogy a fény a hasában halványul, és akkor jött rá, hogy meg kell tennie, tartozik ennyivel a lánynak. Az egyik férfi késével csinálta, felhasította azt a sima és tésztás, még érintetlen hasat, beletúrt a langyos szervek közé, és egészen addig kutatott, míg ujjbegyei közé nem csippentette a kis golyót, majd kihúzta, maga elé tartotta, hogy felragyogjon a sötétben, mert most, hogy kiszabadult a mind jobban hűlő vér miazmájából, most ismét erőre kapott. Rövid tűnődés után aztán a szájába vette és lenyelte, és mintha a napot nyelte volna le, benne volt a lány, minden érzése és emléke, olyan tisztán, mintha a testében ketten lettek volna, és olyan erősen és élettel teli, hogy a tudata nem bírta ezt a kettőséget, és elájult. Mindez nyár elején történt, és a tél derekán tért magához. A hasadékot hó torlaszolta. A testeket a barlang levegője konzerválta, de a ragyogás eltűnt belőlük. Megértette, hogy a gyöngyöt nem szabad a halottban hagyni. És azt is, hogy a gyöngy az örök élet titka, több, mint a vér, a gyöngy erősebbé, tudatosabbá és okosabbá teszi őt, mert most már a lány is benne élt, úgy, mint egy része a személyiségének, és folyamatosan érezte a gondolatait és vágyait, és látta az emlékeit. Még hetekig nem volt éhes, de aztán persze lassan visszatért a világ minden követelése, és ki kellet jönnie a barlangból, eltemette a testeket, majd lement a tanyák közé, és lopott egy csecsemőt, aztán fél év múlva egy bolond szolgálót kapott el, majd egy fiatal asszonyt, aki terhes volt, hasában két gyöngy, ez nagy és egy kisebb, haloványabb is világított, mindnek felmetszette a hasát, és befalta őket, és ő általuk még több lett, és aztán fél évekre eltűnt, de az emberek keresték őt, persze mindhiába, aztán elköltöztek a környékről, a házak lejjebb húzódtak, összefogtak,  falvakba tömörültek, vagy nagy kerítéseket emeltek, mindenesetre szép lassan egyedül maradt azon az irdatlan hegyen, és mind messzebb kellett mennie a táplálékért, a fényért, amiről nem tudott leszokni, mert sokkal jobb volt a vérnél, sokkal jobb volt bárminél. Közben egyre többen éltek benne, de ez nem zavarta őt, mert az összes érzés és tudás valamiképp egyesült az elméjében, nem okoztak zavart, hanem szépen összesimultak, akár egy kórus hangjai. Mindennek az vetett véget, hogy kivezényelték a katonákat, szuronyok jelentek meg a hegy alatti falvak utcáin, őrhelyeket létesítettek az utak mentén, és még az erdőben is járőröztek a lovasok, akik valószínűleg őt keresték, de persze ő okos és bölcs volt, tucatnyi ember lelke rejtőzött már benne, így elkerülte a katonákat, és a házakat is, egyelőre megelégedett az istállókkal, ahol ismét az állatok vérét vette. Próbaképp, vágyától vezetve többször kivájta belőlük is a fényt, de az olyan erőtlen és halovány volt, hogy mikorra az ujjai közé csippentette az állat testében, már kihunyt. Egy éjszak hazafelé tartva a mezőn, szembe találta magát egy járőrrel, rálőttek, többször is, és eltalálták a térdét. Még volt ideje bemenekülni az erdőbe, ahol elbújt egy bozótosba, a katonák nem jöttek utána. Várnia kellett, míg a vérzés eláll, mert tudta, a vére, a vérének a szaga a rejtekhelyére vezetné üldözői kutyáit. Reggel az iszonytató fájdalom ébresztette, a térde szilánkosra tört a golyótól, amit csak nagyon nehezen tudott kivágni magából. Aztán csak feküdt a bozótban, és várt, s gyógyult, és amikor erőre kapott, bicegve megtette a kínkeserves utat felfelé, és közben ráébredt, hogy bajban van, mert a roncsolt térdével alig tudott járni. Sokáig a denevérek voltak az egyetlen tápláléka, később kimerészkedett az erdőbe, és nyulakat kapott el, ekkora már a katonák elkotródtak a környékről, de őneki ez már mindegy volt, a tanyák és falvak lassan elnéptelenedtek odalenn, a hegy oldalában, vagy elérhetetlen messzeségbe húzódtak tőle. Hónapokon át csak feküdt a földben, a hátán, és bámulta a barlang mennyezetét, és figyelte a benne élőket, és érezte, ahogy lassan sorvad, gyengül, a saját gyöngye kezdett mid haloványabb lenni, mind erőtlenebb, míg végül már csak pislákolt, és ekkor behunyta a szemét és magára, arcára húzta a földet. Ekkor érkeztem meg én hozzá, a tizenkét éves gyerek, ezerkilencszázhat őszén, ekkor jöttem én."  

folyt. köv.

Szólj hozzá!
2015. április 06. 10:34 - Valmont

Húsvét

Érted? Szó szerint. Húsvét.

