Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. február 25. 20:06 - Valmont

A bezárt szoba dilemmája

borond.jpg

A kartonbőröndben látható az, amivel elindultam: harmadikos és hetedikes korom közt írt dolgaim. Mániákusan készültem erre az egészre már kisgyerekként. Az írás kompenzációként működött, és persze közben azt gondoltam, hogy egy nagyobb közösséghez, a Nagy Írókhoz, a bölcsekhez, a halhatatlanokhoz is köt. Valószínűleg szellemi közösséget keresek azóta is. 

Vagy - jobb híján - teremtek. A három öreg, e szívemnek oly kedves triumvirátus, e dinamikus együttállás, mely - most úgy érzem, és ez az érzés lehet, sorozattá érik  - egész sor rejtelmes és félelmetes dolgot képes megfejteni vagy megvilágítani a kinti, káoszos és sötét világból. A könyvtár rendjébe a hírnök, a nyomozó hozza majd e fejtörőket, melyek asszociációkat és metaolvasatokat indítanak az alkalmi nyomozókban. És ők egyáltalán nem tehetnek róla, hogy megoldásaik túlontúl irodalmiak a hatóság ízlésének.

 

Tökéletes gyilkos

 

Azon a délutánon, mikor a nyomozó elment a három öreghez a könyvtárba a kettétépett férfi fényképeivel, melyeken a vér mint friss, folyós meggylekvár csillogott, esett az eső, és a könyvtárosok vödröket tettek ki, melyekbe halk, japán hangszereket idéző zajjal csepegett a mennyezeti beázásokból a víz.

A három öreg, a három vénember, a három nyugdíjas törzshelyükön, az „Ezotéria” részlegnél ült, ahol igazából fantasy és horror regényeket lehetett fellelni. Ez egy néhai – már eltávozott – könyvtáros műve volt, ő rajongott e két műfajért, és ide, e fedőnév alá gyűjtötte, rendelte a könyveket. A hármas nem annyira műfaji megfontolásokból, hanem az udvarszerűen kialakított polcok miatt választotta védett törzshelyül e kanapét és a két fotelt. Felettük most haloványan derengett a tetőablak, melyen türelmetlen óriásként kopogott az eső.

E délután épp Leonardóról beszélgettek. A szerdai találkozásokat a képzőművészetnek, a hétfőt a filozófiának, míg a pénteket a történelemnek szentelték. Irodalomról külön nem tartottak beszélgetést, mert az egyébként is átfonta minden gondolatukat és mondatukat. Mihály, a legidősebb, kinek bajusza még mindig sárgállott, noha évek óta felhagyott a dohány élvezetével, most is egy Borges-novelláskötetet lapozgatott lassan és felületesen, és azon tűnődött, mikor olvasott bármit is az argentíntől. György lehunyt szemmel ült vele szemben, kerek arcában egy buddhista elégedettsége ragyogott. Nem aludt, csak meditált, azzal a schopenhaueri módszerrel, mellyel száz százalékig jelen volt a társalgásban, miközben tizenkettedik századi önmagát is átélte ismét. Nem volt túl izgalmas e múlt, a rizsföldeket túrta Kínában. Norbert, a nyugdíjas postás, a legfiatalabb vette észre a közeledő nyomozót. Norbert arcát egy hatalmas, fekete keretes szemüveg uralta. Sovány, magas, izgága férfi volt, akit leginkább a „Kelet-Nyugati dívány” sorai nyugtattak le, gyakorta szavalta Latinovits stílusában, ónémet átköltésben, s ezzel természetesen a többiek agyára ment.

− Hírnök jó, borús hírrel – jelentette be most, és kezeit összekulcsolta ölében. – Arcát gondok ráncozzák.

– Egyáltalán, van ilyen szó, hogy „ráncozzák”? – kérdezte mélán György, közben tenyerét dörzsölte, melyet majd ezer éve feltört az ásóbot nyele.

– Talán mintha Gyöngyösinél lenne erre egy sor – bizonytalankodott Mihály.

– Gyöngyösi nem a korabeli magyart, hanem a saját maga által kitalált költői nyelvet használta, csakúgy mint Zrínyi. Korai nyelvújítók, poétikai késztetésből – kontározott György. – Ez még nem bizonyíték arra, hogy a szó létezik.

– Létezik az, amit kimondanak – szögezte le Norbert mosolyogva.

Ekkor ért oda nyomozó. Direkt úgy nézett ki, úgy öltözött és úgy viselkedett, mint a nyomozók archetípusa. Ballonkabátot hordott, szomorú, tört tekintettel figyelte a világ minden részletét borostás, markáns arcából, mozdulatai feszesek és határozottak voltak. Imádta az ezoterikus könyveket, így ismerte meg a három öreget, és mi tagadás, volt már, hogy bizonyos ügyekben segítségüket kérte korábban.

– Üdvözlet a bölcseknek – mosolyodott el, majd hirtelen visszaváltott a komor arckifejezésre, és e gyorsaság, a kedélyesség e múló, illékony volta is jelezte, milyen komoly ügyben jár el most.

– Mi járatban? – kérdezte tőle Mihály, fel se pillantva a könyvből. A nyomozó már tudta, ez az ő köreikben nem számított udvariatlanságnak – a könyv egész egyszerűen magasabb rendű volt az embernél.

– Egy újabb dologban kérném a segítségüket. Egy gyilkossági ügyben – vallotta be a nyomozó. – A tökéletes gyilkosság ügyében.

– Annyi sokféle bölcsességet és idézetet mondhatnék a tökéletességről, hogy zavaromban nem is tudok választani – vallotta be kuncogva György, és végre kinyitotta szemét. Kína a múlt ködébe foszlott. – De halljuk, mit jelent itt és most e szó.

– Egy megfejtetlen ügyet – szögezte le a nyomozó helyett Norbert. – Gondolom, az alsópiaci gyilkosságét, mely másfél hónapja történt. A sajtó elég szűkszavúan számolt be róla…

– Hírzárlatot rendeltünk el – vont vállat a nyomozó, majd leroskadt a kanapé szélére. Kabátján sűrű foltokban száradt az eső. – Nem akartunk pánikot kelteni. Mert a részletek...pánikra adtak okot.

– Bezárt ajtó, bezárt ablak, a szobában egy kettészakított test. Se be, se ki nem ment senki, az elkövetőt nem ismerjük meg…sohamár – bólogatott Norbert.

– Maga meglepően jól értesült – szögezte rá ujját a nyomozó.

– A szomszédasszonyom a rendőrségen takarít. A férje nagyothall, és nem hajlandó készüléket dugni a fülébe. Marad az ordibálás. A nő pedig elég pletykás – magyarázta fásultan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte, noha tökéletesen tiszta volt.

– És miben tudnánk mi segíteni? – kérdezte most Mihály valódi kíváncsisággal. Ültében széttárta karját, mint aki keblére akarja ölelni a másik kettőt. – Hisz mi csak három öregember vagyunk, akik néha összegyűlnek a városi könyvtárban okoskodni.

– Maguk nem csak három nyugdíjas. Maguk bölcsek – jelentette ki a nyomozó. – És ezáltal olyan dolgokat is figyelembe vesznek, ami nekünk nem jutna eszünkbe. Valószínűtlen, de elképzelhető dolgokat. A hagyományos gondolkozáson és logikán túlmutató lehetőségeket. A valaha – irodalomban vagy valóságban – már megtörtént, de újból előfordulható dolgokat.

– Ez így van – hagyta őt helyben György, és szélesen elmosolygott, amitől kerek, kopasz feje most tényleg az idős Buddhára emlékeztette a másik hármat. – Elő hát a részletekkel.

Ekkor a nyomozó felállt, kinyitotta a táskáját, és előhúzta a helyszínen készült képeket. Norbert elvette tőle, ránézett a legfelső vörösségére, elfintorodott, de kötelességtudóan végiglapozta mindet, majd továbbadta őket Györgynek.

– A részletek – kezdett bele a nyomozó: – Kávássy Ferenc, rokkantnyugdíjas. Negyvenkét éves férfi, anyjával él egy háromszobás lakásban, a Német utcában, a harmadik emeleten. Nem, nincs esőcsatorna az ablak mellett, melyen egy megtermett majom fel tudna mászni – Mihály felnézett rá a fényképről, melyen Kávássy belső szervei is látszódtak, és biccentett. – Évek óta a mániájának él, ezért is nyugdíjazta magát, a rossznyelvek, vagyis korábbi munkatársai szerint direkt emelt nehezet az irattárban, ahol dolgozott, hogy megkapja a státuszt.

– És mi ez a mánia? – kérdezte csöndesen Mihály, noha a képeken látható irathalomból, melyet vér pettyezett, már sejtette.

– Az írás – a nyomozó úgy mondta, mint aki egy bűnt vall be. – Az anyja szerint, és a szobában talált rengeteg nyomtatott lap alapján minden energiáját az írásnak szentelte. A dolgozószobája falán Stephen King képe van. Azt gondolom, az alapján, amit olvastam a dolgaiból – márpedig elég sok szöveget el kellett olvasnom –, hogy fel akart érni a mesterhez, sőt, túl akarta szárnyalni. Az összes szövege egyetlen regénynek a változatait és permutációit hordozza. Egy valóban érdekes és koncepciójában nagyívű műnek a töredékeit, melyet azonban soha nem fejezett be. Száz és száz változat van abban a szobában, és még ezer a számítógépének a merevlemezén, de mind töredékes, félbehagyott, átírt, módosított – befejezetlen.

– A kérdés – adta vissza a képeket a nyomozónak Mihály –, hogy miért vallott kudarcot.

– Igen, ez a kérdés, és talán a megoldáshoz is elvezet – tette hozzá elgondolkodva Norbert.

– Ha jól vettem ki a szövegekből, melyeket átvizsgáltam – a nyomozó beszéde lelassult, mert egyszerre próbált visszaemlékezni, és megtalálni a megfelelő szavakat, és ez a nehézkesség egy kissé ingerelte Norbertet –, a fő probléma a regény központi alakjának, a szörnyetegnek a megformálása volt. Képtelen volt megfelelően leírni, ami egyébként megvolt a fejébe: hogy néz ki, hogyan viselkedik e lény, mely rettegésbe tartja a falut, ahol a mű játszódik. Képzeljék el, mintha Shelley nem tudná megrajzolni Frankenstein szörnyét. Mintha Stoker nem lenne képes elénk tárni a sápadt Drakulát. Vagy mintha…

– …Camus Pestis-ének főhőse be tudná fejezni regényének első mondatát. A tökéletes regény tökéletes kezdőmondatát – fejezte be helyette Norbert.

– Hogy jön ez most ide? – zökkent ki a nyomozó.

György Norbertre nézett, majd bólintott: – Nagyon is ide tartozik.

Mihály felemelte ujját, mint a karmester, aki silenciot int a bőgősszekciónak, majd a nyomozóra nézett: – Vizsgáljuk meg még egyszer a haláleset körülményeit. Volt szemtanú?

– Csak fültanú. Az áldozat anyja – beszéd közben a nyomozó felállt, az egyik polchoz sétált, és a könyveket kezdte vizsgálni. – Éjszaka volt, tévét nézett, mikor meghallotta a kiáltást. A fia kiáltását. Az mondta döbbent és ijedt volt a hangja. És egyben csodálkozó. Majd jött az a zaj, a nedves, loccsanó hang, ahogy a test szétszakadt. A nő idegei teljesen tönkrementek attól a hangtól, azóta gyógyszereken él, és szerintem már nem sokáig bírja.

– Gondolom, berontott a szobába, és…– György az ujjaival malmozott ölében, majd kinyúlt a kanapén heverő fényképek felé, és ismét átlapozta őket.

– Nem – csóválta fejét a nyomozó. – Ahogy mondtam, az ajtó belülről be volt zárva. A szomszédot kellett áthívnia, aki betörte. Így ketten is tanúsíthatják, hogy az ablak is zárva volt. Az ablak egy kis utcára nyílik, van egy szemtanúnk, egy kutyasétáltató férfi, aki a kérdéses időpontban nem látott senkit a falon.

– Vagyis az író, mert íróról és nem irattárosról beszélünk, egy vérbeli tehetségről – szögezte le Norbert –, önmagát tépte szét.

– Erre jutottunk mi is – ismerte be a nyomozó, és megfordult. – De ez lehetetlen. Törvényszéki orvosokat vontunk be a vizsgálatba, és mind azt vallják, egy nagyon erős ember sem volna puszta kézzel szétszakítani önmagát, még akkor se, ha a hasi, lágyabb részen kezdi a műveletet. A vérveszteség, a fájdalom és a sokk csak az egyik dolog. A kötőszövetek rugalmassága a másik – a zsigereket, a rugalmas, csúszós belső részeket, inakat és főképp a hasi zsírréteget szinte lehetetlen eltépni.alakit 

György és Mihály közben összehajolt az egyik kép felett, és suttogva beszélgettek. Mihályt, a nyomozó mindig is a hármas egyfajta vezetőjének tartotta, nem is annyira életkora, mély ráncai, vagy szürke, mindent látó szeme, hanem inkább valami spirituális ragyogás, glória okán. Nem is csodálkozott, hogy most ő köszörülte meg a torkát, és emelte fel a képet. A nyomozó közelebb lépett.

– A test felső része mellett ez a fekete zsinór egy vezeték, ugye? – kérdezte Mihály lassan.

– Igen – bólintott a nyomozó, és érezte, kiszárad a torka, mert hamarosan megkapja, amiért jött. Mihály Györgyre nézett, majd Norbertre. Utóbbi bólintott: – A számítógép tápkábele?

– Igen – ismerte el a nyomozó.

– Ki van húzva – jegyezte meg György.

– Igen – ismételte a szót a nyomozó. – Azt feltételezzük, a haldokló kúszni-mászni próbált a padlón. A felső része legalábbis. Ösztönös menekülési kényszer, benne van minden sokkot kapott áldozatban. És közben belekapaszkodott a vezetékbe, mintegy azon húzta magát a fal felé.

– És eközben véletlenül kirántotta a vezetéket a dugaljból – vette át a szót Mihály.

– Valószínűleg – ismerte el a nyomozó.

Mihály megcsóválta a fejét: – Nem véletlen volt – letette a fényképet a többi mellé. – A megoldás ott volt önök előtt, de képtelenek elfogadni. És bármennyire is egyértelmű, nem fogják tudni használni. Törődjön bele, hogy ez egy megoldatlan bűnügy.

A nyomozó hátrébb lépett, arcán zavar aztán némi pír ömlött el, majd tehetetlenül széttárta karját: – Ha megkérem önöket, elmondanák nekem, mire jutottak?

A három öreg összenézett, fürkésző, kutató tekintetek kapcsolódtak egybe, majd György volt az, aki feltette a kérdést: – Ismeri maga Canterbury Szent Anzelm istenérvét?

A nyomozó láthatóan összezavarodott e hirtelen váltás miatt, homlokát ráncolva kutatott emlékeiben: – Valami rémlik…

Norbert bólintott: – Anzelm azt mondja, isten elképzelhető, mint a lehető legnagyobb, legtökéletesebb lény. És ha valami a lehető és legnagyobb, akkor az lehetetlen, hogy csak elménkben létezzen, hisz a képzeletbeli dolgoknál a valóságos, kézzelfogható dolgok még tökéletesebbek. Istennek tehát léteznie kell – különben nem ő a legtökéletesebb valami.

Kivártak, de a nyomozó nem sokáig bírta: – Vagyis? – kérdezte szinte félénken.

– Ez a Kávássy valószínűleg egy fenomén volt – szögezte le György segítőkészen. – Talán nem ösztönös tehetség. Talán rengeteget gyakorolt. De végül megcsinálta, ellentétben a Pestis hősével – neki sikerült.

– Mi? – értetlenkedett a nyomozó.

– Leírta a tökéletes szörnyeteget – adta meg a választ Mihály. Kis csönd állt be, csak az eső törte meg, makacsul jelezve a köröttük lévő világ valódi törvényszerűségeit. Mihály végül így folytatta: – Azon az estén megalkotta a leírás végső verzióját, az ultima textust. Befejezte azt, amivel annyi ideig próbálkozott, megalkotta a horror irodalom tökéletes fenevadát.

– De…– kezdte volna a nyomozó, ám ekkor György így folytatta: – De lehet-e tökéletes valami, ami csupán az elmében létezik? Abban a pillanatban, hogy elkészült a szöveggel, rászabadította a szörny alakját a világunkra, nagyjából úgy, ahogy Isten képét is megalkották hatezer évvel ezelőtt.

– És…– akarta folytatni a nyomozó, ám most Norbert vágott közbe: – És mi a tökéletesség maga, ha nem a létezés? A szörnyeteg ideája olyan jól sikerült, hogy helyet követelt a valóságban. Materializálódott. Megjelent ott, és akkor, a szobában, előbb mint gondolat, árny, kísértet, majd mind erőteljesebben, teret és fizikai tartamot nyerve, végül a maga valójában és teljességében ragyogott, akár egy negatív isten a holtra vált író előtt, akinek nem volt ideje menekülni.

– Így a szörny végzett vele – ismerte el a nyomozó döbbenten.

– Igen. De ő is végzett teremtményével – jegyezte meg szomorúan, szinte sajnálkozva Mihály.

– Hogyan? – kérdezte a nyomozó, majd a fényképre pillantott: – A vezeték. – Odaugrott a képhez, felkapta. A három öreg hagyta, hogy kimondja: – Nem menekült. Nem azért kapaszkodott a vezetékbe. Hanem hogy kihúzza a számítógépet az elektromos hálózatból. Valószínűleg nem mentette el a szöveget. Talán nem futott le automatikus mentés, talán ki volt kapcsolva. És ő tudta ezt. Utolsó erejével áramtalanította a gépet.

– És ezzel törölte a szöveget, ami leírta teremtményét – fejezte be Mihály. – A szörny kitörlődött nemcsak a világunkból, hanem a gépből is. Hála istennek.

A nyomozó pár másodpercig még állt, a fényképet bámulva, majd a három, őt figyelő öregre nézett. Aztán felsóhajtott, és elkezdte a táskájába pakolni a képeket: – Ezt valóban nem adhatom elő odabenn.

Mihály megvonta vállát: – Attól az igazság még nem változik.

– Ez fikció – mondott ellent a nyomozó. – Maguk nem tudnak semmit se bizonyítani.

– De maga tudna – jegyezte meg csöndesen György. – Manapság már vannak programok, melyekkel vissza lehet állítani a számítógép törölt adatállományát.

– Miért nem próbálja meg? – kérdezte gúnyosan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte a lencséket zsebkendőjével.

A nyomozó összezárta a táskáját, és felegyenesedett. – Köszönöm a segítséget. Ismét –mondta, majd intett, és eltűnt a könyvespolcok közt.

A hármas kivárt, míg eltávolodik, aztán György feltette a kérdést: – Hol is tartottunk?

– Tisztáztuk, hogy Leonardo, az arc sajátos grimasza alapján bürökkel mérgezte meg Giocondát – szögezte le Norbert.

Mihály felsóhajtott: – Már csak az indíték hiányzik. Feltéve, hogy nem maga a kép az indíték.

Ezen mind a hárman eltűnődtek.

vége

 

Szólj hozzá!
2018. november 26. 18:20 - Valmont

Valaki be akar jönni

lampa.jpg

Ez az írás elég sok helyről táplálkozik, ezeket már csak azért se sorolnám fel, mivel nagyon gyorsan lelőném a csattanót. Talán írtam már itt, hogy kisgyermekként mindig attól féltem, hogy valami bejön a házunkba, nagyanyáméknál is, de főképp az új házban, az erdő mellett, amit a szüleim építtettek. Ez a képzelt támadás - mert az volt, nem besurranás, lopakodás -, hangos és agresszív volt, meglepett minket, családtagokat, akik a tévé kékje előtt ültünk a nyolcvanas évek közepén. Valószínűleg nagyon szorongásos gyerek voltam, nyilván ezek az írások segítenek abban, hogy feldolgozzam a korai évek indokolatlan rettegésemlékeit.

Az éjszaki félelmek most inkább már csak a családtagok sorsa iránt érzett fölösleges aggodalom formájában törnek rám (például aggódom, mi lesz a lányommal, ha megöregszik, ha nagyon öreg lesz), bár tény, hogy valamelyik éjjel a Buster Scrugg balladáját megnézve lepett meg heves szívdobogás és szorongás - valamiért nagyon erős hatást gyakorolt rám az antológia. 

Egyébként most Wallace és Végtelen tréfa van minden este. Vannak eszméletlenül jól megírt - vagy inkább érdekes - részei, és vannak oldalak, tucatnyi oldal, melyeket nem tudok hova tenni, noha elértem a bűvös 162.-et is...

 

Éjszakai kopogtatók

 

Az anyja ott állt az előszoba közepén és a bejárati ajtó fehérjét bámulta. Nem gyújtott villanyt, de az utcai lámpák pont elég fényt szórtak be a két oldalsó ablakon ahhoz, hogy lásson, és hogy ő is látszódjon, amint egy kísértet, lassan hátrál, el az ajtótól, a lépcső felé. A lánya a lépcsőfordulóban állt, és dühösen, aggódva, szomorúan, zavartan, kétségbeesetten leste anyja törékeny, öregasszonyos alakját, a rákjárását, a kopott, férfi által talán nem is érintett hálóruha libbenését. – Mit csinálsz anya? – kérdezte végül szelíden, immár ki tudja hányadszor az elmúlt évben.

A nő, ez az öregasszony, aki hajdan az ő kedves, mosolygós és elegáns anyja volt, aki bankban dolgozott, esténként Rameau-t hallgatott, és az asztalnál ragaszkodott a halkés használatához, megpördült, és felbámult rá. Kócos, szétálló haja glóriát varázsolt arca köré. Még a félhomályban is látszódott, könnytől csillog a szeme.

− Valaki be akart jönni – suttogta, majd vissza is fordult az ajtó felé, mintha a tekintetével távol tudná tartani a háztól az idegent.

A lány felsóhajtott, leereszkedett a forduló felső lépcsőfokára, leült, és átkarolta térdét hosszú, vékony karjaival, e férfit még nem ölelt tagokkal, aztán csak ringatta magát, hogy megnyugodjon, és hagyta, hogy kívülről lássa magukat, mintegy objektíven, mintegy eltávolodva ettől a rémes anya-lánya kapcsolattól.

Látta a házat a meredek utca végén, a domb tetején, mögötte már csak a telepített fenyves zöldje, fölötte, az égre ragasztva a hold sárga korongja, ami az imént, mikor felriadt hideg ágyában, az arcába tűzött. Látta a házat, mely fehéren, sötét ablakaival úgy magasodott az utca végén, akár egy őrtorony, és az is volt, az anyja ép elméjét védték benne az éjszaka árnyai ellen. Hallotta, hogy köröttük néma minden, szél nem kél, most kutya sem ugat, autó zaja nem hallatszik, a csönd vastag takaróként telepszik a dimbes-dombos tájra. Éjféli óra volt, sötét november, mikor kint már majdnem fagyba hajlik a hőmérséklet, idebenn a falak még őrzik a nyár emlékét.

Megborongott, mert igazából fázott, hideg volt a házban.

− Anya, van itt fűtés? – kérdezte akaratlanul is olyan halkan, ahogy az imént a másik beszélt. Az vissza se fordulva válaszolt: − Nem tudom, ha nem tekerted fel, akkor nincs.

A lány bólintott, s közben elhúzta a száját, mert erre a válaszra számított. Tudta, ha elkezdődik az éjszaki műsor, akkor anyja ilyen rideg lesz, ilyen közömbös és érzékelte, nem érdekli semmi, azon kívül, ami ott várakozik az ajtón túl, és be akar jönni a házba.

− Figyelj – vett erőt magán, és még jobban összegömbölyödött ültében −, szerintem szokás szerint csak képzelődtél. Nem akar bejönni senki – szögezte le higgadtan, és a fejében lévő pszichiáter vagy pszichológus (sosem tudta, melyiknek mi a feladata), elégedetten bólintott. A lány az utóbbi időben ezt a képzeletbeli orvost hívta segítségül az anyja mind jobban elhatalmasodó őrülete ellen. Nagyjából Robin Willimasre hasonlított abból az Oscar-díjas filmből, de maszkulinabbnak tűnt, főképp az arca. „Használjon racionális érvelést” tanácsolja most a férfi, a dolgozószobája tölgyfa asztala mögött ülve, és a lány megköszörülte torkát, néma köszönetet mondott, majd így szólt: − Miért próbálgatná valaki a zárat, ha be akarna jönni? Ki olyan hülye, hogy ha be akar törni egy házba, akkor jó hangosan felhívja magára a figyelmet? Legutóbb is…− az anyja megpördült, és tekintete most nem nedves és csillogó, hanem kemény és fekete volt, akár a kígyóé: − Ne – sziszegte. – Megbeszéltük, nem hozzuk szóba Azt.

A lány megállt a ringatódzásban, majd lassan kiengedte tagjait, ezeket a nagyara nőt, esetlen kamasz karokat és lábakat, és hagyta, hogy a hideg beléjük kússzon. – Jó, de akkor is – mondta aztán, erőt véve magán. – A rablók nem így viselkednek.

− Ez nem rabló – csóválta fejét az anyja, majd fellépdelt a lépcsőn, és leroskadt a lánya mellé. Az ajtót bámulta, nem vette le róla a tekintetét. – Ez azt akarja, hogy tudjuk, hogy itt van. Azt akarja, hogy féljünk. Hogy megértsük, bármikor bejöhet értünk – sorolta elkeseredetten.

A lány kinyúlt, és megfogta anyja lecsüngő bal kezét. Nedves volt az izzadtságtól. Fejében a pszichológus hátradől kényelmes karosszékében, és meggyújtja pipáját. Nem, az túl nagyapás, inkább szivarját. „Hasson az anyai ösztöneire. A kötelességére” tanácsolja hunyorogva a lánynak. Ravaszul elmosolyodik, és kötött, norvég mintás pulóverére teszi szőrös kezét. A szíve fölé. „Az anyai szív soha nem áll meg”.

A lány egy határozott mozdulattal felállt, majd szembefordult anyjával, lenézett rá, szigorúan, mintha ő lenne a szülő: − Le kellene feküdnünk. Holnap korán kelünk. Dolgunk van.

Ez persze annyira nem volt igaz. Jó egy éve alig mozdultak ki a házból. Az anyja képtelen volt kilépni az ajtón. Agorafóbia, a lány ezt olvasta néhai édesapja valamelyik orvosi lexikonjában. Viszolygás az üres terektől. Mániás depresszióval és elemi erejű rettegéssel, halálfélelemmel kombinálva. A legrosszabb elegy, vagyis a legjobb, ha valaki szeret saját otthonának foglya lenni. A lány pedig egyszerűen nem tehetett mást, maradt az anyjával, otthonról tanult, mivel a teljesen összeroppant nőnek felügyeltre, gondoskodásra volt szüksége. Az anyja elvesztette érdeklődését a hétköznapi dolgok iránt. Képes volt hónapokig ugyanban a ruhában lenni. Tulajdonképp a hálóruhája, ez a fehér rongy lett az egyetlen öltözéke. Nem főzött. A konyha edényei szépen elmosva vártak sorukra, mindhiába. Nem takarított. A lakás sarkaiban megbújó porcsomók anyja életkudarcának szimbólumaivá lettek. A lány nemrég, a tavalyi évben tanult a szimbólumokról. Lassan el kellene kezdenie készülnie az érettségire, de ő anyja őrületének a foglya lett, így a hegyen álló vár, az elátkozott ház foglya lett, ahol kísért a múlt, az az éjszaka, amikor.

− Nincs semmi dolgunk, csak túlélni – jelentette ki az anyja. Hangja keserűséggel és csalódottságtól vibrált. Felpillantott a lányára, arca most egy elmosódott fehér pacnivá változott, a pszichiáter falán vannak ilyen képek a lány fejében: − Ne tarts őrültnek. Tényleg motozott valaki a zárral. Arra ébredtem, hogy zörög valaki a bejárati ajtónál a zárral – bizonygatta.

Az anyja hátul aludt, a konyha melletti vendégszobában, melynek vastag, zárható ajtaja volt.  A lánynak az emeleten, az elhagyott hitvesi háló mellett volt a saját, rossz ízléssel berendezett kamaszszobája. Odafenn tényleg nehezebben hallott volna meg egy ilyen zajt, de.

− De ez akkor se hihető – jelentette ki szilárd meggyőződéssel. – Kétszer ugyanoda nem csap a mennykő – tette hozzá, mire az anyja összerándult, mint akit ostorral, vagy nem is, baseball ütővel csaptak meg. „Miért pont baseball ütővel?” kérdezi jelentőségteljesen a Robin Williams utánérzés, majd  elfordul a pörgő tengelyű foteljében, és kibámul az ablakon.

− Megkértelek rá, hogy ne hozd szóba – sóhajtott az anyja. – Erre sem vagy képes értem? Ezt az egyet kértem tőled: hogy ne beszélj arról a dologról.

− Attól, hogy nem beszélünk róla, még létezik – erősködött a lány, aztán befele figyelt ismét, mert a pszichiátere visszafordult felé, és a fejét csóválja „Túl korai” mondja eltúlzottan artikulálva, „Még ne nyúljunk ehhez az eszközhöz. Inkább éljünk a bizonyításos módszerrel”. A lány elértette mit akar, magában, odabent, és a valóságban is bólintott, majd lement pár lépcsőfokot, lassan, óvatosan, mint aki strandon a hideg medence vizébe ereszkedik.

− Jól van, anya – mondta halkan, de határozottan, úgy, hogy a másiknak figyelnie kellett rá, ki kellett szakadnia keserű révedezéséből. – Akkor én most odamegyek ahhoz az ajtóhoz.

Azzal megindult, lépett még hármat, és már a földszinten van, a puha szőnyegen. Jobbra tőle a tükörrel kombinált falifogas. A tükörben egy szürke pizsamás árny – önmaga vicces lenyomata. Hosszú, hollófekete haj, majdnem csinos, de nagyon fáradt és nagyon sápadt arc, vékony és sovány alak a szövet alatt, apró, épp hogy dombordó mellek, lapos fenék. Soha nem szerette ezt a testet. Elszakadt a látványtól, és továbbment. Balra a konyha ajtónyílása, ott is szürke fényben ragyog minden, csak az asztalon, és az ajtófélfán van valami fehér por, mintha penész lenne. Talán már penészedik ház.

− Ne – szólalt meg hirtelen az anyja, nem mert hangosan beszélni, de így is csupa erő és akarat volt az, ami a torkából kijött. Végre benne volt az anyai féltés és talán a szeretet is. A lány megfordult, visszanézett rá. Az anyja már állt, az egyik alsó lépcsőfokon, most tényleg olyan, mint egy kísértet, szinte lebegett a félhomályban. „Ez működik” biztatja a lányt a pszichiáter, „Folytassa”.

Ő pedig visszafordult, és az ajtóra meredt. Még pár lépésre volt tőle. Két oldalt, a két ablak elé húzott szürke függöny szinte majdnem teljesen átengedte a fényt, a kinti lámpák, a hold együttes sugarát, amibe most belépett a lány, a félhomályból a ragyogásba. Úgy érezte, a teste hirtelen áttetszővé vált, a csontjai folyékonnyá olvadtak, de ment tovább, leküzdötte az ingert, hogy visszafusson, és anyja védelmező ölelésébe bújjon, odament az ajtókilincshez, majd kinyúlt, hogy lenyomja.

Ekkor tört rá. Előbb csak egy gombóc volt, majd megnőtt, és vasbilincsként szorult a torkára, és csak nyomta és szűkítette, oly erősen, hogy a lány felnyüszített, hátrakapta a kezét, és hátra is lépett. A marok szorítása a nyakán azonnal alábbhagyott. Felnyúlt, de persze csak a saját hideg, száraz bőrét érintette. „Pszichoszomatikus tünet” nyugtázza a pszichiáter lemondóan, „Úgy látszik, nemcsak az ön anyjával van baj”, széttárja kezét, mint aki nem tud erre mit mondani.

− Velem nincs semmi baj – motyogta a lány, és közben még mindig a torkát és oldalt, a nyakát masszírozta. Hátrafordult. Az anyja figyelte vagy inkább méregette őt, már a lépcső alján állt, a karfába kapaszkodott.

– Látod, nincs itt senki – vetette oda neki a lány.

− Akkor miért nem nyitod ki? Miért nem nézel ki? – kérdezett vissza gonoszul a másik. Erre egyikük sem szólt, csak bámultak egymásra, majd a pszichiáter megköszörüli a torkát „Ez övön aluli volt. Talán itt az ideje, hogy bevessük a nehéztüzérséget.”. A lány egyetértett vele. Elég a könyörületességből, elég ebből a mártírkodásból, a félelemből, az oktalan rettegésből. Érezte, hogy a düh lassan elönti őt, és csak pár másodpercig tartott, míg formába öntötte: − Mert már megfertőztél engem is. Az őrületbe kergetsz ezekkel az éjszakai műsorokkal. Minden este, minden áldott este ugyanaz megy azóta az alkalom óta. Te képtelen vagy túllépni rajta, képtelen vagy elfelejteni, és élni az életed, és ez megmérgez engem is! – csattan fel, mire az anyja nem hátrált, ahogy várta, hanem megindult felé, odarohant hozzá, és átkarolta, vagyis végre úgy viselkedett, mint egy igazi anya. „Ez érdekes” jegyzi meg a pszichiáter.

− Igazad van, kincsem – suttogja az anyja a hátának. – De neked is meg kell érteden engem. Egy betörésen az ember nem tud olyan könnyen túllendülni.

− Egy éve volt anya – jegyezte meg a lány megenyhülve.

− Akkor is, itt van előttem az egész – suttogta az anyja. Míg beszélt, még szorosabban ölelte a lányt. – Ahogy felébredek az éjszaka közepén. Olyan éjszaka volt, mint ez, olyan sötét és néma. És kióvakodom ide, az előtérbe. És meglátom őket, az a két alakot, az egyik a konyhában, a másik már megy felfelé a lépcsőn, feléd, hozzád. És sikítanék, de nem tudok, nem jön ki hang a torkomon, olyan, mint egy rémlom, de tudom, minden sejtem tudja, hogy nem rémálom, ez a valóság, itt vannak, bent vannak a házban.

− Jól van anya, értem – mondja a lány, most már azon a felnőttes, nyugtató hangon, amit az elmúlt egy évben fejlesztett ki. Eltartotta magától a másikat, a szemébe nézett: − De végül sikoltottál, és ezzel megriasztottad őket. És megmentettél minket.

„Helyben vagyunk” mondja a pszichiáter homlokát ráncolva. A lány értetlenül néz rá, de a férfi nem válaszol, feláll, majd kimegy a szobából. A lány felül a pamlagon. Aztán kezére teszi a fülét, hogy ne hallja.

− Nem sikoltottam – csóválta döbbenten a fejét az anyja, talán mert most jött elő az emlék, talán csak most értette meg, mit jelent ez, ám ekkor az ajtó kilincsét valaki erősen lenyomta, amitől megnyikordult, mire a két nő hátra ugrott.

− Látod? – kérdezte az anyja szinte lelkesen. – Igazam volt! Itt vannak!

− Ez nem lehet – nyögte a lány. Egymás mellett álltak, mintha kivégzőosztag előtt várnák a vezényszót, feszesen, mereven, az ajtókilincsre bámulva. – Kétszer nem történhet meg.

− Be van zárva az ajtó! – kiáltotta az anyja, inkább a kint lévő ismeretlennek, mint önmaguknak. – Jobban teszi, ha elmegy! Hallja?

Vártak, figyeltek, és e várakozás meghozta gyümölcsét, a kilincs ismét lenyomódott, mintha valaki megpróbálná ismét, az anyja tényközlésére ellenére, makacsul próbálkozva, hátha sikerül bejutnia a két védtelen nőhöz.

− Kihívtuk a rendőrséget! – kiáltott most az anyja, de ekkor a kilincs már elengedett, visszament eredeti helyére. Fél perc mozdulatlanság után a lány erőt vett magán, elszakadt anyjától, és a bal oldali ablakhoz ment. Tudta, onnan belátni az ajtó előtti teret, az udvart, még az utcát is.

− Ne tedd! – kérte őt az anyja, de nem érdekelte. Most már látni akarta, ki van odakint. Óvatosan elhúzta a függönyt, résnyire és kibámult. És ekkor az üveg berobban mellette. Sikoltva hátraugrott, majd az anyjához rohant, négyéves volt ismét, egy esetlen és rettegő kisgyerek. – Gyere! – ragadta meg a nő a lánya karját, majd vonszolta, rángatta, hátra, a hálószobájába, feltépte a nagy gardrób ajtaját, betolta a lányt, majd bekucorgott ő is mellé, végül behúzta az ajtót, belülről fogva a peremét.

− Itt nem találnak meg – motyogta, és nem nézett a lánya szemébe, de nem is látta volna, mert nagyon sötét volt a szekrényben.

A lány pedig közben visszament a pszichiáter rendelőjébe, visszamenekült, és már fel is állt a pamlagról, körbefordult az üres szobában, majd az asztalhoz lépett. Mindenféle jegyzet hevert hanyag összevisszaságban, egy hamutartó, díszes tollak. A legfelső lap alól egy fekete-fehér fénykép széle lógott ki. A lány kihúzta a fényképet, hogy lássa teljes egészében. A szobája volt rajta. Az ágya. Az ágyban ő maga.

„Igen” mondta  a pszichiáter szomorúan az ajtóból.

 

Erik volt az, aki elsőként kibújt a bokorból, majd jöttek utána a többiek. Nézték a szomszédos házakat, de nem gyulladt fény az ablakok mögött. – Ez durva volt – szögezte le Henrik. – Nem hittem volna, hogy meg mered csinálni.

Erik megvonta vállát: − Csak egy ablak. Nem nagy ügy. Most már szabad az út befelé.

Négyen voltak. Négy fiú, akik imádtak félni. Odasétáltak a törött ablakhoz, Norbert belesett rajta, Henrik pedig megpróbálta még egyszer a bejárati ajtót. Zárva volt.

− Nos, bemegyünk? – kérdezte Erik az ablakpárkányba szorult üvegdarabokat feszegetve.

Ő volt a legbátrabb négyük közül. Az elmúlt hónapokban, mióta feljártak a házhoz, mindig ő vezet a csapatot. Először csak körbeszimatolták az épületet. Benéztek az ablakokon. Figyelték a szomszédokat. Mikor fekszenek, mikor érnek haza. Aztán mind közelebb jöttek az épülethez, és elkezdték próbálgatni az ajtókat elől-hátul. Igazából önmagukat próbálgatták, a saját bátorságuk tesztje volt ez. Az egész rém izgalmasan telt: felkelni a megbeszélt kései órában, kiszökni a szülői házból, összegyűlni a futballpályánál, majd eljönni a házhoz, a kis utca végében, és csinálni ezeket a fura dolgokat.

Erik megtisztította a deszkát, rátenyerelt, átlendült, és már bent is volt. A többiek némán követték, lábuk alatt csikorgott az üveg. Érzeték, az elmúlt hónapok minden egyes éjszakai akciója ide vezetett, ehhez a végponthoz. István ki is mondta: − Ez nagyon jó.

− Ja, az – nyugtázta Erik, és előre ment, majd jobbra, a konyhába. Norbert végigsimított a konyhaajtó keretén: − Még itt maradt a rendőrségi helyszínelők anyaga – mosolygott elégedetten.

− De legalább felmostak – jelentette ki komoran Erik, és megállt a konyaasztal mellett, majd lenézett a padlóra: − Itt minden csupa vér volt. El tudjátok képzelni, mit művel egy ember fejével egy baseballütő?

A másik három borzongva próbálta elképzelni. Kis hatásszünet után Erik megindult: − Menjünk fel.

Ő volt a legtájékozottabb közülük. Mindent elolvasott az ügyről, beleásta magát, mintha egy irodalom esszére készülne belőle. Ő találta ki az egészet, hogy kémleljék ki a házat, tegyék próbára egyenként a bátorságukat, lenyomva a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, mert Erik szerint, ha valaki lenyomja a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, azzal képes megidézni a házban élő szellemeket, persze ez csak egy gyerekes hülyeség volt, de annyira jó érzés volt átmenni az udvaron, a sötétben odaóvakodni az ajtóhoz, miközben úgy tűnt, a házból figyelik őket.

− Ez volt a csaj szobája – mutatta az utat Erik, majd hirtelen mind ott voltak, bent a szűk kis helyiségben. Erik már jól ismerte a szobát, egy szenzációhajhász bulvárlap megszerezte és lehozta a fekete-fehér képet, amit a helyszínelők csináltak benne. A szokásos lányos dolgok voltak mindenhol, piperedolgok a kis asztalon, újságok és puhafedeles regények a padlón, poszterek fiúcsapatokról a falon. Az ágy szépen bevetve. Erik leült rá, végigsimított rajta: − Aludt – vészjóslóan felnézett a másik háromra, majd hátradőlt, elfeküdt a paplanon. – A másik, vagyis nem a baseballütős végezhetett vele. Megfojtotta. Valószínűleg arra ébredt, hogy a gyilkosa ott van rajta − már semmit nem tudott tenni.

Norbert felemelt egy képet a fehér komódról: − Pedig nem volt rossz csaj. – Mind a képet nézték, kivéve Eriket, aki a plafont bámulta fektében. Már jó párszor látta a híranyagokban a lány képét. Majd hirtelen felült, felállt, és kisétált a lépcsőhöz. A fiúk követték. – Nem érzitek? – suttogta Erik. – Talán még itt vannak. A szellemük továbbra is itt él, idebenn, nem tudnak elszakadni e helytől. Talán most is odalent vannak, valahol, elbújva és rettegve attól, ami történt velük. Ti nem érzitek a jelenlétüket?

A többiek egymásra néztek, nem tudták, a másik szórakozik velük, avagy komolyan kérdezi. A ház némán és sötéten vette körül őket, akár egy börtön, ott feszültek falai az éjszakában, és a fiúk nem éreztek semmit.

A hallgatásuk miatt Erik úgy vélte, itt az idő, hogy emelje a tétet: − Keressük meg őket! Ki mer benézni a szekrényekbe? 

vége

Szólj hozzá!
2018. január 20. 13:52 - Valmont

Párhuzamos világok titkai

atjaro.jpg

Karl Ove Knausgard új könyvében olvastam a szülést leíró részt, amikor eszembe jutott egy éjszaka, amikor nem sokkal azután, hogy az újszülött lányomat hazahoztuk a kórházból, és végre elaludt, azt mondtam a feleségemnek, hogy ez az ember fog minket eltemetni. És ennek a megrendítő és bensőséges, de mégis furcsa felismerésnek az emléke magával hozta egy üres kórházi ágy képét, egy nő alakját, aki épp elveszített valakit, és aztán jött az, hogy mi történik azután, miképp lehetséges a lehetetlen, de itt meg talán egy méltatlanul alábecsült film volt a segítségemre. Nagyjából így, ezekből született meg a történet.

 

Új élet

 

Az üres ágy mellett egy félig üres pohár narancslé állt. Benne a szívószál, amivel itatta az utolsó napokban. Az öntudatlanság rohamai közt. A nő megállt a kisszekrény előtt, kihúzta fiókját. A jegyzetek, a féltve őrzött bőrkötéses irat mellett ott csillogott a férje gyűrűje. Ahogy tenyerén latolgatta, még érezni vélte a test melegét. Megremegett, ismét elöntötte őt a zokogás görcse, de vett egy mély levegőt. Belelapozott a füzetbe.

– A világunk nem egyedülálló csoda – mondta a férje azon a szürke délutánon. Egy pohár bor volt a kezében. Az erdőre néző nagy ablak előtti díványon ült. A nő a szoba túloldalán vasalt, és figyelmesen hallgatta. – A világunk csak egy lehetséges konstrukció, mely másképp is felépülhetne. Tulajdonképpen önmagát építi fel, a létezése önproduktív, ahogy a többi, hozzá végletekig hasonlító – de némiképp mégis különböző – világoké is. És köztük vannak ezek a tartóoszlopok, amiket sejtésként húrelméletében Wallis is felvet a tanulmányában, s melyeket én – azt hiszem – most már sikerrel tudok azonosítani. Ezek nem is annyira fizikai oszlopok, hanem üreges terek, síkok, metszéspontok, ahol az egyes világok egymásba érnek, és ide-oda lehet lépegetni bennük és köztük.

– Anya, ugye bátor vagyok? – kérdezte a férfi az utolsó előtt éjszakán tőle. A nő ott ült ágya mellett, fogta a kezét, néha egy nedves ronggyal megtörölte a homlokát.  A férfi azokban az időkben már igen sokszor nagyon messze járt. Visszatért gyermekkorába, fiatalkorába, néha csecsemőként összegömbölyödött. De legalább nem voltak fájdalmai ezekben a periódusokban, így a nő hálás volt az álmoknak. Akkor, amikor ezekben a világokban járt, nem jajongott. Néha az álomtájak vele jöttek az ébredés után is. Néha órákig az anyjának vélte a feleségét. – Az vagy, drágám – megsimította a sárga, koponyára hasonlító arcot. A bőr pergamenszerűen feszült a járomcsonton. A haja nagyrészt kihullott a kezelésektől. A szeme egy sötét folt volt, mélyen, benn a húsban. – Nagyon bátor.

– Világok tucatjai, melyek egymástól elkülönülve, egymással soha nem találkozva léteznek – magyarázta a férje, majd belekortyolt a kávéjába. Kint voltak a teraszon, és a párálló erdőt nézték. A nő egy tálban a férfi által szedett gombát tisztogatta. – Pontosabban egy-egy pontban találkoznak csak, a tartóoszlopokban, a metszéspontokban. Kiírtam magam a tudományos életből, mikor elkezdtem kutatni ezeket a helyeket. A szakma bolondnak tartott. A tanulmányaimat nem publikálták, irodalomnak vélték – nem volt keserűség a hangjában inkább ténymegállapításnak hangzott. Nem nézett a nőre, aki letette a tálat, és odament hozzá. Átkarolta, és megcsókolt a nyakát. – Nem hibáztatom őket – folytatta a férje. – Én is így tennék a helyükben. Hihetetlennek tűnik, hogy ezek a helyek végig itt voltak a szemünk előtt.  Többnyire a bolygó felszínén. Többnyire. – A férfi ellépett tőle, és a maradék kávét a paradicsompalántákra löttyintette, mintha egy isteneknek szóló felajánlás lenne.

Az utolsó reggel a nő elszunnyadt az ágy mellett. Arra riadt, hogy a férje bámulja őt. Ezúttal tiszta volt a tekintete, itt volt, teljes egészében jelen volt. – Meg fogok halni – jelentette ki fakó hangon. A nő felnyögött, majd leroskadt az ágy mellé, a hideg padlóra, és átkulcsolta a takaró alatti hegyes, összeaszott testet. – Dehogy fogsz, drágám – suttogta a fertőtlenítőszagú szövetbe, amely alól kiérezte a bomlás páráit. A férfi végigsimított a nő haján, majd álla alá akasztva ujját, felemelte fejét. Tekintetük találkozott. – Elmondom, mit kell tenned, ha halott leszek – szólt a férfi. A nő hallgatott, és a férje elmondott mindent. Mikor végzett, a nő hátrált egy kicsit, a padlón csúszva, mint egy gyerek, és fejét rázta: – Erre nem leszek képes. Még ha igaz is amit... – De a férfi tiltón felemelte kezét: – Igaz – mondta minden erejét összeszedve. – Minden igaz. És ez az egyetlen esélyed egy új életre – nyögte felemelkedve. Válla rázkódott az erőfeszítéstől: – Meg kell tenned. Könnyebb lesz, mint gondolod. Majd meglátod, miért. Meglátod majd az erdőben… – nem tudta befejezni, mert kifogyott a levegőből. Lehunyta szemét, összpontosított, befelé figyelt, arra, ami közeleg. – Vedd ki a jegyzeteimet a fiókból – suttogta nagy sokára.

– Néhány helyet az emberiség öntudatlanul is azonosított számomra – magyarázta a férje, miközben kitöltötte a vendégeknek a bort. – A metszéspontok, már ahogy én nevezem a világok közti átjárókat, feltűnnek a történeti hagyományokban, szent iratokban és egyéb dokumentumokban – visszaült helyére, majd felemelte poharát, megforgatta benne a vörösbort. Tányérján párolgott a marhasült. A többiek már nekiláttak. Villa és kés csörrent, megtörve a csöndet. – Buddha álma. A Jelenések könyve. Vagy Dante bolyongása a sötétlő, nagy erdőben – a villára szúrt hússzelettel kifelé intett az alkonyi vörösben fürdő fákra. – A pokoljárók az írországi barlangokban. Ha az átjáró, a metszéspont a levegőben van, akkor eszünkbe juthat a Bermuda-háromszög rejtélye. Mert egyértelmű, hogy egy nagy sebességgel haladó jármű nem fog visszatalálni a kapun, ugye? – felnézett tányérjából, de a többiek az ételre szegezték pillantásukat. A nő végül megkönyörült rajta, és karjára tette a kezét: – Bizonyára így van, drágám.

– Ki kell takarítunk a szobát – törte meg a csendet mögötte egy hang. Idős, nagydarab asszony állt az ajtóban. – Persze – mondta a nő, majd magához szorította a jegyzetfüzetet, és kiment a folyosóra. Ez pillanatra visszanézett az ágyra, mellette a félig teli pohárra, majd dacosan elindult. A nővérpultnál megállították: – Kérem, ne feledjen el nyilatkozni, hogy mi legyen a férje testével, mert…– kezdte volna a fiatal gyakornok, de a nő meg sem állt, úgy mondta: – Égessék el. – Átvágott az előtéren, ahol szomorú emberek álldogáltak csomókban. Kiment az épületből. A járdán nővérek cigarettáztak. Némelyiket ismerte az elmúlt hetekből. Rájuk se nézve a parkolóhoz sietett, beszállt a kocsiba. A motor felbőgött, ahogy az autó kivágott az útra. Tövig nyomta a gázt, és észvesztő tempóban sorolt be a főút forgalmába. A lehajtónál csikorogtak a kerekek. Itt, a házukhoz vezető alsóbbrendű úton még gyorsabban tudott menni. Csak amikor elért az erdő széléhez, akkor nyugodott meg. Leállt az út szélére, és kiszállt az autóból. Aztán felütötte a jegyzetfüzetet, megkereste benne a térképet, és sokáig bámulta.

– Nemsokára itt lesz. Tudja, a férjem állandóan az erdőt járja – szabadkozott a nő, és még töltött egy kis limonádét az újságírónak. Bent ültek a konyhában, ahonnan épp hogy látni lehetett a fákat. – Igazi természetimádó. Mindig hoz gombát, szamócát, csipkét, aminek szezonja van. Direkt az erdő miatt építettük ide a házunkat. – A férfi ivott egy kortyot, majd írt valamit az ölében csillogó laptopba. – Alig találtam meg a földutat – mondta vidáman. – Jól elbújtak a világ elől. Akárcsak a férje a tudományos élet elől. Pedig valaha nagy reménységnek tartották – mondta egyre csöndesedő hangon. A nő szeme összeszűkült, akár egy ugrásra kész macskáé, de a másik ezt nem látta. A képernyőn nézett valamit: – Annak idején a továbbfejlesztett húrelmélettel kezdett el foglalkozni. De aztán jött ez a…– a férfi végre felpillantott, és észlelte, milyen feszült a másik: – Bocsásson meg, nem akartam megbántani. – A nőbe ekkor eltört valami, talán mert az újságíró annyira őszintének tűnt. A kezébe temette arcát, és felzokogott: – Senki nem hisz neki. Mindenki bolondnak tartja.

Eshetett az éjjel, az aljnövényzet csöpögött a nedvességtől. A cipője minduntalan beleakadt a puha avarba, azért levette. Csipkebokrokat és kökénybokrokat kerülgetett. Indák kapaszkodtak hajába. Akaratos ágak marasztalták. A félhomályban alig látta a papíron lévő kusza rajzot. Végül mégis megtalálta az első jelet. A férje keze nyomát. Egy véset volt a tölgyfa oldalán, baltával vájt V betű. Ezt kellett követnie.

Azon a napon ő ment el bevásárolni az autóval. Az úton hazafelé azon tűnődött, mi lesz, mikor az örökség, melyből a házat építették, s melyből évek óta életek háborítatlanul az erdő közepén, egyszer csak elfogy. Arra gondolt, visszamehetne tanítani. Nem remélte, hogy a férje valaha is aktív kereső lesz. Befordult a ház előtti murvás kis udvarra, és azonnal meglátta a testet. A fűben feküdt, az erdő szélén. Kitépte magát a biztonsági öv szorításból, majd a férjéhez rohant. Mindene rázkódott. Ez volt az első roham. Akkor még nem tudták, milyen sok lesz még.

Kibukkant a fák közül a ház előtti üres térre, és megtorpant. Elengedte cipőit, hagyta a földre hullani őket. Nem keltettek zajt. Így a paradicsomágyásnál tevékenykedő, neki háttal guggoló nő nem vette észre őt. Óvatosan megközelítette, akár egy macska az ugráló verebet. Egyáltalán nem érzett semmit, ahogy az ismerős testre pillantott. Szerencsére az arcot nem látta. Akkor sem érzett semmit, amikor megragadta a nyakat hátulról. Aztán csak szorította, minden erejével, pokoli elszántsággal.

– Ha pontosan követed a jeleimet, a V betűket a fákon, akkor minden rendben lesz – magyarázta rekedten a férje, még mindig lehunyt szemmel. – Akkor pontosan át fogsz haladni rajta. – A nő az ölében tartott jegyzetfüzetre pillantott. A térkép zavarosnak tűnt, mintha egy részeg rajzolta volna. Úgy vélte, a férje már a betegség előrehaladtával készítette, amikor a finomabb munkát végző izmok kezdték őt cserben hagyni. – És aztán a jelek átvezetnek oda, ahova el kell jutnod. A többi a te dolgod lesz – folytatta a férfi szomorúan – Rád bízom, hogy csinálod.

Meglepően könnyű volt a test. Behúzta a fák közé, majd a ház mögötti fészerhez lopódzott. A lakatban benne volt a kulcs. Kiválasztotta a legkisebb ásót, aztán visszament a halotthoz. A bal karjánál fogva kezdte húzni. Mintha valami elejtett zsákmány lenne. Ismét a jeleket követte, de most visszafelé haladva, távolodva a háztól.  Hirtelen kívülről látta magát, ahogy a szoknyájában, fehér pulóverében áttör a rengetegen. Egy halottat vonszolva. Az ásóra támaszkodva. Mikor elhagyta a harmadik jelet is, megállt, és ásni kezdett. Bent volt az erdő mélyén, egy nagyobb tisztás szélén, ami alkalmasnak tűnt. A föld porhanyós volt és gombaillatú. Pár perc után az ásója valami keménybe ütközött.

– Gondolod, hogy véletlenül vásároltam meg azt a telket ott az erdő közepén? – suttogta férj a kórházi ágyban. Összeaszott testében mindentudó öregembernek tűnt. A bőr lötyögött az álla alatt, miközben beszélt. – Nemcsak a történeti és vallásos emlékekben kutattam a metszéspontokat. Számoltam is. És megtaláltam a sajátomat. Amiről rajtam kívül senkinek nincs tudomása. A tizenkét átjáró közül az egyiket. Kint van, a házunk melletti erdőben, drágám.

Mikor végzett, felvette a farmer kezeslábast, amit a halottról húzott le. Visszavánszorgott a házhoz, és elrakta az ásót a helyére. Három paradicsomtő még gyomos maradt. Kiszedte a fűszálakat, és meg is locsolta a palántákat. Ahogy felegyenesedett, megérezte a másik tekintetét. A férje ott állt a teraszon, kezében egy pohár kávéval, és őt bámulta. Csak egy boxeralsót viselt, a zuhanyzás cseppjei még csillogtak bőrén. Teste ép volt, erős és egészséges.

– Ne hidd, hogy rossz dolgot követsz el – kérte a férje, majd felköhögött. – Mind ezt tennénk, éljünk bármelyik világban is – tette hozzá keserűen. – Majd meglátod – ezután lehúzta a gyűrűjét, és a fiókba ejtette, majd ismét lehunyta szemét. Mindketten tudták, közeleg az utolsó roham.

A nő felment a teraszra, és hozzásimult a jól ismert testhez, hogy érezze melegét. – Korán keltél – mondta neki a férje. A hangja mintha kicsit mélyebb lett volna. – Korán – válaszolt a nő csöndesen. Eszébe jutott a sír, amiben – miközben ásta – megtalálta a másik testet, és aztán az, hogy amikor arrébb kezdett ásni, akkor is talált egy testet. És a hisztérikus nevetése, mikor a földbe szurkált azon a tisztáson az imént, egy órája, és az ásó mindenhol húsba vagy koponyába ütközött. Aztán kisöpörte az emléket magából, és felmosolyogott a másikra: – De végeztem. És most már csak a tiéd vagyok.

vége 

Szólj hozzá!
2015. augusztus 25. 22:04 - Valmont

Vízválasztó

vizvalaszto.jpg

 

Stixszel és egy ikonikus helyszínnel folytatódik. A tehetségtelen költő karaktere a kisvárosokban ragadt magyar értelmiség allegóriája. A Vízválasztó pedig egy valóban létező hely - lásd a képet -, és nagyon összetett érzéseket kelt bennem a mai napig. Egyrészt szeretek minden vizet, tavat, folyót, bányatavat  - ha lehet, belemegyek bármelyikbe és úszom, míg a tüdőm bírja. Ám itt soha nem úsznék, és valóban olyan hely, ahogy a történetben leírtam, és benne van a késő Kádár-rendszer, a korai kilencvenes évek nyomorúsága: horgásztanyák, régi, rossz autók, fanatikus, mogorva horgászok, döglött halak, mohás, otromba betonelemek - valamiért nagyon lehangoló az összkép, ha ott vagy. Hétvégi bográcsozás, Kőbányai, Szofi, Jó ebédhez szól a nóta. A gyárból eredő barátságok, a szakik, a "mindent magunknak megszerelünk" hozzáállás, a toldozott-foldozott dolgok, a műhelyből hazalopott dolgok, az újrahasznosított eszközök, a szárítóra kiteregetett műanyag zacskók világa.

Persze ez a történet nem a Vízválasztóról szól. Hanem egy nagyon furcsa gyerekről. 

 

Három nővér

 

Hárman voltak: a folyton izgő-mozgó kiskukac, a nyolcéves Anna, Stella a nagylány, aki tizenhét múlt és a középső, akihez Stixet szerződtették, Mariann, a hatodikos. Nem ment neki a magyar, és Stix apját ismerte a nővérek apja, és tudták róla, hogy azon a nyáron vették fel a tanárképzőbe magyar-orosz szakra, szóval adta magát, hogy korrepetálja a gyereket pár alakalommal.

Stixnek persze nem fűlött a foga hozzá, akkoriban, azon a nyáron kezdte el komolyabban feldolgozni Sweedenborgot (noha szíve mélyén tudta, sose fog túljutni a „Menny és Pokol” első ötven oldalán), és miközben a városi könyvtárban jegyzetelgetett, titokban egy idősödő, vörös könyvtárosnőt lesett, aki folyton túl rövid szoknyában mászkált a polcok közt…de az apai kérésnek ebben a korban nehéz ellenállni. Pénzt nem kapott a korrepetálásért, csak ígéretet, hogy fizetik a jogsiját augusztusban.

Stix akkoriban magas, vékony, pattanásos fiatalember volt, haját megnövesztette, és hiúsági okokból nem hordta szemüvegét, amitől folyton hunyorogott. Volt benne valami esetlen felsőbbrendűség tudat, talán azért, mert nagyrészt már mindent elolvasott, amit el kell olvasni, vagy azért, mert azt gondolta, hogy előbb-utóbb az írásaiból fog megélni.

Nehezen barátkozott, de a lányokkal könnyen megtalálta a hangot. Az első reggelen is, mikor kiment hozzájuk a Vízválasztóhoz a kemping kerékpárjával, már a part menti házacskához vezető ösvényen félórás beszélgetésbe elegyedett Stellával. Azonnal tudta, esélye sincs a lánynál – olyan csaj volt, akit Stix magában csak „nagyvilági”-nak nevezett, akinek a barátja nyugati autóval jár, és aki Pestre szokott járni vásárolni a Levi’s boltba, hogy után megegyen egy sajtburgert a Váci utcában. Szőke haját hátrafogta sétálómagnójának fülhallgatója, combhajlatig levágott farmert, feszülő hófehér pólót viselt, így ment a közeli kisboltba, és olyan hercegnői módon, de mégis közvetlenül és kedvesen kezelte a lángoló arcú fiút, hogy az mindenhova nézett, csak a pólót feszítő melleire nem.

– A húgaim még alszanak – mutatott a házacska felé Stella, mely a tó partján kuporgott, mint egy ugrásra kész kutya. – De verd fel őket nyugodtan. Vagy legalábbis Mariannt. – Leállította a zenét a walkmanben és imádnivaló homlokráncolással hozzátette: – Annát jobb békén hagyni. 

Stix ekkor még nem értette ezt a mondatot, később pedig azt kívánta, bárcsak sosem jött volna rá a nyitjára.

– Nem akarok zavargálni, megvárom, míg felébrednek maguktól – vont vállat.

– Ahogy gondolod, de akkor itt szobrozhatsz délig – válaszolt a lány isteni, csengő kacagással, majd bekapcsolta a derekán csillogó walkmant és a „Voyage, voyage” című francai popszám dallamira ellibegett. Stix sokáig nézet utána vágyakozva, aztán sóhajtva a ház deszkastégjére telepedett, és elővette az anyja táskájából csórt cigit.

A Vízválasztó egy, a Város határban, a hegyek ölelésében létrehozott mesterséges víztározó volt. Régebben a gyári munkásoknak osztottak a partján kis telekparcellákat, a tóba pedig pontyot telepíttetek. Utóbbiból élt még néhány, a munkások pedig nyugdíjba mentek, és kiköltöztek ide, miután a gyárat kezdték leépíteni. Körben, mindenhol ütött-kopott, innen-onnan összefusizott anyagokból tákolt házacskák sorakoztak egymás mellett. A nővérek lakrészét balról a tavat körülölelő gyalogút, a másik oldalon pedig egy áthatolhatatlan bozót határolta. Majd mindegyik házhoz kis horgászstég is tartozott. A tó felső végénél, a bekötőútnál, ahol Stix a biciklijét hagyta, viharvert táblán hirdetmények, cikkek, figyelmeztetések és egy napszítta térkép segített az idekeveredőnek. Szemben, az autóút felőli oldalon padok barnállottak, most, a korai órán az egyiken egy idős férfi cigarettázott, pecabotja lábánál bólogatott.

Stix régebben is lejárt ide biciklivel, ha nagy meleg volt, sőt, rémlett neki, egyszer még Stellát is megbámulta napozás közben, de sosem ment bele a vízbe, noha a fürdést tiltó táblákat már rég eltüzelte valaki. A zöld, áthatolhatatlan vízre nézve inkább csak sejtette, mint tudta, hogy nagyon mély lehet, és hogy lent hínár és hideg várná, ha fejest ugrana belé. Egyébként sem volt jó úszó.

Miután meggyújtotta a cigarettát, és próbált nem köhögni tőle, elővette jegyzetfüzetét, tollát, és igyekezett befejezni a tegnap elkezdett verset. Fordítás volt, Baudelaire „A dög” című művének újraköltése.

– Épp kapóra jössz – mosolyodott el, ahogy lenézett a vízre, és észrevette a stég mellett ringatódzó haltetemet. Hasával oldalt fordulva a ponty olyan volt, mintha napozna.

– Olyan, mintha aludna, nem? – kérdezte mögötte egy lányhang.

Megfordulva egy barna hajú, nyolc év körüli kislányt pillantott meg.

– Te vagy…Anna, ugye? – találgatott Stix.

– Kérdezetem valamit – jött a válasz, ellentmondáshoz nem szokott tónusban. A gyereken fehér pizsama volt, jobb kezében egy játékmackót tartott. Ledobta a földre, közelebb jött, majd megállt Stix felett. Kényelmetlen, kutató tekintettel bámult le rá. – Anyukád tudja, hogy dohányzol? – kérdezte szigorúan.

– Talán igen, talán nem – vont vállat Stix.

– Csak mert Stella is szokott, és megegyeztünk, nem köpöm be, de akkor vesz nekem Fülest. Az egy rejtvényújság.

– Tudom, mi az a Füles – válaszolt Stix óvatosan, miközben a cigi végéről a tóba kaparta a parazsat hosszú körme hegyével. – Szeretem benne a képregényeket. – A megfeketedett szálat jegyzetfüzete lapjai közé rejtette.

– Én is –mosolyodott el Anna, majd ismét a halra siklott tekintete. – Nagyon nem akart megdögleni. De most még friss.

– Nem hiszem, hogy fogyasztható – csóválta a fejét Stix. A kislány lefeküdt a stégre, lehasalt, majd kezét kinyújtva próbálta elérni a halat. – Nem…úgy...értem – szuszogta erőlködve. Hirtelen feltérdelt, majd megbökte a fiú vállát. – Segíts, vedd ki nekem.

– Eszemben sincs ahhoz a döghöz hozzáérni – rázta fejét Stix és még arrébb is csúszott.

Anna esdeklő arcot vágott, kéz kezét imához kulcsolta – Kérlek, szépen kérlek, nagyon szomorú az a halacska, mert még nem jött el az ideje, még szeretne egy kicsit úszkálni, és élni, és növekedni.

Stix csak bámult rá és próbálta kitalálni, hogy bolond vagy színészkedik. Végül arra jutott, hogy csak gyerek – félretolta a lányt, és lehasalt a deszkákra. A hal tapintása hideg és nyálkás volt. Először ki is csúszott ujjai közül, de aztán alátolta tenyerét, és emelve, dobva a stégre tudta lapátolni.

– Tessék, most örülsz? – kérdezte, kezét a stég fájába maszatolva.

Anna örült. Odahajolt a halhoz, egészen közel, pisze orrát az élettelen, opálos szemekhez dugva. – Még van benne akarat, érzed? – kérdezte halkan Stixet. A fiú elbűvölve figyelte, szinte levegőt se vett: – Mit csinálsz? – kérdezte rekedten, de a kislány már nem válaszolt. Ajkai a hal eltátott, mozdulatlan szájához értek. Kilélegezett. Aztán lassan eltávolodott. És akkor a hal meglegyintette farokuszonyát, majd ívben begörbítette testét, és ficánkolni kezdett, ide-oda csapkodva magát. Anna diadalittasan nézett Stixre. – Látod? – kérdezte. – Visszatért belé, sikerült. Gyerünk, söpörjük a vízbe.

Stix nem tudott moccanni sem, csak ült a stégen, érezte, ahogy a nap arcába süt a szemközti hegy fái közül, és nézte, hogy Anna barna lábfeje a deszkákon terelgeti a csapkodó halt, mígnem egy utolsó passzal a zöldesfehér test eltűnt a vízben.

– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Stix végül, de ezzel még nem volt vége. Anna a stég szélére állt, olyannyira a szélére, hogy a fiú inkább kinyúlt, megfogta a lábát. A kislány lenézett rá. – Nézd csak, most már engedelmeskedik.

Csettintett egyet, mire a hal feje megjelent a víz felszínén. Csillogó gombszemével bámulta Annát, miközben mozdulatlanul egy helyben lebegett. – Visszaadtam az életét, ezért örökre a szolgám marad. Hát nem jó? – Anna nevetése olyan volt, mint Stelláé, körüllengte Stixet, végigpattogott a víz színén, egészen a szemközt szunyókáló horgászig. – Menj! – parancsolta a gyerek újabb csettintéssel, és a hal lebukott a víz alá.

– De, nagyszerű – nyögte Stix, és ekkor újabb álmos hang csendült mögöttük: – Mit csináltok itt?

A házacska ajtajában egy szőkésbarna lány állt, Anna idősebb, csúnyább kiadása. – Te vagy a tanár, ugye? – kérdezte szemét dörgölve, mire Stix bólintott, felállt. Még mindig az előbbi jelent járt a fejében, ezért csak sokára szólalt meg: – Mosakodj meg, és egyél valamit. Aztán kezdhetjük – mondta. Anna közben észrevette a közeledő Stellát, és eléje szaladt. Stix nézte őket, és érezte, hogy a fejét valami sötét, kellemetlen bizsergés kezdi kitölteni, ami nem múlt el a tanítás végéig.

Mariann nem volt buta lány csak egy kissé körülményes. Mindent alaposan, háromszor átgondolt, de még így is folyton bizonytalan volt a toldalékolásban. Bent ültek, a ház apró ebédlőasztalánál. Stix félig a lányra, félig a stégen babázó Annára figyelt, olykor pedig a konyhasarokban mosogató Stellát bámulta. Mikor végeztek, kiment a stégre, leült Anna mellé, és elővette a félig szítt cigarettát.

– Mi volt ez az előbb? – kérdezte csöndben, rekedten, miközben meggyújtotta a szálat.

– Semmi. Csak életre keltettem – vont vállat a kislány. – Már régóta meg tudom csinálni. De csak azzal, ami ebben van – körbemutatott, mozdulata átfogta a tavat.

– A vízben? – értetlenkedett Stix.

– Igen – bólintott Anna, és egymás mellé rendezett két ütött-kopott mackót. – És csak ha friss. Volt egy macska…valaki elütötte – állával a műút felé intett. – És bedobta a vízbe. Azzal már nem ment. Szerintem már egy napja is a vízben lehetett, mert elég büdös volt.

Stix mérlegelte a hallottakat, majd eszébe jutott még valami: – És hogyan engedelmeskednek aztán? Hogy csinálod?

Anna eltöprengett, homlokát ráncolva kereste a megfelelő kifejezéseket, közben ujjaival malmozott ölében: – Olyan, mintha érzeném, mit akarnak. És tudnám őket ösztökélni – mondta óvatosan. – Hálásak. És boldogok, hogy ismét élnek. És ezért bármire hajlandóak. Azt hiszem, egy idő után elfelejtik, bár ez változó, nézd csak. – A bozótos vízbe lógó ágai felé mutatott. Stix rövid ideig erőltette a szemét, aztán észrevette a hal fényes fejét. Feléjük fordult, mintha fürkészte volna őket. Ahogy a fiú moccant, hogy jobban lássa, hirtelen lebukott a víz alá.

Stix felállt, órájára pillantott. Mennie kellett, mert kinyitott a könyvtár. – Tud erről más is? – kérdezte még a lánytól. Anna már épp válaszolni akart, de ekkor kilépett a házból Stella.

– Reggelizünk. Nem tartasz velünk? – kérdezte a fiútól. Stix szabadkozva elköszönt. Ahogy az ösvényen visszafordult, megkapta a választ Annától.  A kislány ott állt a ház ajtajában, mutatóujját szája elé téve, szigorú, durcás arccal figyelte Stixet.

Úgy volt, hogy heti három alkalommal megy a Vízválasztóhoz, öt héten át. Ám rögtön a másodikat kihagyta egy egész napos eső miatt. Végül pénteken jutott ki, mikor már kora reggel rekkenő meleget sugárzott az ég. A faház falain szinte dobolt a nap fénye, Stix, halántékán minduntalan megindult egy verejtékcsepp, amíg a füzetben karmolászó Mariann feje búbját leste.

– Elegem van, megsülök idebenn – fakadt ki a kislány, pedig ő fürdőruhában volt. – Gyere, ússzunk egyet! – Azzal felpattant, és kiszaladt. Stella a nyugágyból szólt rá: – Mariann, várj! – de elkésett, Stix, hallotta a test csobbanását. Aztán semmi.

– Mariann? – hallotta Stella előbb meglepett majd – Mariann! – ijedt kiáltást. Stix felállt, de még nem fordult meg, az ajtónyílásnak háttal állt, úgy fülelte, hogy a kislány felbukkanjon a felszínre. Ám szíve mélyén tudta, hogy nem fog, mert idebenn, a házban túl meleg volt, a minapi eső pedig eléggé lehűtötte a vizet, és odalenn, a mélyben ki tudja milyen hideg áramlatok örvénylettek. Semmi kedve nem volt kimenni, és megpróbálni megmenteni, mert ahhoz nem volt elég jó úszó, és átfutott rajta az is, hogy ha megpróbálja, és nem sikerül, akkor a kislány halálát rá fogják kenni, őt fogják hibáztatni az eseményekért. Olyan volt, mintha látná a jövőt, de igazából csak a felnőttlét felelőssége és a kudarc lehetősége hatott rá bénítólag. – Mariann! – sikoltott most Stella, és erre a fiú megmozdult. Ahogy kiért, még látta eltűnni a lányt a vízben. Oldalt nézett – Anna sápadtan, elbűvölve figyelte a keletkező hullámokat. Fél perc telhetett el azóta, hogy Mariann azt mondta neki: „Elegem van”. Vagy talán egy perc. Stix öntudatlanul elkezdett magában számolni, egy, kettő, három, és közben a stég széléhez ment, tétován lehúzta pólóját.

– Menyire jó úszó a nővéred? – kérdezte Annát hátra se fordulva.

– Melyik? – kérdezett az vissza komoran.

– Mindkettő. Stella – hadarta Stix. Tizenhat, tizenhét.

– Stella jól úszik, de Mariann elég béna. Nem is szabad ugrálnunk a stégről, csak ha bent van a gumimatrac – magyarázta Anna, és ő is közelebb jött a vízhez, megállt a fiú mellett. Szemüket erőtetve keresték a zöld, sűrű szövedékben a mozgás jeleit.

– Be kellene ugranom – motyogta Stix öntudatlanul.

– Várd meg, míg feljön a nővérem. Ha nem jön fel – akkor kell beugranod! – jött a józan válasz a derekától. Lenézett a kislányra. Negyvenhat, negyvenhét. Anna tekintete feketén csillogott, arca merev maradt. Stix megrázta fejét, elhatározta, hatvannál beugrik. Levette szandálját, és rövidnadrágját. Felötlött benne az idétlen gondolat, hogy milyen jó, hogy az új, nem lyukas alsónadrágját húzta fel ma reggel.

Körbenézett, de most egy horgász sem aszalódott a napon, sőt, közel-távol nem hallott emberi hangot, mióta kiérkezett. Hetven. Túlhaladta a percet, jutott eszébe, és kicsit hátralépett, hogy lendületet vegyen, de ekkor felbukkant Stella feje, majd csapkodó karjai, bal hóna alatt húzott valamit. – Segíts – hörögte, mire Stix lehajolt, letérdelt, és fogta, rángatta a felé tolt testet, majd óvatosan a deszkára emelte, mint egy döglött halat. Mariann szeme zárva volt, szájából és orrából víz csorgott, feje elcsuklott oldalra. – Lélegeztesd! – parancsolta Stella dühösen a fiúnak, míg kimászott. Stix óvatosan szétnyitotta a lány ajkait, majd rátapasztotta sajátját, közben jöttek az bolond, megvadult gondoltak, bárcsak Stella ugrott volna a vízbe, majd erőset fújt, látta, a kislány tüdeje megemelkedik. – Engedj! – a nővér félrelökte őt, oly erősen, hogy könyökére esett, onnan nézte, ahogy Stella összekulcsolt kezével rugózik Mariann mellkasán, aztán ismét a szájába fúj, aztán ismét a mellkas. Stix kettőszázötvennél szólt neki, hogy átveszi, de ekkor Stella már sírt, arcáról Mariann homlokára csöppent egy könnycsepp, és Stix azt remélte, mint a mesében a varázslat, ez végre életre kelti a kislányt, de ez a valóság volt. – Hallod? Átveszem – kérte ismét erőtlenül.

– Fölösleges. Meghalt – jött mögülük Anna hangja, hidegen, fölényesen, mire mindketten odafordultak felé, Stella még a mellkas pumpálását is abbahagyta. – Ne mondj ilyet a nővéredről! – kiáltott rá hisztérikusan. Anna megvonta vállát. – Pedig így van. Nagyon régóta nem lélegzik – konstatálta, majd leguggolt a másik oldalról Mariann fejéhez. – De azt hiszem, én még tudok segíteni. – Azzal lehajolt, és gyengéden a testvére szájába fújt. Mikor eltávolodott, mind mozdulatlanná dermedtek, mint egy furcsa csoportkép, csak Stix agyában kattogott tovább a másodpercmutató. Háromszázötvennél Mariann szeme megrebbent, aztán teste összerándult, majd köhögésbe, sípoló, harákoló fuldoklásban tört ki. – Hála istennek! – sóhajtott Stella, és átölelte a kislányt. – Minden rendben lesz, minden – simogatta fejét, és közben Annára pislantott, és Stix később sem, sőt, soha, egész életében nem tudta megfogalmazni, mi volt ebben a pillantásban. – Hozz egy törülközőt – utasította, mire Anna eltűnt a házban.

– Láttad ezt? – kérdezte Stix.

– Igen, a kis vakarcs istent játszik – csóválta fejét a nagyobb lány, és oldalt fordította Mariannt, hogy a víz jobban kijöjjön belőle. – Szerencse, hogy a lélegeztetés..

– Nem a lélegeztetés volt – vágta el Stix a mondatot. – Anna volt.

– Mi voltam én? – lépett ki a küszöbön a kislány, de Stella szeme Stixre villant, aki inkább nem folytatta a témát. – Rendben lesz – bökött fejével a lassan felülő Mariannra. – Ez a lényeg – szögezte le a legidősebb testvér.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten Mariann, és csodálkozva körbenézett. Szeme megakadt Annán. – Testvérem! – kiáltotta, majd térden odacsúszott Anna elé, aki esetlenül fogadta a hódolatot, hagyva, hogy átkarolja a lábát.

– Hé, nekem nem jár köszönet? – vicceskedett Stella, de hangja ijedten csengett. – Mariann, gyere, menjünk a házba, egy kicsit feküdj le. Hogy érzed magad?

– Szédülök – állt fel Mariann az unszolásra. – De azért jól vagyok.

Eltűntek a házban, és Stix magára maradt a legkisebbel. Lassan felhúzta rövidnadrágját, pólóját, közben szemmel tartotta Annát, aki a vizet bámulta.

– Figyelj, szerintem is lehet, hogy a lélegeztetés…– kezdte volna aztán, de a gyerek azonnal elvörösödött, és felcsattant. – Nem! Én csináltam, ha én nem vagyok, még mindig ott feküdne! – A deszkán sötétlő vízfoltra mutatott.

– Oké, tegyük fel, hogy te voltál. Nem mindegy? – kérdezte csöndesen Stix. – Nem az a lényeg, hogy Mariann jól van?

– De ő nem hisz nekem – vágta rá gyűlölködve a kislány. – Soha nem hisz nekem. Azt kívánom egyszer őt is… – elharapta a mondta végét, majd bement a házba. A küszöbön majdnem összeütközött Stellával.

– Csöndben légy, aludni akar – szólt rá a nagylány. Stix már a szandáljánál tartott.

– Köszönöm – jött oda hozzá Stella. Zavartan vizes haját babrálta. – Mindent.

– Ugyan, nem csináltam semmit – rázta fejét Stix. A lány pólója még mindig nedvesen tapadt testére, igyekezett másfelé nézni.

– Dehogynem, itt voltál, és…– Stella fújt egy nagyot, inkább dühösen, mint fáradtan, majd a napról besétált a ház árnyékába, és leroskadt a nyugágyba. – A jövő héten jössz? – kérdezte a fiútól.

– Igen, hétfőn – Stix megfordult, és indult volna, de hirtelen elszánta magát. – Nincs kedved szombaton bejönni a moziba? Valami jó…

– Nem – Stella gyorsan és kíméletlenül vágta el, kezét kissé maga elé tartva, mintha eltolná magától Stixet. – Ne haragudj, de…– nem fejezte be, a fiú pedig nem is volt rá kíváncsi.

– Oké, csak megpróbáltam – mondta, és intett a lánynak. Stella ekkor már lehunyta szemét, és befelé figyelt, valami belső hangra.

– Megkérhetlek valamire? – kérdezte hirtelen.

Stix várt.

– Ne beszélj erről senkinek, jó? – Stella rászegezte barnásszürke tekintetét, és Stix elveszett benne. Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, egyszer majd megírja a történteket, de most nagyon komolyan az mondta neki: – Természetesen.

Azon a hétvégén a nyár kitombolta magát. Stix a panellakás kisszobájában verejtékezve folyton Stellára gondolt, és írt a lányhoz legalább hét szonettet. Úgy gondolta, átadja őket a hétfői óra után, de végül otthon hagyta a lapokat, mert tudta, versek ide vagy oda, nincs esélye egy ilyen nagyvilági csajnál.

Hétfő reggelre beborult, és bár a hőség nem csökkent, friss esőszagot hozott a szél észak felől. Stix a szokásos helyen hagyta a biciklit, és becaplatott a kis gyalogúton a házikóig. Minden csöndes és mozdulatlan volt, csak a tó fodrozódott dühösen a széltől.

– Hahó! – szólt bele a rezgő vízszagba Stix, mire Anna lépett ki a küszöbön.

– Szia – köszönt komoran. – Mariann visszament a városba. Azt hittem, szóltak neked.

– Nem. Nem szólt senki – rázta fejét Stix, és törökülésbe a deszkákra telepedett. – Valami baja van?

– Nem. Csak már nem szereti a vizet.

– Nem csodálom – nyugtázta Stix. Előkotorta táskájából a lopott cigit, és meggyújtotta. – És a másik nővéred? – kérdezte. Igyekezett palástolni izgalmát, de hangja megremegett.

– Stella? A házban van – Anna leült mellé, a cigarettára pillantott. – Adsz egy slukkot?

– Neeem! – döbbent meg Stix. – Isten ments.

A kislány várakozóan, nyugodtan nézett rá, tekintete kényelmetlen volt, túlságosan magabiztos.

– Most már Stella is elhiszi, hogy én segítettem Mariannon – jelentet ki hirtelen, majd felállt, a ház oldalához ment, benyúlt a deszkák közé, és egy csomag Sopianet vett elő. – Stella dugicigije. Ha már nem adsz a sajátodból.

– Nem hiszem, hogy neked…– kezdte Stix, de a kislány már ki is vett egy szálat, és egy apró kis öngyújtót a csomagból, amivel meggyújtotta a cigarettát. Mélyen leszívta füstöt, mint aki tíz éve dohányzik. – Isteni, nem? Az első cigaretta reggel olyan, mint egy jó baszás.

Stix köhögni kezdett, majd felpattant, és félig dühösen, félig nevetve kérdezte: – Honnan tudsz te ilyen mocskos szavakat?

– Stellától – vont vállat Anna. – Ő gondol folyton ilyesmire.

– És…– kezdte volna a fiú, de aztán megértette, mit mondott a kislány. Megindult a ház felé, félretolta Annát, majd belépett a konyhába. Egy kalapács hevert a padlón, belerúgott, ahogy a lépcső felé ment.

– Te vagy az Anna? – hallotta fentről Stella erőtlen hangját.

– Nem. Én – szólt Stix, és felrobogott a pár lépcsőfokon. A házacska szűkös emeletén csak két ágy és egy kis éjjeliszekrény volt. Stella a jobb oldali ágyon feküdt bikiniben, fején a fülhallgató, de nem zümmögött benne zene. Elnyúlt, sápadtan, mereven, mint egy márványszobor, és a mennyezetet bámulta. Stix megállt felette, és mélyet szívott a cigarettából. – Stella, mi történt? – kérdezte a lánytól. Az végre rápillantott, arcán a felismerés a bosszúsággal keveredett. – Semmi – mondta és felült. – Mi történt volna?

Stix végignézett rajta, majd hátrált egy lépést. – Nem tetszik ez nekem – mondta, és valóban így érezte. Ez a merev, üres Stella nem az volt, akit itt hagyott. – Hol van Mariann?

– Bevittem a városba. Anya munkahelyén lesz egy kicsit. Már nem szereti annyira a vizet – magyarázta gépiesen Stella. Hangjában fáradtság csengett. – Már én sem szeretem annyira ezt a vizet – tette hozzá magyarázólag. – Adsz egy szippantást?

– Nem – tagadta meg tőle is Stix, és még egy kicsit hátrált. – Mi van veled?

– Semmi – bizonygatta Stella, és most már felállt, szemközt a fiúval. Kihúzta magát, így arcuk egy magasságba került.

– Azt hiszem, el kellene mondanunk valakinek, hogy mit csinált Anna – jelentette ki Stix hirtelen, mire Stella összerándult, mint akit megütöttek, arca, ha lehet, még jobban elsápadt.

– Nem, egyáltalán nem kellene. Ez egy rossz ötlet. Nem tudhatja meg senki – hadarta, majd közelebb lépett a fiúhoz, kinyúlt, megfogta kezét. – Inkább gyere, ülj le egy kicsit az ágyamra. Tenyere puha simításától Stix cigarettája padlóra esett, és a következő pillanatban már ott voltak egymáson, az ágyon. Érezte a lány izzadt, nedves testét maga alatt. Nagyon rideg és merev volt minden izom ebben a testben, de nem érdekelte, mert csak érinteni, birtokolni akarta. Arra gondolt, hogy most, végre most megtörténik, hogy nővel, és már a lent dohányzó, nagyon rémisztő nyolcéves sem zavarta. Felnyúlt, hátra, hogy kioldja a bikini kapcsát, közben hallotta, hogy Stella zihál, és ő is zihált, aztán a keze feljebb csúszott, a lány tarkójára. Egy nagy dudorra. Szinte lüktetett a keze alatt, mindjárt a koponya tövénél feszült, szilva nagyságú kinövéséként. Stix azonnal felugrott, és ismét hátrált, el az ágytól, a lánytól. – Mi van a fejeddel? – kérdezte riadtan. Stella csak feküdt mozdulatlanul, a bikini felső lecsúszott bal melléről. Sötét, nagyon sötét tekintettel méregette Stixet. – Mi a baj?

– Ez a baj – mutatott körbe Stix józanodva. – Te ezt soha nem csinálnád velem. – Bólintott, diadalmasan, míg érezte, odabenn egy kis hang könyörög, hogy hagyja abba, menjen vissza az ágyhoz, és…– Ez nem te vagy. Anna az, ugye?

Stella megrázkódott, majd hirtelen összerándult, harákolva, köpködve öklendezni kezdett. Kezével riadtan eltakarta mellét, arcára fájdalom ült ki, mint aki gyötrő álomból ébred. – Nem hittem neki, ezért megharagudott, megütött a kalapáccsal, majd a vízbe nyomta a fejem, míg…– megakadt, szeme üvegesen meredt maga elé, jobb kezét szája elé kapta. – Istenem!

Aztán hirtelen megint minden változott, arcán ismét közömbös, unott kifejezés ömlött el, hátradőlt, hagyta magáról teljesen lecsúszni a bikini felsőt, és hívogatóan intett Stix felé: – Na, mi lesz, nem jössz?

Stix menni akart, nagyon is oda akart menni hozzá, de tudta, hogy nem lehet. Később, egészen öregkoráig, míg ép volt az értelme, gyakran gondolt arra a pillanatra, arra a momentumra,  ahol élete kettéágazott. Bár jó volt a fantáziája, mégse tudta elgondolni, mi lett volna, ha Stellát választja, csak sejtette, hogy valami elemésztő, fájdalmas és halálos módon vesztette volna el a szüzességét. Megrázta fejét, és bár minden érzékszerve ordított a csalódástól, hogy ezt teszi, lerobogott a lépcsőn, ki a stégre. Anna épp a vízbe dobta a cigarettáját.

– Mit csináltál? – förmedt rá Stix, de nem mert a közelébe menni.

– Én? Semmit – színlelte az értetlent a kislány. – Hisz én nem csinálok semmit, nem?

Stix bámult rá egy pillanatig, talán eszébe jutott a kalapács is az asztalon. Aztán kifújta a levegőt, és otthagyta.

A maradék órákat Mariann anyjának a munkahelyén, egy poros kis irodában tartották meg. Mariann jól haladt, később Stix azt hallotta, abban az évben ötöse lett magyarból. Stella, ha valahol összefutottak, simán átnézett rajta, később Stix inkább már nem is köszönt neki. Anna sorsát nem követte, vagyis inkább nem akart tudni róla semmit, de áttételesen, tíz évvel később az anyja említette. Azt mondta, hogy azt beszélik a városban, hogy Stella Németországban dolgozik, meztelenül táncol valami klubban, illetve más dolgokat is csinál. De jó nővér, mert állítólag az összes keresetét hazaadja Annának. Stix aki ekkor már a Város elátkozott és tehetségtelen költője volt, ezen nem csodálkozott.  

 

vége

Szólj hozzá!
2015. június 24. 22:40 - Valmont

Őrjöngés

Még mindig a Városban vagyok, képzeletem, emlékeim, múltam soha ki nem fakuló, szomorú, nyomorult, mégis végtelenül egyszerű, esetlen, és egykor ártatlan városában. A leválás megkezdődött a költözéssel, amikor otthagytam, és máshol kerestem boldogulást. Ennek már húsz éve. Azóta minden megváltozott: az utcák, a helyek, a kocsmák, az emberek. De ha jobban belegondolok, akkor múlt el a nosztalgia, a visszavágyódás és főképp az ártatlanság, akkor sötétült el a város képe, mikor pár éve bekerült a hírekbe egy ámokfutó szörnyeteg, aki machetével gyilkolt egy abc előtt és bent a boltban is, ott, ahol néha - igaz ritkán -  én is vásároltam. Emiatt az állat miatt már nem tudok ugyanúgy gondolni a városra, mert az a hely, ami ilyen lényt kitermel magából, az nem lehet az én városom. Havonta többször is visszatérek még mindig, de már csak a család, az erdő, a hegyek miatt. A Városnak a fizikai világban számomra vége - de itt újraírhatom történetét tetszésem szerint.

 

Kolláthné haragja

 

 

„Minden város olyan gyilkost érdemel, amilyen,

de a rút városok gyilkosai gyönyörűek”

Hosszú  Kések, korai dalszöveg

 

Mindenkinek megvan a véleménye és emléke arról a forró júniusi délutánról, mikor Kolláthné haragja végigsöpört a városon, mint egy tomboló, erőszakos és izgága vihar. A legtöbben zavarba jönnek, ha ezekről az emlékeikről kell beszélniük. A filmekben a durva részek, amikor valaki gyilkol, mindig szépen megkoreografált jelentekben csúcsosodnak ki. A kamera mindig pontosan mutatja, amit látnunk kell. De Kolláthné tombolása tele volt zűrzavarral, lökdösődéssel, eleső, megbotló testekkel, törő csontokkal, szakadó sebekkel, lassú vérzéssel.

Mindenkinek van egy apró emléktöredéke arról a napról, amelyből hosszú és kínkeserves munkával összeállítható lenne a nagy egész, de az origó, a kezdet, hogy miért alakult ilyen rémesen az a délután a város lakosainak – az nincs meg sehol.

Kolláthné fél háromkor még az ágyban fekvő, szuszogó férje felett állt, és egy nagy, széles pengéjű kést tartott a kezében. A férfi fejénél, a kisasztalon három üres sörösüveg volt. A férfi izzadt, mert bár a redőnyök le voltak engedve, a lomha meleg így is elterpeszkedett alsógatyás testén. Kolláthné sokáig állt ott, egyszer még a kést is felemelte. Aztán felsóhajtott, és kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet. Langyos volt a víz, mert a hetek óta tartó hőségben a csövek átmelegedtek a panellakás falaiban. A nő ezután az előszobába sétált, és csak nézte magát a nagy, egész alakos tükörben. Bő, sárga lebernyegruha volt rajta, mely eltakarta szétfolyó testét. Tésztás, egészségtelen arcán csak akkor látszott a pofon nyoma, ha valaki közel hajolt hozzá. Göndör, vörös hajára ráfért volna a dauer.

Mélyet lélegzett, majd bólintott, felvette retiküljét, kivette belőle az újságot, széthajtotta, aztán vaksin, sokáig kereste a hirdetést. Mikor meglett, félhangosan mormolta maga elé a szavakat, mintha varázsigét mondana: auratisztítás, hipnotikus terápia, stresszoldás, problémakezelés. Új: belső én felszínre hozása.

Összehajtotta az újságot, elrakta retiküljébe, majd kiment a lakásból. A kés ott maradt a konyhaasztalon.

A ház előtt gyerekek játszottak. Kolláthné feléjük se nézett, és úgy csinált, mint aki nem hallja, amikor a kopasz fiú félhangosan megjegyezte: szia, röfi. A többiek röhögtek.

Beszállt a kocsiba, ahol szinte elkábította a meleg. Letekerte az ablakot, majd elindult, óvatosan kilavírozott a lakótelepeket körülölelő útra, látszott minden mozdulatán, hogy gyakorlatlan sofőr. Mikor beért a belvárosba, egy piros lámpánál odalépett hozzá az a büdös hajléktalan, akitől úgy undorodott. Kolláthné sóhajtva felhúzta az ablakot. Máskor a vénember szó nélkül továbbment volna a következő autóhoz. Most azonban csak állt ott, és nézett be a nőre. Talán napszúrást kapott. A másodpercek elnyúltak, Kolláthné úgy érezte, évekig tart, míg zöld lesz. Mikor egyesbe tette a sebváltót, a férfi odakinn előrehajolt, és egy nagy sárga csomót köpött az ablakra. Kolláthné egészen megriadt a váratlan fejleménytől, hirtelen azt hitte, betört az üveg, kicsit félre is rántotta a kormányt, rádudáltak.

Alig talált parkolót a belvárosban a megadott cím előtt. Ahogy lehúzódott szélre, és kitette az indexet, egy nagy, sötét autó lassított mögötte, majd gyorsan beállt orral a kiszemelt helyre. Kolláthé először nem is értette, mi történt, aztán hátrafordult, és a sofőrre nézett, aki magasan, felette ült. Egy vékony, sovány, kopasz férfi volt, napszemüvegben, atlétatrikóban. Kolláthné kérdőn felemelte két kezét. A férfi rápillantott, majd válaszul felemelte jobbját, középső ujját kinyújtva. Aztán kiszállt, és még kiabált is valamit, talán, hogy húzz a picsába. A nő gázt adott, kisorolt, de figyelmetlenül, majdnem megint nekijöttek, dudáltak rá, mire ő elnézéseket motyogott maga elé.

Végül egy oldalsó utcában, jó száz méterre tudott csak megállni. Átvánszorgott az üzletek előtti felforrósodott betonon, és közben egy papír zsebkendővel izzadt homlokát törölgette. A világ körötte meleg, fény és zaj tombolásából állt. Délutáni csúcsforgalom volt a város belsejében, a hegyek közé beszorított főút felett vastagon megült a szmog.

A férfi rendelője a harmadikon volt, egy irodaháznak támaszkodó öreg, roskatag bérház saroklakásában. Csak hosszas csöngetésre nyitotta ki. Pecsétes atléta és pálmafás alsónadrág volt rajta, sovány, éhes arcán háromnapos borosta. Ahogy meglátta Kolláthnét, a fejéhez kapott: maga a háromórás, hú, elfelejtettem, hogy jön. Betessékelte a nőt a füstölőszagú lakásba, és egy zsúfolt előszobán át a félhomályos nappaliba kormányozta. Csüccs, mondta, és egy karosszékből kivett egy tányért, melyen halgerinc fehérlett. Mindjárt jövök.

Kolláthné nyögve leült, majd mélyet sóhajtott, és hátradőlt a széken. Körbenézett. A falakon japán metszetek reprodukciói és színes kendők derengtek, szemben vele egy házi oltáron Buddha arany szobra előtt mécsesek pislákoltak. A földön mindenhol könyvek, párnák, gyertyák, madártollak és kendők kavarogtak. Volt még a sarokban egy nagy, sötétbarna ruhásszekrény is, ami nagyon kirítt a környezetből.

Szóval, mi még nem találkoztunk, jött vissza a férfi, és kezét nyújtotta. Kézszorítása lágy volt és nedves. Milyen okból keresett fel, kérdezte, majd valami bonyolult jógaülésben leereszkedett Kolláthné elé egy párnára.

Magánéleti problémáim vannak. Motyogta a nő. És úgy érzem, már nem bírom tovább. Körbemutatott. Ezt. A férfi megértően bólogatott, borostáit vakargatta hosszú körmeivel. A létezés súlya, mondta lágyan, mindannyiunkat megvisel. Egy mély transzot tudnék javasolni, ahol feltárhatnánk a problémák gyökereit, aztán egy másik ülésen az aura... Én erre gondoltam. Vágott közbe Kolláthné, majd retiküljéből elővette az újságot, és a férfi elé tartva mutatta a sort. A belső én felszínre hozása – olvasta is jelentőségteljesen. A férfi egy ideig csak bámulta a hirdetést, majd megvonta vállát. Rendben van. Felállt, a ruhásszekrényhez lépett, kinyitotta, valamit keresgélt benne. Alapvetően ezt a kezelést nem nagyon kérik az ügyfelek, igaz, elég új dologról van szó, magyarázta közben. Tavaly voltam Kárpátalján, tanulmányúton egy Mesternél, aki sok mindent mutatott, az egyik ez volt. Adott hozzá egy…á, meg is van. Visszafordult, a kezében áttetsző üvegdarabbal. Hegyi kristály. Mondta a férfi, és visszaereszkedett a csöndben figyelő Kolláthné elé. Ez fog segíteni a külső réteg, a külső személyiség lehámlasztásában, hogy napvilágra kerüljön a belső éne.

Egész pontosan mi fog történni? Kérdezte Kolláthné kisé nyugtalanul. Nos, nagyon egyszerű, de ugyanakkor nagyon is bonyolult művelet ez. Magyarázta lelkesen a férfi. A hegyi kristály energiája vonzza a felületes, mindennapi énünket. Ez az a személyiségburok, melyet Maya, a teremtett világ színes forgataga olyannyira elbűvöl. És amíg a hipnózisban ez a személyiségtartomány belefeledkezik a csillogásába, addig a belső énje felszínre tud jönni mögüle, és elmondhatja nekem az igazi bánatát, hogy mi a gond, mi bántja, ilyesmi. A férfi egyik tenyeréből a másikba dobálta a követ, majd mikor véletlenül a földre ejtette, zavartan felkapta. Persze ez egy hosszadalmas, és precíz eljárás, nem mindig szokott az első találkozón sikerülni. Nem baj, rázta meg fejét Kolláthné, tudok jönni máskor is. Aztán észbe kapott, de menyibe fog kerülni, már úgy értem, egy alkalom.  A férfi szeme összeszűkült, mint egy rókáé a fényszóró csóvájában. Az első alakalom mindig azon a bevezető díjon megy, amit a hirdetésben írok. A többit majd meglátjuk, vonta meg vállát, majd előredőlt, és Kolláthné szemébe nézett, nos, belevágunk, felderítjük az Ön igazi személyiségét?

Kolláthné, aki eddig előrehajolva itta a férfi szavait, most sóhajtva hátradőlt székében. Nagyon kivannak az idegeim. Motyogta maga elé, azt hiszem, nincs már más választásom. Bólintott. Igen, vágjunk bele. A férfi elégedetten elmosolyodott, majd felmutatta a kristályt a nő arca elé. Akkor kérem, nézzen a kő mélyébe.

Kolláthné engedelmeskedett. Előbb bizonytalanul, majd mind határozottabban megjelent előtte egy lüktető, pulzáló fehér fény a kristály magjában. A fény hívogató volt, erős és meleg, és Kolláthné elindult felé.

A következő pillanatban ott állt a férfi felett, aki vérző fejjel kuporodott össze a szőnyegen, ne bánts, sikoltotta, de Kolláthné meg se hallotta, belerúgott. Nem öllek meg, mondta megváltozott, mély hangon, mert kiszabadítottál, de. Lehajolt, majd leguggolt, és a férfi arca elé tartotta a hegyikristályt. A kőről vércseppek hullottak a szőnyegre. Ezt elviszem, nem vagy méltó hozzá, te féreg. A férfi a szekrény felé mászott, közben egyik kezével fejét védte. Vigyed, persze. Elérte a szekrényt, felnyúlt, kinyitotta, majd bemászott. és magára húzta az ajtót, aztán kántálni kezdett. Jézus Krisztus, Szűz Mária, könyörgöm, szabadít meg a gonosztól, nagy Buddha adj erőt, hogy túléljem, Jézus Krisztus…

Kolláthné ott állt a szoba közepén, kezében a kristállyal, zavartan, kissé bambán. Körbefordult, mint aki most először eszmél, hol van. Mit tettem, suttogta, majd lenézett a kezében tartott véres kőre. Aztán arca elé kapta kezét, mert a kőből áradó fény ismét elborította.

A terepjáró mellett állt, és fél kézzel az ernyedt testet tartva másik kezével újra és újra rácsapta a kocsi ajtaját a sovány, atlétatrikós férfi arcára. A férfi a jármű magas küszöbére csúszott, fogai, orra széttörve, ferdén meredeztek elő véres húsából. Mi, nyögte, majd az aszfaltra esett. Valaki, egy nő a közelben felsikoltott. Újabb autó fékezett mellettük. Kolláthné nem törődött ezekkel, beszállt a terepjáróba, az indítókulcs a helyén volt. Ahogy megmarkolta a kormányt, véres kezeire esett a pillantása. Alkarja csupa karomolás volt, kisujja törötten, bénán lógott. Beléhasított a fájdalom és a döbbenet. Úristen, nyögte, mi folyik itt. A jobb kezében tartott kristályt kirakta a kormány felett széles térre, rápillantott, és a fény ismét elnyelte.

A tompa puffanásra riadt, majd tolatásba kapcsolt, és ismét áthajtott valamin, aztán ismét előre, és ezt megcsinálta háromszor, nem törődve a mögötte, mellette dudálókkal. Valaki feltépte a kocsi ajtaját, Kolláthné belekarmolt az arcába, mire a másik üvöltve eltántorgott. Kolláthné kitámolygott a terepjáróból, és benézett a hátsó kerék alá. Egy összegyűrődött test vonaglott a földön, mint egy sérült bogár, Kolláthé érezte a bűzét, és ahogy a hajléktalan utolsókat rebbenő szemébe nézett, ismét feleszmélt. Én nem akartam, suttogta, és már hajolt volna le, hogy segítsen, hogy fogja a haldokló kezét, de eszébe jutott, a kristály, amit a kocsiban hagyott. Benyúlt érte, és ahogy megfogta, a fény átáramlott testébe, ugyanakkor hátulról rátámadtak.

Valami motozott alatta, izgatottan tekergett és nyifogott, mint egy kismacska. Kolláthné a játszótér melletti bozótos közepén ült. Ahogy körbenézett, nem látott, csak zöld leveleket, arrább, a bozótból kivezető szűk csapáson egy női test feküdt. Kolláthné lenézett maga alá. Bő ruhája alól két gyerekkéz nyúlt ki, az avart markolta. Háta mögött a gyerek lábai doboltak a földön. Kolláthné még jobban rányomta fenekét a nagy, kemény gyerekfejre, teljesen beborítva az orrlyukat és a csiklandós szájat. Valahol egy másik gyerek sikoltozott fájdalmában. A nő hirtelen megrázta magát, és felállt. Ellépett, és lenézett a mozdulatlan, kopasz fejű testre. Mi történt itt, nyögte, és öklébe harapott. Valami csillogott a fiú teste mellett. Távolról szirénázás hallatszott, a ház felől lábdobogás, ijedt, dühös asszonyhangok értek el hozzá. Lehajolt, felvette a kristályt a földről, és azonnal tudta, mi a teendője.

A férje fejét babusgatta, mikor ismét magához tért. Végigsimította a csatakos hajat, a ráncokat a homlokon, a nagy, húsos orrát. Aztán elmotozott az ajkakon, végül a halántékra tette ujját, finoman masszírozta. A férje mindig szerette ezt. Végül felállt, és a hajánál fogva magával vitte a konyhába a fejet. A bejárati ajtón jó ideje dörömböltek. Kolláthné nem törődött vele, a kiáltozással se. Ellenőrizte a gáztűzhely szigetelőszalaggal leragasztott kapcsolóját – továbbra is sziszegve dőlt elő a gáz a nyitott sütőtérből. A fejet a konyhaasztalra helyezte.

Kiment a nappaliba, és felvette a földről a kristályt, majd megkerülve a fejetlen testet, a fotelba roskadt. Hú, motyogta ez aztán durva nap volt. Valaki elkezdte feszegetni az ajtót, és közben kiabált, megöllek, te kurva, de az extra biztonsági vasalatok egyelőre kitartottak. Kolláthné lenyúlt a férje testéhez, a hátsó zsebből előbányászta cigarettáját és az öngyújtót. Aztán felállt, mert valaki az ajtón túlról ismét bekiabált, hogy rendőrség, nyissa ki. Kiment az előszobába, a nagy tükör előtt megállt, és fülelt. Az ajtófeszegetés hangja elmaradt. Utolsó felszólítás. Jött át egy szigorú hang az ajtó túloldaláról. Kolláthné kivett egy szálat a dobozból, szájába dugta. Aztán megnézte magát a tükörben. Mit tettem, nyögte, de csak egy pillanatig látta a nagydarab, véres, összekarmolt, tépett hajú nőt, mert utána egy gyönyörű, fiatal, izmos idegen, egy nem nélküli, meztelen és aranyhajú isten tűnt elé, aki kedvesen, bátorítóan mosolygott rá. Az idegen isten mondott valamit. Igen, suttogta Kolláthné, ez az. Ekkor rátörték az ajtót, de mielőtt benyomultak volna, meggyújtotta a cigarettát és a fény, mely körülölte napját, végleg magába olvasztotta őt.

vége

  

Szólj hozzá!
horror