Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2017. október 22. 09:36 - Valmont

Schrödinger macskája és a jó polgár

Úgy emlékszem, nyolc-tíz éves koromig sokkal intaktabb voltam morálisan, sokkal jobban láttam a jó-rossz közti különbséget, és határozottan éreztem egy felettes én folyamatos hangját a saját és mások cselekedeteinek megítélése kapcsán, és ez volt az, ami vezérelt a mindennapokban. Aztán ez valahogy elkopott, háttérbe szorult, és most inkább a dolgok gyakorlati haszna izgat, a "miért éri ez meg nekem" attitűd lépett a helyébe, ami azért valljuk be, összességében nem túl hízelgő, sőt, meglehetősen elkeserítő. 

Mindezek kapcsán jutott eszembe egy valóban jó ember kálváriája, aki határhelyzetbe kerül, miután elkövetett egy hibát. Azt hiszem, ez a kérdés majdnem minden hit esetében problematikus: miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? A legtöbb esetben a hit ezt a konfliktust a csodával oldja fel. Ezt tettem én is, de előbb hősömet egy döntési pozícióba helyeztem, a helyzetét összekapcsoltam Schrödinger macskájának dilemmájával, az élet-halál nagy kérdésével, amiről azt gondoltam, írtam már egy novellát, de nem találom nyomát a majd kétszáz történetben. Akkor majd most. 

 

A jó polgár imája

 

A hegyi úton minduntalan a szemébe fordult a lenyugvó nap utolsó csillámlása. A férfi a gáz és a fék váltakozó nyomásával az őrületbe kergette az autó belső szerveit. Ő maga közben minduntalan a hátsó ülésre pillantott, ahol az összetört test néha megrándult. A bőr ülésen egy vérfolt kenődött el. Eszébe jutott, a garázsban van kárpittisztító. Német márkájú. Tudata egy különálló része azt latolgatta, jó lesz-e a vérre. A másik némán sikoltott odabenn, hogy ilyesmin kell gondolkodnia. Azóta ott volt a fejében e hang, amióta a lányt felnyalábolta az árokszélen. Minduntalan bevillant neki a bicikli összecsavarodott képe. A mezőn, a szántón feküdt, mint egy kilőtt vad.

– Én csak egyedül akartam lenni! – tört ki a férfiból hirtelen, majd várt, de hátulról nem jött válasz. Hisztérikus gondolat villant belé. A másik azért nem tud válaszolni, mert a haldoklásával van elfoglalva. – Nem akartam senkinek semmi rosszat. Ez nem igazság! Nem igazság, hogy ez velem történik – megrázta fejét, mint aki álomból ébred, majd hirtelen erősen fékezett. Alig tudta bevenni a kanyart. A lány felnyögött, mert teste előrelendült. A férfi hátranyúlt, próbálta visszagördítette a hátára. Remélte, nem fullad bele a vérébe e pozícióban. Remélte, nem tesz nagyobb rosszat, mint amit már tett.

– Nem ezt érdemlem – csóválta fejét a férfi. – Egyáltalán nem ezt. Egész életemben nem tettem semmi rosszat, érted? Egész életemben a jóra törekedtem. Mindenkivel és mindennel kapcsolatban – érezte, hogy remegés indul meg a könyökéből. Kíváncsian elengedte jobb kezével a kormányt. A kézfeje úgy rezgett, mintha áram rázná. Ökölbe szorította ujjait, de a remegés nem múlt. Ismét megragadta kormányt, és erősen megszorította.

– A feleségem a megmondhatója. A fiam. Az anyám. Az apám is az lenne, de ő már meghalt. A főnököm. A kollégáim. A szomszédjaim. A boltos, akihez mindig bementem péntek esténként, vennie egy bagettet, egy üveg olcsó olasz bort és egy darab jó minőségű sajtot. Mondjuk pecorinot – sorolta a férfi, de közben rádöbbent, múlt időben beszél. – Nem akarom, hogy mindez széthulljon egy másodpercnyi figyelmetlenség miatt – rázta meg a fejét, majd hátranézett a tükörben. Elég sokáig bámulta a lányt. Addig, míg nem látta, hogy véráztatta melegítője, vagyis inkább alatta a mellkasa, melyen épp hogy kiütköztek mellei, emelkedik és süllyed.

– Még élsz – bólintott a férfi elégedetten. – Oda fogunk érni a városba. Keresztüljöttem rajta idefelé jövet. Nagy város. Ott biztos van kórház – bizonygatta inkább magának. Egyenes szakaszra értek, a férfi gyorsított. Megemelte hangját, hogy ne nyomja el a motor. – Mi az úristennek jöttem én ide?

Pedig nagyon is jól tudta, miért jött ide. A boríték miatt. Ami a kabátja belső zsebében lapult. Az imént is rápillantott a kabátra a csomagtartóban, mikor kivette az elsősegélycsomagot.

– Jó, neked bevallom – sóhajtott lemondóan a férfi. – Van egy bűnöm. Fiatal koromban veszettül dohányoztam. Aztán persze abbahagytam. Házasság, gyerek, ilyesmi. De most jött ez a köhögés. Reggelente, pont úgy, mint amikor nagy bagós voltam – ismét a tükörbe nézett. A lány barna, szépen metszett arca a plafonra meredt. Szeme csukva volt. Hosszú, szőke haja elomlott mellette az ülésen, a vértől sötéten, csomókban, mint a hínár. – Te dohányzol? Undorító és gyenge szokás – mondta a férfi. – Elmentem szűrésre. És aztán múlt héten kerestek telefonon, hogy beszélni akarnak velem, de én leraktam. És aztán megküldték a leletet ajánlott levélben. Ne simán, hanem ajánlottan – folytatta a férfi ismét halkabban, mert újra kanyargós szakasz jött. Ráadásul felfelé kapaszkodott az út. Úgy emlékezett, a gerinc után már látni a várost a következő völgyben. – Elraktam, nem nyitottam ki. Aztán rám tört valami, valami gyengeség, egy ilyen önsajnálat, így kivettem egy nap szabit, és foglaltam egy szobát, odafenn a hotelben. Lehet, hogy te is ott dolgozol? Onnan jöttél, a műszakodból, amikor én… – elhallgatott, majd remegő kézfejét a szájához kapta, és ökle bütykeibe harapott. Nem akarta képzeletében ismét átélni a dolgot. – Miért pont velem, és miért pont most esik ez meg? – suttogta eltakart szájával. – Ennek kell, hogy legyen valami értelme.

Ekkor a lány felköhögött, nem úgy, ahogy ő szokott reggelente, hanem vizesen, hörgősen. A férfi a visszapillantó tükörre kapta tekintetét, és még látta a szája sarkán nagyon gyorsan lefutó vércsíkot. A lány teste megrándult, feje hánykolódni kezdett. A férfi a fékbe taposott, és a padkára húzta a kocsit. Egy kanyar előtt állt meg. Kipattant, majd hátrasietett, a lány fejéhez közelebb eső ajtóhoz. Feltépte, lehajolt a testhez. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, hova nyúljon. Ellenőrizte a karon és a combon lévő kötéseket. Az egyik már átvérzett. Aztán zsebkendőt vett elő, letörülte a lány arcáról a vért. – A francba, a francba – hajtogatta közben. A lány szeme csukva volt, befelé figyelt, homlokát összeráncolta fájdalmában. – Ezt nem hiszem el – motyogta a férfi. Végigsimított a lány homlokán. A véres halántékán. Izzadt nyakán. Tekintete a mellkasára tévedt. Gyanúsnak mozdulatlannak látta. Behajolt, a fülét a lány mellkasára szorította. Nem hallott semmit. Lenyúlt ernyedten csüngő kezéhez, megfogta csuklóját. Nem érzett semmit. – Jaj, ne – nyögte a férfi, majd mély levegőt vett, aztán ahogy annak idején egyszer az üzemorvos elmagyarázta, belefújt a lány orrába. Kivárt három másodpercet, majd összekulcsolta kezét, és nekifeszült a fekvő mellkasának, lenyomta. Egyszer-kétszer, sokszor. Azon tűnődött hányszor kell egy sorozatban ezt megcsinálni. Huszonötnél abbahagyta a gondolkodást. Ismét fújt, ismét nyomott. – Gyerünk már – lihegte a negyedik sorozat után. Homlokáról megindult egy verejtékcsík. Bevillant neki valami, lehet, még onnan, amikor megszerezte a jogosítványt. Óvatosan a törékeny, vékony test alá nyúlt, oldalára fordította. A lány szájából véres pép csorgott ki, majd felköhögött, és zihálva levegőt vett. – Ez az! – ujjongott fel a férfi. Aztán várt, míg a fekvő légzése normalizálódik, avagy legalábbis valami halovány ütemet vesz fel. A testet betolta az üléstámlához, hogy így, ebben a pozícióban kikötözze a biztonsági övvel. Mikor végzett, visszaült a kormány mögé. A motor duruzsolva járt. Minden csak arra várt, mi lesz most.

– Mindig befizettem az adót – bólintott a férfi, miközben sebességbe rakta az autót. – Nincs eltitkolt vagyonom. Nincs titkom egyáltalán. Soha nem csaltam meg az asszonyt. A fiamat feltétel nélkül szeretem és elfogadom olyannak…– megakadt, a szavakat kereste. – Tudom, nem a legokosabb gyerek – vont vállat, és arcán halovány mosoly futott át. – De nagy szíve van. Reggelente C-vitamin, plusz hatvan fekvőtámasz. Szelektálom a szemetem. Mindig a lépcsőt használom a lift helyett. Kerülöm a húst, legfeljebb halat eszem. Hétvégén iszom alkoholt, de csak könnyű borokat – mereven előre bámult, nem mert a visszapillantóba tekinteni, így sorolta tovább. – A munkám tisztességgel végzem. Nem fanyalgok, nem elégedetlenkedem. Mosolygok mindenkire. Megpróbálom a másik ember helyébe képzelni magam, ha bánt valaki. És soha nem bosszulok meg semmit. Ha kell, túlórázom, de persze megtartom az egyensúlyt a magánélet és a meló közt. Sokszor kerékpárral járok dolgozni. A szomszédnak előre köszönök, noha sokkal fiatalabb nálam. A gyerek iskolájában extra feladatokat vállalok. A múlt nyáron például kifestettem a termüket. Nem hiszek semmilyen istenben, de tisztelem mások hitét. Minden szavazáson részt veszek, és előítélet nélkül, az általam ismert tények alapján voksolok – na most, most hátranézett. A lány nagyon sápadt volt. Alapvetően barna bőre emiatt sárgává vált. Az ajkai elkékültek. De még lélegzett. – Nem káromkodom, csak egy kicsit – vont vállat kényszeredetten. – Nem nézek ostobaságokat a tévében, nem olvasok hülyeséget. Az időmet igyekszem hasznosan eltölteni. Minden évben fizetek némi összeget a beteg gyerekek alapítványának. A rákosoknak. A hajléktalanoknak. És emellett – felemelte ujját figyelmeztetően –, soha nem utasítom el, ha valaki kér tőlem valamit. Legyen az koldusa, kolléga vagy barát. Mindig, mindenkire figyelek, maximálisan, mintha utoljára beszélnék vele az életben. De ez igaz önmagamra is. Minden reggel úgy kelek, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet, ezért megfogadom, nem töltöm hiábavaló ostobaságokkal az időm, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megfosztok a társaságomtól vagy a figyelmemtől.