 

Húsvéti fogalmazás

 

Bevezetés

Először elmentünk Szausz anyjához, mert ott volt valami rokon, aztán bementünk a térre, ott Kovács szerzett cigit, de nekem nem kellett, mert én ugye nem dohányzom. Aztán Kovács mondta, hogy menjünk el az osztálytársainkhoz. Mármint a lányokhoz. De ez nem tetszett Szausznak, mert szerinte a nyolc lányból legalább négy ronda. A Kis Kati, az még kétesélyes. Szausz leült a téren egy padra, és hallgatta a walkmanjét. Azt mondta, ránk bízza, kihez menjünk locsolkodni. Amúgy is, az egész húsvét egy hülyeség. Közben Kovács megette a tojásokat, amit anyjáéktól kapott, én meg fáztam, mert hideg szél fújt. Végül Kovács mondta, hogy van valami távoli rokona a hegyen. Egy csaj, egy jó csaj. Állítólag jött volna a sulinkba, velünk egykorú, de végül mégse, mert ketyós. Kovács azonban az mondta, nem az a lényeg. Az anyjáékkal egy éve jött haza, a rendszerváltás után. Ausztriában éltek. Vagy Ausztráliában. És most visszajöttek, mert valami rokonuk rájuk hagyta a nagy házat fent a hegyen. És biztos rengeteg pénzük van, nemcsak ilyen szar tojást adnak majd. Szausz felállt, a padról és azt mondta, akkor gyerünk.

 

Tárgyalás

A ház fent volt a hegy egyik legkülső utcájában. Teljesen kidöglöttünk, mikorra kiértünk. Felfelé találkoztunk srácokkal a suliból. Adtak bonbonmeggy likőrt, de én ugye nem ittam, mert nem szoktam alkoholt inni. Azt mondták, ők gimnazista csajokhoz mennek, a kollégiumba. Mire Szausz azt mondta, hülyeség, azok is hazautaztak az ünnepre. Erre a srácok nagyon letörtek, mint a bili füle, de mégis elindultak a kollégiumhoz, hogy hátha. Mi meg mentünk a házhoz. A hegy tetején állt, de ezt már lehet, hogy írtam. A kerítés ki volt dőlve. Maga a ház is le volt robbanva. Mállott a festék. Az előkertben akkora fű volt, mint a prérin. Csomó ablaka volt a háznak, és két emelete. A felső emeleten be voltak deszkázva az ablakok, még üveg se volt bennük. Én nem jöttem volna haza egy ilyen ház miatt Ausztriából vagy Ausztráliából. Bekopogtunk, de sokáig nem jött senki. Aztán nagy nehezen kinyitotta az ajtót egy nő. Olyan anyám korú lehetett, de a haja az teljesen ősz volt. Az arca meg csupa ránc volt. Szóval lehet, mégis idősebb volt anyámnál.  A szeme piroslott meg az orra is, mint aki sírt, de az is lehet, csak ivott. Megkérdezte, mit akarunk. Kovács megmondta, ki ő. A nő bólintott, és megint megkérdezte, mit akarunk. Erre Szausz nagy bátran elmondta, hogy húsvét van, és ilyenkor Magyarországon a fiúk meglocsolják a lányokat, és hogy ezért jöttünk. A nő nézett ránk, bambán, mint egy hülyegyerek, de aztán leesett neki, és elpirult. Persze, jöjjünk csak beljebb, milyen kedves. És akkor ott az előszobában meglocsoltuk, és megköszönte, de nem adott semmit, se pénzt, se csokit. Mire Kovács megkérdezte, hol a lánya. Annabell. A nő mondta ki a nevét, és felnézett az emeletre, ahonnan erre, ahogy kimondta a nevet, valami tompa puffanás hallatszott. Aztán nem mondott semmit a csajról, hanem behívott a nappaliba. Csak a tévé meg egy kanapé volt kicsomagolva. Meg két karosszék meg egy kis asztal. Minden más nagy dobozokban meg ládákban állt a falak mellett. Az összes bútor. A nő körbemutatott. Nem volt még ideje kipakolni. Magyarázta. Annabell nagyon sok munkát ad. Megkérdezte, kérünk-e valamit. Üdítőt, sört. A fiúk sört kértek, én üdítőt. Leültünk a kanapéra. Nyikorgott, és fura szaga volt. Fűszeres, erős illat. Szausz megbökte Kovács térdét. Mi a helyzet ezzel az Annabell-lel. Kovács meg csak hallgatózott, majd elmosolyodott. Azt mondta végül, szerinte annyira ketyós, hogy az anya bezárva tartja. Mire Szausz, hogy akkor talán nem kellene bolygatni. Erre Kovács elmondta, hogy az a csaj amúgy nagyon dögös, a képek, amiket kaptak Ausztráliából, azok tényleg azt mutatják, hogy igazi bombázó, van melle, meg segge, meg minden. Lehet, vágott közbe Szausz, de nem nor-má-lis. Az ilyenekkel nem érdemes kezdeni. Letépi a bőrt a farkadról. Kovács vállat vont.  Ő azért megnézné magának a csajt. Lehet, le van kötözve. Lehet, meztelen. Ekkor visszajött az asszony, és egy nagy tálcán egyensúlyozta a poharakat. A szörp poharának a fala elég mocskos volt. Én háklis vagyok az ilyesmire, ezért inkább nem ittam belőle. A fiúk lehúzták a sört. Aztán Kovács megkérdezte, hogy beköszönhetnénk-e Annabellnek. A nő sokáig nem szólt, nézett ki a városra. Innen a hegy tetejéről be lehetett látni az egész völgyet. Láttuk, a völgy torkolata felől nagy, fekete viharfelhők közelednek. A nő kivett valamit a kisasztalon lévő dobozkából. Jóscsontok, mondta. A sivatagszélén éltek, ott adta neki egy aboridzsinal. Állítólag embercsontból vannak. Mutatta a tenyerén. Mindegyik ilyen kis, ceruza nagyságú csont volt, pöttyökkel. El nem tudom képzelni, az ember melyik részéből készülhetett. Talán ujjcsontból. De nem is érdekelt. Nekem már nagyon nem tetszett a szitu. Ha ügyesen dobja az ember, akkor megjósolják a jövőt. Suttogta a nő. Az asztalra dobta a négy csontot. Sokáig nézte, aztán kinyögte, eső lesz. Szerintem ezt bárki megmondta volna a felhőkből, jóscsont nélkül is. Kovács letette a padlóra a söröspoharat, és megint megkérdezte, hogy akkor Annabellt meg lehet-e locsolni. Elő is vette, mutatta a kölnivizét, mint aki egy hülyegyereknek magyaráz. A nő összerezdült, aztán megint felvette azokat a béna csontokat. Most is az asztalra dobta őket. Föléjük hajolt, úgy nézte, hogy mi jön ki. Mind közelebb hajoltunk. Végül ránk se nézve azt mondta, hogy felmehetsz, így egyes számban, csak Kovácsnak. Az meg, a bolond, fel is állt, ránk kacsintott és megindult. A folyosó végén az utolsó ajtó. Kulcsra van zárva, szólt utána a nő. És akkor hallottuk, hogy Kovács felmegy a lépcsőn, sőt még azt is, ahogy a fejünk felett végigmegy a folyosón. Közben a nő halkan beszélni kezdett. Olyan érzésem volt, nem is nekünk mondja, hanem magának. Hogy volt egy szép farmjuk Ausztráliában a sivatag szélén, egy nagy bozótos közepén. És hogy a két kezükkel csináltak meg mindent. És hogy a férje belehalt a sok melóba. És utána, amikor a férfi eltűnt a házból, előjöttek azok a bozótból. Megérezték, hogy nincs férfi a házban. És elvittek dolgokat. Előbb apróbb bútorokat. Aztán a kis állatokat. Élelmet a kamrából. Éjszakára bezárkóztak Annabell-lel a házba, de hallották, hogy azok kaparják a falat. Itt már Szausz nem állta meg, csak rákérdezett, hogy kik? A bennszülöttek? Vagy a dingók? Mert azok élnek Ausztráliában. Szausz nagyon jó volt földrajzból. Földrajztanár akart lenni. Vagy geológus. A nő nem is hallotta, hogy kérdez, csak mondta a magáét. Hogy néha azt hallották, hogy már a nappaliban motoznak. Erre bezárkóztak éjszakára a hálószobába. Akkor pedig már annak az ajtaját kaparták éjjel. Bele lehetett őrülni. Az arcát a tenyerébe temette, előrehajolt, rázkódni kezdett a válla. Tudtam, hogy sír, mert anyám is így sírt, ha apámmal veszekedett. Szausz hirtelen odanyúlt, megpaskolta a vállát. Jól van, nem lesz semmi baj. Ekkor fentről valami puffanás, hördülés hallatszott, majd egy kis vinnyogás. Mintha egy kismacska torkát tekerték volna ki. Nem lehetett, hogy Kovács adja ki azt a hangot. A nő felállt megtörölte az arcát. Ekkor jött az üzenet erről a házról, mondta felfelé figyelve, fülelve. Mint egy utolsó menedék. A lehetőség, hogy ott tudják hagyni a bozótot. Megindult a lépcső felé, aztán megtorpant, ismét hallgatózott. Az utolsó nap, mondta, amikor már mindet összepakoltak, azt hitték, megússzák. Annabell azonban visszaszaladt a házba, magyarázta. Ezekért a jóscsontokért. Annabell mániája volt, megtanította neki is, hogy kell értelmezni. De szerinte hülyeség. Ahogy visszajött, a keze vérzett. Azt mondta, a fiók széle hasította fel. De hazudott. Azok fognyomok voltak. Itt, Magyarországon kapott csak tetanuszt. Ha ott elmennek orvoshoz, nem engedik fel őket a repülőre. Az asszony az első lépcsőfokon állt, onnan nézett ránk. Mit tehetett volna. Minden pénzük elment a repülőre, a teherszállításra. Azt hitte, ráér. A tetanusz. De tévedett. Felment a lépcsőn. Mi meg ott ültünk és csak bámultuk a padlót. Te ezt elhiszed, kérdezte Szausz, mire megráztam a fejem. Ekkor valaki felsikoltott odafenn, kivágódott egy ajtó, valaki megiramodott a folyosón. És egy másik valaki utána. És aztán újabb sikoly. Nem tudom, ki sikoltozott. Szausz se tudta. Ez valami ugratás. Mondta elszürkült arccal. Ja, mondtam, Kovács is benne van. Bólintott. Igen, hisz ő csalt ide. Biztos jól kitalálták. hogy átvernek. Felálltam. No, húzunk innen. Szausz is felállt. Igen, a jó anyukájával szórakozzon. Közben valaki odafent a padlót verte és kiabált. Aztán csönd lett. Tűnés. Mondta Szausz. Én indultam előre, szemem sarkából láttam, hogy felmarkolja azokat a szarokat az asztalról. Az ajtó alig akart kinyílni.

