Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2017. július 22. 10:12 - Valmont

Kísértetek a Váci úton

dp.jpg

A futás, mint motívum vagy allegória, több írásban feltűnik itt, legpontosabban talán ebben, melyet még mindig az egyik leginkább irodalmi anyagomnak tartok. Most lehetne olyanokat írni, hogy persze, Mészöly Miklós hatására vagy gyerekkorom egyik katartikus filmélménye, a Gallipoli miatt alkalmazom ennyit, de mondjuk a legegyszerűbb magyarázat az lehet, hogy a horrorban azért elég gyakran fut valaki, miközben másvalaki üldözi...

A lenti írás a zombi világvége alaphelyzetét húzza rá egy másfajta fenyegetésre, és most, hogy a Mester elment, persze, hogy van értelme a menedéknek is.

Van még potenciál ebben a világban, hisz a Főnök alakja a túlélők közti konfliktus lehetőségét hordozza magában, a kislány rejtett képességei még kibontakozhatnak, és a kísértetek negyedik kasztja, a Megszállók még fel sem tűntek a színen. Majd meglátjuk. 

 

A csali

 

– Ahogy azt talán te is tudod, a kísértetek három típusba sorolhatók – mondta a fiú, amíg átvágtak a feketére égett testek labirintusán.

A testek, melyek korábban éltek, a metróból, a metró aluljáróból jöhettek ki annak idején, könnyű prédaként a fent várakozó Tépőnek. A szagló tetemeket később a bujkálók égették el, a fiú még emlékezett a máglya olajos füstjére – a pláza tetejéről nézte, anyja kezét szorongatva. Akkor még nem volt Futó, csak egy kis hülye, aki rettegett a kinti világtól.

– Az első típus a Haloványaké. Ők csak átmennek rajtad, és émelygést, rosszullétet, a legrosszabb esetben olyan csípést okoznak, mint a csalán. Talán egy kicsit erősebbet. Eléggé átlátszóak, innen a nevük.

A kislány – lehetett vagy tíz-tizenkét éves, lent lakott, a földszinten, a cipőboltban – figyelmesen hallgatta az előtte haladó nagyfiút, és mindig pont odalépett, ahova a másik, noha ehhez jól ki kellett nyújtania lábait.

– A második osztály, a Suhanóké már veszélyesebb. Képes feldönteni. Képes rád dönteni dolgokat. Vagy megdobni dolgokkal. És nagyon gyorsak, alig látni őket, csak egy ilyen hülye hangot adnak ki, ahogy elsuhannak melletted – a fiú megállt, és végignézett a reggel derengésben kéklő hatsávos úton. Kiégett elhagyott, kifosztott autók sorakoztak előttük hosszú, egyenes vonalban. Valami csillogott a hátsó ablakokon, akaratlanul is megfordult – a pláza volt az, az otthonuk, a kelő nap első csápjai épp elérték oldalát. Az alját kezdte benőni egy erőszakos bokorinvázió, az épület nagy üvegtáblái mocskosan, porosan tornyosultak az égbe – de még mindig impozáns volt, üzenet a régi világból, és ami a lényeg, az üveg miatt menedéket jelentett a benne bujkáló emberek számára.

A fiú megrántotta üres hátizsákja szíját, majd megfordult, elindult a belváros felé.

– Itt, jobbra lesz egy kis sikátor, oda megyünk – morogta maga elé. Csak a sirályok rikoltoztak ebben a nagy csöndben, meg néha a lábuk alatt csikordult meg egy üvegdarab, ahogy meneteltek előre, más zaj nem volt.

– Mesélj a harmadik típusról is – kérte őt hátulról a kislány. A fiú még csak a nevét se tudta. Reggel, mielőtt indult, odavezette elé a Főnök, hogy itt az új Csalija. A lánynak nem volt se apja, se anyja, nem hiányzik majd senkinek, súgta még a fiú fülébe, aki bólintott, és tovább rágta a száraz kutyakaját.

– A kísértetek harmadik csoportja a legrosszabb. Ők a Tépők – bólogatott elégedetten a fiú. – Ők már egyáltalán nem néznek ki szellemnek, olyan valóságosak, mint te vagy én. Képesek megmarkolni dolgokat. Például a hajad. Vagy a bőröd. Vagy a karod. És pokoli erősek, bármit eltépnek…– Hátrapillantott, elégedetten látta, a kislány összeborzad. A nagy hátizsákot az ölében cipelte, kérdéses volt a fiú számára, elbírja-e majd visszafelé, ha tele lesz. Ha ugyan jön visszafelé is.

– Te már láttál Tépőt? – kérdezte tőle a gyerek. A fiú komoran bólintott, majd mondta is: – Láttam – hagyta, hogy a lány beérje, lenézett rá. – Akkoriba kezdtem a portyázást Futóként.  Ketten mentünk akkor is. A Csa…a kísérőmet kapta el. És..

– Tudom, hogy Csali vagyok – szólt közbe dühösen a kislány. – Ne nézz hülyének.

– Aha. Rendben – vont vállat fiú. – Szóval bementünk egy gyógyszertárba. Már fel volt forgatva. Találtam némi kötszert, meg bogyókat, nem tudom már milyeneket, és egyszer csak felnézek, látom, ott van a plafonon, mint egy pók. Pont a kiskölyök felett, aki velem volt. És aztán zsupsz, mielőtt szólhattam volna, ráugrott, és tépte, ahol érte.

Elhallgatott, mert egy kereszteződésbe értek. Lezuhant helikopter kiégett csontváza zárta el az utat. Egy katona kiszikkadt holtteste feküdt a géptől nem messzire, fegyverének csöve abba az irányba mutatott, mint útjelző, merre menniük kellett. A férfi maszkot viselt, mert az első napokban azt hitték, valami harci gáz okozza a kísértetészleléseket, és hogy az egész csak az elme játéka. Aztán nagyon hamar rájöttek, hogy valódiak. A katonának például hiányzott az egyik lába.

A fiú odament hozzá, leguggolt, és próbálta kiszabadítani a fegyvert ujjai szorításából. Nem ment.

– Úgyse érnék vele semmit – állt fel, majd belerúgott a halott vállába. Lenézett a gyerekre, az szürke, túlságosan nagy pulóverére, kopott farmerjára és sportcipőjére, majd pillantása megakadt az övére csatolt vadászkésen. – Az minek? Ellenük úgysem ér semmit.

– Van egy férfi a szálláson. Furán néz rám. Őmiatta van – mondta a kislány. Elindultak, befelé egy udvarba.

– Nincs senki, aki vigyázzon rád? – szólt hátra a fiú. –  A szüleiddel mi van? – persze sejtette a választ.

– Eltűntek. Az első napokban. Nem jöttek el értem – mondta a kislány. – A suliba.

Boltok helyezkedtek el az udvarban, de a fiú már járt mindegyikben, üresek voltak. A sikátor felé vette az útját, mely a hátsó részleghez, a raktárakhoz vezetett.

– Egy nő segít nekem. Anna néni. Ő vigyáz rám – magyarázta a kislány. – De ő se lehet mindig velem.

– Hát igen – hagyta jóvá a fiú. Beóvakodtak a keskeny kis folyosóba. Csalánt és vashulladékot kerülgettek, miközben a sirályok hangja szinte már a fejük felől szólt. Közel volt a folyó.

– Egyszer szerzek egy hajót – bökte ki a fiú. – Egy olyan városnéző, üvegfalú hajót. Azzal aztán elhúzok innen. Az üveg miatt nem kapnának el a szellemek, és fel tudnék hajózni a folyón valami lakatlan szigetre, ahol aztán nyugis lenne a helyzet – maga se értette miért mondja ezt el a lánynak. Egy Csalinak.

A sikátor végén megállt, és kilesett. Úgy volt, ahogy a Főnök mondta – egy raktárudvar szürkéllett előttük. Nagy, bezárt vasajtók sorjáztak benne egymás mellett. A kék, amelyik nekik kellett, középen volt. A fiú azt képzelte, röntgenszeme van, és látni vélte odabenn a kínai kajás bálákat. Levesek. Tészták. Szószok. Vége lehet a kutyatáp korszaknak.

– Szerintem van olyan hely a Földön, ahol nincsenek ott? – kérdezte mögötte a kislány. A fiú visszafordult, és most először nézte meg őt magának figyelmesebben. Átfutott rajta, hogy néhány év múlva a gyerekből egész csinos nő lesz, de persze az is, hogy Csaliként nem fogja megélni ezt. Hosszú, a végén göndörödő haja a piszoktól kicsit sárgába hajlott, kerek kis arcából szinte világított a szürke szeme. Vagyis nem is szürke, inkább.

– Te albínó vagy? – kérdezte tőle a fiú.

A kislány elkapta tekintett, megvonta vállát. – Azt mondják. De nem tudom, mit jelent.

– Hogy mindened fehér. A hajad meg a szemöldököd is. A szemed meg piros.

– Nem is piros – ellenkezett dühösen a kislány.

– Csöndesebben! – szólt rá a másik. Eddig suttogva beszéltek ugyanis, de most a gyerek megemelt hangja megsokszorozódott a szűk térben. Visszafordult a raktárajtó felé, majd megindult, be az udvar beton négyzetébe. – Mint egy csapda – suttogta maga elé idegesen.

– Szóval, szerinted van, ahol nincsen belőlük? –kérdezte a kislány, miközben felzárkózott mellé.

– Nem tudom – vont vállat a fiú. – Azt mondják, a pokol csordultig telt a holtakkal, ezért jöttek vissza a földre. Kérdés, mennyi jött vissza belőlük.

Előkotorta farzsebéből a kulcsot, amit a Főnök adott. Az nagydarab, szakállas férfi volt korában itt a raktáros. Persze ő maga nem mert kijönni a cuccért, inkább gyerekeket küld, gondolta keserűen a fiú. Tudta jól, a Főnök, és haverjai nem kutyakaját esznek a legfelső szinten, az egykori fitneszteremben berendezett szállásukon. Nem, ők halkrémet és gulyáskonzervet falnak, azért olyan nagy a hasuk.

A kulcs könnyedén kinyitotta az ajtót, ami bántó éles nyikorgással tárta fel a lefóliázott bálákat. Az első háromban ruhanemű van, ezt is a Főnök mondta, a negyedikben van a kaja. Épp elért oda a fény. Lenézett a gyerekre, aki várakozóan, talán még egy kicsit ijedten állt mellette.

– Bemegyünk – mondta neki nagyon komolyan. – De ez egy csapdahely. Így hívom azt, ahova ha beragadunk, mert jön egy Tépő, akkor nekünk annyi. Szóval a legkisebb gyanús jelre, a legkisebb veszélyre jelzünk egymásnak, aztán futás – nem tette hozzá, hogy itt jön képbe a Csali szerepe. Aki általában kisebb, gyengébb a Futónál, tehát általában lemarad, és amíg a kísértet elbajlódik vele, a Futó egérutat nyer, és haza tudja vinni az értékes zsákmányt a Főnöknek.

– Rendben – bólintott a kislány.

A Fiú ment előre, óvatosan lopakodva, közben a sarkokat, a mennyezetet fürkészve, majd a negyedik bálánál megállt, kitapogatta a zsugorfólia alatti zsákok domborulatait, aztán elégedetten felsóhajtott: – Ez lesz az – suttogta, majd elővette bicskáját, és felvágta a fóliát. – Pakoljunk.

A különféle ételek más és más gyűjtőcsomagolásban voltak, rétegenként elválasztva. A fiú előbb a lány zsákját rakta tele, majd megkérte, emelje fel, bírja-e. Bírta. Ezután a sajátját töltötte meg, úgy, hogy mindenféle kerüljön bele. Hosszas válogatás után a farzsebébe dugott egy téglalap alakú rákos vifon levest. Ezt megtartja magának, biztos nagyon finom lesz. Soha nem evett még rákos ételt.

A lány ott állt mögötte, a falnak támaszkodva, és figyelte, hogy dolgozik. Néha kipillantott a mind világosabb udvarba.

– Azt mondják, van még egy negyedik típusú kísértet is – kezdte csöndesen, míg a fiú a hátizsák cipzárjával kínlódott. – Az, amelyik megszáll, elbújik benned, és csak később, napok múlva veszi át az uralmat. És akkor megtámad maga körül mindenkit, aki élő.

A fiú felállt, a hátára lendítette zsákját, megigazította a pántot, majd nagyot fújtatott. – Ne higgy el minden hülyeséget – morogta. Az anyja szeme villant be neki, az a gyűlölködő tekintet, ahogy ránézett, mielőtt hátulról végre elkapták a többiek és. – Menjünk.

Átóvakodtak az udvaron. A túlsó végében egy nagy vaskapu vezetett egy mellékutcába. Lánccal volt lezárva. A fiún mindez csak átfutott, mint röpke benyomás, de amikor beléptek a sikátorba, hirtelen nagyon fontos információvá vált.

Egy öltönyös alak állt a sikátor közepén, nekik háttal. Teste vibrált, mintha vetítve lenne, áttűnt rajta a fal fehérje.

A fiú megtorpant, majd óvatosan, lábujjhegyen hátrált, magával húzva a lányt is. – Talán egy Halovány, nem látom jól – suttogta társának.

A vaskapuhoz siettek, a fiú fellépett az alsó rácsra, majd lendületet vett, de megtorpant, lenézett az kislányra. Ott állt az udvaron, és bámulta a sikátor sötét nyílását, a jobb keze remegett.

A fiú kinyújtotta felé a kezét: – Gyere – mondta. Épp időben, mert a Halovány kibukkant a sikátorból, és feléjük lebegett. Igazából lépegetett, de valahogy a talaj felett. A kislány halkan felsikkantott, a fiú megragadta, húzta, majd tolta fel, a kapu teteje felé, aztán utána rugaszkodott, ám ekkor egy suhintás áthaladt bokáján, mitől izzó fájdalom hasított belé. Összeszedte minden erejét, átkecmergett a kapu tetején, és lehuppant a túloldalon.

A kísértet ott állt a rácsok másik oldalán, és közömbös arccal bámulta őket. Ötven körüli, sovány, kopaszodó férfi volt.

– Elkapott? – kérdezte a gyerek tőle, miközben hátrált. A fiú lenyúlt bokájához, megmasszírozta, majd felállt, ránehezedett. Piszokul fájt. – Csak a lábam. Semmi baj. Menjünk – sántikálva megindult, közben hátra-hátranézett. – A kapu nem sokáig tartja vissza.

Ezt már minden élő megtanulta mostanra. Hogy csak az üveg, az tartja távol őket. Minden máson át tudnak szűrődni, türemkedni, néha időbe telik nekik, de képesek behatolni még egy atombunkerbe is. Ezért nem lehet csak ott elbújni előlük, ahol üveg álcázza az embert.

Szeme körbepásztázott, ahogy kiértek a Váci útra, kereste a búvóhelyeket, az épen maradt üvegfelületeket. Már korábban észrevette, hogy a sirályok elhallgattak.

– Ahol van egy Halovány, ott nagyon gyakran van Tépő is. Nem tudom, miért – suttogta a lánynak. Az ránézett, végigmérte esetlen tántorgását, majd megkérdezte: – Vigyem a cuccod?

– Nem kell – mordult rá a fiú. Haragudott önmagára, mert hibázott. Nem kellett volna a Csalival törődnie. Ez a legfontosabb szabály. A Futó mindig csak önmagáról és a cuccról gondoskodik.

Most a helikopter túlsó oldalán voltak, meg kellett kerülniük, de persze nem tudhatták, mi várja őket odaát. A fiú behúzódott egy buszmegálló épen maradt reklámtáblája mögé. Nem volt biztos benne, hogy üvegből van.

– Menj, nézd meg, van-e valami a túloldalon – utasította a lányt. Azt rápillantott, hosszan, nem biztos, hogy haraggal, inkább megértéssel és némi szánalommal, majd letette a zsákját, s elindult. A fiú leste, ahogy megkerüli a helikoptert, és eltűnik, aztán számolni kezdte a másodperceket, majd amikor hatvanig ért, felvette a lány zsákját és elindult.

Ha volt odaát valami, akkor már elkapta a lányt. Ha egy másik Halovány az, akkor a földre szegezi, és ki-be bujkál belé, hogy a folyamatos rosszulléttel kifárassza, míg társa, a Tépő oda nem ér. Suhanó nem lehet, azt hallaná ebben a nagy csöndben. Ha pedig Tépő várakozott a túloldalon, akkor persze a lány most sikoltozna, kivéve, ha a fejével kezdte – de akkor is elszórakozik a testével jó ideig. Ha pedig más kapta el, az, amire még név sincs, akkor már rég megszállta őt, és a fiú mit sem sejtve visszaviszi majd a többiek közé, de persze a Csalikat mindig elkülönítve, a könyvesboltba zárva kezelik hazatérésük után.

Ám arra nem számított, ami elé tárult, miután ő is kilépett a roncs mögül.

A lány ott állt a járdán, mögötte a bevásárlóközpont észvesztően szép kékje, mellette oldalt pedig egy öregasszony, aki a bérház faláról szaggatta le a plakátot, mely Cure koncertre hívta a rajongókat öt évvel ezelőtt. A fiún átfutott a hisztérikus gondolat, hogy a bulit már sosem tartották meg, mert helyette jóval fontosabb esemény vette kezdetét.

Így álltak ott hárman, és amikor az öregasszony valami gonosz előérzettől vezérelve megfordult feléjük, és a tekintete átsiklott a szoborrá dermedt lányon, a fiú rájött.

– Nem látja – mondta ki döbbenten a nyilvánvaló tényt.

A kislány most igazán albínónak tűnt, mert hullafehér volt, és a haja is másképp fénylett ebben a pillanatban, olyan volt, mintha hóból fonták volna. És amikor az öregasszony ellibegett mellette, a fiú nemcsak megértette, hogy a lány mit ér vagy mit jelent, hanem azt is, hogy mi az ő szerepe itt és most, ma reggel. Nem mintha lett volna választása – még mindig zsibbadt, égett a lába, és a vénasszony elállta a pláza felé vezető utat.

Odadobta a lánynak a zsákját, és rászólt, hogy felriassza dermedtségéből: – Menekülj.

A gyerek először nem értette, csak nézte a öregasszony távoldó hátát, aztán tétován mozdult, és lehajolt a zsákért.

A kísértet megtorpant, és félfordulatot tett. Talán látni nem látja a lányt, de a mozgását valahogy érzékeli, futott át a fiún a gondolat. A Csali persze megdermedt, félig előre dőlve szoborrá merevült, miközben szemét le nem vette volna a kísértetről és a Futóról, aki most kiabálni kezdett, mert nem volt benne biztos, meddig tart a lányt védő varázslat: – Hé, nyanya, gyere ide, gyere csak ide, hallod, itt vagyok!

Nem kellett noszogatni, a kísértet ismét nekiindult, és mind gyorsabban és gyorsabban lendült felé, mire ő leengedte a válláról a hátizsákot, mert tudta, arra már nem lesz szüksége, és egyenletes, de nem gyors iramba, félig sántikálva, félig szökellve, futni kezdett, elfelé a plázától, a lánytól, maga után csalva a Tépőt. Tudta persze, hogy nem győzhet, mert a Tépők soha nem fáradnak ki, bárhova követik azt, akit egyszer észleltek, majd olyan gyorsak, mint egy felnőtt férfi. Így aztán csak abban reménykedett, talál valami helyiséget, melynek üveg kirakata van, ahol elrejtőzhet, vagy elég nagy kört tesz meg, már amennyiben bírja erővel és a bokája is kitart, és a végén visszajut a menedékhez, a bevásárlóközponthoz.

Kizárta tudatából a lábába hasogató fájdalmat, és mind gyorsabban futott, míg ezeket végiggondolta, futott, közben érezte, farzsebében morzsolódik a leves, és nagyon sajnálta, hogy talán nem fogja megkóstolni, meg azt is, hogy nem kérdezte meg a lány nevét.

vége

1 komment
2017. május 01. 11:05 - Valmont

Rémpofa éjszakája I.

rempofa.JPG

Főképp a horrorfilmben gyakori technikai megoldás a prológusban, az előzményben bemutatni az első áldozat sorsát, erre tipikusan alkalmas a final girl ellentéte, a sikoltva menekülő szőke nő, akit persze úgyis elkap a rém. A később felbukkanó főszeplők egy nemtudással érkeznek majd meg a borzalmak helyszínére, míg mi, nézők, már beavatottként várjuk, milyen szörnyűség történik majd velük. Mindez ad egy kényelmetlen biztonságérzetet, egy hamis illúziót, mely párosul annak latolgatásával, hogy mindezt ki éli túl (legalábbis az első részt, mert a folytatásokban mindig az első rész főhőse hal meg legelőbb - kivéve Ash). Erre épít a lenti írás is, ezért a kastély előzménytörténetét, de főképp ezt az írást érdemes átfutni, így az újonc, az új fiú szkepticizmusa kap egy keretet, és olyan ellentét alakul ki, mely a horror egészére jellemező: lehet, hogy tényleg nincs senki odakint a sötétségben - de mi van, ha tévedünk?

 

Rémpofa

 

– A lámpa marad – mondta az új fiú, fel se nézve Monguzra a könyvből. A könyvet Gergőtől kapta, kalózokról, kincsekről és fondorlatos cselvetésekről szólt.

A másik öt intézetis gyerek megdermedt e hallatlanul bátor kijelentésre, csakúgy Monguz, a nagydarab, csupa szőr, lassú mozgású tanár. A fiúk féltek tőle, másképp, mint a Szakácstól, inkább az erejét rettegték, a pofonjait, a fülcimpahúzásokat és a seggberúgásokat. Állítólag szegény Sanyikának egyszer egy egész csomónyi haját kitépte, csak azért, mert túl gyorsan ment a kastély folyosóján.

A férfi most csak állt a hálóterem ajtajában, vastag, szőr borította ujjai ott lebegtek a kapcsoló felett, mint tétova szobor dermedt bele a mozdulatba, és vakon pislogva meredt az új fiúra, majd megvonta vállát. – Kaptok még tíz percet – mondta nekik, aztán döngve becsapta az ajtót.

Mind az öt gyerek – kik engedelmesen, állig betakarózva figyelték kettejük rögtönzött jelenetét –, most jól hallhatón fellélegzett, vagy inkább felhördült. Eddig soha senki nem ment szembe Monguzzal. Ez a lázadás magában hordozta azt, hogy az Igazgatóval is lehet esetleg ellenkezni. Sőt, még talán a Szakáccsal is. Az intézet felnőtt személyzetének negyedik tagja, Anna asszony nem számított, ő a városból járt be hozzájuk, magyart és természetismeretet tanítani, gyorsan ledarálta az anyagot, aztán iszkolt kifelé az épületből. Ővele, a ráncos és halk szavú aggszűzzel, akiből állott szappanszag és levendulaillat áradt, valahogy nem volt értelme kötözködni, a fiúk mogorván és bágyadtan ülték végig az óráit.

A két férfitanár azonban teljesen más ügy volt. Monguz és az Igazgató megsemmisítő terrorjával szemben eddig nem igazán láttak alternatívát. Monguz matematikát, reál tárgyakat és testnevelést tartott nekik, bár sokszor megosztották az órákat az Igazgatóval, akinek egyébként csak az állampolgársági ismeretek és az osztályfőnöki teendők jutottak volna. Monguz alattomosan csapott le, a padok közt sétálva osztotta ki ütlegeit, rúgásait. Az Igazgató másképp – talán sokkal rosszabb módon – volt kegyetlen. Látszólag véletlenszerűen a szobájába hívatta őket beszélgetésre, mely valójában hosszú hallgatásokból és a szülőkre vonatkozó kínzó, elevenbe vágó kérésekből állt. Miért hagytak el? Emlékszel még anyádra? Szerinted részeges leszel, mint apád? A szüleid mennyire voltak semmirekellőek? Mi értelme a létezésednek, ha még a tulajdon nemzőid is eltaszítottak? Nem lehet, hogy csak a kéjt kereseték a közösüléseikben, te pedig egy véletlen eredménye vagy? A gyerekek látták, hogy válaszaiktól mind elégedettebb és boldogabb lesz, legalábbis ez sejtette az arcát lassan eluraló mosoly. Majd mindegyik fiú sírva, a dühtől reszketve hagyta el szobáját a beszélgetések végén. És két-három havonta az Igazgató mindannyiukra sort kerített, fantasztikus memóriája és érzéke volt hozzá, hogy mind megkapják a magukét.

Huszonnégyen voltak az osztályban és az intézetben. A hálótermekben pedig hatosával voltak beosztva. Az új fiú hálótermében kapott helyett Gergő, a könyvmoly, Csobánc, a hallgatag roma fiú, Ruszi és Tomi, az ikrek, akik mindig egymással veszekedtek és Gál, aki folyton fekvőtámaszozott. Meg persze ott volt korábban Sanyika is, míg el nem vitte őt a Rémpofa. Az ő helyére, az ő ágyába jött az új fiú tegnap éjjel.

Állítólag egy nagy, sötét autó hozta. Nem volt más cucca, csak egy kis, lakozott bőröndje. Finom, fehér inget, és elegáns szabású nadrágot, csillogó bőrcipőt viselt. A többiek ösztönösen kerülték még, nem tudták, mit hoz magával, milyen keserűséget, rossz érzést, kegyetlen emléket. A gyerekek megtanulták, jobb hagyni a jövevényeket, hagy főjenek a saját levükben, aztán pár nap múlva úgyis megnyílnak. De az új fiú, ez a magas, vékony, de sportos szőke jelenség egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy átlagos jövevény. Arisztokratikus fensőbbséggel foglalta el helyét a teremben, az órákon szórakozottan rajzolgatott, vagy ki-kitekingetett az ablakon. Ebédnél a többiektől távolabb leülve kanalazta a moslékot, amit a Szakcs aznapra összekotyvasztott. Délután pedig csak állt a fal tövében, arcát beletartotta a néha elő-előbukkanó májusi napfénybe, és egyáltalán nem törődött a sáros kastélyudvaron labdát kergető fiúkkal. A közeledés egyetlen jele volt, hogy elkérte Gergőtől azt a kalózos könyvet, aztán elegánsan feltelepedett ágyára, és olvasott. Most a könyv felett végighordozta hidegszürke tekintetét a többieken, majd csengő, erős hangján meg is kérdezte: – Mit bámultok?

Gál szólalt meg, még mindig döbbenet rezgett hangjában: – Ellentmondtál Monguznak.

– Nem is – javította ki Gergő kábán –, megparancsolt valamit a szőrös disznónak.

– Nem lesz ennek jó vége – csóválta a fejét Csobánc.

Az ikrek nem szóltak, elbűvölve figyelték az új fiút, aki sóhajtva maga mellé tette a könyvet, majd leeresztette a lábát a padlóra, és csak ült ott, a cipőire meredve.

– Jobb lesz, ha vigyázol – folytatta Csobánc. – Az Igazgató nem ismer tréfát. Ha megtudja, hogy pattogsz…

– Mi lesz akkor? – kérdezte felpillantva rá az új fiú. A másik elfordította a tekintetét.

– Elbeszélget veled – sietett a segítségére Gergő. – És az egyáltalán nem lesz kellemes.

– Vagy, ami még rosszabb, beoszt egy hét konyhai munkára a Szakács mellé – tette hozzá a kisebbik, az alacsonyabb iker. – Na, az aztán szívás.

– Szó szerint – vihogott Gál.

– Miért? – kérdezte szelíden az új fiú, de erre a többiek zavarba jöttek, és nem válaszoltak, végül a roma fiú nyögte ki: – Hát tudod, elkezd fogdosni néha. Ott is. Aztán dörgölődzik is a farkával. Vagy a nyakadba liheg.

– Te már csak tudod, neked már adott egy kis húst is, mi? – röhögte el magát Gál.

– Menj az anyádba – mordult rá Csobánc.

– Menj te a tiédbe – jött a válasz, és a nagydarab fiú már hajtotta fel a takaróját, de Gergő közbevágott: – A lényeg, hogy ha nagyon ugrálsz, valamelyik a három közül ellátja a bajod. Vagy így, vagy úgy.

Az új fiú eltűnődött ezen, majd kifűzte és óvatosan lehúzta a cipőit. Olyan kecsen és finoman mozgatta ujjait közben, hogy a többiek megbabonázva figyelték, és el is felejtették, miről beszéltek neki, míg ő ki nem jelentette: – Nem fognak ezek semmit sem csinálni velem, mert még ma éjjel meglépek.

Gál erre felhorkant, és dühösen magára húzta a takarót. Csobánc cüccögött, és a körmét kezdte rágni. A két iker csak bámulta tovább az új fiút, aki közben párnáját feljebb pakolta majd hátradőlt, és ölébe vette a könyvét, hogy újra olvasni kezdjen.

Egyedül Gergő pattant ki izgatottan az ágyból, az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta, kikukucskált, aztán a kilincsnél maradva, azt szorítva kérdezte: – Mi az úristent beszélsz?

Az új fiú most se nézett fel a könyvből, miközben válaszolt: – Szökés. Léc. Télak – ejtette ki lassan, tagoltan a szavakat.

– Felejtsd el – morogta a nagyobbik iker. – Senki nem tud megszökni innen.

– Ja, ez így van – bólogatott Csobánc. – Mondj le róla, öreg.

Gergő ismét kilesett a folyosóra, majd visszafordult az új fiú felé: – Hogy képzelted?

Az végre ránézett, figyelmesen végigmérte, végül unottan fújtatott egyet: – Amikor megérkeztem, láttam, hogy a nagy bejárati ajtó zárja elég spéci. Az nem kiút. Viszont azt is láttam, hogy a pinceablakokon nincs rács. Gondolom, a pincelejárat a konyha környékén nyílik, legalábbis az ilyen régi kastélyokban így volt, praktikus okokból. Ha be van zárva, akkor ezzel kinyitom – zsebéből egy biztosítótűt vett elő. – Csináltam már ilyet párszor – a hálóterem ajtajára mutatott: – Ez se lesz akadály, ha éjszakára ránk zárják.

– Nem zárják ránk – morogta dühösen Gál a takaró alól. – Nincs rá szükség.

Mind hallgattak egy sort, mérlegelték, amit hallottak, végül a kisebbik iker jegyezte meg, szinte nyüszítő hangon: – A pincelejárat tényleg a konyha mellett van. És pont ott van a Szakács alvófülkéje is. Csak egy függöny választja el a folyosótól…

Az új fiú felemelte fekete zoknis lábát: – Majd mezítláb megyek.

– Monguz néha járőrözik a folyosókon. Igaz ritkán, mert gyakran bepálinkázik estére – hozta fel Csobánc.

– Megvárom, míg kidől, és utána lépek – hagyta jóvá az új fiú derűsen. Hirtelen felült ágyában Gál, és dörmögve kérdezte: – Tudod, miért nem zárják ránk ezt a nyavalyás ajtót?

Az új fiú széttárta karját: – Nem. Miért?

A többiek mind Gál felé fordultak, mint akik egyszerre rettegnek a választól, de várják is annak bizonyosságát.

 – Rémpofa miatt.

Ekkor élesen megnyikordult az ajtó, mire Csobánc ijedtében felrikoltott. Monguz húzta kifelé, akaratlanul is megrántva a még mindig a kilincsbe kapaszkodó Gergőt. – Hát te mit csinálsz itt? – dörrent rá a tanár, és már emelte kezét, de a gyerek ügyesen hátrált, és kitért a pofon elől. – Csak vécére akartam menni – mentegetődzött már az ágyából.

– Reggelig nincs hugyozás – jelentette ki Monguz, majd végigmérte őket, tekintete végül az új fiún állapodott meg: – Leolthatom már a villanyt, nagyságos úr? – kérdezte tőle gúnyosan. Az új fiú nagyvonalúan intett neki, mire a férfi felhorkant és a kapcsolóra csapott. Ezüstös sötétség borult rájuk, az ablakrácsok miatt pár csík szabdalta szét.

– Ki az a Rémpofa? – kérdezte tőlük egy sötét folt, vagyis az új fiú a sarokból. – Egy tanár?

Kis lángocska villant, bevilágította az arcát, aztán parázs maradt a helyén, és erős dohányfüst terjengett elő.

– Neked van cigid? – döbbent meg Gergő.

– És tüzed? – kontrázott Csobánc bután. A láng újból fellobbant halk klikkeléssel, sárgába vonva azt az elszánt, komor arcot.

– Apáé volt – mondta az új fiú, majd ismét félhomály lett, mert eloltotta a lángot. – Ez az egy dolog maradt nálam abból, ami az övé volt. Minden mást elvettek tőlem.

– Gazdagok voltatok? – bukott ki Csobáncból a csodálat.

– Nagyon – mind sejtették, az új fiú bólintott a sarokban. – De hagyjuk ezt.  Szóval ki ez a Rémpofa?

A kérdést könnyed, cseveg hangon tette fel, de sokáig nem kapott rá választ. Végül Gál köszörülte meg a torkát, és óvatosan válogatva a szavait ezt mondta: – Állítólag a kastély korábban egy grófé volt, aki megsebesült a háborúban. Az első világháborúban. Egy golyó levitte a fél arcát. Aztán mire hazaért, kiderült, hogy a felesége és a fia meghalt egy járványban. Valamilyen megfázás…

– Spanyolnátha – segítette ki Gergő.

– Igen, az – hagyta jóvá a másik nagyvonalúan. – De az ürge nemcsak a fél szemét hagyta ott a fronton, hanem az eszét is. Egész éjjel a kastély folyosóit rótta és a fiát kereste. Egyszerűn nem akarta elhinni, hogy a gyerek, akiért annyira rajongott, meghalt. Minden éjszaka százszor bejárta a folyosókat, a szobákat, sokszor meg csak állt, valamelyik sarokba húzódva, és várta, hogy a fia felbukkanjon a holdfényben.

– Nagyon kísérteties – gúnyolódott az új fiú, majd erőset szívott a cigarettából.

– Hé, adjál már egy szálat – szólt rá Csobánc mohón.

– Előbb hallgassuk meg a történet végét – intette csendre őt az újonc.

Gál pedig így folytatta: – Ez így ment addig, míg be nem jöttek ide is az oroszok a második világháború végén. Akkor aztán elkapták a Rémpofát, letérdeltették, és bumm, golyót kapott az ép szemébe. A falusiak kaparták el, valahol a kastély környékén. De ezzel nem lett vége. Miután a kastélyból intézet lett, éjjelente ismét megjelent a folyosókon. A gyerekét keresi továbbra is. Azt hiszi, minden egyes intézetis gyerekről azt gondolja, hogy ez az ő fia, és ha valamelyik van olyan bolond, hogy éjjel a folyosókon mászkál, akkor elkapja, és magával viszi.

– Hova? – bukott ki a kérdés az új fiúból.

– A pokolba – válaszolt csendesen a nagyobbik iker.

– Vagy valami még rosszabb helyre – tette hozzá Gál.

– Ti láttátok már? – kérdezte az új fiú rövid töprengés után.

– Mondjad, Gergő – biztatta Csobánc a társát, mire az kényszeredetten bevallotta: – Láttam valamit. Miután idekerültem. És akkor még nem tudtam, mi a helyzet. Mindenki aludt, és baromi éhes voltam. Gondoltam, lopok valami kaját a konyhából. Ahogy a főfolyosón, mentem, egyszer csak hallom, valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Megfordultam. Egy magas férfi állt az egyik ajtó sötétéjében. Kérdeztem, ki maga, de nem válaszolt, csak kinyúlt felém, és láttam, hogy nagy, bütykös, csontos ujjai voltak. É aztán, ahogy a keze beért a fénybe, visszakapta, én meg skeráztam vissza az ágyamba, és a fejemre húztam a takarót reggelig. De akkor megértettem, hogy a fényt, na azt nem szereti.

– Ezért nem jön be ide, és nem visz el minket álmunkban – ült fel Gál az ágyában. – Látod, a kinti udvari lámpa pont a hálótermekbe világít. Fél a fénytől, mert olyan csúf. Nappal nyomát se látni. Éjszaka meg az összes gyerek biztonságban van, egészen addig, amíg az ágyában marad.

– Beszéljétek el neki Sanyikát is – kérte Csobánc halkan, de csönd követte a szavat.

– Mi van ezzel a Sanyikával? – kérdezte az új fiú őszinte kíváncsisággal.

Végül Gál kezdett bele: – Ő feküdt korábban a helyeden. Jó gyerek volt, csak egy kicsit nyafogós. A tanárok se nagyon bántották, mert olyan idegesítően sírt. Az egyik este, karácsony után pár nappal, megfájdult a gyomra. Befalt valamit, lehet, a konyhából lopta, nekünk nem adott, de hallottam villanyoltás után, hogy zabál. Éjféltájt már nyöszörgött, megkérdeztem, mi a baj, mondta, csikar a hasa, és menten összeszarja magát. Mondtam neki, bírja ki reggelig, ne büdösítsen be itt nekünk. Azt én nem mondtam, hogy menjen ki a vécére. Nem akartam, hogy elkapja őt a Rémpofa. De ő kiment. Biztos nem bírta tovább. Arra ébredtem, hogy zárja az ajtót.

– Én is hallottam – erősítette meg a kisebbik iker.

Megint elhallgattak, talán csak azért, hogy megtudják, az új fiú figyel-e avagy már alszik.

– És mi lett vele? – kérdezte az közönyösen.

– Soha többé nem láttuk – szólt közbe Gergő. – Reggel üres volt az ágya. Kérdeztük az Igazgatót, ő meg csak hebegett-habogott. Délelőtt Monguz bejárta az egész épületet a pincétől a padlásig, ám nem találta. Sanyika úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

– Rendőrök is jöttek? – kérdezte az új fiú.

– Nem, nem voltak – jelentette ki zavartan Gál. – Miért?

A másik egy ideig hallgatott, majd a következőket mondta halk, de pattogó, parancsoláshoz szokott hangon: – Nagyon érdekes dolgokat meséltetek erről a helyről. Azt hiszem értem, mi folyik itt. És mindjárt elmondom nektek is, mi a helyzet ezzel a ti Rémpofátokkal. És utána eldönthetitek, megszöktök-e velem ma éjjel a pincén át. De előtte: ki kér cigit?

folyt. köv.

Szólj hozzá!
2016. szeptember 02. 08:12 - Valmont

Dugdelpuszta - a gyerekek

volgy_2.jpg

Az előző heti történet második része. Minden elbeszélésben, ahol vannak szülők, a gyerekek válnak a legfontosabb tényezővé - nagyjából úgy, ahogy az életben is történik.

 

Dugdelpuszta

 

2. rész 

 

A fekete macska már napok, hetek óta a házam körül somfordál. Éjszakánként rám fúj a sötétből, ha részegen, az emlékektől gyötörve, vagy rémálmaim párájában, melyben újra látom halott, csodálkozó arcukat, kibotorkálok a sötét udvarra. Tudom, hogy nem élhet ennyi ideig egy macska, de van a nézésben valami, ami bizonyosságot sugall, hogy ez ugyanaz a macska. Most a bokrok tövéből már tíz perce les rám, minden mozdulatomra rezdül, tudja jól, az ajtó mögött, a sarokban ott van a légpuska, tudja, hisz többször lőttem már rá – sikertelenül.

De most lusta vagyok moccanni is, most elborít a múlt, és hagyom, hogy hullámai elmossák az udvart, a macskát, a falut, ahol azóta is élek.

Bár a Szülők adták azt a mintát, amely szerint jelenleg is élni próbálok, mégis a Gyerekek kötöttek Dugdelpusztához.

Hugi és Öcsi által jutottam el a Családhoz, mert már nagyon kicsi korukban bejártak a falu vegyesboltjába, én pedig ösztönösen csapódtam hozzájuk, lestem őket, ahogy jönnek az utcán visszafelé, cipelve a nagy, nehéz liszttel, cukorral megrakott szatyrokat, és kirontottam eléjük, kezemben fakarddal, pénzt vagy életet követelve vagy vészjóslóan vijjogva. Persze csak kinevettek, mindig csak nevettek rajtam, mert már hétévesen is egészen másképp néztek a világra, mint egy átlagos gyerek. Hugi volt az, aki igazán átlátott rajtam, női lénye egyből megérezte vágyódásomat, a társaságuk iránti szomjúságot, ezért ő volt az is, aki felém nyújtotta a szatyor fülét, nesze, fogd, segíts, kérte, vagy mondta inkább pajkosan, nagyjából úgy, ahogy Tom Sawyer verte át a kerítésfestéssel a többi srácot. Én meg boldogan, mint egy kiskutya, megragadtam a szatyrot, és így vittük, hármas vonalban a bolti dolgokat, cipeltük át a dombok vállán, le a fenyőerdőbe, majd a nádas mentén a házig.

A Szülők természetesnek vették, hogy megjelentem a házban, és azt is, hogy aztán elkezdtem hétvégenként, de nyáron hétközben is, reggelente kijárni hozzájuk. Valahogy úgy voltak vele, mintha a Gyerekek egy aranyos kisállatot hoztak volna haza, persze, ezt soha nem éreztették, de mélyen belül valószínűleg hittek benne, hogy Hugi és Öcsi előbb-utóbb túllépnek rajtam, kinőnek engem.

Erre minden esély megvolt, mert míg én a nem túl magas színvonalú városi iskolába jártam, addig Hugit és Öcsit egy távoli, bentlakásos, katolikus iskolába íratták. Bár nem voltak vallásosak, mégis, a Szülők úgy vélhették, hogy a kellő mélységű és minőségű szellemi alapozás csak itt, ebben a szigorú és kemény intézményben lehet sikeres.

Vártam minden iskolai szünetet, és minden harmadik, negyedik hétvégét, amikor hazajöttek. Azokon a péntekeken már délután kint álltam a kapuban, jóval a busz érkezés előtt, és amikor feltűntek az utca végén, boldogan rohantam hozzájuk, és kérdezgettem őket, mi történt velük, mit olvasnak mostanában, vagy hogy mit fogunk csinálni az előttünk álló napokban. Soha nem éreztem, hogy teher lennék számukra, bár az is tény, nem tekintettek egyenrangú partnernek, számukra, a Szülőkön kívül, nem létezett más, csak a Másik. Ők ketten olyan egységet alkottak a Családon belül, amire az első pillanattól kezdve irigy voltam, de tudtam azt is, hogy soha nem férkőzhetek be ebbe a szerves, összeforrt létezésbe.

Huginak és Öcsinek szólították egymást, és a Szülők és én is ezt használtuk, de igazából kétpetéjű ikrek voltak, minden hasonlóság nélküli különleges lények. Később, amikor olvastam Platóntól, hogy a férfi és női princípium eredetileg egy gömböt képzett, azonnal rájuk gondoltam, mert ők tényleg megvalósították ezt a nagyon bizarr, ősi harmóniát. Túl a szokásos, más ikreknél is meglévő dolgokon, hogy megérezték egymás hangulatait, sőt még gondolatait is, hogy átélték a másik fizikai fájdalmát, és hogy rezonáltak a másik vágyaira, volt köztük valami bűvös, extra kapcsolat is. Ugyanúgy látták a világot, és még a humoruk is olyan egyedi volt, hogy gyakorta csak ők ketten értették. Finom célzások, ironikus szurkálódások, utalások, metanyelvi árnyaltok jellemezték társalgásaikat már alsós korukban, és hálás lehettem, hogy oly gyakran észrevették értetlenségemet, és visszaváltottak normál nyelvre. Szellemi fejlődésük és érdeklődésük sokáig fej-fej mellett és egy ütemben haladt, de aztán, mikor kamaszodni kezdtek, elágaztak útjaik, és teljesen más dolgok iránt kezdtek lelkesedni. Egyébként is, olyan volt, mintha ketten együtt fednék csak le az emberi létezés teljességét, mert míg például Hugi kitűnően táncolt és tornázott, esténként bemutatókkal szórakoztatott miket az udvaron, melyekben különböző táncstílusokat figurázott ki, addig Öcsi versekben volt jó, már alsós korában rövid, epigrammaszerű költeményeket rögtönzött az ebénél, melyekben a csirke nyakát vagy a répa vörösét méltatta. De ugyanígy: Hugi fantasztikus realisztikussággal rajzolt, Öcsi profi módjára pengette a gitárt, Hugi fára mászni tudott majomügyességgel, Öcsi a nyíllal, melyet apja fabrikált neki, képes volt lelőni egy verebet az égről.

Soha nem irigyeltem őket, hogy együtt majd mindenben, de tényleg mindenben ilyen tehetségesek, egyszerűen csak élveztem, hogy figyelhetem őket, hogy velük lehetek. Egyedül a sportok nem érdekelték a Gyerekeket, de ez a szülőkre is igaz volt. Amikor Öcsit focizni hívtam a falusi fiúk alkalmi csapatába, értetlenül nézett rám, és én tudomásul vettem, hogy ő nem ilyen. Egyszer tollaslabdát és ütőt vittem ki a házhoz, de épp hogy csak kipróbálták, mintegy az én kedvemért, udvariasságból.

Leginkább azt szerettem, ha fogócskáztunk vagy bújócskáztunk a völgyben, vagy ha gátat építettünk a vízfolyás sekély medrébe, és beültünk az alkalmi medencébe, elnyújtóztunk a fák árnya alatt a hideg és tiszta vízben, miközben köröttünk forró nyári hőség perzselte fel a levegőt. Esténként felmentünk a völgy oldalában a tetőre, ahol volt egy kis mészkőszikla, a domb meredekké váló oldalából kiugró rész, lefeküdtünk a nappali hőségtől még langyos kövekre, és bámultuk a lassan felsejlő csillagokat. Máskor csak lézengtünk, Öcsi egy jegyzetfüzettel, melybe írogatott, Hugi a római költők antológiájával, melyből a latint gyakorolta, én pedig mint egy apród, egy kísérő, egy riporter mentem velük mindenhova.

Az évek során Hugi tucatnyi rajzot készített rólam, némelyik még megvan, és kényelmetlen látni a gyermeki arcon tűélességgel megörökített csodálatot, azt, amivel valószínűleg a közelünkben heverő Öcsit bámultam, vagy magát Hugit.

Most is előttem van egész lénye, leginkább az utolsó időkből, amikor már felsejlett nőiessége, az, hogy milyen gyönyörű, elbűvölő nő lett volna belőle, ha nem ölik meg, de akkor még mindez csak a gyermeki ártatlanságon át derengett felém. Hamvas, fehér bőre áttetsző volt, az erek finom térképet rajzoltak rá. A hajlatokban, a könyökénél, hóna alatt, rózsaszínné lett ez a bőr, kecses, anyjára emlékeztetően finom vonalú nyakán – melyet a szúrás oly csúnyán meggyalázott – folyton pulzált egy virgonc ér.

Haja vörös csigákban borult vállára, nagy, kerek, mindenre csodálkozó szeme tele volt kedvességgel és bizalommal, de leginkább durcás, vörös kis szája maradt meg bennem, mert oly gyakran mutatott röpke sértődöttséget, kacagó örömet vagy apró bosszankodást. Hangulata hirtelen változott, de mindig képes volt végül felderülni és nevetni – és ilyenkor egész lénye megtelt élettel, szinte sugárzott belőle annak a bizonyítéka, hogy milyen csodálatos dolog ez a teremtett világ. Amikor kamaszodni kezdtünk, ezek a hangulatváltozások inkább rejtelmes női szeszéllyé szelídültek, mind gyakrabban élcelődött velem testvére helyett, kedvesen ugratott, azt hiszem, ma már öreg fejjel visszagondolva, úgy érzem, rajtam gyakorolt, hogy hogyan kell és lehet bánni a férfiakkal, hogy lehet uralni őket úgy, hogy azt ne érezzék fájdalmasnak, hanem inkább a nemek egymás közti izgalmas, gyönyört ígérő harcának.

Öcsi már egészen kiskorától kezdve leképezte azt a különös, vonzó férfiasságot, azt a férfi jelenlétet, amit Hugi valószínűleg egyedüli lehetséges társként keresett volna felnőttként minden kapcsolatában. Szigorú és rejtőzködő volt, Hugi nyílt ártatlansága és életkedve helyett tűnődő és rejtelmes lényként jelenik meg emlékeimben. Ha elmosolyodott vagy felnevetett, az ünnep volt mindenki számára, s bár pokolian jó humora volt, ezzel takarékosan bánt, az ember ajándéknak érezte, ha szabadjára engedi, de már azt is, ha figyel rá ez a barna, okos szempár. Vékony, de arányos testalkatú fiú volt, fekete hajú, mint az apja, az arca görögös arányokkal metszett, egyszerre lágy és szigorú. Később, amikor láttam Lord Byronról egy rajzot a National Galleryben, azonnal tudtam, hogy ez Öcsi, hogy Öcsi ilyen férfi lett volna, ha hagyják felnőni.

Míg a legtöbb a környezetemben lévő fiúban akaratlanul is találtam valami viszolyogtató hibát, tömpe ujjakat, vastag szemöldököt, inas karikalábat vagy elálló fület, addig Öcsit bármeddig bámultam, nem fedeztem fel rajta tökéletlenséget, minden harmonikus volt rajta.

Kedvelte a magányt, és gyakran vált szótlanná, sokszor, amikor együtt voltunk, csak félszavakkal, vagy tömör mondatokkal válaszolt Hugi ugratására, de ezek a megfogalmazások mindig találóak és pontosak voltak, úgy véltem, ennél jobban nem lehetne az adott dolgot kifejezni. Általában ő volt a tervező, ő találta ki, mit csináljunk, hova menjünk, mit játsszunk vagy mit építsünk, és ebben páratlan tehetsége volt, mindig megtalált a napszaknak és hangulatunknak leginkább megfelelő tevékenységet hármasunknak. Az utolsó két évben ez a fajta ösztönös vezetés átadta helyét nála a spleenek, talán már unta, hogy én is ott vagyok, vagy egyszerűen csak túlságosan elmerült a költeményei világában. Rászokott a cigarettára, szertartásosan, reggel és este elszívott egy-egy szálat, mikor távol voltunk a háztól, mert tudta, szülei – bár nem tiltanák – helytelenítenék ezt, és nem akart nekik csalódást okozni.

Míg Hugi Apához vonzódott, és finom gyengédséggel figyelte minden rezdülését, addig Öcsi Anyával alakított ki mélyebb kapcsolatot, szinte kitalálta a gondolatait, így például mindig azelőtt feltette a vizet forrni, mielőtt Anya azt mondta volna, hogy teát szeretne inni.

Azt hiszem, egészen az utolsó időkig engem barátjának, férfi bizalmasának tekintett, de kamaszként már nem avatott be mindenbe, már nem beszélt az írói ambícióiról, és mind kevesebbet olvasta fel verseit. Én még akkor is csodáltam őt, ahogy csak egy gyerek tudja csodálni a példaképét, amikor azok a fiús dolgok, mint az íjászat vagy a bogarak, békák gyűjtögetése, melyek oly sokat szórakoztattak minket, már elmaradtak. Az utolsó nyáron naphosszat csak ültünk az erdő szélén, hátunkat a fatörzsnek vetve, és félálomban, szenderegve társalogtunk, miközben Hugi olvasott, Öcsi pedig írt. Ma már sejtem, zsigereinkben készülődtek a hormonok, melyek előbb-utóbb felrobbantották volna társaságunkat, de persze erre már így, ebben a formában nem került sor.

Emlékszem, az utolsó esték egyikén, mikor ott maradtam vacsorára, és a petróleumlámpa sárgája világította meg a szépen megterített asztalt a tornácon, szóba került, ki mivel foglalkozott aznap. Latin borsót hánytam magyar falakra, somolygott Apára Hugi, arra célozva, hogy Horatiusból olvasott fel töredékeket nekünk az erdőszélen. Öcsi csak megvonta vállát, majd láthatóan feszengve elejtett pár szót arról, hogy az eposzán dolgozott. Apa persze faggatni kezdte, de csak annyit sikerült kiszedni belőle, hogy a mű címe „Észak”, és a környékről szól, a völgyükről, a faluról, és a közeli városról. Öcsi épp ott tartott, hogy a Város alapítását írta meg, melynek mitikus aktusát képzeletében egy vak férfi és asszonya végezte el, és utódaik a post Urbem conditam időszakban kiáramlottak a mi környékünkre is. Ennél többet nem volt hajlandó nyilatkozni, de szívem mélyén tudom, az eposz, ha elkészül, gyönyörű és letaglózó lett volna, olyan írás, mely felfogatta volna az irodalmat, ha megtalálom, ám a haláluk utáni zavaros időben nem akadtam rá sehol a kék füzetre, mely a szövegét – és Öcsi egyéb verseit – rejtette.

 

folyt. köv.

 

Szólj hozzá!
horror