Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. július 17. 08:45 - Valmont

Hagyaték

Azt hiszem, hogy az írás meg úgy általában az "alkotás", vagyis a dolgokkal való igényes szöszölés mindig is áldozattal jár. Ezt az áldozatot próbáltam megjeleníteni az alábbiakban. Az áldozatot mindig a hozzánk közel álló személyek hozzák. A írásban van egy másféle, jóval brutálisabb áldozat is - ez azonban inkább egyfajta múzsaértelmezés. Valakinél olvastam, hogy írni úgy kell, hogy konkrét személynek készítjük a dolgot, hogy mindig valakinek szánjuk a sztorit, akkor lesz ereje, lendülete, és akkor lesz nekünk pontos képünk arról, hogy mit akarunk elérni az írással. Nos ezt a gondolatot formáltam egy kissé át a második áldozatnál. Fontos észrevenni, hogy a múlt és jelen idejű narráció a napló olvasásának pillanatában vált. Talán nem hoztam ki elég plasztikusan, de a lényeg nem az, hogy mi történik a padlásszobában - hanem inkább az, hogy hol is van ez a padlásszoba valójában...

 

 

Rejtett zugok

 

Hallgatta a Jézus-szolga beszédét, majd bedobta az első rögöt, aztán az ásók elkezdték lapátolni a földet, egy nő énekelt, nem is, inkább magas, fejhangon kornyikált, aztán megtelt a gödör, és az izzadt arcú férfik ráhordták a felette keletkezett ki halomra a koszorúkat.

A fiú ekkor megfordult, végignézett a gyér rokonságon, a kritikusok és a rajongók távolabb álló csomóin, majd felpillantott az üres égre.

Míg fogadta a részvétnyilvánításokat, a pap ott állt mellette, és a ruhájából és testéből áradó tömjénszag és izzadtságpára bele-belekúszott a fiú orrába. Nem is ez zavarta őt, inkább az, hogy a jobbára ismeretlen emberek, akik közül minden második fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az apja milyen hatalmas, milyen elmondhatatlanul nagy író volt, és hogy a regényei mennyi örömet szereztek az olvasóinak, szóval hogy ezek a megkésett hódolók most azt hiszik, hogy ő izzad, mint egy ló. Úgy tűnt a falubeli bámészkodók, az elnyűhetetlen könyvbuzik és a kiismerhetetlenül távoli barátok száraz, nedves vagy semleges tenyerei soha nem fogynak el – de aztán mégis eljött a pillanat, mikor már csak ketten maradtak, ő meg a pap. A temetkezési vállalkozó emberei távolabb cigarettáztak a halottaskocsi platójának dőlve.

– Meddig marad a faluban? – kérdezte tőle a Jézus-ember, ahogy kifelé indultak a temetőből.

– Talán ma este. Avagy még egy estét – válaszolt a fiú elgondolkodva, majd megtorpant, őszülő hajába túrt, és csodálkozva megfordult, a sírra nézett.

– Meghalt az apám – mondta döbbenten.

– Meg – hagyta jóvá a pap, és várt, de a másik még most sem kezdett el sírni, csak állt egy kicsit, lesve a halmot, a koszorúkat avagy a temetőkert fala fölött vöröslő októberi naplementét, távolabb a jegenyéket, a falu szélének házait, oldalt, jobbra a templom tornyát vagy a hegyeket balra, majd megindult, megfordult, és határozott léptekkel ment kifelé.

– Valamit szeretnék odaadni magának, még az apja hagyta nálam, hogy…adjam majd oda – szólt utána a pap. – Este otthon lesz?

A férfi hátra se nézve válaszolt: – Igen, Kenobi mester.

– Tessék? – kérdezte a pap, aki bizonyára nem volt járatos a popkultúra hivatkozásaiban, melyekről a férfi könyvet is írt, az egyetlen könyvet életében, míg az apja tizenhét regényt és három novelláskötetet.

Otthon, vagyis az apja házában az első útja a bárszekrényhez vezetett, töltött magának egy Old Grahamet, csak úgy, jég vagy víz nélkül, aztán felballagott a dolgozószobába.

A ház feszülten, nyikkanás nélkül tűrtre, hogy közlekedjen benne.

A dolgozószoba az épület előtti parkocskára nézett. Távolabb, a kőkerítés mögött a falu házai, és a huszonhatos, hétköznap kissé zajos út látszódott. A házat, egy hajdani kúriát, apja a hatodik regénye után vásárolta, hogy a válás után végleg hátrahagyhasson mindent. Nem mintha addig is…

A férfi elfojtotta gondolatait, helyette végighúzta ujjait a regények borítóin. Mindegyik kötetből több is szerepelt a polcokon, szemben apja íróasztalával. Mindegyik regénynek Gemma, az ifjú bölcsészhallgató, a filozófia és a szemiotika szakavatott kutatója volt a főhőse. A fiatal lány csodálatos kombinatorikus képességei, gyors észjárása, és fantasztikus emlékezőtehetsége segítségével szörnyű rejtélyeket oldott meg világszerte. Az olvasók imádták, mivel volt lényében valami törékeny de elszánt, kikezdhetetlenül őszinte vonás, illetve mert karaktere, ahogy a kritikusok fogalmaztak, már-már hiperplasztikusnak volt nevezhető.

A férfi felhajtotta az italát, majd a sarokban lévő szemetesbe dobta a poharat. Aztán az íróasztalhoz lépett, és sorban kihúzogatta a fiókokat. A bal oldali harmadik nem engedett, kulcsra volt zárva, márpedig egyetlen fiókban sem talált eddig kulcsot. A hatodikban rábukkant arra, amit igazából keresett, bár valójában nem akart rálelni. Ott volt, mind a százötven oldal, kissé sárgultan, mivel már jó két éve küldte el apjának, és a kiadóknak. Senkitől nem érkezett válasz, és ahogy átpörgette a kéziratot, a rengeteg hibajelzésből, apja sűrű, szálkás jegyzeteiből, az alá– és áthúzásokból azonnal megérette, hogy miért. A regény szar volt.

Ekkor csöngettek, és ő elejtette a lapokat meglepetésében, majd szuszogva, nehézkesen, negyven éves testének minden törődöttségével összegyűjtette a szöveghópihéket a perzsaszőnyegről és egytől egyig mindet belegyömöszölte a kukába a pohár után.

A pap állt az ajtóban, immár hétköznapi viseletben, zavart, de érdeklődő arckifejezéssel.

– Jöjjön be – szólította őt a fiú, majd a nappaliba vezette a vendéget. – Italt?

– Nem köszönöm, autóval vagyok – intett a háta mögé a másik. – Csak azért jöttem, tényleg, hogy…

– Átadjon valamit – nyugtázta a fiú, és letelepedett az egyik bőrfotelbe. A pap állva maradt. Egy pár pillanatig némán fürkészték egymást, a sarokban égő asztali lámpa féloldalasa világította meg arcukat.

– Az apám egy szar apa volt – jelentette ki hirtelen a fiú.

– Értem – vont vállat pap.

– Nagyon keveset foglakozott velem. Pontosabban semennyit – folytatta a fiú könnyedén vagy könnyednek vélt hangszínen. – Míg más apák úszni, biciklizni vagy teniszezni hordták a kölykeiket, addig ő folyton csak dolgozott. A hétvéget is a dolgozószobájában töltötte. Amikor együtt élt velem és anyámmal, akkor is kábé ugyanannyit láttam, mint miután otthagyott minket és ideköltözött. Mondhatjuk, hogy igazából apa nélkül nőttem fel. De az igazán szörnyű…– Itt a fiú mély levegőt vett majd kiengedte, lassan, fogai közt, mintha cigarettafüstöt fújna ki. –…az a viselkedése volt, az, hogy képtelen volt az apai szeretet bármi jelét kimutatni. Ha reggel a konyhában találkoztunk, ha jóéjtpuszit adott, vagy ha eljött értem a suliba – megcsinálta, amit kellett, érti, megsimogatta a fejem, fogta a kezem  meg ilyenek, de éreztem, hogy igazából nincs jelen, csak mint egy gép, elvégzi a munkáját, kötelességét, míg az igazi érzelmeit, az igazi szenvedélyeit a másiknak adja.

– Kinek? – kérdezte a pap nyugtalanul.

– Gemmának.

Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy a regényekben ezt írni szokták. Végül a pap törte meg: – Én tényleg csak ezt akarom odaadni. – Farzsebébe nyúlt, majd közelebb lépett, és egy kulcsot tartott a fiú elé. – Az apja megkért, míg haldoklott, hogy adjam majd át magának. A nyakában hordta, egy láncon, láthatólag fontos volt számára.

– Egy kulcs – vette át a tárgyat a fiú.

– Igen. És nem tudom, mit nyit. Ezt már nem volt hajlandó elárulni. Azt mondta, maga úgyis rátalál majd a zárra.

A fiú eltűnődött, majd hirtelen mosoly hasadt arcán: – A vén szemétláda – jelentette ki vidáman, mire a pap felnyögött. – Tudta, hogy először az íróasztalfiókját fogom átnézni. Van egy lezárt fiók…

– Ami talán egy új Gemma-regényt rejt – szaladt ki a pap száján a reménykedő kijelentés.

– Nem lesz több Gemma-regény – vágta el a fiú hidegen a rajongó vágyait.

Nem várták meg az újabb csöndet, a pap gyorsan elköszönt, és a másik kikísérte őt, nézte, míg végigmegy a murvás kocsibehajtón, majd bezárta az ajtót.

Megfordult, és élvezettel várt pár szívdobbanásnyit a félhomályos előtérben, a néma házban, mielőtt megindult felfelé a dolgozószobába, a lezárt fiókhoz. Elképzelte, hogy átolvassa apja hagyatékát, amely valószínűleg tényleg egy regény, talán tényleg Gemma befejező története, melyen a főhősnő végre hozzámegy Roberthez vagy elpusztul a gonosszal vívott végső ütközetben – aztán mikor a szöveg végére ér, kiviszi az egészet a kocsifelhajtóra, és oldalanként elégeti.

Amikor már ott volt, a kényelmes forgószékben ülve, és bedugta a kulcsot a zárba, majd felkattintotta a zöld búrás asztali lámpát, egész testében megborzongott, és hirtelen megértette, hogy mi is az a végzet. Ám már nem volt visszaút – elfordította a kulcsot, és kinyitotta a fiókot.

Egy barna bőrbe kötött naplóféleség volt benne.

A fiú némiképp csalódottan emelte ki, mivel egyáltalán nem volt kíváncsi apja gyónására, hisz várhatóan azért hagyta hátra ezt, hogy a halálon túlról kérjen bocsánatot, azért, amit apaként elkövetett.

Végül mégis kinyitotta, és szeme megakadt az első, sűrűn teleírt oldal első mondatán.

Egy rejtekajtóról szólt, mely a dolgozószoba falába vájtan tökéletes illeszkedéssel várja a belépőt. Az ablak felől másfél méterre, térdmagasságban kell kissé megnyomni a falat, hogy kitáruljon. Amint olajozott zsanérjain elfordul, szűk, félembernyi folyosó vezet mögötte fel a tetőtér egy rejtett zugába. Pontosan a ház padlásrendszerének közepére, egy kör alakú üvegablak által megvilágított helyiségbe jut a látogató. A szobácskában épp hogy elfér állva egy felnőtt. Csupasz villanykörte világítja meg, de oldalt, a szerszámokkal zsúfolt sarkok, a falra aggatott mindenféle eszköz, és egy kopott, zöld dívány már jótékony homályba vész. A lényeg azonban, az égő alatti masszív faasztal – pontos, ragyogó fénybe vonva tűnik a látogató elé. Az asztal négy sarkából bőrszíjak tekergőznek, és feszesen, mereven tartják az asztallapra kötözött szőke, csapzott hajú lányt, ki most a belépőre pillant, és szeme elkerekedik a hasonló ám mégis különböző arc láttán. Nyögve szólní kíván, de már távolról látszik, hogy miért nem bír: nyelve helyén csonk, kitépték, talán pont a fogóval, mely a mellette lévő falon lóg. A lány izeg-mozog, sovány, de izmos teste megfeszül a szíjakon, mellei ide-oda ringanak, de szabadulni nem bír, vagy csak ezt kívánja mutatni az idegennek, kiben megmentőjét reméli. Csupasz testére egy zsákszerű szövet van tekerve, ami túlságosan sokat hagy szabadon sebeiből. Zúzódások, vágások, véraláfutások, megégetett, felszaggatott bőr, vagy a korábbi kínzások hegei, lenyomatai tarkítják túlélhetetlenül sűrűn. Csak az arcát hagyták meg sértetlennek, a szinte tökéletes vonásait, és a nagy, okos és csillogó kék tekintetét nem bántották.

A fiú döbbenten áll, és bámulja a vonagló testet, majd kibukik belőle az első gondolat, mely a szobába lépése óta feszíti őt: – Te vagy Gemma.

A díványhoz oldalazik, lerogy rá, a rúgók felcsikorognak. Oldalt néz, a bútor szövetére – vér és spermafoltok pöttyözik szemérmetlenül.

– Ezt apám csinálta – jegyzi meg vagy kérdezi, a lány nyögve, tátogva, fejével bólogatva igenel.

– Belőled szedte ki asz összes történetét. Az elejétől fogva – folytatja a fiú, mire a fekvő rab ismét helyesel.

– Korábban volt egy garázs, mikor még velünk élt…– tűnődik a fiú. – Akkor gondolom ott tartott.

A lány várakozóan bámul rá, majd megrángatja bal karját.

A látogató végre észreveszi vágyát.

– Engedjelek el? – áll fel a fiú, és lassan közelebb lép hozzá. – Minek? Te nem is létezel.

A lány értetlenül néz fel rá, aztán szeme könyörgően hunyorít, arcát megdönti, és a valódi és szívbeli fájdalmaktól egy könnycsepp fut végig rajta. A fiú kinyúl, letörli, majd a szájához emeli ujját, és megízleli a nedvességet.

– Temiattad van minden – jelenti ki hirtelen. – Az egész életemet elrontottad. Neked köszönhetem, hogy egy nulla lettem, egy második, egy senki, egy tehetség és akarat és apa nélküli nímand! – A végén már fröcsögi szavait, nyála a lány kulcscsontjára cseppen. Az döbbenten hallgatja a vádakat, majd kétségbeesetten megrázza fejét, haja ide-oda csapkod a deszkán.

– De tudod mit? – kérdezi a felette álló, és felel is rá. – Rendben van: megszabadítalak. Véget vetek ennek.

Körbenéz, aztán a fali szerszámtartóhoz lép. Egy kalapács csillog középen a csavarhúzók, fogók és reszelők közt. A fiú leemeli, mire mögötte felnyög a lány.

– Nézzük csak…– A látogató észrevesz egy kis asztalt, mely tetején dobozok porosodnak. Kinyitja az egyiket, majd a másikat, végük az egyik fiókban találja meg, amit keresett. Felemeli, és megmutatja a lánynak a szöget. Nagy, majdnem tizenöt centis. – Ez jó lesz – bólint, és visszamegy a fekvő fülé. A lány cibálni kezdi magát, vonaglik és nyöszörög, és próbál az idegen szemébe nézni, de a fiú a fejéhez áll, bal kezével leszorítja homlokát, közben két ujjal az orrnyereg feletti részhez illeszti a szög hegyét.

A lány most felnéz rá, a rettegés és a rémület tartalékait egyetlen pillantásba sűrítve.

– Hidd el, igazából ez nem rólad szól – suttogja neki a fiú. – Hanem az apámról és rólam. Sajnálom, hogy belekeveredtél.

Azzal lesújt. A szög könnyedén és egyenesen fúródik a koponyába, mire a lány szeme fehérjét azonnal vér borítja el, aztán jön az orrából is, teste ráng egy kicsit, majd merev lesz.

A fiú elengedi a kalapácsot, mely koppanva hull lába mellé, hátrébb lép, míg fejét be nem veri a tetőgerendába. Szisszenve felnyúl, kitapogatja, ujjai hegyén kis vérfolt. A lépcső felé indul, hogy keressen a sebre valamit, és csak fél szemmel érzékeli, hogy a holttest moccan egyet. Megtorpan.

Látta korábban is, hogy a zsák mennyire vastag a lány derekán, de igazából csak most gondolt rá először, hogy mi lehet ennek az oka. És amikor megfordul, és ismét látja a lány derekán végigfutó rángást, megérti, miről van szó.

Az előbb, a dobozok közt észrevett egy tapétavágó kést, az ragadja fel, majd csíkokba lehámozza a testről a szövetet.

Jól sejtette – a lány hasa természetellenesen kidudorodik, mintha nagyon sokat evett volna, vagy minta lenyelt volna egyben egy kisebb labdát, akár egy kígyó.

Valójában terhes.

Tisztán látni, ahogy a magzat izgatottan vájkálja a hűlő hús és bőrt belülről, és a fiú hirtelen végiggondolja, mi tett, és hogy mit tehet, közben talán megrohanja a szánalom és a gyengédség, de a bűntudat távol marad.

Végül dönt: egyetlen, óvatos és köríves mozdulattal nyitja fel a bőrt és a szövetet, aztán nem törődve a kiömlő vérrel, benyúl a langyos zsigerek közé, és addig tapogatódzik, míg ujjai közé nem akadt egy apró kis láb. Ekkor leteszi az asztalra a tapétavágót, a másik kezével kifeszegeti a baba útjába akadó részeket, így segítve a test előbukkanását, egészen addig, míg meg nem pillantja a lilás fejecskét, a masszív kis testet, azt hogy az újszülött egy lány, és hogy gyönyörű.

Fogja a kést, és egyetlen mozdulattal, mint aki már évek óta csinál ilyet, elvágja a köldökzsinórt, majd a babát az alkarjára fekteti, és gyengéden megpakolja a hátát, kétszer-háromszor, mire a csöpp test felsír.

Egy órán át ül a zöld díványon, ölében a babával, akit egy koszos törülközőbe bugyolált. Szeme minduntalan vissza-viszatéved az egyik sarokban felfedezett kalitkára, melyet majd át kell alakítania, később pedig valami nagyobb, rácsos szobára lesz szükség. Összevetve az asztallal és a szíjakkal ez enyhébb és szabadabb dolognak tűnik számára.

Azt persze már most tudja, hogy ma éjjel, amint a naplót becsukja, megkezdődik írói karrierje, de azt is, hogy néhány dolgot másképp fog csinálni.

Nem akar minden szempontból az apja nyomdokaiba lépni.

 

vége 

 

Szólj hozzá!
2011. július 11. 23:11 - Valmont

A padló alatt

Ma este végre leírtam három két ötletem, melyek már egy hónapja a fejemben vannak. Reményeim szerint ez három munkás hétvégét jelent. Az egyik nagyon fapados, de legalább izgalmasan meg lehet írni. Az alapját Hanák Péternél olvastam, az Újabb 100 történelmi tévhitben: 1462-ben a porta Havasalföld ellen indult, hogy megbüntesse az éppen regnáló vajdát. Az bátran harcolt, sőt, "egy éjszakai támadás során kis híján még a szultánt is sikerült megöletnie." Ugye nem kell megmondanom, ki volt ez az ellenálló? A sztori kezdőmondatát napok óta forgatom magamban, és valami ilyesmi lesz: "1462 júliusának egy forró éjjelén négy mindenre elszánt merénylő hatol be a török tábor sátorrengetegébe. Három közülük ember volt, bátor, halálra készülő férfiak." A másik történet egy kellemetlen iskolai emlékemmel kapcsolatos gyónás lesz, és egy Könyvhéten indul, ahol valaki dedikál egy könyvet egy sci-fi fanatikusnak. Ettől függetlenül, de talán ennek előzményeként Hanák valóban aláírta nekem az Újabb...tévhitet. Szóval így működik a nem-valóság.

Ja igen: ez pedig egy kb. tíz éves minimalista történet minimalista stílusban.

 

 

Fiúk

 

Majdnem alkonyodott, mikor megtalálták. Ez jó lesz, azt hiszem. Mondta a nő. A férfi bólintott és emelte a fejszét. Gyantás lett végül a keze. A nő ment elől, ő követte, mögötte a fa. A hó csikorgott, kutya ugatott lent a telefüstölt völgyben. Keserű, szúrós szagú lett minden. Alig szóltak, míg hazaértek. A ház sötét volt, a jégcsapok tüskeként meredeztek a bejárati ajtó felett, az eresz alatt. Bent a házban csönd és szarszag fogadta őket. A szoba közepén rácsos csapóajtó sötétlett a padlóban. A férfi megállt előtte, felette – mutatta a fát. Meghoztuk. Mondta. A rácsok közt valami mozdult. Szórhatnál le szalmát. Mondta a nő és a konyhába ment. Kivette a húst a kamra nyitott ablakából. Forgatta, majd bárdot húzott elő. Legalább ma megsüthetnéd. Szólt a férfi az ajtóból. Ott állt és nézte őt. A frászt hozod rám. Mordult a nő. Letette a bárdot és leült az asztalhoz. Meggyújtott egy mécsest, töltött két pohárba, majd az egyiket a férfinak nyújtotta. Boldog ünnepeket. Mondta. Ittak. A nő köhögött. A boltban kifizettem a tartozást. Mondta nagy sokára. Megint kérdezték, kit várunk. Hogy kinek kell ez a sok hús. A férfi bólintott. És mit mondtál. Kérdezte. A szokásost. Mondta a nő. Rokonok jönnek, de nem maradnak csak egy estére. Ismét töltött, de nem itta meg. Jövőre megint veszünk tyúkot. Vagy nyulat. Azok szaporodnak. Lassan felállt, kisétált a másik szobába. Sötét volt kint, nem szűrődött be semmi fény. Pontosan a csapóajtó előtt állt meg. Ahhoz ketrec is kell. Szólt ki a férfi a konyhából. Hát majd összeütsz egyet. Válaszolt a nő. Van fa elég a kert végében. A pohár tartalmát beöntötte a rácsok közé. Boldog ünnepet, kedveskéim. Mondta. Ismét mozgás támadt odalenn. Tudod, mindig arra gondolok, hogy ez nem véletlen. Szólt ki a konyhába a nő. Micsoda. Kérdezte a férfi a mécses lángjába nézve. Hogy ez velünk esett meg. A nő leguggolt, a rácsra rakta a tenyerét. Az utcán végigment egy autó. A fénye végigsöpört az arcán. Ha mással történik ilyen, az biztos mást tesz. Megöli őket, vagy elengedi. Ujjait végighúzta a rácsokon. De mi tudtuk, hogy mit kell tenni. Nézd meg, milyen jól csináltuk. Amint kimondta az utolsó szót. Kopogtak. Ki lehet az. Állt fel a nő. Az ablakhoz óvakodott, félrehúzta a függönyt. Mögötte kilépett a férfi a konyhából. Kezében a mécses. Alacsony alak állt az ajtó előtt. Szakállán dér. A szomszéd. Mondta a nő. Mit akarhat. Megfordult, meglátta a férfit. Oltsd el. Szólt, majd legyintett. Most már mindegy. Az ajtóhoz lépett. Biztos meglátta. Kezével intett a férfinek. Aztán kinyitotta a zárat. Teste takarta a lakás belsejét. Jó estét. Mondta a szomszéd. Vidám szemű ember volt. Mindig előre, hangosan köszönt, mint most is. Egy fenyőfa volt mögötte, elfektetve a járdán. Két fa jutott. Mutatott hátra. Gondoltam, az egyiket áthozom. Ha még nem szereztek. Beleszagolt a levegőbe. Odabent a nő férje egy nagy falapot fektetett a rácsra. Aztán a sarokból a lapra tette az asztalt. Van már fánk. Válaszolt a nő. Pont ma hoztuk. A szomszéd megvonta vállát. Befelé nézegetett a házba. Akkor jó. Megyek tovább. Odabent a férfi meggyújtott még két mécsest. Jó napot. Szólt ki. Nem jön beljebb. Mondta. Igyon egy pohárkával. Mondta a nő is. A szomszéd arca felderült. Ilyen hidegben jólesik. Mondta, és bement a nő után. Az visszafordult és gondosan becsukta az ajtót. De sötét van maguknál. Mondta a szomszéd. Kikapcsolták az áramot. Válaszolta a férfi. Kezet fogtak és leültek. A szakállas kézbe vette az elé tolt poharat. Egészségünkre. Mondta. És boldog ünnepeket. Tette hozzá. Ittak. Ha gondolják, hó végégig tudok kölcsönözni. Mondta aztán a szomszéd krákogva. Már megszoktuk. Szabadkozott a nő. De köszönjük. Talán jobb is így. Tette hozzá a férje. Az ember legalább nem bámulja naphosszat a tévét. A szakállas bólintott. A gyerekeimet nem lehet kirobbantani a szobából. Mondta. Bezzeg amikor mi gyerekek voltunk. Ha már leesett a hó, egész sötétedésig kint maradtunk. Sóhajtozott. A férfi újratöltötte a poharát. Tényleg is. Mikor jönnek meg a maguk gyerekei. A másik kettő összenézett. A nő szólalt meg Most nem jönnek haza. Majd később. Zavart csend állt be. Kakas kukorékolt valahol. A szomszéd felkapta a fejét. Hallották ezt. Kérdezte. Igen. Kakasok. Válaszolta férfi. Nem, nem. Inkább emberi szó. Mondta szomszéd fülelve. Mintha valaki segítségért kiáltana. Hallgattak mind, de csönd volt. Szóval. Kezdte újra a férfi. Úgy gondolták a fiaink, hogy elég lesz újévkor megnézni az öregeket. A vonatjegy is drága. Mi meg most mit mondhatnánk erre. Megvonta vállát. Felhajtotta az italt. Kér még. Kérdezte a szomszédtól. Meg se várva a választ újratöltötte a poharakat. Összerezzent, amikor a szakállas ismét megszólalt. A pálinka az asztalra csöppent. Megint hallom. Mondta a szakállas. Azt kiáltják, itt vagyunk. A nő felállt. Az ablakhoz lépett. Kinézett. A szomszéd az. Kinn áll a ház előtt. Mondta. A szakállas ingatta fejét. Furcsa. Tisztára olyan, mintha a szobából szólna. Erősködött. Körülnézett a sötét sarkok felé. Visszhangzik ez az egész ház. Kivette, a vízvezetékeket, azért. Jelentette ki a házigazda. Már csupa rozsda volt. Elrothadt. Vizet se fogyasztunk legalább annyit. A nő visszatért az asztalhoz. De le nem ülhetett. Most meg. Kiáltott fel a szomszéd. Felállt székéről. Azt kiáltják, az asztal alatt vagyunk. Lenézett. Meglátta a deszkalapot lába előtt. Ez hova vezet. Kérdezte. A nő hátrálni kezdett. Ez. Kérdezett vissza. Ez lejárat a pincébe. Krumplit, káposztát tartunk odalenn. De nagyon vizes. Azért kell letakarni. Nincs ott semmi más. A házigazda is felállt. Én nem hallok semmit. Mondta. De megnézheti, ha akarja. Megragadta az asztal szélét. A szomszéd csak a fejét rázta. Hagyja csak. Biztos az utcáról visszhangzik. A nő mögötte bement a konyhába. A szomszéd letette poharát az asztalra. Megyek is. Mondta. Túl kell adnom a fán. A másik tartóztatóan intett. Maradjon még. Kérte. A szomszéd azonban már az ajtónál volt. No, minden jót. Nézett vissza. A nő állt mögötte. Homlokon ütötte a bárddal. Ahogy a szomszéd összecsuklott, mindketten hozzáugrottak. Nem ájult el. Szeme vérbe borulva forgott. Elmentek az erdőbe. A tavaszi szünetben. Magyarázta neki a nő. Nem hinné el. Úgy jöttek vissza, mint a farkasok. Mit tehettünk volna. Gondoltuk, ellesznek velünk. A férfi megragadta a hóna alatt a szakállast, és húzni kezdte. A nő közben eltolta asz asztalt, és leemelte a rácsról a falapot. Nem lehetett bírni velük. Folytatta a nő. Nadrágja zsebében keresgélt. Olyan vadak voltak. Mi megtettünk mindent. Mikor megtalálta, leguggolt, kinyitotta a zárat. Be kellett zárni őket. A szomszéd nyöszörgött. A nő felemelte a rácsot. A férje a nyílás szélére görgette a magatehetetlen testet. Megharaptak minket. Felfaltak volna. Ha hagyjuk. A szomszéd felemelte fejét. Embereket hallottam. Mondta a nőnek motyogva. A nő lábával lelökte a sötétbe. Hálátlan dögök. Mondta még. Ott dögöljenek meg. Rámegy a gatyánk, de akkor se engedjük ki őket. A férfi lecsapta a rácsot. A nő rákattintotta a lakott. A férfi elfújta a mécsest. A szomszéd odalenn a könyökére támaszkodott. A pince nagy volt. Sötét. Valami mozgott benne.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2011. május 24. 18:03 - Valmont

Ami van

Az eggyel előbbi postban Palahniukot ajnároztam, és közben, mostanra minden alkotói válság ellenére összeraktam  valamit, ami leginkább rá, az ő stílusára hajaz. Nem vagyok benne biztos, hogy nem írták már meg a témát, bár én csak áttételesen ismerem a feldolgozását. Semmi különös kis szöveg, egy gondolatfutam végigvezetve, szép lassan beadagolva. Közben azért minduntalan ott járt a fejemben a Martyrs utolsó fél órája is. Azt hiszem, ez a francia horror a legnyomasztóbb, -gonoszabb film amit valaha láttam.  

  

 

Tekintet

 

A szörnyek közelebb vannak, mint hinnénk. No, jó – ez így nem egészen igaz. Ezért inkább azt súgom Andreának, hogy nem kell félnie. A látás nem lesz furább, mint a tapintás vagy az ízlés vagy a szaglás. Tudom, hogy nem hallja, így megengedhetem magamnak a hazugság luxusát. Fogalmam sincs milyen lesz, amikor megtörténik.

Az imagináriusok svájci központjában vagyunk, a főelőadó közepén. Oldalt, a karzatokon ott szoronganak a szervezet messzi földről érkezett tagjai. A japán követség, a dél-afrikaiak, az ausztrál és persze az egyesült államokbeli tagok csöndben, lélegzet visszafojtva várják a kísérlet végkövetkeztetését.

Lent, a reflektorok által megvilágított kerek térben Andrea vákuumkoporsója mellett csak én állok – esetlen, törékeny emberi szövet a létezés peremén. Fejünk felett igazmondó szem – óriási plazmakivetítő egyelőre még feketén ásító síkja.

A kijelzők fölé hajolva úgy teszek, mintha azokat tanulmányoznám, de közben az odabent lebegő lánynak beszélek.

Minden Platónnal kezdődött. A barlang hasonlatával, az ideák világával. A megtapasztalhatatlan, érzékelésen túli igazi valóság képeivel. Az imagináriusok szerint már maga Platón is sokkal ősibb elméletekből szedte össze az igazságot. Egész pontosan a görög mitológiából. Az istenek, szörnyek és az ő régi világuk – tulajdonképp a minket jelenleg is körülvevő valóság megszelídített leképzése. Platón csak elméletet adott ahhoz a rettenethez, amit a görögök ősidők óta hittek.

Felegyenesedem, és bekapcsolom a gégemikrofonom. Életfunkciók rendben – jelentem a hallgatóságnak. Az adrenalinszint rendben. Agyi receptorok és látóidegek rendben. A beültetett retinakamera rendben. Sorolom a némán várakozó imagináriusoknak. Az afrikai csoport egyik tagja valamit ropogtat a harmadik sorban. Félhomályba boruló arcán ütemesen ráng egy izom. Ahogy ránézek, abbahagyja. Tesztelem a kivetítést. Jelentem be, majd végigsimítom a koporsó oldalán lévő érintőpanel egy jelét. Felnézve látom, hogy a plazmakivetítő életre kel. Az ügyes technikusok valahol oldalt, a falban majd a padló alatt vezették el kábelezését, mely a lány koporsójáig fut. Ott alul csatlakozik egy átjátszóba. Az átjátszó közvetlenül Andrea szeméből kapja a jeleket, pontosabban a retinájába épített vékony kameralemezekből. A kivetítőn csak homályos sötétség gomolyog. Ilyen lehetett a világ az istenek születése előtt. Kháosz és Erosz éjszakája. Igazából ez a vákuumkoporsó belső világa. Az örök, általam definiált feketeség, a látás és minden egyéb érzés nélküli létezés. Kivetítő rendben, jelentem be, majd mikrofon kikapcs. Vége újra suttoghatok a lánynak, teremtményemnek.

Platón után persze sokáig nem beszéltek a valóság igazi arcáról. Túl rémisztő és felforgató volt a gondolat, és még a legbátrabbak is visszariadtak a belőle fakadó következtetésektől. Bár a teológiai a maga sajátos túlvilágképével közel jutott a témához, és a misztikusok, főképp a pokolbéli látomásaik során megsejtettek valamit – ez a halovány eredmény nem kárpótolta a görög racionalitást. Egészen Berkeleyig és a szubjektív idealizmusig kellet várni a fordulatra. Amikor a Skót végre kimondta, hogy az anyagról igazából nincs semmiféle tudomásunk – megérkeztünk. A fényt öntötte szavakba, a fényt, mely a szervezetünk táplálója lett. Korábban is léteztük, apró, kevésbé dokumentált és elszórt csoportokban, de a felvilágosodás, Locke, Berkley és pár nagylelkű és tehetős pártoló kellett ahhoz, hogy a szervezet nemzetközivé váljon.

Nemzetközi, de titkos – suttogom a semmit nem halló Andreának. A világ még nem készült fel ilyesmire. A szélesebb tömegek még az idealizmust sem voltak képesek elfogadni. Egyedül keleten volt más a helyzet, bár az elméleti okoskodáson ott sem tudtak túllépni. A buddhizmus és Maya pusztító fátyla sokat segítettek a megértésben, de a szervezet eleinte alapvetően európai volt. Itt pedig – főleg a felvilágosodás után reakciós száz évben – eltiportak volna bennünket, ha felfedjük kilétünket. Árnyékcsoportokat hoztunk létre, szabadkőművességként hirdetve homályos és bugyuta szólamokat. E fedőszervek kitartottak jó ideig, miközben mi a háttérben terveztünk és terveztünk. Mert voltak elődjeid – mondom Andreának. Félresikerült kísérletek. Elvetélt torzók. Úgy teszek, mint aki az életfunkciókat jelező műszereket tanulmányozza, közben a hideg krómra lehelem a szent neveket: Kaspar Hauser. Maugli. A Gilles Garnier, a francia farkasember. Egyes ügybuzgó és türelmetlen imagináriusok elhamarkodott teremtményei. Bólogatok, mint aki elégedett az életfunkció adataival. Mind csalódás volt, leginkább Kaspar. Meg kellett várnunk ugyanis, míg a technikai felfejlődik az elméletünk mögé. Türelmesen kellett várnunk a bonyolult és komplex, összehangoltan működő dolgok eljöveteléig, melyek most itt csillognak előttem, magukba rejtve egy tizenkét éves testet.

A látóideg elé operált kamera, mely közvetlenül az agy által érzékelt képet továbbítja egy külső képernyőre. Magyarázom. A születés első pillanatától burokként óvó vákuumtér, melyben örök sötétség és csönd uralkodik. Magyarázom. A testet tápláló oldatok és a salakanyagot eltávolító csövek és pumpák koordinált rendszere. Magyarázom türelmesen és nagyon halkan. Mindezt úgy kellett megtervezni, hogy az alany semmiféle benyomást ne szerezzen működésükről. Se egy érintést, se egy érzetet, se egy apró kis, sikamlós sejtelmet. Így állítottalak össze téged – jelentem ki határozottan –, a tapasztalás nélkül felnevelt tizenkét éves szörnyetegemet.

Az összes elődöd, akivel próbálkoztunk, ócska szalmabábu a te tökéletesen üres lényeddel összevetve. A bugyuta kis Kaspar, akit száznyolcvanöt évvel ezelőtt, ráébredve kudarcunkra szabadon engedtünk – teleírt szótár a te tabula rasadhoz képest.

Érzem, hogy mögöttem mind többen fészkelődnek, izegnek-mozognak a karzat székein. Huszonnyolc perce szöszölök a géppel – de pontban délben fel kell végre nyitnom Pandora dobozát.

A koporsó, mely igazából egy inkubátor, de alakja miatt mi csak így hívjuk, tökéletesen zárt, kivéve egy tenyérnyi elsötétített üveglapot a fejrésznél. Két perc múlva a füstüveg rész elcsúszik oldalt. Alatta csak egy sima, edzett üveg marad. Ez áttetsző lap, olyan, mint az ablak otthon, de ez egy olyan szemre nyílik, melyre példa nincs és nem is volt soha. Egy szem, mely most fog először látni, mióta a világra jött. A szülőszoba éjsötét csendjére gondolok, az éjjellátó szemüvegben dolgozó orvosokra. A béranyára, akit ki tudja, honnan hoztak ügynökeink, és ki tudja hova vittek dolga végeztével. Tizenkét éve történt, de minden pillanat eszemben van. A csecsemő egy zselétartályba csusszant, melyből én helyeztem át a vákuumtérbe, hosszú, fáradtságos, érintés nélküli munkával.

Az órámra pillantok. Egy percünk maradt. Megfordulok és széttárom két kezem, mint egy fáradt bűvész. A torkom az izgatottságtó kiszáradt, hangom remeg.

Hölgyeim és uraim, mondom, amire tizenkét éve vártunk, elérkezett. Kérem, figyeljék meg jól a valóság igazi arcát a képernyőn.

Tizenkét éves korban az agy már képes összetett, bonyolult feladatok elvégzésére. Az újszülöttek vagy a pár hónapos, éves gyermekek esetében csak zavaros töredékeket kaptunk, miután felmerültek a vákuumtérből. Tizenkét évesen legnemesebb szervünk már felnőttnek tekinthető a Rastmusen-teszt szerint. Agykutatóink úgy vélték, a valóság látványának pontos feldolgozásához legalább eddig kell várnunk. Voltak, akik biztonsági okokból harminc, mások ötven éves koráig akarták a koporsóban tartani Andreát. De többség nem kívánt addig találgatni.

Felvillan egy fény oldalt a falon. A világítás halványodik, egészen tompa, és ibolyafényű lesz. A vezető szemészünk szerint az erős fény látászavart, vagy azonnali vakságot okozna. Speciális beállításokkal azonban ez a veszély áthidalható. Felnézek a még mindig üres képernyőre és közben odalenn, előttem történik valami.

Ez tenyérnyi hely a koporsón kivilágosodik.

Akaratlanul is lepillantok, és halovány bőrt, csontsovány arcot, tágra nyílt, sötét szemeket látok. Letelt az idő – az automata felnyitotta a kukucskálónyílást.

Szia, Andrea – suttogom.

Mivel én voltam a program vezetője, megkaptam a tisztséget, hogy először önmagamat nézhessem meg Andrea tekintetének tükrében. Ez már az indulásnál eldőlt, de most, amikor megvalósult, akaratlanul is inkább hátraléptem, el a koporsótól. Röpke pillantást vetettem a képernyőre. A kamera működött odabent Andrea szemében: halovány, kékes kontúrokat láttunk – a terem sötétbe vesző, íves kupoláját.

Itt az idő – szóltam magamra, és erőt véve a rettegésen, visszaléptem a koporsóhoz. Mögöttem a tömeg halk hördüléssel kísérte tettemet.

Nézz rám, Andrea – nyögtem, miközben az üveglap fölé hajoltam.

Először jött a sikoltás. Földöntúli, őrjöngő női sikoly volt, talán az egyik japán tagból szakadt ki, mert volt valami egzotikus az ívében.

Aztán a képernyő, amire felnézve láttam magam alulról, hatvan fokos szögben. Előtte a többiek teljes egészében megszemlélhették az arcom, úgy, ahogy Andrea látta. És ezzel vége is lett, mert elugrottam az üveg elől, és ösztönös, dühödt és rettegő mozdulattal megnyomtam az elsötétítő panel gombját. A fekete lemez a helyére csúszott, eltakarva Andrea elől a világ képét.

Valaki azonban megelőzött. Mint később megtudtam, Schopenhauer egy távoli rokona volt, egy technikus, aki a vészhelyzeti kontrollszobában ült az orvosokkal, karbantartókkal és a biológusokkal együtt. Ő kezelte a világítást. És amint meglátta az arcom a képernyőn, ösztönös felhúzta a fényerőt, vakító, nappali fényességet keltve a teremben, elhomályosítva a plazma képét, és örökre megfosztva Andreát a látás képségétől. A szemészeink azt mondták, a látóidegek a hirtelen fényözönben oly mértékben károsodtak, hogy lehetetlen helyrehozni őket.

Egy kép maradt csak nekünk, egyetlen pillanat rémisztő, gyötrő képe. Az arcom Andrea tekintetében, ahogy a tartály fölé, az üveglap elé hajol.

Egy iszonyatos Medúza-fő.

 

vége

     

 

 

Szólj hozzá!
2011. április 16. 17:53 - Valmont

Ismét a világ vége után

Négy napja kínzó, tüdőromboló, agyzsibbasztó betegség. Rég voltam ennyire legyengülve, és még csak nem is sejtem hogy lesz ebből más állapot.

Így aztán a szépreményű novelláskötetből, a Járványügyi álmok című anyagból rakok fel ismét egy darabot. Azt hiszem, immár két éve, hogy elküldtem kábé tíz kiadónak, kettő ha reagált, de erről már szóltam, és unalmas is. (A 2010-es nyár elején komolyan foglalkoztatott, hogy megjelentetem magánkiadásban, de persze pénz, az soha nem jött össze rá.)

Az írás az idegen, az ismeretlen iránti vágyról szól. Meg egy járványról, meg a járvány haszonélvezőiről. Azt hiszem a járvány általi őrület a szerelem őrületének felel meg, a ketrec pedig egy kialakult kapcsolt allegóriája - de ne többet, mert tényleg képtelen vagyok koncentrálni, beszéljen inkább a szöveg: 

 

 

Ketrec

/Andrássy út/

 

Az első gyilkosságot akkor láttam, mikor szerelmet akartam vallani. Mindkettőben volt valami rítus, ám ezt csak később értettem meg. Amikor megölnek valakit, iszonyatos energia és érzelmi feszültség szabadul fel. Olyasféle, mint a szerelmi mámor. Azokban a napokban, mikor a Változás elterjedt, ez nagyon furcsa volt. Az utcán bármikor életre kelhetett az erőszak. Persze mind főképp attól rettegtünk, hogy mi leszünk a következő áldozata. Ám néha még jobban féltünk attól, hogy végig kell néznünk egy gyilkosságot.

Mindebből már csupán a szerelmemre vagyok hajlandó emlékezni. Minden mást kizártam. Ez az egy éhség maradt meg bennem, és a vágy. Fél éve, hogy nem láttam őt, azóta az utolsó tavaszi nap óta. Korábban hosszú hónapokig, minden reggel találkoztunk nagyjából hét negyvenötkor, az Andrássy út és a Csengery utca kereszteződésében. A Csengeryből jött, általában a sarkon futottunk össze. Eleinte mindig meglepődtünk a dolgon. Később, hetek múlván elmosolyodtunk e véletlen egybeesésen. Aztán, mikor eltelt pár hónap, már figyelni kezdtük a másikat.

Nagyon finoman, decensen öltözködött. Ahogy a húszas éveikben járó, irodában dolgozó nők szoktak. Nem volt sem kirívó, sem harsány a stílusa. Természetesen mozgott, látszott, jól érzi magát bőrében és ruhájában. Azt már nem tudom, milyen volt a szeme színe, de hajának lágy barnaságára emlékszem. Gyakran láttam, hogy frissen van mosva, ilyenkor érezni véltem a sampon szagát is. Parfümjének az illata pedig egészen az iskoláig elkísért. Néha már előre megéreztem, mielőtt egymásba futottunk. Olyan volt, akár egy hírnök. Hétvégenként, ha bevásárolni mentem, minduntalan betévedtem egy–egy parfümériába, ám sosem találtam meg ezt az illatot.

Nehéz megfogalmazni, miképp lesz egy utcai ismeretségből szerelem. Egyáltalán, miféle ismeretség ez? Minduntalan összeakadsz a munkanapok kezdetén ugyanazzal az emberrel, ugyanabban az órában és percben. Hol van itt a kapcsolat? A kutató, fürkésző nézésen, az előzékeny mosolyon és a későbbi, udvarias biccentésen kívül – nincs semmi. Korábban soha nem csináltam ilyet, több okból sem. Például, mert házas vagyok.

*** 

A nő már többször feltűnt a kapu előtt. A régi technikateremből pont odalátni. Az az első emeleti ablak nem rácsozott, de ide már nem is érnek fel. Órákig elnézem, ahogy ácsorog az utcán. Magányos, védtelen, még egy bot sincs nála. Néha leküldöm Öcsit, hogy mondja meg neki újra. Látom, figyelmesen hallgat, bólogat, de nem mozdul. Kezében ott a lap, a fénymásolat. Kíváncsi vagyok, melyik lehet rajta.

Így megy ez délelőtt tízig, akkor hátrasétálok a tornateremig. Útközben jöhet egy cigi és egy dobozos sör. Közben még mindig ezen a lányon tűnődöm, meg a többin, akik üres kézzel vissza–visszajöttek. Nem értik meg, hogy mindez színtiszta üzlet. Nekem aranyszívem van és nagy belem. Az éhség a mi urunk, nem az igazgató úr. Ő már odalenn van, a pincében.

A tornaterem galériáján öt padsor húzódik. Az első három méter magasságban kezdődik – odáig a csupasz fal. A padok mögött ablakok – hányszor lemostam ezeket! Most leülök a legfelső sor szélére, és bambulok a lenti dolgokon. Ahogy ide–oda császkálnak, a sarokban kuporognak, vagy összeverekednek. Egy részüket ismerem, itt tanítottak. Ott van Julika, a gazdaságis. Már hiányzik az egyik füle, de még jó erőben van. Vagy Karcsi bácsi, a technikatanár. Őneki az ősz üstökét tépte meg valaki. Az alsó tagozatos tanító néniket az első hetekben megölték. Talán túl jószívűek voltak a túléléséhez.

Öcsi később csatlakozik hozzám. Óránként bejárja az iskola lezárt részeit. Mondtam neki, hogy túlzásba viszi. Ide senki nem jut be, és innen senki nem megy ki a mi engedélyünk nélkül. Eleget dolgoztunk rajta. Mindegy, ő pincétől a padlásig ellenőriz mindent. Aztán megkeres engem. Nyolcéves kora óta keres engem, mióta anya meghalt, és apa lelépett. Öcsi nem nagy szám, de mégis a testvérem. Úgy értem, a fejében nincs minden rendben, de én mégis szeretem. És ő az egyetlen támaszom, mióta ez a járvány megbolondította a várost. Ha az ő száznyolcvan kilója nem lett volna, már én is odalent őrjöngenék a kosárlabdapalánk alatt. Vagy kint kutatnék az utcákon valami ehető után.

Még etetés előtt megbeszéljük a napi dolgokat. Hogy a vízpumpa megint eltömődött. Pedig takarítani kellene a slaggal, odalent egyre nagyobb a bűz. Aztán a készletekről is szót ejtünk. A lentiekről a pincében. A legutóbbi nagy viharról, ami miatt a biológiaterem ismét beázott. S persze szóba kerül lány is.

Én egyre másra azt mondom Öcsinek, hogy bolond. Láttunk már ilyet. Mikorra ideérnek, olyan dolgokat élnek át, amitől elmegy az eszük. Ebben az esetben nincs üzlet. Meg sem értik, mit akarunk tőlük. A legtöbb egy–két nap után elkotródik.

Öcsi a fejét rázza feltevésemre, csalfán mosolyog. Furcsa az arcán ez a vigyor. Talán akar valamit a lánytól. A lába közt ficánkol neki a kis rudacska. Huszonhat éves, de még nem volt nővel. A tornateremben őrjöngőket megkaphatná – de azok még ráragasztanák a Kórt, ezért eltiltottam tőlük. A pincelakók, a szelídebb fertőzöttek közt meg nincs nő.

Tudom, hogy Öcsi bízik a lányban. Reménykedik, hogy megszerzi azt nekünk, amit minden alkalommal a fülébe súg. Ha így lesz, beengedheti az iskolába, az erős tölgyfakapun belülre. A mi birodalmunkba. Ahol már azt csinál vele, amit akar. Ha hagyom. Ki tudja, talán hagyom.

*** 

A feleségem persze nagyszerű asszony. Minden hűtlen vagy hűtlenséget fontolgató férj ezt mondja. De ő valóban – kifogástalan. Szőke, alacsony, már a molettség határán, ám még az innenső oldalon. A hús még izgalmasan feszül rajta. Domború és homorú, arca gyakran piros, haját mindig másképp hordja.

A természetét tekintve sincs okom panaszra. Szelíd és nyugodt, nem házsártos vagy rosszkedélyű. Sokszor elmélyül gondolataiban, máskor egy–egy lényegtelen dologról képes percekig érdekfeszítően beszélni. Alapvetően vidám, de óvatos teremtés. Mintha látott volna olyan dolgokat, még a Változás előtt, amik figyelmeztették. Nagyon régóta ismerjük egymást, azt hiszem, nincs rejtett tulajdonsága előttem. Ritkán, két–három alkalommal vesztünk össze házasságunk alatt. A szokásos, apró szóváltásból kerekedő vihar. Díványon vagy barátoknál aludtam, de végül mindig átvészeltük. Mindig visszaengedett az ágyába.

Még a szex is megfelelő lehetne, mind minőségét, mind mennyiségét tekintve. Ez egy nagyon fontos kérdés a házasságban, a legtöbben elbagatellizálják. Én különösen ügyelek rá, noha egyébként nem vagyok figyelmes szerető. Ő jól ellensúlyozza kapkodó, gyors stílusomat. Ahogy oly sok dologban – ebben is kiegészítjük egymást.

Mindez rendben is volna, de még sincs úgy. Már jó ideje nincs úgy, és a lány a sarkon, hét negyvenötkor, csak a végére ért oda.

*** 

A hét vége felé Öcsi mondta, hogy fogyóban az étel. Én ellennék nyúlhúson, de ő borzad tőle. Nincs mit tenni, beszélni kell a lánnyal. Pár napja jött egy másik jelentkező is. Alacsony, szemüveges férfi, a feleségét kereste. Fénykép se volt nála, találomra verte a nagykaput, és kiabált mellé. Attól féltünk, idecsődíti őket. Végül Öcsi kergette el a bolondot, végigrugdosva az utcán.

Most, ezen az esős reggelen, nézem, ahogy lebontja a torlaszt, a hat bordásfalat, amit a tornateremből hozott ide. Aztán kilakatolja a láncokat, és óvatosan kikémlel a kukucskálón. Majd kinyitja a kaput.

A nő ott áll az esőben, már csurom víz. Egy pillanatra még meg is sajnálom. Intek neki, jöjjön beljebb. Nem mozdul, percekig bámul ránk. Gondolom, elszokott már az emberi társaságtól. Aztán, amikor belép az iskola boltíves aulájába, csak még nyugtalanabb lesz. Látszik rajta, a szabad terekben érzi csak biztonságban magát. Nyurga, inas alkat, sovány, de még izmos – ezt azonnal felmérjük Öcsivel. Ahogy így jobban megnézem, már tudom, hogy korábban tévedtem, nem bolond. A kezem ügyében üveg pálinka, megkínálom, lassan kóstol bele, összegörnyed. Köhögni kezd, én egy padhoz támogatom, és gyengéden elveszem tőle a megázott fénymásolatot.

Ezt a sorozatot jó pár hete raktuk ki Öcsivel. Az Andrássy úton, az Oktogonon és a pályaudvar környékén. Rajta az arc, alatta kézzel írva a hirdetés. A fertőzött személy átvehető a Bajza Utcai Általános Iskolában. És a cím.

Mutatom neki a képet, kérdem, hogy ő kell, biztosan ők kell. A lány ajkait nyalogatja, és fél szemmel Öcsit lesi, aki a kapu előtt szuszog. Biztosan a menekülési lehetőségeken jár az esze, de azért bólint. Erre én elmondom neki lassan, nyugodtan, hogy milyen nagy költséggel jár a fertőzöttek tartása és megóvása. A nyulak, amiket nekik adunk, szénát zabálnak. A vizet fel kell szivattyúzni a régi ciszternából. A szemetet, mocskot el kell takarítani. Aztán ott van a védelem. Hiába olyan ez az épület, mint egy vár, mégis be tudnak jutni a kintiek, ha nagyon akarnak.

A lány sóhajt, most már nyugodtabb. Megérti, mi nem akarunk rosszat. Pontosabban én nem, Öcsiről nehéz nyilatkozni. Sokszor jómagam sem tudom, mit tervez a bolond kis fejében. Folytatom, úgy magyarázok az idegennek, mint anyám annak idején a piacon. Csak valamennyi élelmet kérünk, és már viheti is. Főképp konzerveket, de bármi mást, mindegy mit, csak ne nyúlhúst. Annyit kérünk, amennyit a súlya nyom. Ismét megrázom a képet az orra előtt. Az ő súlya. Előveszem a jegyzetfüzetemet. Ebben vannak a telefonszámok is, amelyek már nem jók semmire. Az iskola tanárainak a számai. Fellapozom a megfelelő névnél, és mondom is, hetvennyolc kilogramm. A lány reménytelenül néz fel rám.

*** 

A lány a sarkon akkor jelent meg, mikor már tudtam, nem bírom sokáig a házasságomban. Az a fajta rosszkedv volt ez, melynek okát szinte lehetetlen megtalálni. Benne van a reggeli ébredésben. A hideg padlóban és a keserű kávéban. A másik testének motozásában körötted. Ahogy álmosan és nyűgösen tesz–vesz, zuhanyzik, öltözik, elindul. Nem marad utána semmi jó érzés vagy kellemes illat. Csak a csípős parfüm.

Erre emlékszem, de ez nem igaz. Mert a feleségem voltaképp olyan ébredéskor, mint egy nagy cica. Kéjesen nyújtózik, finoman lépeget apró lábain, a forró vízsugártól nyögdécsel, a kávét apró, figyelmes kortyokban issza. Eleven, telve élettel már ebben a korai órában is. Ám én mégse így érzékelem őt. Olyan, mintha tudathasadásom lenne. Lényem egyik része tudja, hogy nagyszerű teremtés, és minden együtt töltött percünk áldás. Másik felem azonban már csak azt várja, hogy csukódjon az ajtó. Hogy egyedül lehessek, és leüljek egy székre. Ilyenkor mélyet sóhajtok, és arcomat kezeimbe temetem. Aztán eszembe jut a lány a sarkon. Nem akarok neki csalódást okozni, ezért pár perc múlva elindulok én is. Kiszabadulok a közös börtönünkből, alvásszagú, elátkozott, szomorú lakásunkból.

Az utolsó hetekben már egész nap csak ezeket a reggeli találkákat vártam. Úgy siettem feléjük, mint a megszállott, nem figyelve arra, mi történik köröttünk. Tőlem az egész világ összeomolhatott – ahogy azt meg is történt – már csak az a nő érdekelt.

Persze, sejtettem, minden hiába. Ha el is tudok menekülni a lakásból a másikhoz, akkor sem változik semmi. Addig a másodpercig, míg el nem kezdünk beszélgetni, csodálatos lehetőségek állnak előttem. Ám amint megismerkedünk majd egymással – ismét bezárul a ketrecem. Mind eljátsszuk ezt életünkben. Ki egyszer, ki százszor. Vágyakozunk egy idegenre, és képzeletben felruházzuk mindazzal, amit elvárunk az élettől. Jósággal, rejtelmességgel, izgalommal, feszültséggel, békével és sok szeretettel. Mindezt belesűrítjük ebbe a szerencsétlen formába, majd csalódunk, amikor kiderül tévedésünk. Az első pár találkozás után lemondhatunk egy fél tucat vágyunkról. Pár hét elteltével újabb szeretett vonások tűnnek a semmibe. Évek múlnak el, és még mindig hiszünk és várjuk a cáfolatot – jobbára hiába. Vannak, aki így élik le az életüket. Ostoba téveszméik rabjaként. Én is közéjük tartozom, bár most már igazi rab is vagyok.

*** 

Miután a lány elmegy, és Öcsi ismét felépíti a torlaszt, elkezdjük a napi munkát. Csak reménykedhetünk, hogy odakinn ő is teszi a dolgát.

A tornaterem szellőztetése az első. Anélkül nem nagyon lehet sokáig megmaradni odabenn. Aztán fentről, a karzatról lemossuk őket slaggal. Ez nagyon nehézkes, mivel elszaladnak a víz elől. Már aki még tud szaladni. A mocsok elfolyik a radiátorok alá tört résen át. Fogalmunk sincs, odalenn hol köt ki. Ha végeztünk, lemegyünk a pincébe. Itt tartjuk a nyugodtabbakat. Idelenn és az elsőn valamiért még van áram, bár odakinn az utcai lámpák már nem kapcsolnak fel éjszakára. Gyertyafényben nem szívesen téblábolnék itt.

Most csak három ketrecnek van lakója, köztük ott a lány embere. Annak idején ezek tárolók voltak, vasrácsos kis fülkék. Most ők csücsülnek odabenn, a magyartanár, a szemközti ház gondnoka és az igazgató úr. Míg én vizet adok nekik, Öcsi hátramegy a nyúlketrecekhez. A gyerekeknek volt itt valamiféle biológiai szakkör. Már akkoriban se szerettem, mert nekem kellett összetakarítani a sok szemetet utánuk. Aztán a gyerekek nem jöttek többet, de a nyulak maradtak. Hagytuk szaporodni őket. Az udvari garázsban nagy bálákban áll a széna, azzal kihúzzuk még jó ideig, csak meg ne rohadjon a télen. Öcsi kétnaponta vág le belőlük. Szaporák, azt hiszem, harminc volt eleinte, most már száz felett tartunk. Alig férnek a ketrecekbe.

 ***

Amikor a Változás lassan elterjedt, az egész dolog, a Kór hatalma apró utalások formájában lopódzott be a tudatomba. Azért nem figyeltem rá, mert a nagy pillanatot terveztem, és csak erre tudtam koncentrálni. Elhatároztam ugyanis, hogy végre megszólítom őt. Többször elpróbáltam, mit fogok neki mondani, sőt, egy ízben az iskolában még le is írtam egy tanuló füzetébe. Elfeledkeztem róla, és csak jóval később jutott eszembe, így majdnem kiosztottam a kettes fogalmazással együtt.

Nem maradt sok vesztenivalóm. A mosolyokból és összevillanó tekintetekből persze tudtam, hogy reménykedhetek. Emiatt egyszerre édes és szomorú hangulatban tengettem napjaim, várva a megfelelő alkalomra. Az, hogy egyre több erőszakos cselekedet, gyilkosság, rablás, értelmetlen leszámolás, ámokfutó vérengzés történt a városban – hidegen hagyott. A híradót nézve aggódtam egy kicsit, hogy mi lesz ebből, és hogy valóban járványról van–e szó, de ez volt minden. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy másra figyeljek. Sajnos, emiatt vesztettem el őt.

 ***

Már senki nem mondja, hogy mit kell csinálnunk. Most Öcsivel találjuk ki a dolgokat. A nyulakat, a fényképezést és a fénymásolást. Azt, hogy üzleteljünk a kintiekkel. Amíg vannak kintiek.

Elnézem az igazgató urat a ketrecében, és elégedett vagyok. Mindenki a helyére került. Hányszor rám szólt, hogy piszok van a lépcsőn, hogy Öcsi ijesztgeti a gyerekeket, vagy hogy nem takarítom rendesen az ablakokat. Hát, most ő néz ki úgy, mint aki sárban hempergett. Az öltönye szakadtan lóg rajta, a haja, mint a szénakazal. Néha hergelem őt egy bottal, etetés vagy mosdatás alatt, de semmi. Olyan, mint akiből kiveszett a lélek. Így persze nincs sok értelme, hamar meg is unom a dolgot.

Amikor érintkezem velük, például beadom nekik a friss vizet vagy az ételt, tudom, hogy nem kell félni – ez a három idelenn egyáltalán nem veszélyes. Mégis, mindig rossz érzésem van, mert nem tudunk semmit a Változásról. Résnyire nyitom az ajtót, úgy csúsztatom be a tálkáikat. Soha nem próbálkoznak. Biztosan tudják, ők járnának rosszul. Fél füllel hallom, hogy Öcsi hátul már nyúz, de nem megyek oda. Felfordulna a gyomrom, pedig még nem is ettem szinte. Jöhet egy cigaretta, ez legalább elűzi a vérszagot. A nyulak idegesen motoznak ketreceikben.  Ha majd kész a hús, mehetünk fel, bedobálni a tornateremben lévő tucatnyi bolondnak. Öröm lesz nézni, ahogy egymást tépik érte. Ilyenkor érzem igazán, mégis csak valami jót teszünk.

Addig is a füstön át a férfit bámulom, aki már teljesen más, mint a lány fénymásolatán. A ketrec végébe húzódik, sérült lábát maga alá vonva. Úgy tűnik, mint aki valamin töpreng, de már nem hiszek nekik. Nincs belül semmi. Ahogy kint is mind jobban eltűnik a húsa. Amikor azt mondtam, hetvennyolc kiló, hazudtam a lánynak. Jó, ha hatvanat nyom. Hiába, nincs sok élelmünk. Ma is, legföljebb egy combot kap, nyersen. Délután talán zabkását, de egyáltalán nem biztos, hogy lesz kedvem főzni. Ez az egész, hogy előre kell terveznem napokat, igen nagy teher. Néha visszasírom, hogy nincs, aki parancsoljon.

A férfi felsóhajt, ki tudja, mi jut eszébe.

*** 

Pénteki nap történt. Úgy véltem, a hétvége időt ad majd, hogy átgondoljam az eseményeket, és hogy mindent elmondjak a feleségemnek. Tudtam, bármilyen választ kapok, a sorsunk már eldőlt. Aznap hajnalban ébredtem, kicsoszogtam a hűvös erkélyre, és elnéztem a panelházak szürke tömbjeit. Szívem kávé nélkül is hevesebben vert. Alig bírtam kivárni, hogy a felségem összeszedje magát, és felkapva a kocsikulcsot, elinduljon. Én teljesen más irányba mentem, busszal, majd földalattival. Soha nem utaztunk együtt reggelente.

Az, hogy akkor láttam őt utoljára, ma is nyomaszt. Izgatott várakozásomban nem figyeltem rá, nem emlékszem, mondott–e valamit, megcsókolt–e, avagy csak kisétált a lakásból. Talán hallottam, ahogy odalenn a parkolóban beindítja az autót. És a kávéscsészéjét biztos, hogy én raktam be a mosogatóba. Emlékszem, apró rúzsfolt maradt rajta.

Mindez távoli, töredékes képekben maradt meg bennem – másra kellett akkor figyelnem. A tévében a rendőrfőkapitány nyilatkozott, mikor lekapcsoltam. Az arckifejezése aggódónak és tanácstalannak tűnt.

És aztán jött a hosszú, idegtépő dülöngélés az iskolatáskák közt a buszon, le a hegyről, egészen a folyóig, át a hídon, majd le a föld alá. Számoltam a perceket. Soha nem néztem még meg ennyiszer órámat ezen az úton. Másodpercre pontosan zajlott minden. Az időzítés tökéletes volt, szokás szerint, negyvenötre értem a Csengery utcához. A sarok túloldaláról már hallottam kopogó lépteit. Ismét a fekete magassarkú volt rajta. Kifújtam a levegőt, megdörzsöltem a szemem – és megálltam. Belém fog ütközni. Ha nem, akkor meg fog torpanni, mikor kibukkan a sarok mögül. Csak ilyenekre tudtam gondolni.

Amikor már egész közel ért, éreztem, hogy mindenem lüktet és bizsereg. A levegő elektromosságtól és feszültségtől volt sűrű – ám mindez nem belőlem áradt. Volt ott egy ember, aki gyilkolni készült.

 ***

Másnap visszajön a lány. Mögötte egy nagy szövetzsák, van vagy hetvennyolc kiló.

Öcsi izgatottan nyitja a kaput, de mielőtt kitárná, megfordul, rám néz. Látom rajta, nem az étel miatt nyugtalan. Ő soha nem éhes, napokig elvan egy falat kenyérrel, mégis ilyen kövér. Megvonom a vállam, mert nem érdekel.

Vigyorog, ahogy a nyíló résen át kidugja fejét, néz jobbra, néz balra – óvatosnak kell lenni.

A zsákot Öcsi hozza be, a lányt én. Bab, száraztészta, penészes krumpli érkezett. Van egy mérleg a tanáriban, ahol alszunk, oda kísérjük a vendéget. Sokáig vacakolok a súlyokkal, a másik kettő nyugodtan várakozik, a lány később elsétál. Hetven kilót hozott, fogalmam sincs, hogy miképp tudta összegyűjteni, és elvonszolni idáig. A zsák alja szétfeslett a betonon.

Körbenézek, látom, már ott ül az ő asztalánál. A férfi dolgait nézegeti, a fényképtartóban lévő képet. Könnyes az arca. Én Öcsit figyelem, amikor felém fordul, intek neki. Dagad a nadrágja elöl, ahogy megindul felé.

Néha nem értem Öcsit. Sok dolog van benne, ami zavaró, de ennek ellenére lehet szeretni. Annak ellenére is, hogy tudom, miket művelt, mikor a kórházban dolgoztam. Én is hibáztam, de mit tehettem volna – mivel senkire nem tudtam hagyni, esténként bevittem magammal. Aztán persze, amíg az alagsori folyosót nyaltam, néha betévedt olyan helyekre, ahova nem kellett volna. Szerintem akkor tört meg benne valami. Korábban sem volt teljesen rendben, de a halottak óta már nem törődik semmivel.

Én pedig mit tehetnék az ő akarat ellen?

 ***

Osztályfőnöki óráimon mindig azt hangsúlyoztam, hogy az erőszak sehova nem vezet. A gyerekek talán elhitték ezt. Ahogy mi, többiek, felnőttek is. Ám köröttünk lassan megváltozott minden. A takarítónő esténként behordta húszéves, elmeháborodott testvérét az iskolába. Azt hallottam, a gyerek holtak húsából evett. Az utolsó napokban ugyanilyen őrültek jelentek meg minden sarkon. A külső kerületekben éjjelente fellángolt egy–egy panelház. A lakók nem tudtak lefelé menekülni, a füsttel együtt felkúsztak a tizedikig, és az égő fáklya végén várták be a véget, pizsamában üvöltözve. Nagyon valószínűtlenné váltak a dolgok. A levegő, a fények, a színek. És a félelem, mely e bizonytalanságból fakadt, behálózott minket. Én leginkább a testemet féltettem. Jól megalapozott szorongás kerülgetett, hogy valami szörnyű történik majd velem. Védtelennek és törékenynek éreztem magam. Folyton az járt a fejemben, hogy végzetes sebet szerzek egy hirtelen támadásban. Esténként, dolgozatjavítás után az épület sötét sarkait fürkészve lopóztam haza. Az őrült fiútól rettegtem, aki majd beleharap a húsomba, és fogaival valami végérvényeset művel. Mindez ott volt a levegőben. Mindenki így érzett akkoriban a városban, nemcsak én. A félelem és a pánik napról napra erősödött, és senki nem tudta, hogyan ér véget e különös időszak.

*** 

Azért csak követem őket.

Öcsi megy elöl, a lány utána, mint akit megbűvöltek. Kezében szorongatja a fényképet. Átvágnak az elsősök termei előtt, oldalt kanyarodnak, az ebédlő irányába, majd lefelé indulnak a pincébe. Olyan szépen, csendben lépdelnek, mint két régi jóbarát. Megállok hát a lépcső tetején. A lány észreveszi, a fordulóban ő is megtorpan, és felnéz rám.

Azt gondolom, most látom utoljára szabadnak. Meg vagyok róla győződve, hogy Öcsi ketrecbe rakja. Így vagy úgy, de gondja lesz rá. Figyeltem őt, hogy les rá. Még soha nem láttam ilyennek a tekintetét. Nem kellett volna a lánynak idejönnie. Nincs senki ezen a világon, aki ennyit ér. Nincs olyan dolog, amiért érdemes ennyi kockázatot vállalni. A Változás, a kinti fertőzöttek és mi. Mind rossz, de a legrosszabb majd odalenn várja, a ketrecben.

Aztán minden olyan gyorsan történik.

*** 

Mielőtt megpillantottam volna őt, felharsant a sikoly az Andrássy út túloldalán. Először megdermedtem, aztán tovább akartam menni, túl a sarkon. Csak a begyakorolt mondatokkal kívántam foglalkozni, az utolsó normális reggelek egyikén. Ám valami érthetetlen részvét még ezt is elvette tőlem. Vagy talán az örök kíváncsiság hajtott, mikor megálltam, és a hang irányába fordultam?

Egy autó állt a zebrán. Vastag, szoknyás lábak nyúltak ki kerekei alól. A sofőr, egy fiatal, kövér férfi ott guggolt felettük. A zebra elején egy nő állt, elfúló hangon sírt, majd a hájas mozdulatára ismét sikoltott. A térdelő ugyanis babrált valamit a fekvő testen, de hogy mit, azt én nem láthattam. Megindultam feléjük. Mögöttem megérkeztek, majd megtorpantak a kopogó léptek, az ismerős illat lassan beérte orrom.

Nem fordultam meg. A sofőr cipőjét körbefolyó vértócsát bámultam, lassan, de céltudatosan mozgó kezét. Aztán kiléptem a széles útra, és oldalt tértem. Balra néztem, nem jött semmi. Előttem a baleset perspektívája lassan gyilkolássá tágult. A férfi ütemesen verte a fekvő koponyáját a betonba. Hol megemelte a csatakos, ősz hajtincseket markolva, hol lecsapta a fejet. A sikoltozó addigra elhátrált, de már nem is tudtam rá figyelni. Elbűvölve figyeltem a sofőr energikus mozdulatait, és hirtelen megértettem – tetszik a dolog.

Ekkor fordultam vissza a lány felé. Ott állt a sarkon, engem nézett. Nagyon távolinak tűnt, főképp arckifejezése miatt. Én pedig nem tettem semmit, csak lassan elvettem róla tekintetem. Amikor ismét a párosra pillantottam, már tudtam, hogy számomra minden megváltozott. Ez volt a legfájóbb. Nem pedig az, mikor átléptem az úttest záróvonalán, és egy jobbról érkező autó elsodort.

 ***

Öcsi kinyúl, és megragadja a lány haját, eltüntetve a szemem elől. Hallom, hogy vendégünk felsikolt, és hogy legurul a lépcsőkön. Aztán Öcsi teste puffan, talán ráugrott. Nem akarok többet hallani. Egy fej csapódik a nagy pinceajtónak, amit mindig zárva tartunk. Biztos vagyok benne, hogy a lányé.

Elhatározom, hogy inkább megyek, megfőzöm a kását. Legalább azzal előrébb leszünk. Már épp fordulnék, de a hirtelen beálló, gyanús csend megállít. Semmi nem moccan odalenn. Tudom, hogy a lánynak sikoltoznia, Öcsinek hörögnie kellene. A tagok, az ujjak, a lábak a betonon csapkodnának, dobolnának. Semmi nincs mindebből. Pár perc tétovázás után nyugtalanul megindulok lefelé. Mindenfélére gondolok közben, de amit a forduló után látok, az megdöbbent.

A lány valóban a pinceajtó előtt hever. Öcsi rajta, a lábai közt. Nagy, busa fejét a lány melleire hajtva figyel a másikra. Az pedig a képet Öcsi hátára szorítva könnyezik, és motyog maga elé. Csak annyit mond, hogy szeretem, szeretem. Ez a nagy mamlasz pedig biztos magára érti. Vagy egyszerűen csak ellágyult. Szentimentálisak lettünk összezárva idebenn. Nagy szívem van, de Öcsinek néha még nagyobb. Elnézném még őket sokáig, ám vár a munka. Csettintek, mire a testvérem magához tér, felnyúl, és befogja a lány száját. Aztán lerángatja a nadrágját, és teszi a dolgát.

 ***

Már a ketrecben ébredtem. Amitől tartottam, bekövetkezett. A bordáim és a jobb térdem sajogtak, a bőr több helyen szétnyílt rajtam, testem vérzett. Nagyon lassan tudtam mozogni, felállni, rázni a rácsot, inni a poshadt vízből. Később, mikor elájultam, valaki kicserélte a kötéseimet. Éles fény villant, rájöttem, fényképezőgépből, régi, polaroidos surrogás követte.

Hetek teltek el az ócska rongyokra szögező bénaságban. Hamar megértettem, hogy az iskola pincéjében vagyok. Hátul, a folyosó végén nyulak motoztak. Elöl, az első két ketrec felől néha morgás, ebédidőben elégedett csámcsogás szűrődött felém. Sorstársak éltek ott. Soha nem próbáltunk meg kapcsolatba lépni egymással. A két gondozóval sem, akik hamarosan nélkülözhetetlen, figyelmes tartóimmá váltak.

Az első időkben megfordult a fejemben, hogy beszélek velük. Később rájöttem, hogy csak a takarítónőnél lenne érdemes próbálkozni. Fia, az egykori halottevő úgy ment és szuszogott, mint egy vadkan. Hallottam, ahogy puszta kézzel eltöri a nyulak nyakát. Tűrtem, hogy durva lapátkezeivel lefogjon, míg anyja a hideg vízzel lecsutakol. Biccentettem, ha a napi adagomat belökte az ajtó résén.

Tíz napja lehettem idelenn, mikor már elég erőt éreztem ahhoz, hogy beszéljek. Az asszony épp vödörbe gyűjtötte mocskunkat. A szomszédos ketrec lakója halkan vinnyogott. Talán fájt valamije. Mikor a takarítónő odaért hozzám, nyitottam a szám, és kiejtettem egy hangot, egy m hangot. Kérdezni akartam, egy kérdő névmással. Aztán nem mondtam semmit. Megértettem, ahogy rám nézett, hogy nincs mit kérdezni. Nem akartam tudni – avagy nem is érdekelt – hogy mi van odakinn. A nő tekintetében benne volt a válasz mindenre.

Azóta már ki tudja, mennyi idő telt el. Semmi nem változik, csak a testem lesz mind kevesebb. Biztos vagyok benne, hogy nem kaptam el a Kórt. Ember maradtam, majdnem teljesen. A hely, a pince megnyugtatóan körbeveszi ezt a maradékot. Karcsi bácsi, a technikatanár saját tervezésű zselégenerátorai még mindig egyenletesen szolgáltatják a sárga fényt. A takarítónő néha furán néz rám. A nyulak mind hangosabbak, talán megnőtt a populáció. A falak nedvesednek, néha víz csöpög a fejemre. És ma reggel új, ismeretlen lakó érkezett a mellettem lévő ketrecbe.

 

Vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
horror