 

Befejezés

Ahogy kiértünk az udvarba, hátrafordultunk. A nő ott ált a lépcső alján. Minket nézett, de nem szólt. A ruhája, az a szürke vastag ruha elöl bordó színű volt. Mintha szörppel öntötte volna le. Aztán nem mozdult, de az ajtó becsapódott. Mintha a huzat csapta volna be. Felnéztünk mind a ketten az emeletre. Szausz először azt mondta, hogy látta, később már tagadta. Én biztos vagyok benne, hogy láttam. Egy kéz, pár ujj nyúlt ki két deszka közti résen. Szürke ujjak volt, a végükön legalább öt centis, sárga, éles körömmel. Komolyan. Az ujjak a deszkát rángatták. Nem tudom, meddig csinálta. Aztán hirtelen eltűntek, mintha elhúzták volna a kézhez tartozó testet az ablaktól. Elindultunk lefelé a hegyről, nem szóltunk egymáshoz. A városban is csak annyit mondtunk, hogy Kováccsal nem beszélünk egy ideig. Ilyen egy hülye ugratást. Már Szausz utcájában jártunk, amikor eleredt az eső. Kováccsal tényleg nem beszéltünk később. Nem jött iskolába, mert a tavaszi szünetben történt vele valami. Aztán elköltöztek a városból. Mondtam Szausznak, míg itt laktak, és már nem járt suliba, hogy látogassuk meg. De azt mondta, a csontok azt tanácsolták, ne tegyük.

 

vége

Szólj hozzá!
2012. március 27. 20:56 - Valmont

Ismét a Hegyen

Itt egy újabb történet, mely a Szár melletti hegyen játszódik, abban a világban, ahol Sztálint ártatlanul kivégezték. Az alapját én Danilo Kis-nél olvastam, ha jól emlékszem, ő dolgozta fel az efezusi alvók történetét. A barlang meg a mérges gázok Hicsiro Zarándokénekekéből való, és ugyanez persze ott van Sánta Sokan voltunkjában is.

 

 

Nagyapám és a halál

 

A halál azon az őszön kezdte nagyapámat kerülgetni, mikor a szári népképző iskola tanárjelöltje lettem, és az igazgató, mentorom és pártolóm, megkért rá, hogy írjam meg a Város történetét Razin uralkodásától a Kivégzések Éjjeléig. Ez volt a belépőm a tanári pályára. Nem sokáig kérettem magam, mert egy tanár mégiscsak többet keresett, mint apám, aki akkoriban még mindig egy romeltakarítási osztagban gürcölt reggeltől esti.

Az anyaggyűjtés lassan ment, bár a Közkönyvtárban a kutatás során megismerkedtem Helgával, egy negyvenéves, magas, lapos mellű, de elképzelhetetlenül furcsa szexualitással bíró könyvtároskisasszonnyal, aki mindenben segítségemre volt. Hogy kiszellőztessem a fejem, délutánonként, hetente legalább kétszer kimentem a régi Turán motorommal nagyapámhoz a Hegyre, és segítettem neki a favágásban.

Az öreg már betöltötte a kilencvenet, de még mindig dolgozott, olyan keményen, akár egy húszéves. Bérvágást vállalt, a kútásó özvegye hordta neki a farönköket egy ócska gőzteherrel, a hasznon pedig arányosan osztoztak. Ma is magam előtt látom nagyapám apró, szikár alakját, ahogy a hasábokkal elborított udvar közepén áll, kezében a balta, mögötte apró gerendaháza, fölötte a hegyfal és a fák sötét ormai. Nagyapám a Hegy közepén lakott, jóval a Szomjas forrás alatt. Azt mondta, világéletében a Hegy árnyékában élt, máshol már nem is tudna elaludni. Mosolygós arca mindig piroslott, mintha forrásvízzel épp az imént mosakodott volna. Ezt a ráncos képet fehér szőrpelyhek keretezték, és feljebb előcsillogott belőle élénk tekintete, melyből sütött a ravaszság.

Nem ismertem nála szívósabb és csavarosabb gondolkodású embert. Azt vallotta, ilyenek voltak a felmenői is, apai ágon, de a fia…ilyenkor lemondóan legyintett, én pedig egyetértőn bólintottam, és a töredék közt kapirgáló faterra gondoltam.

Általában négy körül értem a házhoz, és nagyapám előbb mindig megkínált áfonyapálinkával és szárított mókushússal. Nagyon finoman, sok borssal és fahéjjal készítette a mókust, melyből volt bőven a Hegy ezen részén, így a ház mögötti fákra aggatott köteleken folyton himbálódzott legalább fél tucat vézna kis test a szélben.     

Azon a napon, mikor a halál először járt nagyapámnál, a kútásó özvegyét is az udvaron találtam. Ölébe szedte a hasogatott fát, és míg a gőzteher kazánjához ballagott, lemondóan odaszólt nekem: – Nagyapád halni készül.

Az öreg a favágó tönkön ült, térdére támaszkodva zihált.

– Mi történt – álltam meg felette. – Rosszul van?

Felnézett rám, és kék szemében most nem láttam mást, csak kisfiús félelmet.

– Itt járt – jelentette ki csodálkozva, mint aki még mindig nem hiszi. – Itt járt a halál.

Mint elmondta, az özvegy aznap két fuvart is hozott. Épp a másodikat pakolta le a platóról, mikor észrevette, hogy egy idegen ólálkodik a ház mögött, a fák közt. Nem szólt semmit a nőnek, csak fogta a baltát, és hátrament.

A halál akkorra már leakasztotta az egyik mókustetemet a kötélről, és az ölében tartva simogatta. Negyven év körüli férfinak tűnt, fekete öltönyt viselt, akár a tisztviselők a városban. Miközben beszélt, fehér zsebkendőt tartott szája elé. Hangja vastag volt, mint a húson hízott kukac. Azt mondta nagyapámnak, hogy turista, aki a Szomjas forráshoz igyekszik, de eltévedt. Kérte nagyapámat, jöjjön közelebb, mutassa meg neki az utat, esetleg kísérje el egy darabon. Nyomatékul tenyerében két külföldi aranypénzt nyújtott nagyapám felé.

– A szememre valókat, melyekkel lezárhatná – bólintott az öreg dacosan.

– Maga látott valamit? – kiáltottam az asszonyra, aki az autó kazánjában turkált egy vasúddal.

– Én ugyan semmit – rázta vörös fejét a nő, majd a tűztérbe dobta cigarettáját, és visszatrappolt közénk. – De én már megyek is. Rendben lesz, papa, higgyen nekem – megpaskolta nagyapám vállát, aki legyintett.

– Menj csak – mondta, majd hirtelen megfogta kezem. – Ha elfogadom a pénzt, így ragadta volna meg a tenyerem. – Megszorította az enyémet. – És akkor már visz is magával, ráncigálja kifelé a lelkem. Csak a testemet találtátok volna meg ott, az avarban.

– Mutassa meg, hol történt – kértem szelíden, és ő hátravezetett.

A köteleken mozdulatlanul barnállottak a mókusok. Kettő közt hiányzott egy a sorban.

Lent, a földön mintha bolygatta volna valaki a leveleket. De az is lehet, csak a szél volt.

– Mondtam neki: Uram, a városból jött idáig az erdőben? – emlékezett nagyapám. – Mire ő: Igen. Mire én: Azt tudja, hogy tegnap egész délután esett, és az ösvények feláztak, mint a szivacs? Mire ő: Észrevettem, bizony. Mire én a cipőjére mutattam, hogy akkor hogy lehet, hogy se azon, se a nadrágja szárán egy petty sár sincs. Erre már nem tudott mit mondani, csak megpaskolta a nyulat, mire az felpattant, és úgy, irha nélkül, kibelezve elkezdett szaladni, be a sűrűbe! – Mutatta is az irányt a domboldalon, a csipkebokrok közeit. Nagyapám mindig nyúlnak hívta a mókusokat. – De gyere, igyunk egy pálinkát.

– És aztán mit csinált a Halál? – kérdeztem már odabenn, a földszagú kis konyhában, az ácsolt faasztalnál ülve.

Nagyapám felhajtotta a kupica pálinkáját, majd elmosolyodott. – Mit csinált volna? Eltette a révészpénzt, és visszaballagott az erdőbe. – Felemelte horgas, össze-vissza görbült ujját. – De egyszer csak visszafordult és azt monda: Eljövök még érted.

Hallgattunk egy sort, majd ittunk még egy kupicával, aztán levettem a kabátom, mert melegem lett, nagyapám pedig elkezdett énekelni valami katonanótát. Szép, magas hangja volt, ha odakinn, az udvaron dalolt, néha a ház köré gyűltek az állatok, és könnyeztek, olyan szomorúan csengett az éneke. Mikor befejezte, rám nézett, majd zsebéből egy kulcsot vett elő, és átnyújtotta. – Rakd el. A ház a tied lesz.

– Nem fog maga meghalni – köszörültem a torkom, és nem nyúltam a kulcsért.

– A halál kitartó, nem nyugszik, míg meg nem kaparintja, amit akart – bizonygatta. – Bár az is igaz, a családunk, apám és az ő apja mind kicselezte őt. Talán ezért is vagyok ennyire a bögyében.

– Kicselezte? – kérdeztem vissza megütközve. Dédapámat soha nem láttam, mikor megszülettem, már nem élt.

– Hát igen, túljártak az eszén – hunyorgott elégedetten a nagyapám, de erről többet nem mondott, csak felállt és a kezembe nyomta a kulcsot. – Tedd csak el. Vissza fog jönni, és jobb felkészülni a legrosszabbra.

Aznap kétszer annyi fát hasogattunk, és a végén vízhólyagoktól sajgó tenyérrel ültem fel motoromra. Nagyapám ott ált a kunyhó ajtajában, nézte, ahogy gőzt adok, majd intett, és bement.

Megváltozott. Tartása megbicsaklott, háta görnyedt lett, arca kifakult, szeméből eltűnt az élet. Nem akartam, hogy feladja, de azt se akartam, hogy elhiggye, a halál fekete öltönyben jár, és mókusokat kelt életre.

Két hétig nem jött elő a dolog, de aztán ismét feltűnt a kísértő jelenés.

Ezúttal egy ószeres, egy gyűjtögető öregasszony képében érkezett. Hajnalban nagyapám kopogásra ébredt, karmos körmök kocogtatták az ablaküveget. Ahogy kikászálódott a jó meleg dunyhákból, a félhomályos szürkületben odakinn egy kendős, horgas arcot pillantott meg.

– Engedjen be, drága bácsi – károgta az öregasszony. – Megveszem a lomot, a kacatot, ami már nem kell magának. – Megcsörgette, majd felmutatta két aranypénzét az üvegen át. Nagyapám erre már hátrahőkölt, mert ugyanolyan cikornyás külföldi érmék voltak, egy ártatlanul kivégzett politikus, talán Nixon vagy Sztálin arcképével, mint amilyeneket legutóbb az öltönyös idegennél látott.

– Nem vagyok felöltözve, néném – suttogta a kint toporgónak, mire az legyintett.

– Ugyan, nem baj az, láttam már olyat eleget.

Nagyapám ekkor a szoba sarkába surrant, és lekucorodott, átkarolta térdét, és fejét lehajtva még a szemét is behunyta. – Tudom, hogy te vagy az, menj el – suttogta csak magának, de a kint álló persze ezt is meghallotta.

– Láttam már mindenféle pózban mindenkit, úgyhogy emiatt ne aggódj, apuska – károgta a vénasszony hangján. – Láttam már kicsavart testű szűzlányt, elvágott torokkal, imádkozó katonát, akit fejbe lőnek, papot a kötélen lógni, letolt nadrággal, öregasszonyt, kit a szeretője, egy disznó nyom agyon, láttam királyokat a vécén, kik belük tartamával együtt életüket is kiadják, kaszáló sihedert a mezőn, kinek villám szerez utolsó kéjt, feketévé fulladó babát a  bölcsőben, kovácsot tűzbe bukni, sétáló hercegnőt fej nélkül, halászt a hullámsírban, vadászt, akit farkasok marcangolnak, élőt ahogy változik, és megtér – láttam én már mindent, elhiheted, hogy nem a te szemérmed fog zavarba honi.

– Elhiszem, de akkor se engedlek be. Nem kell a pénzed – motyogta nagyapám, majd elszenderült, csak úgy ültében.

Arra riadt, hogy verem az ajtó fáját. Később, ágyában ülve, harangvirágteáját kortyolgatva, még mindig hálóingben, savanyú szagokat árasztva mesélte mindezt nekem, miközben én valami vacsorafélét próbáltam összekotyvasztani a tűzhelyen.

– Harmadszorra elvisz – jelentette ki panaszosan a nagyapám a hátam mögött. – Túljár az eszemen.

– A maga eszén senki nem járhat túl – biztattam. Láttam, nem érdemes ellenkezni vele, követtem hát őt képzelődései mind kacskaringósabbá váló ösvényein. – Még a halál se.

– Igen, abban igazad van, hogy van egy trükkünk. Nagyapám és apám is megtette, miért ne tenném meg én is? – gondolkodott el. Megfordultam, és élesen ránéztem. – Miről beszél?

Végigmért, mint aki elszámolást készít, aztán felállt, az ajtóhoz ment, résnyire nyitotta és kikémlelt rajta, majd elégedetten bezárta. Végül visszacsoszogott az ágyhoz, leült rá, és mélyet sóhajtott. – El tudunk bújni a halál elől.

Hallgattam, ahogy a tűhelyen kitartóan rotyogott a répafőzelék.

– Ezt még apám magyarázta el. Van odafenn a hegyoldalban egy szűk nyílás. Ha bebújsz rajta, odabenn kiöblösödik. Csak le kell feküdni ott a földre, és egy nap alatt olyan mély álomba merülsz, mintha nem is élnél. Ott, ebben az üregben, ebben a félálomban még a halál se talál rád. Ott el tudsz majd rejtőzni te is – magyarázta nagyapám óvatosan.

– Hol van ez a hely? – kérdeztem üresen csengő hangon, majd megkavartam az ételt.

– Tudni fogod, rátalálsz, ha eljön az időd. Annyit segítek, a ház mögött kell elindulnod felfelé, a forrás irányába – mondta az öreg, majd sóhajtva hátradőlt ágyán, mely nyikkant, mint egy öreg kanca. – Legalábbis apám nekem így magyarázta, mielőtt eltűnt. Neki meg az ő apja mesélte.

– Hát nem meghalt? Nem eltemették? – kérdeztem riadtan.

– Ezt mondtam mindenkinek, mert megkért, hogy ezt mondjam – ismerte be. – De igazából csak elment egy hajnalon. Akkor már többször mondogatta, hogy zargatja őt a halál. Lassan itt az ideje, hogy utánuk menjek.

– Azt akarja mondani – kérdeztem szinte szótagolva –, hogy az apja és nagyapja odabenn alszanak most is, ebben a barlangban?

Nagyon sokáig nem válaszolt, már azt hittem, el is aludt, de aztán csak kibökte. – Hát, haza nem jöttek.

Aznap nem vágtunk fát. Megettük a főzeléket, majd elmosogattam, míg az öreg valamit faragott odakinn a küszöbön ülve. Némán figyelte, ahogy felszítom a tüzet a motor kazánjában.

Nem álltam meg, hogy mielőtt elindulok, ne mondjam meg neki a véleményem. – Ez az egész őrültség – toppantam elé – Ha létezik is egy barlang, valószínűleg mérges gázok vannak benne. Hallottam már ilyenről. Aki bemegy, az olyan, mintha elaludna. De valójában a gázok megölik, és a barlang klimatikus viszonyai, a levegő, a pára meg mit tudom én mi, tartósítják a testét, mintha csak aludna.

A síkságon, Szár mögött lebukó nap utolsó sugarai pont a nagyapám ráncos, halovány arcba csaptak. Összezárta bicskáját, majd felállt a küszöbről. – Még sokat kell látnod – mondta azzal bement a házba.   

Még mielőtt a halál harmadszorra is meglátogatta volna nagyapámat, megkerestem a fateromat, hogy kikérdezzem minderről. Nem mintha sokra tartottam volna a véleményét, de arra kíváncsi voltam, hogy ő miképp emlékszik dédapám, vagyis az ő nagyapjának halálára.

A romeltakarító brigád akkor már Szár külső védvonalát építette. A menekültekkel együtt olyan hírek szállingóztak, hogy az északi tartományok lezüllött hadserege, martalócok hordája fosztogatja a Duna-Tisza közét, és erre tartanak. Tankokkal, rakétavetőkkel veszik ostrom alá a városokat, megsarcolják őket, a tisztek pedig fejenként két fiatal lányt vagy fiút követelnek túszként.

Apám és tucatnyi társa egy hosszú sánc végében kapirgálta a földet. A sánc oldalából vasgerendák meredtek az ég felé. Itt-ott kicsiny, kör alakú lőállásokat építettek jókedvű kőművesek.

– Nem emlékszem a nagypapa halálára – dörzsölte borostáját apám, az ásó nyelére támaszkodva. – Akkor mi már nem éltünk a Hegyen. Akkor mi már leköltöztünk a városba anyáddal – magyarázta. – Csak annyi volt, hogy felmentünk a temetésre.

– Nyitott volt a koporsó? Láttad dédapámat holtan? – kérdeztem.

Apám dohányt vett elő a zsebéből, újságpapírba sodorta, aztán komótosan rágyújtott. Sovány és vézna volt, arccsontjai szinte átütötték sárga bőrét. A tekintete mintha folyton a város előtti szomorú síkon időzött volna. Mintha egyfolytában az ellenséget várná.

– Úgy emlékszem, le volt zárva. Nagyapád azt mondta, az öreg olyan dühös, csúnya arcot vágott halálában, hogy nem akarják közszemlére tenni – erőltette emlékezetét a faterom. Felém kínálta füstölgő cigarettáját, de nemet intettem. – Egyébkén jól megy sorod? – kérdezte bátortalanul.

– Igyekszem boldogulni – vetettem oda. Még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy két éve anyámat eladta a kínaiaknak, akik a zverzeni lőszergyárba kerestek rabszolgákat.

Ezután elmerültem a kutatómunkában, és jó egy hétig nem mentem fel a Hegyre. De hajnalonként, amikor Helga zihálva legördült rólam, és levette a bilincseket rólam, minduntalan eszembe jutott nagyapám, aki kulcsnélküli házában retteg a halál újabb látogatásától. Elhatároztam, visszaviszem neki a nagylelkű örökséget, hogy legalább az ajtót be tudja zárni a fosztogatók, a vérmedvék és a halál előtt.

Az udvar elhagyatott volt, fa is alig akadt, minden feltakarítva, összesöpörve, látszott, a kútásó özvegye egy ideje nem hozott vágnivalót. Ahogy kopogtam, majd beszóltam az ajtón, azonnal tudtam, nincs odabenn senki. Beléptem a szobácskába – mindenhol rend és tisztaság, mintha csak az imént hagyták volna el. Alig fordultam körbe, az ajtó döngve becsapódott mögöttem. Odaugrottam, próbáltam kinyitni, de valamivel eltorlaszolták.

– Ki vagy te? – hallottam kintről nagyapám hangját.

– Az unokája vagyok, engedjen ki – kiáltottam ijedten.

– Bizonyítsd be, vagy rád gyújtom a házat! – jött a válasz.

– Hogyan bizonyíthatnám? – kérdeztem döbbenten.

Töprengett, majd a régi, ravasz hangszínén kibökte: – Mit hoztam magammal a bécsi ostromból?

– Egy sebet a vádliján. Szuronyrohamban szerezte, aknarepesztől – mondtam azonnal, mint a jó diák.

– Kit tépett szét az az akna? – kérdezte izgatottan.

– Legjobb barátját, aki maga mellett futott, Vozák Andrást.

Erre már kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt nagyapám falevelekkel borítottan, jobb karja felkötve.

– Mi történt magával? – nyögtem, és odaugrottam hozzá, mert láttam, imbolyog. Betámogattam. Fogyott, könnyű és nedves volt teste. A ruháját sárkéreg és gallyak bogai fedték. Úgy nézett ki, mint egy embernyi mozgó erdő.

– Eljött értem harmadszor is, de megúsztam ennyivel – levette a kötést kezéről. Kézfeje csuklótól megfeketedett, összeaszott csonk volt csak, mint egy múmia tagja, szenesen csillogott az alkonyi fényben.

– Ki csinálta ezt? – kérdeztem teljesen feleslegesen.

– Te – nézett a szemembe, majd lerogyott az egyik székre Levelek peregtek testéről a padlóra.

Elmondta, hogy a múlt héten egy délután egyszer csak megjelentem a háta mögött, miközben a kisbalta nyelén próbált igazítani. Köszöntem, ahogy szoktam, és mosolyogtam, azzal a keserű, mindenttudó mosollyal, ahogy a háború után született gyerekek szoktak. Csak az volt a furcsa, hogy a motorom nem volt sehol. Azt állítottam, elromlott, stoppal, a doktorral jöttem fel idáig.

Aztán kibukott a szög a zsákból, mert ahogy bejöttünk a házba, és nagyapám kitöltötte a pálinkát, fizetni akartam érte. Nyújtottam a két aranypénzt, és az öreg gépiesen, meglepetten majdnem elfogadta. Mikor kezeink összeértek, izzó, tüzes fájdalom hasított át köztük.

– Akárha a körmeimen keresztül akarta volna kirángatni a lelkem – sóhajtott. – Úgy éreztem, felpüffedek, az agyam, a szívem összetorlódik a kezemben.

Elrántotta magát a szorításból, a pénz a földre hullott. Nagyapám a fájdalomtól csillagokat látott, kirohant, és hátul, az esővizes hordóba dugta kezét. Mikorra valamelyest csillapult az égető érzés, keze összetöpörödött és megfeketedett. Az izmok már nem engedelmeskedtek benne. A ház addigra kiürült, a pénz eltűnt.

– Nekem is ezt kell tennem – ismerte be elkeseredetten. – Fél karral nem tudok fát vágni, miből éljek ezután? Itt az idő, hogy felmenjek, és elbújjak előle. – Az erdő felé intett. – Gondoltam, téged még megvárlak, de hogy ő ne találjon rám, a fák közt beástam magam a földbe, ahogy Vozákkal csináltuk a mátrai csatában. Ez hónapi éltünk gyökereken és kukacokon, de végül csak kifüstöltük azokat a fránya olaszokat…

Elmerengett, én pedig felálltam, mögé léptem, és megfogtam két vállát.

– Ne menjen abba a barlangba – kértem szelíden felülről. – Jöjjön velem vissza a városba. A szeretőm megmutatta nekem a közkönyvtár titkos alagútrendszerét. Senki nem ismeri az összes járatot, ott még a halál se talál magára.

Felnyúlt, megfogta és megszorította kezem, majd fel is nézett rám, szemében hálakönnyek csillogtak.

– Jó gyerek vagy – ismerte el.

Ebben maradtunk, meg abban, hogy reggelig eldönti, mi legyen.

Persze akkor még nem tudtam, hogy tényleg csak el akart búcsúzni.

Száraz kenyeret és lókolbászt vacsoráztunk hagymával, majd nyugovóra tértünk. Én a padlón ágyaztam meg fakéreggel, és vártam, míg hortyogni kezd, majd belülről bezártam az ajtót, a kulcsot pedig cipőmbe rejtettem.

Hibába, mert megtalálta. Az üres ágyára ébredtem és a tél nyomára.

Másnap reggelre ugyanis lehullott az első hó. Vékony lisztrétegnyi volt csak, amit délre a nap felnyalt, de arra pont elég, hogy lássam a nyomait, mely a ház előtt kezdődtek, és felvezettek egészen az erdőig. Követtem őket a Hegyen, meredélyeken, hasadékokon és bozótokon át, mókuscsapdákat és farkasvermeket kerülgetve, míg egy meredélyes sziklahasadékhoz nem értem. A sziklán nem maradt meg a hódara, de jó nyolc méter magasan egy nyílás sötétlett.

Felmászhattam volna, hogy benézzek, de nem mertem. Talán mert a holtak csöndjétől féltem, talán azért, mert az álmodók hortyogása megváltoztatott volna mindent.

Ehelyett fenyőgallyat törtem, és visszafelé elsöpörtem, magam mögött mindkettőnk lépteit. De nem is kellett ez az elővigyázatosság, mert mikorra házhoz értem, a hó már csomókban, foltokban olvadni is kezdett.

Egy gőzautó állt az udvaron, elegáns, fekete modell, nem láttam ilyet még Száron se, nemhogy a Hegyen.

Idős, magas hölgy szállt ki belőle, sudár alakján mókusbunda barnállott, az ölében valami állatot, egy kutyát vagy macskát tartott.

– A ház érdekelne – lépett a kocsi elé, miközben szájába elefántcsontból készült szipkát dugott. – Pont ilyen házat keresek már hosszú ideje a Hegyen. Szívesen megvenném. – Körbefordult, majd ezüst öngyújtójával lángot csiholt. – Maga a tulajdonos? – végigmért, fekete, elevenbe hatoló tekintetével.

Összehúztam magamon a kabátot, és hátrafordultam az erdő elé. A nyomok már teljesen összekuszálódtak.

– Most már igen – mondtam kelletlenül.

– Ezt hogy érti, fiatalember? – kérdezte nyomatékkal a hölgy, és mélyet szívott cigarettájából.

– Az ott egy mókus? – mutattam az ölében feszülő állatra. Csupasz volt, testét erek és nyers hús borította, melynek lilája megfeszült, ahogy a bodorodó füst után szaglászott.

– Nem – csóválta fejét a hölgy, jobbjában pénz csörrent. – Szóval, hol az eredeti tulajdonos? Jól megfizetném őt – ellenmondást nem tűrően meredt rám, de én álltam a tekintetét.

– Elbújt – mosolyodtam el, mire ő a földre engedte a mókust, kipöckölte a cigarettát a szipkából, majd beszállt az autóba, és hangos zakatolással megfordult. Mielőtt kihajtott az udvarról, leeresztette a vezetőoldali ablakot, és kihajolt rajta.

– Még találkozunk, fiatalember – mondta, aztán elpöfögött.

Felvettem a cigarettát, és beleszívtam. A napfény melege arcomat simogatta, csend honolt a tájon. Nyújtózkodtam egy nagyot, és közben arra gondoltam, talán kiköltözünk ide Helgával. A füstnek kámforíze volt.

 

vége  

 

 

 

1 komment
horror