Felértek a hegy tetejére, innen az út már lefelé vezetett, nagy, széles ívekben. Az erdő fái közt odalenn megcsillantak a város fényei. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mindjárt ott vagyunk – mondta biztatóan hátrafelé, talán még kacsintott is. Aztán eszébe jutott, miről beszélt eddig. Elkomorult. – Talán az a baj, hogy nem hiszek semmiféle tervben. Talán azért történik ez velem – tűnődött, majd lehúzta ablakát. A hűs, esti eredőillat beáramlott az autóba. Bejött mellette a kerekek zaja. A murva csikorgása. Egy madár riadt hangja. – Azt hittem, hogy a legfontosabb az életben, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak. Azt gondoltam, hogy nincs más mérce, nincs figyelő tekintet. Talán tévedtem. Talán van valamiféle mérleg, és most itt, ebben a sötét erdőben – ujjával kifelé intett – kiderül, mi is az.

Hátulról ismét nagy csöndet és mozdulatlanságot érzékelt. Hátranézett, elég hosszan, hogy biztos legyen benne. Megállította az autót, kiszállt, és megállt az ajtó mellett. Megütötte őt az erdő ereje. Beszívta azt a rengeteg aromát, közben lehunyta szemét. Aztán kiengedte a levegőt, és kinyitott a hátsó ajtót. 

A lány nem lélegzett. Arca már nem is sápadt, szürke volt.

– Jaj, ne – nyögte a férfi, majd nekiveselkedett. Ezúttal a mellkason kezdte, húszig számolt, aztán befújt a törékeny kis orrba. Fél szemel leste, hogy a lány tüdeje, mint egy lufi, emelkedik. Aztán ismét nekirugaszkodott, és húszszor lenyomta a mellkasát. Mindvégig óvatos volt, nehogy összetörje a bordákat. – Talán többször kéne – lihegte a végén, majd ismét fújt. Megismételt mindezt ötször, a végén a kimerültségtől leroskadt az ajtó íve mellé az útpadkára, és csak lihegett. Felnyúlt, a lány nyakához, ujjával kikereste a nagy ér helyét a hideg bőr alatt. Nem érzett semmit.

Bezárta az ajtót, majd visszaszállt a kormány mögé. Kivárt pár másodpercig, majd bólintott, mint aki nagy döntésre jut, és ismét kiszállt. A csomagtartóhoz ment, kinyitotta, beletúrt a kabátja zsebébe, és kihúzta a bontatlan borítékot. Visszaült a kocsiba, a borítékot a műszerfalra dobta, majd indított, és kifordult a néptelen útra.

– Amíg ki nem nyitom, bármi lehet benne – suttogta, miközben hol a boríték fehérjére, hol a hirtelen kanyarokra nézett. – Bármi. A legrosszabb és a túlélhető is. Élet vagy halál – bólogatott eltökélten. – De én most az egyszer hozzád szólok – feltekintett a sötét égre, és elmosolyodott az akaratlan gesztustól. – Kérlek, most az egyszer segíts. Kérlek, hallgass meg, hagy tegyem jóvá azt, amit műveltem – kivárt, erőt gyűjtött, majd kimondta: – Ne őt. Engem.

Csöndben vezetett pár percig, aztán megismételte: – Engem – majd lehúzta az ablakot, fogta a borítékot, és kidobta a nyíláson. Ez pont az erdőhatárnál történ. A tükörben látta, hogy a fehérség az árokba pördül, fennakad egy csipkebokron.

Az autó kiért egy sík terepre, oldalt szántóföldek szegélyezték az utat. Elől, nem túl messze, egy benzinkút sárgája csillogott a sűrűsödő sötétségben, azon túl pedig a városszéli házak várták türelmesen a felé közeledőt.

Az érzés jött előbb, hogy valaki figyeli. Aztán a visszapillantó tükörbe nézett, és tekintete összekapcsolódott a lányéval. A férfi látta, hogy erőtlenül, aprókat lihegve, de lélegzik. Az arca már nem volt olyan rémisztő, legfeljebb a sötétség szeme alján és hatalmasra tágult pupillája, amiben a messziről jött emberek idegensége csillogott. A férfi elvonta róla tekintetét, majd oldalra húzta a kormányt, és bekanyarodott a benzinkúthoz.

Mielőtt kiszállhatott volna, meghallotta a hangját hátulról: – Hova megy? – erőtlen volt, mintha egy kisgyerek beszélne, noha a lány tizennyolc körüli lehetett.

– Megkérdezem, hol van a kórház – szólt hátra a férfi, majd elmosolyodott: – Most már minden rendben lesz – mondta még, és a hangja tónusától a lány valamiért hitt neki, de nagyon zavaros volt még a világ számára, így szinte nem is hallotta, ahogy a távolodó férfi hozzáteszi: – Azt hiszem, most már nyugodtan vehetek egy csomag cigit is. 

vége

4 komment
2017. június 27. 08:02 - Valmont

Rejtőzködő igazság

romos_haz.jpg

Eltévedtem a motorral a nagy, sötétlő erdőben. Na jó, igazság szerint tudtam, hogy merre járok, de azt nem sejtettem, az ösvény hova fog vinni. Egy fennsíkon értem ki a fák közül, ahol elszórtan tanyák voltak, köztük ez a romos épület, ami igazából nem lakóház, inkább hajdani istálló lehetett. Miközben a földúton kivergődtem az ismert utakig, az a Stephen King-novella járt a fejemben, ahol a főhős autójával spéci rövidítéseket, leágazásokat tesz a vidék útjain, így átkerül valami különös dimenzióba, melynek nyomait  hűtőrácsán is megtalálja aztán. De a lenti írás ötlete nem innen jött, hanem napokkal korábbról, mikor a lányommal bújócskáztunk, és miközben nagyon jó helyen vártam, hogy vajon rám talál-e, valami atavisztikus félelem telepedett rám, mint mindig, ha bújócskázok, egy megmagyarázhatatlan szorongás, ősi rettegés attól, ami elkerülhetetlen. 

 

Bújócska

 

Minden halál egy rádöbbenés az én tökéletes jelentéktelenségére és hiábavalóságára. A haldokló megkönnyebbülése és passzivitása már annak jele, hogy tudja, nincs miért szomorúságot érezni, hisz a hátrahagyott dolgok, úgy mint önmaga, a gyermekei, a szerelme, a háza, az autója, a szuper lemezgyűjteménye, a kedvenc képregénye vagy az „Új versek” első kiadása – egyszóval a mindenség e néhány semmitmondó részlete nem éri meg a bánkódást, hisz mindez semmi a végtelen létezés síkján.

Gyermekkoromban, mikor a nyarakat kényszerűségből falun, a nagyanyámnál töltöttem, láthattam egyszer egy ilyen revelációt, egy hirtelen felismerést, mely során az illető ráébredt arra, hogy amit hátrahagyott, az oly kevés, mint amikor egy pillangó meglebbenti szárnyát.

Azon a nyáron nagyapám a nyári konyhában, a kiságyon, a „deko”-n haldoklott, és engem bíztak meg azzal, hogy az arcáról egy nagy lépcsapóval hessegessem a legyeket. A legyek ott zsizsegtek mindenhol, az ablakban, az asztal lapján, és fekete szőnyegként ellepték a meszelt plafont is. Nagyapám lába lelógott a rövid ágyról, hosszú ember volt, csupasz lábujjait a levegőbe meresztgette türelmetlenségében.

A nyári konyha falun egy kis, egyszobás melléképület, tűzhellyel, asztallal, kredenccel – vagyis konyhaszekrénnyel –, és amolyan nyári rezidenciaként szolgált, hisz a nagy házat, a „felső ház”-at és az abban lévő tisztaszobát kímélni kell, még akkor is, ha annak köves padlója, sötét helyiségei és lehúzott redőnyei csábítóan hűvöset teremtenek a hőségben.

Azt, hogy nagyapám haldoklik, tizenkét évesen is megértettem, noha senki nem mondta ki, senki nem is utalt rá, de elég volt sápadt, megfeszült arcába pillantanom, és a ráncokból és árnyékokból kiolvashattam a közelgő vész jeleit, a teste üregeiből előgomolygó mély, sötét szag pedig megerősítette ítéletemet. És ehhez járult a hörgés, ahogy fekve, majd fel-felülve kapkodva szedte a levegőt, hogy aztán ez a hörgés fulladó köhögésbe torkoljon, küzdelembe a tüdejét mind jobban elöntő vízzel.

Nagyanyám nem bírta elviselni ezt a hangot sírás nélkül, ezért inkább fent főzött, a nagy házban, és ez idő alatt az én feladatom volt a haldoklás menetének felügyelete. Unalmas munka volt, az egyetlen izgalmat a postásasszony jelentette, aki tizenegy körül ért az utcánkba, és ha épp volt új Füles rejtvényújsága, bekiabált nekem, én pedig rohantam nagyanyámhoz pénzt kunyerálni. Mindig nagyon nehéz szívvel adott.

Délután, az ebéd után a fullasztó meleg elől a felső ház hűvös szobáiban bujdokoltam, műanyag katonákkal játszottam, órákig bámultam a félhomályban a derengő szentképeket, azt vizslatva, Mária szája széle mosolyra húzódik-e, vagy egymással ölelkező meztelen emberpárokat rajzoltam, meglehetősen rossz anatómiával. Később, mikor enyhült a hőség, rákaptam, hogy kimenjek a határba, a falu szélére, a házak mögötti mezőkre, dombokra, és ott sétálgassak, botommal, képzeletbeli Excaliburommal a bogáncsokat és a csalánt csapdosva. Így akadtam rá a házra, ahol az a furcsa öregasszony élt, aki egy rövid időre a társam, talán barátom lett.

Emlékszem, először csak bámultam a kerítésen át, ahogy kint ül, az árnyékban, az elvadult szőlőindák alkotta lugas alatt egy kis padon. Meghatározhatatlan korú falusi vénasszony, lila virágos otthonkában, arcán egy végtelenül bizalomkeltő és vágyakozó mosollyal. A Jancsi és Juliska jutott eszembe, de olyan verzióban, ahol a boszorkány jó, amikor megkérdezte, kicsit károgó hangján, kérek-e cukorkát, mire bólintottam, majd kiszáradt torokkal kinyitottam a nyekergő kaput, és beléptem az udvarra, felsandítottam a félig beroskadt tetőre, aztán csak vártam, míg visszajön, és kezembe nyomja a Negrót. A papír beleolvadt a cukor húsába, és miközben meghámoztam, az öregasszony kikérdezett, ki vagyok, mit csinálok itt falun és még azt is, hogy milyen tanuló vagyok.

Első alkalommal még nem mentem be a házába, megköszöntem a cukrot, majd hazamentem, ahol persze nem mondtam minderről semmit, mert egy gyerek az ilyesmit nem tartja fontos dolognak. Később pedig már valami furcsa dac miatt nem árultam el új barátomat nagyanyámnak, mivel az öregasszony hamarosan életem része lett, a késő délutáni, alkonyi időszak egyetlen társa, sőt, az egész nyáron, az egész faluban az egyetlen ismerősöm.

Voltak persze gyerekek a faluban, a Felső-Telepen avagy a Boszorádban, de őket nem ismertem, sőt, féltem tőlük, mert vad, folyton káromkodó és verekedő lényeknek tűntek szememben – ellenben az öregasszony, aki sosem árulta el a nevét, valami különleges fényt adott a napjaimnak, egy olyan titok és esemény lett számomra, ami csak ritkán adatik meg az életünkben, leginkább még akkor, amikor felnőttként rejtelmes szeretőnk van.

Eleinte ugyanúgy játszódott le a rituálénk, elsétáltam a házához, beköszöntem a kapun, ő a lócán ülve üdvözölt, behívott, leültem elé egy kis fejőszékre, amelyet direkt nekem készített ki, majd becsoszogott  a házba a cukorkáért, és amíg elszopogattam, régi dolgokat mesélt, az apjáról, akit egy „tehen” halálra öklelt, villám sújtotta szerelmesekről vagy a macskaként kísértő holtakról.

Később jött az ötlet, mikor már kifogyott a történeteiből, avagy csak megunta a múltat, csak ekkor találta ki, hogy bújócskázzunk.

Eleinte nem értettem, hogy képzeli, hisz végtelenül lassúnak tűnt, meg a ház sem volt túl nagy, de belementem, inkább az ő kedvéért, mintsem valódi kíváncsiságból.

Elsőként ő bújt, és estig nem találtam meg. Feladtam, és hazamentem. Másnap, ahogy lógó orral benyitottam a kapun, nagyot nevetett rajtam, és csak csóválta fejét, én pedig gyermeki dühvel revánsot kívántam venni.

Nem volt könnyű, mert a ház végtelenül egyszerű és puritán volt, egy konyha, oldalt belőle nyílt a tiszta szoba, melynek ablaka a dombokra nézett, ebből pedig a kamrába lehetett jutni, ahol volt egy feljáró – nyikorgó létra – a padlásra. A konyhából a másik irányba egy mosókonyha szerű toldalék kapott helyet. Nagy, nyikorgó ajtajú szerkények voltak itt-ott, meg kisebb tárolók, és zavartalanul szövődő pókhálók is. Egy helyütt az ablak nyitva volt, talán már hónapok óta, mert a padlót száradt levelek borították, a kamra kitört ablakában pedig egy madárfészek barnállott, de mindez nem zavart, mert sikerült pár jó búvóhelyet találnom. Például a konyhában, az ablaknál, a függöny mögött, ahol a hátamra tűzött az alkonyi nap, és az üvegen túl csak a néptelen baromfiudvar volt, csupa fű és dudva. Az egyik nagy szerkényben, naftalinszagú téli kabátok közt. A kiságy alatt, ahol a falban egy egércsalád motozott. A tiszta szobában a kelengyésláda, egy tulipánokkal telepingált böhöm nagy doboz, és a bevetett, de már megsárgult, penészes dunyhájú ágy között.

Az öregasszony persze mindig megtalált. Előtte kicsit motozott köröttem, úgy tett, mintha nem látná kilógó sarkamat, dombordó hátamat, de aztán csontos kezével benyúlt rejtekhelyemre, és megszorította nyakamat.

Ellenben ő sokszor úgy eltűnt, hogy fogalmam se volt, hol lehet. Végigkutattam a házat, még a padlásra is felmentem, hol az agyagszagban darazsak döngtek a beroskadt tetővég résein át betűző fényben – de nem volt sehol. Ilyenkor kétségbeesetten bolyongtam egy darabig, majd dacosan leültem a konyhában egy foltos, rozsdásnak tűnő székre, és keservesen kiabálni kezdtem, hogy előjöhetsz, mire mosolyogva, örvendezve megjelent egy olyan helyiségben, ahol egyszerűen nem lehetett, ahol mindent átnéztem előzőleg, az utolsó szegletig.

A kérdésemre, hogy hogyan csinálja, csak vállát vonogatta, és rejtelmesen bólogatott, de aztán eljött az a nap, amikor rájöttem titkára. Épp én hunytam, és hangosan számoltam kint, a ház falának dőlve, majd megindultam befelé, mikor autózúgás törte meg a tücskök és békák kórusát. A nagyszobába mentem, annak ablakából néztem, ahogy a jármű a rossz földúton megáll a ház előtt, és egy idősebb férfi és nő száll ki belőle. Az öregasszony kilépett mögülem a szekrényből, ahol a kabátok lógtak, megragadta csuklóm, és behúzott maga mellé, szeme csillogott, mint aki új, még jobb mókát talált ki, és én megértettem, bújócskázni akar, de ezúttal ketten fogunk elrejtőzni. Behúzódtunk hát a ruhák alkotta rétegek mélyére, de az ajtót résnyire hagytuk, hogy lássuk, mi történik. Éreztem, száraz, kis madárkezével izgatottan megszorítja izzadó tenyerem, miközben lépések hallatszottak odakinn, mert azok ketten bejöttek a házba.

– El sem hiszem, hogy már négy éve – mondta egy férfihang. Majd bizonytalanul hozzátette. – A tető ősszel roskadt meg, egy viharban. Menthetetlen az egész.

A nő sokáig nem válaszolt, csak cipője kopogott, majd valamivel zörgött. Aztán így szót élesen, korholóan: – Ezt a széket lemoshattad volna. Rászáradt a vér.

– Ne haragudj, de nem volt erőm – jött a dohogós válasz. A nő átsietett a látóterünkben – idősödő, de filigrán, szépen öltözött asszony volt, feltűzött, szőkés hajjal. Kinyitotta a kamra ajtaját, felnézett a kitört ablakra.

– Ott jött be, ugye? – kérdezte csöndesen. A férfi mellé lépett. Fél fejjel alacsonyabb volt az asszonynál, a meleg ellenére szürke zakót viselt, kerek feje egy sávban kopaszodott.

– Igen. És az üvegcsörömpölés elárulta. Állítólag nagyon megváltozott a börtönben. Vallásos lett.

A nő lenézett rá, majd átfogta vállát, megszorította: – Vajon mi történhetett?

A férfi mélyet sóhajtott, majd eltávolodott az asszonytól, felénk fordult, végre láthattam arcát is, mert pont a szekrényre nézett: – Talán felébredt a zajra. Talán elbújt. Oda – mutatott rejtekhelyünkre, és megindult, kinyúlt a szekrényajtó felé, majd tétovázva megdermedt. – Vagy az ágy alá – fordult a dohos dunyha felé.

A nő utána lépett, fehér retiküljébe kotort, és cigarettát vett elő: – Szörnyű ez a dohos szag – mondta, miközben rágyújtott.

– De még mindig jobb a bagódnál – zsörtölődött a férfi. Kiment, hangja távolabbról hallatszott. – Akárhogy is, megtalálta. És aztán volt valami dulakodás – zörgött a székkel, majd a konyhai szekrényt nyitogatta: – Az asztalon ott hevert a kés. Ha nincs ott, talán minden másképp alakul. De sajnos ott volt.

E szavakra akaratlanul is ránéztem társamra a sötétben, és láttam, ahogy a szemében az a huncut csillogás elhalványul, és nem marad a helyén csak a közöny. Olyan volt, mintha meghalt volna, vagy ellenkezőleg, mintha ő veszítette volna el a szeretteit egy pillant műve alatt.

Odakinn a nő még mindig az ágyat bámulta, majd megfordult, és ő is kifelé indult, de ekkor szeme megakadt a résnyire nyílt szekrényajtón, odalépett, és becsukta, de előtte még ezt mondta: – Nagyon sajnálom, hogy így kellett történnie. Én tényleg kedveltem édesanyádat.

Ott, a hirtelen ránk boruló sötétségben éreztem, minden megváltozik. Hirtelen más lett köröttem a tér, kitágult, és végtelen és közömbös mélységek képződtek meg benne, ahol hihetetlenül jó búvóhelyeket sejtettem. De ez csak egy villanás volt, mert aztán más is történt. Kezemből eltűnt a keze.

Vártam, míg pakolnak, és rendezkednek, hallgattam, míg megbeszélik, mikor kezdődhet a bontás, majd figyeltem, ahogy kimennek a házból, az autó hangját, a távoldó surrogást, melyet a kocsi kelt a magas fűben, és csak ekkor, mikor csönd lett, ekkor jöttem elő a rejtekhelyemről.

Szólítottam őt, de nem jött válasz. Éreztem, üres a ház, de azért kötelességtudatból kicsit még kerestem, végignéztem a kedvenc helyeit. Mikor meguntam, visszamentem a tisztaszobába, és mivel rendszerető gyerek voltam, becsuktam a szekrényajtót.

Ekkor szólalt meg, bentről, amit nem értettem, hogy lehet, de aztán eszembe jutott, talán egy másik rejtekhelyről osont át, vissza a szekrénybe. Azt mondta, most már menjek haza, mert a nagyanyámnak szüksége van rám.

Így tettem, hazabandukoltam az alkonyatban, néha vissza-visszafordulva a romos ház felé, mert most, ahogy felidézem magamban, már látom, amit gyerekként nem vettem észre, azt, hogy az épület az elhagyatottság olyan stációjába lépett akkorra, honnan már nem volt visszaút.

Aztán beléptem az udvarunkra, és nagyanyám ott ült a nyári konyha lépcsőjén, és sírt, és én odamentem hozzá, de nem tudtam, mit mondhatnék.

A következő héten többször kimentem a barátom házához, de csak azért, hogy távolról figyeljem, ahogy a markoló nagy lendülettel bedönti a falakat, megszüntetve azokat a fantasztikus búvóhelyeket, ahol az öregasszony szinte az örökkévalóságig el tudott volna rejtőzni.

vége

 

Szólj hozzá!
2016. január 09. 22:31 - Valmont

Panel

 erkely_1.png

Ebben a lakásban laktunk, ez volt az erkély, ez volt a kilátás, a szüleim itt kezdték meg a városi életüket, és innen mentünk aztán a városszéli erdő mellé, ahol kisgyerekként rettegtem a fáktól, a kazántól a pincében, a szobámtól. A kép valamikor a hetvenes évek végén készült. A panellakások, a távoli vonatfütty, az utcai világítás bederengő fénye éjjel, általában a város sárga fénye éjjel számomra  a mai napig az otthont, a biztonságot és a békét jelentik. A történet természetesen kapcsolódik az előzőhöz, elrejtettem benne egy utalást, hogy miféle időbeli pozícióban lehet a kettő egymáshoz. Szabadversnek indult ez a szöveg is, de végül csak a tördelésben hagytam némi egyediséget. Füst Milánt nagyon szerettem főiskolás koromban, most már kevésbé értem hajdani rajongásomat, sok benne a manír a mai ízlésemnek, de ez az idézet, és a cím illik ide.

 

Szellemek utcája

 

...S ma már éjszakám:

Egyetlen teljességem. – Ne higyjétek, nem sohajtok,

Sőt feledni vágyom minden multamat s még inkább elrejtőzni, elmerülni abban,

Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem...

Füst Milán: Szellemek utcája (részlet)

 

Ahogy az öreg pap belépett a lakásba,

azonnal megérezte a szagot, a mély, gyötrelmes, földöntúli bűzt, mely megült a panelszobák sarkaiban és a cső alakú konyha végében,

ahol egy keskeny ágyon korán kopaszodó fiatal férfi hevert atlétában, gondolom a  férj, gondolta az öreg pap, és biccentett neki is,

és az asszonykának, aki elvette kabátját, és közben csak beszélt, a mondatai végén hadart, és enyhe, de fűszeres tájszólással köpülte a szavakat,

öregásszony szag mondta, áki itt lákott, és hogy a lakást az örökösöktől vették, meg hogy falun éltek, a szülőkkel, és itt mondta a falu nevét, a városhoz közel volt, az öreg pap ismerte, mert régebben misézett ott, de az régen volt, és az asszonyka bevallotta, hogy

a templom előtt nem mondott el mindent, mert nemcsak arról van szó, hogy be kellene szentelni a már nem is annyira új lakásukat, ehhez az anyja is ragaszkodik, igazi falusi asszony, ugye, hanem

arról is, hogy ezzel talán elűzik az öregasszony szellemét, és itt megakadt, elpirult, mint aki butaságot mond, férfiak társaságában olyasmiről beszél, amiről nőnek nem kellene,

és az öreg pap akaratlanul is segített neki, visszakérdezett, hogy mit, a szellemét, mire az asszonyka elengedte a nyakában lévő vékony anyagú sálat, lesimította dzsörzészoknyáját, megigazította a drapp színű műselyem ingjének hajtókáját, és bólintott, igen, a kísértetét, majd bele is kezdett, a fürdőszobába, csöppnyi kis szentélybe kalauzolva az öreg papot, mutatva a kádat,

hogy először itt látta meg, mocskos, sáros vízben feküdt, mikor hajnalban kijött pisilni, a sikoltására eltűnt, de még sokáig érezte a hideget és a bűzt, akkor már hetek óta a föld alatt volt, bányászzenekar húzta neki a temetésen állítólag, mert bányászözvegy volt, és a kádban arca fekete és torz volt, mint a szén, és mint aki vicsorog, vagy csak ajkairól ették már le a húst a férgek,

ismét elakadt, és átterelte a papot a nappaliba, az atlétatrikós férj némán követte őket, oldalát vakarva, mint unott kamasz, és figyelte,

ahogy az asszonyka a függöny mögé állt, és eljátssza nekik azt a csütörtöki délutánt, mikor hazajött a munkából, és meglátta a testet a szövet mögött, rászólt, jöjjön elő, mire a függöny mögötti alak valóban megindult, látta kiformálódni a textil alatt az öregasszony alakját, ahogy lassan felé jött, erre ő kirohant, és bezárta a lakást, és csak a szomszédokkal mert visszajönni, mert a férje akkor a baleset miatt nem volt itthon, miféle baleset, vetette közbe az öreg pap, mire az asszonyka kizökkenve válaszolt, a férje sofőr, és a tél elején, az autójával hazafelé, és itt egy falu nevét mondta, megcsúszott, és egy fának csapódtak, egy ember meg is halt, elhallgatott, maga elé meredt,

mire az öreg pap elővette a szenteltvizet, majd körbesétált, és beszórta a szoba négy sarkát, alig fért el a bútorokkal zsúfolt térben, minden csupa lekerekített lakk és plüss volt, a sarokban trónoló tévé tetején esküvői képről bámult a pár rá, és a készülékkel szembeni drapp és bíbor ülőgarnitúrára, és az előtte fénylő ovális asztalkára, mely a kintről beszűrődő téli fényben porosnak tűnt,

majd kiment a folyosóra, és megismételte a műveletet,

közben a beépített szekrény egyik ajtaja kinyílt, a nyikorgásra mind megdermedtek, végül az öreg pap lépett oda, és bezárta, csak a huzat, magyarázta, ám megakadt mozdulatában, mert észrevette a kötelet, a kabátok félre voltak tolva, embernyi hely marad köztük, és a szekrény alján egy kötélcsomó hevert, fenyegetően, mint összetekeredett kígyó,

valahol, feljebb vagy lejjebb a házban valaki lehúzta a vécét, csak a huzat, erősítette meg az öreg pap, mire az asszonyka összeszedte magát, frissen dauerolt hajába túrt, majd a konyhába viharzott,

itt, mondta, itt volt legrosszabb, egy este, még mindig magányosan, sütött valami rossz kis rántottát magának, mikor az öregasszony megtámadta, mire az öreg pap felvonta szemöldökét, a kísértet, kérdezte, de az asszonyka már meg se hallotta, beállt a tűzhely mellé, még kezét is úgy tartotta, mint aki fakanalat és serpenyőt fog, és behunyta szemét, éreztem, suttogta, hogy valami hideg fonódik torkom köré, hátulról átkarol, és beburkol, és nem tudtam moccanni, aztán már szólni, sikoltani se, és csak fojtogatott, míg a,

és itt elakadt, mint aki nem emlékszik, majd lerogyott egy székre, úgy folytatta,

a többiről nem is beszélve, atyám, az éjszakákról, mikor felriadok, és érzem, hogy ott áll a szoba sarkában, a délutánokról, mikor hazajövök, és mozgást látok a szemem sarkából, egy fekete folt, de tudom, hogy ő az, vagy a köhögéséről, ami mindig a másik szobából jön, és olyan, mintha a szomszédok köhögnének, de tudom, ő az, ott vár, és jelzi, itt vagyok, még itt vagyok, enyém a lakás, de ha benyitok, a szoba üres, és a hideg,

ez egy távfűtéses lakás, mutatott körbe kis, párnás kezével, de érzi maga is, milyen hűvös van,

hűvös van és bűz, csattant fel, csatornaszag, ami csak nálunk van, egyik szomszéd se érzi, ezt a rothadó, öregszagot, az öreg, mocskos, pusztuló testének van ilyen a szaga, kiáltott fel,

mire az öreg pap odasietett mellé, és csitítóan szólt, képzelődik, mondta neki, mindenre van biztosan racionális magyarázat, ezek a babonák, ezek nem méltóak magához,  

az asszonyka felnézett rá, reménykedve, könnytől csillogó szemel, bólintott,

mert maga, folytatta az öreg pap, egy okos, felvilágosult nő, aki képes volt eljönni a falujából, a városba jött, ahol nincsenek kísértetek, ugye, kérdezte az öreg pap, mintha egy gyerekhez beszélne, de az asszonyka ekkor megrázta fejét, úgy tűnt, mély álomból ébredt, és már patakzottak könnyei, lassan leoldotta nyakáról a selyemkendőt, az sziszegve hull a földre, és feltárta a kék és zöld foltokat a vastag, kissé tokás nyakán,

akkor ez mi, ha nem az ő keze nyoma, akkor ez mi, képzelődés, kérdezte immár bosszúsan, és az öreg pap nem felelt, nem tudott mit mondani,

kilépett inkább az előszobába, zavartan leakasztotta kabátját a fogasról, vette kalapját, az asszonyka csak nézte, ahogy öltözik, a férj időközben már eltűnt valamelyik szobában,

nem lehet, jött halkan a konyhából, ezzel nem lehet mit kezdeni, ugye, kérdezte az asszonyka tőle,

az öreg pap hezitált, felöltözve állt az ajtóban, keze a kilincsen, majd sóhajtott, megrázta fejét,

nem, mondta ki az ítéletet, sajnos ezzel nem tudok mit kezdeni, azzal kilépett az ajtón.

Odakint, a hideg lépcsőházban vénasszony kapaszkodik a korlátba, lába az utolsó lépcsőn, nézi a lakásból kilépő öreg papot konok, bizalmatlan tekintettel, az megnyomja a lift hívógombját, a szerkezet nagyot rándul, megindul lentről, az előtérben pörköltszag, egy lakásból magyarnóta szűrődik ki, fátyolosan rezegteti hangját Hantos Károly. A tanácstól, kérdezi az öregasszony, mire a pap megrázza fejét, nem mondja, régebbi testület küldött, mosolyog. A vénasszony legyint, mindegy, ez a lakás el van átkozva. Miért is, kérdi az öreg pap, mire a vénasszony végre fellép az utolsó lépcsőn, a téli nap hátulról világítja meg a lépcsőház keskeny ablakán át, feje köré glóriát von, ahogy elkárogja: előbb a férfi, aztán az asszonyka. Bólogat, elegáns, fekte retiküljéből zsebkendőt vesz elő, megtörli száját, az ura meghalt egy balesetben, és szegénykém, nagyon jó kis asszonyka volt, nem tudta magát túltenni rajta. Elmaradt a munkából, táppénzre ment, és csak ült abban a lakásban naphosszat.  Aztán a szekrényben akasztotta fel magát, úgy találták meg a szagról, két hét múlva.

Megjött a lift, nagyot rándulva, zökkenve megáll, az öreg pap beleremeg a kérlelhetetlenségébe, meg a gondolatba, hogy ki tudja, milyen mélyről érkezik. Szép hímzés, mutat az öregasszony zsebkendőjére. Az uramé volt, mosolyog az öregasszony elérzékenyülve, a bányász díszegyenruhájához adták. Ennyi maradt belőle, bólogat, hozzáteszi, ennyi marad belőlünk.

vége

Szólj hozzá!
2015. december 27. 09:12 - Valmont

Karácsony után

templom.jpg

Ez a masszív templom, amelynek a hátsó/oldalsó traktusában volt az alsótagozatos osztálytermünk annak idején, mindig is olyan volt számomra, mint egy erőd. A hosszú májusi napközis délutánokon behallatszott a temetések rituáléja a termekbe a szomszédos hegyoldalról, most is, ha gyászindulót játszó rezesbandát hallok, álmosság, gyermeki biztonságtudat és valami békés csömör uralkodik el rajtam. A templom udvarának kerítése érintkezett a munkásőr laktanyáéval, ha a labda átszállt, rosszkedvű, szürke ruhás, pocakos emberektől kellett visszakérni. Aztán mindez eltűnt az időben, és ott álltam a templomban a lányom keresztelőjén, majd később ott dideregtem egy távoli rokon gyászmiséjén. Így megy ez. Sietek kijelenteni: minden hely és szereplő az S.-i történetfolyamban a képzelet szüleménye, egyezésük a valósággal csak az én fejemben létezik. Fontos lehet: a történet eleje erősen kapcsolódik az előző novellához. Illetve még annyit, hogy Juhász Ferencet nem tudtam innen kihagyni, mert ez a verse egy nagyon erős írás, és csak most tudtam meg a Réz Pál-könyvből, hogy honnan jön a "csütörtök", és szegény néhai Juhász Ferenc maga is egy korábbi kor maradványa volt itt, ebben a mostani időben, akár a templom, a gyászindulót játszó bányászzenekar vagy a labda a munkásőrök kezében.

 

Babonák napja

 

                                                                                                                                                                    "A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon." 

Juhász Ferenc:  Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb

 

A gyászmise vége felé valaki döngve becsukta az oldalajtót, az öreg pap odafordulva a vénasszonyt, a félbolond takarítót pillantotta meg a falnál. Intett neki, hogy ne, most még ne, még várjon. Épp ott tartott, hogy a fiúk túlvilági létét ecsetelte a gyászoló családoknak. A két kölyök nem egyszerre halt meg, de együtt temették őket, hála a modern hűtési eljárásoknak. Az öreg pap beszédében párhuzamot vont a kórház alagsorában, a hullaházban való várakozás, a kinti hideg és a purgatóriumban eltöltendő ezer és ezer év közt. Nem mondhatta, hogy a fiúk a mennybe kerültek, és ezt a családok elfogadták a mise előtt, amikor egyeztetett velük. Elvégre mégis csak megölték azt az erdészt, igaz a pletykák szerint a férfi nem a zuhanástól halt meg, hanem egyszerűen kiszáradt odalenn, a kút mélyén, ahova lökték. Állítólag a bőre hártyavékonyságúvá aszott, ráfeszült csontjaira, mintha kiszívták volna alóla a húst. Az öreg pap arról sem beszélt, hogyan haltak meg a fiúk, jó okkal, mert a vékonyabbat, a soványat, aki egy ideig járt a templomi kórusba, egész egyszerűen halálra erőszakolták a fiatalkorúak börtönének mosdójában. Erre az ügyészség nagy sietve házi őrizetbe adta a másikat, félve, hogy azzal is történik valami, történt is. Beült apja a garázsában az Opel Kadettbe, és addig járatta a motort, míg el nem aludt. Az öreg csak a beszéd végén, épp hogy finoman, idézőjelesen érintette a pokol kérdését. Hogy a fiúk tetteinek megítélése magasabb bíróság feladata. A föld igazságszolgáltatás már nem törődhet testükkel, de az isteni minden bizonnyal megmenti lelküket a pokoltól, ahol az örök sötétségben kellene várakozniuk és tűnődniük a tettük súlyáról, elhagyatva, eltakarva Isten figyelő tekintetétől, tűrve a magány és reménytelenség súlyát.

A mise után, az ajtóban búcsúztatta a családokat, a zokogó anyákat, nagymamákat, a megrendült apákat, a feszengő testvéreket, akik még nem játszották elég jól a szerepüket, a vihogó kistestvéreket és a gondolatban máshol járó unokatestvéreket, az egyéb rokonokat. Az öreg pap érezte, hogy a város hidege beáramlik az egyébként sem fűtött, de az emberek által legalább belehelt templomba, pont az ő megviselt, vaskos és egyszerre érzékeny testén át szűrődik be a szmog és a barna, deres, piszkos, sáros kinti téli lehelet. Karácsony után voltak, egy csütörtöki nap szürke késő délutánján, a gomolygó köd már előtört a völgy szája felől, és mint idegen, hódító hadsereg, kezdte mind jobban és mélyebben elárasztani a házak közeit. Az öreg pap az utolsó rokon után vetett még egy bánatos pillantást a kinti világra, majd behúzta a súlyos templomajtót.  A vénasszony már javába súrolta a sáros cipőtalpak nyomait a padlóról.

Karácsony óta nem látta, szabadságot adott neki a szentmise éjjelén, mondta, ilyenkor az isten és az angyalok is megpihennek, a takarítók követhetik példájukat. Az öregasszony, aki talán ivott, talán szenilis volt – az öreg pap soha nem tudta eldönteni teljes bizonyossággal, honnan ered tompasága – csak bámult rá, nem érezte a párhuzam iróniáját. Nem olyan rég, fél éve vette őt fel az öreg pap, miután az előző takarító asszonya meghalt.

Most fürkészve fel-felpislogott rá, míg ő összepakolta az oltáron hagyott kellékeit. Hideg volt minden tárgy a vénember kezében, a paténa fémje, de még a kendők is, melyeket ugyancsak az öregasszony feladata volt kimosni. Árnyék hullott az asztalra. Felnézve a nőt látta, aki ott állt vele szemben, az oltárhoz vezető lépcsőn – mint egy római légionárius a lándzsájára – a felmosórongy fájára támaszkodva. Zsíros ősz haját, fekete kendő, aszott, sovány testét egy barna nagykabát fedte. Ezer ráncba gyűrődött arca csupa szemölcs és szőrszál volt, de barna is, és ez a barnaság valami délies, cigányos vonást kölcsönzött neki. Most zavartan, hunyorogva nézte a papot.

Igen, Rozál? – kérdezte a vénember fáradtan, miközben finom mozdulatokkal összehajtotta a lavábót.

– A pokol. Amit a pokolról tetszett mondani, az tényleg úgy van? – kérdezte a nő nagy torokköszörüléssel.

– Igen, azt hiszem, hogy a pokol így működik. Magány és reménytelenség. Ezek az alapjai – bólogatott oda se figyelve nagy, busa fejével az öreg pap.

– Nekem Gyurgya bácsi mást mesélt – csóválta elégedetlenül fejét az öregasszony.

– Ki az a Gyurgya bácsi? – kérdezte a pap megütközve.

– Az apámnak volt a barátja. Partizán volt a környéken. Meglőtték, és majdnem meghalt – bizonygatta az öregasszony, és elkezdte sikálni a lépcső fokait. – Ő mesélte nekem, hogy mit látott, amíg halott volt.

– Most akkor meghalt vagy nem? – kérdezte türelmetlenül az öreg pap. Előtte szép rendben ott fehérlettek és csillogtak a mise kellékei. Az oltár mellől elővette a bevásárlószatyrot, és szépen elkezdte belerakni a hideg, durva tárgyakat.

– Hát, mostanra már meghalt, de akkor, negyvennégyben, vagy negyvenötben, akkor úgy meglőtték, hogy percekig halott volt. Csak aztán jobban lett – mondta a vénasszony.

Az öreg pap végzett a pakolással, és figyelmesen végigmérte a másikat. Az nő nem nézett rá, mint aki szégyelli, ami következik, a padlót figyelte, amit mosott. – És mit mondott ez a Gyurgya bácsi a pokolról? – kérdezte végül türelmesen az öreg pap.

Az öregasszony arca felderült, a papot azokra az ennivaló szeminarista arcokra emlékeztette ábrázata, akik tudták az Ágostonra vonatkozó kérdéseit, és alig várták, hogy…

– Egy nagy, sötét lapályra jutott – kezdte a vénasszony felfelé nézve, az öreg papra, vagy túl rajta, a hátsó kupolába. – Nem volt ott senki, egy emberfia se, közel se távol – magyarázta. – Aztán csak azt vette észre, hogy a távolban egy nagy fényesség van, és az közeledett, egyre nagyobb lett, istentelen lobogással, egy sárga, izzó alak jött felé, és ő a szíve mélyén azonnal tudta, hogy Lucifer az, a főördög, aki azért jön, hogy elégesse a testét, és kínozza a lelkét, amíg világ a világ.

A vénasszony kicsavarta a rongyot, majd zörögve arrébb húzta a vödröt, aztán folytatta a felmosást.

És? – kérdezte tőle az öreg pap, kezében már a szatyorral.

– Hát, mielőtt az a nagy, fényes alak odaért volna hozzá, Gyurgya bácsi magához tért. Ki volt ontva félig a bele, de magához tért. Később se ehetett semmi szilárdat, csak folyósat – vonta meg a vállát a vénasszony.

Az öreg pap sóhajtva letette a szatyrot a padlóra, majd odalépett hozzá, és az asszony vállára tette a kezét.

– Maga ezt elhiszi, ugye? – kérdezte tőle szelíden.

– Jobban, mint azt, amit az atya mondott ezeknek – intett a nő fejével a padok felé, majd lesütötte szemét, elszégyellve magát, hogy ilyen hirtelen bevallotta. –  Már elnézést.

A pap megcsóválta fejét: – Ne gondolja, hogy hibáztatom érte. De én szentül meg vagyok győződve róla, hogy a pokol nem ilyen. Nem olyan, ahogy ez a Gyurgya bácsi látta.

– Nem? – nézett rá az öregasszony elkerekedő szemekkel.

– Nem – bizonygatta az öregember fáradtan. – Valószínűleg csak hallucinált, képzelődött a fájdalomtól. – Legyintett, majd széles mozdulattal körbemutatott. – Amúgy meg a pokol mindig is jó eszköz volt arra, hogy ijesztgessék vele a szegény és tanulatlan emberek.

– Most rólam beszél, atyám? – fortyant fel a vénasszony. – Nem szégyellem én, hogy csak nyolc…

– Nem, magáról beszélek! – csitította a pap. – Általában az emberekről, a történelem során. Mindig is színes, látványos és rémisztő képekben írták le nekik a poklot. De a pokol ennél szürkébb és unalmasabb. És pont ez a lényege. Az unalom.

– Ezt hogy érti, atyám? – gyanakodott az öregasszony.

– Az a tudat, hogy az emberek várakoznia kell, mindenféle továbblépés, változás vagy történés nélkül, magányosan, egy végtelen időintervallumban – na, ez a pokol.

A vénasszony hallgatott egy kicsit, majd megragadta a felmosónyelet, és újból dolgozni kezdett. – Ha ez a pokol, akkor nekem nem nagyon tűnik félelmetesnek – vallotta be zsémbelve.

– Nem is az a lényeg, hogy félelmetes legyen – nyugtatta meg a pap.

– Hát, azért az jó, ha az emberek félnek tőle, mert akkor nem tesznek meg dolgokat, nem? – kérdezte ravaszkodva az öregasszony.

– Ne a pokol miatti félelmük okán tartózkodjanak az emberek a rossztól. Hanem az önnön halhatatlan lelkük iránt érzett felelősségtudat miatt – szónokolt a pap, és figyelte, ahogy a másik ismét kicsavarja a rongyot.

– Ha atyám mondja, én elhiszem. És akkor mindjárt más a helyzet – bólogatott az öregasszony beletörődve a dologba, de kissé vidáman is, félmosollyal a szája szegletében. Az öreg pap úgy érezte, nevet rajta, és ez a kényelmetlen tudat nagyon lehangolta.

– Mennem kell, délután még lesz egy temetésem, viszlát – mondta, aztán megindult kifelé. Hirtelen megtorpant, mert eszébe jutott valami: – Hogy érti, hogy más a helyzet? – kérdezte félig visszafordulva a nő felé.

– Hogy mondja atyám? – kérdezett az vissza bamba, vontatott hangon.

– Semmi – legyintett az öreg pap, és kiment a templomból. Beszállt autójába, és óvatosan kitolatott az útra a parkolóból, majd átvágott a városon, és már azon tűnődött, hogy valahol még megiszik egy vagy két felest, mert a berényi temető iszonyatosan huzatos, és már így is a csontjai mélyéig át volt fagyva, amikor eszébe jutott, hogy a padlón hagyta a szatyrot, benne a misekellékekkel.

Ahogy visszafordult, az égből jeges dara kezdett permetezni, halkan csengett a szélvédőn, angyalkönnyek, jutott az öreg pap eszébe. A fiatal szeminaristák, akiket annak idején tanított, így nevezték, és pirospozsgásan, felfelé fordított arccal, nyitott szájjal, nevetve futkároztak a szünetben, a képző udvarán, ha megindult áradásuk odafentről. Aztán gondolatai visszafordultak Rozihoz, az öregasszonyhoz, és szép lassan, a városszéli ábécétől a templom parkolójáig sorba vette a pokolról agyába elraktározott ismereteket. Mindig büszke volt alapos képzetségére, a teológia és a hittörténet mint katalóguscédulák sora rendeződött fejében biztos támasszá, nem is annyira a hit, mint a józan ész meggyőződésévé, melyet önkéntelenül szembeállított az öregasszony zagyva elbeszélésével.

Ott volt például Alexandriai Kelemen, aki – ha jól emlékszik – először merte azt mondani a korábbi gyerekes ijesztgetésekkel szembe menve, hogy a tűz a pokolban nem valós, hanem a bűnbánatra utaló allegória. Aztán Órigenész, akinek a bátorságát az öreg pap mindig is csodálta, hisz szerinte a pokol nem örök, hanem csak ideiglenes hely, mert előbb utóbb mindenki visszatér Istenhez, és az öreg pap is szeretett volna hinni egy ilyen teológiában, de nem tehette. Órigenészről eszébe jutott Jeromos, aki először támadta őt, de később ő maga is korlátozta a pokol hatalmát, mert csak a pogányokat és a valódi bűnt elkövetőket küldte volna a pokolra, vagy Nüsszai Gergely, aki Órigenész gondolatát a végletekig vitte, hisz azt mondta, még az ördög, még Lucifer is üdvözül bizonyos idő elteltével. Aranyszájú Szent János, az öreg pap kedvence ugyan azt mondta, a tűz valós és éget a pokolban, de mást is, amit az öreg pap a miséibe is beépített, azt, hogy istentől elválasztva lenni fájdalmasabb minden földi és túlvilági tűznél. Persze nem hagyhatta ki Ágostont se, aki több értekezést is írt a témáról. Ágoston végső soron csak megadja azt a lehetőséget a hátramaradottaknak, hogy imáikkal – és a misékkel – a tűz okozta fájdalmat csökkenthetik, és nála jön fel a kérdés, hogy mikor jutnak pokolra a lelkek, közvetlenül a haláluk után, vagy az utolsó ítélettel, és Ágoston szerint a két fiú, a két gyilkos például már ott kellene hogy legyen, egy ideiglenes pokolban, ami aztán véglegessé válhat a szent ítélőszék által. Ahogy bekanyarodott a templom előtti földes részre, amit egyszerűen csak parkolónak használt mindenki, még volt ideje az isteni doktor, Aquinoi Szent Tamás szép és logikus nézeteit átpörgetni magában, mert ő is fontos volt, hisz a népi pokolábrázolásokat, a katlant és a vasvillát végleg száműzte, és bár az égető tüzet nem tudta teljesen kigyomlálni, az mégse olyan, mint a földi, és nála is valahogy a lelkiismeret furdalás válik tűzzé meg a látvány, hogy az üdvözültek milyen boldogak a mennyben, ami igazából persze irigység.

Ahogy felsietett a lépcsőn, látta, hogy a hódara vékony réteget von rá, de erre akkor nem is ügyelt, benyitott, és azonnal megpillantotta a szatyrot az oltár mellet, ahol hagyta, de meglátta az öregasszonyt is, aki a földön térdelt, előtte fémpénzek halma. Az öreg pap először nem is értette, honnan a sok pénzérme, aztán jobban megnézte, és látta, az asszony mellett álló persely ajtaja nyitva, a lakat leverve, a padlón pedig egy kék nyelű kalapács hevert.

– Az az én kalapácsom – jelentette ki bambán az öreg pap.

Az öregasszony fürgén felállt, és ellépett az érmék mellől. – Visszaraktam volna a helyére – mondta torkát köszörülve.

Mit csinál maga, Rozi?! – szedte össze magát az öreg pap, és emelte meg hangját, hogy az öregasszony összerezzent, és még távolabb lépett a pénztől.

– Én csak…– kezdte volna, de aztán elfordult, zsebkendőt vett elő, megtörölte szemét, noha nem is könnyezett, aztán kifújta orrát. – Maga mondta – jelentette ki szinte haraggal.

– Meglopta a templomot. Az Urat! – ment oda az öreg papa a feltört perselyhez, aztán észbe kapva a nő felé fordult: – Mit mondtam én?

A másik lehajtotta fejét, úgy suttogta: – Hogy a pokol nem is annyira fájdalmas. Csak várni kell, és nincs semmi, ami fájjon. Akkor meg miért ne…– nem fejezte be, ismét elrejtette arcát a foszlott sarkú zsebkendője mögé.

Az öreg pap megvizsgálta a perselyt, majd nyögve lehajolt, felvette a lakatot, és azt is jó alaposan megnézte. Használhatatlanná verte a nő a kalapáccsal, de azért zsebébe süllyesztette.

Rövid ideig tanácstalanul állt, bámulva hol a pénzre – pár ezer forint lehetett a hideg kőpadlón –, hol a szipogó Rozira. Aztán megrohanta az, amit jobb híján gonoszságnak nevezett később, és a legközelebbi padhoz botorkált, leroskadt rá, majd így szólt: – Tegye be azt a pénzt a szatyromba. Ott hagytam az oltár mellett.

A vénasszony sietve engedelmeskedett. Hozta a szatyrot, majd leroskadt a padlóra, és két kézzel dobálta be az érméket. Az öreg pap egy ideig hallgatta csengésüket, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hazudtam magának Rozi.

Az öregasszony felkapta fejét, és az öregemberre bámult.

– A pokolról – bólogatott az öreg pap. – Meg akartam kímélni magát, mert így, karácsony után mindig elérzékenyülök. De tudnia kell, mi az igazság a pokol kapcsán – lágyan és lassan beszélt, mint amikor gyóntat.

– Mondja el, atyám! – kérte az öregasszony, majd összesöpörte a maradék pénzt, felmarkolta, és a szatyorba szórta. A szatyrot odavitte, és letette a pap lábához, mint valami áldozati ajándékot, aztán megállt az öregemberrel szemközt, akár egy rossz tanuló, fejét lehorgasztva, zsebkendőjét gyűrögetve.

– A pokol egy rettenetes hely – kezdte az öreg, és elnézett felfelé, a festett ablaküveg színeibe meredt. – Sötét, a lég folyton nedves és ködös. A távolból, messziről sikoltozás és fogak csorgatása hallatszik. Kénköves tavak bugyognak mindenfelé, füst és bűz száll fel belőlük. A tavak közti szigeteken vagy szárazföldeken pedig az ördögök kínozzák a vétkeseket. – Az öreg pap mélyet sóhajtott, mint aki nem akarja folytatni, mire Rozi közelebb lépett, és szinte sóvárogva kérdezte: – Hogyan, atyám?

–  Mindenkit a bűnei nagysága szerint. Van, akit izzó fogókkal darabokra tépnek, aztán a teste újra összeáll, és kezdik elölről – számolta kezén az öreg pap. – Másokat forró olajban sütnek, és ha feje felbukkan, lenyomják, hogy levegőt se kapjon. Megint másnak pengékkel nyúzzák le a bőrét, ami visszanő, és kezdődik elölről az egész. Aztán van, akit nyársakkal szurkálnak, mást férgek esznek belülről, megint mást örök szomjúság vagy éhség szikkaszt halálra, van, akit farkasok tépnek, egyesek forgószélben köröznek az idők végezetéig, vagy iszonyatos súlyokat kell húzniuk utolsó leheletükig – az öreg pap felmutatta két kezét, majd ökölbe zárta ujjait – De a lényeg, Rozi, hogy minden bűn elnyeri szörnyű jutalmát, és a büntetés újra és újra lecsap a pokolban az áldozatra, mert egészen az örökkévalóságig tart a kín, csupán egyetlen rossz cselekedet miatt is.

Ekkora a vénasszony már valóban sírt, könnyei elárasztották szikkadt arcát, és szipogva, taknyosan szólt mögülük: – Bocsásson meg, atyám, vétkeztem, bolond voltam, hogy ezt tettem…– mutatott a persely felé.

Az öreg pap nyögve felállt, odalépett hozzá, és fejére tette nagy, nehéz tenyerét: – Jól van lányom, megbocsátok, de tanulj ebből, ha legközelebb megkísért a gonosz.

A nő felnézett rá, olyan hálával és örömmel, amitől az öreg papnak rosszkedve támadt: – Köszönöm, atyám. És ugye nem küldd el?

Az öreg pap az ajtó felé intett: – Most menj haza. Ezen még gondolkodom holnapig. – Tudta, érezte, a túl korai és teljes megbocsátás lerombolná a hatást, amit olyan szépen építgetett. Rozi hátrált, mint egy uralkodó elől az udvaronc, hajlongva elköszönt, majd eltakarta őt a döngve záruló templomajtó.

Az öreg pap várt egy kicsit, tűnődött az eseményeken, de rossz szájíze nem múlt sokáig, csak a hideg fészkelődött mind jobban tagjaiba, majd ő is megindult, és már a templomból kilépve tudta, hogy ez a lecke elég lesz, és nem küldi el vénasszonyt, mert bármennyire is kedve ellen való volt, amit most tett, a hatása tartós és marandó lesz…

Ahogy a templom első lépcsőfokára lépett, az angyalkönnyekkel bevont síkos lépcsőn megindult lába, és csak eset és gurult, majd roppant valami belül, és az izzó fájdalom kettéhasított testét. Akkor még nem tudta, hogy az öregek rettegett balesete, a combnyaktörés az, ami lesújtott rá, egy járókelő szaladt haza, és hívta a mentőket, mert az autóig sem bírta elvonszolni magát, de a kórházban azonnal mondták neki, és azt is, hogy túlságosan át van fagyva. Az öreg pap sejtette, hogy ez a kettő együtt nem igazán jó kombináció, és megerősítésként lassan eluralkodott rajta, és legyűrte őt a tüdőgyulladás, és aztán már mind kevesebbet tudott gondolkodni esélyein a fájdalom és a gyengeség köde miatt, és végül elaludt.

Egy nagy sötét lapályon tért magához, ahol csak az ég és a föld találkozásánál derengett egy vékony, halványsága csík, jelezve a horizont  távoli létét a kóbor léleknek. Nem tudta, meddig várt itt, a puszta közepén, de tudta, vár valakire vagy valamire. Aztán hirtelen, talán évek vagy évezredek múltán, keleten izzó sárga fény kélt, olyan kegyetlen lobogás, amit az öreg pap még sosem látott. Kezével takarta szemét, de tenyerén is átégett a tűz fény. Az izzás nőttön-nőtt, és mélyén egy alak közeledett felé, valaki, akiről az öreg pap tudta, hogy nem akar vele találkozni.

vége

2 komment
2015. november 28. 07:59 - Valmont

Hangulat kocsma, május tizedikén, este nyolc felé

hangulat.jpg A Hangulat tényleg létezik, lásd a képet, melyet a FB oldalukról kölcsönöztem. Számomra azért emlékezetes, mert annak idején, kamaszkoromban itt rúgtam be először úgy igazán, emlékszem, Debrői Hárslevelűt ittunk. Mellesleg itt láttam egy ismerősömet úgy végigszívni egy cigarettát, hogy közben nem vett levegőt. A történet főszereplője ismerős lehet - bár egyszer már leléptettem a színről, ennyivel még tartoztam neki. Az álpszichológus kuruzsló először itt bukkant fel az S.-ről szóló történetfolyamban, de azt hiszem, ő lesz az is, aki ebben a novellában pórul jár (nem tudom pontosan, ide-oda mászkálnak ezek a szereplők, de ez már egy következő történet...) A sztori maga onnan jött, hogy olvastam egy cikket arról, hogy drogként hat ránk, ha tíz percig folyamatosan egy másik ember szemébe nézünk. A végszót pedig a haldokló Kurtz adta nekem Conrad túlértékelt regényéből, A sötétség mélyénből - az eredetiben természetesen azt hörögve, hogy "Horror, horror!". 

 

A másik arca

 

 

– Menjetek ki az erdőbe. Talán megtaláljátok a Nagy Öreg üregét – mondta nekik a csapos, míg kitöltötte a söröket. – Arról forgathattok egy jó kis filmet.

– Nagy Öreg Ürgét? – értetlenkedett Sósjani, és közben Tomára sandított, megemelve a kezében tartott nagy, fekete kézi videokamerát, hogy bekapcsolja-e, de az csak megrázta fejét.

– Nem. Nagy Öreg. Olyan, mint a jeti. A gombászni járók, meg a favágók beszélnek róla, de látni még senki nem látta – tette le az egyik korsó sört Toma elé a csapos. Rút orrú, nagydarab, vörös arcú férfi volt, többnyire ingerült és szótlan, most mégis megeredt a nyelve Toma kérdésére. – Kint él, a Város feletti erdőkben, állítólag egy üreg, egy tárna mélyén kuksol, és onnan osztja az észt. De ha nem vigyázol, és véletlenül beleesel mellé, akkor szőröstül-bőröstül felfal. – Biccentett somolyogva és hunyorogva, jelezve, hogy vicceset mond, miközben Sósjani elé is került egy habos pohár. – Egyáltalán, vagytok ti már tizennyolc? – kérdezte gyanakodó szemöldökráncolással.

– Pont a héten töltöttük be – jelentette ki Toma, és sietve jót húzott a söréből.

– Gondoltam – bólintott a csapos, azzal otthagyta őket, mert valaki elkezdte rugdosni a játékgépet.

– Ha akartok egy érdekes történetet, akkor én mondhatok egy érdekes történetet – szólalt meg a pult másik végéből egy férfi. Toma odafordult hozzá, jobban megnézte magának. Sovány, sápadt vagy inkább sárga bőrű fazon volt, és bár az évszak nem indokolta, fekete sísapkát húzott keskeny fejére. Egy unicumos pohár, és hamutartóban csikkek garmadája sorakozott előtte a pulton. Nagy, kerek szemei mintha spéci szemcsepptől kitágult írisszel tekintettek volna a fiúkra.

– Igen? – kérdezte Sósjani kétkedve. – És miről szól?

– A nők igazi arcáról – bólintott a férfi.

– Miért ilyen sárga a bőre? – kérdezte hirtelen Toma, és ujjával jelzett Sósjaninak, hogy kapcsolja be a kamerát.

– A kemó miatt – mondta a férfi. – Haldoklom.

– Ez szomorú – jegyezte meg Toma minden érzelem nélkül, és közelebb araszolt a másikhoz. A férfi a pult keskeny végében ült, a fiúk szemben, a sarok, a férfi és kettőjük által bezárt háromszög átfogójának végén telepedtek le. Nem volt nagy hangzavar, mert aznap este, bár péntek volt, nem sokan voltak a Hangulatban.

– Ja, és azt gondolom, az utolsó időket illik jó társaságban eltölteni – megemelte unicumos poharát, felhajtotta a maradékot, majd az üres poharat lekoppintotta az asztalra. – Ha kértek nekem még egy kört, akkor kibővítem a haveri kört veletek, és elmondom azt az eszement sztorit, amit még senkivel nem osztottam meg. Ami végső soron eljuttatott ide. – Lehúzta fejéről a sapkát. Sósjani kicsit hátrahőkölt a kopasz koponya látványától, mely így, a kocsma derengő, sárgás fényében, úgy világított, mint egy töklámpás.

– Honnan tudjuk, hogy megéri az árát a történet? – kérdezte szigorúan Toma.

– Biztosak lehettek benne. Én már csak tudom. Régebben jó sok történetet olvastam. Költő akartam lenni. Csak nem volt hozzá tehetségem. – Bizonygatta a férfi csillogó szemmel.

Toma visszafordult Sósjani felé, aki bólintott neki, hogy mehet: – Van még nálam pénz. – Mire Toma intett a csaposnak: – Kérnénk, még egy unikumot az úrnak.

– A megyei, amatőr dokufilmes versenyre keresünk megfelelő anyagot – jelentette ki óvatosan Sósjani. – Nem zavarja, ha a kész, megvágott film bemutatásra kerül majd nyilvános helyen?

– De hivatalosak vagytok – mosolygott a férfi. – Nem, nem zavar. És tegeződjünk, jó?

Megérkezett az újabb pohár ital, a férfi elvette, épp csak belenyalintott, majd a pultra rakta, és esőkabátja zsebéből cigarettát, öngyújtót vett elő. – Dohányoztok? – kínálta feléjük. Sósjani a kamerába nézett, a pultra helyezve igazgatta, és nemet intett, Toma viszont elvett egy szálat. A férfi meggyújtotta mindkettőjükét, majd a lencsébe bámulva kérdezte: – Kezdhetem?

– Forog – bólintott Sósjani, és hátrébb húzta háromlábú, magas székét a készüléktől.

– A házassággal kezdődött minden. Mindig azzal kezdődik – jelentette ki a férfi. – És mindig azzal is végződik, mert a házasság végső soron megöl, vagy amiatt, hogy megöregszel benne, belé öregszel és elsorvadsz, vagy amiatt, hogy kilépsz belőle, mert annyira elromlik, és aztán ez a kilépés is elülteti benned a halál csíráit. Nos, én a másodikat szerettem volna megvalósítani, de nem sikerült.

– Miért romlott meg a házassága? Veszekedtetek? Vagy megcsaltátok egymást? – kérdezte Toma hivatalos, monoton hangon. A férfi ránézett, végigmérte, mint aki most látja először. – Nem mondanám. De túl fiatalok vagytok, hogy teljesen megértsétek. Az első évek, az első évtized még kibírható. Még vannak új dolgok. Még a megszokás is, az is hoz egyfajta nyugodt, tespedős de alapvetően felnőttesen új hangulatot. Hogy minden hétfőn ugyanúgy, a hétvége romjaival marad hátra a lakás, mikor elmentek munkába. Hogy péntek este ugyanazt a műsort nézitek mindig a tévében. Hogy havonta egyszer beültök moziba. Hogy szerdán és szombaton van szex, de amúgy nincs. De aztán, mikor még több idő telik el, bekúszik közétek valami savanyú, rossz, kellemetlen érzés. Nehéz ezt megfogalmazni. – Elgondolkodott, Sósjani már moccant volna, hogy megállítsa a halkan surrogó kamerát, de ekkor a férfi felütötte a fejét: – Voltatok már szerelmesek ugye?

A két fiú egymásra nézett, Toma megrándította vállát: – Lehet. Azt hiszem.

– Ja – kontrázott Sósjani.

– Akkor tudjátok, milyen az, amikor a másik néha annyira sok, hogy szinte azonosultok vele, befurakszik a bőrötök alá, a gondolataitokba, a motivációitokba. Amikor szerelmesek vagytok, ez az önfeladás fantasztikus, az, hogy így fel tudtok oldódni egy idegen személyiségben. A házasságban is van ilyesmi, amikor már lehúztok tizeniksz évet, de akkor ez az érzés már inkább riasztó. Hogy minden aspektusa, minden pillanata és moccanata az életednek a másik koordináta rendszerében értelmeződik – megrázta fejét. – Nem, ez pontatlan kép volt. Igazából inkább azt akartam mondani, hogy egyre kevésbé tudod magad elkülöníteni a kettősötöktől, egyre kevesebb egyéni vonásod marad. És ez engem nagyon bántott, és azt hiszem, őt kevésbé, sőt használni kezdte ezt, kihasználni. Ebből jöttek a viták.

– Durva viták voltak? Tányértörés, pofonok, ilyesmi? – kérdezte mohón Toma, de a férfi lehűtötte: – Ne gondold. Nagyon is civilizált, a feszín alatt támadó, kulturált szóváltások. Érvek és ellenérvek. Hogy szerinte ezt avagy azt kéne csinálni. Szerintem meg így meg úgy. A lényeg, hogy a végére kétfelé mentünk, ellentétes irányba haladtunk minden fontos kérdésben.

– Gyerek? – kérdezte Toma.

– Nem volt – sóhajtott a férfi. – Először én akartam, ő nem, aztán a harmincas éveink közepén ő akarta, én meg már nyűgnek éreztem, és nem is voltam biztos benne, hogy jó ötlet. Azért próbálkoztunk, de nem sikerült. Jobb is így. – Elakadt, maga elé meredve, az emlékeken tűnődve, majd kinyúlt, és szinte gépiesen megragadva poharát, felhajtotta az Unicumot.

– És akkor végül elváltatok? – törte meg a csendet Toma.

– Nem. Megpróbáltuk rendbe hozni a dolgokat. Rengeteget beszélgettünk, többet szexeltünk, aztán spóroltunk, és elkezdtünk utazgatni, meg sárkányrepülőzni, hogy majd a közös élmények…– a férfi széttárta karját – sajnos egyik sem működött. – Most két karja lehullt, mint törött szárnyak. – Akkor hozta haza azt a hirdetést.

– Miféle hirdetést? – kérdezte Toma csöndesen, és a férfi először nem is válaszolt, annyira erőltette emlékezetét, majd így folytatta: – Egy lámpaoszlopról szedte le. Olyan pároknak kínált megoldást, mint amilyenek mi vagyunk. Lelki, pszichológiai megoldást, párterápia, közös foglalkozás útján. Én egyből levettem, a helyesírási hibákból, meg a szórólap tipográfiájából, hogy az egész egy humbug, de ő csak erősködött, hogy próbáljuk meg. Hogy más lehetőségünk már úgysem maradt. Ennyire a végén voltunk már mindennek egymás tekintetében. Végül hagytam meggyőzni magam, bár roppant kínosak éreztem, hogy egy harmadik személy előtt beszéljünk a gondjainkról, hogy kiteregessük a szennyest. De beadtam a derekam, és elmentünk ahhoz a nyomorult kuruzslóhoz.

Dühösen elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és amikor végzett, csak akkor fújta ki, fel a plafon felé a tüdejében bent tartott füstöt. A két fiú moccanatlanul figyelte, és még a csapos is félig feléjük fordult, hogy az erősödő hangzavar, a játékgép csilingelése, a székek tologatásán túl elkapjon egy-két mondatot a történetből.

– A rendelő, vagyis inkább lakás ott volt a kerékpárbolttal szemben, a harmadikon, abban az ócska, öreg házban. Pár hete jártam arra, a fazon névtáblája már eltűnt, gondolom, túl sok olyan szerencsétlent húzott le, mint mi, és továbbállt. Ahogy megláttam…azonnal tudtam, hogy kókler. Fürdőköpenyben nyitott, ajtót, a lakása romokban, mindenhol szemét, bóvli keleti cuccok, műanyag Buddha-szobor, rossz ízlés, ilyenek, látszott, egy önjelölt kamu-pszichológussal van dolgunk, de ha már ott voltunk, gondoltam, csináljuk végig. Bár ne tettem volna.

A férfi felnézett rájuk, aztán egyenesen a kamerába, és lassan, szótagolva mondta: – Soha ne bízzatok olyasvalakiben, aki smiley jeles pólót visel. Az ilyen ember bármire képes. – Aztán keserűen elmosolyodott, és intett a csaposnak, mutatva poharát. Megvárta, míg megkapja az italt, majd a fiúk felé emelte: – Ezt már én fizetem – mondta ünnepélyesen, majd fel is hajtotta. Összerázkódott, de azonnal ki is kapart egy szál cigarettát dobozából, és rágyújtott ismét: – Hol is tartottam?

– Megérkeztek a sarlatánhoz – segítette Sósjani készségesen.

– Á, igen – eszmélt a férfi. – Bár…– kifújta az első tüdőnyi füstöt, ami sóhajtásnak is beillett: – A végeredményt tekintve, ha csak azt nézem, mi történt, igazából nem volt sarlatán. Vagyis a mi esetünkben tényleg csinált valamit. De kezdem az elején. – Bólintott, mintegy jóváhagyva saját kijelentését. – Leültetett minket a mocskos kanapéjára, és el kellett mondanunk, miért jöttünk, mi a baj, hogyan élünk, miken veszünk össze, ilyesmi. És amikor ezt így kibeszéltük, nagyobb összeveszés nélkül, akkor csak hallgatott, és én már láttam rajta, hogy jár az agya, és valami eszement ötletet fog bedobni, valami teljesen őrült terápiát, és csodák csodájára így is történt. Elmondta, hogy egy indiai mester budapesti előadásán hallott a „másik arc” gyógymódról, ami megoldás lehet a köztünk lévő feszültség megszüntetésére. Miközben elmondta, hogy mi ez, már le is ültetett minket arra a retkes szőnyegre, egymással szemben, de oldalt is. Ahogy magyarázta, az a lényeg, hogy csak periférikusan lássuk a másik arcát, a bal szemünk sarkából, egy folt, egy soha ki nem élesedő rajzolat képében. Azt mondta, hogy így kell maradnunk tíz percig. Tíz percig csak épp hogy észlelnünk kell a másik arcát, épp hogy látva valami homályos pacát belőle, valami elmosódott, néha ismerős, néha furcsa kontúrt. És a jelére, a tíz perc letelte után hirtelen egymás felé kell fordulnunk. És akkor, amikor így egymásra nézünk, ezzel a tíz percig felkészített és trenírozott tekintettel, látni fogjuk a másik igazi arcát. A személyiség lényegét. A belső én tükröződését a másik fizikai testén. Valamit, amitől mindent megértük, hogy mit miért csinált a másik, és meg is bocsátunk neki. És ezzel az ismerettel életünk végéig képesek leszünk elfogadni a másik személyiségéből fakadó minden hibát, problémát és nehézséget.

A férfi elakadt, mint aki kifáradt a sok beszédtől. A cigaretta ujjai közt remegett, a hamu hirtelen a pultra omlott. Összesöpörte, beszórta a hamutartóba.

– És, sikerült? – kérdezte Toma türelmetlenül. A haldokló ránézett, szeme gyanúsan csillogott a sárga fényben: – Sikerült – vallotta be halkan. – Igaza volt. Megcsinálta. Legalábbis velem. – Mély levegőt vett, majd elnyomta a cigarettát, és monoton hangon folytatta: – A feleségem azt mondta, nem látott semmit. Őnála nem működött. Én becsületesen végigcsináltam azt a tíz percet, gondoltam, ha már nyakig benne vagyunk ebben a hülyeségben, nézzük meg, mi lesz belőle. A feleségem feje egy színes csomó volt a szeme sarkában. A fény se volt túl sok, ez is könnyített a dolgon. A falon egy kakukkos óra halkan ketyegett. Úgy éreztem, évekig ülünk ott a szőnyegen, az idő nagyon belassult. Csak vártam, és igyekezetem összpontosítani arra a színes valamire a szeme sarkában. És akkor hirtelen megszólalt a síp, ez volt a megbeszélt jel. A fazon egy stopperórával mérte az időt, és a tíz perc leteltével belefújt egy kis ezüstsípba. Akkor kellett hirtelen a másik arcába néznünk. És én belenéztem a felségem, a hajdan imádott asszony sokat csókolt arcába, a már mindenféle helyzetben látott, a világon a legjobban ismert arcba, mely olyannyira meghatározta az életemet.

A férfi ismét elakadt, mint egy elromlott felhúzhatós játék, megmerevedett, a pultra támaszkodva mozdulatlanná dermedt. A csönd túl hosszúra nyúlt, a csapos, aki eddig mind közelebb oldalazott, egy vendég miatt otthagyta őket. Végül Sósjani nem bírta tovább, és megkérdezte: – És mit látott? Mit láttál?

A férfi összerezzent, homlokához nyúlt, és masszírozni kezdte: – Mit láttam? – kérdezte rekedten. – Szerintem jól mutatja, mit láttam, hogy hova jutottam. Nézz csak rám. Hónapjaim maradtak. Végem van.

– Amiatt lett beteg, amit látott? – kérdezte döbbenten Toma.

A férfi bólintott: – Azt hiszem, igen. Persze ezt nehéz lenne bizonyítani. De szerintem amiatt történt, amit láttam, és amiatt is, hogy utána bármit tettem, nem tűnt el a szemem elől. Nem tudtam elválni, a feleségem nem ment bele, nem tudtam elköltözni, mert nem volt elég pénzem, és mivel összeomlottam lelkileg, nem sokkal később már dolgozni se tudtam, nem jártam be, kiírattam magam táppénzre, és egész nap otthon feküdtem, a besötétített szobában, bezárva az ajtót, de a sötétben folyton elém lebegett az az arc. És nem tudtam elrejtőzni előle, hiába mentem akkor ki vécére vagy a konyhába, amikor azt gondoltam, ő már alszik, akkor is megesett, hogy összeakadtunk a lakásban, és ilyenkor sikoltva rohantam a szobába, bezártam az ajtót, és nekidőltem, nehogy be tudjon jönni utánam.

– És a felesége megértette, miért van ez? Elmondta neki, mit látott? – kérdezte Sósjani értetlenül.

– Próbáltam – szabadkozott a férfi. – Megpróbáltam már ott, az ülésen, miután kirohantam a vécébe hányni, azután megpróbáltam nekik elmondani, persze úgy, hogy nem néztem rá, nem bírtam azután ránézni, de nem hittek nekem, még a sarlatán is azt hitte, viccelek, gondolom, senkinél nem működött korábban ez a humbug, de nálam, ott és akkor valamiért működött, ó, nagyon is működött. Szóval a felségem csak kiröhögött, később is, csak nevetett a rettegésemen, és ettől csak még rosszabb lett, mert én már tudtam, mi nevet benne. És nevetett, egészen addig, amíg ki nem derült a betegségem, meg hogy áttétes.

A férfi kimerülten elhallgatott, fejét lehajtva bámulta üres poharait.

– De milyen volt? – kérdezte csökönyösen Sósjani, mire a másik megrázta fejét, és szinte motyogva csak maga elé suttogva válaszolt: – Nincsenek rá szavak.

– Tessék? – kérdezte Toma mert nem hallotta tisztán a motyogást. A férfi felnézett rájuk és némi színészkedéssel, némi hangrezegtetéssel, egy lecsorgó könnycsepp támogatásával ezt hörögte a kamerába: – Borzalom! Borzalom!

 

vége

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása