Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. október 10. 22:57 - Valmont

Furcsa alkony - Közjáték

Ez tulajdonképp egy beékelődés, az ötletről már itt írtam, de csak most jutottam oda, hogy kezdjek is valamit vele. Az első másfél oldal könnyen megvolt, ott voltak a sátorban ezek a furcsa, féltörténelmi karakterek, aztán valahogy elapadt a dolog. Közben meg mindvégig a Hős című film járt  fejemben, aminek a csattanója ugye az, hogy miképp akarja megölni az uralkodót az, akiről nem is sejtettük.

De én nem akartam ezt a sztorit újrázni. Helyette elvittem a lovecrafti irányba, hogy onnan aztán visszakanyarodjunk a a las vegasi vámpírtörténet eredetéhez.

Annyira azért nem vagyok vele elégedett.

 

 

1462

 

1462 forró augusztusnak egy éjjelén négy merénylő hatolt be a Szultán táborába. Három közülük ember volt, halálra szán bátor férfiak.

A had ezekben a napokban lépett az ellenség területére. Lassan kígyózott felfelé a szelíd lankák és dombok közt, melyek később majd oly magas, zord hegyekké érnek. Éjszakánként a Szultán kiküldte álomlátóit a sötétségbe, kik próbálták befogni a környék alvó tudatait. Hálóikban mindenfajta színes kép akadt, de elmondásuk szerint egy se mutatta ellenállás jegyeit.

– A vajda sötét erőkkel kereskedik – jegyezte meg azon az estén a Bizáncból hozott Vak. Ott ült, a szultán aranyozott trónszékének jobbján, a fősátor közepén, és időről időre a levegőbe szimatolt a résekkel, melyek orra helyén nyíltak. Fülét ugyancsak lemetszették, szemét kivájták – így világtanul, érzékek nélkül biztosabban vizslathatta a jövőt. – Démonok szolgálják, melyek túlélnek majd mindannyiónkat. Ahogy a vajda is. És te, Harker, te még megismered a dühüket – rám mutatott, noha fogalma se lehetett, hogy pontosan hol ülök a sátorban.

– Ugyan mit tudsz te az én jövőmről – legyintettem kedvetlenül, mivel a göröngyös út és a sereg folyamatos zsongása csontomig kifárasztott, majd apró csészémből felhajtottam a kávém maradék, zaccos alját.

– A követ úr szerint London a mi barbár világunk határain túl fekszik – mosolyodott el a Szultán, gyér szakállát simogatva. – Oda már nem érnek el elképzelt árnyaink.

– Nem képzelt! – sipítozott a Vak. – Nagyon is élő, hús és vér, főképp vér, telve vérrel, amire még mindig vágyik. És vannak vele segítők is. Erre tartanak, pont ide – Az ostoba a szőnyegekkel vastagon borított padlóra mutatott, mintha kijelölné a világ közepét. Talán igaza is volt, hisz akkoriban a Bizánc-rontó tettein függött mindenki szeme, a Pápától az angolok királyáig.

– Az beszélik, a Vajda emberfejekkel szokott labdázni – morogta a Kövér Bég, az anatóliai hadak vezére, ki a Szultán másik oldalán ült vagy inkább feküdt, egy apró, de roskadásig megpakolt asztal előtt. Folyamatosan falt, a zsíros lé végigcsurgott állán, le a selyempárnákra, amelyeken mint vércsöpp hagyott kerek foltokat. – És hogy úgy jön meg az étvágya, ha karóba húzottak közé viszik asztalát.

– Hm. Érdekes – tűnődött a Szultán hegyes, apró fülét dörzsölgetve. – A karóba húzás kellemetlen szagokkal jár. Láttam egyszer egy görögöt, akinek az összes bélsara a száján át jött ki a végén.

– Nem tudom, én csak hallottam – mentegetődzött a Bég. Rajta és rajtunk kívül még egyvalaki volt a sátorban, a Szultán testőre, a Fekete. Egy éjszínű óriás, néma, mint a sír. Állítólag Etiópiából, az éneklő majmok és a beszélő krokodilok országából hozták, még gyermekként, és válogatott tanítók nevelték testőrré. Kétkezes, görbe szablyáját most sem engedte el, ott állt, mereven és csillogón a tróntól kissé hátrább, tekintetét a sátor bejáratára függesztve.

– Akárhogy is van, sereggel jön majd ellenünk, akiket emberekből toboroztak, nem démonokból. Azok fejét pedig le lehet vágni – jelentette ki a Szultán.

Mintha ez végszó lett volna a nagy – de akkor még meg se született – Shakespeare egyik darabjában – mozgás és zaj kélt a sátor bejárata előtt. A Fekete előrébb ment, a Szultán elé, a sátor közepére. Karján megfeszült minden izom, ahogy kardját rézsút maga elé tartotta. Akár egy festményen, mindenki megdermedt abban a pózban, ahogy épp volt – a Szultán arany trónján kissé előredőlve, erőszakos, hegyes állát szinte beledöfve a légbe, a Fekete ott előtte, mint egy veszélyes kőszobor, a Kövér Bég, aki épp egy szem fügét akart bekapni, és a csillogó szemet ajka előtt tartotta meg, és a Vak, ki hunyorogva ráncolta a besüppedt szemgödreit övező bőrt.

Aztán benyomultak a hangoskodók, tucatnyi lándzsás gyalog, kik a Szultán sátrát védték ötven méteres övezetben, körbefogva egy kis csoportot, három férfit, és egy negyediket, kit e három cipelt és kinek neméről csak hatalmas, otromba testalkata árulkodott, mivel feje hiányzott. A lándzsások vezetője csendre intett a kiáltozó, morgó elégedetlenkedő társaságot, majd a Szultán felé fordult, és mélyen meghajolt.

– Nagyságos úr e hármat a tábor határában fogták el a szpáhik. Egymással küzdöttek, és egymást vádolják kémkedéssel.

E szavakra a holttestet cipelők egyike elengedte a kezében tartott lábat, és előrelépett, majd a földre roskadt. Középkorú, vékony férfi volt, arcán friss és régebbi vágásnyomokkal. Hirtelen mozdulatára a Fekete felemelte kardját, míg torkából valami mély, állati morgás tört fel.

– Fényességes úr! Tégy igazságot! – nyögte a földről, fejét lehajtva az ismeretlen. – Mi egyszerű zsoldosok voltunk, és épp csatlakozni kívántunk seregedhez, mikor e kettő – hátrafelé intett, azokra, akik a hulla lábait fogták – ránk támadt. Testvérem és barátom fejét vették a harcban, én is csak annak köszönhetem életem, hogy a katonáid közbeavatkoztak – hadarta sebesen pergő nyelvvel.

A másik kettő közül az idősebb, akinek ritkás, ősz szakálla volt, e szavakra ugyancsak elengedte terhét, majd a görnyedő mellé kuporodott a földre, de ő felnézett ránk, pontosabban a Szultánra, míg beszélt: – Ne higgy neki, uram! Két napja követjük őket, az ellenség táborából jönnek, kémek, vagy orvgyilkosok, akik életedre törnek.

– Hazudsz, kurafi! – sziszegte a mellette térdelő, mire ez az öreg felé ütött, a másik visszarúgott, és már kis is tört volna ismét a harc, ha a Fekete közéjük nem gázol. Az egyiket elrúgta jobbra, a másikat kézfejével legyintette meg, mire mindketten lecsendesedtek.

A harmadik idegen, egy fiatal, barna bőrű, csillogó szemű legényke, ki eddig némán állt, most lassan lépett egyet előre, majd meghajolt mélyen, és így is maradt, testét megdöntve.

– Beszélhetek, uram? –kérdezte alázatosan.

A Szultán kegyesen intett felé: – Szólj.

– Társam igazat szólt. A vajda sereggel kél ellened. E kettő – oldalt és háta mögé, a halottra mutatott – valóban tőlük jön. Tervüket nem tudtuk, de gondoltuk, kifigyeljük minden tettük, hogy óvjuk a te fényességes személyed.

A Szultán mereven bámult rá jó pár másodpercig, majd hirtelen megkérdezte: – De mit kerestetek ti a vajda táboránál?

A fiatalember nem jött zavarba. – Zsoldos vagyunk mi is uram, csatlakozni kívánunk ahhoz, aki megfizet.

– És a vajda nem kínált eleget? – kérdezte a Szultán gúnyosan.

– Pásztorok és parasztok gyülevész hadát vezeti, pénze nincs – intett lemondóan a földről idősebb társa.

A vágott arcú ekkora ismét összeszedte bátorságát, és felemelkedett térdelő helyzetéből: – Uram, kérlek, hallgasd meg szavam – siránkozott. A Fekete odalépett mellé, és lenyomta vállát, majd fejét is, hogy ne bámulja a Szultánt. A férfi így folytatta: – Mi vagyunk azok, akik fényes seregedhez kívánunk csatlakozni. Szimből jövünk, és a tenger óta követjük hadad. A társam a velenceiknél szolgált, én pedig részt vettem több korábbi háborúdban, ott voltam a bizánci diadalnál is. Hűségünk hozzád szólít. – Hirtelen a másik kettő felé fordult, vádlón rájuk mutatott: – De ők, ők valóba árulók. Ránk támadtak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Kihasználták a csetepatét, idehozatták magukat, hogy a közeledbe férkőzhessenek. Ők az orgyilkosok, uram. Életed veszélyben van. – Ismét a Szultánra nézett, aki akaratlanul is hátradőlt székében, majd a Vak felé fordult.

– Te mit látsz, világtalan? – kérdezte tőle nyugtalanul. – Melyik hazudik, kik ezek és honnan jönnek?

A Vak megnyalta ajkait, a levegőbe szimatolt, vagy legalábbis úgy tett, aztán torz arca elgondolkodóvá, merengővé vált. Végül megrázta fejét, és széttárta karját. – Valami különös van ezekkel az emberekkel. Valami sötét, mély titok lappang köröttük. Nem látok múltjukba, de a jövőjük halál.

– Kié nem? – mordult fel a Bég, aztán fürgén felpattant, és a Szultán mellé lépett. – Jó uram, nem tudjuk eldönteni, melyik hazudik és melyik mond igazat.

– Vagyis? – kérdezte a Szultán, hangjából kitűnt, már ő maga is tudja a választ.

– Ölesd meg mind – bólogatott a Bég mosolyogva.

Ez volt a pillanat, mikor nagy, súlyos csend ült a sátorra, olyan mély süketség, melyet azóta se hallottam. A tizenkét katona, a három idegen, a halott, a Szultán, a Bég előtte, mellette a Vak, és a Fekete a sátor közepén – mind egyszerre figyelte a másikat, és gondolt valamire annak kapcsán, amit a Bég javasolt az imént. Mind végiggondoltuk, mit jelent ez a kérés az igazság szemszögéből, és bár tudtam, hogy a Bég javaslata helytelen, éreztem azt is, hogy ez a logikus, az egyetlen járható út. Ám ekkor a vágott arcú férfi hirtelen így szólt:

– Van még egy mód eldönteni az igazat, uram! – mind ránéztünk kétségbeesett kiáltásra, ő pedig a holtra mutatott: – Kérdezzük meg a testvéremet.

A Vak felhördült, a Kövér Bég gúnyosan kacagott, de a Szultán érdeklődve előredőlt trónján.

– Hogy gondolod?

A véres arcú fogoly tarsolyához nyúlt, és roppant óvatosan elhúzott belőle pár szakadozott pergament. Felmutatta a Szultán felé: – Ezt Bizánc elestekor találtam – kezdte csöndesen. – Abdul Al-Hazred Necromonikonjának néhány lapja. Hallottál már róla ugye, uram?

– Mesebeszéd – kiáltott fel rikácsoló hangján a Vak. – Az arab összes könyvét elégették.

– Nos, be tudom bizonyítani, hogy ezek a lapok abból a könyvből valók. A formula, mely rajtuk van, megidézi, és szóra tudjuk bírni a holt lelket – magyarázta izgatottan a másik.

– A Necromonikon titkos, sötét mágiát ír le. A halottidézés és életre keltés tudományát – fordult felém a Szultán, és láttam, szemében kíváncsiság csillog. – Egy őrült arab állította össze, Al-Hazred, de az első kalifák korába elrendelték, hogy az összes másolatot el kell pusztítani. Nagyon veszélyes könyv, mivel állítólag képes kapukat nyitni a világunkba más, szörnyű dimenziók lényei számára.

– A formula csak a halottakat idézi meg – bizonygatta a fogoly.

– Már próbáltad? – lépett elé a Kövér Bég.

– Egyszer. – A vágott arcú lesütötte szemét. – Apánk halálakor. Hogy megtudjuk, hova rejtette aranyát.  

– És meglett? – faggatta őt a Kövér Bég.

A férfi bólintott: – Testvéremmel három napig mulattunk a damiettai kikötőben. – körbenézett – Két szabályt kell csak betartanunk: tűz nem éghet az idézés alatt, és – a katonákra és a másik két fogolyra mutatott –…legfeljebb négy élő lélek lehet jelen.

A Kövér Bég a fejét csóválta. – Ez egy ravasz csapda! – A Szultánhoz fordult. – Ne higgy a kurafinak, uram. Valamit forral.

Mind a trónon ülőre néztünk, aki láthatólag már eldöntötte a dolgot. Kihúzta magát, aztán az őrség parancsnokához fordult: – E kettőnek vegyétek fejét – szavaira a szakállas és a fiatalabb fogoly egyszerre kezdett kiabálni és esdekelni, de a katonák megragadták és kivonszolták őket a sátorból. A Szultán most a vágott arcú felé fordult: – A tiéd a helyén marad, ha a halott igazolja meséd – jelentette ki kegyesen. Aztán körbenézett a jelenlévőkön, és így folytatta: – A követ úr és a Fekete maradhat. A többiek kint várjanak.

A Kövér Bég mérgesen fújtatva megindult, a Vakhoz lépett, karon fogta. – Az őrséget a sátor köré parancsolom – morogta. – Ha bármi veszély adódik, csak kiálts, uram, berontanak, és…

Nem fejezte be, kifelé indult, a világtalant támogatva. Az, ahogy a hullához ért, hirtelen megtorpant, mint egy makacs öszvér.

– Van itt valami nagyon furcsa – jelentette ki, és fejét lefelé fordította, mintha a test halmát méregetné.

Most néztem csak meg én is jobban a fejetlent. Koszos, rongyai, egy iszonyatos hordómellkast és kitüremkedő hasat rejtettek. Legalább kétembernyi termete partra vont tengeri szörnyeteg képzetét keltette a szemlélőben.

– Kezdjük hát! – adta ki a parancsot a Szultán, miután a páros mögött lehullt a bejáratot fedő selyemtakaró.

A felszólításra az idegen körbenézett, majd a sátor sarkába sietett, ahol egy apró kis füstölő parázslott. Megnyálazta két ujját, és elfojtotta fényét. – Így már rendben lesz – motyogta, aztán a halott mellé lépett, térdre rogyott, és maga elé tartotta a pergamencsomót. – Bármit hallanak vagy látnak, kérem, ne jöjjenek közelebb, csak ha szólok – nézett ránk szigorú tekintettel. Nem válaszolt egyikünk se.

Aztán belekezdett egy érthetetlen, csupa torokhangból álló szövegbe. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy hideg rosszullét kúszik csontjaimba, a torkom összeszorul, és gyomromba mintha fekete lyukat rágott volna egy patkány. A férfi nem sokáig, talán két percig kántált, monoton, reszelős hangján, majd hirtelen, ahogy belefogott, abbahagyta. Leengedte maga mellé a pergament, és csak térdelt a test előtt, lehunyt szemmel, sebzett arcán valami tűnődő viszolygással. Eltelt egy perc is talán, amikor a Szultán felemelkedett trónjáról: – Itt az ideje…– kezdte volna, de ekkor, ebben a pillanatban a fej nélküli test megmoccant.

Először csak rándult egyet, akár egy bárka a kikötőbe, mire mind akaratlanul is hátrébb hőköltünk helyünkön, és erre, mintha a félelmünkből kapná erejét, mozogni és rázkódni kezdett. Csak a Fekete vett erőt riadalmán, és közelebb lépett, kardját emelve, mintha annak pengéjével akarná kitakarni a látványt.

– Ki voltál te életedben? – kérdezte vészjóslós hangon a hullától a vágott arcú férfi, mire a test moccant még egyet majd elnyugodott. – A bátyám voltál? – faggatódzott tovább a fogoly, de erre már a Szultán is felállt, és a Fekete hátáig jött.

– Igen.

A válasz a fejetlen tömeg mélyéből jött, tompán és élettelenül, de még így is feltűnt, hogy a hang színe mennyire vékony és gyenge.

– Mi ketten kémek és orgyilkosok voltunk, kik a magasságos Szultán életére törtek? – faggatódzott tovább rendületlenül a sebes arcú férfi.

– Nem.

E szavakra a vágott arcú felállt és meghajtott magát a Szultán felé:– Uram, testvérem igazolt engem.

Ám az uralkodót már nem érdekelte bűntelensége. – Kérdezhetek tőle? – nyögte izgatottan a halottra mutatva.

– Igen uram, rövid ideig még itt lesz közöttünk – bólintott a másik. – Menj csak nyugodtan közel, hajolj fölé, hogy jól hallja hangod.

A Szultán előre lépett, majd térdre esett a test előtt, mint aki imára készül. Várt egy kicsit, végül arcát a domborodó has fölé emelve kimondta kérdését: – Tényleg olyan gyönyörű a Paradicsom?

Ekkor vettem észre az apró kis dudort a holttest oldalában. Egy pillanatra felfodrozódott az ócska köpeny, megjelent alatta egy kitüremkedése, mintha valami belülről nyomná a húst és a szövetet. A Szultánra néztem, aki a has fölé hajolva, átszellemülten várta a választ, majd a vágott arcúra, kinek eddig fegyelmezett vonásain mintha valami győzedelmes mosoly körvonalazódott volna. Végül a Feketére pillantottam, ki tőlem jobbra, és hátrébb, a Szultántól pedig jó két métere állt.

Mindig a Szultán előtt kellett volna lennie másfél lépéssel.

Rájöttem, hogy ez valóban egy csapda. Akkor persze még nem tudtam, amit majd a vágott arcúból szednek ki, szörnyű kínzások, fejbőrének lenyúzása által – hogy ők hárman mind az ellenség kémei voltak, hogy összecsapásuk csak színjáték volt, hogy a előttem álló az arcát önmaga kaszabolta össze, és hogy fejetlen hulla a Szultán seregének katonája, az egyik előőrs harcosa, kit a vajda csapata ejtett fogságba, majd készített elő erre a jelenetre.

Mintha álomból ébrednék, sietve és kapkodva cselekedtem: gyorsan a holttest mellé léptem, lehajoltam, és szétrántottam mellkasán a ruha szövetét, oly erővel, hogy az hasadva engedett mozdulatomnak. Előtűnt a halottfehér bőr, rajta durva, elnagyolt varrások és öltések véres cikkcakkja. A Szultán felnézett rám – előbb értetlennek, majd rémültnek tűnt, szólni akart, de ekkor egy kar kiszakította magát az összevarrt húsból, és torkon ragadta. Fél szemmel láttam, hogy a vágott arcú a Feketének ugrik, és a meglepetés erejét kihasználva a földre dönti az óriást.

Megragadtam a vékony kart, és elrántottam a Szultántól, vesztemre. A halott hasát, bőrét és varrásokat átszakítva irtózatos hangok kíséretében egy női alak szülte magát a levegőre. Vékony, meztelen testét zsigerek és vér borította, fekete, hosszú haja csimbókokban tapadt a hátára és az arcára. Izzó tekintetét előbb rám, majd a Szultánra vetette, és ahogy megszólalt, azonnal láttam, hogy szájában két elülső foga meghosszabbodott, akár a farkasok agyara.

– Melyikőtök a Szultán? – kérdezte idegen hangján, mely az imént még a testből szólt hozzánk. –  Amelyik nem az: élhet.

A Szultán rám nézett, és csak a félelmet láttam szemében. Oldalt, arrébb két test viaskodott a földön. Fegyver nem volt nálam. Magam se tudom, miért válaszoltam hát: – Én vagyok.

A nő azonnal nekem ugrott, földre estünk, és ő mint egy állat próbált a nyakamhoz kerülni. – A vajda üdvözletét küldi, fenség – lihegte bűzös leheletét fülembe.

Próbáltam elnyomni fejét, mire tenyerem élébe harapott. Másik kezemmel a torkát szorítottam, ám ez semmit se ért. Centiről centire küzdötte le feje a távolságot, ahogy mind közelebb hajolt nyakamhoz. Lehunytam a szemem, és megadtam magam a sorsnak.

Aztán a következő pillanatban hús és bőr reccsent, és én, ki eltátotta száját erőlködésében, hirtelen más lettem, mivel forró, keserű valami folyt torkomba – az első kortyot azonnal le is nyeltem.

Ahogy hörögve, fuldokolva felnéztem, a Szultán láttam magam előtt a Fekete szablyájával. És egy fej nélküli, csonka testet magamon. A nő lábai még mozogtak, de két keze már erőtlenül lecsúszott testemről. Oldalt lestem – feje csodálkozva meredt rám a földről. Mivel a nyakából még mindig arcomba fröcsögött vére, undorodva lelöktem magamról. A Szulán kezét nyújtotta, és felsegített. Köhögve és hörögve intettem neki, próbálván a kihányni azt, amit lenyeltem, és most égette bensőm, akár a tűz. – A számba ment a vére – nyögtem az uralkodó felé.

– Köszönöm, barátom, hogy hazudtál az érdekemben – szólt ő, és átadta a kardot a Feketének, nekem pedig egy díszes varrású kendőt nyújtott: – Töröld meg arcod.

A vágott arcú mozdulatlan teste valamivel arrébb hevert mozdulatlan.

Felegyenesedtem, mert a métely nem távozott belőlem. – Uram, én…– kezdtem volna, aztán inkább nem szóltam. Ugyan miképp mondhattam volna el, hogy szörnyű idegenség kezd hatalmába keríteni?

– Mind egy terv részei voltak – bólogatott a Szultán elgondolkodva, majd a nő levágott fejéhez lépett, felemelte hajánál fogva szemmagasságba. – Látod a fogait? – fordult felém. Láttam, de nem akartam nézni. – A vajda némbereinek egyike. Állítólag több ilyen, pokolbéli teremtménye van. – Sóhajtott, majd a földre dobta a fejet. – Égessék el – szólt a Feketének, aztán visszasétált trónjához. Ahogy leült, és rám nézett, tekintete elkomorodott. – Remélem, a vére nem mérgező – jegyezte meg.

– Allah útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd a Bég asztalához mentem, és egy kupába sörbetet töltöttem, hogy elnyomja a számat égető keserűséget.

De az ott maradt évszázadokig, míg vissza nem tértem e földre ismét. Akkor persze már mind eltűntek: a Szultán, a törökök, a szörnyű vérengzések – csak mi maradtunk egymásnak, vértestvérekként, a vajda és én, Jonathan Harker. 

vége 

Szólj hozzá!
2011. augusztus 15. 20:01 - Valmont

Furcsa alkony

Könnyű kis nyáriesti történet. A jazz, jó öreg, old school jazz járt a fülemben, miközben írtam. Forróság, Las Vegas külvárosa, egy szerencsétlen fekete díler és a halott lány a kádban.

 

 

Lány a kádban

 

Lou ott ült a szállodai szoba csöppnyi kádjában, ölében a lány összeégett testével, és miközben az élet kegyetlenségén és igazságtalanságán tűnődött, egyfolytában a megfeketedett, összetöpörödött fülekbe suttogta mantráját: – Ne halj meg, kérlek, ne halj meg!

Bár, ahogy jobban belegondolt, talán jobb lett volna, ha a lány belehal a mennyei tűzbe – így a zsaruk megmentenék őt, Lout Vladko bosszújától.

Mindenki tudta, hogy a szerbet nem így hívják, de senki nem merte megkérdezni az igazi nevét. Azt beszélték, valami tábornokét vette föl, valamelyik európai háborúból. Tény, hogy mikor a banda felbukkant Vegasban, még a kétezres évek elején, már így mutatkozott be az osztóknak. Azelőtt az oroszok, azelőtt pedig a dígók terítették az anyagot a kisdílerek részére, akik aztán továbbadták az igazi, keményvonalas felhasználóknak. Lou, aki tizenkét éve élt a szerencse városában, ismerte mindegyik bandát, tudta, kinél meddig mehet el, ki mennyire veszélyes – és most kifinomult ösztönei azt súgták, rajta már csak a börtön segíthet.

A lány megmoccant, felnyögött, és kiszabadította teste alá szorult bal karját. Lou elnézte a hússal egybeolvadt fehér ing pernyéit mellén és hasán, majd fújt egy nagyot. A lányon nem is volt más ruha, csak ez a férfiing, amit az az átkozott hagyott rá, az, aki kora reggel lelépett egy sárga Porscheval, köszönés és fizetés nélkül. És vitte magával Lou heroinját.

– Nagy bajban vagyok a barátod miatt, drágám, legalább olyan nagy bajban, mint te – motyogta az idős takarító a lány kormos fülébe, majd lenézett a combok közti kiborotvált területre. – És még csak vissza se tudnád helyette fizetni nekünk a dolgot – jegyezte meg keserűen. A lány combjai, ahol a napfény igazán érte őket, és feszülő hasalja, sőt, még az izéje is, feketére és hólyagosra égett. Látszott, a lány nem fog már semmit csinálni nőként ebben az életben, még ha túl is éli a dolgot.

Lou fogta a zuhanyfejet, és ismét megnyitotta a hideg vizet, majd végigpaskolta vele a lány testét, mely az övén hevert. A csaj felsóhajtott, és mintha szeme is kinyílt volna egy röpke másodpercre. Ez az arcába hulló hosszú haja miatt nem látszott rendesen. Lou félrehúzta a hajcsomót, melynek égett szőr szaga volt, és az épen maradt finom ívű arcba bámult. Igen, a nap nem érte a csinos kis pofit.

– Elmehettél volna táncosnak – nyögte Lou. – Vagy krupiénak. Vegas egy csomó lehetőséget nyújt egy ilyen szép kislánynak – magyarázta egyre keserűbben – De neked össze kellett állnod ezzel a szeméttel. Hát most nézd meg, mi lett belőle – motyogta végül.

Öt napja érkeztek a városszéli lepukkant kis motelba, a lány és pasija, egy örökké komor és napszemüveget viselő magas férfi. A fickó azonnal levette, hogy a takarító és mindenes Lou speciális szolgáltatásokat is nyújt a hotelvendégeknek. Előbb csak egy kis füvet vett, aztán kokót.

– Tudja, a szex miatt – kacsintott, de nem mosolyodott el, így olyan volt az arca, mintha titkolna valamit. Aztán a harmadik nap továbblépett – bevásárolt hernyóból is. Lou tesztként előbb eladott neki öt grammot – az ürge rendben fizetett. A következő este, miközben a szobájukat porszívózta, megütögette vállát. A lány pont itt, eben a kádban zuhanyzott, miközben beszélgettek.

– Akarsz gyorsan pénzt keresni, öreg? – kérdezte az idegen, Lou pedig volt olyan bolond, hogy akart. Odaadta a készletei felét az ismeretlennek, aki megígérte, hogy egyetlen éjszaka kiszórja a Belvárosban a cuccot, valami exkluzív partin. Lou veszélyérzete kihagyott, csábítóbbnak és egyszerűbbnek tűnt a dolog, mint a lepukkant szállóvendégek közt, vagy kint, a parkolóban a kurváknak és a kemény függőknek árulni. Lou rühellte ezt a részét az üzletnek, ráadásul a zsaruk mostanában egyre többet keringtek a  környéken, tudták, valaki itt a szerbeknek dolgozik. Szóval a figura eltűnt az éjszakában, de biztosítékul odaadta a Porsche kulcsát Lounak. Aki volt olyan bolond, hogy meg se próbálta, illik-e a járgányba. Valószínűleg valami roncstelepen vehette bagórét a magas idegen – mivel másnap hajnalba köszönés nélkül eltűzött a kocsival.

Lou meg csak állt a parkolóban reggel, bámulta a kocsi olajfoltos helyét, és Vladkora gondolt, aki pont ezen a napon, estére jelentkezett be, hogy jönne a pénzért. Az öreg, fekete, őszülő, vézna kis Lou, aki már kétszer leszokott a heroinról, és hat államban ült kisebb-nagyobb dolgokért, de soha nem erőszakos tettek miatt, ez a szerencsétlen kis Lou még jobban összement a félelemtől, ha Vladkora gondolt és arra, mit fog majd csinálni, mikor megtudja, mikor  meghallja, hogy ellopták az anyag felét.

Nem csoda, hogy aztán felszívta magát, dühös lett, és berontott a lefüggönyzött, nehéz szagú szobába, átkutatni, hátha az idegen hátrahagyott valamit. Szétrántotta a poros, sivatagi naptól kifakult függönyt, és a fény, az éles délelőtti napsugár egyenesen az ágyban heverő, eszméletlenre kiütött lányra zuhant. És megégette.

Lou csak állt ott, hosszú, értékes másodpercekig nézte a kék és bíbor lángokat, hallgatta a lány feltörő, éles, mégis fojtott sikolyait, míg végül elszánta magát, és egy pokrócot dobott a testre, majd felkapta a szerencsétlent, és megengedve a zuhanyt, befeküdt vele a kádba.

Azóta eltelt ki tudja hány óra. Egy ízben kiáltoztak neki, hallotta a főnök hangját a parkolóból, de más nem történt. Úgy vélte, jó itt neki, itt marad a haldokló lánnyal, vizesen, dideregve, hátha Vladko, a világ, a nyomorult élet, a zsarnokoskodó főnök, a piszkos kis motel, a durva, ostoba emberek, a szétvert, összehányt szobák, a mindenféle undorító dologgal eldugított vécék, a parkolóban csillogó injekcióstűk, az egyre fiatalabb és fiatalabb utcasarki kurvák szemében ülő rettegés, vagyis ez az egész keserű vegasi élet eltűnik a fenébe.

Persze nem volt ilyen szerencséje, mert arra riadt, hogy egy ököl dörömböl az ajtón.

– Itt vagy Lou? Valami bajod van, öreg? – A főnök hangja volt.

Lou kikászálódott a kádból, majd óvatosan elfektette a lány odalent. Érezte, hogy a bőre jéghideg, és a nem a víztől. A nyakához nyúlt, ahol a feketeség alatt a verőereket sejtette – de nem nem volt már semmi lüktetés ujjbegyei alatt. Lou kiegyenesedett, majd megcsóválta fejét: – Isten veled, drágám. Nemsokára találkozunk.

Mikor a lány öt napja a kiszállt a Porscheból, Lou azonnal látta rajta, hogy a vesztesek közé tartozik. A szegénységből, délről vagy valami eldugott, isten háta mögötti helyről érkezett. Valahol összefutott a porsches fickóval, aki bizonyára megígért neki mindent, csak hogy megfektesse. És a csaj hinni akart benne, abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálj a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni – elvégre minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját.

Persze Vegas olyan, mint egy húsevő növény. Magába csábítja ezeket a kis pillangókat, aztán elnyeli őket. Lou minden héten hall kukában vagy a városszéli szeméttelepen vagy odakinn, a sivatagban megtalált testekről, fiatal, összetört és elárvult húsról, amelyeket a vágy és remény hajtott a pusztulásba.

Kinyitotta a szobaajtót, és megállt a küszöbön. A nap vörös korongja egyenesen a szemébe tűzött, ahogy a látóhatár peremén lefelé imbolygott, bele a sötétségbe.

– Itt vagyok főnök – mondta, mire a másik hátrébb lépett a döbbenettől.

– Mi történt veled, ember? – kérdezte riadtan.

– Zuhanyoztam – mosolyodott el Lou, de már a parkolóba beforduló fekete Mercedest figyelte.

– Ruhában? – faggatta őt a főnök. – És csupa korom az overallod. Mondtam, hogy vigyázz rá, mert másodikat nem kapsz már idén…

– Jó van főnök, rendben van, de most húzz el – kérte őt csendben Lou. Vladko ekkorra kiszállt a kocsiból, és megindult feléjük. Léptei alatt döngött a meleg beton. A főnök megfordult, észrevette a közeledőt, és még hátrébb lépett, el Loutól, mintha az fertőző lenne. – Mibe keveredtél, te szerencsétlen? – sziszegte, de a takarító nem válaszolt, csak a szerbet nézte. Erre a főnök otthagyta őt, egyenesen az irodájába ment, becsapta az ajtót, és még a függönyt is elhúzta az ablakon. Lou, körbenézet az U alakban húzódó szállodai szobákon. Csak egyben villódzott tévéfény, az összes többi némán üresen figyelte, mi történik most.

Ekkorra Vladko odaért hozzá. A meleg ellenére bőrkabátot viselt, és nagy, éles orrú westerncsizmát. Lou elképzelte, ahogy a csizma hegye az arcába csapódik, és megborzongott.

– Hello, Lou. Egész nap hívogattalak a telefonodon. Talán eláztattad? – kérdezte Valdko vigyorogva.

– Sajnálom, Vladko – vont vállat Lou. – Nem értem rá.

– Nem értél rá? – Vladko hajlamos volt mindenre visszakérdezni. Lou azt gondolta, nem azért csinálja, mintha ennyire rossz lett volna az angolja, hanem mert ezt látta a Sebhelyes arcúban és a Keresztapában. – Jó van, jó van – biccentett a szerb. – Most itt vagyok. Elautóztam ide a pénzért.

– Ezt is sajnálom. Nincs meg a pénzed. És az anyagod is eltűnt. Ellopták tőlem.

A szerb csak várt, kiismerhetetlen tekintettel bámult az öreg takarítóra, majd mélyen beszívta a levegőt. – Ellopták? – kérdezte gondosan ejtve a szót.

– Igen. Egy fickó elvitte a nagy részét, és nem fizetett ki, miután eladta.

– Te most viccelsz velem, ugye, Lou? – kérdezte Vladko szelíden, már-már mosolyogva. Mögötte végre lebukott a nap – itt volt a vége.

– Nem – Az öreg fekete végtelenül fáradtan megcsóválta fejét, és próbált a hasizmaira összpontosítani, próbált felkészülni az ütésre. – Nem, nem viccelek. De nem is érdekel a dolog, mivel ma valahogy, nem tudom milyen módon, de megöltem egy szerencsétlen lányt. Úgyhogy csinálhatsz, amit akarsz, engem már nem érdekel az se, ha…

Nem a gyomrát, az arcát ütötte meg. Számított rá, de mégis meglepődött a gyorsaságon és a fájdalmon. Bár sokat verték már meg, Lou még mindig nem szokta meg az elejét, ahogy kezdődik, amikor a fájdalom és a brutalitás együtt megrohanja. Most is, csak hátratántorodott értetlenül, neki az ajtónak, aztán megbotlott a szőnyegben vagy küszöbben, és a szobába esett, a padlóra. Felnyúlt, az ágy szélébe próbált kapaszkodni, de ekkor a csizma orra elérte az arcát, pont, ahogy korábban elképzelte.

Miközben reccsenve tört valami csont, érthetetlenül megelégedéssel töltötte el, hogy a jóslata bevált, aztán jött a feketeség.

A tévére eszmélt. Egy bűnügyi riport ment, a bemondó épp összegezte a helyszíni anyagot. – Úgy tűnik, a tegnap éjjeli mészárlás az egyik legrejtélyesebb bűncselekmény Las Vegas utóbbi éveiben. A zártkörű party, melynek szervezőit még nem sikerült azonosítani, máris a „Vámpírok bálja”-ként híresült el a médiában. Állítólag mind a hat fiatal lányt előbb heroinnal elkábították, majd valamiféle módon az összes vérüket eltávolították testükből. A lányok azt sem tudták, mi történik velük. A nyomozók valamiféle különleges szerv- illetve jelen esetben vérkereskedelemre gyanakodnak. Egyesek szerit egy középkori hiedelem, a vérben fürdés fiatalító hatása áll a háttérben. Mindenesetre…

Valaki lekapcsolta a hangot. A kép tovább villódzott Lou szemébe. Erőt vett magán, és felült.

– Ő csinálta – mondta egy hang az ágy felől. A takarító iszonyatos akaraterővel arra fordult.

Két test hevert a széttúrt ágyon. Egy fiatal, vékony, fehér valaki és Vladko. A szerb feje körül fekete volt a lepedő.

– Elkábította a lányokat, és kiszedte a vérüket. Velem is ezt akarta tenni, de talán megfeledkezett rólam. Vagy menekülnie kellett, mivel a zsaruk a nyomában voltak – folytatta az ismeretlen.

Lou felnyúlt arcához. Szeme alatt a rúgástól hatalmas duzzanat keletkezett, mely elnyomta látását is.

– Lehet, megvakultam a fél szememre – motyogta, majd térdre tápászkodott. – Ki vagy te?

– Én vagyok a lány, aki hinni akart abban, hogy valaki majd a gondját viseli, valaki segíti, hogy megtalálja a helyét a világban, hogy megvalósítsa gyerekkori álmait. Jó ötletnek tűnt mindezt Vegasban kezdeni, minden buta kis vidéki lány ide jön szerencsét próbálni, hátha egy gazdag játékos szeme megakad rajta, hátha felfedezik tánctehetségét, szépségét, fiatalságának báját – jött a válasz.

– Honnan tudod te ezt? – nyögte Lou, és megszédült, ezért az ágyra kellett támaszkodnia. Szeme előtt magasodott Vladko csizmájának talpa. – Ezek az én…gondolataim. Hogyan…?

Az árny kikapcsolta a tévét, majd előrelendült, felguggolt az ágyon, így belekerült a hold fényébe.

A halott lány volt a fürdőkádból – épen és sértetlenül.

– Hogy lehet ez? – bámult rá a fekete férfi elkerekedett szemmel. A másik félreértette:

– Mindent hallottam, amit gondolsz, mindent megtudtam a gondolataidról, miután meghaltam – jelentette ki, és elmosolyodott.

És Lou hitt neki. Ez a csaj már nem az volt, akit látott a Porscheból kiszállni öt napja. Arca éles és elszánt lett, teste, mely visszanyerte egészséges színét, és a korom már csak csíkokban jelezte rajta a korábbi állapotot, inasnak és veszélyesnek tűnt. A szemében pedig mérlegelő friss tudás meg valami más csillogott.

– Hogy lehet ez? – ismételte inkább csak magának a takarító.

– Nem tudom – vont vállat a lány, és közben izmait próbálgatta felkarján. – Valószínűleg szex közben történt. Egyszer nem használtunk gumit, pedig erre mindig ügyelt. De tegnapelőtt éjjel nagyon beállt a kokótól, amit eladtál neki. És akkor elfelejtette…akkor történhetett.

– Mi? – kérdezte Lou teljesen feleslegesen, mert már tudta a választ.

 – Megfertőzött – mosolyodott el a lány, így a takarító megértette, a másik, a férfi, a tolvaj miért volt mindig olyan szenvtelen. A mosolytól előtűntek volna szemfogai.

Lou erőt vett magán, felállt, Valdko elé tántorgott. Lenézett rá, az iszonyatos nyaksebre, és a merev, értetlen buta tekintetre.

– Kellett a vére, hogy jobban legyek. Meg gondoltam, tartozom neked – jegyezte meg a lány csöndesen. – A koszos kis porfészek óta, ahonnan jövök, te vagy az első, aki segíteni próbált rajtam.

– És most mi lesz? – kérdezte a takarító. Nagyon szédült, ezért belezuttyant a kényelmetlen székbe, mely az ablak előtt állt. Alakja eltorlaszolta a hold ezüstjét, így a szoba nagy része homályba került.

A másik a hátára feküdt az ágyon, és elnyújtózott, mint egy macska. Fehér, megpörkölődött ingje recsegve engedett mozdulatainak. – Ezt itt kivisszük a sivatagba – intett Vladko felé. Eltűnődött, majd így folyatta. – És aztán talán beszállhatnék az üzletbe. Jó itt, ez a város éjszaka él. Láttad, milyen rosszul érint a nap fénye. – Kivárt, de mivel a férfi csak bámult maga elé, így folytatta: – Ha gondolod, társulhatsz, neked van némi tapasztalatod a bizniszben.

Lou sokáig mérlegelte az elhangzottakat, közben próbált nem törődni az arcát hasogató fájdalommal. – És mi lesz a szerbekkel? – kérdezte aztán.

A lány felkönyökölt, felé fordult, és gyorsan kimondta, amit mindketten sejtettek, igazolva a tételt, hogy ezerből egy csajnak azért sikerül, és meg tudja csinálni a szerencséjét Vegasban: – Megölöm mindet.

 

folyt. köv. 

Szólj hozzá!
2011. augusztus 06. 09:20 - Valmont

Megszállottak

A legrémisztőbb hír, amit hallani szoktunk. Nincs értelme, nem tudni az okát, az előzményét - csak a brutális, kegyetlen végkifejletet ismerjük. Elképzelhetetlenek az utolsó percek, a döbbenet, a félelem, az árulás érzete. A modern lélektan próbál magyarázatot adni rá, de ezek az elbeszélések mindig hiányosak, töredékesek. King Ragyogása azért is nagyszerű mű, mert egy külső tényezőt emel be a ebbe a magyarázatstruktúrába. Valószínű, hogy az esetek többsége valóban lelki/pszichológiai eredetű. Az is lehet, hogy mindenkibe bele van kódolva egy féktelen, ősi, vad erő, mely képes a mindent elpusztító végső tettre. Ez az állapot ott vár, mélyen a lélekben, csak az alkalmat lesi, a személyiség összeomlását, hogy kitörjön.

 

Ámok

 

Az ámokfutó szavunk a német „Amokläufer” tükörfordítása, dührohamában vagy tébolyultságában vaktában gyilkoló személyt jelent. Maga az „ámok” a maláj amuk szóból származik, amely dühöngőt jelent, és valószínűleg a portugálok is tőlük vették az „amuco” kifejezést
Az „Ámok”a tébolynak az a formája, amelyben a beteg egyrészt fut, másrészt agresszív, ami akár a sorozatgyilkosságig is fokozódhat. A malájok ezt démonoknak, megszállottságnak tulajdonították, egyfajta szent őrületnek.”

 

Id.: www.szentkoronaradio.com

 

Anna újból és újból megnézte a csupa vörös és piros színben tündöklő fényképeket. Kifacsart, szétszaggatott testek, a menekülés vagy a fájdalom görnyesztő pózába merevült csonka szobrok. Két kislány és az anyjuk. A gyerekek hat és nyolc évesek, a nő harmincöt.

Amikor végzett a helyszínelők anyagával, a fiatal nő ellépett az asztaltól, közelebb a törhetetlen üveghez, és gondosan szemügyre vette a foglyot. Ott ült, az üveg túloldalán, ami onnan, a túloldalról nézve tükörnek látszik, kényszerzubbonyban, vastag lánccal szorosan a padlóhoz rögzítve, bekötözött fejét szinte bűnbánóan lehorgasztva.

A harminckilenc éves Miguel Herrero, ki tizenkét órával ezelőtt kiirtotta a családját, látszólag minden ok, külső behatás nélkül. Sovány, borostás arcú, vékony testalkatú férfi, az ember el se hinné, hogy fizikailag ilyesmire képes egy fejszével. A felesége fejét a mosdókagylóban találták meg. A gyerekeket pedig…

Anna felsóhajtott, majd a nyakán lévő kereszthez kapott, lehunyta szemét, és gyorsan elmormogott egy imát a szerencsétlenek lelki üdvéért.

Mikor felpillantott, Miguel egyenesen rá nézett. Sötét, kellemetlen tekintete olyan volt, mint valami örvény. Anna érezte, hogy lassan belesiklik a feketeségbe, keze megindult, keresni kezdett valamit, valami…

Egy másik kéz érintette vállát, mire magához tért.

– Hölgyem, készen áll?

Fra nyomozó állt mögötte. Az ötvenes, megfáradt arcú zsaru kapta az ügyet – bár sok nyomoznivaló nem akadt a dologban. Miguelt baltával a kezében, a még hűlő testrészek közt ütötte le a sikoltozásra a házba benyomuló szomszéd egy baseballütővel…  

  A lánc rajta marad? – kérdezte a nő a fogolyra mutatva.

– Megpróbálta megölni magát – vont vállat a zömök férfi. – Nem mintha nagyon bánnám. De az én gondjaimra van bízva. És mióta behoztuk, át akarta harapni az ereket a csuklóján, aztán fejjel hatszor nekiment a magánzárka ajtajának. Én csak meg akarok szabadulni tőle – élve…– jelentette ki rosszkedvűen a nyomozó.

– Értem – bólintott Anna, majd összébb húzta magán bőrdzsekijét. – Mehetünk, Fra nyomozó. A Fra minek a rövidítése?

– Francisco – a férfi a két helyiséget összekötő ajtóhoz ment, majd mielőtt kinyitotta, megfordult és végigmérte a nőt: – Nézze, nem tudom, honnan jött, csak azt, hogy a rendőrfőnök kérte, hogy részt vehessen a kihallgatáson. Ezt tiszteletben tartom, de nekem is kérnem kell valamit.

Anna figyelmesen nézett rá, mint egy jó tanuló a tanárra.

– Én vezetem a dolgot. Ha kérdezni akar ettől az állattól valamit, csak akkor kérdez, ha én engedem. Ennek az lesz a jele, hogy maga rám néz, mire én visszanézek magára, és bólintok egyet. Rendben?

– Rendben – visszhangozta a nő, pillantása a férfi derekára siklott. – A pisztolyát behozza? Jó ötlet ez, nyomozó?

A férfi felhorkantott, megütögette a barna bőrtokot övén: – Enélkül én már sehova se megyek, aranyom, még a vécére se, elhiheti.

– Elhiszem – bólintott Anna, és többet nem szólt, követte a kihallgatószobába Fra nyomozót.

Hűvös volt odabent és fojtó, vadállati szag. Az is lehet persze, hogy utóbbi Miguel véráztatta ruhájából eredt.

A fogoly komoran nézte bevonulásukat, ahogy leülnek vele szemben az asztal távolabbi sarkainál lévő székekre. Aztán a tükörre lesett, majd vissza a párosra.

– Üdvözlöm ismét – intett neki a nyomozó, zsebéből diktafont vett elő, benyomta, az asztal közepére helyezte. – Kezdjünk neki, fiam, előbb végzünk mind…

– Nem vagyok a fia.

Anna összerezdült a rab mély, rezgő hangjára. Egyáltalán nem ilyen hangszínt várt ebből a vékony testből.

– Jól van, Miguel. Tudom én, hogy nem vagy az. És örülök is neki. Mert ha a fiam ilyet csinált volna… – A nyomozó megköszörülte torkát, majd erőt vett magán, összefonta mellkasán két karját, és így folytatta: – Meg tudná fogalmazni, miért tette, mit tett?

A rab tekintete Annára siklott, aki nem állta, elfordította fejét.

– A nő ki? – kérdezte Miguel vakkantva.

– Egy megfigyelő. – Legyintett a nyomozó. – De inkább a kérdésre….

– Mit keres itt egy apáca? – vágta el a mondatát Miguel. Anna összerezdült, Fra pedig előbb Annára majd Miguelre nézett, kissé csodálkozó, döbbent arckifejezéssel, aztán gyorsan rendbe szedte vonásait, és így folytatta: – Ahhoz neked semmi közöd. A kérdésekre válaszolj.

Miguel ismét a férfira pillantott majd szélesen elmosolyodott, és kényelmesen hátradőlt székén – már amennyire a kényszerzubbony szíjai engedték: – Eldönthetné, hogy tegeződik vagy magázódik, Fra nyomozó. A magázódás a távolságtartó, kemény – míg a tegeződés a baráti vallatás eszköze. Ám utóbbi csak akkor ér valamit, ha egy rossz zsaru is játssza szerepét maga mellett. Nagy kár, hogy  rossz zsaru szerepét játszó kolléga már nincs meg, mivel két hónapja  a zaragozai lövöldözésben a társát...

– Hagyja abba! – csattant fel Fra, majd Annára pillantott, felállt, és zsebkendőt vett el nadrágjából, és kifújta orrát.

– Ez nem jól kezdődik – kuncogott fel rab, aztán állával a nő felé bökött. – A buta kérdése helyett inkább őt faggassa, hogy mit keres itt. Gyorsban végzünk, higgye el…

Most mind a két férfi a nőre meredt. A nyomozó visszaült a helyére, és odasúgta neki: – Maga tényleg apáca?

Anna várakozóan bámult rá, aztán oldalt, a rabra sandított. Fra elértette, biccentett. Anna ekkor előrehajolt, és kikapcsolta a diktafont.

– Hé! – mordult fel a nyomozó, de a nő kezével csendre intette: – Jobb, ha ennek nem marad nyoma…– aztán Miguelre nézett – …ugye, démon?

A rab megvetően felhorkant: – Nagy merészség volt idejönni, apáca.

Csend állt be, csak tíz másodpercre, mert Fra nyomozóból önkéntelenül is kibukott a kérdés: – Mi folyik itt?

– Próbálok lezárni egy fél évszázados kutatást – jelentette ki Anna, most már állva Miguel sötét pillantását. – 1953-ban történt, hogy egy San Armiato-i családapa, egy egyszerű autószerelő kiirtotta az egész háznépét. A feleségét, a gyerekeit és az anyósát. Amikor a szomszédok rátörték az ajtót, épp a saját torkát nyiszálta egy késsel, és valamit üvöltött feléjük. Nem spanyolul, az biztos. Ám az egyik szomszéd, egy professzor, aki történetesen az ókori nyelvek értője volt, azonnal felismerte, hogy mit és milyen nyelven mond. – Az apáca kivárt, majd mély levegőt vett. – Arámiul beszélt, és azt kiabálta hogy „Visszatérünk a pokolba”.

Fra értetlenül bámult a nőre, majd széttárta két kezét: – És?

– A professzor révén az egyház felfigyelt az esetre, és vizsgálóbizottság alakult a hasonló jelenségek kutatására. Ennek a csoportnak lettem én is tagja, immár hat éve. Ott voltam a nyomodban Loranoban, Vedrasban, Ecaliosban. Láttam mindenhol a jelét annak, hogy mit tettél. De most először van módom szembenézni veled.

Az utolsó mondatait már az asztalon áthajolva, egyenesen a rabnak címezte, aki feszült arccal, mozdulatlanul bámulta őt.

Fra olyan hangot hallatott, mint mikor valaki lassan, szépen kiereszti a levegőt egy lufiból. Aztán megütögette Anna vállát: – Kijönne egy kicsit velem?

Amint bezárult mögöttük az ajtó, Fra a homlokához kapott, és sötét, vészjósló tekintetét a nőre vetve hátrálni kezdett tőle:– Tudja, mit csinál maga?

– Szembesítem őt az igazsággal. A tudomására hozom, hogy ismerjük a kilétét és a ténykedését – jelentette ki dacosan a nő, az ajtónak dőlve. A háta mögé mutatott: – Ez odabenn egy démon, Fra nyomozó, ami ellen az emberi erő és hatalom semmit sem ér. Az egyház nem hivatalos álláspontja szerint a démonok felelnek a világszerte időről-időre bekövetkező ámokfutásokért, Fra nyomozó. Feljönnek az ember világba, megszállnak valakit, egy jó polgárt, egy békés családapát, bárkit, kiirtatják vele az egész családját, hogy mind nagyobb rettenetet és fájdalmat hagyjanak maguk után, végül, megölve az emberi gazdatestet is, visszatérnek igazi otthonukba, a Pokolba.

Anna arca egészen kipirult, hangja lassan, de öntudatosan emelkedett, mialatt beszélt. Fra elhűlve hallgatta, majd fejét csóválva megismételte: – Tudja, maga mit csinál?

– Mit csinálok, Fra nyomozó?

– Megerősíti a tévképzeteiben. Csak ráerősít az őrületére, így a védőügyvédjének tuti adut szolgáltat, hogy ez az állat megússza valami állami elmegyógyintézettel a dolgot! És ne ismételgesse a nevemet. – A férfi felhorkant, majd elfordult Annától. – Ez őrület…azonnal szólnom kell a  rendőrfőkapitánynak. Erről biztosan nem tud…

– Nem fog elmegyógyintézetbe kerülni – jelentette ki Anna nyugodtan, mire a nyomozó akaratlanul is visszafordult felé: – Aztán miért nem?

– Mert ő most rab. És minden vágya, hogy elpusztítva Miguel testét, visszatérjen oda, ahova való – magyarázta a nő. – Mihelyst alkalma lesz rá, mikor lehetősége adódik - megöli Miguelt.

– Bánom is én, csak zárjuk le a kihallgatást! – csattant fel Fra, majd fenyegetően a nőre mutatott: – Visszajöhet velem, de még egyszer nem szólal meg, megértette?

Anna nem válaszolt, csak nézte őt mereven, aztán bólintott.

Amint beléptek a szobába, Miguel összerezzent, és mintha a levegőbe szagolt volna, majd arcán elképedés és düh ömlött el: – Ezt nem hiszem. Ne hiszem, hogy meg merik tenni – motyogta akadozó nyelvvel. Alig ült le két kihallgatója, mikor testét megfeszítve tekergődzni, szabadulni próbált, de a láncok és szíjak nem engedték.

– Hagyd abba, fiam – kérte őt fáradtan és szelíden a nyomozó. – Inkább folytassuk.

A rab felhagyott hiábavaló kísérleteivel, most ismét vallatóit kezdte tanulmányozni. – Nincs sok időnk nyomozó – jelentette ki hirtelen, hadarva.–  A gyászos jövő közeledik. A maga jövője a halál, és ez a kurva fogja megölni.

– Persze, persze – nyugtatta őt Fra, de kissé moccant székén, és lopva Annára pillantott.

– Ne higgyen neki, csak össze akar ugrasztani minket – súgta felé a nő alig artikulálva.

– Jönnek értem – nyüszített fel hirtelen Miguel, fejét felemelve, mint egy holdat üvöltő farkas. – Csuhások. Érzem a szagukat.

Kintről, a szoba falai túlról kiabálás, majd pisztolydördülés hangzott fel.

– Mi az Isten volt ez? – ugrott talpra Fra.

– Én megmondtam – bizonygatta a rab. –Vigyázzon, nyomozó, a nő a maga ellensége, nem én…

– Hallgass! – Fra ideges pillantást vetett a moccanatlanul ülő, és Miguelt tanulmányozó Annára, majd az ajtóhoz sietett. A kinti hangok mintha közeledtek volna.

– Késő – sóhajtott fel a fogoly. Anna ekkor felállt, és bőrdzsekije belső zsebéből elővéve egy fekete kis pisztolyt Fra nyomozóhoz lépett, majd tarkón lőtte. A lövedék az ajtónak lökte a férfit, összemaszatolva vele a fehérre festett deszkát.

Anna megfordult, és a rabra nézett.

– Ölj meg, kurva! Tessék, itt vagyok, én, az ősi ellenség! – fröcsögte Miguel testét rángatva a zubbony szorításában. – Most elpusztíthatsz…

– Nem – jelentett ki a nő nyugodtan, majd órájára lesett. Kintről újabb lövések dörrentek. – Be fogunk nyugtatózni, és így tartunk majd rabságban, míg csak lehet. Lekötözve, mozdulatlanul. A megszállott hús foglya leszel démon, egészen addig, amíg ez a hús életben van. Legalább addig nem okozol újból szenvedést idefenn az embereknek…

Miguel csak bámult rá, majd hirtelen elnevette magát, kellemetlen, rosszkedvű röhögéssel.

– Most mit nevetsz? – kérdezte Anna gyanakodva.

– Bolond emberek – csóválta fejét a rab. – Ti tényleg nem tudtok semmit a mi világunkról.

– Most majd lesz lehetőségünk kifaggatni – bizonygatta Anna. Lehajolt és nyögve arrább húzta Fra testét. – Itt a nagyszerű és példa nélküli alkalom, hogy tanulmányozzuk a gonosz természetét, hogy mind többet megtudjunk a gyengéidről, démon…– Anna ismét az órájára lesett, aztán szélesre tárta a vérfoltos ajtót, és pár másodpercig hallgatódzott.

– Hát ez az – csattant fel Miguel hirtelen elkomolyodva. – Azt hiszed, te lány, hogy a pokol fejedelme minden további nélkül hagyja idefenn garázdálkodni démonjait? Azt hiszed, hogy Ő tétlenül nézi a szökevények cselekedeteit?

– Szökevények? – Anna

– Az összes esetben egy-egy démon jött fel hozzátok – ebben igazatok van. De miből gondoltad azt, hogy egy démon önként visszatér odalentre, mikor itt határtalan kegyetlenségekre volna képes? Miből hiszed, hogy ők ölik meg magukat, miután kiirtottak pár embert?

Anna lerogyott egy székre, és a pisztolyt maga elé rakta az asztallapra: – Akkor ki öli meg az ámokfutókat?

A fogoly mosolyogva bólintott: – Az, aki a szökevények után ered, hogy visszavigye őket birodalmába. Emlékszel, mit mondott az autószerelő?

– „Visszatérünk a pokolba” – suttogta Anna maga elé.

– Mi. Ketten. A démon és…

– A Sátán.

Valaki odakinn fájdalmasan felkiáltott, mire Anna összerezdült és felkapta a fegyvert: – Trükk. Túl akarsz járni az eszemen, démon.

Miguel szomorúan megcsóválta fejét: – Hát nem érted? Szörnyű dolgot tesztek, ha harminc, negyven évre ebbe a testbe zártok.

– Ez csak egy újabb ördögi praktika. Így akarsz szabadulni – sziszegte az apáca. Kezében remegett a pisztoly.

– Nem. Segíteni akarok. Ha ebbe a testbe zártok, az összes démon szabadon garázdálkodhat majd idefenn. Nem lesz, aki a nyomukba eredjen, nem lesz, aki visszavigye őket. Az eddigi ritka esetek, az ámokfutások elborítják a világotokat, apáca.

Anna maga elé tartotta pisztolyt.

– Ölj meg! – kérte a rab. – Ezzel szolgálod legjobban egyházad.

A nő hátrahúzta a fegyver tetejét, hogy lássa a helyén csillámló következő lövedéket. Visszaengedte a sínt, amely csattanva siklott helyére. A pisztoly gyilkolásra készen várt.

– Ölj meg, Anna, különben a pokol jön el hozzátok – könyörögte Miguel vagy az, aki benne volt.

Anna felsóhajtott, még kérdezni akart valamit, de elfogyott az ideje – mögötte, a külső szoba ajtaját betörte egy dühös és akaratos test. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, testvérei, a kommandós kiképzést kapott szerzetesek azok, kik mostanra legyilkolták a rendőrőrs nagy részét megszentelt automata fegyvereikkel. Valamelyiküknél ott van a nyugtatóinjekció. Az épület garázsában járó motorral várakozik egy elsötétített furgon. A Egyház mindig jó volt a gyors szervezésben.

Ahogy a férfiak odakinn benyomultak a szobácskába, Anna rájött, hogy nem tud dönteni. Ezért a fejéhez, a halántékához emelte pisztolya csövét, majd elsütötte a fegyvert. Mielőtt a golyó átszakítva a bőrt és a csontot, behatolt a cortex szürkés, lágy masszájába, átvillant rajta a felismerés, hogy talán ez is, az öngyilkossága, csak az ördögi gonoszság egy újabb eredménye. De akkor már mindegy volt.

vége 

 

 

Szólj hozzá!
2011. május 15. 07:46 - Valmont

Valami történt

Ideje, hogy bevalljam, mostanában nem megy az írás. A héten ugyan elkezdtem valamit, de kínkeservvel haladtam vele, és egyébként meg nem éreztem benne az erőt. Pedig az ötletek folyamatosan jönnek...

Talán mindez amiatt van, hogy majd egy hónapja erősen, szinte ájulásszerű fájdalommal bevertem a fejem. Talán megsérült az agyam azon része, mely...de ez hülyeség. Inkább a változások miatt van, melyek bekövetkeztek életemben. Azt figyeltem meg, hogy leginkább a szélsőséges és normális léthelyzetek egymásnak feszülésénél lehet írni. Ha például van egy nyugodt környezeted, háttered, de folyamatosan időzavarral küzdesz. Vagy épp ellenkezőleg: bőven lenne időd írni, de egyébként egy vagy több egyéb probléma ott kavarog fejedben, és minduntalan előre tülekedik a gondolatok sorában.

Mindenesetre az egyik változáshoz kapcsolódóan ismét a Járványügyi álmok című novelláskötetből rakok fel egy tízoldalas anyagot. Valamennyi önéletrajziság van benne, aki valaha dolgozott ügyfélszolgálaton, talán rá fog ismerni néhány általános érvényű megállapításra, igazságra. A cím hangzását Faulknertől vettem (akit egyébként - ahogy öregszem - egyre nagyobb írónak tartok), a hangulata, és a kezdés pedig egy film noiros moziból lett kölcsönözve.   

 

 

Míg fekszem a mélyben

 

 

Idelenn lebegek a Diana utcai víztározó főmedencéjének alján, és azon tűnődöm, ki ölhetett meg. A víz, mely kiszorította belőlem a szuszt, a kolonc a lábamon és a púp a tarkómon, mely már sosem fog lelohadni – mind a rejtély kirakósának egy-egy darabja.

Persze, tudom, messzebbre, jóval messzebbre kell visszatérnem emlékeimben, hogy megértsem ezt az egészet. Lassan végigpörgetem hát magamban a dolgokat, sejtve, hogy inkább a belőlem kiázó düh az, ami fontos, és nem a múlt. A düh a jövő.

Ha őszinte vagyok magammal – és most már miért is ne lennék – kevés szerethető dolog volt az életemben. A családom mesze, vidéken élt, barátaim a fővárosba költözésem után nem kerültek. A várost az első perctől, és aztán tíz éven át szakadatlanul rühelltem. Ez még nem harag volt, csak megvetés, nyomasztó rosszkedv. Ki nem állhattam az összefirkált, gőgösen szecessziós épületeit. A szemetes járdákat, a kocsisorokat, a buszokon préselődő tömeget. A rikító, ostoba reklámokat, melyeket minduntalan a szemem elé villantott. A terepjáróban nyomakodó sofőrjeit, az utcán ténfergő koldusait. Idegesítettek a végtelen útfelújítások, az örök renoválások, a bűz és a kopott színek. Minden, ami új volt ebben a városban, ízléstelennek tűnt, minden, ami régi, merevnek és szürkének. Csapdába csalt, és rám telepedett, mert csak itt szerezhettem munkát, de a pénzem is elköltette. Boltjai drága és túlzó kínálattal, az albérletem havonta ismétlődő teherrel, kultúrája érthetetlenül távoli hangjaival frusztrált. A fák ugyanúgy szenvedtek a szmogban, mint én. Csak idő kérdése volt, hogy kidőljünk.

Ám mindez kevés lett volna ahhoz, hogy gyilkoljak.

Az igazi harag a munkámból fakadt. Éveken át, lassan, alattomosan gyűlt bennem, mígnem rájöttem, hogy milyen messzire sodorhat.

Ám csak sorban, legyünk alaposak, kezdjük itt is az elején.

Majd egy évtizede vagyok, illetve voltam a fővárosi vízművek Turbán utcai ügyfélszolgálatának dolgozója. Egy kis irodánk van a budai hegyekben, nem messze attól, ahol most libegek. A környéken lakó gazdag emberek lusták voltak bemenni a központi ügyfélszolgálatra, a Váci útra. Valamelyikük ismerőse a vízműveknél volt vezető beosztásban – így létrejött ez a kirendeltség. Felvettek hozzá egy főnököt, Andrást, Marikát, az ügyfélszolgálatos váltótársamat, a könyvelésre három nőt, Ernőt, a karbantartót és engem. Ez volt az első és az utolsó munkahelyem.

Az ügyfélszolgálati munka maga az élet metaforája. Kellemetlen, változékony és kompromisszumok sorát hordozó. Minden egyes alak, aki belép az ajtón, potenciális őrült. Mindenki, aki rossz számlát kap, dühöngő fenevaddá válhat asztalomnál. Minden probléma, ami eléd kerül, megoldhatatlan a cég merev struktúrája miatt. Bármennyire is igyekeztem, az általam képviselt rendszerrel szemben nem tehettem semmit. A bajokat nem kijavítani, csupán enyhíteni, a panaszokat csitítani tudtam. Éveken át kerestem a kiutat ebből a kényszerhelyzetből – de csak falakba ütköztem. Aztán, nem is olyan régen, rájöttem, hogy mindezek miatt már nagyon dühös vagyok.

Anyám mindig azt mondta, már gyerekkoromban hevülékeny, ingerült kisfiú voltam. Később, felnőttként, az iskolában majd az ügyfélszolgálaton megtanultam uralkodni mérgemen. Talán túlságosan is jól. Sejtettem, ha a hozzánk betérő gazdag panaszosok arcába vágnám dühömet és tehetetlenségemet, másnap már nem kellene bejönnöm dolgozni. Visszafogtam hát magam, és nyeltem. András, a kopasz, ötvenes főnök, ki már csak a nyugdíjra várt, gyakran megdicsérte hidegvérem. Ilyenkor elképzeltem, hogy a levélbontó kést a koponyájába döföm, és a nyelet elcsavarva a csontba töröm a pengét. A szőrmebundás hölgyet, aki a számlán sérelmezett összegnél tízszer többet költ el a napi bevásárlásnál, szívem szerint benzinnel gyújtottam volna fel. A fiatal házaspárt, aki a vízminőség ellen háromszor nyújtott be panaszt, ecettel teli hordóba fojtottam volna. Mindezt megterveztem és eljátszottam magamban, az utolsó részletig, de nem használt. A düh egyre csak nőtt és fortyogott bennem. Semmi nem tisztított meg tőle, az időnkénti barátnők, a kocogás vagy a tiszta szesz sem ért semmit. Ez a harag olyan volt, mint egy rákos burjánzás, vagy mint az a dél-amerikai bélféreg, mely a vizeletsugáron át jut a testbe, és ott több méter hosszúra megnyúlik.

A környezetemben lévők sem sokat segítettek. András unalmas és zárkózott ember volt. Reggel behúzódott a hátsó irodájába, és azután csak ebédidőben, illetve munka végén láttuk ismét. Ha különösen fontos vagy főnökért kiabáló ügyfél ült előttünk, akkor nagy kegyesen előbújt, és csitító, sima hangján megoldotta a problémát. Megvetettem, biliárdgolyó fejében nem láttam semmi érdekes gondolatot vagy érzést. Haszontalan volt, mint az ürülék, mely reggel kijött belőle. Ha nem születik meg, és nem mászkál ennyi ideig a bolygón – semmi nem változott volna a világon. Ez az üresség felháborítóbb volt, mint Marika fecsegése.

Ő túl nyílt volt. Még a kezdtek kezdetén három nap alatt mindent megtudtam az életéről. Az impotens férjéről, a haszontalan kamaszlányáról és a hülye rokonairól. Be nem állt a szája, folyton vagy őket ócsárolta, vagy velük kacarászott, pletykálkodott, veszekedett a telefonban. Ha épp csöndben volt, akkor evett. Hatalmas szendvicseket reggelizett, ebédre fazéknyi leveseket, sülteket, délután édességet habzsolt. Mégsem hízott el. Nem volt sovány sem, csak arányosan vastag, mindenhol. Nyakán, karján, lábán feszültek régies ruhái, mintha pár számmal kisebbek lettek volna. Tudtam, amellett, hogy lenéz, a hátam mögött mindenféle őrültséget terjeszt rólam az irodában.

Néha, késő délutánonként különös elváltozáson ment keresztül. Eltelve az étellel, székében elomolva, a sárga napfénybe tartotta arcát. Ajka lebiggyedt, szája elnyílt, és szeme elkerekedett. Mintha befelé figyelt volna, meglepetten rettegve valamitől. Ki tudja, milyen képek vonultak el vak tekintete előtt, hol járt képzeletében?

Még az is lehet, hogy volt valami torz és rejtett szörnyűség a személyiségében vagy múltjában – ami miatt gyilkolnia kellett időről időre, mint nekem. Csak az ő áldozata én lettem. Persze ez csak egy ötlet.

Nem voltak barátai. Mivel túl pletykás volt, a hátsó részlegben dolgozó könyvelők nem szívesen álltak szóba vele. Igaz, velem se. Két fiatalabb nő és egy idős asszonyság vezette fel a behozott reklamációkat. Ők vizsgálták ki, levelezték le őket. Elkészítették négy kerület havi számláit, korrigálták őket, majd kijavították a korrekciót is. Főképp egymással társalogtak, bár, ha betértünk hozzájuk valamilyen hivatalos ügyben, majd mindig csöndben dolgoztak. A baráti viszonyok folyton váltakoztak körükben, soha nem lehetett tudni, melyik páros közösíti ki épp a harmadikat.

A csapathoz tartozott még Ernő, a karbantartó, egy mokány, barna emberke is. Halk volt, szelíd szavú és nagyon készséges. Azt gondolom, senki nem vette emberszámba, ahogy én sem. Az ő feladata volt a pár utcával feljebb lévő víztározó, mostani sírom felügyelete is. Nagy kulcsokat hordott az övén, melyekkel mindenhova bejutott. A nap végén leadta nálunk. Akármelyik dolgozó megtehette hát, hogy elsüllyessze itt a testem.

Ernő keveset beszélt, akkor is csak munkáról. Marika régebben, pár éve próbált kikezdeni vele, de nem járt sikerrel. Talán homokos volt. Mindenesetre a dolgát ellátta becsülettel. Észre se vettük, hogy feltűnik, megszerel valamit, és már odébb is áll. Legjobban még a nagy fémtáskája jelezte ottlétét. Gyakran belerúgtam, ilyenkor napokig fájt a lábam. Mikor szitkozódva felnéztem, láttam, a kirakati növényeket locsolja, vagy égőt cserél. Dühítő volt ez a szürkeség és láthatatlanság.

Később Marika elmondta, hogy a gyerekei nem állnak szóba vele. Valahol itt, a hegyvidéken laktak, míg Ernő odalenn, egy apró panelben. Kitanítatta, felnevelte őket – és a kölykök így hálálták meg. Talán szégyellik, talán csak túlléptek rajta.

Amilyen kiismerhetetlen volt Ernő, olyan jól zártam el én is a mindennapi dühömet. A gyomrom és az ágyékom közt fészkelt, éjszakánként, a Moszkva téri apró lakásban fekve elalvás előtt gyakran tapogattam. Volt, hogy már a bőrömön át is éreztem a dudort, és tudtam, ismét ölnöm kell, különben elpusztít. Ilyenkor másnap reggel még gondosabban készülődtem. Fehér ingem tűhegyes gallérját levasaltam, nyakkendőm alját fekete nadrágomba tűrtem. Busszal mentem fel az Istenhegyi úti megállóig, onnan pedig elsétáltam az irodába. Ezek voltak a legszebb és legnyugodtabb percek életemben. A hegyek és a fák köröttem olyanok voltak, mint egy természetfilm díszletei. Mintha nem is a fővárosban, hanem egy vidéki szanatórium parkjában sétálnék. Néha még fütyültem is, főképp, ha a csomó sem nyomta a hasamat.

Aztán be kellett mennem az irodába dolgozni.

Minden nap akadt olyan ügyfél, akivel nem lehetett mit kezdeni. Ez volt az egészben a legrosszabb – a tehetetlenség. Még ha az illető nyugodt és kultúrált reklamáló volt, akkor is feszített és dühített a tudat, hogy azonnal nem tudok semmit megoldani. Képtelen voltam orvosolni a gondokat. A türelmüket kértem, és levelet ígértem. A legtöbbjüknek ez persze nem volt elég, közülük kerültek ki az igazán nehéz esetek. Marika később érkezett, tízkor, és ő maradt az esti műszakra. Azt mondta, akkor kevesebb bolond jár be.

Nálam folyton felbukkantak, hogy különféle módokon felszítsák haragomat. Voltak, akik csak grimaszoltak, és arckifejezésükből leolvashattam mindent. Mások szúrós, kellemetlen megjegyzéseikkel igyekeztek felhergelni. Megint mások fokozatosan emelték hangjukat, míg a beszélgetés vége kiabálás lett. Az ilyen jelenetek után percekig, órákig, napokig nem bírtam megnyugodni. Azt hiszem, túlérzékenységnek mondják az ilyesmit. Éjjelente forgattam magamban a történteket, elemeztem a helyzetemet, saját hibáimat. Újrajátszottam képzeletemben az egészet százszor, ezerszer – számomra dicső és diadalmas befejezésekkel. A bennem feszülő düh egyre csak nőtt, minden emlékszilánk fájdalmas döfés volt gyomromban. Évekkel ezelőtt megéreztem – tennem kell valamit, különben a dolgoknak rossz vége lesz.

Egy olyannal kezdődött, aki sokadszorra jött vissza hozzánk. Az új órájának mérési eredményeit sérelmezte, úgy vélve, túl gyorsan forog benne a számlálókerék. Előttem van az arca, ebben a zöldes fényben, a medence alján is fel tudom idézni asztalom előtt ülő alakját. Nyurga, negyven körüli férfi volt. Úgy nézett ki, mint egy középiskolai matematikatanár. Csontos képén megfeszült a bőr, és sötét tekintetében nem láttam megértést, csak kimondhatatlan elégedetlenséget.

Tudtam, hogy nem fog leállni. Korábban már beszélt Marikával és Andrással is. Azon a májusi délelőttön ismételten panaszt akart benyújtani a korábbi panaszlevelének késedelmes kivizsgálása miatt. Olyan hangszínen beszélt, amitől a kezem az asztal alatt, a combomat markolászva is remegni kezdett. A pökhendiség és a sértő él egy sajátos keveréke volt, minden szava savba mártott nyílvessző. Tudtam, hogy provokálni akar, hogy aztán ellenem is panaszt tehessen. Főképp az iroda dolgozóinak értelmi képességeire, iskolázottságára tett megjegyzéseivel próbálta ezt elérni. Marika már rég kiosztotta volna, majd hazaküldi – de ő még nem ért be, én pedig tehetetlenül hallgattam Aztán, mikor a sértegetés kifulladt, és papírt kért az új leveléhez, megtörtént. Elécsúsztattam egy lapot, majd tollat nyújtottam felé. Ujjaink egy pillanatra összeértek, és amikor megéreztem a bőre melegét, kirobbant belőlem a düh.

Nem volt látható dolog. Semmi különös nem történt, csak felvillant bennem minden gyűlölet, pont akkor, mikor megérintett. Ma sem tudom, hogy működött, talán valami rejtett biológiai áramlással, energiaátvitellel vagy egyéb paranormális módon. A férfi velem szemben elsápadt, majd köhögni kezdett. Aztán összegörnyedt, és szinte elbújt az asztal alá. Amikor felállva megnézem őt, már vörös volt a padló. Sugárban vért hányt a saját cipőjére, és néha tehetetlenül felpislogott rám. András hívta a mentőket, de akkor már késő volt, kiterítve, mint egy leszúrt disznó feküdt a szőnyegen, feje alatt kabátommal.

Míg a többiek izgatottan tárgyalták a történteket, a szűk kis mosdóban lemostam arcom. Akaratlanul is gyomromra tettem vizes kezem, és éreztem, a hasfalamból eltűnt a feszültség. Akkoriban még nem tapintottam ki a dudort, csak időről időre egy erős szorítást éreztem odalenn. De akkor ez felengedett, és a vizeletszagú helyiségben állva olyan volt, mintha székelés után a teljes bensőm, a belek, a nyálkás tekervények, a vörös mirigyek, a bordák csontjai, a bíbor és lila, erekkel átszőtt szervek csomói kijöttek volna belőlem. Üres voltam és nyugodt. Jelenlegi állapotomhoz hasonlítom az érzést – mintha mély, sűrű folyadékban, talán magzatvízben lebegnék, mely beburkol és körbefog.

Ahogy kiléptem a mosdóból, megütötte fülem az egyik számlázó bátortalan megjegyzése arról, hogy több gondunk nem lesz az ügyféllel. Ernő egy mocskos ronggyal mosta fel a vért – melynek érezni lehetett a szagát a levegőben. Mélyen beszívtam, és megértettem, hogy én tettem, és hogy jól tettem.

Ezután hosszú hetek, talán hónapok teltek el a következőig. Akkor még nem tudtam, de ismét fel kellett gyűjtenem a megfelelő mennyiségű dühöt, hogy ölni tudjak. Később az egésznek lett egy ritmusa. Megtaláltam odalenn a csomót. Figyelemmel követtem növekedését. Belebámultam az ordító arcokba, hagytam, hogy elmondják átkaikat, tűrtem a cüccögésüket, míg az adatbázisban kutakodtam. Rögzítettem panaszaikat, és vártam a következő áldozatot. Tudtam, olyan kell, aki megérdemli.

Hogy az ki legyen – nem volt nehéz eldönteni. Mindig van olyan, aki megérett a halálra. Naponta találkozunk emberekkel, akiket szívesen eltörölnénk a föld színéről. Számomra az is fontos volt, hogy az illető ügye, mely nyomasztó teherként horgonyzik adatbázisaink mélyén – végre lezáruljon. Ha úgy tetszik, csak a munkám végeztem, igaz, más, kifogásolható eszközökkel. Problémát oldottam meg, véglegesen, olyan tökéletességgel, amire a cég nem volt képes. Mivel magamra hagytak, a képességem maradt egyetlen mentőövem a kezelhetetlen ügyek esetében.

Egy nyárvégi délelőtt került sor a másodikra. Óvatosabb lettem, nem akartam jelenetet. Mikor kipirulva, a kiabálástól megizzadva elhagyta az épületet, kisétáltam utána az utcára. Követtem őt pár méteren át, majd megszólítottam. Meglepetten fordult hátra, és automatikusan nyúlt a tollért, melyet szerintem ott hagyott nálunk. Persze, hogy az én tollam volt, csak azért kellett, hogy megérinthessem.

A tűző napfényben és a forróságban egy pillanatra úgy tűnt, kudarcot vallok. Visszaadta a tollat, és köszönés nélkül sarkon fordult. Kétszer is érintettem közben, és éreztem azt a zsibbasztó, könnyű áramütést, mint legutóbb is. Ez a nő, ez a harmincas, filigrán, kosztümös üzletasszony azonban erősebb volt, mint az első áldozatom. Bizonyára esténként, munka után lejárt egy méregdrága edzőterembe, hogy aztán hazamenve átnézze a számláit, keresve, melyikbe köthet bele. Hat lépést megtett még, majd összerogyott. Nem kellett közelebb mennem, onnan, ahol álltam, onnan is láttam, hogy a szíve tájékát markolássza. Pár másodpercig még mozgott lába is. Körbefordultam – az utca üres volt. Visszamentem az irodába, és vártam a mentő szirénáját.

Soha nem éreztem lelkiismeretfurdalást, csak a babánál. Ez egy hosszú várakozás végén történt. Nagyon figyelmetlen voltam, és máshol járt az eszem. Akkoriban nem volt megfelelő áldozat. Valahogy az összes reklamáló túl esetlennek, szánalomra méltónak tűnt. Néha azon kaptam magam, megértem őket.

Egy este, mikor én maradtam a kései műszakban, behozták azt a gyereket, egy kis, fonott kosárkában. Az anyja egy megrepedt vezeték miatt akart bejelentést tenni, mely minduntalan elárasztotta az utcájukat. Emlékszem, kemény fagyok voltak, joggal sérelmezte, hogy nem tudnak feljutni kocsival a lakásig. A gyerek végig ott gügyögött mellette egy széken, szeme előtt forgatta a cumiját és nyáladzott. Mikor végeztek, a nő felkapta, mint egy csomagot. Ekkor a baba kezéből kiesett a cumi, én pedig, mivel a lábamhoz gurult, lehajoltam érte. Adhattam volna az anyának is. Annál is inkább, mivel a padló piszkos volt. Mégis, akaratlanul is a kiskölyöknek nyújtottam. Csak hogy érezzem, milyen érzés, mikor egy ilyen apró ember elvesz tőled valamit.

Nem haragudtam rájuk. Egyszerűen csak túl sokáig gyűlt bennem a méreg.

Amikor elkezdett köhögni, az anyja elsápadt. Aztán nagyon hirtelen elhallgatott mindenki. Eltelt öt vagy hat másodperc, míg rájöttünk, hogy nem lélegzik. A nő szinte kitépte a takarók közül, és védekezően elfordult. Biztos vagyok benne, hogy megérzett valamit. Nem mertem közbeavatkozni, halk nyöszörgésféle tört elő belőlem, sután léptem egyet előre, majd hátra. Néztem, ahogy az anya előbb az apró szájban turkál, majd a mellkast és a torkocskát nyomkodja. A baba azonban csukott szemmel hevert keze közt, mint egy rongybábu – és továbbra sem lélegzett. Most, a víz mélyén, már tudom, min mehetett keresztül. Ott és akkor azon járt az eszem, hogy vajon mennyi ideig bírja agykárosodás nélkül.

Aztán, mikor az anya végre felsikoltott, András feltépte az ajtaját. Soha nem örültem még ennyire a látványának. Valamiképp azonnal megértette, mi történt. A nőhöz rohant, és nem próbálta elvenni tőle a testet. Egyszerűen csak villámgyorsan ráhajolt a gyerekre, két ujjával összecsippentve azt a pici orrlyukat. Aztán belefújt a szájába.

A következő, amit hallottunk, a baba köhögése majd sírása volt.

András hátralépett, karba tett kézzel bámulta, ahogy a nő ringatni és babusgatni kezdi a babát. Egyiken sem néztek rám, mintha ott se lennék. Jobbnak láttam kitántorogni a friss levegőre. Amíg a fagy átjegesítette kopott öltönykabátom, elhatározásra jutottam.

Közeledett a karácsony, a megbékélés lehetősége. Leszaladtam hát három háztömbnyit, és megszabadultam a dühtől. A buszmegálló felé menet volt egy ház, melynek kerítése mögött óriási, meghatározhatatlan fajtájú kutya várta a járókelőket. Ha elfelejtetted, hogy ott van, hördülő csaholásával a frászt hozta rád. Most, a pattogó hidegben állva megvártam, míg kiugatja magát, majd benyúltam, és megragadtam az állkapcsát. Amikor belém mart, éreztem, elönt a düh. Felvinnyogott, majd hátsó lábai megroggyantak. Elengedte a húsom, és eldőlt. Soha többé nem hallottam hangját, de a tetanusz napokig fájt.

A következőnél majdnem lebuktam.

Marika ügyfele volt, vagyis ő foglalkozott vele több alkalommal. Egy idős, csupa csipke és ránc, félig süket hölgyike. Én csak kaján mosollyal hallgattam, ahogy Marika hosszú délutánokon át hiábavalóan és üvöltve győzködi arról, hogy a számláin nincs rajta a szomszéd vízfogyasztása.

Aznap azonban rám maradt a dolog. Marika kiszaladt a boltba, hogy bevásároljon húsvétra. A vénség pont ekkor tipegett be, és pár perc értetlenkedő zsörtölődés után leült az asztalomhoz. Mikor reszkető kezeivel kezdte előszedegetni gyűrött számláit, beadványait, kacskaringós betűkkel írt leveleit – tudtam, nem lesz jó vége.

Gondosan átnéztem mindet. Húztam az időt, hátha visszaér Marika. A hölgy csak ült velem szemben, remegő fejjel, néha köhintett egyet. Mikor már nem várhattam tovább, elmondtam az igazat. Hogy a szomszéd nem lopja a vizet. Kétszer kellett megismételnem, mert nem értette. Láttam a küszködést a szemében, ahogy a számat figyelte, és fülelt. Azt hiszem, ez a kudarc dühítette fel, hogy nem hallott jól. Mikor magyarázni kezdtem, még kevésbé értett. Beszéltem, amíg lehetett, de aztán kifogytam az érvekből. Csöndben ültünk talán percekig is, vártam, hogy valami történjen, bejöjjön egy másik ügyfél, visszaérjen Marika, vagy kinézzen ránk András. Közben nyomult, tolult fel bennem a düh, mint a vaskos hányinger. Épp ezért nem vettem észre, hogy az öreglány is felhúzta magát.

Persze voltak jelek. A feje még jobban kilengett. Púderes arca sötétebb árnyalatúra változott. Kesztyűs keze szorosabban markolta az asztal szélét. És amikor már nagyon hosszúra nyúlt a hallgatásom, egészen nyilvánvaló lett, hogy dühös. Kiáltozni kezdett, mint aki elfelejtette, hogy más még jól hall. Sok szavát meg sem lehetett érteni. Főképp az őt ért megaláztatásról és a pimaszságunkról beszélt. Hogy kihasználjuk korát és fogyatékosságát. Kikérte magának a bánásmódot. A homályos magyarázatokat. Az érthetetlen számokat. Az önelégült vigyorgásunkat.

Hirtelen megéreztem, hogy ott van, kibukik belőlem, mint valami epe, ha nem teszek valamit, eláraszt mindent. A düh a sárga, nem az irigység. És zöld szálakkal van átszőve. Szemem előtt ezek a színek vibráltak, mikor átlendültem az asztalon. Le akartam állítani, hogy fogja be a túlrúzsozott száját, és hagyja abba a sipítozást. Azt hiszem, magam sem tudtam, mit teszek, mikor az ajkaira tapasztottam a tenyerem. Csak egy pillanatra, mert olyan szárazok és élettelenek voltak, mint egy kígyó levedlett bőre. Elkaptam a kezem, és akaratlanul is megbámultam benne rúzsának két csíkját. Utolsó csókja szinte beleégett a bőrömbe, míg ő maga lefordult a székről. Felpattantam, és ahogy leguggoltam mellé, mozgást kélt mögöttünk.

Az egyik számlázó volt. Egy fiatal, esetlen, nagydarab lány. Az utcára nyíló ajtóban állt, kezében kiflivel teli zacskó.

Talán ő gyilkolt meg?

Lenyúltam a hölgy nyakához, és megtapogattam. Alig volt pulzus ott, ahol az aszott bőrben elbújt a verőér. Szemét elfutották a könnyek. Nehezen, gyengén lélegzett. Meglazítottam a gallérját, majd fojtott hangon megkértem a kolléganőt, hogy hívjon mentőt.

Ő tétován mozdult, és ahogy elhaladt mellettem, nagy ívben kikerült, mintha leprásak lennénk, én és a haldokló.

Éreztem, hogy meglátott valamit. Nem tudhattam, mennyit, de hamarosan bebizonyosodott sejtésem.

András másfél héttel később, egy csöndes délután behívott magához. Hellyel kínált az egyszerű kis irodában, majd sokáig szótlanul bámult rám.

Volt az asztalán egy mappa, melyet később, a hosszúra nyúlt hallgatás végén kinyitott. Az első oldalán a nevemet olvashattam. Belelapozott a közepébe. Tanulmányozott valamit, majd rám pillantott, mint aki ellenőrzi a tényeket.

Mikor már nem bírtam tovább, megkérdeztem, mi a baj.

Azt hittem, óvatosan, távolról közelíti meg a dolgot – de nem így történt. Talán fáradt volt, vagy maga sem gondolta komolyan, mikor rákérdezett, hogy mit csináltam az öregasszonnyal.

Készültem valami ilyesmire, ezért azonnal, talán túl gyorsan válaszoltam.

Semmi közöm nincs a halálához. Elsápadt és leesett a székről. Ezért hajoltam és nyúltam felé. Sajnos már későn.

Merőn nézett pár másodpercig, majd megint az anyagomba lesett, onnan kérdezte, még halkabban, szinte csak magához intézve a szavakat. És a babával mi volt.

Erre nem válaszoltam azonnal, mert megdermesztett a döbbenet, hogy emlékezett rá, és összefűzte a két dolgot. Aztán, túl későn reagálva, visszakérdeztem, milyen babával.

Ekkor már állt, és elhúzta a hátsó ablak függönyét. Egy kertre, nagy, ágaskodó fákra, és távolabb a pesti síkság barnás masszájára nyílt előttünk kilátás.

Elmélyülten szemlélte a tájat, majd megjegyezte, hogy túl sok körülöttem a véletlen.

Erre már én is gondoltam. Vagy talán vágytam rá. Hogy nincs semmiféle különös képességem, csupánrémes természetem, és egy daganat a hasamban, egy sérv. És a halál csak egy gyakori látogató a környezetemben. És a többit csak képzelem. De a szívem mélyén biztos voltam benne, hogy minden egyes alkalommal én öltem.

Aztán, míg András kinyitotta az ablakot, arra gondoltam, hogy miért ne tehetném meg most is? Mögé kellene osonni. A tarkójára kellene tenni a kezem. Még van bennem annyi harag, hogy egy életre lebénítsam. Nyugdíjba küldhetném, most azonnal.

Megfeszült a combom, és már emeltem magam. Odalentről, az ablakon túlról ütemes neszezés, talán kaszálás hallatszódott fel, a főnököm kedélyesen kiköszönt valakinek.

Ülve maradtam.

András így zavartalanul végigvihette a dolgot. Keserűen és közömbösen közölte elvárásait. Hogy ha még egyszer valami különös történik miattam az irodában vagy a környékén – kénytelen lesz megválni tőlem. Bár régi és jó munkaerőnek tart, személy szerint nem szívlelheti a különös dolgokat. Nem akart bonyodalmakat maga körül, amit meg lehetett érteni. Mégis, a kezdeti riadalmon túl, szavai nyomán elfogott valami undor. Ma is úgy vélem, inkább fekszem itt holtan a mélyben, minthogy éljem az ő életét.

E fenyegetés után az utolsó gyilkosságom sokáig váratott magára. Hónapok teltek el, és a dudor egyre keményebb és nagyobb lett. Már az övem is nyomta, így a nadrágomat vagy feljebb kellett húznom, vagy annyira letolnom, hogy lógott rajtam. Minden kis apróságra kitört belőlem az elfojtott indulat, ezért Marika sokszor napokig nem szólt hozzám.

De nem tehettem semmit. Éreztem, András figyel. Talán ez idő alatt meggyőzte magát, összerakta a dolgokat, és ő gyilkolt meg?

Aztán csak kirobbant a dühöm.

Esős, késő őszi napon történt. A férfi, aki betért hozzánk, zaklatott volt és ittas. Ismerősnek tűnt, de lehet, hogy csak a buszmegállóból. Amikor kipillantottam mögötte az utcára, és megláttam drága autóját, ezt elvetettem.

Marika kávézott, és rá se nézett, ezért azonnal az én asztalomhoz jött. Dülöngélve lépdelt, de volt egész alakjában valami határozott makacsság. Szívós, alacsony ember volt, harminc körüli. Arcát déli nap barníthatta – vagy a hegyvidéki szoláriumok egyike.

Panaszt kívánt tenni a víztározó körüli zajok miatt. Azt állította, a tározó mellett lakik, és napközben pihen, mivel esténként ügyeletes. Ám a folyamatos kopácsolás, csörömpölés és fúrás nem hagyja békén.

Kérdőn néztem Marikára, aztán nekem is eszembe jutott, miről lehet szó.

A hatalmas, földalatti medencékből álló tározó, amely most a sírom, a felszínen csupán földbe bújt kis téglatömb volt. Oldalában lépcső futott, ennek fémkorlátját valaki egy éjjel levágta, és elvitte. Hallottam róla, hogy Ernő fából készít egy ideiglenes korlátot a helyére.

Míg mindezt elmondtam neki, a férfi a fejem fölött elnézve bámulta a falat. Egyik lábáról a másikra állt, majd asztalomra támaszkodott. Haja ziláltan lógott szemébe, néha félresimította. Mikor végeztem, azt mondta, beszélni akar egy vezetővel.

András nem volt bent, egy konferenciát szerveztek a központban, ott szólalt fel. A férfit ez nem is érdekelte – ő azt szerette volna, ha valaki azonnal leállíttatja a munkálatokat.

Nem volt értelme annak, amit kért. Bármikor átmehetett volna Ernőhöz, hogy megbeszélje vele a dolgot. Bizonyára meg tudtak volna állapodni a csönd és a zaj ütemezéséről.

Mondtam neki, hogy legfeljebb a mestert tudjuk elérni. Hozzá akartam tenni...nem is tudom már mit, mert hirtelen, dühös mozdulattal lesöpörte asztalomat. Tolltartó, tollak, papírdarabok szálltak a levegőben. Marika ijedtében csuklott egyet, majd sziszegve fújta ki a levegőt. Én felálltam, kiléptem az asztal mögül, rá egy papírlapra, és a férfi szemébe néztem. Éreztem, ahogy a düh elönt, felkúszik gerincem mentén, torkomig majd számig tolakszik.

Aztán az ügyfél elfordította fejét, és motyogott valamit, mire hirtelen kiengedett belőlem minden feszültség. Azt mondta ugyanis, hogy elnézést.

Megindult kifelé, de megbillent, összerogyott.

Akaratlanul is odaléptem, és a hóna alá nyúltam. Intettem Marikának, hogy semmi baj. Reméltem, nem maradt harag érintésemben. Ahogy kifelé vonszoltam, a férfi mind jobban rám nehezedett. Az utcán nekidőlt az iroda falának, zihálva mélyeket lélegzett.

A gyógyszereiről suttogott valamit, noha pálinkaszagot lehelt arcomba. Az agyára ment a zaj, és valahol le kellett vezetnie. Magyarázkodására bólintottam, és megvontam vállam. Felajánlottam, hogy elkísérem, ha gyalog kíván hazamenni.

A fejét rázta, majd ellökte magát a faltól, és az autóig egyedül ment. A kulcs kiesett kezéből, mire lehajoltam, kinyitottam neki a kocsit, és tartottam az ajtót, míg beszáll. Meg kellett volna akadályoznom, hogy vezessen, és akkor nem történik semmi. De nem érdekelt, mit csinál, csak minél távolabb akartam tudni magamtól irritáló lényét.

Míg erre gondoltam, a másik kezem ott felejtettem a kocsiajtó keretének ívén.

Így történt, hogy a férfi rácsapta az ajtót.

A fájdalomtól elveszítettem minden önkontrollom. Amikor kiszabadultak ujjaim, és térdre estem, már ismét ott volt fölöttem. Azt monda, orvos, és hagy nézze meg. Felpislogtam rá, és könnyeimen át egy zavaros tekintetű, felelőtlen, nagyszájú ügyfelet láttam. Egy olyan fogyasztót, aki most már fizikailag is bántott. Amint a kezemhez ért, azonnal kiengedett belőlem a gyűlölet. Olyan volt, mint a vízben terjedő tintahalálca. Beburkoltam őt, sárgával és zölddel, átfontam tetőtől talpig.

Csak nézett rám döbbenten, majd szótlanul visszadőlt a kocsiba. Elterült az első ülésen, és nem mozdult többet.

Percekig álltam felette, zsibbadt ujjaimat szorongatva. Mikor a fájdalom alábbhagyott, megtöröltem szemem, és körbenéztem.

Az utca most is üres volt, autó nem közeledett, Marika sem állt az irodaajtó üvege mögött. Óvatosan próbálgattam ujjaimat – remegve ugyan, de ki–behajoltak.

Tudtam, hogy cselekednem kell. András nem hozhatja összefüggésbe velem a halálát.

Átmentem a kocsi másik oldalára, és az anyósülés felőli ajtót kinyitva áthúztam a testet oda.

Aztán beszálltam, és elindultam.

Úgy hevert mellettem, mint aki részeg. Csillogó, merev tekintettel bámult előre, később a feje lecsuklott. Az ágyékán sötét folt terjengett, és amikor a kanyarban nekem dőlt, savanyú szag ütötte meg orrom.

A víztározótól nem messze álltam meg. Volt ott pár nagyon elegáns és visszafogott családi ház. Fogalmam sem volt, mely az övé, találomra leparkoltam hát egy árnyas fa alatt. Két iskolás ballagott el mellettem, lehajoltam a kormányig, mintha a cipőm kötném. A kocsitetőn dobolni kezdett az eső.

Vártam még egy kicsit, majd kiszálltam a kocsiból, és otthagytam a halottat.

Marika nem kérdezte, hol jártam, de morogtam neki valamit az ebédszünetről és a rossz időről. Később, a délután egy unalmas pontján eszébe jutott az eset. Hogy mi történt odakinn a balhés ügyféllel. Megvontam a vállam, majd azt mondtam, elhajtott. Ennyiben is maradtunk, és úgy véltem, ezzel lezárult egy újabb esetem.

Ám öt napra rá meggyilkoltak.

Este történt, én maradtam ügyeletben, mert Marika már a halottak napi koszorúkat intézte, és műszakot cserélt velem. Négy után már senki nem jött be, régebbi, kimenő leveleimet osztályoztam a számítógépen. András ötkor hazament, kifelé biccentett és köszönt. Éreztem, mint mindig a beszélgetésünk óta, figyelmesen végigmér. Hasamban ilyenkor lüktetni kezdett a csomó, mely most még puha és apró volt. A részeg halála kivette indulatom nagy részét. Nem akartam a jövőre gondolni, mikor újból fájó és szorító szükségletté válik a stresszoldás, de ahogy elnéztem főnököm távolodó hátát, tudtam, előbb-utóbb ezt a dolgot is rendezni kell.

Amint bezárta maga után az ajtót, képek sora és hirtelen jött megvilágosodás futott végig rajtam.

Most, a mély vízben lebegve, hova a napfény csak pászmákban, sejtésekben jut le, ismét eszembe jut ez a varázslatos másodperc. Múló, röpke ötlethalom volt, felismerések egymásutánja, melyek akár valós ténnyé is összeállhattak volna. Akkor és ott azonban elfelejtettem, mert megcsörrent a telefon. A bérszámfejtésről kerestek, szabadságolási terveim miatt. Míg türelmesen válaszolgattam a fáradt kérdésekre, a képek kihullottak fejemből.

Ám most itt lebegnek előttem, felettem és köröttem a zöld vízben. Csak ki kell nyúlnom értük, hogy megfogjam és megérintsem őket. Ha jól csinálom, akkor mindenre fény derül.

Legelőbb a halál. Hatkor lezártam a gépem, lekapcsoltam a fényeket, és a fűtést takarékra vettem. A félhomályos térben csak az utcai lámpák világítottak be. Senki nem volt odabenn rajtam kívül, ebben biztos vagyok. Amint kiléptem az iroda ajtaján, és lehajoltam, hogy a jobban lássam a kulcslyukat, ütés érte a tarkóm.

Már vízzel a tüdőmben, a hideget nem érezve, szaglás, hallás és mozdulatok nélkül tértem magamhoz idelenn. Halott voltam, de beletelt pár napba, míg ezt megértettem. A tudatom, mely most a múlt képeit rakosgatja e szubjektív rendbe, nem bomlott fel. Talán a hasamból kisugárzó düh tartotta testemben. Talán csak a kíváncsiság, gyilkosom kilétének rejtélye.

Nem érdekelt, elfogadtam, hogy itt fekszem a mélyben, és halott vagyok.

Az első kép, amit meg kell vizsgálnom, egy elmosódott, vörös paca. Egy arc tükröződik benne. Én az iroda padlóján elsimuló folyadék felett állok, oldalról látok rá az ismerős ábrázatra. A vértócsa felszíne kitisztul, mert napfény hull rá. Gyanakvó tekintet fordul felém, majd egy felmosórongy megbontja az élességet, és eltöröl mindent.

Tétován eloszlik az egész jelenet, hogy újabb bukkanjon elő. Mintha a víz mélyéből úszna felém – egyszerre csak ott vagyok benne. Az utcát látom, az irodából észlelhető szeletét. Forró nyári nap van, én a székem felé tartok. Mielőtt leülök, felnézek, ki az üvegajtón. Egy árny rohan el előtte. Annyit látok csak belőle, hogy munkaruhát visel, kezeslábast. Tudom, hova igyekszik, nem messze az irodától valaki fekszik a járdán. Holtan, magára hagyatottan. Nem sokkal később szirénaszó úszik fülembe.

A következő dolog először csak sötét csomó az éjszakában. Egy buszmegálló, majdnem üres. Felületes pillantást vetek felé, miközben a kerítés mögül fájdalom mar kezembe. A fatákolmány belsejében felizzik egy vörös pont. Az irodában senki nem dohányzik. Vagy mégis? A bent dolgozók közül senki. Az idegen távol van, a téli éj sötétje egyébként is jótékonyan eltakar. Csak mikor visszafelé indulok, akkor láthatja jellegtelen hátam.

A következő egy délután, kilépek András irodájából. Elmosódott suttogás Marika asztalánál. Fűillat leng be mindent. Ernő lassan ellép kolléganőm asztalától. Kezében műanyag pohár vízzel, benne egy fenőkő. Biccent felém, arca merev. Átúszik az irodán, apró, zöld fűszáldarabok százait hagyva maga után a szőnyegen.

Még egy kép – élesebb és színnel teli. Csupán pár napja történt. Álmodozva forgok székemmel, egy levél befejező formuláján gondolkodva. Marika bemegy aláíratni valamit Andráshoz. A nyíló ajtón át látni a főnök fejének csillogását, és előtte, a másik székben egy sötét árnyat. Mint egy varjú, Ernő gubbaszt a székben, fekete öltönye lóg rajta, nyakkendője össze–vissza csavarodik. Egyiken sem néznek rám, András csak bánatosan int Marikának. Cigarettafüst üli meg köztük a levegőt.

A legutolsó kép itt található alattam. A napfény a fenti ablakokon át egy–két másodpercig olyan szögben esik be, ami talán soha többé nem fordul majd elő. Az évszak, a bolygó forgása, a víz mély, észrevétlen áramlása, saját pozícióm csodálatos összjátéka folytán most leláthatok a medence aljáig. Így felismerhetem, hogy mi is az a sötét tömeg, ami odalent fekszik a bokámra csomózott kötél végén.

Hát persze, hogy egy szerszámosláda.

Tudom, hogy a bosszú, ami ért, jogos volt. Mégse türtőztethetem dühöm, ami feltámad még egyszer, utoljára, mikor mindezt megértem. Ernő részeges fiának meggyilkolása miatt kellett elvesznem. Az apai haragnál csak egy erősebb létezik – a temetetlen holtak gyűlölete.

Nem gondolkodom a továbbiakon, ösztönösen történik minden. A bosszú vak indulata végigráng egykori énemen, és mozgósítja azt a furcsa erőt, ami ide sodort. Lágy zsibbadást érezhetnék ágyékom és hasam közt, és a duzzanat hirtelen felhorgadó lüktetését – ha még éreznék. De így is megtörténik, test és idegek híján. Nézem, ahogy a düh nyomában életre kelő sárga és zöld kígyók kitekerednek számon, orromon, fülemen, pórusaimon. Pusztító őrjöngésem millió és millió részecskéje szétárad a medencében. Látom, hamar eloszlik az ivóvízben. Tudom, hogy a kiegyenlítőcsatornákon előbb–utóbb az egész gerinchálózatot bejárja majd. Eljut a legutolsó fővárosi háztartásba is, a levesekbe, teákba, kávéscsészékbe. És megtalálja Ernőt.

Persze, mindez már nem számít. A kiürülés pillanatától kezdve minden tompul. A haraggal együtt az élethez kötődő tudatom is fakul és oldódik. Néha egy-egy pillanatra, hosszú, sötét folyosót látok magam előtt felvillanni. Hamarosan elindulok rajta, indulatok nélkül, mert azokat hátrahagytam nektek.

vége

 

Szólj hozzá!
2011. március 06. 21:37 - Valmont

Amikor elment az áram

Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.

 

A tiszta ész kritikája

 

A férfi a pincefeljáró alján állt, a nő a lépcső tetején.

– Azt akarod mondani – kezdte a férfi –, hogy most, amikor végeztem, és hatévnyi kemény munka és kutatás után meg akarom mutatni neked a művemet, a munkám gyümölcsét, amit talán megváltoztatja az emberiség történelmét, szóval hogy most menjünk előbb étterembe?

A nő elmosolyodott, megvonta vállát.

– Éhes vagyok – válaszolt aztán –, és szeretnék neked pezsgőt rendelni. És nekem is van egy hírem.

A férfi odalenn a lépcső alján lehajtotta fejét, majd mikor felnézett, már ő is mosolygott. Kinyúlt oldalt, és lekapcsolta a fényeket a pincében. A sarokban zúgott és morgott valami nagy, sötét tömeg.

 ***

– Elmondom, mi a bajom a történetével – mondta a nyomozó, mikor felállt az asztaltól. A kihallgatószoba sarkába ment, és kidobta a csokispapírt. Aztán beleharapott a csokiba, jóízűen rágta, és nézte a székben ülő férfit. Még most is fel volt kötve a keze, és nyakán a forradások a neonfényben sötétlilának tűntek.

– Ott van ez a két mocsodék a házukban. Maga megsebesült. Nem halálosan, de elég durván. A felesége…– itt nyomozó elfordította a fejét. – A padlón fekszik. Karnyújtásnyira magától. Erősen vérzik, mély seb. A telefon…– A nyomozó farzsebéből noteszt vett elő, belenézett, elolvasott valamit, majd elégedetten eltette. –…egy kisasztalon az előtér végében. Kábé hat méterre az Ön pozíciójától. És maga…nem csinál semmit.

Az ülő felemelte rá tekintetét. Nem volt szemében semmi. – Dehogynem – motyogta alig hallhatóan.

*** 

A nő a fürdőszobai tükörbe behajolva rúzsozta a száját, amikor a férfi belépett a helyiségbe.

– Alszik? – kérdezte az asszony.  A férfi mögé állt, hozzásimult kombinés testéhez, előrenyúlt, megfogta a nő melleit.

– Igen. És horkol – suttogta az asszony hajába.

– Ne most…– kérte a másik, mire a férfi szusszanva ellépett, a csempének dőlt, és onnan nézett a tükörbe.

A nő most alapozót vitt még a jobb arcfelére, kiigazított valamit.

– Nem akarok elkésni – magyarázta az asszony, és szembenézett a tükörben a férfival. – Valami baj van? – kérdezte még a másiktól, aki csak a fejét rázta.

– Semmi. Nagyszerű lesz ez az este – válaszolt, majd az órájára pillantott: - Mikorra hívtad a bébiszittert?

– Lassan itt kell lennie. – A nő bevizezett egy vattát, és kiigazította szeme alatt a festéket. Most már valóban tökéletes volt. A férje tűnődve bámulta: – Mi van veled ma este?

– Szeretném, ha vacsora után lejönnél a pincébe. Ha ott lennél, amikor bekapcsolom a Gépet. Amikor elsőször bekapcsolom, igazából, a tesztek után.

– Rendben – monda az asszony, és megfordult. – Tetszem neked?

– Nagyon – bólintott a férj, de látszott rajta, másra gondol. A nő odament hozzá, befészkelődött a mellkasára, a karjaiba, és megcsókolta állát, majd száját. – Ha működik a Gép, éjjel megjutalmazlak – súgta a férfi fülébe.

*** 

– Szóval – kezdte a nyomozó, csokitól torzított szavakkal –, ott fekszenek mind a ketten, és maga valami egészen furcsát csinál. Legalábbis a nyomokból ítélve. Elkezd kúszni a pince felé, legurul azon a hatalmas lépcsőn, majd odalenn előszedi a pisztolyt, mely nincs benne semmilyen nyilvántartásba, és…– a nyomozó legyintett, elnézett a sarokba. – Hogy volt minderre képes ezekkel a borzalmas sebekkel? És miért nincsenek vérnyomok az emeleten, ahol kilőtte a két baromarcút?

A férfi felnyúlt, megigazította haját, majd krákogott, mielőtt megszólalt.

– Kötszer. Bekötöttem magam odalenn a pincében. Ott volt kötszer.

– Nem igaz – vágta rá azonnal a nyomozó. – A kötszer a konyhában volt, alul egy polcon, jól látható dobozban. Tudnia kellett magának is, hogy ott van.

– Nem emlékeztem rá. A pincében lévőre emlékeztem. Még a múlt hónapban vágtam meg a kezem, és ott hagytam – csóválta fejét a férfi. – Tudja a Gép, amin dolgoztam. Csupa csavar és fogaskerék. Minduntalan összevagdosott.

A nyomozó legyintett. – Rendben. Oké. Legyen így. De akkor sem értem, miért nem a telefonhoz ment. Miért nem értesített előbb minket és a mentőket? – Az ülő alak elé tornyosult, és mintha meg akarta volna fogni a vállát. De végül nem tette. Szelídebb hangon folytatta. – Ember, a felesége haldoklott. A lánya odafenn volt két elmebeteg állattal az emeleten, akik szétforgatták a hálószobájukat az ékszerek után.

– A feleségem mondta meg nekik, hogy ott tartjuk az ékszert. Miután először megszúrták – bólintott a férfi. A nyomozóban bennakadt a szó, a másik pedig folytatta. – Azért mondta meg, mert úgy gondolta, ezzel megóvhatja a másik szobában alvó lányunkat. Tévedett. Megöltek volna mindannyiónkat.

A nyomozó kivárt, de a férfi elhallgatott. – Értem. De akkor sem tudom elfogadni, hogy a kötszerért mászik le a pincébe, és közben eszébe se jut felhívni valakit, segítséget kérni. Ez nagyon nincs rendben, ember.

A férfi felnézett rá, állta tekintetét, majd megvonta vállát.

– Ez van. Végül megbűnhődtek, nem?

*** 

A nő az ágyra ülve húzta harisnyáját, miközben az ingjét gomboló férjét figyelte.

– Tényleg kész vagy? A Géppel? – kérdezte hirtelen aggódva. A férfi betűrt ingjét a nadrágjába, majd összehúzta övét és becsatolta.

– Azt hiszem, igen. Az eddigi mérések alapján működni fog – bólintott.

– De még nem tesztelted – jelentette ki a nő, miközben belelépett szoknyájába.

– Nem – ismerte el a férfi. Körbemutatott. – Amikor bekapcsolom, valószínűleg el fog menni az egész negyedben az áram. Akkora energiaigénye lesz.

– Te fizeted a számlát – nevetett fel a nő. Megigazította szoknyáját, majd a férfihoz lépett, megfogta arcát. – Ez nagyon fontos neked. Maradhatunk, ha akarod. Lemondom a lányt.

A másik eltűnődött, majd megcsóválta fejét. – Nem. Ünnepeljünk. Bár nem szívesen halogatom a pillanatot, főképp, hogy amíg be nem kapcsolom, addig nem…

Abbahagyta, eltűnődött valamin. – Mindegy. Fontosabb, hogy egy kicsit együtt legyünk előtte. Utána minden más lesz.

A nő hirtelen megcsókolta.

– Az biztos – súgta, mikor elváltak.

***
 

A nyomozó nem felelt, várt, az asztalnak dőlve nyalogatta fogait, mint ez nagy, elégedett macska. A férfi kitartóan figyelte, majd felsóhajtott, és így szólt. – Rendben, akkor elmondom, hogy miképp okoskodtam ott, abban a pár percben.

A nyomozó nem válaszolt, csak hátrébb lépett, egy széket húzott ki az asztal alól, és leült rá. Aztán összefont mellkasán a két karját, és a férfi arcába bámult.

A másik elnézett oldalt, a szürke falra, mint aki ott látja az események vetített verzióját, majd halkan beszélni kezdett.

– Tudós vagyok, mindig is racionálisan gondolkoztam. Felmértem az okokat a következményeket, összevetettem a kettőt, és cselekedtem. Amikor ott hevertem a padlón, éreztem a sörétek szúrását a testemben. Tudtam, erősen vérzek, de legalább fél óra, míg ezekkel a sebekkel ez komolyabb gondot okozhat. A feleségem...– A férfi hangja hirtelen elcsuklott, majd erőt vett magán, és tovább beszélt: – Ott feküdt mellettem, és láttam, az ő sebéből fekete vér folyik. Ez azt jelentette, hogy szervet ért a kés, talán májat. Vagyis hiába csinálok bármit – a seb végzetes, a belső vérzés miatt a halál nagy valósínűséggel beáll mielőtt komolyabb segítséghez, például orvosi, kórházi ellátáshoz jutna.

– Ez csak…– kezdte volna nyomozó, de a másik leintette. A nyomozó fejét csóválva néma maradt.

– Kérem, hagy fejezzem be – elgondolkodott, majd mély levegőt véve így folyatta: – Tudtam, hogy az egyik rabló bezárták a bejárati ajtót. A hátsó ajtót mi zártuk még délután. Az ablakokon a gyakori lopások miatt vasrácsok vannak. Míg egy rendőrjárőr behatol az épületbe – értékes percek telnek el. Tudtam azt is, hogy ha azok ketten odafent meg is találják az ékszert, fel fogják forgatni az egész lakást. És akkor ráakadnak az alvó lányunkra. Ezért aztán, mindez összesítve, arra jutottam, hogy nekem kell megoldani a dolgot. Ennek menete az volt, hogy előbb el kellett látnom a sebemet felületes kötözéssel, majd az illegálisan beszerzett és a pincében tárolt pisztollyal likvidálnom kellett a két rablót. Mivel tudtam, hogy a pincében van kötszer, nem engedhettem meg a két-három percnyi kitérőt a konyhába. Ezért másztam azonnal a lépcsőhöz, gurultam le rajta, kötöztem be magam, és vettem elő a fegyvert a vaskazettából.

Elhallgatott, és várakozóan a nyomozóra tekintett. Az a monológ alatt ismét elővette kis jegyzetfüzetét. Most belenézett, aztán hirtelen, közömbösen megkérdezte.

– És mit tud az áramszünetről?

*** 

A nő az előtérben átnézte retiküljének tartalmát, majd ez gyors, futó pillantást vetett a kerek, ovális tükörbe. – Azt hiszem, kezdek nagyon éhes lenni – vallotta be mosolyogva tükörképének.  A férje a szófán ült, cipőjét húzta.

– Mi az a jó hír, amit te akarsz mondani? – kérdezte hirtelen.

A nő megmerevedett a tükör előtt, majd lassan megfordult, lenézett a férfire. Aztán valami eszébe jutott, és a tükörre mutatott. – Ketten vagyunk – mondta talányosan. – Itt, és a tükörben is.

A férfi felállt, megigazította öltönyét, majd nyelt egy nagyot.

– Ezt úgy érted…–kérdezte, mire a nő bólintott: – Ismét terhes vagyok.

– Mikor tudtad meg?

Az asszony a fogashoz lépett, leemelte róla kabátját, és felsóhajtott. – Egy hete, mikor a nőgyógyászomnál voltam. Akkor lett biztos. – A férjére pillantott. – Örülsz?

A másik csak állt a folyosó közepén, nézte a padlót, aztán felemelte tekintetét, míg az elérte a feleségéét.

– Ez a legboldogabb nap az életemben – mondta. – Nyakkendő! – jutott eszébe, és megfordult. Ebben a pillanatban csöngettek.

– Nyitom – mondta a felesége –, biztos a bébiszitter – tette hozzá, és az ajtóhoz lépett, majd ahogy szokta, anélkül, hogy a kémlelőnyílásba nézett volna, kitárta az ismeretlen előtt.

***
 

– Nem emlékszem áramszünetre – vallotta be a férfi.

A nyomozó felhümmögött, aztán ismét a jegyzetfüzetébe nézett. – No, pedig volt, és  a szolgáltató szerint a kiváltója egy különösen nagy áramfelhasználói anomália volt, pont a maguk házában. Mintha valaki bekapcsolt volna ezer mosógépet egyetlen kézmozdulattal. De nem mosógépet kapcsoltak, be, ugye?

A férfi tíz másodpercig nem válaszolt, majd megköszörülte torkát. – Van egy kutatásom. De azon az éjjelen…

A nyomozó felállt a székről, az asztalhoz lépett, és kikapcsolta a hangrögzítőt.

– Elmondom, mit gondolok én – mondta szomorúan. – Tudja, egy kicsit utánanéztem a dolgoknak.

– Ennek örülök – jegyezte meg a férfi mosolyogva.

– Igen – a nyomozó végigmérte, majd visszaült a helyére. – De nem akarom, hogy ennek nyoma legyen. Kérem, hallgasson meg, és ha igazam van, csak bólintson a végén.

A férfi még mindig mosolygott: – Rendben.

A nyomozó pedig ezt mondta: – Maga épített egy időgépet.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, komor, feszült figyelem váltotta fel. A nyomozó pedig folytatta: – Láttam a jegyzeteit, utánaolvastam az elméleti háttérnek, és megnéztem a gépét odalenn a pincében. Az a gép ette meg az áramot azon az éjjelen. Ez volt az első alkalom, hogy kipróbálta. Tudom, hogy az elmélet szerint az időutazás visszafelé egészen addig a pillanatig lesz lehetséges, mikor az első időgép működésbe lép. Maga is ismeri ezt a törvényt. És ezek alapján elmondom, mit csinált.

A nyomozó kivárt, majd halkabban, keserűen így folytatta: – Látta, hogy a felesége haldoklik. Szerintem azt is tudta, hogy a mentők megmenthették volna. De döntenie kellett. Nem volt magának semmiféle fegyvere a házban, de volt egy időgépe a pincében, amit még sosem kapcsolt be. A másodpercek peregtek, tudta, hogy ha nem indítja be, annál később lesz majd lehetséges visszatérni a jelen pillanatába. Döntenie kellett, és maga minimalizálta a veszteséget: önmagát és a lányát választotta. Lemászott a pincébe, és bekapcsolta a gépet. Fél percre elment minden áram a kerületbe, és ezalatt maga – pontosabban a jövőbeni énje –  előjött a gépből. Kezében egy fegyverrel, amelyet valamikor a jövőbe fognak legyártani és törzskönyvezni. Valószínűleg egy éjjellátót viselt, felment az emeletre, és agyonlőtte a vakon tapogatózó betörőket. Aztán, mikor visszatért az áramszolgáltatás, ellátta önmaga sebét, majd a gépet újból beüzemelve, a pisztolyt a helyszínen hagyva, visszatért a jövőbe.

A nyomozó nagyot fújt, széttárta két karját: – Nos, igazam van?

A férfi csak bámult rá, aztán megrázta fejét.

– Lenyűgözően érdekes okoskodás – vallotta be. – Egy dolgot azonban elfelejtett.

– Mégpedig?

– Nem volt, csak egy áramszünet. Hogyan mentem vissza a jövőbe, ha másodszor nem következett be rendszerleállás a szolgáltatónál?

A férfi kivárt, majd felállt székéből: – Az elmélete izgalmas, de sajnos logikailag nem stimmel. – A hangrögzítő felé intett. – Maradjunk inkább a felvett változatnál. Elmehetek?

A nyomozó várt egy kicsit, majd kelletlenül felállt ő is, és kinyitotta férfi előtt az ajtót. – Szabadon távozhat, tessék. És…– kereste a szavakat, de végül csak biccentett. – Minden jót.

*** 

Két perccel később, mikor a férfi kilépett a rendőrkapitányság épületéből, és akaratlanul is felszabadult, mély levegőt vett. Aztán megdörzsölte szemét, arcát és érezte, nedves lesz az ujja.

– A francba – suttogta maga elé.

Szemben az utca túloldalán ott várakozott autója. Óvatosan átkelt az úttesten, beszállt a vezetőülésre.

– Hogy ment? – kérdezte hátulról egy hang. A férfi a visszapillantó tükörbe lesett. – Meleg helyzet volt. De azt hiszem, rendben lesz.

Aztán valami eszébe jutott, és még mindig a tükröződést nézve ki is mondta: – Ketten vagyunk. Itt és a tükörben is.

vége   

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása