Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. április 07. 08:43 - Valmont

Szavak és szörnyek

alma.jpg

A mostani novella fő szimbóluma a tiltott gyümölcs, illetve a gyümölcs leszakítása. Minden ősszel leszedem a szüleim almafájának a termését, és ez egyfajta szakrális hagyománnyá lett már számomra. A már hűvösödő levegő, az erőtlenebb napfény, az alma illata, a bágyadt ás részeg darazsak - mind elemei ennek a rítusnak. Nincs magasztosabb dolog a saját termék betakarításánál, legfeljebb az, amikor az ember állatot áldoz az isteneknek. Ezekben az őszi almaszüretekben benne van minden: hogy még itt vagyunk, hogy jön a sötétség, de felkészülve, az almát elvermelve (no jó, pincében) várjuk, hogy a nyár után az ősznek kell következnie, és hogy a munka meghozza előbb-utóbb a gyümölcsét, akkor is, ha arról senki nem tud.

Szavak és szörnyek

 

Nincs rémisztőbb a korlátok lebontásánál, legyen az társadalmi, gondolati, testi vagy nyelvi. Az édenkert tanulsága az, hogy korlátaink védenek meg minket a cudar külvilág vas-törvényei ellen. Persze honnan tudhatta volna ezt a két gyerek, és méginkább idős barátjuk, a nagybácsi?

A gyerekek nem voltak ikrek, legalábbis biológiailag − a lány két évvel idősebb volt. Ám gondolkodásuk, természetük, és még külsejük is nagy hasonlóságot mutatott. Mindketten haloványak voltak, szinte kifakultak a világból fehér, kék erekkel átszőtt bőrükkel, mely a nyári szünet végére lázat idéző árnyalatot, de semmiképp sem egészséges barnaságot öltött. A nagybácsi elbűvölve figyelte ezt a transzformációt, úgy tűnt számára, reggelente, mikor átjött anyjához, a hűvös verendára, hogy az álmosan és kócosan előtántorgó gyerekek bőrét hajnalt idéző, rózsás pír önti el.

A nagybácsi feltaláló volt, talán tőle örökölték varázslatos, világteremtő képzeletüket a gyerekek. Öt éve eladta egyik találmánya licenszét, majd visszaköltözött szülőfalujába, az anyja utcájába, és csak az olvasásnak, legfőbb szenvedélyének hódolt. Pénzét állampapírokba és alacsony, de biztos osztalékot fizető részvényekbe fektette. Napjai kényelmes unalomban teltek, egyetlen változatosságot a hétvégente vagy az iskolai szünetekben menetrendszerűen érkező gyerekek jelentették számára.

Korán szoros kapcsolat alakult ki köztük, ami lassan, az idő múlásával aggasztóan elmélyült. A gyerekek rajongtak érte, és nagyjából tíz- és nyolcéves korukban elárulták neki a titkukat is. A nagybácsi előbb szelíd iróniával, majd fokozódó lelkesedéssel kezelte a dolgot, végül elhatározta, hogy kicsit utána olvas, elmélyed a témában. A következő nyári szünetig tartó időszakot a kutatásnak szentelte. Minden héten kétszer bement a városi könyvárba busszal – az autóktól irtózott, miután egy karambolban majdnem ottvesztett – és órákon át jegyzetelte a nyelvfilozófiai és filozófia műveket. Pár mellékes utalás, és gondolatfutam miatt átváltott a teológiára, pontosabban a teológia és a nyelv összefüggéseire. Itt főkép aacheni Jakab fejtegetései voltak hasznosak számára, aki egy emberi lényt a születésétől fogva elzárt a külvilág ingereitől, hogy tanulmányozza az édenkerti nyelv kialakulását. Aztán jött egy pillanat, valamikor február közepén, mikor az olvasóterem keskeny ablakain betűző fényben a porszemek logikus és ünnepélyes táncát bámulta, és a pult mögött ülő öreg könyvtárosnő végre abbahagyta a köhögést, egy pillanat, amikor úgy érezte, megtalálta a magyarázatot a titokra.

Akkor még nem tudhatta, hogy a következő nyárra minden megváltozik, pontosabban a gyerekek közül a lány elkezdett kamaszodni, és dombordó teste a vékony és rövid ruhácskái alatt az sugallták a nagybácsinak, hogy idővel véget érnek ezek az olyannyira élvezetes látogatások. A nagybácsiban feléledt a ragadozóösztön, melyet eddig oly sikeresen nyomott el magában, de mivel ötven felé közeledett, úgy érezte, itt az idő, most vagy soha.

Emellett, amikor módjában állt, tovább tanulmányozta a gyerekek titkát, már amikor azok hajlandóak voltak újabb részleteket elmesélni neki. S e beszélgetések csak megerősítették abban, hogy azon a februári napon a felismerés, a rádöbbenés pillanata a könyvtárban az igazságot hozta el mindhármójuk számára.

A gyerekek ezen a nyáron még nem változtattak szokásaikon. A négyesben töltött reggeli után, ahol nagyanyjuk ugyanolyan lelkesedéssel szolgálta ki idősebb gyerekét, mint őket, hogy aztán a sarokba húzódva figyelje hármójukat, ahogy esznek, szóval aztán hogy kedélyesen csevegtek álmaikról, az előző napról vagy a városi életükről a nagybácsival, ezután belevetették magukat a mocsárba.

A falu határban ugyanis egy zsombékos, lápos, fűzfás rét húzódott, árnyas öblökkel, a nádba vájt, folyosószerű járatokkal, csapásokkal a magas fűben, eszményi búvó- és kalandozó helyekkel, ahol az ilyen korú gyerek egész napra elveszhettek. És el is vesztek, hogy aztán csak késő délután, az éhségüktől ösztökélve térjenek vissza a házhoz. Alkonyattájt feltűnt a nagybácsi is, aki vacsoráig maradt, sőt, olykor még a lefekvésnél is ott volt, és olvasott nekik szűk kis szobájuk padlóján ülve. Nagydarab, bajszos férfi volt, aki szalmakalapot, világos színű vászonnadrágokat, színes ingeket és bőr szandált hordott nyaranta, úgy nézett ki a faluban, mint egy eltévedt angol turista.

Ilyenkor, esténként a ház emeleti szobájában szóba került a titok is. Miközben nagyanyjuk odalent mosogatott vagy a tévét zúgatta, a gyerek újabb és újabb szavakról számoltak be a nagybácsinak, aki elbűvölve hallgatta őket, a szavak hangzásban gyönyörködött, majd kíváncsian várta a magyarázatot is.

A gyerekek titka ugyanis egy saját nyelv volt, jobban mondva egy töredékes szókincs olyan dolgokra, melyet a normális, tanult nyelvükkel, vagy az angollal, melyet az iskolában gyakoroltok, nem tudtak megnevezni. Maguk sem értették honnan jött ez az egész, homályosan emlékeztek, hogy már egészen kicsi korukban előfordult, hogy kimondták az idegen, s mégis oly ismerősen csengő szót, majd egymásra néztek, és mind a ketten tudták, mit jelent. Kimondták például azt, hogy „aijsza”, és felnéztek az égre, mert ott volt, az, amikor a lemenő nap még bíborszínűvé festi a felhők hasát, de a csillagok már ott ragyognak a sötétedő szemhatáron. A „phenn” az az érintés volt, amivel a föld maga illette a meztelen bokájukat, ha a süppedékes zsombékba léptek, az a csiklandozó, simogató visszahúzó erő, mely oly fontos lesz később. A „saove” ennél bonyolultabb dolgot jelölt, azt a pillanatnyi állapotot, amikor elégedettek vagyunk a z életünkkel, mert tudjuk, hogy a jövőben még fontos és szép dolgokat fogunk csinálni. Voltak persze durvább, köznapibb kifejezések is, mint minden nyelvben, főképp a testi szükségeltekkel kapcsolatban, de valahogy mégis átnemesítve. „Thorpen” – mondták, ha székelés után a belükben támadt sajgó és mégis érdekesen kellemes ürességre gondoltak. A „sessz” szóval jelölték azt, mikor a nád éles széle vékony és keskeny sebet ejtett a bőrön, mely hosszú ideig sajgott és viszketett.

A nagybácsi elbűvölve hallgatta a magyarázatokat. Nem akarta elijeszteni őket, ezért csak memorizálta a szavalat és a kifejezéseket, és otthon gondosan lejegyezte őket, de már akkor, mikor leírta, furcsán és idegenül hangoztak, és sokszor úgy tűnt neki, vagy a kiejtést rögzíti helytelenül fonetikusan, avagy a jelentésnél ront el egy árnyalatot.

Tudta, nincs sok ideje. A lány előbb-utóbb unalmasnak találja majd a vidéki létet, és nyaranta a városban fog maradni, barátnőivel vagy barátjával. És öccse, aki istenítette őt, követni fogja. És akkor elveszti őket, minden szempontból.

Azon az augusztusi estén, mikor döntésre jutott, a gyerekek elé tárta a kutatásai lényegét. Épp befejezték Ambrose Bierce egy novelláját, és elgondolkodva hallgattak, mikor a nagybácsi megköszörülte a torkát, és halkan megjegyezte, lenne itt valami, amit a külön kis nyelvük kapcsán meg kellene beszélniük. A két gyerek eddig állig betakarózva feküdt, most a lány felkönyökölt, és érdeklődve figyelte, meleg lehelete, édes fuvallat, a nagybácsiig elért.

A nyelv, mondta nekik a nagybácsi, isten adománya. Isten a nyelv, a szavak által teremtette a világot, és a teremtés kódját, a nyelvet a tudás fájának gyümölcsébe rejtette. Ádám és Éva ettek az almából, és ezzel magukévá tették a teremtő nyelvet is. Isten rájött erre, és igazából ezért űzte ki őket a paradicsomból. Eddig érthető – kérdezte, mire a két gyerek bólintott, noha a kisebb elég álmosan pislogott. A nagybácsi folytatta. Egy francia pap, egy bizonyos aacheni Jakab azt feltételezte, hogy az emberek még sokáig birtokában voltak ennek az isteni nyelvnek, és mindenféle dolgot teremtettek általa, de aztán az Úr megelégelte a dolgot, és elrontott a nyelvüket, erről szól a Bábel-történet, ismeritek?

A kisebb ismerte, de már nem emlékezett a részletekre, ezért a nővére gyorsan összefoglalta, mialatt a nagybácsi türelmesen várt, akár egy ravasz róka.

És hogy jövünk mi ehhez, kérdezte végül a lány, mire a férfi lelkesen bólintott, hát úgy, hogy szerintem lehetséges, hogy öntudatlanul, valami csoda, folytán ti emlékeztek erre az eredeti nyelvre, valamiképp vissza tudjátok idézni egyes szavait, és azért van az, hogy mind a ketten tökéletesen ugyanazt értitek e szavak alatt, olyan bonyolult és különös dolgokat, melyek pontosan leírják a jelenségeket, pontosabban, mint bármilyen nyelv a világon.

A két gyerek hallgatott, láthatóan nem osztoztak a nagybácsi lelkesedésében.

Lehet, hagyta jóvá bizonytalanul a lány, és akkor mi van. A férfi felállt, lenézett rá, és ünnepélyesen kijelentette, hogy ha ez igaz, akkor ez a világ legnagyobb nyelvészeti és vallási felfedezése. És ha ez igaz, akkor elképzelhető olyan szó, amit nem mondtatok még ki, mert nem jutott eszetekbe, vagy mert a világban nincs jelenleg hozzá hasonló dolog, de a szó ott lapul a tudatotok mélyén, és ha valamikor is az eszetekbe jutna, és kimondanátok, azzal akaratlanul is hozzátennétek a valóságunkhoz egy elveszett darabkát...

Zavartan elhallgatott, mert a háta mögött halk szuszogás kélt, megfordult, és látta, az az angyali kisgyermek már alszik. Holnap majd megbeszéljük, tette hozzá, mire a lány álmosan figyelmeztette, holnap piacra megyek nagyival, te vigyázol délelőtt öcsire, ne feledd, mire a féri szíve nagyot dobbant.

A ragadozó alig hagyta aludni, másnap már hajnalban talpon volt. Gondosan megborotválkozott. Nem akarta, hogy a sörték bármiféle nyomott hagyjanak azon a puha, rózsaszín bőrön. Reggel megjelent a házban szokásos újságjával, mohón magába lapátolta a rántottát, aztán várt türelmesen, szájában egy fogpiszkálóval, míg a fiatalabb és az idős nő összepakol, és kilép a kapun.

Utánuk ment, nézte, ahogy az utca végén balra fordulnak a buszmegálló felé. Ezután is várt még három percet, egészen addig, míg a busz eldübörgött balról jobbra. Aztán megfordult, és felnézett a gyerekszoba ablakára. A kisfiú odafent volt, azt mondta játszani akar a katonáival. A nagybácsi behúzta, majd kulcsra zárta kaput, aztán bement a házba, és felment a lépcsőn a gyerekhez.

Egészen addig nem volt bűntudata, míg el nem ér hozzá a szörnyű hír, de akkor már tél volt. Félni nem félt, mivel a gyereknek, miközben meztelen hátát simogatat, elmagyarázta, hogy ami történt, az az ő titkuk kell hogy legyen, ha bárki megtudja, akkor mind a ketten börtönbe kerülnek. Még a nővérének sem beszélhet róla, hisz ő lány, ő aztán végképp nem értené. A kisfiú nézett rá, zavart tekintetében inkább félelem volt, talán azért, mert most értette meg, ki is a nagybácsi valójában, ki ez a sötéten gomolygó, meztelen alak az ágy szélén. A nyári szünet végéig a férfiban volt egy kis feszültség, főképp az első közös reggeliknél, de a fiú okos volt, néha rápillantott, furcsa, súlyos tekintettel méricskélte, majd elkapta fejét − ez volt a legtöbb, ami történt. És aztán a testvérek elutaztak, vissza a városba, és minden ment a maga útján, és a nagybácsi már tudta, hogy ezt megúszta, és egész ősszel és télen dédelgette magában a puha és fehér hús emlékét, melyet vastag, reumától dagadt ujjai közé foghatott azon a gyönyörű nyári délelőttön.

Aztán egy délután jött az anyja a hírrel, hogy a kisfiú eltűnt, az egész városi rendőrség, és önkéntesek is keresik őt. Másnap reggel pedig csak telefonált, zokogva mondta, hogy megtalálták, a házukhoz közel, egy illegális szeméttelep mellett. Zacskót húzott a fejére, és egy madzaggal elcsomózta a nyakán.

A nagybácsi nem tört össze, de pokoli szomorúságot érzett. Nem hibázatta magát, noha gyakran eltűnődött, hogy miatta történt a dolog, de általában ilyenkor arra gondolt, bizonyára zaklatták a gyereket az iskolában, később erre egy rokon is utalt a temetésen – majd arra gondolt, hogy a kisfiúban mindig is volt valami idegen, furcsa és beteges vonás, valami elesettség, védtelenség, ami persze nagyon is kívánatossá tette. A legerősebb érzés azonban a megkönnyebbülés volt.

A temetésen figyelmesen szemlélte a nővért, egyszer a tekintetük össze is akadt, és azt olvasta ki belőle, hogy az öccse betartotta azt, amit kért tőle, és nem fecsegett a kis kalandjukról. Ezért is volt, hogy tavasszal, a nagy esőzések után, a szünetben, amikor a lány megérkezett a húsvét előtti napokban a faluba, nem nagyon izgult a találkozás miatt. Szokás szerint átment reggelizni, noha érzékelte a csonka társaságban uralkodó szomorúságot, mégis, megnyugtató volt számára, hogy ideig-óráig ez a rítus még ismétlődhet. Reggeli után a lány kérte, menjenek el sétálni, és ő készségesen követte, át a kerten, az alacsony nyírfák közt, be a bokrok sűrűjébe a szomorúfűznél jobbra, aztán a zsombékok közé, melyeken ugrálni kellett, mert közeikben csillogott a víz.

Az iskoláról,  a lány anyjáról,  a nagybácsi húgáról beszéltek, aztán a férfi rákérdezett, hogy bírod, mire a lányból előtört a panasz, és a fájdalom, és könnyek gyűltek meg a szeme sarkában, míg elmesélte, milyen az, hogy az öcsi szobáját úgy hagyták, ahogy volt, hogy éjszaka fölkel, és hallgatja a sötétben a szomszéd szobából áradó csendet, vagy hogy amikor hazaér a suliból, csak áll az ajtóban, és figyel nem jön-e nesz a házból, nincs-e már otthon a másik. De nincs más, csak a csönd és az üresség, és ő most már úgy érzi, az egész világ kiürült és minden megfeleződött. Szembefordult a nagybácsival, és mélyen a szemébe nézett.

És te sejted, hogy miért tette, kérdezte a férfi akaratlanul is, félrekapva fejét.

A lány megfordult, átgázolt egy saras részen, majd felkapaszkodott egy kis szigetre. Gumicsizmát húztak a túrához, de a víz szinte a pereméig ért néhol.

Igazság szerint sokáig nem tudtam rájönni, vallatta be, majd előre nézett, a terepet kutatva. Zsombékos, vizes rét húzódott előttük, mögöttük fás ligetecske. Oda megyünk mondta, és mutatta a lány, és várt, míg a férfi előre megy. És most már tudod, kérdezte a nagybácsi, közömbösséget erőltetve hangszínére, mire a másik hasonlóan közömbösen válaszolt. Két hete találtam egy füzetet, az öcsémé volt, nagyon nem akarta, hogy ráakadjunk. Az íróasztala aljára ragasztószalagozta. Mondta a lány, s hallgatta, ahogy a férfi léptei cuppognak a sárban, amint kihúzza csizmáját a föld öleléséből. Egy füzetet, kérdezte a nagybácsi, majd megfordult, de kis híján elesett, mivel a talaj nem engedte lábát. A francba, motyogta, és nagy nehezen kiráncigálta lábát a sárból. Előre kell menni, ott jobb lesz, biztatta a lány, majd ő maga oldalra tért, egy füves domborulatra, amiből egy csenevész fa ágaskodott, annak a törzséhez dőlt, és onnan leste a másik küszködését. Menj csak, még, biztatta a férfit, aki intett neki, és mi volt abban a füzetbe, kérdezte, mire lány elmosolyodott. Egyetlen szó volt, legalább százszor leírva, jött a háta mögül a válasz. Vhorm.

A nagybácsi lihegve megállt. Érezte, a víz beszűrődik csizmájába, és eltűnődött, talán ki kellene lépnie belőle. Mit jelent, kérdezte, s testét megcsavarva visszafordult a lány felé, aki állt, tőle nyolc méterre, és csak mosolygott. Mit jelent ez a szó?

A lány bólintott. Téged jelent, mondta, és várt. Tudta, mert a nagyanyja már kisgyerek korukban a lelkükre kötötte, hogy az a rész, ahol a nagybácsi áll, az az igazi mocsár. Persze sokszor kipróbálták aztán testvérével, hogy működik egy ilyen mocsár, köveket, nehezebb faágakat dobáltak bele, nagyjából onnan, a pereméről, ahol most ő is állt. Eszébe jutott a testvére lelkes kiáltása, amikor a kő pár perc alatt nyomtalanul eltűnt.

A lány ezeken az emlékeken tűnődött, míg várt, nézte a nagybácsi néma küszködését, aki előbb derékig majd nyakig süllyedt, aztán már csak a szeme és a homloka látszódott ki, és ekkor utolsó pillantásával befogta a lány alakját a szürke ég háttere előtt, és mellette a fát is, és megértette, hogy a lány ott, a biztonságos távolban egy almafa mellett áll.

vége  

Szólj hozzá!
2019. január 22. 20:32 - Valmont

Mítosztalanítás

tisztas.jpg

Karácsony után meghalt a nagymamám. Ezt az írást nem ő ihlette, de például itt megjelent az utolsó év nehézsége. Ugyanakkor az összes írásomhoz köze van így vagy úgy. A temetésre én fogalmaztam a halotti beszédet, amit aztán a pap színtelen hangon felolvasott. Nem lett olyan jó szöveg, sokkal jobbat kellett volna, de azt a jelen lévők nehezebben emésztették volna meg.

A személyes veszteségen túl számomra az a különösen fájdalmas, hogy eltűnt egy, a miénktől gyökeresen különböző világlátás is az életemből. Egy olyan hagyományról beszélek, amit nehéz elmagyarázni annak, aki nem volt a közelében. A múlt bejegyzésben a középkorról írtam, és nagyjából az ő világlátása olyan messze volt a ma emberétől, amennyire egy középkori emberé lehetett. Ez a világlátás, ez a mitologikus létezés, amelyhez vissza-visszatértem − még az utolsó években is, amikor már csak önismétlőn és a sérelmekre fókuszálva nyílt meg előttem −, kiskoromtól kezdve véglegesen elbűvölt. Azt hiszem, azért kezdtem el írni, mert gyerekkoromtól rabja vagyok annak, ahogy a nagyi gondolkodott a dolgokról, a látható és láthatatlan valóságról köröttünk.

Ebben a mitologikus létezésben a vallás a babona és a létezés kemény tényei mosódtak össze, elválaszthatatlanul fonódtak egymásba 94 éven át. Amikor kisgyerekként beléptem a mitológiájába, döbbenten láttam, hogy így is lehet. Hogy olyan dolgokban lehet hinni, amiről addig csak mesékből hallottam. A vallásos rész, az éjszakai imák, a nappal dúdolt dalok, a nagy Jézus kép a hálószobában nem váltak el a boszorkányban, tüzesemberekben, bányabéli lényekben való hittől, hanem mintegy kiegészítették egymást.

Az éjszaki látogató csontos kezével az alvó oldalába markol, vagy rátelepszik mellkasára, aki ettől furcsa, hátborzongató hangokat ad ki. Sosem olvasott az incubusokról vagy succubusokról, mégis leírta őket visszaemlékezéseiben. A támadás alatt ki kell mondani bizonyos dolgokat, és akkor az éjjel kísértő boszorkány reggel megjelenik a házunkban. Sem irodalmi, sem tudományos ismeret nem volt mögötte, egyszerűen ebben hitt, ebben élt, látta ezeket a dolgokat. És ott voltam én, aki már olvasta a Drakulát, amikor egy nyáron felfedeztem, hogy a kulcslyukakat fokhagymával kente be.

A faluban név szerint ismerte a boszorkányokat. A szemük árulja el őket. A háború előtt egyszer az uradalmi kocsi megállt a falu közepén, s csak amikor az egyik ilyen szemű asszony kivett egy fűszálat a küllők közül, csak akkor indult el. A másik ránézett a tehénre, s annak elapadt a teje.

Ha a természetfeletti nem valami egzotikum, nem kikapcsolódás, nem egy könyv, egy film, hanem a mindennapjaid része, keserű, rettegett tapasztalt, akkor az megszűnik természetfeletti lenni. A mitológia lesz az életed. A babona és a vallás a világod formálói. És végül nem marad semmi, amitől félnél, még a végén se.

Fél kettő körül aludt el, karácsony után. Egyedül maradtam. 

 

A mátrahutai eltűnés margójára

 

Az a nézés. Már látott ilyet. A gyűlöletnek ezt az intenzitását. A Lidlben volt. Épp bevásárolt a hétvégére. A húshűtők hosszú, derengő hidegében egy házaspár vitázott gyakorlottan. Látszott, már csak a gyűlölet tartja össze őket. Sziszegve beszéltek, nem durván, de minden szavukból érződött a megvetés. A düh annyira eluralta őket, hogy nem törődtek a többi vásárlóval, a férfival se, aki mélázva állt a szeletelt, gondosan csomagolt húsáruk előtt. Aztán a nő valahogy mégis észbe kapott, felpillantott rá, tekintetük egybekapcsolódott. Gyűlölet. Színtiszta, hideg és eszement utálat sütött a fekete, hajdan talán vonzó szempárból. A férfi elfordította fejét.

Hat hónappal és harminc nappal később történt, hogy csatlakozott a kereső csapathoz. Rendőrautók járták előző nap délután a mátrai falvakat, és embereket toboroztak. Indulás reggel hétkor a mátrahutai művelődési ház elöl. Szendvicset, vizet kap mindenki. A keresés egész nap tart. Aztán a hang elhalkult, ahogy az autó kiért a faluból, majd ki is kapcsolták az ismétlődő felvételt.

A férfi erdőjáró ember volt. Az apjától tanulta, hogy kell a fák közt, a sűrűben boldogulni. Az apja ugyancsak az apjától tanulta, és így tovább, talán egészen a török korig, amikor az ilyesmi életet mentett. A férfi gyakran elmélázott ezen a kis, falu széli ház tornácán, amiről jól lehetett látni a műutat, és a fák hézagjaiban a lenti világot is. Délutánonként, munka után kiült ide, és elszívott egy pipát. A fatelepen dolgozott. A felesége elhagyta, mert nem bírta elviselni a magányt, ami a férfiból áradt. Volt egy kutyája, de pár éve elpusztult. Most már csak az erdő maradt neki.

Maga se értette egészen, miért csinálta. Nem érdekelték azok az eltűnt emberek. Valami más oka lehetett, hogy felhívta a főnökét, és egy nap szabadságot kért, hogy részt vehessen a keresésben.

− Hát, nem tudom Endre – mondta a vaskos hang rövid hallgatás után a vonal túlvégén. – Van ennek még értelme szerinted? Tíz napja nem találják őket.

A férfi hümmögött valamit, majd megköszörülte a torkát, és azt válaszolta, hogy ebben a korai tavaszban, a sok hajtás és rügy elég tápláló tud lenni. A főnöke kelletlenül igent mondott, majd elbúcsúztak. Nem nagyon ismerte a férfit, fogalma se volt, hogy minden szabad idejét az erdőben tölti, és hogy az erdőt olvassa.

Ezt még az apja tanította neki, aki bizonyára ugyancsak az apjától tanulta. Hogy az erdőt olvasni kell, akár a könyvet. Annak, akinek ez a szöveg megnyílik, annak minden értelmet nyer odabenn. A fák rendje. A bokrok sűrűje. A vadcsapások. A szél zúgása. A madarak dala. A gombák, a virágok elhelyezkedése. Egymáshoz kapcsolódó betűk, melyek gyönyörű rendet, egy szöveget adnak ki, szöveget a teremtett világ hibátlan és kikezdhetetlen szépségéről. Legalábbis a keresés napjáig így látta a férfi a mindenséget – gyönyörűnek. Ha tudta volna, mi történik, bizonyára nem kell fel korán, nem készít és fogyaszt el bőséges reggelit, nem szívja el odakinn a pipáját a borzongató hűvösben, nem veszi fel terepmintás katonai ruháját és a jobb bakancsát, és nem ballag ki a buszmegállóba.

A művelődési ház előtt már jókora tömeg gyűlt össze, mikor odaért. Főképp férfiak, de néhány asszony is, mindenki komoran, sötét arccal beszélgetett, cigarettát szíttak, laposüvegek jártak körbe. A férfi látta rajtuk, többségük gyakorlott túrázó, de volt, aki túl feszes ruhába, vagy rossz, az erdőbe nem illő cipőben jött. A parkoló sarkában egy nagy sátrat állítottak fel, alatta asztalon szendvicseket, üdítőt kínáltak. A férfi elvette egy szendvicset. Vízről majd gondoskodik magának odabenn. Széles asztalokra kiterített térképeken férfiak jegyzeteltek izgatottan. Mások parancsszavakat harsogtak, walkie-talkie-ba beszéltek, vagy listákkal rohangáltak. A férfi visszasétált a parkoló széléhez, és leült a még hideg betonszegélyre. Zsebében hozott frissen pirított tökmagot, azt eszegette, és nézte az embereket, mögöttük a művelődési házat, afölött pedig a harmatködbe burkolódzó fákat.

Fél óra múlva előkerült valamiféle vezető, egy keskeny, magas ember. A művelődési ház támfalára állt, onnan kezdett beszélni egy hangosbeszélőbe az összegyűlteknek: − Köszönöm, hogy ilyen szép számba összegyűltek. Mint azt mind tudják, tíz nappal ezelőtt elindult a mátrahutai szállásáról túrázni egy negyvenkét éves férfi és tizenhárom éves lánya. Bementek az erdőbe, s azóta nincs hír felőlük. A rendőrség már kereste őket a fővárosban, a lakásukon, és rokonoknál is, vidéken, de nem bukkantak fel. Okkal feltételezzük, hogy még az erdőben vannak. A mai keresés célja, hogy a Huta vonalától egészen a Kis-Csermelyig átfésüljük az erdőt. Nehéz, meredek terep, tele völggyel és hasadékkal, legyenek óvatosak – a férfi szünetet tartott, egy zsebkendővel megtörülte homlokát. Nem volt meleg, a reggel hűvöse épp hogy eloszlott köröttük. – Sípokat kapnak, ha bármit találnak, három sípszóval jelezzenek. Ha megsérülnek, kimegy a bokájuk vagy ilyesmi, két sípszó a jel. Csatárláncban megyünk, de a lánc meg fog törni a völgyek, hasadékok miatt, ezért adunk mindenkinek egy térképmásolatot is, arról a részről, amit át kell kutatnia. Délután négyig tart a keresés, hatkor gyülekező itt, mindenkire számítunk, mivel ellenőrizni szeretnénk a létszámot. Kérem, álljanak sorba a sátornál. És sikeres keresését kívánok.

A férfi beállt a nehézkesen formálódó sorba, türelmesen várt, majd mikor kezébe nyomták a térképet és a sípot, és felírták a nevét, kisétált az erdő szélére, és tüzetesen átnézte a papírt. Egy tintával rajzolt nyíl jelölte, merre kell mennie. Ezt a részt annyira nem ismerte, mert már elég messze esett a falujától, de bízott a tudásában, és amúgy meg az erdő mindenhol erdő.

Mikor elindultak, a bal oldali párja gyorsan eltávolodott tőle, de jobbján egy nő két méteren belül maradt. Néha rámosolygott a férfira. Vörös haja, és a kelleténél kissé vaskosabb dereka volt, de a mosolya ragyogott az arcában.

− Anna vagyok – kiáltotta át a nő, miközben átnyomultak egy kökénybokros részen.

A férfi megmondta nevét.

− Remélem, megtaláljuk őket. Láttam képet róluk. Nagyon jóravaló embereknek tűnnek – magyarázta a nő kissé lihegve. – Miért van az, hogy a jó emberekkel történnek mindig a rossz dolgok? Na, látja, én ezért nem vagyok vallásos. Ha Isten létezne, akkor nem engedné…− a férfi kikapcsolt, és már csak a nő mély, cigarettás hangjának rezgésére figyelt, közben pedig eltűnődött azon, hogy milyen lenne ismét együtt élni egy másik emberi lénnyel.

Egy óra múlva a nő lassan elhalkult, mind jobban zihált, majd egy vízmosásnál kiment a bokája. Hirtelen történt, megcsúszott, ellentámaszt kerestet, de a meredek lejtőn nem lelt, és aztán már a földön volt, és csak nyögött: − Jaj, Istenem. Jaj, Istenem.

A férfi odasietett hozzá, levette a cipőjét, és megvizsgálta a vaskos lábfejen a gyorsan növő duzzanatot. Körbenézett – a keresőcsapat egyetlen másik tagját se látta. – Talán sípolnunk kellene – javasolta a nő, majd összeszorított fogait.

A férfi körbenézett, fejét rázta. Felesleges. Túlságosan eltávolodtunk. De ne aggódjon, hozok segítséget, mondta nőnek.

− Ne hagyjon itt! – kérte a nő, megragadta a karját, szemében valódi félelem csillogott. A férfi lefejtette ujjait magáról. Nem lesz semmi baj, mondta, majd elővette a térképet, tollat, s tett egy ikszet, látja, itt van, itt vagyunk, vissza fogok ide találni. A nő nézett rá, majd megpróbált talpara kászálódni: − Nem lehetne, hogy visszatámogasson…

A férfi fölmutatott a meredek lejtőre, ahonnan leereszkedtek. Itt, ezen nem. És azon a sziklás részen se jutnánk át, ahol egy órája leereszkedtünk. Megfordult, a vízmosás aljába nézett. Jobbra kanyarodott, kis kanyonná szűkült. Esetleg arra. De előbb meg kell néznem, merre vezet.

− De jöjjön vissza – könyörgött neki a nő. – Kérem, jöjjön vissza.

A férfi megígérte neki, hogy visszatér, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedett a köves aljba, és elindult a kanyonban. A járat kisvártatva összeszűkült, feje fölött csipkebokrok hajoltak be, tépték meg ruháját, és azon kapta magát, négykézláb mászik a sárban. Jó öt perces kínlódás után tudott csak felegyenesedni. Egy tisztább területre ért, körbefordult, és zavartan megállt. Balról a hegy tömege emelkedett, jobbra viszont egy sík plató terült el, ritkásan növő tölgyekkel, és sűrű bokros részekkel. A térképre pillantott, de hiába, mert nem jelölte ezt a helyet. Vagyis azt mutatta, hogy itt csak egy meredeken eső hegyoldal van. A férfi már megfordult volna, hogy visszamenjen a nőhöz, megmondani neki, hogy ismeretlen terepre bukkant, de ekkor megérezte a füstszagot. Avas, zsíros füst volt, a hegy görbülete mögül jött. Rövid tűnődés után elindult, óvatosan kerülgetve a tüskés, marasztaló bokrokat, és a vastag, rozsdás mohával borított fatörzseket. Csak lassan tudatosult benne, hogy mi zavarja ezen a tájon. Az erdő elvesztette az értelmét. A fák olyan távolságban voltak egymástól, ami nemcsak természetellenes, hanem inkább kellemetlen volt a szemnek. A bokrok úgy törtek elő a földből, mintha odaragasztották volna őket. Lehetetlen helyeken furcsa, sötétkék szirmok virítottak. A fény mély, lapos szögben esett be az erdőbe, szinte szemből érte a férfit.

Jó öt perc séta után rábukkant a hegyoldalba vájt kunyhóra.

Egy sötét bejárat volt az egész, felül földbe vájt nyíláson át kavargott elő a füst. A bejárat mellett rőzse, csontok halmai, az ajtófélfára rozsdás edény akasztva.

Hahó, lépett közelebb a férfi. Van itt valaki. Nem jött válasz, de moccanás kélt odabenn, a sötétben. A férfi a bejárathoz ment, és csak ekkor vette észre, hogy éjfekete szövet fedi, azért tűnik sötétnek. Félrehajtotta, mire nehéz, fojtó, zsíros párák csapták meg. Benézett, majd félig be is lépett.

A lány ott állt a sárból tapasztott tűzhely mellett. Vasállványon kondér lógott a tűzbe, abban forrt valami, ami nehéz, alattomos szagot árasztott. A lány feketére égett fakanalat tartott kezében. Túraruhája sáros, mocskos, arca szintúgy. De a legrosszabb a tekintete volt, az üres, fáradt, nagyon öreg tekintet, aminek nem szabadot volna egy tizenhárom éves arcban léteznie.

Hazaviszlek, mondta a férfi döbbenten, gyere. Nyújtotta kezét, de nem lépett beljebb, valamiért irtózott a gondolattól is, hogy bemenjen a verem szűk, alacsony terébe.

− Nem lehet – csóválta fejét a lány csüggedten. – Nem tehetem.

Miért, kérdezte a férfi, és idegesen hátralesett, de nem állt mögötte senki. A lány ellépett a tűztől, majd felemelte a fakanalat: − Főznöm kell. Ebédet. Mire megjön.

Kicsoda, kérdezte a férfi, majd elnézte a fal melletti asztalon az üvegcséket, az apró tégelyeket, a gyógynövények halmait, a szalmából vetett ágyat, és a másik sarokban a pokrócot, ami a lány fekhelye lehetett, és megértette, hova került, előbb, mint hogy a lány folytatta volna: − Hát ő. Megette apát. Egyszerűen bekapta, és lenyelte. Azt mondta, engem is megesz, ha szökni próbálok. Ha elmegyek, utánam jön, és megeszi az anyámat és a kisöcsémet is. Ezért nem mehetek el. Én kellek neki. Azt mondta, itt kell maradnom – vékony, csontos karjával körbeintett, mintegy lemondóan jelezve, ez jutott, ez van, bele kell nyugodni, és a férfit ez a mozdulat szíven ütötte, annyira meghatotta, hogy erőt vett magán, és berontott, és nem törődve a lány kiáltásával, kihúzta őt a fényre, a napra, hátha majd az észhez téríti.

A lány eltakarta szemét, aztán a levegőbe szimatolt, mint egy kutya, és hátrálni kezdett, vissza, a kunyhó felé: − Hát nem érzi? Itt van. Közeledik – motyogta, majd kitépte magát a férfi szorításából, és visszasiklott a köpeny mögé.

A férfi egyedül maradt a tisztás közepén, körbefordult, ebben a furcsa, fehér fényben, és aztán megérezte tarkóján a tekintetet. Ugyanolyan volt, mint a nő pillantása a Lidlben, csak százszor erősebb. A gyűlölet, a harag, a színtiszta utálat, az indokolatlan, ésszel felfoghatatlan gonoszság egy pontba sűrűsödött, és szinte sütötte bőrét. A fejéhez kapott, ismét körbefordult, vadul leste a bokrokat, a fák oldalait, de nem látott senkit, ám ezt, ezt a gonoszságot nem lehetett már bírni, ép ésszel nem lehetett elfogadni, hogy ilyen létezik, ilyesmi van a világban, ezért előbb kis léptekkel hátrálni kezdett, majd mind gyorsabban haladt, végül megfordult, és futott, amerről jött, most jól jött a tájékozódási képessége, mert gyorsan visszaért a szűk kis járathoz, befurakodott a kanyonba, négykézlábra állt, és mászni kezdett, miközben attól rettegett, valami, egy csontos kéz megfogja a bokáját, és visszarántja. De ez nem történt meg.

A nő ugyanott pihegett, ahol hagyta.

− Na, talált valamit arra?

A férfi megállt felette, megtörölte izzadt homlokát, majd lenézett a vízmosásba. Nem mászott elő semmi a szűkületből.

Nem, mondta, arra nem járható az út. Mégis meg kell próbálnunk visszamenni ott, ahol jöttünk, mondta. És úgy is tettek. 

vége

Szólj hozzá!
2018. november 13. 22:18 - Valmont

Fohász az Ezermesterhez

poe.jpg

Ez egy elkeserítő írás, szemérmetlenül megdolgozza az érzelmeket (gyerek + kutya is van benne, biztos, ami biztos), egészen az utolsó mondatig lenyom, de aztán az utolsó mondatban fordul - és utána kérlek, gondold végig, te miképp értelmezed a befejezést.

A novella három dologhoz kapcsolódik: egyrészt benne van haloványan a Kedvencek temetője - az első filmes feldolgozását annak idején igazán rémisztőnek tartottam, a beteg nővér hosszú éjszakákon kísértett a sötétben. Másrészt sokszor tűnődöm Lawrence Norfolkon, aki annak idején, jó tizenöt éve írt három kiváló posztmodern regényt (és A Lempriere-lexikonban alkalmazott csattanó rímel a novellám végére), de aztán, hosszú hallgatás után kijött egy negyedik könyve, melynek a címét se akarom leírni, ami maga a totális közhely és kliséirodalom. Szóval elképesztő, hogy az, aki azt a három könyvet írta, ide jutott, vagyis nem elképesztő, hanem lehet, csak elmúlt belőle mindaz, amit összefoglalóan tehetségnek nevezünk. Harmadrészt érdemes megemlíteni, hogy az ötlet ott volt bennem már hosszú ideje, de egy éjszaka, miután elég sokat játszottam PS4-en, és kimentem a mosdóba, elöntött az önvád, hogy ilyesmivel töltöm az időmet, majd hirtelen ott volt előttem az első mondat, és az egész szituáció, amiből kibomlik a történet. Azt hiszem, ez a reveláció egyfajta jel volt, ahogy a rendszám is a képen, egy őszi reggelen, munkába menet. 

 

Ezermester

 

− Nem lehet megmenteni – suttogta a nő. – De…még lehet másik. Aztán. – A nappaliban ültek, egymást átkarolva, és akkor már órák óta csak sírtak és beszéltek, beszéltek és sírtak, azóta, hogy délután hazahozták a gyereket a kórházból. 

− De én nem akarok másikat – szakadt ki a férfiból, aki úgy érezte, egy könyörtelen kéz szorítja, összefacsarja a belsőjét, a gyomrát, a máját, a szívét, a tüdejét, és nem engedi, hogy bármi is rendesen működjön odabenn. – Én őt akarom.

A nő felnyúlt, megsimogatta a férfi ápolatlan, hosszúra nőtt haját, és biccentett: − Tudom, kicsim, megbeszéltük már százszor, de nem lehet ellene tenni. Megmondták az orvos. Nincs már remény – magyarázta halkan, mintha nem a férfinak, hanem a szobában alvó gyereknek beszélne ezen a szabadkozó, bocsánatkérő hangszínen. – El kell engedned őt.

− Tévedtek – csattant fel a férfi. – Mi van, ha tévedtek? – elhúzta magát a másiktól, az arcába bámult. És hirtelen észrevette. Hogy a nő már nem az a személy, akit ő feleségül vett. A szülés megváltoztatta. A napokban kezébe került egy igazolványkép, amit közösen csináltak egy automatában a Keleti pályaudvarnál, jó tíz éve, mikor még vonattal utaztak fel, északra, a férfi szüleihez. Azon a nő épp hogy kiért a fiatalsága éveiből, bájos volt, és ennivalóan vidám. Mostanra az arca valamiképp kiélesedett, mintha kemény anyagból faragták volna, új ráncok és bemélyedések és új kitüremkedések jelentek meg rajta, de igazából mindenhol máshol is, a fenekén, a derekán, a nyakán. Ez a nő már nem az volt, akit ő elvett.

− Szerinted miért küldték haza őt a kórházból? – tette fel a nő a kérdést rendkívül fáradtan és csüggedten, és közben nem nézett a féri szemébe. – Miért nem fogadta el a főorvos úr a borítékot?

Hallgattak egy sort, majd a férfi megköszörülte a torkát, aztán belekezdett.

− Te, figyelj, emlékszel még anyámék hol laktak a faluban? – kérdezte, mire a nő meglepetten pillantott fel rá. Bólintott: − Persze, a templomnál. – Négy éve adták el a házat, bagóért, miután a férfi anyja is meghalt. Azóta csak halottak napján és karácsonykor mentek vissza oda, immár saját, tizennégy éves autójukkal. A gyerek végigaludta az utakat. Összekucorodott hátul, bevonta azt a kis lábát a takaró alá, és.

A nő elvágta magában az emléket, mert elhatározta, kemény lesz. Azárt lesz kemény, hogy végig tudja csinálni az elkövetkező pár napot vagy pár órát, és túl tudjon lépni rajta. És hogy aztán újrakezdhessék ők, ketten, mivel eredetileg is csak ők ketten, együtt voltak a létezésben, minden más belőlük áramlott ki, később. – Mi van vele?

A férfi zavartan elfordult, a tévé üres, szürke képernyőjét bámulta, látta benne önmagukat, oldalról világított egy állólámpa, csönd volt, néma volt a ház az éjszakában, életük legrosszabb éjszakáján. – Ha felfelé mentél, a Külső-telep felé, az egyik jobbra eső utca végén, már az erdők alatt lakott egy öregember. Mindenki csak bácsinak hívta. Nem is tudom, mi volt a valódi neve. Már akkor öreg volt, amikor én gyerek voltam – kezdte a történetet, a nő pedig hátradőlt, elengedte magát, hogy a puha kanapépárnák magába fogadják lefogyott, csupa csont testét. – Emlékszem, anyám, a szomszédok, és úgy általában mindenki a faluban azt tartotta, a bácsi egy ezermester. Azt mondták róla, bármit meg tud szerelni. Olyan ügyes a keze, hogy képes szétszedni a legbonyolultabb dolgokat, megkeresi bennük a hibát, kijavítja, majd úgy összerakja azt a valamit, mintha új lenne – a nő lehunyta a szemét, hagyta, hogy a férfi, mély, olyannyira jól ismert és megnyugtató hangja vezesse, és szinte látta maga előtt a bácsit a munkaasztal mellett, mely tele van kacattal, rugós játékok, szétcsavart kávéfőző, kibelezett mikrohullámú sütő − nem, az nem, akkor még olyan nem volt −, egy centrifugáló, ami pont úgy nézett ki régen, mint Artoo-Detoo, ami legóként a gyereknek is megvan, hogy szeretett vele játszani, mielőtt.

− Az öreg tényleg egy zseni volt. Gyakran felmentünk hozzá, úgy mondtuk, fel, mert már a domboldalon lakott, és rálátott az egész falura, szóval gyakran felmentünk oda a házához, és megálltunk a műhely ajtajában, és csak lestük, hogy mit csinál – magyarázta a férfi halkan. – Az a műhely tele volt szerszámmal és anyaggal. Az asztalt elborították a fogaskerekek, huzalok és csavarok, különféle eszközök hevertek mindenhol, dolgok, melyek rendeltetéséről fogalmunk se volt, de ő olyan biztonsággal és ügyességgel kezelte őket, mintha ezer és ezer éve csinálná. Elnéztük a kezét, az ujjait, amik fürgén jártak egy felhúzós óra belsejében, és olyan finoman mozogtak, hogy az szinte elképzelhetetlen volt, mert egyéként kis, apró, vaskos, tömpe ujjai voltak, nem valami sebészujjak, hanem inkább parasztkezek, olyané, aki amúgy korábban, mielőtt ilyen szerelgető nyugdíjas lett, fizikai munkából élt. 

A férfi kicsit megállt a történetben, végignézett a kanapén hátradőlve pihenő nőn, és nem állta meg hogy ki ne nyúljon, és végig ne simítsa az arcát, amit annyira ismert, és minden változása ellenére olyannyira szeretett. A nő bizonytalanul, vakon felnyúlt, megfogta a kezét, és megcsókolta. – Folytasd – mondta vagy inkább kérte elhaló hangon, ahogy a gyerek kéri az anyját, hogy folytassa az esti mesét, mely megnyitja előtte a tündérek, a boszorkányok, a sárkányok és a nemes királyfik világát, ahol végül mindig a jó győz.

− Alig emlékszem az öreg arcára – rázta meg a fejét a férfi, majd elvonta kezét a nő izzadó tenyeréből. – Azt tudom, hogy mindig mosolygott, és nekünk, fiúknak nagyon örült, ha meglátogattuk őt. Lassan mozgott, szürke munkásnadrágot, vastag talpú, kopott bakancsot és egy kifakult pulóvert hordott. Télen-nyáron rajta volt az a kék pulóver. Talán mintha pipázott volna, az orromban érzem a dohány füstjét a műhelyében – magyarázta a férfi, és ő is lehunyta a szemét, hogy jobban jöjjenek az emlékek. – Lehet, szemüveges volt. Mintha csillogott volna mindig vidám, fekete szeme a lencsék mögött, de ebben nem vagyok biztos. De ami legjobban megmaradt bennem, az a mély hangja volt. És a derű, ami a hangjából sütött. Olyan kedvesen és örömmel beszélt, bármiről, ahogy akkoriban kevés felnőtt. Tudod, ez a rendszerváltás környékén volt, mindenkinek megvolt a maga baja, munkanélküliség, infláció, a bányák a környéken bezártak, egy csomó ember csak lézengett és morgott a faluban. De ha felmentünk az öreghez, fel a domboldalra, a kis házhoz, melynek az udvarán egy fügefa állt, és hátramentünk a napfényes műhelyéhez, tudtuk, hogy vidámság fogad, mosoly és kedvesség.

− Fügefa? – vetette közbe a nő kásás hangon, ki se nyitva a szemét. – Nem hiszem, hogy az fügefa volt. Olyan északon a füge nem bírja ki. Nem bírja a hideget.

A férfi eltűnődött, majd megvonta vállát: − Hát, nekem úgy rémlik, fügefa volt. Mert mintha még meg is kínált volna bennünket a bácsi a nyár végén – ajkához nyúlt. – Szinte érzem a nyelvemen az édességét.

− Ez érdekes – nyugtázta a nő. − Folytasd.

A férfi hunyorított, mint aki valamit nem lát elég élesen: − Nem mondom azt, hogy állandóan ott voltunk nála. Megvoltak a magunk játékai, meg amúgy a legtöbbször elég unalmas nézni, ahogy egy felnőtt szerel. Jártuk az erdőt, a pataknál vizeskedtünk, bunkert építettünk a réten, csúzlit vagy nyilat készítettünk. Fociztunk is, de azt keveset, mert nem volt túl sok sík terep, szóval olyasmiket csináltunk, amiket a korunkbeliek csináltak vidéken a kilencvenes évek elején. De – mélyet sóhajtott, majd kivárt, benézett a gyerekszoba ajtaján hagyott rés sötétjébe, és arra gondolt, hogy a gyerek ezeket már soha nem teheti meg, hisz épp hogy csak megtanult járni, és hirtelen érezte, megint jönnek a könnyek, de erővel visszafogta őket, megdörzsölte szemgödrét, és csak kicsit lett nedves a kézfeje: − De hetente egyszer felmentünk hozzá, ebben biztos vagyok, lehet, néha többször is. Aztán én egy kicsit elmaradtam, hatodikos voltam azon a nyáron, amikor megkaptam Gömbit.

− Gömbit? – suttogta a nő félálomban, révülten ejtve a szót, mint akit hipnotizáltak.

− A kutyámat – bólintott a férfi. – Még nem beszéltem róla? – nem jött válasz a másiktól, ezért folytatta: − Egy keverék volt. Kis, fekete és barna szőrmók, német juhász és valami kotorék keveréke lehetett, csupa izgágaság és ragaszkodás. Mindenhova jött utánam, már egész kölyökkorában is, és csak utánam, olyan ragaszkodó volt, hogy mindenki a csodájára járt. Rengeteg játszottunk, este megvártam, míg elaszik, és csak akkor feküdtem le, reggel én ébresztettem, kimentem a garázsba, ahol tartottuk, és úgy örültünk egymásnak, mint két igazi jó barát. Amikor már nagyobb lett, a nyár közepén, jártuk az erdőt, a dombokat, és ő nem szaladgált el, mindig ott jött a közelemben, fegyelmezett, okos kutya volt, noha nem kapott semmiféle kiképzést, elképzelheted, akkoriban faluban ilyen, hogy kutyaiskola, szóba se jöhetett.

− És aztán mi történt? – kérdezte a nő. – Mert gondolom, történ vele valami. Nagyon úgy mesélsz róla.

A férfi bólintott, nyugtázta a sejtést: − Igen. Történt valami. A mai napig előttem van. Kint voltunk a réten, egy botot dobáltam neki, akkor már négy hónapos lehetett, már suliba jártam. Imádta visszahozni a botot, biztosan tudod, milyen az, amikor a kutya ott állt előtted, és nézi, hogy mikor lendítesz − Gömbi nemcsak nézte, hanem közben mosolygott, kacsintott a szemével, hogy gyerünk, csináld. És aznap is ez ment, és nagyon jól szórakoztunk, de aztán hirtelen feljajdult, és megállt, majd lefeküdt a földre. Odarohantam hozzá, először azt hittem, hogy tüskébe lépett, de nem, nem volt semmi, aztán hogy megrántotta valamelyik lábát, szép óvatosan meghuzigáltam a lábait, ám erre se nyüszített, csak feküdt, nézett fel rám nagy búsan, és nem volt hajlandó felkelni. Az ölemben kellett hazavinnem. Lefektettem a garázsban a pokrócára, megitattam, vittem neki egy kis parizelt, de az nem kellett neki, és ekkor már tudtam, nagy a baj. Este, mikor hazajött az apám, és megnézte, azt mondta, valami belső szervi baja van, és a kutyáknál ez sajnos mindig végzetes. Kértem, vigyük el állatorvoshoz, de azt mondta, nincs rá pénzünk, most nem engedhetjük meg magunknak. Persze mentem anyámhoz is, hogy pénzt kunyeráljak tőle, de ő is csak a fejét rázta, hogy nem, sajnos nem tud segíteni, egyébként is, ha apám azt mondta, akkor az úgy is van, az anyám mindig ilyen volt, alárendelte magát az apám akaratának, néha arra gondolok, azért halt utána, mert az apám azt kívánta, mikor haldoklott, hogy ne éljen nélküle.

− Gonosz vagy – mondta nagyon halkan a nő, de a férfi csak a fejét csóválta. – Nem, nem vagyok gonosz, az apám néha tényleg ilyen volt, ilyen akaratos, és követelődző, mint egy gyerek, ezt hamar megtanultam. Egyedül maradtam hát a szerencsétlen Gömbivel, ápoltam éjjel-nappal, rohantam haza suliból, hogy mielőbb vele lehessek, de féltem is, hogy mit találok a garázsban. Aztán az egyik délután a félelmem valóra vált. Az oldalára fordulva feküdt, szaporán szedte a levegőt, a nyelve kilógott, olyan volt, mintha nagyon sokat futott volna, pedig csak a végét járta.

A férfi megállt, megköszörülte a torkát, hagyta, hogy ellepjék az emlékek, és kiszorítsák a nőt, a nappalit, a gyerek szobáját, és ott lehessen ismét a kutya mellet, az olajszagú garázsban. – Azt tettem, amit egy gyerek tenne. Beraktam a kis kézikocsiba, amit anyám használt, mikor a gáztelepről hazahozta a gázt, letakartam egy pokróccal, és felhúztam őt a bácsi házához. A műhelyhez már ölben vittem. Emlékszem, késő délután volt, a vörös napfényben minden nagyon élénknek tűnt, mintha akkoriban mások lettek volna színek, vagy csak a szemem romlott el azóta.

− És mit szólt az öreg?  A bácsi? – érdeklődött a nő kissé gépiesen.

− Először csak csodálkozva nézte, mi van a kezemben, mit hoztam neki, majd szó nélkül átvette Gömbit, óvatosan a munkaasztalra fektette, kibugyolálta a pokrócból, aztán ráhajtotta fülét az oldalára, és én ekkor már tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz. Sokáig hallgatózott, majd felegyenesedett, bólintott és mosolygott, ahogy szokott, mert rájött, mi a hiba. Elromlott benne valami, mondta, reggelre kész lesz, jöjjek majd vissza érte.

− Ennyi? – kérdezte a nő, mire a férfi megvonta vállát: − Gyerekként ennyi is elég volt. Hazamentem, apáék nem nagyon keresték Gömbit, mert későn értek haza, és akkor is hullafáradtak voltak. Én bezzeg alig tudtam aludni, vártam, hogy pirkadjon, óránként felültem az ágyban, és megnéztem mennyi az idő. Úgy terveztem, suli előtt elmegyek az öreghez, aztán végül ellógtam az első órát, ami nem volt nagy baj, mert emlékszem, tesi volt, és ott nem nagyon nézték az igazolást. Felmentem hozzá, és már a műhelyben találtam, gyógytea gőzölgött kis lábosban a padlón, és Gömbi azt lefetyelte.

− Meggyógyult − jelentette ki a nő.

− Meg – hagyta jóvá a férfi. Mind a ketten hallgattak. Mind a ketten gondolkodtak.

− De ezzel nincs vége – folytatta a férfi. – Hazavittem. Az öreg természetesen nem kért pénzt, csak azt, szedjem össze a diót a kert végében. Bármit megcsináltam volna neki, mivel ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott a felnőttek közül Gömbin. Aki iszonyat gyorsan összeszedte magát. Volt egy nagy vágás az oldalán, az gyorsan gyógyult. Apámék észre se vették, mert amikorra előjött a garázsból, egészen elhalványult. Azt mondták, az állatok képesek önmagukat meggyógyítani, vagy valami hasonló hülyeséget. Valamiért nem mondtam el nekik, mi történt valójában. Úgy gondoltam, nem hinnék el, vagy ha elmondanám, akkor Gömbi ismét megbetegedne. Két hét múlva, iskola után már ismét a dombokat jártuk. Gömbi fürgébb volt, mint valaha, és valahogy fegyelmezetlenebbé is vált. És ez lett a veszte.

− Mi történt? – kérdezte a nő elhaló hangon.

− Egy földúton mentünk – idézte fel a férfi az emléket, és megdörzsölte állát, majd ajkait, melyek ki voltak száradva. – Traktorosok taposták ki, ahogy jártak az egyik szántóról a másikra.  Dombok közt kanyargott, és az egyik domb takarásában, egy kanyar mögött keresztezte az országutat. Gömbi előre szaladt, én meg nem gondoltam, hogy baj lehet. Aztán csak egy nagy fékezést hallottam, meg hogy felvonyít. Megálltam, megdermedtem, moccanni se bírtam, ott, ahol álltam, a domb még mindig takarta előlem az eseményeket. Hallottam, ahogy egy autó ajtaja csapódik, valaki szitkozódik, majd ismét az ajtó, és aztán felbőg a motor, végül csönd. És csak ekkor indultam el, rohantam, ahogy a lábam bírta.

− Elütötték – a nő végre felnézett a férfira, szeme álmosan, véresen csillogott. A férfi visszanézett rá, de nem a nőt látta, hanem a testet az út szélén, a vért, a belsőségeket, és a köztük csillogó apró fogaskerekeket, huzalokat és csavarokat.

− El – hagyta jóvá.

A nő lehunyta szemét. – Miért mesélted el nekem ezt a szomorú történet? Így akarsz felvidítani? – kérdezte a férfitól bágyadtan mosolyogva. A férfi nem válaszolt, előredőlt, a szőnyeg mintázatét tanulmányozta. Aztán mégis megszólalt, lassan, óvatosan válogatva szavait: − Az öreg akkoriban lehetett hatvan-hetven éves. Ennek ugye húsz éve. Van még rá esély, hogy él – motyogta.

− Nem értem. Mit mondasz? – szólt a nő, noha értette. Felállt, kinyújtózott, majd lepillantott a másik feje búbjára, mely oly védtelennek tűnt, mert a férfi kopaszodott. – Megyek, lefekszem.

− Jó éjt – válaszolt a férfi. – Még maradok egy kicsit.

A nő fogat mosott, gyorsan és felületesen, majd meleg vízzel megmosta az arcát is, végül lehúzta a pulóverét, levette a melltartóját, egy pillanatra megnézte megereszkedett melleit a tükörben, végül felhúzta izzadtságszagú pólóját, és a hálószobába ment. Az ajtóból még visszatekintett a férfira, aki ugyanúgy ült a kanapén, a lámpa sárga fényben. A dvd-lejátszó órája hajnali hármat mutatott. A nő valamiért tudta, hogy ezen a napon öt óra harminckor virrad. Befeküdt a hideg paplan alá, és bámulta a szemközti falat, várta, hogy jöjjön az álom, de igazából azt várta, hogy a férfi felálljon, bemenjen a gyerek szobájába, felnyalábolja a vézna, ziháló, betegség által összetört kis testet takaróstul, kimenjen vele a ház elé az autóhoz, és óvatosan, hogy a gyerek ne ébredjen fel, befektesse őt hátra, majd beüljön előre, begyújtsa a motort, egy percig csak üljön ott, kezét a kormányon pihentetve, néha a visszapillantóba, a gyerekre nézve, aki hála istennek alszik tovább, aztán kitolasson a parkolóból, és a hajnal hasadtával, amikor ez az éjszaka végre véget ér, és eljön a fény ideje, elinduljon fel, északra hogy megkeresse az ezermestert.   

vége

 

1 komment
2018. június 20. 08:21 - Valmont

Mi lett belőlünk

img_0307.jpg

Megvan az, amikor kidobóztok tornaórán, és ha nem is az elején, de mondjuk a közepén eltalálnak? Emlékszel a megkönnyebbülésre, hogy végre túlvagy rajta, eldöntetett? Na, ilyen lesz, ha meghalsz. Ez a novella erről az érzésről is szól, és arról, mivel jár ez a fajta elsőbbség.

Amíg írtam, végig szegény Jóhann Jóhannsson The Beast című száma zúgott a fejemben. Paul Auster most megjelent, Nagy Amerikai Regényét olvasom, talán innen valók a hosszú, egymásba tekeredő mondatok és a gyakori szóismétlések, melyek így együtt az erdő ösvényeit, a futó ember zihálását és a szörny lélegzését is imitálják. A zsír- és füstszagú kunyhó pedig Dragomán György korai regényéből, A pusztítás könyvéből jött (most komolyan, ki gondolta, hogy ez után a könyv után idáig eljut?)

 

Rossz és jó dolgok leírása D. nézőpontjából

 

Az emberek nem szeretik a tájleírásokat, például a fagyos, novemberi erdő képét, amit felülről mutatok nekik, a három gyerek, hármuk rohanásának virágként szétnyíló képét, útjaikat, A., B. és C. utak, ahogy eltávolodnak, olykor metszik egymást, a lényeg, hogy mind kifelé tart az erdőből, inuk szakadtából kifelé fut a három betű, mert csak betűknek fogom nevezni a fiúkat, magunkat, nem a nevükön, hogy ne tudjátok meg, kikről szól ez az írás, bár így is rájöttök majd. Annak idején elég nagy port vert fel az eset, valamikor a kilencvenes években, amikor még nem volt internet, GPS és semmiféle okoseszköz, ezért is lehetséges, hogy a testet, az egyik fiú maradványait soha nem találták meg az erdőben.

Ami nem is igazán erdő, mert fél évvel ezelőtt irtás volt benne, a nagyobb fákat kivágták, csak a közepes és csenevész példányok maradtak és a bokrok, amikkel már nem foglalkoztak az irtók, mert egy véletlen baleset miatt félbeszakadt a munka. Az egyik favágót eltalálta egy korhadt ág, a sisakjára zuhant, de így is volt akkora ereje az ütésnek, hogy a nyaki csigolyák összemozdultak, és köztük részlegesen megszakadtak az idegek, amitől a férfi fél oldalára lebénult. Hetekig csak feküdt a kórházban, ahol a munkatársai, mikor meglátogatták, zavartan kérdezgették, hogy mire emlékszik, mert az ág tölgyfa ága volt, de akkor, amikor eltalálta a férfit, ők épp egy bükkös részt vágtak, szóval elképzelhető-e, kérdezte a brigádvezető, hogy nem felülről esett ár az ág, hanem valaki megdobta vele. A fekvő először a szemét forgatta e felvetésre, majd elöntötte a méreg, és kiabálni kezdett, hogy nem akarják munkahelyi balesetnek tekinteni a dolgot a cégnél, hanem valami másnak, ezért mondja a brigádvezető ezt a hülyeséget, mire a kollégák sietve elkullogtak. Aztán a bénultat hazavitték, és mérge egy ideig otthon, a saját ágyában is kitartott, de végül megkapta a pénzét, és akkor ezzel már nem volt baj, csak mozogni nem tudott továbbra se. Látta a felesége arcán a türelmetlenséget és az undort, amikor pelenkázta, ezért egy esős hajnalon egy zacskót, az orvosságokat áruló patika műanyag szatyrát húzta a fejére, majd az alját megkötötte cipőfűzőjével, a cipőjéből, mely kapcsán biztos volt, soha többé nem lesz már rá szüksége, és az utolsó gondolata az volt, mit kezd majd elárvult cipőivel az asszony.

Érdekes, hogy a favágók nem foglalkoztak a kunyhóval, mely majdnem az erdő közepén volt, és ahonnan A., B. és C. útja szétágazott. Bizonyára látták a faágakból összerakott, fenyőgallyakkal borított tákolmányt, mely egyébként egy tölgyfának támaszkodott, a kéményt, amely az egyik sarkából kandikált ki, a körötte felhalmozott szemetet, a ruhacsomókat, műanyag zacskókat, kerti székeket, vasdarabokat és gumiabroncsokat, melyeket a kunyhó tulajdonosa a környékbeli házak udvarairól, az erdő széléig merészkedő külvárosi kertekből gyűjthetett be – de a favágók nem foglalkoztak vele. Hozzászoktak az erdőben élők nyomorúságos telepeihez, talán csak az volt furcsa ennél a kunyhónál, hogy az ajtóként szolgáló műanyag fólia tartóléce és egy közeli fa törzse közé a kunyhó tulajdonosa kifeszített egy kötelet, amin vörösbarna húsdarabok száradtak a tavaszi szélben. A favágók akkor azt gondolták, ez valami dög, vagy kóbor kutya, esetleg csapdával ejtett vad húsa, és nem gondolták, hogy jelenteniük kellene bárkinek is a dolgot, legkevésbé az erdészetnek. Persze azt nem tudhatták, hogy az erdész pont ezekben a hetekben az életéért küzdött a kórházban, mert valami egy tisztáson hátulról rátámadt, a fejére mért ütéssel elkábította, hogy a kezébe hasító fájdalomra riadjon, a fájdalom pedig onnan jött, hogy a támadója letépte a kézfejét, majd a darabot felkapva elrohant. Az erdész elbotorkált a terepjáróig, ahol az elsősegély-csomaggal bekötözte a csonkot, persze a géz azonnal átázott, ekkor szorítókötést készített az övéből, majd fél kézzel bevezetett a kórházig.   

A kunyhóról akkor, azon az őszön, rajtuk kívül először még legalább hárman biztosan tudtak, a helyi menhely vezetője és két segítője, egyetemista lányok, akik szabad idejükben teát és ételt osztogattak, betakarták pokróccal az utcán alvókat, kiadták a menhely ágyait a nagy hidegben betérőknek. Az idősebbik lány és a menhely vezetője, egy ötvenes, mélyen vallásos, de egyébként nagyon keserű férfi ősz elején végigjárták az erdő szélét, ahol volt pár telep, hajléktalanok viskói, és azok beszéltek nekik a kunyhóról, és lakójáról, de mondták azt is, ne menjenek oda, annak, aki ott lakik, annak nem kell segítség, annak nem kell semmi, és a szemükben, miközben ezt mondták, félelem csillogott, de a férfi és a lány nem hallgatott rájuk, bementek az erdő mélyébe, nagyjából azon a csapáson, ahol két hónappal később majd mi megyünk, köröttük a nem oly rég vágott erdő csonkjai, a hirtelen megnyílt terek, a torz faközök, mígnem oda nem értek a tákolmányhoz, ahol megtorpantak. Később a férfi a fiatalabbik lánynak, aki aznap nem volt szolgálatban, mert nyelvvizsgára készült, és épp az országról és a szűkebb lakóhelyről szóló tételeket biflázta („The capital is Budapest, it is a beautiful city.”), neki azt mondta, volt valami hirtelen rátörő szorongás, ami megállásra késztette a tisztás szélén. Elnézte az egymásnak döntött ágakat, a sátorszerű, sötét és zöld és barna kúpot, és a látványtól, az istentelen arányoktól és formától megdermedt, képtelen volt továbbmenni, ezért az idősebb lány óvakodott a műanyag ponyvához, résnyire húzta, és beszólt, halló, van itt valaki, de nem jött válasz. Az időseb lány pár másodpercig hallgatózott, noha minden sejtje azt sugározta, fusson, beszívta a kunyhó belsejéből előszűrődő égett zsír és füstszagot, ezt a nehéz, keserű aromát, és ahogy fülelt, meghallotta a légzést. Shsss-hhhh majd ismét: shsss-hhhh. Valami nagy, megállíthatatlan tüdőből szakadt ki a hang, a lány óvatosan visszaengedte a fóliát, majd tekintetét le nem véve a kunyhóról, visszahátrált a férfihoz. Némán kimentek az erdőből, aztán elsétáltak a sötétedő utcákon a kis térig, ahol a lány balra fordult, előtte halkan elköszönt a férfitól, aki jobbra fordult. Ami ezután következett, arról az idősebb lány csak hatvan évvel később beszélt, egy öregotthonban, félig már a halál kapujában, a dédunokájának, aki mindig is egykori önmagára emlékeztette, bár talán nyúlánkabb és szétszórtabb volt. Kutatott az emlékei közt, és megzavarodott agya előásta azt a délutánt, amikor hazaért az üres szülői házba, és azonnal a zuhanyzóba indult, hogy lemossa magáról a kunyhó zsíros kipárolgását, de ekkor, a folyosó egy sötét szegletéből valami nekirontott, valami, ami az öregasszony szerint, akinek a száján nyál folyt le, miközben egyre hevesebben magyarázott, egészen az erdőből jött utána,a kunyhóból jött ki, és követte őket, őt és a férfit, majd bemászott a házukba hátul, az ablakon, amit mindig rényire nyitva hagytak, és rátámadt, a földre lökte, letépte rövidnadrágját, amit a meleg ősz miatt viselt, majd megerőszakolta, gyorsan és durván, és közben a lány a padlón,a szőnyeg porszagán túl érezte az égett zsír és a füst aromáit maga felett. Mikor végzett, a támadó szellemként vagy inkább egy nagyon ruganyosan mozgó állatként tűnt el, alig lehetett hallani, ahogy kisurran házból, a lány nem nézett fel, nem nézte meg, nem merte vagy nem akarta látni, mi művelte ezt vele, ehelyett feltápászkodott, és a zuhanyzóba botorkált. Soha nem beszélt senkinek a dologról, csak ennek a dédunokának hatvan évvel később, nem sokkal halála előtt, és ez a dédunoka, bármennyire is szeretett a dédnagymamát, ezután a kótyagos vallomás után már kevesebbet járt hozzá, tulajdonképp egyszer látta még a temetésig.

Mi, a fiúk a fiatalabb lány, a másik menhelyi önkéntes révén szereztünk tudomást a Remetéről. Mert azonnal elneveztük a kunyhóban rejtőzködő alakot Remetének, miután a fiatalabb lány testvére, aki a másik osztályba járt, de jó haverja volt négyesfogatunknak, egy szünetben elmesélte azt, amit neki a nővére mesélt, aki a menhely vezetőjétől hallott a Remetétől, a  keserű, zárkózott férfitól, akivel viszonya volt akkor már hónapok óta, és aki ennek a viszonynak a végét később nem tudta feldolgozni, pontosabban azt nem, amikor a lány elment egyetemre a következő ősszel, és hátrahagyta őt a városban a családjával, a reménytelen és izzó szerelmével, és ez a szakítás juttatta végül oda férfit, hogy felkösse magát a házuk padlásán. Sokáig szenvedett, mondta a halottkém, sokáig kapálózott, és összecsinálta magát, valószínűleg azért, mert nem jól kötötte meg a csúszóhurkot.

A Remete azonnal behálózta a gondolatainkat, hetedikesek voltunk, és akkor már láttunk pár horrorfilmet, délutánonként néztük meg őket B.-ék lakásán, előbb horrort, aztán egyfajta jutalomként, hogy kibírtuk, pornót, és a kettő, a kétféle behatolás az emberi – főképp női – testekbe, valahogy összemosódott képzeletünkben, ezért lehetett az, hogy C. később, felnőttként úgy érezte, a szeretkezés egy nővel együtt jár a nő testébe való más típusú behatolás gyönyörével, és előbb csak fojtogatta őket, majd később mindenféle dolgokat erőszakolt partnerei testnyílásaiba, mígnem egy karácsony előtti hétvégén, harminckét évvel később rászánt magát arra, hogy  kést használjon. A testet egy építkezésen rejtette el, de ügyetlenül, pontosabban figyelmetlenül, az éjjeliőr levideózta a telefonjával, ahogy elásta alkalmi partnerét, így rendőrök már hajnalban elfogták. A börtönben valami semmiségen összeveszett a cellatársával, aki puszta kézzel halálra verte őt.

El kell mondani azt is, hogy A. volt az, aki kitalálta, hogy menjünk ki az erdőbe, nézzük meg magunknak ezt a Remetét. Addig csak beszélgettünk róla, fantáziáltunk róla, miközben A.-ék hátsó udvarában cigiztünk, vagy az én szobámban zenét hallgattunk, vagy mászkáltunk a parkban, vagy hülyültünk a néptelen játszótereken. A. a kezdetektől fogva látni akarta a Remetét, azt mondta, hatalmas buli lenne, ha meglesnénk őt, hogy mit csinál akkor, amikor azt hiszi, senki nem látja. Igazából csak B.-t kellett győzködni, aki félt, egy félős, kövér fiú volt, aki – bár ezt csak anyámtól tudtam, aki jóban volt B. anyjával – még sokszor bebújt a szülői ágyba, pontosabban az anyja mellé csak, mert az apja jó három éve elhagyta őket egy másik nő kedvéért. Persze akkor még sem ő, sem mi nem sejtettük, hogy ez a vonzalom, ez a ragaszkodás kitart nemcsak a megmaradt szülő életének végéig, hanem még azon is túl, mert így történt, mert B. később magányosan, anyjához ragaszkodva élte felnőtt életét, egy házban vele, ott, a külvárosi gyártelep mellett, abban a négyemeletesben, és amikor az anyját elvitte a szíve, akkor sem tudott megválni tőle e jó fiú, esténként bemászott az ágyba mellé, átkarolta  mind feketébb és szagosabb testet, és álomba sírta magát. A szomszédok, akik végül két hónap után az elviselhetetlen bűz miatt kihívták rájuk a tűzoltókat és a rendőrséget, azt gondolták, hogy a nyugdíj miatt csinálta, de ez aljas rágalom volt. B. harcolt a testért, az utolsó pillanatig, és közben sérülést okozott több közfeladatot ellátó személynek is, de a bíró hitt az elmeszakértőknek, ezért került ideggyógyintézetbe, és nem börtönbe, és ott aztán megnyugodott, lecsillapodva, de szomorúan tengette napjait egészen korai, ötvenkét éves korában bekövetkező haláláig, amit fel nem ismert cukorbaj okozott. Azon az őszön mindez még előtte állt, és nem is sejtette a jövőt, de félni már akkor is félt az ismeretlentől, de aztán A. persze addig győzködte a kövér és alacsony B.-t, míg az beadta a derekát, és egy napon, pontosabban az őszi szünet egy üres és hideg délutánján elindultunk az erdőbe. A.volt a csapatunk origója és önjelölt vezetője. C. baromi jól focizott és minden sportban remekelt, B. volt a viccmester, aki már az alakjával meg a fura fejformájával mindenkit kapásból megnevettetett – de A. túltett rajtunk, egyszerűen csak magasabb ligában játszott, és ezt ösztönösen elfogadtuk, ezért is tartottuk őt egyfajta vezetőnek, akik megmondta, hol építsünk bunkert, hol focizzunk és kivel, melyik popszám a legjobb, vagy melyik csaj a legdögösebb a hetedik bében. A. magas, arányos testalkatú fiú volt, szorgalmas és okos, szemüveges arca értelmet és tiszteletet sugárzott, mindenki kedvelte, és akaratlanul is megbízott benne, nemcsak mi, hanem a felnőttek, a tanárok is. A legtöbben azt gondolták, A. biztosan viszi valamire, bármihez kezdett, abban szuper jó volt, a magasugrásban, a sakkban, a fogalmazásban – mindenhol remekelt, ezért hittük, hogy fényes jövő áll előtte, híres sportoló vagy politikus avagy művész válik majd belőle, akire büszke lehet a város, de büszkék lehetünk mi is, hogy ismertük.

Azon az őszi, hideg napon, a halottak napját követő második nap, amikor még tartott a szünet, és az erdei ösvényen mentünk be az erdő testébe, a rengeteg mélyébe, akkor is A. ment elöl, hogy ha bármi baj van, ha bármi fenyegetés jelentkezik, ő szembesüljön vele először, így történt, hogy ő pillantotta meg  kunyhót először, ő látta meg a torz formát, a körötte elszórt szemetet, a kötélre felaggatott húst, mindezt, amiről már annyit beszéltünk, amit már elképzeltünk oly sokszor, és ami most ott volt előttünk.

Lélegzet visszafojtva álltunk a tisztás peremén, a túlsó végén lévő ajtónyílást lestük, és tudtuk, hogy most dönteni kell: elég lesz ennyi, láttuk, kész, megvolt, s hazamegyünk – avagy odalopódzunk a bejáratoz, félrehúzzuk a ponyvát, és meglessük, ki bújik meg odabenn. Mert azt azonnal és teljes bizonyossággal tudtuk, hogy a kunyhó lakója, a Remete otthon van. Vibrált a levegő a tisztáson, és mintha a vérünkben doboló feszültség halk, elektromos zúgásként a fülünkbe sustorgott volna, a szél füstös, izgató illatokat hozott, a lombszőnyeg mocorgott a lábunk alatt, egy félszemű, csontsovány holló nagyokat károgott az egyik tölgyfa korhadt ágán, és mi beledermedtünk a pillanatba, nem is sejtve, mi lesz velünk, merre indul az életünk. Ugyanakkor azt mind tudtuk isteni bizonyossággal, hogy ez egy olyan útválasztó, egy olyan keresztút számunkra, ami totálisan ellentétes irányokba vezethet minket, mert hátrálhatunk, vissza a gyerekkor jótékony védelmébe, ami majd a felnőttlét unalmába torkollik, vagy bemehetünk abba az elátkozott kunyhóba, hogy szembenézzünk a Remetével, és ebből, ebből az ostoba és felelőtlen tettből bármi lehet, akár még. A. szakította meg gondolatainkat azzal, hogy kilépett, tett egy lépést előre, ezzel elvált tőlünk, és meghozta azt a döntést, amit nekünk már nem kellett, néztem, ahogy dacosan, magányosan megy előre, összeszorítva ökleit, és mielőtt odaért volna a fóliához, megindultam, és futva felzárkóztam mellé, csatlakoztam hozzá, akaratlanul is segítve a súly elviselésében, osztozva a rettegésben. Mert nem mondtam még el, de én ebben voltam jó, az érzelmekben, én voltam a csapat érzelmi kötőanyaga, én békítettem ki a fiúkat, ha összevesztek, én hoztam közös nevezőre őket, én simítottam el a konfliktusokat, a vitákat, én voltam az a botcsinálta, ifjú pszichológus, aki miatt a négyesfogat egyáltalán még létezett. Most se tehettem mást, csak azt, hogy segítek a vezérnek elviselni ezt a hatalmas felelősséget és nyomást, ezért együtt nyúltunk a ponyvához, együtt húztuk félre, majd együtt léptünk be a füst- és zsírszagú sötétségbe.

A szemünk gyorsan megszokta a félhomályt, ami igazából egy derengő szürkeség volt, fénycsíkokkal szabdalva, mert a tető rosszul rakott ágai közt a bágyadt nap pászmákba beküldte fényét, így láthattuk a kályhát, a rozoga kis polcot, a széket, a szalmahalmot, amely fekhely gyanánt szolgált, a fellógatott fura tollcsomókat, a fazekakat és madárkoponyákat és csontokat, majd szemünk még jobban hozzászokott a szürke és a sötét, az árnyék és a fény megkülönböztetéséhez, és észrevettük a Remete sötét tömegét is mindezeken túl, a túlsó sarokba guggolni, és ekkor meghallottuk a légzését, amit a nagyobb lány is hallott, majd abban a pillanatban, ahogy felismertük, mi is ő, a lélegzés abbamaradt.

És akkora Remete előretolta magát, térden csúszva benyomult egy fénypászmába, és mi megláthattuk a fejét, és a felsőtestét, és A. volt az, aki gyorsabban kapcsolt, mindig nagyon jók voltak a reflexei, ezért volt mindig nagyon jó a sportokban is, nem csoda, hogy a másodperc tört része alatt sarkon fordult, és kirontott a bejáraton, félresöpörve, szinte leszakítva a műanyag ponyvát, majd artikulátlan üvöltésére a másik kettő, akik eddig a tisztás szélén vártak, meglódultak, és így történt, hogy hárman háromfelé kezdtek el szaladni, mit szaladni, rohanni, mint egy virág kinyíló szirmai, mint a tűzijáték fénycsóvái, útjaik szétágaztak, eltávolodtak, majd újra összeakadtak, de a leggyorsabban persze A. ért vissza a városba, a város peremére, a földútra, ahol találkoztak, és innen fog beérni az unalmas felnőtt életébe, amely során soha nem fogja elfelejteni,mi történt a kunyhóban, és ez, ez a bűntudat fogja őt megfosztani attól az ívtől, amire képességei folytán rendeltetett, ezért fog kibukni a gimnáziumból, megy el fizikai munkásnak, issza el az eszét, veri a gyerekeit, hagyja el a családját, hogy aztán a capitalban, a beautiful cityben kössön ki, mint hajléktalan, míg egy fagyos, februári hajnalon, negyvennégy évvel később meg nem dermed szemében a csalódottság végleg.

Mert miképp is lehetne együtt élni azzal az apró mozdulattal ott a kunyhóban, ami akkor esett meg, mikor sarkon fordult, és eliramodott, azzal a mindent eldöntő ütéssel a vállamra, az oldalamra mért lökéssel, nyomással és taszítással, amitől én, D. a földre kerültem, pont a Remete elé, szabad prédaként felkínálva neki, előnyt szerezve a hármasnak, B.-nek, C.-nek, de leginkább A.-nak, akik így el tudtak futni, el tudtak menekülni, életben tudtak maradni, meg tudták kezdeni a felnőtt életüket, maguk mögött hagyva a gyerekkort, melynek egy rövid és felejthető szakasza volt a testem eredménytelen keresése utáni időszak, a gyász, amikor az egyik osztálytársuk elvesztése, a barátjuk hiánya pár hónapra beárnyékolta életüket, de egyébként bizakodva és reménykedve léphettek a nyolcadikba, majd mehettek tovább abban a felnőtt életbe, amelytől annyi mindent vártak gyerekként.

Én pedig, D., aki legendává váltam, az Eltűnt Fiú, a Remete áldozta, a felzabált, széttépett, elhurcolt, Pokolba vitt gyermek soha nem követtem őket ezen az úton, és talán így, hogy fentről, ezzel a mindent áttekintő látásmódommal, ezzel a mindenttudó narrációmmal végignézhetem a sorsukat, így talán nem is sajnálom a dolgot, mert bár az emberek nem szeretik a tájleírásokat, a képet, amit a három betű útja mutatott a fák csúcsai köz, a bokrok közeiben, a hideg táj szürkéjében, mégis, nagyon tanulságos az, hogy ezek a vonalak sehova se vezetnek. 

vége

 

Címkék: gyerek erdő szörny
1 komment
2017. június 27. 08:02 - Valmont

Rejtőzködő igazság

romos_haz.jpg

Eltévedtem a motorral a nagy, sötétlő erdőben. Na jó, igazság szerint tudtam, hogy merre járok, de azt nem sejtettem, az ösvény hova fog vinni. Egy fennsíkon értem ki a fák közül, ahol elszórtan tanyák voltak, köztük ez a romos épület, ami igazából nem lakóház, inkább hajdani istálló lehetett. Miközben a földúton kivergődtem az ismert utakig, az a Stephen King-novella járt a fejemben, ahol a főhős autójával spéci rövidítéseket, leágazásokat tesz a vidék útjain, így átkerül valami különös dimenzióba, melynek nyomait  hűtőrácsán is megtalálja aztán. De a lenti írás ötlete nem innen jött, hanem napokkal korábbról, mikor a lányommal bújócskáztunk, és miközben nagyon jó helyen vártam, hogy vajon rám talál-e, valami atavisztikus félelem telepedett rám, mint mindig, ha bújócskázok, egy megmagyarázhatatlan szorongás, ősi rettegés attól, ami elkerülhetetlen. 

 

Bújócska

 

Minden halál egy rádöbbenés az én tökéletes jelentéktelenségére és hiábavalóságára. A haldokló megkönnyebbülése és passzivitása már annak jele, hogy tudja, nincs miért szomorúságot érezni, hisz a hátrahagyott dolgok, úgy mint önmaga, a gyermekei, a szerelme, a háza, az autója, a szuper lemezgyűjteménye, a kedvenc képregénye vagy az „Új versek” első kiadása – egyszóval a mindenség e néhány semmitmondó részlete nem éri meg a bánkódást, hisz mindez semmi a végtelen létezés síkján.

Gyermekkoromban, mikor a nyarakat kényszerűségből falun, a nagyanyámnál töltöttem, láthattam egyszer egy ilyen revelációt, egy hirtelen felismerést, mely során az illető ráébredt arra, hogy amit hátrahagyott, az oly kevés, mint amikor egy pillangó meglebbenti szárnyát.

Azon a nyáron nagyapám a nyári konyhában, a kiságyon, a „deko”-n haldoklott, és engem bíztak meg azzal, hogy az arcáról egy nagy lépcsapóval hessegessem a legyeket. A legyek ott zsizsegtek mindenhol, az ablakban, az asztal lapján, és fekete szőnyegként ellepték a meszelt plafont is. Nagyapám lába lelógott a rövid ágyról, hosszú ember volt, csupasz lábujjait a levegőbe meresztgette türelmetlenségében.

A nyári konyha falun egy kis, egyszobás melléképület, tűzhellyel, asztallal, kredenccel – vagyis konyhaszekrénnyel –, és amolyan nyári rezidenciaként szolgált, hisz a nagy házat, a „felső ház”-at és az abban lévő tisztaszobát kímélni kell, még akkor is, ha annak köves padlója, sötét helyiségei és lehúzott redőnyei csábítóan hűvöset teremtenek a hőségben.

Azt, hogy nagyapám haldoklik, tizenkét évesen is megértettem, noha senki nem mondta ki, senki nem is utalt rá, de elég volt sápadt, megfeszült arcába pillantanom, és a ráncokból és árnyékokból kiolvashattam a közelgő vész jeleit, a teste üregeiből előgomolygó mély, sötét szag pedig megerősítette ítéletemet. És ehhez járult a hörgés, ahogy fekve, majd fel-felülve kapkodva szedte a levegőt, hogy aztán ez a hörgés fulladó köhögésbe torkoljon, küzdelembe a tüdejét mind jobban elöntő vízzel.

Nagyanyám nem bírta elviselni ezt a hangot sírás nélkül, ezért inkább fent főzött, a nagy házban, és ez idő alatt az én feladatom volt a haldoklás menetének felügyelete. Unalmas munka volt, az egyetlen izgalmat a postásasszony jelentette, aki tizenegy körül ért az utcánkba, és ha épp volt új Füles rejtvényújsága, bekiabált nekem, én pedig rohantam nagyanyámhoz pénzt kunyerálni. Mindig nagyon nehéz szívvel adott.

Délután, az ebéd után a fullasztó meleg elől a felső ház hűvös szobáiban bujdokoltam, műanyag katonákkal játszottam, órákig bámultam a félhomályban a derengő szentképeket, azt vizslatva, Mária szája széle mosolyra húzódik-e, vagy egymással ölelkező meztelen emberpárokat rajzoltam, meglehetősen rossz anatómiával. Később, mikor enyhült a hőség, rákaptam, hogy kimenjek a határba, a falu szélére, a házak mögötti mezőkre, dombokra, és ott sétálgassak, botommal, képzeletbeli Excaliburommal a bogáncsokat és a csalánt csapdosva. Így akadtam rá a házra, ahol az a furcsa öregasszony élt, aki egy rövid időre a társam, talán barátom lett.

Emlékszem, először csak bámultam a kerítésen át, ahogy kint ül, az árnyékban, az elvadult szőlőindák alkotta lugas alatt egy kis padon. Meghatározhatatlan korú falusi vénasszony, lila virágos otthonkában, arcán egy végtelenül bizalomkeltő és vágyakozó mosollyal. A Jancsi és Juliska jutott eszembe, de olyan verzióban, ahol a boszorkány jó, amikor megkérdezte, kicsit károgó hangján, kérek-e cukorkát, mire bólintottam, majd kiszáradt torokkal kinyitottam a nyekergő kaput, és beléptem az udvarra, felsandítottam a félig beroskadt tetőre, aztán csak vártam, míg visszajön, és kezembe nyomja a Negrót. A papír beleolvadt a cukor húsába, és miközben meghámoztam, az öregasszony kikérdezett, ki vagyok, mit csinálok itt falun és még azt is, hogy milyen tanuló vagyok.

Első alkalommal még nem mentem be a házába, megköszöntem a cukrot, majd hazamentem, ahol persze nem mondtam minderről semmit, mert egy gyerek az ilyesmit nem tartja fontos dolognak. Később pedig már valami furcsa dac miatt nem árultam el új barátomat nagyanyámnak, mivel az öregasszony hamarosan életem része lett, a késő délutáni, alkonyi időszak egyetlen társa, sőt, az egész nyáron, az egész faluban az egyetlen ismerősöm.

Voltak persze gyerekek a faluban, a Felső-Telepen avagy a Boszorádban, de őket nem ismertem, sőt, féltem tőlük, mert vad, folyton káromkodó és verekedő lényeknek tűntek szememben – ellenben az öregasszony, aki sosem árulta el a nevét, valami különleges fényt adott a napjaimnak, egy olyan titok és esemény lett számomra, ami csak ritkán adatik meg az életünkben, leginkább még akkor, amikor felnőttként rejtelmes szeretőnk van.

Eleinte ugyanúgy játszódott le a rituálénk, elsétáltam a házához, beköszöntem a kapun, ő a lócán ülve üdvözölt, behívott, leültem elé egy kis fejőszékre, amelyet direkt nekem készített ki, majd becsoszogott  a házba a cukorkáért, és amíg elszopogattam, régi dolgokat mesélt, az apjáról, akit egy „tehen” halálra öklelt, villám sújtotta szerelmesekről vagy a macskaként kísértő holtakról.

Később jött az ötlet, mikor már kifogyott a történeteiből, avagy csak megunta a múltat, csak ekkor találta ki, hogy bújócskázzunk.

Eleinte nem értettem, hogy képzeli, hisz végtelenül lassúnak tűnt, meg a ház sem volt túl nagy, de belementem, inkább az ő kedvéért, mintsem valódi kíváncsiságból.

Elsőként ő bújt, és estig nem találtam meg. Feladtam, és hazamentem. Másnap, ahogy lógó orral benyitottam a kapun, nagyot nevetett rajtam, és csak csóválta fejét, én pedig gyermeki dühvel revánsot kívántam venni.

Nem volt könnyű, mert a ház végtelenül egyszerű és puritán volt, egy konyha, oldalt belőle nyílt a tiszta szoba, melynek ablaka a dombokra nézett, ebből pedig a kamrába lehetett jutni, ahol volt egy feljáró – nyikorgó létra – a padlásra. A konyhából a másik irányba egy mosókonyha szerű toldalék kapott helyet. Nagy, nyikorgó ajtajú szerkények voltak itt-ott, meg kisebb tárolók, és zavartalanul szövődő pókhálók is. Egy helyütt az ablak nyitva volt, talán már hónapok óta, mert a padlót száradt levelek borították, a kamra kitört ablakában pedig egy madárfészek barnállott, de mindez nem zavart, mert sikerült pár jó búvóhelyet találnom. Például a konyhában, az ablaknál, a függöny mögött, ahol a hátamra tűzött az alkonyi nap, és az üvegen túl csak a néptelen baromfiudvar volt, csupa fű és dudva. Az egyik nagy szerkényben, naftalinszagú téli kabátok közt. A kiságy alatt, ahol a falban egy egércsalád motozott. A tiszta szobában a kelengyésláda, egy tulipánokkal telepingált böhöm nagy doboz, és a bevetett, de már megsárgult, penészes dunyhájú ágy között.

Az öregasszony persze mindig megtalált. Előtte kicsit motozott köröttem, úgy tett, mintha nem látná kilógó sarkamat, dombordó hátamat, de aztán csontos kezével benyúlt rejtekhelyemre, és megszorította nyakamat.

Ellenben ő sokszor úgy eltűnt, hogy fogalmam se volt, hol lehet. Végigkutattam a házat, még a padlásra is felmentem, hol az agyagszagban darazsak döngtek a beroskadt tetővég résein át betűző fényben – de nem volt sehol. Ilyenkor kétségbeesetten bolyongtam egy darabig, majd dacosan leültem a konyhában egy foltos, rozsdásnak tűnő székre, és keservesen kiabálni kezdtem, hogy előjöhetsz, mire mosolyogva, örvendezve megjelent egy olyan helyiségben, ahol egyszerűen nem lehetett, ahol mindent átnéztem előzőleg, az utolsó szegletig.

A kérdésemre, hogy hogyan csinálja, csak vállát vonogatta, és rejtelmesen bólogatott, de aztán eljött az a nap, amikor rájöttem titkára. Épp én hunytam, és hangosan számoltam kint, a ház falának dőlve, majd megindultam befelé, mikor autózúgás törte meg a tücskök és békák kórusát. A nagyszobába mentem, annak ablakából néztem, ahogy a jármű a rossz földúton megáll a ház előtt, és egy idősebb férfi és nő száll ki belőle. Az öregasszony kilépett mögülem a szekrényből, ahol a kabátok lógtak, megragadta csuklóm, és behúzott maga mellé, szeme csillogott, mint aki új, még jobb mókát talált ki, és én megértettem, bújócskázni akar, de ezúttal ketten fogunk elrejtőzni. Behúzódtunk hát a ruhák alkotta rétegek mélyére, de az ajtót résnyire hagytuk, hogy lássuk, mi történik. Éreztem, száraz, kis madárkezével izgatottan megszorítja izzadó tenyerem, miközben lépések hallatszottak odakinn, mert azok ketten bejöttek a házba.

– El sem hiszem, hogy már négy éve – mondta egy férfihang. Majd bizonytalanul hozzátette. – A tető ősszel roskadt meg, egy viharban. Menthetetlen az egész.

A nő sokáig nem válaszolt, csak cipője kopogott, majd valamivel zörgött. Aztán így szót élesen, korholóan: – Ezt a széket lemoshattad volna. Rászáradt a vér.

– Ne haragudj, de nem volt erőm – jött a dohogós válasz. A nő átsietett a látóterünkben – idősödő, de filigrán, szépen öltözött asszony volt, feltűzött, szőkés hajjal. Kinyitotta a kamra ajtaját, felnézett a kitört ablakra.

– Ott jött be, ugye? – kérdezte csöndesen. A férfi mellé lépett. Fél fejjel alacsonyabb volt az asszonynál, a meleg ellenére szürke zakót viselt, kerek feje egy sávban kopaszodott.

– Igen. És az üvegcsörömpölés elárulta. Állítólag nagyon megváltozott a börtönben. Vallásos lett.

A nő lenézett rá, majd átfogta vállát, megszorította: – Vajon mi történhetett?

A férfi mélyet sóhajtott, majd eltávolodott az asszonytól, felénk fordult, végre láthattam arcát is, mert pont a szekrényre nézett: – Talán felébredt a zajra. Talán elbújt. Oda – mutatott rejtekhelyünkre, és megindult, kinyúlt a szekrényajtó felé, majd tétovázva megdermedt. – Vagy az ágy alá – fordult a dohos dunyha felé.

A nő utána lépett, fehér retiküljébe kotort, és cigarettát vett elő: – Szörnyű ez a dohos szag – mondta, miközben rágyújtott.

– De még mindig jobb a bagódnál – zsörtölődött a férfi. Kiment, hangja távolabbról hallatszott. – Akárhogy is, megtalálta. És aztán volt valami dulakodás – zörgött a székkel, majd a konyhai szekrényt nyitogatta: – Az asztalon ott hevert a kés. Ha nincs ott, talán minden másképp alakul. De sajnos ott volt.

E szavakra akaratlanul is ránéztem társamra a sötétben, és láttam, ahogy a szemében az a huncut csillogás elhalványul, és nem marad a helyén csak a közöny. Olyan volt, mintha meghalt volna, vagy ellenkezőleg, mintha ő veszítette volna el a szeretteit egy pillant műve alatt.

Odakinn a nő még mindig az ágyat bámulta, majd megfordult, és ő is kifelé indult, de ekkor szeme megakadt a résnyire nyílt szekrényajtón, odalépett, és becsukta, de előtte még ezt mondta: – Nagyon sajnálom, hogy így kellett történnie. Én tényleg kedveltem édesanyádat.

Ott, a hirtelen ránk boruló sötétségben éreztem, minden megváltozik. Hirtelen más lett köröttem a tér, kitágult, és végtelen és közömbös mélységek képződtek meg benne, ahol hihetetlenül jó búvóhelyeket sejtettem. De ez csak egy villanás volt, mert aztán más is történt. Kezemből eltűnt a keze.

Vártam, míg pakolnak, és rendezkednek, hallgattam, míg megbeszélik, mikor kezdődhet a bontás, majd figyeltem, ahogy kimennek a házból, az autó hangját, a távoldó surrogást, melyet a kocsi kelt a magas fűben, és csak ekkor, mikor csönd lett, ekkor jöttem elő a rejtekhelyemről.

Szólítottam őt, de nem jött válasz. Éreztem, üres a ház, de azért kötelességtudatból kicsit még kerestem, végignéztem a kedvenc helyeit. Mikor meguntam, visszamentem a tisztaszobába, és mivel rendszerető gyerek voltam, becsuktam a szekrényajtót.

Ekkor szólalt meg, bentről, amit nem értettem, hogy lehet, de aztán eszembe jutott, talán egy másik rejtekhelyről osont át, vissza a szekrénybe. Azt mondta, most már menjek haza, mert a nagyanyámnak szüksége van rám.

Így tettem, hazabandukoltam az alkonyatban, néha vissza-visszafordulva a romos ház felé, mert most, ahogy felidézem magamban, már látom, amit gyerekként nem vettem észre, azt, hogy az épület az elhagyatottság olyan stációjába lépett akkorra, honnan már nem volt visszaút.

Aztán beléptem az udvarunkra, és nagyanyám ott ült a nyári konyha lépcsőjén, és sírt, és én odamentem hozzá, de nem tudtam, mit mondhatnék.

A következő héten többször kimentem a barátom házához, de csak azért, hogy távolról figyeljem, ahogy a markoló nagy lendülettel bedönti a falakat, megszüntetve azokat a fantasztikus búvóhelyeket, ahol az öregasszony szinte az örökkévalóságig el tudott volna rejtőzni.

vége

 

Szólj hozzá!
horror