Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. október 16. 21:04 - Valmont

Fertőzés északon

rom.jpg

A "szellem" címkéjű sorozat novelláiban nem kísértetekről írnék, hanem a teremtő értelemről, melynek léte vagy hiánya néha sokkal rémisztőbb a túlvilági teremtényeknél. Észak és ez a fajta értelem együtt monomániás témáim, és a Várostól elrugaszkodva ez most akár egy újabb ciklust eredményezhet. 

 

Az ősz utolsó napja

 

 

Míg fölfelé autóztak a hegyek közt a vendégházhoz, a nő megkérdezte a férfit, hogy szerinte hány darab almamagot kell megenni ahhoz, hogy a bennük lévő cián halált okozzon, mire a férfi csak a vállát vonogatta, közben a rádiót babrálta. Itt, a határ mentén már sok szlovák nyelvű adó is bejött, érzelmes, a kései kilencvenes éveket idéző popszámokat harsogtak, és erről a férfiban felötlött egy gondolat, hogy a házasságuk olyan, mint a válogatáskazetták, melyeket annak idején a nőnek készített, kamaszkorukban, amikor még igazán szerelmes volt. Időről időre a padláson vagy a garázsban a kezébe akadt egy ilyen kazetta, és ilyenkor izgatottan keresett egy olyan készüléket a lomok közt, melyeken le lehetett játszani a szalagot. Amikor elindult a zene, az első pár szám még megdobogtatta a szívét, és torkában gombóccal érezte, előjön naiv és meghatóan őszinte fiatalságának minden szépsége a hangok mögül, de aztán hirtelen unalmas lett a dal, beletekert a számba, ugyanígy tett a következővel, az ötödik darabnál pedig már a kezdő taktusoknál elege lett a dallamból, hogy aztán végül egy határozott mozdulattal kapcsolja ki a magnót, és üljön percekig értetlenül a készülék mellett.

A svéd tájakat időző rönkház, melyet hétvégére lefoglaltak, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak, egy falu feletti meredek hegyoldal tetején volt, gyönyörű kilátással a környékre, a távolban, két hegy karéja mögött még a Tátra lomha, sötét foltja is látszott. Szűk földút vezetett fel a faluból a házig, a vadászruhás tulaj az ajtóban várta őket, a kéményből gomolygott a füst. A férfi megborzongott, ahogy kiszállt az autóból. Deres volt a gyep, pedig tizenegy is elmúlt már, benne jártak az októberben, csontjaiban érezte, hogy hideg és kegyetlen lesz hamarosan az időjárás.

A barátságos és komótos tulaj körbevezette őket: nappali, oda nem illő ikeás bútorokkal, konyhasarok, étkező, fürdő, vécé, az emelten pedig a hálószobák. Az erdő ilyenkor gyönyörű, mondta az idős férfi szélesen mosolyogva vastag bajsza alatt. Kutyája, egy öreg, kopott szőrű vizsla az ajtóból figyelte őket, vizes, szomorú és mindent megértő tekintettel. A csipke a hét elején fagyott, lehet szedni teának, a kökény is elég jó, gomba már nem igen akad, de ha gyűjtenek is, inkább hozzák be a faluba, mutassák meg neki, és itt mondta a házszámot. A férfi bólogatott, noha nem nagyon figyelt rá. A másik még elmagyarázta, hogy a három, a háztól induló ösvény merre vezet, mélyen belevésődve a környező erdőkbe. Aztán lefelé mutatott, hogy ott, lejjebb a völgyben van egy romos épület, néha falusi gyerek szoktak rajcsúrozni, ha gond van velük, hangosak, csak szóljanak neki, és egy cetlin átadta a nőnek a mobilszámát. A nő megköszönte, majd bezárta mögötte az ajtót, aztán beledőlt az egyik nyikorgó fotelbe, és csak nézett maga elé.

A férfi behordta a cuccokat a csomagtartóból, felvitte az emeltre, a nagyobb hálószobába, majd kipróbálta a két, összetolt ágy közül a bal szélsőt. Nem nyikorgott. Harminc centire eltolta a másiktól. Odalent a nő a konyhában csörömpölt, teát főzött, amikor a férfi megállt mögötte, mutatta, hogy van szárított bodzavirág, abból csinált teát. Nagyon jól felszerelt konyha volt, egy komplett ebédet össze lehetett volna benne rakni, de a férfinak eszébe jutott, hogy igazából alig hoztak valami élelmiszert. Begyújtott a nappaliban lévő kandallóban, majd a lángok előtt, a vaddisznóbőrön térdelve, kezében egy darab fával megbabonázva bámult a lobogásba. Lassan átmelegedett, akár egy küszöb előtt szorult bogár, ami végre bejut a biztonságot jelentő épületbe, és ettől visszatért belé az élet, úgy érezte, cselekednie kell, ki kell szakadnia ebből a mélabúból, mely napok, hetek, hónapok sőt, talán évek óta uralkodik már rajta. Amikor a nő hozta a teáját, felállt, és megkérdezte tőle, nincs-e kedve járni egyet a három ösvény egyikén. A nő hosszan nézett a szemébe, közben kortyolgatva a teát, kis, elégedett sóhajtásokkal, melyeket régebben a férfi imádott, most inkább már idegesítette. Aztán a nő azt mondta, menjen csak egyedül, majd délután elmennek ketten, most még befejezné a regényt, melyet olvas, már csak száz oldal van hátra, és egyszerűen képtelen várni vele. A férfi bólintott, felhörpintette a teát, majd felvette vastag, drága dzsekijét, és kilépett az ajtón.

Találomra indult el, a legszélső ösvényen, befelé és mind mélyebben a rengetegbe, aztán dacosan letért a csapásról, egy szűkebb, vadak által vájt nyomon haladt lefelé, míg el nem ért egy széles földúthoz, mely sziklás hegyaljba vezette őt, ahol egy rom állt a fák közt. Az épületcsonkot benőtte a gaz, és mielőtt közelebb mehetett volna hozzá, gyerekhangok ütötték meg fülét a közeli patakmederből.

Három fiú volt, köveket, nagy, súlyos, lapos köveket gyűjtöttek egy halomba a kiszáradt patak partján.  Mit csináltok ti itt, kérdezte tőlük élesen a férfi. Tíz év körüli srácok voltak, az egyik roma, mind a hárman koszlott, rongyos ruhát viseltek, arcuk beteges, sovány és riadt volt. Pár másodpercig szótlanul bámultak a férfira, majd egymásra néztek, végül az egyik kinyögte, hogy a lány ellen gyűjtik. A lányt akarják megdobálni vele. Milyen lányt, kérdezte a férfi, mire egymás szavába vágva kezdtek hadarni, hogy az épületben van, kikötözték a radiátorhoz, megharapta valami, és megváltozott, ők találtak rá az erdőben, már napok óta keresik a szülei, de jobb, ha nem találják meg, ha megharap valakit, akkor átadja a betegséget, és akkor az elterjed mindenhol, és ők ezt nem engedhetik, mert a lány nagyon beteg, valami kórt hordoz, nem normális, egyszerűen nincs ilyen ember. A férfi megfordult, és a romos épülete mutatott, ott van, kérdezte, mire az egyik fiú bólintott, mire a férfi azt mondta nekik fenyegető, felnőtt hangon, hogy maradjanak itt, ne menjenek sehova, majd elindult az épület felé.

Bányaüzem kiszolgáló helyisége lehetett, a mellette lévő sziklás emelkedő oldalát gépkarmok marták fel, és elszórva, halmokban kődarabok fehérlettek az erdőben. A férfi megállt az épület egykori ajtajának keretében, és hallgatódzott. Nyugtalanság szállta meg, érezte, hogy az adrenalin lábaiba áramlik, hogy tudjon szaladni, futni, ha kell, és a fülébe dobolni kezdett a vére. Aztán belépett a hűvös és félhomályos térbe, és elkurjantott magát, hahó, vagy valami ilyesmi, mert a vége szégyenlős torokköszörülés lett. Nem jött válasz, mire megindult előre, és csak kétszer kellett ki és belépnie helyiségekbe, hogy rátaláljon a lányra.

Valóban a radiátorhoz kötözték hátrafeszített karjait, egy nem túl vastag zsineggel. A padlón ült, a mögötte lévő üres ablakkeretből szórt, sárgás fény öntötte le vézna alakját. Farmer, félcipő és egy túl nagy póló volt rajta, a póló válla barnállott a vértől, a harapás körvonala átderengett húsán és a szöveten. A lány mozdulatlanul nézte, ahogy a férfi megáll vele szemben, borzas haja szemébe, ezekbe a hatalmas, barna nyílásokba hullt, de nem tudta kisimítani hátrakötött kezeivel, igaz, úgy tűnt, nem is zavarja a dolog, nyugodtan ült a sarkain, kicsit előredöntve felsőtestét. Tizenkét éves lehetett, túl higgadt és túl komoly ahhoz képest, ami vele történt. A férfi megállt előtte, majd leguggolt, hogy szemük egy magasságba kerüljön. A lány feljebb emelte a fejét, így ez már megvalósult, majd olyan hangon szólalt meg, amitől a férfi hátratántorodott, meg kellett támaszkodnia a poros padlón.

– Üdvözöllek.

Mély, bársonyos, rezgő hangja volt, nem jöhetett ebből a csenevész testből, olyan hang, amit varázslók, démonok vagy nagyon sokat látott katonák adnak csak ki magukból. A férfi akaratlanul is kinyögte az első kérdést, amit ez a hang előcsalt belőle, ki az úristen vagy te, suttogta maga elé.

– Csak egy lány vagyok, idegen, nem látod? – jött a válasz, és a lány halványan el is mosolyodott, tekintetét végigfutatta a másikon. Miért kötöztek le, kérdezte most a férfi.

– Mert félnek tőlem – intett a lány az állával a patakpart felé. – Mert mindig félnek attól, ami nagyobb, erősebb náluk, amit nem érthetnek, amire még nem készültek fel. Az ilyesmi riadalmat kelt bennük.

Mi történt veled, mutatott a férfi a lány vállára. Ő oldalt nézett, le a sebre, majd bólintott: – Igen, itt kezdődik minden, idegen. Emlékszem, az erdőben voltam. Apám küldött, szedjek csipkét, most azt gyűjtünk. Az apám ebből él. Sokáig kint maradtam, az alkony elmosta a különbségeket, és eltévedtem. És akkor valami megharapott. Gyors volt, alig láttam, egy villanás, ott állt mögöttem, aztán a fájdalom, majd elfutott. Nem tudom, honnan jött, de már nem is fontos. Lehet, nem a mi világunkból. Talán egy démon volt, talán egy isten vagy egy idegen lény. A lényeg, hogy mi vagyok én most.

Mi vagy te, kérdezte a férfi elbűvölve.

– Minden – biccentett a lány, és most olyan volt, mintha befelé figyelne. – Én vagyok a legtöbb. A teljesség. A vég.

Nem értem, vallotta be a férfi izgatottan fészkelődve, mit jelent ez.

– Gondold el idegen, hogy minden, amit valaha láttál, hallottál, olvastál, minden rendelkezésedre áll minden egyes pillanatodban. A legutolsó, tévéműsorban elhangzott információ is, amit reggelizés közben fél füllel hallottál, ott van fejedben teljes terjedelmében, és tudod használni, mindebből le tudsz vonni következtetéseket. Emlékszel, hogy háromévesen az apád és az anyád egy őszi este arról beszélgettek, hogy idén milyen agresszívek a darazsak, persze nem ezekkel a szavakkal, mert ők nem így beszélnek, de arra is emlékszel,  hogy azon az őszön az anyád egy áruház szórólapjával gyújtott be, láttad egy pillanatra benne az őszi műtrágya leárazását, később a szomszéd kerítés mellett ugyancsak láttad  a műtrágyás dobozt, és aztán két évvel később, egy szombati nap, míg anyád főzött, te pedig az konyhaasztalnál rajzoltál, hallottad a rádióban hogy arról beszélnek, ez a műtrágya káros,  romboló hatással van az állati idegrendszerre, főleg a rovarok esetében, és hogy emiatt be is tiltották. Minden információd tudod így használni, tudsz következtetéseket levonni, végig tudod gondolni a kimeneteleket, több millió lehetőséget, és ki tudod választani a leginkább valószínűt közülük. Így aztán látom a jövőnket, a faluét, az országét, az egész bolygóét, ahogy látom azt is, hogy honnan jöttünk, hogy jutottunk el idáig.

Ezt nem hiszem el, vallotta be a férfi. Erre senki sem képes, nemhogy egy kislány, tette hozzá keményen. A lány elfordította a fejét, a sarokba nézett. Sokáig hallgatott, a másik azt hitte, már nem fog válaszolni, és moccant, hogy felálljon, és eloldozza, hogy levigye a faluba, ahol a helyi orvos, ha ugyan van, bead neki valamit a rókaharapásra, és talán a veszettség, amitől az agya most már ilyen furcsán működik, talán a kór, még időben megállítható.

– A fővárosból jössz, egy nagy cégnél dolgozol, házas vagy, de boldogtalan, imádod a kilencvenes éveket, akkor voltál a legboldogobb és akkor azt hitted, ez örökké tart, túl sokat foglakozol a halállal, a halálos betegség lehetőségével, de a szíved mélyén vágysz is rá, hogy vége legyen, véget érjen ez a kilátástalan lét, mert tudod, hogy az élet igazából annyira azért nem izgalmas, hogy negyven évnél többet el lehessen benne ép ésszel tölteni.

Ez csak találgatás, válaszolt dacosan a férfi.

– Nem. Igaz. Túlságosan üresnek látsz mindent, ezért aztán elkezdtél amatőr szinten valamivel foglakozni, amibe elmenekülhetsz, amiben kiteljesedhet az, amiről azt gondolod, kiemelt téged a többiek, a szürke létezés síkjából.

Találgatsz, csak találgatsz, csóválta fejét a férfi, de a lány könyörtelenül folytatta.

– Talán festesz, de a körmöd tiszta, szóval szerintem inkább valami egyszerűbb alkotási folyamatról van szó, zenét szerzel vagy írsz. Igen, és úgy érzem, nem prózaíró vagy, hanem lírikus, egy verselő alkat. Látom, eltaláltam.

A férfi az utolsó szavakra lehajtotta a fejét, a padlót nézte, nem mert a lány arcába tekinteni.

– Erre tettél fel mindent, és most azon tűnődsz, hogy elmondod nekem a legjobb versedet – jelentette ki a lány.

A férfi felkapta tekintetét, mohón és reménykedve kérdezte, meghallgatnál.

A lány bólintott, mire a férfi felállt, és elkezdett fel-alá járkálni, ez őrület, motyogta, majd erőt vett agán, megtorpant, és a lány elé lépett. Görnyedten, kezét kissé eltartva kezdett szavalni, a szótagok eleinte bukdácsolva majd mind egyenletesebben jöttek ki belőle, hogy végül belelendüljön és lelkesen, hangosan mondja a szöveget, olyan ritmussal, ahogy az a fejében élt.

Amikor vége lett, elfordult, a sarokba ment, zsebében kutatott, de nem volt nála cigaretta, csak az az undorító nikotinos rágó, bekapott kettőt, majd némi bűntudattal a hangjában kérdezte, milyen volt.

A lány mereven nézte őt, aztán kilazította bal vállát, fejkörzést végzett, hogy egyik nyaki csigolyája roppant egyet, aztán így szólt: – Az alaptörténettel nem lenne baj, egy család, melyet valaki kiirt a saját házukban egy nyári éjjel, és hogy mindez a bűnbeeséssel van összevezetve, a paradicsomi ősbűnnel, és hogy a puszta, ahol élnek, és az élet, amit élnek magát a paradicsomi létet jeleníti meg, de valami elromlik, és ez vezet a halálukhoz, mely nem más, mint e lét konzerválása erőszakos módszerekkel. De a rímekkel, pontosabban a rímelés akadozásával baj van, és a történet egyes elemei, az idősíkok is túlságosan összekeverednek, nem beszélve arról, hogy a szóhasználatod néhol nem felel meg a témának. Alapvetően a szöveged dinamizmusa a vers elején még magával ragad, de utána monoton unalomba fullad, az utolsó éj előtt időszak leírása hosszú és redundáns, és a feszültség csak a mű végére tér vissza, kicsit így olyan, mintha egy novella és nem vers lenne az anyag. Kétségtelenül van érzéked a verseléshez, de…

A férfi, ki eddig mohón, feszült figyelemmel hallgatta, most kifújta a bent tartott levegőt, de, kérdezett vissza élesen, mert a lány lebegve hagyta a szót, mire a másik halkan, szomorúan fejezte be mondatát –…soha nem lesz belőled nagy vagy akár csak jelentős költő.

A férfi bólintott, értem, suttogta, majd valamivel hangosabban, és mindezt egy kislány mondjam nekem, akinek. Elharapta a mondat végét, mert a lány arcába tekintett, és látta, hogy igaza van.

A férfi elfordult, majd rövid tétovázás után kiment a szobából, ki a házból, vissza a fiúkhoz, akik egy csomóban ültek a kőhalom mellett. Felnéztek rá, a felnőttre, akitől elvárták, hogy megmondja, mit tegyenek. A férfi egy fának támaszkodott, és ahogy lepillantott maga elé a földre, észrevette egy kiálló szikladarab éles fehérjét. Lábával belerúgott, mire az, gyerekfejnyi méretét feltárva, félig kifordult a földből. Ezt is vigyétek, mondta a fiúknak a férfi, aztán otthagyta őket, felment a földúton a vadcsapáig, azon visszamászott az ösvényig, melyen elballagott a házig.

A nő a fekete huzatú kanapén feküdt, testén egy fehér pokróccal, még olvasott. Megjöttél, kérdezte úgy, mint aki nem vár választ, szemét le se véve a betűkről. Meg, vallotta be a férfi. És maradok, tette hozzá keserűen, amit a nő nem értett, de nem is mondott rá semmit, olvasott tovább.

Amikor besötétedett, odakinn szállingózni kezdett a hó, másnap reggelre majd vékony rétegben elfed és eltakar mindent, így ez a nap lett abban az évben az ősz utolsó napja – de ezt ők akkor még persze nem tudták.

vége 

Szólj hozzá!
2015. november 28. 07:59 - Valmont

Hangulat kocsma, május tizedikén, este nyolc felé

hangulat.jpg A Hangulat tényleg létezik, lásd a képet, melyet a FB oldalukról kölcsönöztem. Számomra azért emlékezetes, mert annak idején, kamaszkoromban itt rúgtam be először úgy igazán, emlékszem, Debrői Hárslevelűt ittunk. Mellesleg itt láttam egy ismerősömet úgy végigszívni egy cigarettát, hogy közben nem vett levegőt. A történet főszereplője ismerős lehet - bár egyszer már leléptettem a színről, ennyivel még tartoztam neki. Az álpszichológus kuruzsló először itt bukkant fel az S.-ről szóló történetfolyamban, de azt hiszem, ő lesz az is, aki ebben a novellában pórul jár (nem tudom pontosan, ide-oda mászkálnak ezek a szereplők, de ez már egy következő történet...) A sztori maga onnan jött, hogy olvastam egy cikket arról, hogy drogként hat ránk, ha tíz percig folyamatosan egy másik ember szemébe nézünk. A végszót pedig a haldokló Kurtz adta nekem Conrad túlértékelt regényéből, A sötétség mélyénből - az eredetiben természetesen azt hörögve, hogy "Horror, horror!". 

 

A másik arca

 

 

– Menjetek ki az erdőbe. Talán megtaláljátok a Nagy Öreg üregét – mondta nekik a csapos, míg kitöltötte a söröket. – Arról forgathattok egy jó kis filmet.

– Nagy Öreg Ürgét? – értetlenkedett Sósjani, és közben Tomára sandított, megemelve a kezében tartott nagy, fekete kézi videokamerát, hogy bekapcsolja-e, de az csak megrázta fejét.

– Nem. Nagy Öreg. Olyan, mint a jeti. A gombászni járók, meg a favágók beszélnek róla, de látni még senki nem látta – tette le az egyik korsó sört Toma elé a csapos. Rút orrú, nagydarab, vörös arcú férfi volt, többnyire ingerült és szótlan, most mégis megeredt a nyelve Toma kérdésére. – Kint él, a Város feletti erdőkben, állítólag egy üreg, egy tárna mélyén kuksol, és onnan osztja az észt. De ha nem vigyázol, és véletlenül beleesel mellé, akkor szőröstül-bőröstül felfal. – Biccentett somolyogva és hunyorogva, jelezve, hogy vicceset mond, miközben Sósjani elé is került egy habos pohár. – Egyáltalán, vagytok ti már tizennyolc? – kérdezte gyanakodó szemöldökráncolással.

– Pont a héten töltöttük be – jelentette ki Toma, és sietve jót húzott a söréből.

– Gondoltam – bólintott a csapos, azzal otthagyta őket, mert valaki elkezdte rugdosni a játékgépet.

– Ha akartok egy érdekes történetet, akkor én mondhatok egy érdekes történetet – szólalt meg a pult másik végéből egy férfi. Toma odafordult hozzá, jobban megnézte magának. Sovány, sápadt vagy inkább sárga bőrű fazon volt, és bár az évszak nem indokolta, fekete sísapkát húzott keskeny fejére. Egy unicumos pohár, és hamutartóban csikkek garmadája sorakozott előtte a pulton. Nagy, kerek szemei mintha spéci szemcsepptől kitágult írisszel tekintettek volna a fiúkra.

– Igen? – kérdezte Sósjani kétkedve. – És miről szól?

– A nők igazi arcáról – bólintott a férfi.

– Miért ilyen sárga a bőre? – kérdezte hirtelen Toma, és ujjával jelzett Sósjaninak, hogy kapcsolja be a kamerát.

– A kemó miatt – mondta a férfi. – Haldoklom.

– Ez szomorú – jegyezte meg Toma minden érzelem nélkül, és közelebb araszolt a másikhoz. A férfi a pult keskeny végében ült, a fiúk szemben, a sarok, a férfi és kettőjük által bezárt háromszög átfogójának végén telepedtek le. Nem volt nagy hangzavar, mert aznap este, bár péntek volt, nem sokan voltak a Hangulatban.

– Ja, és azt gondolom, az utolsó időket illik jó társaságban eltölteni – megemelte unicumos poharát, felhajtotta a maradékot, majd az üres poharat lekoppintotta az asztalra. – Ha kértek nekem még egy kört, akkor kibővítem a haveri kört veletek, és elmondom azt az eszement sztorit, amit még senkivel nem osztottam meg. Ami végső soron eljuttatott ide. – Lehúzta fejéről a sapkát. Sósjani kicsit hátrahőkölt a kopasz koponya látványától, mely így, a kocsma derengő, sárgás fényében, úgy világított, mint egy töklámpás.

– Honnan tudjuk, hogy megéri az árát a történet? – kérdezte szigorúan Toma.

– Biztosak lehettek benne. Én már csak tudom. Régebben jó sok történetet olvastam. Költő akartam lenni. Csak nem volt hozzá tehetségem. – Bizonygatta a férfi csillogó szemmel.

Toma visszafordult Sósjani felé, aki bólintott neki, hogy mehet: – Van még nálam pénz. – Mire Toma intett a csaposnak: – Kérnénk, még egy unikumot az úrnak.

– A megyei, amatőr dokufilmes versenyre keresünk megfelelő anyagot – jelentette ki óvatosan Sósjani. – Nem zavarja, ha a kész, megvágott film bemutatásra kerül majd nyilvános helyen?

– De hivatalosak vagytok – mosolygott a férfi. – Nem, nem zavar. És tegeződjünk, jó?

Megérkezett az újabb pohár ital, a férfi elvette, épp csak belenyalintott, majd a pultra rakta, és esőkabátja zsebéből cigarettát, öngyújtót vett elő. – Dohányoztok? – kínálta feléjük. Sósjani a kamerába nézett, a pultra helyezve igazgatta, és nemet intett, Toma viszont elvett egy szálat. A férfi meggyújtotta mindkettőjükét, majd a lencsébe bámulva kérdezte: – Kezdhetem?

– Forog – bólintott Sósjani, és hátrébb húzta háromlábú, magas székét a készüléktől.

– A házassággal kezdődött minden. Mindig azzal kezdődik – jelentette ki a férfi. – És mindig azzal is végződik, mert a házasság végső soron megöl, vagy amiatt, hogy megöregszel benne, belé öregszel és elsorvadsz, vagy amiatt, hogy kilépsz belőle, mert annyira elromlik, és aztán ez a kilépés is elülteti benned a halál csíráit. Nos, én a másodikat szerettem volna megvalósítani, de nem sikerült.

– Miért romlott meg a házassága? Veszekedtetek? Vagy megcsaltátok egymást? – kérdezte Toma hivatalos, monoton hangon. A férfi ránézett, végigmérte, mint aki most látja először. – Nem mondanám. De túl fiatalok vagytok, hogy teljesen megértsétek. Az első évek, az első évtized még kibírható. Még vannak új dolgok. Még a megszokás is, az is hoz egyfajta nyugodt, tespedős de alapvetően felnőttesen új hangulatot. Hogy minden hétfőn ugyanúgy, a hétvége romjaival marad hátra a lakás, mikor elmentek munkába. Hogy péntek este ugyanazt a műsort nézitek mindig a tévében. Hogy havonta egyszer beültök moziba. Hogy szerdán és szombaton van szex, de amúgy nincs. De aztán, mikor még több idő telik el, bekúszik közétek valami savanyú, rossz, kellemetlen érzés. Nehéz ezt megfogalmazni. – Elgondolkodott, Sósjani már moccant volna, hogy megállítsa a halkan surrogó kamerát, de ekkor a férfi felütötte a fejét: – Voltatok már szerelmesek ugye?

A két fiú egymásra nézett, Toma megrándította vállát: – Lehet. Azt hiszem.

– Ja – kontrázott Sósjani.

– Akkor tudjátok, milyen az, amikor a másik néha annyira sok, hogy szinte azonosultok vele, befurakszik a bőrötök alá, a gondolataitokba, a motivációitokba. Amikor szerelmesek vagytok, ez az önfeladás fantasztikus, az, hogy így fel tudtok oldódni egy idegen személyiségben. A házasságban is van ilyesmi, amikor már lehúztok tizeniksz évet, de akkor ez az érzés már inkább riasztó. Hogy minden aspektusa, minden pillanata és moccanata az életednek a másik koordináta rendszerében értelmeződik – megrázta fejét. – Nem, ez pontatlan kép volt. Igazából inkább azt akartam mondani, hogy egyre kevésbé tudod magad elkülöníteni a kettősötöktől, egyre kevesebb egyéni vonásod marad. És ez engem nagyon bántott, és azt hiszem, őt kevésbé, sőt használni kezdte ezt, kihasználni. Ebből jöttek a viták.

– Durva viták voltak? Tányértörés, pofonok, ilyesmi? – kérdezte mohón Toma, de a férfi lehűtötte: – Ne gondold. Nagyon is civilizált, a feszín alatt támadó, kulturált szóváltások. Érvek és ellenérvek. Hogy szerinte ezt avagy azt kéne csinálni. Szerintem meg így meg úgy. A lényeg, hogy a végére kétfelé mentünk, ellentétes irányba haladtunk minden fontos kérdésben.

– Gyerek? – kérdezte Toma.

– Nem volt – sóhajtott a férfi. – Először én akartam, ő nem, aztán a harmincas éveink közepén ő akarta, én meg már nyűgnek éreztem, és nem is voltam biztos benne, hogy jó ötlet. Azért próbálkoztunk, de nem sikerült. Jobb is így. – Elakadt, maga elé meredve, az emlékeken tűnődve, majd kinyúlt, és szinte gépiesen megragadva poharát, felhajtotta az Unicumot.

– És akkor végül elváltatok? – törte meg a csendet Toma.

– Nem. Megpróbáltuk rendbe hozni a dolgokat. Rengeteget beszélgettünk, többet szexeltünk, aztán spóroltunk, és elkezdtünk utazgatni, meg sárkányrepülőzni, hogy majd a közös élmények…– a férfi széttárta karját – sajnos egyik sem működött. – Most két karja lehullt, mint törött szárnyak. – Akkor hozta haza azt a hirdetést.

– Miféle hirdetést? – kérdezte Toma csöndesen, és a férfi először nem is válaszolt, annyira erőltette emlékezetét, majd így folytatta: – Egy lámpaoszlopról szedte le. Olyan pároknak kínált megoldást, mint amilyenek mi vagyunk. Lelki, pszichológiai megoldást, párterápia, közös foglalkozás útján. Én egyből levettem, a helyesírási hibákból, meg a szórólap tipográfiájából, hogy az egész egy humbug, de ő csak erősködött, hogy próbáljuk meg. Hogy más lehetőségünk már úgysem maradt. Ennyire nem hallgattunk már akkoriban egymásra. És végül hagytam meggyőzni magam, bár roppant kínosak éreztem, hogy egy harmadik személy előtt beszéljünk a gondjainkról, hogy kiteregessük a szennyest. De beadtam a derekam, és elmentünk ahhoz a nyomorult kuruzslóhoz.

Dühösen elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és amikor végzett, csak akkor fújta ki, fel a plafon felé a tüdejében bent tartott füstöt. A két fiú moccanatlanul figyelte, és még a csapos is félig feléjük fordult, hogy az erősödő hangzavar, a játékgép csilingelése, a székek tologatásán túl elkapjon egy-két mondatot a történetből.

– A rendelő, vagyis inkább lakás ott volt a kerékpárbolttal szemben, a harmadikon, abban az ócska, öreg házban. Pár hete jártam arra, a fazon névtáblája már eltűnt, gondolom, túl sok olyan szerencsétlent húzott le, mint mi, és továbbállt. Ahogy megláttam…azonnal tudtam, hogy kókler. Fürdőköpenyben nyitott, ajtót, a lakása romokban, mindenhol szemét, bóvli keleti cuccok, műanyag Buddha-szobor, rossz ízlés, ilyenek, látszott, egy önjelölt kamu-pszichológussal van dolgunk, de ha már ott voltunk, gondoltam, csináljuk végig. Bár ne tettem volna.

A férfi felnézett rájuk, aztán egyenesen a kamerába, és lassan, szótagolva mondta: – Soha ne bízzatok olyasvalakiben, aki smiley jeles pólót visel. Az ilyen ember bármire képes. – Aztán keserűen elmosolyodott, és intett a csaposnak, mutatva poharát. Megvárta, míg megkapja az italt, majd a fiúk felé emelte: – Ezt már én fizetem – mondta ünnepélyesen, majd fel is hajtotta. Összerázkódott, de azonnal ki is kapart egy szál cigarettát dobozából, és rágyújtott ismét: – Hol is tartottam?

– Megérkeztek a sarlatánhoz – segítette Sósjani készségesen.

– Á, igen – eszmélt a férfi. – Bár…– kifújta az első tüdőnyi füstöt, ami sóhajtásnak is beillett: – A végeredményt tekintve, ha csak azt nézem, mi történt, igazából nem volt sarlatán. Vagyis a mi esetünkben tényleg csinált valamit. De kezdem az elején. – Bólintott, mintegy jóváhagyva saját kijelentését. – Leültetett minket a mocskos kanapéjára, és el kellett mondanunk, miért jöttünk, mi a baja, hogy élünk, miken veszünk össze, ilyesmi. És amikor ezt így kibeszéltük, nagyobb összeveszés nélkül, akkor csak hallgatott, és én már láttam rajta, hogy jár az agya, és valami eszement ötletet fog bedobni, valami teljesen őrült terápiát, és csodák csodájára így is történt. Elmondta, hogy egy indiai mester budapesti előadásán hallott a „másik arc” gyógymódról, ami megoldás lehet a köztünk lévő feszültség megszüntetésére. Miközben elmondta, hogy mi ez, már le is ültetett minket arra a retkes szőnyegre, egymással szemben, de oldalt is. Ahogy magyarázta, az a lényeg, hogy csak periférikusan lássuk a másik arcát, a bal szemünk sarkából, egy folt, egy soha ki nem élesedő rajzolat képében. Azt mondta, hogy így kell maradnunk tíz percig. Tíz percig csak épp hogy észlelnünk kell a másik arcát, épp hogy látva valami homályos pacát belőle, valami elmosódott, néha ismerős, néha furcsa kontúrt. És a jelére, a tíz perc letelte után hirtelen egymás felé kell fordulnunk. És akkor, amikor így egymásra nézünk, ezzel a tíz percig felkészített és trenírozott tekintettel, látni fogjuk a másik igazi arcát. A személyiség lényegét. A belső én tükröződését a másik fizikai testén. Valamit, amitől mindent megértük, hogy mit miért csinált a másik, és meg is bocsátunk neki. És ezzel az ismerettel életünk végéig képesek leszünk elfogadni a másik személyiségéből fakadó minden hibát, problémát és nehézséget.

A férfi elakadt, mint aki kifáradt a sok beszédtől. A cigaretta ujjai közt remegett, a hamu hirtelen a pultra omlott. Összesöpörte, beszórta a hamutartóba.

– És, sikerült? – kérdezte Toma türelmetlenül. A másik ránézett, szeme gyanúsan csillogott a sárga fényben: – Sikerült – vallotta be halkan. – Igaza volt. Megcsinálta. Legalábbis velem. – Mély levegőt vett, majd elnyomta a cigarettát, és monoton hangon folytatta: – A feleségem azt mondta, nem látott semmit. Őnála nem működött. Én becsületesen végigcsináltam azt a tíz percet, gondoltam, ha már nyakig benne vagyunk ebben a hülyeségben, nézzük meg, mi lesz belőle. A feleségem feje egy színes csomó volt a szeme sarkában. A fény se volt túl sok, ez is könnyített a dolgon. A falon egy kakukkos óra halkan ketyegett. Úgy éreztem, évekig ülünk ott a szőnyegen, az idő nagyon belassult. Csak vártam, és igyekezetem összpontosítani arra a színes valamire a szeme sarkában. És akkor hirtelen megszólalt síp, ez volt a megbeszélt jel. A fazon egy stopperórával mérte az időt, és a tíz perc leteltével belefújt egy kis ezüstsípba. Akkor kellett hirtelen a másik arcába néznünk. És én belenéztem a felségem, a hajdan imádott asszony sokat csókolt arcába, a már mindenféle helyzetben látott, a világon a legjobban ismert arcba, mely olyannyira meghatározta az életemet.

A férfi ismét elakadt, mint egy elromlott felhúzhatós játék, megmerevedett, a pultra támaszkodva mozdulatlanná dermedt. A csönd túl hosszúra nyúlt, a csapos, aki eddig mind közelebb oldalazott, egy vendég miatt otthagyta őket. Végül Sósjani nem bírta tovább, és megkérdezte: – És mit látott? Mit láttál?

A férfi összerezzent, homlokához nyúlt és masszírozni kezdte: – Mit láttam? – kérdezte rekedten. – Szerintem jól mutatja, mit láttam, hogy hova jutottam. Nézz csak rám. Hónapjaim maradtak. Végem van.

– Amiatt lett beteg, amit látott? – kérdezte döbbenten Toma.

A férfi bólintott: – Azt hiszem, igen. Persze ezt nehéz lenne bizonyítani. Amiatt és amiatt, hogy utána bármit tettem, nem tűnt el a szemem elől. Nem tudtam elválni, a feleségem nem ment bele, nem tudtam elköltözni, mert nem volt elég pénzem, és mivel összeomlottam lelkileg, nem sokkal később már dolgozni se tudtam, nem jártam be, kiírattam magam táppénzre, és egész nap otthon feküdtem, a besötétített szobában, bezárva az ajtót, de a sötétben folyton elém lebegett az az arc. És nem tudtam elrejtőzni előle, hiába mentem akkor ki vécére vagy a konyhába, amikor azt gondoltam, ő már alszik, akkor is megesett, hogy összeakadtunk a lakásban, és ilyenkor sikoltva rohantam a szobába, bezártam az ajtót, és nekidőltem, nehogy be tudjon jönni utánam.

– És a felesége megértette, miért van ez? Elmondta neki, mit látott? – kérdezte Sósjani értetlenül.

– Próbáltam – szabadkozott a férfi. – Megpróbáltam már ott, az ülésen, miután kirohantam a vécébe hányi, azután megpróbáltam nekik elmondani, persze úgy, hogy nem néztem rá, nem bírtam azután ránézni, de nem hittek nekem, még a sarlatán is azt hitte, viccelek, gondolom, senkinél nem működött korábban ez a humbug, de nálam, ott és akkor valamiért működött, ó, nagyon is működött. Szóval a felségem csak kiröhögött, később is, csak nevetett a rettegésemen, és ettől csak még rosszabb lett, mert én már tudtam, mi nevet benne. És nevetett, egészen addig, amíg ki nem derült a betegségem, meg hogy áttétes.

A férfi kimerülten elhallgatott, fejét lehajtva bámulta üres poharait.

– De milyen volt? – kérdezte csökönyösen Sósjani, mire a másik megrázta fejét, és szinte motyogva csak maga elé suttogva válaszolt: – Nincsenek rá szavak.

– Tessék? – kérdezte Toma mert nem hallotta tisztán a motyogást. A férfi felnézett rájuk és némi színészkedéssel, némi hangrezegtetéssel, egy lecsorgó könnycsepp támogatásával ezt hörögte a kamerába: – Borzalom! Borzalom!

 

vége

Szólj hozzá!
2012. augusztus 12. 21:39 - Valmont

Az erdőből jön

Ismét volt valamennyi szünet, sajnos, mert két anyag is majdnem kész volt, de mindig csak az a másfél óra hiányzott, míg be tudtam volna fejezni. De az egyik meglett ma reggel, talán nem a legjobb írásom, de a csattanó újszerű megoldással lép be a sztoriba.

Mitológia

A nő kint áll a kertkapuban, pontosabban a zárt kapu mögött, még a kertben, és hallgatja a szomjas állatok üvöltését. Jobbra tőle, az alföldi horizont fákkal csipkézett alja lassan vérvörösre vált. A szúnyogok rajokban rezegtetik körötte a levegőt, de egyelőre nem támadnak. A nő lenyúl, könnyű ruháján át megvakar a combja belsején egy korábbi csípést. Ekkor felcsap a röfögés, ugatás, vonyítás közt egy új, mélyebb, sóhajszerű hang, az, amitől a nő összerezzen, a pihék karján, tarkóján felmerednek, és önkéntelenül is lép egyet hátra, a kert biztonságába. A földöntúli hang gazdája ugyanolyan kétségbeesett, mint a többi állat. A hetek óta tartó aszály űzi a házhoz, a bozótosba, ahonnan már érezni a frissen locsolt paradicsomágyásokból párolgó víz szagát. Ám mégis, van benne valami különös, emberi vonás, mintha a nőéhez hasonló torok formálná az égre vonyított hörgést.

A nő megfordul, a félig kész ház felé néz. A hátsó traktus állványai csontokként fonják körbe a falat. Autó féklámpái villognak az utcán. A nő elindul, majd a háta mögött még egy pillantást vet az erdő felé. Nem is erdő. Kétember magas akácfák, csipke és kökénybozót zöld, harsogó, szúrós gombolyaga a ház végében, ameddig a szem ellát.

Visszamegy a házba, a hátsó bejárton lép be, épp, mikor a férje az elsőn. Milyen napod volt, kérdi tőle. A férfi lerakja táskáját az előszobai szekrénykére, lehúzza cipőjét, szar, mondja, van valami inni, kérdi. A nő a konyhába megy, egy sört vesz ki a hűtőből. Nincs tiszta pohár. A mosogatóban tornyosulnak a mosatlanok. Kiválasztja a kupac egy elemét, vár, de a többi nem dől, csörömpöl, törik. Míg elmossa a poharat, kitekint a mosogató előtti ablakon. Hosszú, keskeny, poros földút vezet be az országútról a házukig. A környéken, kilométeres körzetben sehol, senki. A város, ahol a férje dolgozik, húsz perc autóút. Az ég odafenn sötét, a forróságtól, mely hajnalig nem apad, vibrálnak a csillagok.

Tessék. A nő odaadja a hideg üveget és a vizes poharat a férfinak. Nem tudtad volna eltörölgetni, morogja az, és a kanapéra veti magát, elfekszik rajta. Keze a távirányító után matat. Mi lesz vacsira, kérdezi, de közben már a sportcsatornát nézi. A nő akaratlanul is a vibráló képre tekint. Két, lomha, nagydarab test feszül egymásnak. Birkózók. Húst sütöttem. És van rizs meg saláta. Mondja a nő csöndesen. A férfi mögé lép, masszírozni kezdi a vállát. A paradicsom teljesen megég, mondja a tévére meredve. A paprikát letakartam, de már az se bírja sokáig, magyarázza. Aham, válaszol a férje, és iszik. Mi volt bent, kérdezi a nő, és megcirógatja a másik nyakát, a fülét, arcát. Semmi különös, csak ez a projekt, von vállat az ülő, csatornát vált, állatokat látni, két oroszlán, egy hím és egy nőstény kerülgeti egymást, látszik a feszült akarat és a vágy. A nő nem tudja levenni szemét a hím aranyszínű sörényéről. Hirtelen a férfi elé kerül, felhúzza ruháját, és az öltönynadrágos ölbe ereszkedik. Gyere, kéri a másikat, és ráhajol mellkasára, csókolja a férfi nyakát, peteérésem van. A férfi kedvetlenül viszonozza a csókot, majd a szája mellé morogja, és ezt kötelező bejelenteni, nem lehetne csak úgy, spontán.

A nő megmerevedik, kissé hátradől, a másik szemébe néz. Tudod, menyire fontos, suttogja szomorúan, tudod, hogy hőmérőzöm, és figyelem magam, mint valami műszert, csak azért, hogy. Nem fejezi be, el akar húzódni. A férfi nem engedi, felkapja, és az előttük lévő puha és selymes szőnyegre fekteti, majd óvatosan ráereszkedik, és nadrágját rángatja, felgyűri a nő ruháját teljesen a mellkasáig, és már benne is van, hevesen és durván, olyannyira, hogy a nőből előtör, üss meg. A férfi megtorpan az előre-hátra hintázó mozgásában, értetlenül az alatta kipiruló arcra mered, hogyan, kérdi, a nő meg már szinte könyörög, üss meg, csak egy kicsit, az arcom, mondja szemét szégyenlősen lehunyva, hogy fájjon. De az miért jó, nyögi a férfi, és érzi, hogy merevedése tűnőben. Próbál valamire gondolni, valami izgatóra, a titkárnőre a cégnél, a tegnap éjjel nézett netes pornóra, bármire. Szeme a tévé képernyőjén üzekedő oroszlánokra téved. Soha nem kértél ilyet, válaszol csalódottan, és kihúzza a nőből ernyedt tagját. De most kérek, mondja nő, és végre ránéz, szemében könnyek. Bűntudatod van, kérdezi a férfi sután. Nem, csóválja a fejét a nő, egyszerűen csak úgy kívántam. Magadat akarod büntetni, hogy nem jön össze a gyerek, szögezi le a férfi, feláll, lerúgja magáról a nadrágot. A nő is felül, alulról bámulja őt, utánanyúl, el akarja kapni a combját, de a férfi már eltávolodik, felkapja a sörösüveget a kanapéról, és a bejárati ajtóhoz megy. Megpróbálja a zárat, hogy rendben van-e. Ez hülyeség, szögezi le a nő, de nem mozdul, csak a ruhája vállpántját igazgatja. Nincs bűntudatom. Tudod, hogy egyikünknek sincs semmi baja. Egyszerűen csak nem jön össze. Sorolja mind rekedtebben. Nem fog sírni, ugye nem fog sírni, gondolja a férfi, és a hátsó ajtóhoz megy, kitárja, beleszagol a levegőbe. Szinte érzi, ahogy a nő feláll, megigazítja magán a ruhát, és odajön mögé. Hátulról átkarolja a férfi már vastagodó derekát, és a lapockáira helyezi fejét. Hallja a szív dobbanásait, melyekben nincs üzenet kettejükről. Sajnálom, suttogja a nő. Hagyjuk, mondja a férfi. Ma megint hallottam, vált témát a nő. Azt a fura hangot az erdőből. Mintha nem is állat, hanem valami…őrült lenne, egy, eltorzult szájú szadista gyilkos. A férfi felnevet, túl sok horrort nézel, mondja hátrafelé. Ja, tényleg, hagyja rá a nő. De valóban olyan különös. Talán egy őz, amelynek begyulladt a nyelve, vagy ilyesmi. Hallgatnak, nézik a koromfekete éjszakát. Az erdő fura párákat lehel rájuk. Érdekes, hogy mindig csak te hallod, én soha, szögezi le a férfi, majd becsukja az ajtót, együnk.

Végül csak a férfi eszik, a nő az asztal másik oldalán ül némán, és jéghideg ásványvizet kortyol egy kis palackból. Amint a másik végez, elveszi a tányért előle, és míg elmosogat, váltanak pár szót. Hogy milyen meleg volt ma is. Hogy a férfi főnöke nem ért az üzlethez. Hogy a nő látott egy lila gyíkot a járdán, melynek hiányzott a farka.

A férfi végül feláll, bizonytalanul int a tévé felé.

Megyek, megöntöm még a virágokat, mondja a nő sóhajtva. Mindketten tudják, hogy ma éjszaka is moccanatlanul, mereven fekszenek majd a hitvesi ágyban, arra várva, hogy a másik elaludjon.

Odakinn épp hogy csak csökkent valamit a hőség. A nő a csapnál teletölti a locsolót, közben löttyint papucsos lábfejére is a vízből. A járda mellett kezdi, majd halad hátra, egészen a kert határát jelző levendulabokrokig. A növények beburkolják olajos, átható illatukba, a nő csak áll előttük, belélegzi szagukat, majd a földre engedi a locsolót, mert hirtelen ismét hallja azt a hangot. Egészen közelről. Az erdő végéből. A kertkapu irányából.

Hátranéz a házra. A konyhaablakon át kiszűrődik a tévé villódzása. Már indulna a bejárat felé, de aztán meggondolja magát.

Az egyik ágyás szélébe bele van szúrva egy keskeny pengéjű sarló. Azt vesz magához, majd bizonytalan, apró léptekkel lépdelni kezd a kert téglajárdáján, bele a félhomályba, a melegbe, a nyüszítő, fájó és szomorú hang felé, amely úgy rezeg, hogy csak valami súlyos és nehéz mellkasból törhet elő.

Mi a franc vagy te, suttogja a nő tíz métere a kaputól, mire a hang elhal, mintha elvágták volna. Vár az egész világ, feszült, néma pillanatba dermed, aztán a nő megrázza a fejét, és a kapuhoz siet, elhúzza a riglit, szélesre tárja.

Gyere ide, ha mersz, suhintja meg a sarlót, gyere ide, te szörnyeteg, te mocsok, te rohadék, sorolja suttogva majd megérzi az első könnyeket, leereszti a sarlós kezét, és szabad ujjaival szemébe nyúl, igyekszik visszanyomni a cseppeket. Szemét, motyogja még, majd feladja, menne vissza, és csak pár lépés után jut eszébe, hogy a kaput úgy hagyta. Pedig nem szabad, mert akkor bejönnek a vadak.

De nem moccan, mert megérzi a másikat. Ott van közvetlenül mögötte, egy nagy, súlyos test. Savanyú szag árad belőle, mintha alvadt tejjel volna borítva. A mellkasából kifújtató forró levegő égeti a nő vállát, aki, mintha álomban tenné, elé visszafordul.

Nincs ideje semmit tenni, mert máris rázúdul az az idegen tömeg, és a földbe préseli. A nő úgy érzi, hogy kinyomják belőle a szuszt, felnyúl, a másik kezében lendül a sarló, de két erős végtag lefogja karjait, alul pedig, durva szőrös lábak furakodnak combjai közé, és még valami más, egy izzó rémület. A nő felsikolt, de ekkor eléri az első csapás, érzi, ajka megreped, bedagad. Még, nyögi, mire az újból üt, most az arcát balról, majd jobbról, aztán mozogni kezd benne, egyúttal lehajol, és a nő bal mellébe marnak éles fogai. Az orra kemény, és a feje bozontos, tetején dereng valami, ahogy a nő belenyúl, csontot, hegyes kis szarvakat tapint. A nő nyög és sóhajt, az ütések már tompulnak, majd lágy paskolássá válnak, és amikor vége, már csak fekszenek ott izzadtan, egymáson.

Sípszó kél. Vékony, magas, földöntúli muzsika, töredezett dallam. A nő hirtelen fehér, apró kunyhókat, olajfákat, türkizkék eget és sziklás, kiszáradt hegyeket lát maga előtt. A sötét árny felkapja busa fejét, és lehúzódik a nőről. A lábfejénél megtorpan, durva, kiszáradt nyelve végignyalintja a vízcseppeket a nő bőrén, aztán elválnak, és az idegen beleolvad a sötétségbe.

A nő elbűvölve hallgatja a különös zenét, ami lassan távolodni kezd. Nagydarab test csörtet a nyomában. Mikor elhal minden zaj, a nő feláll, nyögve, tapogatódzva a kapuhoz sántikál, becsukja. Egy pillanatig belekapaszkodik rúdjaiba, figyeli az erdő, de már nem látni belőle semmit.

Ahogy közeledik a ház felé, a különös pusztításnak mind több jelét fedezi fel magán. Ruhája széttépve. Az oldalán, állán karmolás. A mellén, a harapásból vér szivárog.

Óvatosan nyit be az ajtón. A tévé halkan duruzsol a nappalban. Férje a kanapén. Te voltál, kérdi a nő halkan, de már tudja a választ. Oldalt kerül. A férje szemei lehunyva, nyitott ingjének gallérján nyálfolt. A nő szájához kapja kezét, ujjaiba harap, hogy fájjon, majd a fürdőbe siet, és elszánta a tükörbe mered. Annyira nem szörnyű. A szája bedagadva. Nyakán piros csíkok. Bal orcája pirosabb a kelleténél. A mellén a seb olyan, mint egy elvakart szúnyogcsípés.

Hideg vízzel megmossa arcát, majd lezuhanyozik, alaposan átdörgöli a testét egy szivaccsal. Mikorra végez, a férje már eltűnt a kikapcsolt tévé elől. Fent találja a sötét hálószobában. Alszik, vagy csak úgy tesz. A nő örül a sötétségnek, becsusszan a vékony takaró alá, és a hátára fordul, mert az oldalán lévő seb sajog. Ahogy a szürkésfekete plafont bámulja maga fölött, eszébe jut, mire emlékeztette a zene. Pánsíp. Valahonnan tudja, hogy a pánsíp szól így. Homályosan rémlik neki, hogy Pán − más néven Dionüszosz − kísérői voltak a patás, szőrös szatírok, akik buja és durva vágyuktól űzve folyton az erdei nimfákat kergették. De nem gondolja végig a dolgot, inkább hasára helyezi kezét, védelmezőleg, burokként, és inkább arra koncentrál, mit hazudjon a férjének. A sebekről, és később majd a gyerekről.

 

Pár kilométerrel arrébb tűz gyullad az akác egy apró tisztásán. Ketten heverednek mellé. Az idősebb zsákjában matat. Van még egy doboz tejem, fiam, mondja, várj, csak várj. A másik, egy nagydarab, torz arcú férfi, kinek testét mindenféle, rosszul kikészített állatbőr fedi, izgatottan felül. Az öreg végre megtalálja a dobozt, átnyújtja a társának. Az izgatott hörgéssel bontja, és kezdi szürcsölni. Apja elégedetten nézi, majd arca elkomorul. Megbeszéltük már, hogy nem kódorogsz el, ugye. A fiú lelkesen bólint ivás közben, a tej a szarvasirhára fröccsen. Márpedig napok óta eltűnsz délutánonként. Ez nem mehet így tovább. Egyszer majd nem hallod meg a sípom, és nem találsz vissza hozzám. Akkor vajon mihez kezdesz? Ha elkóborolsz, és elveszítelek, akkor nagy baj lehet, mondja az öreg. Tudod, hogy az emberek nem szeretik az olyanokat, mint te. Azt gondolják, hogy bármire képesek vagytok. A fiú abbahagyja az ivást, arcán csodálkozó kifejezés ömlik el. Felnyúl a feje tetejére. Apró kecskeszarvak vannak a hajában. Apja készítette neki ezt a maskarát, egy hajpántra ragasztva őket. A fiú megrázza a palackot. Már nincs benne. A tűzbe dobja, majd apjához kúszik, átöleli lábát. Hörögve magyaráz valamit, nem érteni. Igen, tudom, mondja az öregember megenyhülve. Te vagy az én ki szarvasom, az én kis szarvassá vált fiam. Játsszak neked a sípon, kérdi gyöngéden, mire a fiú felnyüszít örömében.

 

vége 

Szólj hozzá!
2012. február 12. 17:46 - Valmont

Gőzautók, rókák és nők

Először is volt a régi történet, amit hiperrealisztikus stílusban akartam tükrözni egy körzeti orvos feljegyzéseiben.

Aztán pár hete volt az új Bodor Ádám könyv, a "Verhovina madarai". Talán itt érdemes megjegyezni, hogy Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatomat. És itt most oldalakat lehetne írni arról, hogy mennyire eltalált a kilencvenes években a Bodor-féle Sinistra világ, de aki ismeri a műveit, az úgyis felfedezhet(ett már) áthallásokat a  szövegeimben, aki meg nem, annak sürgősen tennie kell e hiányosság ellen.

És végül az egészen csavartam még egyet, egy párhuzamos világba vagy a nem túl távoli jövőbe rakva az eseményeket. Írás közben egyre inkább beleszerettem ebbe a letisztult és egyszerű civilizációba. Azt hiszem, az alapok és utalások szintjén a teremtett világ kapcsolódik egy korábbi anyaghoz, és még egy novellafüzérre elegendő potenciál is rejlik benne.

 

 

Asszonyok a hegyen

 

                                                                                 hommage Bodor Ádám

 

– Emlékszem egy történetre egy férfiról, aki fejbe lőtte magát – mondta az orvos, miközben szuszogva húzta harisnyáját. A kis kandallóban pattogva égtek az illatos tölgyhasábok. Felesége a dunyha mélyén moccant, de csak egy picit. Továbbra is úgy tett, mint aki alszik. A levegőben még ott rezgett a telefon fémes csöngése, mely az imént felriasztotta az orvost. – Szóval, ez a férfi egy szép napon megtudta, hogy agydaganata van. Előrehaladott állapotban. És gyakorlatilag hetei, hónapjai vannak csak hátra. Tudod mit csinált? Vett egy üveg drága bort, fogta a pisztolyát, amit még a nagy háborúból hozott, és kiment az erdőbe. Keresett egy alkalmas helyet – az orvos elmélázva ült az ágy szélén. Kezeit kerek kis hasán nyugtatta, harisnyás lábfejei egymást dörgölték a szőnyegen. – Bár nem tudom, ilyesmire mi az alkalmas hely. Mindegy is. Szóval, fogta a fegyvert, és a szájába nyomta csövét, majd meghúzta a ravaszt. Mondanom sem kell, előtte az utolsó cseppig megitta azt az üveg bort.

Az orvos felállt és az ágy melletti székből levette füstös szagú kordbársony nadrágját. Előző este a kocsmában kártyáztak, a szokásos társaság: a polgármester, a mérnök, a körzeti megbízott és ő. Ő vesztett a legtöbbet.

– Igen ám, csakhogy a golyó gellert kapott a zápfogán, és nem egyenesen az agya közepébe, hanem oldalt, a halánték felé tért el, majd kiszakítva egy darab agyszövetet, elhagyta koponyáját. A férfi a fájdalomtól elájult, de két vadász, aki épp arrafelé ténfergett, a lövés hangjára rátalált. Bevitték a kórházba, ahol ellátták a borzalmas sebet. Túlélte, és nem sokkal később kiderült az is, hogy a lövedék pont a rákos agyrészt vitte magával. Mondhatni, a férfi meggyógyult, ami persze nem igaz, mert a hátralevő negyven évet vegetálva, félhülye elmeháborodottként töltötte egy intézetben.

Az orvos bebújt vastag bolyhos pulóverébe, majd magára ráncigálta szövetkabátját. Csak ekkor, a legvégén húzta fel a kapcát és a csizmát. Leült a székre és nyögve, sóhajtozva küzdötte bele magát az anyagba.

– Ez is csak azt bizonyítja – erőlködött –, hogy az isteni gondviselésnek félelmetesen gonosz humora van.

Az ajtóban megállt, homlokát ráncolta, majd visszalépett, letérdelt a szőnyegre, mint aki imához készül, és az ágy alól előkerítette tömött orvosi táskáját.

– Kimegyek a Rózsa-tanyára. Az asszonynak van valami baja – mondta az felesége domborodó vállának. – Hamar megjövök.

Odakinn már pirkadt, a fagy még tétován tapogatódzott a szürke levegőben. Az orvos csak úgy, a puszta tenyerével kaparta le autója szélvédőjéről a deret, aztán tüzet csiholt a motor kályhájában. Míg a volán mögött összekucorodva várt, hogy a gőznyomásjelező elérje a kívánt szintet, rágyújtott egy szivarkára, de a hajnali füst keserűnek és savanyúnak érződött, ezért inkább a hamutartóban letörte a parazsas véget.

Elnézte a hegyoldalban sötétélő házacskáját, ahova pár éve költöztek fel az élhetetlenül szennyezetté vált városból. Világéletében odalenn élt, a beton és a kő közt, így ez a táj, a környék még mindig titok volt számára, lappangó, ismeretlen tényezőkkel telehintett tér. És mostanában úgy vélte, ez a titok mint egy ragály, átterjed feleségére is, aki egyre szótlanabb, mogorvább és kimerültebb lett a vidéki léttől.

Sípolás riasztotta tűnődésből, egy kis szelep jelezte, hogy a gőz készen áll meghajtani az autót. Menetbe kapcsolta az erőműkart, mire a gép megrándult, és vánszorogva kikapaszkodott a ház előtt kanyarodó murvás útra. 

Emlékezett rá, hogy Rózsáékhoz a tölgyerdő mélyén, a Szomjas forrás alatt kell lekanyarodni. Az út odáig felfelé szlalomozott a dombok, lankák, ívek közt. Egy-egy kanyarban, elszórtan házak álltak, a legtöbb ablakban még sötét volt, csak a kéményekből lengedezett fehér füstcsík.

Ahogy elhagyta az öreg malmot, az erdő megsűrűsödött, és mintha hidegebbé vált volna a levegő. Meglátszott a lélegzetpára is már a kocsiban, így az orvos feljebb kapcsolta a fűtést.

Egy kanyar mögül kibukkant a mérnök impozáns háza. Hegyoldalra épült, a kelő nap sugarai megcsillantak a falába simuló bombázó fémes csontvázán.

A repülő a nagy háború utolsó napjaiban zuhant le, fent, a forrás környékén. Senki nem tudja, miért körözött a vidék felett, mivel bombát nem dobott egyet sem. A roncs szétszóródott elemei persze mindenkit érdekeltek. Házakban, kerti eszközökben vagy csak úgy, a szobák mélyén őrizgetett szuvenírként éltek tovább.

Ahogy az autó lassan még följebb kapaszkodott a hegyen, a visszapillantó tükörből már néha látni lehetett az odalenn elterülő síkföldet. Az orvos nem nagyon érdekelte a látvány (a két távolabbi város közül Nova helyén már örökre csak az a füstölgő fekete kör marad, míg Szár fényei, utcai lámpái lassan kialszanak, hogy a töredezett, alacsony épületek belesimuljanak a síkság sárgás, pasztellos világába), inkább Rózsán és az asszonyán töprengett. Úgy tudta, mindketten gyűjtögetéssel foglalkoznak, mézet, bogyókat, gyógynövényeket kotornak össze a környező erdőkből. Szinte csak ezen élnek, a fölösleget pedig időnként eladják a városi piacon.

Ahogy beért a tölgyesbe, a doktor ráébredt, nagyon kell vizelnie. Egy hosszabb emelkedő aljában megállította az út szélén az autót, dobott a tűztérbe egy közepes rönköt, majd kiszállva nagyot nyújtózkodott, aztán körbenézett. Látszólag néptelen volt a környék, de azért visszahajolt, benyúlt a kocsiba, és magához vette revolverét a kesztyűtartóból.

Hallott a hegyen elszaporodó vadkutyák falkáiról, az elvadult őzekről, emberre támadó, bárány nagyságú macskákról – nem ártott tehát az óvatosság.

Valami régies szeméremből lépett egyet-kettő, míg a fák körbefogták, majd kigombolta sliccét, és hosszan, vastag sugárban vizelt.

Ha fülelt, a harkályok éhes kopogásán túl hallhatta a patak csörgését is. Ha jobban megerőltette szemét, még a víz csillanását is láthatta a törzsek közt.

Mikor végzett, hátrafordult, az autójára nézett, mely pattogva várakozott a mindinkább vastagodó napfényben. Hátul a kéményen vidáman bodorodott ki a tűz füstje.

– Miért ne? – motyogta magának a doktor, azzal leereszkedett a hegyoldalon, jó húszméternyit bukdácsolva a keskeny kis vízmeder széléig.

A patak a Szomjas forrásból született, és lefelé haladva mind vastagabbá vált, hogy Szár határában már szinte csónakázható csatornaként öntözze a földeket. Idefenn a vize hideg és tiszta volt, szinte marta a doktor kezét, ahogy megmosta benne. Kényszert érzett, hogy beleigyék a tenyere öblébe merített tengerszembe, de végül csak arcát paskolta be vele. Ezer és ezer tűszúrás borzongatta bőrét, és ahogy kabátja kézelőjével kitörölte szeméből őket, a világ sokkal üdébbnek és szebbnek tűnt számára. És meg is változott.

Két alak állt vele szemben a túlparton.

A doktor összerezdült, és ösztönösen a pisztolyáért nyúlt, mert a férfiak arca homályban maradt, így hirtelen nem tudhatta, ismeri-e őket, vagy esetleg életre kelt halott katonák, kikből oly sok volt elásva ezekben az erdőkben. Aztán az egyik előrelépett, és megszólalt, mire felismerte benne a mérnököt.

– Jó reggelt, komám – köszöntötte őt. – Mi járatban erre?

A doktor a hegy teteje felé intett: – A Rózsáék hívtak. Valami van az asszonnyal.

– Hm – bólintott a mérnök, majd hirtelen eszmélt, és hátrafordult társhoz: – Az úr a városból van. Beszéltem róla nektek, emlékszel?

A doktornak rémlett, hogy múlt este a mérnök mesélt valakiről, aki náluk szállt meg, és valami katonai, vegyvédelmi kutatás miatt érkezett a környékre.

Magas, sovány, csontos arcú férfi volt a jövevény. A doktornak nem tetszett, hogy orvosi kesztyűt visel. Oldalán egy tarisznyában üvegholmi, talán ampulla csörrent, ahogy előrelépett.

– Én vigyáznék azzal a vízzel – mondta érdes, erős hangján.

– Miért? – mordult fel és nézett rá a doktor ingerülten.

– Emlékszel a bombázóra? Ami lezuhant 17-ben? – kérdezte jókedvűen a mérnök. Fejével az idegenre bökött. – Az úr azt állítja, speciális vegyi fegyvereket szállított.

– Igen – bólintott a másik. – Azt vizsgálom, mekkora környezeti terhelést okozott ez a környéken.

– Miféle fegyvereket? – a doktor próbált érdeklődést mutatni, de szíve szerint már indult volna.

– Különleges anyagokról van szó – bólintott az idegen a víz túlsó felén. – Noha a jelentések többsége elveszett vagy megsemmisült, annyi sejthető, hogy a lakosság ellen akarták beveti. A hadművelet a Werewolf fedőnevet kapta

– Mit jelent ez a szó? – pillantott rá a mérnök.

– Nem tudom – vallotta be a kutató.

 – No jó, nekem mennem kell – mondta a doktor hirtelen. Az erdő felé intett. – A csapdákat járod? – kérdezte még a mérnököt.

– Igen – válaszolt az. – És gondoltam, közben elkalauzolom az urat. De nagyon sovány a fogás.

Tenyerével megemelt egy apró, szőrös testet, mely eddig övére akasztva lógott.

– Minden jót – intett nekik a doktor, és nyögve nekivágott az emelkedőnek. Amint kiért az autóhoz, a kocsiszekrénynek támaszkodva lihegett jó fél percig, majd beült, és elindult.

Alig pár kilométer után megpillantotta a táblát, melyen egy gyerekesen felfestett rózsa vöröslött. Lehajtott a földútra, aminek a végén ott várta a viharvert, mohával benőtt erdei kunyhó.

Falát kőből rakták, a tetejét talán fakéreg alkotta, de ez már nem látszott a zöld mohától, ami teljesen elborította. Oldalt, nagy hordókban vadkörte és áfonya illatozott, apró, kicsin ablakai előtt, melyeket zsírpapír takart, csomókba kötött gyógynövény és madzagra felfűzött gomba száradt a reggeli fényben.

A doktor fojtásra állította a tüzet, majd kiszállt a halkan dohogó kocsiból. Ahogy megindult a ház felé, oldalt került, és az egyik hordó tetejét félrehúzva kivett pár szem áfonyát, a szájába tömte. Élvezettel kezdett rágni, egészen addig, míg észre nem vette a favágó tőkét.

Kissé hátrébb állt, egy nagy rakás farönk és hasogatott fa közt. Az oldalát és a tetejét vörös réteg borította, melynek szélei barnává száradtak. A fejsze jó méternyire hevert a fűben, mintha csak eldobták volna. A doktornak nem kellett közelebb mennie, hogy ellenőrizze, vért lát a tőkén. Megfordult, és a házacska ajtajához sietett.

A kopogásra szakállas, nagydarab férfi nyitott ajtót.

– Maga a doktor – kérdezte vagy inkább állította. Még soha nem találkoztak. A doktor sejtette, Rózsáék  – ha lehet – önmagukat gyógyítják, csak ne kelljen ilyesmiért fizetni.

– Mi történt? – kérdezte a savanyú szagú házigazdától.

– Az asszony…– bökött hátra a másik, majd félre is állt, utat engedve vadállati szagú belső térbe. Félhomály volt odabenn és pára. A tűzhelyen egy lábas alól gőz szipákolt. A nagy, nyersfából ácsolt asztalon lezáratlan fedelű szamócabefőttek vártak sorsukra. Hátrébb, a sarkban, egy koszlott ágyon feküdt valaki.

– Nem kell doktor – nyöszörögte a fekvő. A két férfi közelebb ment hozzá, a doktor letérdelt az ágy mellé, és végigmérte beteget.

Negyven év körül sovány, hosszú, fekete hajú nő volt. Takaróba burkolva pihegett az ágyon, arcán, homlokán izzadtság csillogott, mely megült erős vonalú, vastag szálú szemöldökén és az ajka fölött sötétlő pihéken is. Nagy, éjsötét szemei hol a doktorra hol a férjére villantak.

– Mutasd meg neki – kérte a férje, mire a nő elfintorodott, és a takaró alól a doktor elé tárta jobb karját.

Piszkos, átvérzett konyharuhába volt csavarva.

– Szabad? – kérdte a doktor a betegre pillantva. Az összeszorított foggal bólintott.

A doktor erre széthajtotta a ruhát, hogy felfedje a csonkot. A nő kézfeje hiányzott. A csukló forgójától szakadozott szélű seb vöröslött. A szívdobbanásokra még elő-előlüktetett a hús szövetéből vére. A seb mélyén a doktor láthatta az alkar vastag csontját is – az legalább nem roncsolódott.

– Hajnalba kiment fát vágni. A jajveszékelésre ébredtem – magyarázta a férje. – Ugye nem lesz nagyobb baja?

– Megvan a kézfej? – fordult hátra a doktor.

– A tőkére tettem – motyogta a nő kábán.

– Ott ugyan nincs – csóválta fejét a doktor.

– Megyek megnézem– mordult a férj, és kisietett.

A doktor óvatosan megfogta a sérült kart, és alaposan, közelről megvizsgálta.

– Biztos, hogy ezt balta okozta? – kérdezte halkan. – A seb szélei cakkosak és a hús…

– Biztos – vágta el a szavát a nő. Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, és a doktor meglepve fedezte fel a másikéban a feleségre újabban jellemző nyughatatlan idegenség csillogását. Minta egy másik világból, egy kulcslyuk mögül pislantana vissza egy ismeretlenné váló hajdani ismerős.

– Csak lássa el. Nagyon fáj – kérte a nő kimérten. Aztán lehunyt szemmel így folytatta: – A többi nem a maga dolga.

A doktor nem válaszolt, felállt, és az asztalon lévő táskájához lépett. Visszatért a férj.

– Valami állat elvihette – jelentette ki csalódottan. –  Már nincs ott. Biztos ott hagytad, a tőkén?

– Hol hagytam volna máshol, te ostoba? – kérdezett vissza az asszony ingerülten.

– Kérek egy tállal abból a forró vízből – fojtotta el az érlelődő veszekedés tüzét a doktor. A férfi mordulva lépett a fazékhoz, és aztán szótlanul segített végig.

Miután rögzítette az összevarrt csonkot bepólyáló kötést, a doktor ismét vizet kért, megmosta véres kezét, majd egy kis fiolát nyomott a férfi kezébe.

– A fájdalomra – monda. Lenézett az asszonyra, aki már aludt is. Sápadtsága szinte világított a félhomályban.

– Nagyon erős asszony a felesége.

– Az – bólintott a férj. – És mostanában olyan… – nem fejezte be, csak ujjai közt forgatta az üvegcsét.

A doktor meglepetten pillantott az arcába, de mielőtt kérdezhetett volna, a másik megindult kifelé. – Mivel fizethetünk? – szólt hátra kényszeredetten.

Végül szárított gombát, áfonyapálinkát és kakukkfüves nyúlpástétomot pakoltak a doktor kocsijába. A tűztérben már csak parázs volt, ezért pár fahasábot is hozott a szakállas férfi. Hallgatták, míg a lángok dorombolva erőre kapnak. Egész meleg délelőtt lett. A környező fákról madárcsivitelés szállt feléjük. A doktor végzett szivarjával, melynek párját a férj dugta odvas fogai közé. Látszott, valamit akar még mondani, vagy kérdezni, de végül csak kezet nyújtott.  

–Vigyázzanak magukra – mondta a doktor Rózsának.

Visszafelé egy-két emelkedőt kivételével csak gurulnia kellett. Egész vidám lett az elvégzett munkától, a szikrázó napfénytől és a mellette illatozó kosárnyi gombától.

A tölgyerő végénél egy magányos alakot vett észre az út mentén. Közelebb érve a mérnököt fedezte fel a sétálóban. Lelassította, majd megállította az autót.

– Elvigyelek? – szólt ki oldalt. – Hátul még van hely.

A mérnök – aki fáradtnak és rosszkedvűnek tűnt – elfogadta az ajánlkozást. Bekászálódott a hátsó ülésre, majd vett egyet a gombafejekből, és rágcsálni kezdte.

– Áfonya – nyújtotta hátra Rózsa egyik pálinkásüvegét a doktor. A mérnök jót húzott belőle, aztán visszaadta az üveget. Ivott a doktor is. Az italnak erős, de aromás, gyümölcsös íze volt.

– Hol hagytad a városit? – kérdezte. Alig pár év után már ő is a hegylakókra jellemző lenézéssel tudta kiejteni a szót: városi.

– Azt mondta, elbóklászik még, úgyhogy adtam neki egy térképet, hagy menjen kedvére – morogta a mérnök. – Úgyse talál semmit. Ami maradt a repülőből, azt széthordtuk…

– És milyen volt a fogás? – a doktor kinyitotta a tűztér ajtaját. Még elég erős láng volt odabenn.

– Ne is kérdezd – jött hátulról a válasz. – Csak azt a kis semmit találtam, amit mutattam neked. Ja, meg ezt. A forrásnál ez volt az egyik csapdában.

A doktor először nem ismerte fel a szőrös, karmos dolgot, amit a mérnök előrenyújtott. Egyenes útszakaszon haladtak, ezért kézbe tudta venni, megforgatta és lassan ráébredt, hogy egy letépett rókalábat tart. Még azt is meg tudta állapítani, hogy egy mellső tag.

– Ilyet is csak a róka csinál – mondta hátulról a mérnök. – Képes inkább lerágni a saját lábát, csak hogy szabaduljon.

– Igen, a rókák már csak ilyenek – hagyta jóvá a doktor tűnődve.

A mérnök így folytatta: – Képzeld, volt egy másik is, lejjebb, a szurdok felé, de azt már eldobtam. Az a hátsó lábától szabadult meg. Kettő egy éjjel – ritka az ilyen.

– Aha – dörmögte a doktor. Érezte, torkába felkúszik a pálinka íze, de bírta egészen házukig, csak ott, az ereszcsatorna lefolyója fölé hajolva hányta ki az italt.

Mikor már csak krákogni tudott, az esővizes hordóból megmosta száját. Végül a bejárathoz ment, de sokáig mozdulatlanul állt az ajtóban. Végül erőt vett magán, és benyitott.

A felesége ugyanúgy feküdt a hálószobában, ahogy hagyta. A dunyha ütemesen emelkedett lélegzete ritmusára. A doktor letérdelt, és kúszva ment az ágy széléig, majd lassan, óvatosan megemelte a nagy, fehér tömeget. Asszonyi szagok, izzadtság és pállott ágyneműillat bodorodott felé. Aztán, ahogy még jobban megemelte a dunyhát, megpillanthatta felesége vastag, húsos és sértetlen bokáit is.

Felállt, és mélyet sóhajtott.

Nem könnyebbült meg, mert tudta, hogy a felesége ébren van, és merev, idegen tekintetével bámulja maga előtt a falat.

 

vége  

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2011. november 20. 18:49 - Valmont

Rossz házasság

Hajnaltájt felriadtam, valamikor, két hete, és aztán jó sokáig nem tudtam elaludni. Akkor képződött meg bennem egy fáradt, rosszkedvű és csalódott feleség képe. Mondott egy mondatot, a lenti kezdőmondatot, amit szinte hallottam az éjszaki csendben. A részegségnek ez a definíciója már régen megfogalmazódott bennem - van a részegségnek valami sajátos, dacos, tiltakozó és heroikus státusza, amiről nekem mindig Hajnóczy és "A halál kilovagolt Perzsiából" című kisregénye jut eszembe.

Másnap reggel megírtam a nő történetének első másfél oldalát, de aztán nem tudtam folytatni, nem éreztem a ritmusát. Aztán tegnap reggel megjött, felbukkant bennem a kép, ahogy a nő becsukja a szemét, és hirtelen megváltozik körötte minden a konyhában - filmszerű, nagyon vizuális megoldás. Innen már gyorsan be tudtam fejezni, s csak remélem, hogy az elég közhelyes csattanóért kárpótol a felvezetés: egy rossz házasság látlelete.

  

Vacsora előtt

 

– Úgy kezdődött, hogy üvegesre ittad magad – mondta a nő a másiknak, és a konyhapult alóli tárolóból elővette a hagymát.

– Üvegesre? – kérdezte az asztalnál ülő sziluett. A nő a késtartóhoz ment, hunyorított. Oldalt, a látómezejében vibrált az ülő alak fekete tömege, mintha épp eltűnni készülne. Másrészt meg olyan volt, mit nyári, forró betonút fölött a hullámzó levegőréteg.

– Igen – bólintott a nő és keze megállt a késtartó felett. Egy közepes méretű, Sinkei típusú szeletelő- és vágókés hiányzott. Végül kihúzta a zöldségaprításhoz használatos kisebb darabot, és visszalépett az asztalhoz. Nem nézett a másikra: – Elkezdtél rövideket inni, aztán jöhetett egy-két üveg sör vagy egy üveg bor, aztán megint rövid. A vacsorához már teljesen mereven ültél le. Fogalmad se volt, hogy mit eszel. – Letette a meghámozott hagymafejet a fa vágódeszkára, és a kés pengéjén megbámulta önmagát. – Ez volt a legrosszabb. Tudom, hogy jó szakács vagyok, mindenki azt mondj, hogy jó szakács vagyok.

– Jó szakács vagy – erősítette meg a másik.

– És te mindezt semmibe vetted azzal, hogy az alkoholtól eltompulva ültél az asztalhoz – bólintott az asszony, majd elkezdte szeletelni a hagymát.

– Mi volt még? – kérdezte a másik fáradtan. A nő ügyesen előbb vízszintes, majd függőleges vágásokkal apró kockákká mállasztotta a lila fejet.

– Hogy mi juttatott még ide bennünket? – tette fel önmagának a kérdést a nő, majd letette a kést és önkéntelenül is felnyúlt nyakához. Már kevésbé fájtak a fojtogatás okozta bevérzések.

– Nézzük csak – kezdte. – Későn jártál haza, mert az évek alatt munkamániás lettél.

– Kellett a pénz – szabadkozott másik.

– De nem ennyire. Megvolt mindenünk, amit csak akartunk – a nő a hűtőszekrényhez lépett, kinyitotta, és egy fokhagymát vett ki belőle. Aztán visszament az asztalhoz, és a fejet a lapjára csapta. A szétmálló gerezdek közül kiválasztott kettőt, a többit félretolta: – Józan és szerény körülmények közt kellett volna élnünk, beérve az eléggel. De neked mindig, mindenből több kellett. Autóból, borospincéből, drága órákból, a számítógépes kütyükből, nyaralóból…

– Ezek normális vágyak – vetette ellen erőtlenül a másik.

–...nőkből – a nő eddigre apró szeletekre vágta a két megtisztított fokhagymafejet. Most leengedte a kést, de nem nézett fel a másikra, az asztalon csillogó dolgokat bámulta.

– Talán mert te kevés voltál – vetette ellen szelíden a másik. – Talán ezért kellettek ezek a pótlékok. Hogy kitöltsék az űrt, amit a házasság keltett. Ezért kellettek a nők is.

A nő nem válaszolt, inkább ismét a hűtőhöz lépett, és kivett belőle egy tálat. A tálban fél kiló sertéskaraj volt, rózsaszín frissességgel ragyogott a gyenge fényben.

Alányúlt, és kiemelte a húst, a vágódeszkára helyezte, majd a tállal a mosogatóhoz ment, ellögybölte, és a szárítóra rakta. Ahogy megfordult, valami sötétet vett észre a szemközti sarokban, a tálalószekrény előtt. Az asztalnál ülő szótlanul figyelte, ahogy a padlón lévő tócsa fölé hajol. A vörös színű folyadék szinte elnyelte a fényt, miazmásan terpeszkedett a kő járólapok sima felszínén.

– Micsoda szemét van itt – motyogta a nő, majd kiegyenesedett, és határozottan visszalépett az asztal elé. Futó pillantást vetett a mozdulatlanul bámuló másikra, majd felvette a kést, és indulatosan belevágott a húsba. – Ez a legkönnyebb védekezés – fakadt ki közben –, hogy valami nem stimmel és ezért pótlékokat keresel. Hogy valami elromlott, és ezért elmenekülsz, dolgokba, más nőkbe, ilyesmi. Szerintem ez gyávaság.

– Miért? – kérdezte az árnyalak valóban kíváncsian.

– Mert ha valami nem jó, akkor le kell ülni, és beszélgetni kell róla. És eldönteni a következő lépést. És aztán aszerint cselekedni. De te, mint az emberek többsége, ilyen fokú következetességre képtelen voltál. Inkább elmismásoltad a dolgot. Elkented magadban, és köztünk is, hogy mi a baj, és elkezdted csinálni a dolgaidat.

– A párbeszédhez két fél kell – jegyezte meg a másik.

A nő közben két nagyobb részre szelte a húst, majd az egyiket óvatosan, ujjnyi méretű kockákra vagdalta.

– Igen, gyáva voltam én is – ismerte el, majd kézfejével megtörölte a szeme alját. – Csíp ez hagyma – mondta, és a kés pengéjével arrébb tolta a hagymakupacot a hatalmas vágólapon. – Az ember hajlamos elgyengüli és reménykedni – bólogatott a nő –, és becsukni a szemét akkor, amikor tisztán kellene látnia. Bűnrészes voltam, a bűnsegéded abban, hogy tökéletesen elrontsuk és tönkretegyük a házasságunkat. És talán az fájt a legjobban, hogy te sejtetted, hogy így fogok cselekedni.

– Hogyan? – értetlenkedett a másik.

– Talán már amikor összejöttünk, akkor tudtad, hogy ez lesz – jegyezte meg keserűen a nő, majd felkapta gondolatot, és gyorsan így folytatta: – Vagy nem tudtad, csak érezted. Hogy én pont az a típus vagyok, akivel ezt meg lehet csinálni.

– Milyen típus? – A nő közben végezte az első darab hússal. A kockákat most áthalmozta egy tányérra, és maga elé vette a másik húsdarabot. Elgondolkodva tapogatta.

– Aki hajlamos kompromisszumokat kötni a csöndes családi béke érdekében, hajlamos elviselni a langyos árulásokat, a közönyt és az érdektelenséget még az óhatatlanul bekövetkező hűtlenség közepette is. – Bólintott, majd belevágott a húsba. – Igen, ez vagyok én. Pontosabban ez voltam én, míg elegem nem lett.

– Talán te is beszélhettél volna ezekről az érzéseidről – jegyezte meg az árny. – Talán akkor elébe lehetett volna menni a dolgoknak, és nem lett volna olyan sokkoló a terved, hogy…

– ..el akarok költözni – A nő sóhajtva fejezte be, szinte kiszakadt belőle a három szó. Eltűnődött, majd bólintott: – Igen. Beszélnem kellett volna róla. A kételyeimről, a félelmeimről, a csömörömről. Arról, hogy éjszakánként egyedül fekszem le, míg te félrészegen tévézel. A hétégi hívásokról, mikor bevonultál a dolgozószobádba, és suttogtál, de még így is kihallattam, hogy „én is kívánlak”. A néma reggelekről és delekről és estékről, mikor csak léteztünk egymás mellett a házban, szó, reakció vagy egyáltalán, mindenféle érintkezés nélkül.

– De legalább a szex jó volt, nem? – kérdezte a másik nyugtalanul.

A nő elmosolyodott: – A szex jó volt – fürgén kockázta a második adag húst, néha egy-egy inasabb részt leválasztott, majd a deszka szélére tolta a kés élével. – De önmagában ez nem elég. Ráadásul a szexet nehéz elrontani. Alapvetően, ha az ember belendül, akkor jön magától minden, akkor már nem nagyon kell tervezni meg ügyeskedni, úgy értem, ösztönösen jól tudjuk csinálni, mert végső soron olyankor egyszerűen állatokká válunk.

Szünetet tartott a késsel, és kibámult a konya ablakán a ház előtti tájra. Fehér kavicsos út indult a kerítésüktől, befutott egy árnyas alléba. Az első fa tövében csillogott valami. A nő szemét erőltetve előrelépett, el az asztal mellett, hátha jobban látja.

– Igen…– folytatta lassan –…a szexet nem kell tanulni, mert az jött velünk az évezredek alatt. A társas együttlétet, és ezt az egész házasság dolgot viszont nekünk, embereknek kellett volna kifinomítani. Nem mondhatnám, hogy túl jól sikerült…– Csak annyit látott, hogy valami fekete dolog, talán egy autó fara áll félig az út menti árokban, félig a fának simulva. És mintha az autó hátsó üvege csillámlana, ahogy visszaveri a lemenő nap fényét.

– Lehetett volna tenni valamit? – kérdezte hirtelen a másik.

– Tessék? – kérdezett vissza a nő felriadva képzelődéséből.

– Szerinted meg lehetett volna menteni ezt a házasságot? Történhetett volna más is – az alak körbemutatott –, ehelyett?

– Mi helyett? – a nő körbefordult, csodálkozva pislogott, mint aki álomból ébred. Lenézett üres kezeire. – Hol a kés? – kérdezte nyugtalanul.

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy van-e benned csalódottság – jegyezte meg a másik. – Hogy így alakultak a dolgok. Vagy belátod, hogy másképp nem lehetett vége.

– Vége? – kérdezte a nő – És hol a kés?

A tartóra nézett. A kés, amivel az előbb szeletelt, ott volt a helyén. Ellépett az asztaltól, közben belerúgott valamibe. Az a valami pendülve és fémesen végigsiklott előtte, és nekiütközött a konyhabútor aljának. Egy Sinkei típusú szeletelő- és vágókés volt.

– Szóval: hogyha lett volna bármi esély megoldani ezeket a problémákat, akkor most bizonyára rosszul éreznéd magad, csalódott lennél, és nem akarnál eljönni – magyarázta finoman az asztalnál ülő.

– Elmenni? – kérdezte a nő kisé riadt hangon. – Én nem akarok elmenni.

– Most még nem – vont vállat a másik. – De hamarosan követsz majd. Feltéve, ha – ahogy az előbb magyaráztam – nem maradt benned némi kudarc vagy keserűség. Kérlek…– mély levegőt vett, lassan kiengedte, majd befejezte a mondatot. –…vizsgáld meg önmagad. Mit érzel, ha a házasságodra és a férjedre gondolsz?

– Semmit – rázta meg a fejét a nő, de esze máshol járt. – Hova kellene mennünk?

– Később – az alak simító mozdulatot tett maga előtt. – Előbb a lényeg. És ha még mélyebbre nézel – nem találsz már semmi reményt? Nem maradt semmi lehetőség a folytatásra?

A nő legalább hét másodpercig várt a válasszal. Ezalatt lehunyta a szemét, és nem láthatta a változás lassú kisarjadását a konyhában.

Az asztalon lévő hús lassan megszürkült és barnás levet eresztett. A hagyma és a fokhagyma elvesztette csillogását, összezsugorodtak és beráncosodtak. A sarokban lévő folt egészen kiszáradt, a felszíne megkeményedett. A nap odakint hirtelen lement, majd felkelt, majd megint az alkonyatra készülődött. Maga a nő mintha kissé összement volna. Haja lelapult, feszes bőre felpuhult és ráncossá vált. Szeme alatt sötét karikák vastagodtak. A nyakán lévő ujjnyomok egészen befeketedtek, halántékán, alkarján, combja belsején lilás foltok, véraláfutások jelentek meg. De a legrosszabb az egész bőrét ellepő szürke, kelletlen szín volt, ami miatt most olyannak tűnt, mint egy fekete-fehér némafilmből kivágott papírfigura.

Amikor kinyitotta a szemét, egyszerre tört rá ez a sok változás, a döbbenet a szóval együtt szakadt ki belőle:

– Nem.

Lassan körbenézett, csodálkozva, de rezignáltan vette szemügyre a konyha furcsaságait.

– Mi történt?

– Eltelt két nap, és te még mindig itt vagy – jegyezte meg mögötte az árny. Most már állt, nagy, éjfekete tömege elfedte a mögötte lévő ablak sárga fényét.

A nő érezte a másik hidegét, a belőle áradó temetői szagot: az eukaliptusz és szegfű, a kidobott, fonnyadt virágok, a poshadt víz és a leégett gyertyák elegyét, de nem törődött vele, mert megpillantott a padlón egy, a szék mögül kinyúló lábat.  Nem lépett előre, hogy jobban szemügyre vegye az asztal túloldalán fekvő valakit.

– Gyere, ideje indulni – mondta a mögötte álló, mire a nő megfordult, és engedelmesen követte. Kimentek a konyhából, átlépdeltek az előszobán, kisuhantak az előkertbe, át a kapun, majd végig a repedezett betonúton, amelyet még a nő férje intézett el a közműveknél egy évezreddel ezelőtt. Amikor az allé elejéhez értek, az asszony bekukucskált a fának csapódott kocsi ablakán. Ott ült szürkén és foltosan, örök fájdalom görcsébe merülve a férje. Mindkét kezével oldalát szorította. Mindhiába, a vér kérgesre száradt az ülésen, ruháján, és a kocsi padlóján. A férfi homloka összezúzódott, s ha a nő egyenes vonalat húzott a seb és a szélvédő közé tekintetével, egy pókhálószerű törést vehetett észre az üvegen.

Visszafordult az út felé, ahol az árny állt.

– Ki vagy te? – akarta kérdezni, de már elég volt csak gondolnia, és egyébként sem tudott mivel hangot kiadni. A sötét sziluett pedig úgysem válaszolt. Várt, míg a nő megérti, hogy oda kell lépnie hozzá, és meg kell fognia a kezét.

Atán elindultak, be, a fák sötét közébe.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
horror