Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. október 16. 21:04 - Valmont

Fertőzés északon

rom.jpg

A "szellem" címkéjű sorozat novelláiban nem kísértetekről írnék, hanem a teremtő értelemről, melynek léte vagy hiánya néha sokkal rémisztőbb a túlvilági teremtényeknél. Észak és ez a fajta értelem együtt monomániás témáim, és a Várostól elrugaszkodva ez most akár egy újabb ciklust eredményezhet. 

 

Az ősz utolsó napja

 

 

Míg fölfelé autóztak a hegyek közt a vendégházhoz, a nő megkérdezte a férfit, hogy szerinte hány darab almamagot kell megenni ahhoz, hogy a bennük lévő cián halált okozzon, mire a férfi csak a vállát vonogatta, közben a rádiót babrálta. Itt, a határ mentén már sok szlovák nyelvű adó is bejött, érzelmes, a kései kilencvenes éveket idéző popszámokat harsogtak, és erről a férfiban felötlött egy gondolat, hogy a házasságuk olyan, mint a válogatáskazetták, melyeket annak idején a nőnek készített, kamaszkorukban, amikor még igazán szerelmes volt. Időről időre a padláson vagy a garázsban a kezébe akadt egy ilyen kazetta, és ilyenkor izgatottan keresett egy olyan készüléket a lomok közt, melyeken le lehetett játszani a szalagot. Amikor elindult a zene, az első pár szám még megdobogtatta a szívét, és torkában gombóccal érezte, előjön naiv és meghatóan őszinte fiatalságának minden szépsége a hangok mögül, de aztán hirtelen unalmas lett a dal, beletekert a számba, ugyanígy tett a következővel, az ötödik darabnál pedig már a kezdő taktusoknál elege lett a dallamból, hogy aztán végül egy határozott mozdulattal kapcsolja ki a magnót, és üljön percekig értetlenül a készülék mellett.

A svéd tájakat időző rönkház, melyet hétvégére lefoglaltak, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak, egy falu feletti meredek hegyoldal tetején volt, gyönyörű kilátással a környékre, a távolban, két hegy karéja mögött még a Tátra lomha, sötét foltja is látszott. Szűk földút vezetett fel a faluból a házig, a vadászruhás tulaj az ajtóban várta őket, a kéményből gomolygott a füst. A férfi megborzongott, ahogy kiszállt az autóból. Deres volt a gyep, pedig tizenegy is elmúlt már, benne jártak az októberben, csontjaiban érezte, hogy hideg és kegyetlen lesz hamarosan az időjárás.

A barátságos és komótos tulaj körbevezette őket: nappali, oda nem illő ikeás bútorokkal, konyhasarok, étkező, fürdő, vécé, az emelten pedig a hálószobák. Az erdő ilyenkor gyönyörű, mondta az idős férfi szélesen mosolyogva vastag bajsza alatt. Kutyája, egy öreg, kopott szőrű vizsla az ajtóból figyelte őket, vizes, szomorú és mindent megértő tekintettel. A csipke a hét elején fagyott, lehet szedni teának, a kökény is elég jó, gomba már nem igen akad, de ha gyűjtenek is, inkább hozzák be a faluba, mutassák meg neki, és itt mondta a házszámot. A férfi bólogatott, noha nem nagyon figyelt rá. A másik még elmagyarázta, hogy a három, a háztól induló ösvény merre vezet, mélyen belevésődve a környező erdőkbe. Aztán lefelé mutatott, hogy ott, lejjebb a völgyben van egy romos épület, néha falusi gyerek szoktak rajcsúrozni, ha gond van velük, hangosak, csak szóljanak neki, és egy cetlin átadta a nőnek a mobilszámát. A nő megköszönte, majd bezárta mögötte az ajtót, aztán beledőlt az egyik nyikorgó fotelbe, és csak nézett maga elé.

A férfi behordta a cuccokat a csomagtartóból, felvitte az emeltre, a nagyobb hálószobába, majd kipróbálta a két, összetolt ágy közül a bal szélsőt. Nem nyikorgott. Harminc centire eltolta a másiktól. Odalent a nő a konyhában csörömpölt, teát főzött, amikor a férfi megállt mögötte, mutatta, hogy van szárított bodzavirág, abból csinált teát. Nagyon jól felszerelt konyha volt, egy komplett ebédet össze lehetett volna benne rakni, de a férfinak eszébe jutott, hogy igazából alig hoztak valami élelmiszert. Begyújtott a nappaliban lévő kandallóban, majd a lángok előtt, a vaddisznóbőrön térdelve, kezében egy darab fával megbabonázva bámult a lobogásba. Lassan átmelegedett, akár egy küszöb előtt szorult bogár, ami végre bejut a biztonságot jelentő épületbe, és ettől visszatért belé az élet, úgy érezte, cselekednie kell, ki kell szakadnia ebből a mélabúból, mely napok, hetek, hónapok sőt, talán évek óta uralkodik már rajta. Amikor a nő hozta a teáját, felállt, és megkérdezte tőle, nincs-e kedve járni egyet a három ösvény egyikén. A nő hosszan nézett a szemébe, közben kortyolgatva a teát, kis, elégedett sóhajtásokkal, melyeket régebben a férfi imádott, most inkább már idegesítette. Aztán a nő azt mondta, menjen csak egyedül, majd délután elmennek ketten, most még befejezné a regényt, melyet olvas, már csak száz oldal van hátra, és egyszerűen képtelen várni vele. A férfi bólintott, felhörpintette a teát, majd felvette vastag, drága dzsekijét, és kilépett az ajtón.

Találomra indult el, a legszélső ösvényen, befelé és mind mélyebben a rengetegbe, aztán dacosan letért a csapásról, egy szűkebb, vadak által vájt nyomon haladt lefelé, míg el nem ért egy széles földúthoz, mely sziklás hegyaljba vezette őt, ahol egy rom állt a fák közt. Az épületcsonkot benőtte a gaz, és mielőtt közelebb mehetett volna hozzá, gyerekhangok ütötték meg fülét a közeli patakmederből.

Három fiú volt, köveket, nagy, súlyos, lapos köveket gyűjtöttek egy halomba a kiszáradt patak partján.  Mit csináltok ti itt, kérdezte tőlük élesen a férfi. Tíz év körüli srácok voltak, az egyik roma, mind a hárman koszlott, rongyos ruhát viseltek, arcuk beteges, sovány és riadt volt. Pár másodpercig szótlanul bámultak a férfira, majd egymásra néztek, végül az egyik kinyögte, hogy a lány ellen gyűjtik. A lányt akarják megdobálni vele. Milyen lányt, kérdezte a férfi, mire egymás szavába vágva kezdtek hadarni, hogy az épületben van, kikötözték a radiátorhoz, megharapta valami, és megváltozott, ők találtak rá az erdőben, már napok óta keresik a szülei, de jobb, ha nem találják meg, ha megharap valakit, akkor átadja a betegséget, és akkor az elterjed mindenhol, és ők ezt nem engedhetik, mert a lány nagyon beteg, valami kórt hordoz, nem normális, egyszerűen nincs ilyen ember. A férfi megfordult, és a romos épülete mutatott, ott van, kérdezte, mire az egyik fiú bólintott, mire a férfi azt mondta nekik fenyegető, felnőtt hangon, hogy maradjanak itt, ne menjenek sehova, majd elindult az épület felé.

Bányaüzem kiszolgáló helyisége lehetett, a mellette lévő sziklás emelkedő oldalát gépkarmok marták fel, és elszórva, halmokban kődarabok fehérlettek az erdőben. A férfi megállt az épület egykori ajtajának keretében, és hallgatódzott. Nyugtalanság szállta meg, érezte, hogy az adrenalin lábaiba áramlik, hogy tudjon szaladni, futni, ha kell, és a fülébe dobolni kezdett a vére. Aztán belépett a hűvös és félhomályos térbe, és elkurjantott magát, hahó, vagy valami ilyesmi, mert a vége szégyenlős torokköszörülés lett. Nem jött válasz, mire megindult előre, és csak kétszer kellett ki és belépnie helyiségekbe, hogy rátaláljon a lányra.

Valóban a radiátorhoz kötözték hátrafeszített karjait, egy nem túl vastag zsineggel. A padlón ült, a mögötte lévő üres ablakkeretből szórt, sárgás fény öntötte le vézna alakját. Farmer, félcipő és egy túl nagy póló volt rajta, a póló válla barnállott a vértől, a harapás körvonala átderengett húsán és a szöveten. A lány mozdulatlanul nézte, ahogy a férfi megáll vele szemben, borzas haja szemébe, ezekbe a hatalmas, barna nyílásokba hullt, de nem tudta kisimítani hátrakötött kezeivel, igaz, úgy tűnt, nem is zavarja a dolog, nyugodtan ült a sarkain, kicsit előredöntve felsőtestét. Tizenkét éves lehetett, túl higgadt és túl komoly ahhoz képest, ami vele történt. A férfi megállt előtte, majd leguggolt, hogy szemük egy magasságba kerüljön. A lány feljebb emelte a fejét, így ez már megvalósult, majd olyan hangon szólalt meg, amitől a férfi hátratántorodott, meg kellett támaszkodnia a poros padlón.

– Üdvözöllek.

Mély, bársonyos, rezgő hangja volt, nem jöhetett ebből a csenevész testből, olyan hang, amit varázslók, démonok vagy nagyon sokat látott katonák adnak csak ki magukból. A férfi akaratlanul is kinyögte az első kérdést, amit ez a hang előcsalt belőle, ki az úristen vagy te, suttogta maga elé.

– Csak egy lány vagyok, idegen, nem látod? – jött a válasz, és a lány halványan el is mosolyodott, tekintetét végigfutatta a másikon. Miért kötöztek le, kérdezte most a férfi.

– Mert félnek tőlem – intett a lány az állával a patakpart felé. – Mert mindig félnek attól, ami nagyobb, erősebb náluk, amit nem érthetnek, amire még nem készültek fel. Az ilyesmi riadalmat kelt bennük.

Mi történt veled, mutatott a férfi a lány vállára. Ő oldalt nézett, le a sebre, majd bólintott: – Igen, itt kezdődik minden, idegen. Emlékszem, az erdőben voltam. Apám küldött, szedjek csipkét, most azt gyűjtünk. Az apám ebből él. Sokáig kint maradtam, az alkony elmosta a különbségeket, és eltévedtem. És akkor valami megharapott. Gyors volt, alig láttam, egy villanás, ott állt mögöttem, aztán a fájdalom, majd elfutott. Nem tudom, honnan jött, de már nem is fontos. Lehet, nem a mi világunkból. Talán egy démon volt, talán egy isten vagy egy idegen lény. A lényeg, hogy mi vagyok én most.

Mi vagy te, kérdezte a férfi elbűvölve.

– Minden – biccentett a lány, és most olyan volt, mintha befelé figyelne. – Én vagyok a legtöbb. A teljesség. A vég.

Nem értem, vallotta be a férfi izgatottan fészkelődve, mit jelent ez.

– Gondold el idegen, hogy minden, amit valaha láttál, hallottál, olvastál, minden rendelkezésedre áll minden egyes pillanatodban. A legutolsó, tévéműsorban elhangzott információ is, amit reggelizés közben fél füllel hallottál, ott van fejedben teljes terjedelmében, és tudod használni, mindebből le tudsz vonni következtetéseket. Emlékszel, hogy háromévesen az apád és az anyád egy őszi este arról beszélgettek, hogy idén milyen agresszívek a darazsak, persze nem ezekkel a szavakkal, mert ők nem így beszélnek, de arra is emlékszel,  hogy azon az őszön az anyád egy áruház szórólapjával gyújtott be, láttad egy pillanatra benne az őszi műtrágya leárazását, később a szomszéd kerítés mellett ugyancsak láttad  a műtrágyás dobozt, és aztán két évvel később, egy szombati nap, míg anyád főzött, te pedig az konyhaasztalnál rajzoltál, hallottad a rádióban hogy arról beszélnek, ez a műtrágya káros,  romboló hatással van az állati idegrendszerre, főleg a rovarok esetében, és hogy emiatt be is tiltották. Minden információd tudod így használni, tudsz következtetéseket levonni, végig tudod gondolni a kimeneteleket, több millió lehetőséget, és ki tudod választani a leginkább valószínűt közülük. Így aztán látom a jövőnket, a faluét, az országét, az egész bolygóét, ahogy látom azt is, hogy honnan jöttünk, hogy jutottunk el idáig.

Ezt nem hiszem el, vallotta be a férfi. Erre senki sem képes, nemhogy egy kislány, tette hozzá keményen. A lány elfordította a fejét, a sarokba nézett. Sokáig hallgatott, a másik azt hitte, már nem fog válaszolni, és moccant, hogy felálljon, és eloldozza, hogy levigye a faluba, ahol a helyi orvos, ha ugyan van, bead neki valamit a rókaharapásra, és talán a veszettség, amitől az agya most már ilyen furcsán működik, talán a kór, még időben megállítható.

– A fővárosból jössz, egy nagy cégnél dolgozol, házas vagy, de boldogtalan, imádod a kilencvenes éveket, akkor voltál a legboldogobb és akkor azt hitted, ez örökké tart, túl sokat foglakozol a halállal, a halálos betegség lehetőségével, de a szíved mélyén vágysz is rá, hogy vége legyen, véget érjen ez a kilátástalan lét, mert tudod, hogy az élet igazából annyira azért nem izgalmas, hogy negyven évnél többet el lehessen benne ép ésszel tölteni.

Ez csak találgatás, válaszolt dacosan a férfi.

– Nem. Igaz. Túlságosan üresnek látsz mindent, ezért aztán elkezdtél amatőr szinten valamivel foglakozni, amibe elmenekülhetsz, amiben kiteljesedhet az, amiről azt gondolod, kiemelt téged a többiek, a szürke létezés síkjából.

Találgatsz, csak találgatsz, csóválta fejét a férfi, de a lány könyörtelenül folytatta.

– Talán festesz, de a körmöd tiszta, szóval szerintem inkább valami egyszerűbb alkotási folyamatról van szó, zenét szerzel vagy írsz. Igen, és úgy érzem, nem prózaíró vagy, hanem lírikus, egy verselő alkat. Látom, eltaláltam.

A férfi az utolsó szavakra lehajtotta a fejét, a padlót nézte, nem mert a lány arcába tekinteni.

– Erre tettél fel mindent, és most azon tűnődsz, hogy elmondod nekem a legjobb versedet – jelentette ki a lány.

A férfi felkapta tekintetét, mohón és reménykedve kérdezte, meghallgatnál.

A lány bólintott, mire a férfi felállt, és elkezdett fel-alá járkálni, ez őrület, motyogta, majd erőt vett agán, megtorpant, és a lány elé lépett. Görnyedten, kezét kissé eltartva kezdett szavalni, a szótagok eleinte bukdácsolva majd mind egyenletesebben jöttek ki belőle, hogy végül belelendüljön és lelkesen, hangosan mondja a szöveget, olyan ritmussal, ahogy az a fejében élt.

Amikor vége lett, elfordult, a sarokba ment, zsebében kutatott, de nem volt nála cigaretta, csak az az undorító nikotinos rágó, bekapott kettőt, majd némi bűntudattal a hangjában kérdezte, milyen volt.

A lány mereven nézte őt, aztán kilazította bal vállát, fejkörzést végzett, hogy egyik nyaki csigolyája roppant egyet, aztán így szólt: – Az alaptörténettel nem lenne baj, egy család, melyet valaki kiirt a saját házukban egy nyári éjjel, és hogy mindez a bűnbeeséssel van összevezetve, a paradicsomi ősbűnnel, és hogy a puszta, ahol élnek, és az élet, amit élnek magát a paradicsomi létet jeleníti meg, de valami elromlik, és ez vezet a halálukhoz, mely nem más, mint e lét konzerválása erőszakos módszerekkel. De a rímekkel, pontosabban a rímelés akadozásával baj van, és a történet egyes elemei, az idősíkok is túlságosan összekeverednek, nem beszélve arról, hogy a szóhasználatod néhol nem felel meg a témának. Alapvetően a szöveged dinamizmusa a vers elején még magával ragad, de utána monoton unalomba fullad, az utolsó éj előtt időszak leírása hosszú és redundáns, és a feszültség csak a mű végére tér vissza, kicsit így olyan, mintha egy novella és nem vers lenne az anyag. Kétségtelenül van érzéked a verseléshez, de…

A férfi, ki eddig mohón, feszült figyelemmel hallgatta, most kifújta a bent tartott levegőt, de, kérdezett vissza élesen, mert a lány lebegve hagyta a szót, mire a másik halkan, szomorúan fejezte be mondatát –…soha nem lesz belőled nagy vagy akár csak jelentős költő.

A férfi bólintott, értem, suttogta, majd valamivel hangosabban, és mindezt egy kislány mondjam nekem, akinek. Elharapta a mondat végét, mert a lány arcába tekintett, és látta, hogy igaza van.

A férfi elfordult, majd rövid tétovázás után kiment a szobából, ki a házból, vissza a fiúkhoz, akik egy csomóban ültek a kőhalom mellett. Felnéztek rá, a felnőttre, akitől elvárták, hogy megmondja, mit tegyenek. A férfi egy fának támaszkodott, és ahogy lepillantott maga elé a földre, észrevette egy kiálló szikladarab éles fehérjét. Lábával belerúgott, mire az, gyerekfejnyi méretét feltárva, félig kifordult a földből. Ezt is vigyétek, mondta a fiúknak a férfi, aztán otthagyta őket, felment a földúton a vadcsapáig, azon visszamászott az ösvényig, melyen elballagott a házig.

A nő a fekete huzatú kanapén feküdt, testén egy fehér pokróccal, még olvasott. Megjöttél, kérdezte úgy, mint aki nem vár választ, szemét le se véve a betűkről. Meg, vallotta be a férfi. És maradok, tette hozzá keserűen, amit a nő nem értett, de nem is mondott rá semmit, olvasott tovább.

Amikor besötétedett, odakinn szállingózni kezdett a hó, másnap reggelre majd vékony rétegben elfed és eltakar mindent, így ez a nap lett abban az évben az ősz utolsó napja – de ezt ők akkor még persze nem tudták.

vége 

Szólj hozzá!
2015. július 23. 07:59 - Valmont

Megmenteni a világot

garazssor.jpg

 

Ennek a történetnek is van egy párja, igaz, főképp a hangulat, a Tar Sándor-i világkép kapcsolja őket össze. A legnagyobb problémám a mostani darabbal a narráció stílusának kitalálása volt. Egy olyan narrátort képzeltem el, aki szegény családból jött, jó tanuló, szorgalmas gyerek volt, de a nyolcadik osztály után illetve felnőttként az élete félrecsúszott, és emiatt soha nem tudta befutni azt az ívet, ami neki rendeltetett. Hány ilyet láttam. Semmiképp nem akartam egy folyton káromkodó, kedélyeskedő álproli főhőst, aki egyébként olyannyira elterjedt a magyar filmben és az irodalomban is. Másik probléma volt a végső tett motivációjának érzelmi alapozása - ezzel most sem vagyok elégedett. Ami fontos még: Stix, a Város amatőr költőjének (van ilyen kategória?) színre lépése.

 

A dög

 

„Mondd el hát a gyönyörű nyár reggeli képet,

melyet lelkünk ma teremtett,

az ösvény egy hirtelen hajlatának kavicsos földjén

fekvő  tetemet”

Charles Baudelaire: Egy dög, Stix műfordítása

 

Ott álltunk mind a hárman, Mravcsik, a garázsféreg, Botos és én a garázs mögötti erdőszélen, és a dögöt bámultuk. A reggeli gyógysör, cigi ott volt a kezünkben, a nap már most melegen tűzött fejünkre, és a dög iszonyatosan büdös volt. Vaddisznó lehetett, de mivel felfújódott, és megfeketedett a napon, nehéz volt megállapítani. Mravcsik hívott ide minket, hogy megmutassa. Egyébkén ugyanúgy indult a nap, már kora reggel Marika kocsmájánál gyűltünk össze a foszlott napernyő alatt, hogy megvitassuk a nagy semmit.

A garázssor volt a város pereme, hegyek közé vezető földút, kétoldalt régi, repedező betongarázsokkal, melyeket a hetvenes évek karcsú és folyton elromló autóira terveztek. Itt lett Mravcsik tavasszal garázsféreg. Én azokat nevezem így, akik a csóróságuk miatt kiköltöznek ide, és itt is halnak majd meg valamelyik nagy téli hidegben, félrészegen, elkárhozva. Annyit tudtunk meg tőle a közös sörözések alatt, hogy az asszony karácsonykor elhagyta, aztán meg kitúrta őt a közösből, csak a garázs maradt, meg az ezerötös Lada. Azt májusban eladta egy gyűjtőnek, ő maga pedig bevackolódott az autó helyére. Kempingágy, nagy halom tűzifa, kis kályha, melynek a csövét kivezette a hátsó ablakon, sőt még egy hűtőszekrény is volt a garázsban. És bakszag. Én így nevezem a garázsférgek szagát, azt a savanyú, áporodott szagot, melyet a férfiak, főleg a nyári melegben, magukkal húznak mindenhova, mint egy csóvát a nagyon is túlértékelt üstökösök.

Botosról nem tudtam hol lakik, szerintem az erdőben tanyázott a hajléktalanokkal, a Fejtő-telep nyomortanyái felett. Villanyszerelő volt, megvágta az áram, rokkantnyugdíjazták, de sok köszönet nem volt benne, folyamatosan remegett a keze, és úgy lefittyedt a szája, hogy szívószállal tudta csak meginni a sört.

Én akkoriban anyámnál húztam meg magam, a tartozásaim miatt, amíg a vihar el nem vonul. Kijártam fusizni apám régi garázsába, és így akadtam össze Marikánál a másik kettővel. Nyár közepére már ismertük egymás életét, azt, hogy hol rontottuk el, és sejtettük egymásról azt is, hogy ez a rontás rajtunk marad, ennél soha többé nem lesz már jobb.

Mravcsik igazából azért hívott minket, hogy segítsünk neki eltakarítani a dögöt, mert a hátsó ablakon beáramló szagtól már harmadik éjszaka rémálmok gyötörték. Azt mondta, ha segítünk, egész héten ő fizeti a reggeli sört Marikánál. Állítása szerint kedd volt, és már megkapta a segélyt, tehát volt miből nagyvonalúskodnia. Kért egy ásót és egy lapátot Marikától, Botos meg kötelet kerített valahonnan. Az volt a terv, hogy gödröt ásunk, az állat felfelé meredő lábaira kötjük a kötelet, és belerántjuk a gödörbe. Reggel volt még, de az erdő fáin átszűrt napfény már erősen perzselte arcunk-kezünk, gyorsan neki kellett látni. Leraktuk a sör maradékát az árnyékba, és rámentünk az aljnövényzetre, előbb az ásóval, majd kézzel megtisztítva a területet. Végül Mravcsik kezdett el ásni, én meg lapátoltam. Botos közben megvizsgálta az állatot, és mondta, hogy az oldalán van egy nagy karmolás. Mintha medve vagy más nagyméretű ragadozó sebezte volna meg. Követte a vérnyomokat az erdőbe egy darabon, hallottuk csörtetését. Amikor visszajött, mi már térdig álltunk a gödörben. Nem akartunk nagy gödröt, épp csak annyit, hogy elférjen benne a dög. Botos azt mondta, feljebb, fél kilométerre kapta el az a valami a disznót. A kanca elmenekült, idáig vonszolta magát, de kivérzett, és itt nem bírta tovább. Odafenn, a gerincen le van tarolva egy tisztás. Az a valami, ami elkapta, fák kérgét hasította le, és növendék akácokat taposott le.

Botos értett ezekhez a dolgokhoz, mert csapdákat is raktak ki a haverjaival, néha hozott füstölt vaddisznóhúst, máskor szatyor gombát vagy műanyag tálban erdei szedret adott. Megkértem, kicsit lapátoljon ő, és megittam a söröm az árnyékban. Egyre melegebb lett, és mintha a dög is egyre büdösebb lett volna. Olajos szaga volt, úgy éreztem, megtelepszik az arcomon, orromban, a nyelőcsövemben, és már a langyos, keserű Arany Ászok se tudja lemosni. Balról, a völgy felől hallani lehetett a város moraját, ahogy az emberek dolgoznak, az autók járnak-kelnek, a gépek dübörgenek, szóval pár kilométerre folyt a normális élet. Idekinn, a garázssor végén csak a föld hersegett a szerszámok alatt, és néhány madár csivitelt bágyadtan az erdőben. Hirtelen nagyon rosszkedvem lett, magam se tudom miért. Felálltam, és morogtam nekik valamit, hogy nyitva hagytam a garázst, valaki ellopja a hegesztőmet, és azzal leléptem.

Délután, amikor végeztem a melóval, visszamentem Marikához. A nap addigra Marika háza mögé került, a garázskocsmából hűvösség áradt ki a repedezett udvarra, a sör, amit Marika reggel pakolt be a hűtőbe, már jéghideg volt.

Vén, sárga kis csirke volt ez a Marika, mindig zsémbes, morgós, de alapvetően rendes asszony. Soha nem zavargált, odaadta az üveget, aztán elhúzódott a garázs hátsó részébe. Leültem az egyetlen napernyős asztalhoz, és ahogy a rozsdát kapirgáltam a székemen, megjelent Botos is. Hozott ő is egy sört, leült, és kérdés nélkül elmondta, hogy ő se bírta sokáig azt a bűzt, lelépett, kábé utánam tíz perccel. Akkor már derékig ért a gödör. Mondta Mravcsiknak, szerez meszet, mert azzal le kell önteni a dögöt, ha már bent lesz a gödörben, így a vadak nem fogják kikaparni. Úgy volt, hogy tényleg tud hozni, de a haverja végül pénzt kért volna érte.

Bűntudatom volt, ezért kijelentettem, majd én adok, a faternak maradt pár festékes vödre a garázsban, egyikben biztos találunk még meszet is. Megittuk a sört, és csak ültünk ott a még mindig forró beton kipárolgásában, amikor az út végén feltűnt a Mravcsik dülöngélő alakja. Botos integetett neki, röhögött, hogy ez már most részeg. Ahogy közelebb jött, láttuk, csurom víz, mintha nagy eső érte volna a szabadban, pedig akkor már hetek óta nem esett. Lerakta az ásót és a lapátot a fal mellé, aztán rendelés nélkül leült közénk, és csak nézte az asztal lapját. A bűz hullámokban párolgott belőle. Végül Botos kérdezte meg tőle, hogy mi történt. Mravcsik meg elmondta, de közben egyszer se nézett a szemünkbe.

Azt mondta, miután mind a ketten olyan aljas módon ott hagytuk, ásott még egy kicsit, aztán várta Botost a mésszel, de mivel csak nem jött, és kezdett meleg lenni, elhatározta, egyedül befejezi, és hagyja a csudába a meszet. Majd rak rá követ, volt valami törmelékhalom az erdőben, onnan akart rápakolni.

Úgy csinálta, ahogy terveztük, rákötötte a dögre a kötelet, és elkezdte húzni. Ám az utolsó pillanatban a gödör peremén az állat foszlós háta megakadt valamiben. Na, ekkor követte el azt a hibát, hogy beállt a gödörbe, és kézzel, megragadva a lábakat, ráncigálni kezdte. A harmadik rántásra a dög kettészakadt. És itt Mravcsik megakadt, mert hirtelen nem tudta, hogy mondja el, de aztán megpróbálta. Azt mondta, az állat belseje tele volt, lila színű, apró kukacokkal. Ezek kiömlöttek a sebből, a szakadásból, rá az ő mellkasára, lábára, de jutott még valahogy az arcába is, mert szinte fröcsköltek az állatból. Olyan volt, mintha már csak a kukacok lettek volna a dögben, mintha kukacokkal lett volna kitömve a vadkan bőre. Sikoltozva kiugrott a gödörből, és kaparta, csapkodta magáról a kukacokat, de azok belekapaszkodtak a ruhájába, bőrébe. Itt megint megakadt, aztán nagyon halkan azt mondta, szerinte némelyik be is fúrta magát a bőre alá. Nem fájt, inkább csiklandós érzés volt. Összenéztünk Botossal, megcsóváltam a fejem, aztán megveregettem Mravcsik vállát, és mondtam neki, hülyeség. Felálltam, bezörögtem a garázsajtón, és kerítettem három üveg jéghideg sört. Amíg megittuk, Mravcsik befejezte a törtnetét. A garázsban tartott vizet demizsonban, azt mind magára öntötte. A haját kétszer dörzsölte át, mert folyton az az érzése volt, hogy ott másznak a hajtövei közt a férgek. Amikor kész lett, visszament a döghöz, és mit látott? Az összes kis kukac mozdulatlanná feketedett a melegben. Mintha a szabad levegőn nem tudtak volna létezni, szinte a szeme láttára fonnyadtak össze, barnultak meg, szóval mind elpusztult. Ettől függetlenül kerített egy rudat, azzal, távolról végezte be a munkát. Mikor a dög a gödörben volt, nem törődött kövekkel, ráhányta a földet, de előtte egy söprűvel a gödör partjáról bekotorta az addigra teljesen összegörbülő fekete kukacdögöket is.

Felemelte az üvegét, ahogy befejezte, és egy hajtása kiitta a maradék sört. Kitartotta maga elé kezét, néztük, hogy még mindig remeg. Olyan leszek, mint te, viccelődött Botossal, de hangja erőltetetten csengett. Még mindig érzi őket a bőre alatt. Mondta aztán csöndesen. Erre már nem szóltunk, csak hallgattunk egy sort, majd hazamentünk mind, mert ennyi elég volt ebből a napból.

Azt reméltem, másnap reggelre kialussza ezt a hülyeséget, de ugyanolyan lehangoltan jelent meg a pléhasztalnál. Kikérte a sört, és aztán hozzá se nyúlt. Botos elvolt valamerre, talán a csapdáit ellenőrizte, ezért ketten ücsörögtünk csak az udvaron, később jöttek valami emberek a Müfémtől, lejjebb az utca elején építettek egy raktárt, ott dolgozhattak. Tíz felé járhatott, amikor végre megeredt Mravcsik nyelve. Elmondta, hogy ismét rémálma volt, a sötétségben keringett, odafent az űrben, és nem tudott megkapaszkodni semmiben, fel-alá bukdácsolt, csak a távoli csillagok fényének pislákolása adott némi támpontot. Amikor abbahagyta, óvatlanul megkérdeztem, viccesnek szánt hangsúllyal, hogy mi a helyzet a kukacokkal. Rám nézett, és olyan szomorúság volt a szemében, hogy azonnal megbántam, hogy szóba hoztam. Aztán elkezdte azt a hülyeséget. Hogy megvannak, jól érzik magukat odabenn, és talán szaporodnak is. Izegnek-mozognak, ficánkolnak, bizsergető, kellemes érzés, ahogy belülről feszegetik a bőrt, meg ahogy az izmok közt ide-oda fúrják magukat.  Néztem rá bután, aztán megfogtam a kezét, hogy leállítsam ezt az egészet. El kellene akkor menni orvoshoz. Javasoltam, és elmeséltem egy haverom esetét, akinek a belében egy másfél méteres féreg fejlődött ki, amit aztán ki kellett operálni. Mravcsik csak jóindulatúan mosolygott. Ezeket már sose lehet kivenni, mert annyira elterjedtek, hogy nincs az az ember, aki eltüntesse őket. És akkor megkérdezte, hogy érzem-e. Hirtelen nem értettem, mire gondol, de aztán egyszer csak a csuklójánál, amit még mindig markoltam, egy bökdöső moccanásra lettem figyelmes. Elkaptam a kezem, a barna bőrére meredtem, és egy pillanatra mintha láttam volna kipúposodni, de aztán pislogtam, és nem volt ott semmi.

Másnap reggel Mravcsik nem jött, de befutott kicsit később Botos, és elmondta, hogy ott ül a garázs háta mögött, a dög sírja fölött, és dúdolgat valamit. Megittam a sört, és mondtam, nézzük meg, mert nem tetszik nekem ez az egész. Útközben elmeséltem Botosnak a kukacos dolgot, ő csak nézett rám, mint a hülyére, de aztán nem szólt, meg közben oda is értünk a garázsféreghez. Tényleg ott ült, a napon, egy szál gatyában, bámult az erdőbe, és dúdolt. Botos megállt a garázs sarkánál, de én odamentem hozzá, megszólítottam, mondtam neki, jöjjön, igyon velünk egy sört, meghívom. Felnézett rám, és hirtelen tudtam, Mravcsik nincs ott, valaki más bámul az arcomba, valaki más mondja, hogy az alkohol nem tesz jót nekik. Kiknek, kérdeztem, mire sokáig nem válaszolt, majd annyit mondott, a Nagy Öregeknek, akik végre visszatértek. Megborzongtam, és hátraléptem, aztán azt mondtam rendben, Marikánál leszünk, ha kell valami, de ekkor megragadta a bokám. Első ösztönnel le akartam rúgni a fejét, de minek durvuljunk, inkább vártam, mondja, mit akar, ő meg csak nézett rám azzal az idegen tekintetével, majd azt kérte, hajoljak le hozzá, nézzek a szemébe. Megtettem, bár a dögszag már úgy áradt belőle, mintha ő is rothadna belülről. Ahogy elmélyedtünk egymás tekintetében, mint két buzi, arra lettem figyelmes, hogy valami megmoccan a szeme fehérjében. Egy apró, lila kis féreg kúszott át alul, a szeme vizenyőjében a vérerek és a váladék közt lavírozva, aztán eltűnt a szemhéj alatt. Elrántottam magam és hátraléptem, és akkor már vigyorgott, gúnyosan, mert látta, hogy félek. Elhiszed már, kérdezte, én meg az anyját szidtam, és hátra se fordulva otthagytam őt. Botos jött utánam, lihegett a melegben, mint egy kövér kutya, és kérdezgette, mi volt ez, meg milyen nagy öregek. Nem szóltam semmit, csak amikor visszaértünk Marikához, és leültünk az asztalhoz, akkor vettem ki egy ötszázast a zsebemből, és mondtam neki, kérjen ki két rövidet, inkább pálinkát, ne rumot a sörök mellé. Botos hozta is szó nélkül, felhajtottuk, és én eltűnődtem, hogy mondjam el, hogy ne legyen túl röhejes, aztán belevágtam.

Elmeséltem neki, hogy én olvastam még gyerekkoromban a Nagy Öregekről. Nagyon szerettem akkoriban fantasztikus könyveket olvasni, és volt ez az író, a neve nem jut eszembe, ő írt róluk. Az író szerint a Nagy Öregek iszonyatosan régen uralkodtak a Földön, afféle démonok voltak, szörnyek, mindenható lények. Aztán történt valami, és eltűntek, visszahúzódtak a mélybe, a sötétségébe, és csak az őrültek, a beteg álmot látók tudnak már csak róluk. És biztos voltam abban is, Mravcsik nem hallott még erről az íróról. Botos értetlenül nézett rám, és megkérdezte, amin én is töprengtem már percek óta, hogy akkor miért mondta.

Hangosan nem mondtam ki, de arra gondoltam, hogy azokban a regényekben a Nagy Öregek hatalmas, csápos elképzelhetetlen kiterjedésű szörnyek voltak, akiknek már a látványától is megőrültek a delikvensek. Mi van, ha az író tévedett, vagy egyszerűen csak elnézte a méretarányokat? Mi van, ha a Nagy Öregek igazából apró férgek, lila kis kukacok, akiknek az ereje pont az apró méretben és a féktelen szaporodási képességben rejlik? Idáig jutottam, de a meleg és a pálinka elmosta ezeket a hülyeségeket. Botos is terelni kezdte a szót, elmesélte, hogy állítólag egy medve tetemét találták meg a szlovák határon, átjárt hozzánk, de valamiben elpusztult. És aztán sztorizgatott arról, hogy hányszor vélte már úgy, hogy farkas vagy medve követi őt az erdőben.

Másnap ügyeimet intéztem az önkormányzaton és a munkaügyi központban, aztán anyámmal kellett elmenni az új olcsó boltba, ami a piac mellett nyílt. Mikorra hazacipeltem a cuccokat, már nem volt kedvem kimenni a garázsba. Nem mertem bevallani, de igazából nem is akartam kimenni. Feküdtem a gyerekkori szobámban, a falon megnyugtatóan sárgultak a Maradona és C.C. Cath poszterek, a könyvespolcokon poros repülőmodellek, pár tucat könyv. Eszembe jutott, amit Botosnak magyaráztam, ezért átböngésztem a címeket. Az egyik gerincéről beugrott minden, levettem, és belelapoztam. Igen, a Nagy Öregek időn és képzeleten túl várakoznak, írta a szerző, várnak arra, hogy visszatérjenek, és átvegyék az uralmat a Földön.

Reggel nem jött se Botos se Mravcsik Marika nénihez. Tízig vártam rájuk, aztán a fater garázsában molyoltam, megvártam, míg a nap eltakarodik a hegyek mögé, majd átsétáltam Mravcsikhoz.

Nem kellett volna odamenni. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy odamentem.

A garázskapu résnyire nyitva volt. A környéken senki. A bűz már szinte hullámokban, vastag fátylakban terjengett a levegőben. Már távolról megláttam a szatyrot. A garázs oldalának volt támasztva, egy-két szem gomba ki is esett belőle. Mellette Botos erdőjáró, mogyorófa botja. Összeállt a kép azonnal: Botos gombászni volt hajnalban, és amilyen jószívű, adni akart az örök éhenkórász Mravcsiknak a gombából. Vagy csak kíváncsi volt, mi van vele, és hazafelé erre tért.

A garázskapuhoz óvakodtam, és belestem rajta. Odabenn voltak. Botos a földön feküdt, Mravcsik fölötte térdelt, és bámult le rá. Mind a kettő mozdulatlan volt, de aztán Botos megmoccant, rángatódzott, mint aki mély, rossz álmot lát. A kis fényben, ami a hátsó ablakon jött be, még látszódtak a feje melletti kukacok is. Megfeketedett, összegörbült kukacok voltak. Ahogy ezt megértettem, kiszaladt belőlem a visszatartott levegő, és ez elég volt, hogy Mravcsik észrevegyen. Felpattant, indult felém fürgén, mint egy robot. Ahogy rám nézett, attól majd összecsináltam magam. Nem a havert látta már bennem, csak a prédát.

Mindig van nálam egy csavarhúzó, a farzsebemben. Az volt, hogy belevágom, amikor előkaptam, de aztán jobb ötletem támadt, mert ilyen lakatos megoldással zárta korábban Mravcsik a garázst. Lakat persze már rég nem volt rajta, de behajtottam az ajtót, és a két pánt összeérő nyílásába toltam a csavarhúzót, pont beleillett, kicsit még szorult is. Mravcsik nekifeszült a túloldalról, iszonyatos erővel nyomta, nem is hittem volna, hogy ennyi bika van még benne, abban a leromlott, gebe testében. Aztán feladta, mert rájött, nem tud kitörni. Helyette beszélni kezdett. Megváltozott a hangja, mélyebb, ércseb lett, mintha fémet raktak volna a torkába.

Elmondta, hogy mennyire jó érzés, hogy ő az első ember, akiben elszaporodtak a Nagy Öregek. És hogy ők is hálásak neki, és az eljövendő uralkodásukban nagy szerepet szánnak neki. És hogy eónokon át utaztak egy meteorban, egy kődarabban, mely hajdan a Földből szakadt ki, és most, két héttel ezelőtt visszatért a légkörbe, majdnem teljesen elégett, de egy pici része megmaradt, lezuhant, becsapódott az Alacsony-Tátra oldalába.

A Nagy Öregek csak lassan tértek magukhoz, lassan találtak testet. Elhagyták a kő belsejét, és megtelepültek egy növényen, amit megevett egy őz, amit elkapott egy medve, ami aztán beteg lett, és tovább kellett állniuk, a medve megsebezte a vaddisznót, a nyílt seb pedig kapóra jött, aztán a vaddisznó is elvérzett, de hála istenek végső és tökéletes helyet találtak az emberben, benne, Mravcsikban, és most már vannak annyian, hogy tovább tudjanak terjedni, a bolygó összes emberére juthat egy Nagy Öreg, hogy elszaporodjon, éljen és uralkodjon.

És ekkor azzal folytatta, hogy nyissam ki az ajtót, gondoljam csak meg, az elsők, akik csatlakoznak, akik az otthonuk lesznek, azok jól járnak, mint a pilótajátékban avagy abban az Amway-es dologban, mert őket a Nagy Öregek megbecsülik majd, és tényleg valami rangot kapnak majd az elkövetkező világban, meg ilyenek, de nekem ennyi már elég volt. Olyan erővel hajlítottam meg a csavarhúzót, hogy az majd U alakba görbült. Legfeljebb hidegvágóval lehetett volna leszedni. Fogtam Botos botját és a gombát, és visszamentem a garázsunkhoz.

Vártam sötétedésig, közben a dugicigiből egyik szálat szívtam a másik után.

Ha nem lett volna az a furcsa hang, az a tekintet, az a magabiztosság, ami áradt Mravcsikból, akkor nem teszem meg. De így, megbizonyosodva arról, hogy amit gyerekkorban elképzeltem, az ott vert tanyát, abban a koszos, büdös, alsógatyáktól és olajfoltoktól szennyes garázsban – így tudtam, hogy nem marad más választásom. Nem értetek tettem, nem a Városért, anyámért, a jó polgárokért, a gyerekekért vagy Istenért. Magam miatt tettem, mert ha nem törlöm ki magamból ott és akkor ennek a létezését, akkor beleőrültem volna.

Ahogy besötétedett, és felrebbent az a pár megmaradt utcai lámpa, fogtam két kanna benzint, és árnyáktól árnyákig osonva visszamentem Mravcsik garázsához. Kicsit hallgatóztam, de semmi hang nem szűrődött ki odabentről. Hátra kerültem, a hátsó kisablak alá. Az építési törmeléket csak nehezen találtam meg, a hold fénye alig segített, de aztán belerúgtam egy nagyobb betondarabba, és így már lett lépcsőm is. Az ablak alá tornyoztam három-négy ilyen betonelemet. Az ablakban üveg nem volt, csak a kályha csöve ásított ki a keretből kormosan a szabadba. Abba öntöttem a benzint. Mindet. Mikor végeztem, nagyon óvatosan raktam ugyan le az üres, második kannát, de mégis eldőlt a földön, nekikongva a másiknak.

Azonnal tudták, hogy ott vagyok, és rákezdtek. Nem tudom visszaadni, hogy milyen volt. Mintha a csillagok énekeltek volna. Mintha a nap dala szűrődött volna ki az éjsötét garázsból. A szférák, az emberen túli lét zenéje. Magányos kődarabok pörögtek az éjben, kétségbeesés és fájdalom majd megnyugvás és vigasz változott dallamukban. Annak az ígérete sugárzott belőle, hogy egy nagy egész tagjai vagyunk, és most én is részese lehetek ennek a rendszernek, egy közös, a teljes mindenségre kiterjedő tudat eleme lehetek.

Csak ki kellene nyitnom a garázsajtót.

Nem sokon múlt. Már moccantam, hisz tényleg logikus és jó választás lett volna ahelyett, amit az életemnek hívhattam. Már indultam, már léptem le a kövekről. De aztán a bűz, a rothadás egy különösen erős hulláma burkolt be, átmosta orrom, szám, mélyet, fuldoklót kortyoltam bele. És rájöttem, hogy mindez csak hazugság, mert az ígéret mögött, a gyönyörű képek mögött csak a dög van.

Hátraléptem, meggyújtottam a gyufát, és a kályha torkába dobtam.

Nem volt robbanás, mint a filmekben, csak felcsapó láng. Nem volt sikoltozás, csak az a néma ének szólt még a fejembe egyre gyengülve, a dal, ami miatt majdnem elárultam a világot.

De én már nem figyeltem rá, fogtam a kannákat és visszasétáltam a garázsunkhoz, hátam mögött a mind jobban vastagodó füstoszloppal, beraktam a benzineskannákat, majd hazavittem a szatyor gombát, amiből anyám másnap isteni pörköltet csinált.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2015. április 06. 10:34 - Valmont

Húsvét

Érted? Szó szerint. Húsvét.

 

Húsvéti fogalmazás

 

Bevezetés

Először elmentünk Szausz anyjához, mert ott volt valami rokon, aztán bementünk a térre, ott Kovács szerzett cigit, de nekem nem kellett, mert én ugye nem dohányzom. Aztán Kovács mondta, hogy menjünk el az osztálytársainkhoz. Mármint a lányokhoz. De ez nem tetszett Szausznak, mert szerinte a nyolc lányból legalább négy ronda. A Kis Kati, az még kétesélyes. Szausz leült a téren egy padra, és hallgatta a walkmanjét. Azt mondta, ránk bízza, kihez menjünk locsolkodni. Amúgy is, az egész húsvét egy hülyeség. Közben Kovács megette a tojásokat, amit anyjáéktól kapott, én meg fáztam, mert hideg szél fújt. Végül Kovács mondta, hogy van valami távoli rokona a hegyen. Egy csaj, egy jó csaj. Állítólag jött volna a sulinkba, velünk egykorú, de végül mégse, mert ketyós. Kovács azonban az mondta, nem az a lényeg. Az anyjáékkal egy éve jött haza, a rendszerváltás után. Ausztriában éltek. Vagy Ausztráliában. És most visszajöttek, mert valami rokonuk rájuk hagyta a nagy házat fent a hegyen. És biztos rengeteg pénzük van, nemcsak ilyen szar tojást adnak majd. Szausz felállt, a padról és azt mondta, akkor gyerünk.

 

Tárgyalás

A ház fent volt a hegy egyik legkülső utcájában. Teljesen kidöglöttünk, mikorra kiértünk. Felfelé találkoztunk srácokkal a suliból. Adtak bonbonmeggy likőrt, de én ugye nem ittam, mert nem szoktam alkoholt inni. Azt mondták, ők gimnazista csajokhoz mennek, a kollégiumba. Mire Szausz azt mondta, hülyeség, azok is hazautaztak az ünnepre. Erre a srácok nagyon letörtek, mint a bili füle, de mégis elindultak a kollégiumhoz, hogy hátha. Mi meg mentünk a házhoz. A hegy tetején állt, de ezt már lehet, hogy írtam. A kerítés ki volt dőlve. Maga a ház is le volt robbanva. Mállott a festék. Az előkertben akkora fű volt, mint a prérin. Csomó ablaka volt a háznak, és két emelete. A felső emeleten be voltak deszkázva az ablakok, még üveg se volt bennük. Én nem jöttem volna haza egy ilyen ház miatt Ausztriából vagy Ausztráliából. Bekopogtunk, de sokáig nem jött senki. Aztán nagy nehezen kinyitotta az ajtót egy nő. Olyan anyám korú lehetett, de a haja az teljesen ősz volt. Az arca meg csupa ránc volt. Szóval lehet, mégis idősebb volt anyámnál.  A szeme piroslott meg az orra is, mint aki sírt, de az is lehet, csak ivott. Megkérdezte, mit akarunk. Kovács megmondta, ki ő. A nő bólintott, és megint megkérdezte, mit akarunk. Erre Szausz nagy bátran elmondta, hogy húsvét van, és ilyenkor Magyarországon a fiúk meglocsolják a lányokat, és hogy ezért jöttünk. A nő nézett ránk, bambán, mint egy hülyegyerek, de aztán leesett neki, és elpirult. Persze, jöjjünk csak beljebb, milyen kedves. És akkor ott az előszobában meglocsoltuk, és megköszönte, de nem adott semmit, se pénzt, se csokit. Mire Kovács megkérdezte, hol a lánya. Annabell. A nő mondta ki a nevét, és felnézett az emeletre, ahonnan erre, ahogy kimondta a nevet, valami tompa puffanás hallatszott. Aztán nem mondott semmit a csajról, hanem behívott a nappaliba. Csak a tévé meg egy kanapé volt kicsomagolva. Meg két karosszék meg egy kis asztal. Minden más nagy dobozokban meg ládákban állt a falak mellett. Az összes bútor. A nő körbemutatott. Nem volt még ideje kipakolni. Magyarázta. Annabell nagyon sok munkát ad. Megkérdezte, kérünk-e valamit. Üdítőt, sört. A fiúk sört kértek, én üdítőt. Leültünk a kanapéra. Nyikorgott, és fura szaga volt. Fűszeres, erős illat. Szausz megbökte Kovács térdét. Mi a helyzet ezzel az Annabell-lel. Kovács meg csak hallgatózott, majd elmosolyodott. Azt mondta végül, szerinte annyira ketyós, hogy az anya bezárva tartja. Mire Szausz, hogy akkor talán nem kellene bolygatni. Erre Kovács elmondta, hogy az a csaj amúgy nagyon dögös, a képek, amiket kaptak Ausztráliából, azok tényleg azt mutatják, hogy igazi bombázó, van melle, meg segge, meg minden. Lehet, vágott közbe Szausz, de nem nor-má-lis. Az ilyenekkel nem érdemes kezdeni. Letépi a bőrt a farkadról. Kovács vállat vont.  Ő azért megnézné magának a csajt. Lehet, le van kötözve. Lehet, meztelen. Ekkor visszajött az asszony, és egy nagy tálcán egyensúlyozta a poharakat. A szörp poharának a fala elég mocskos volt. Én háklis vagyok az ilyesmire, ezért inkább nem ittam belőle. A fiúk lehúzták a sört. Aztán Kovács megkérdezte, hogy beköszönhetnénk-e Annabellnek. A nő sokáig nem szólt, nézett ki a városra. Innen a hegy tetejéről be lehetett látni az egész völgyet. Láttuk, a völgy torkolata felől nagy, fekete viharfelhők közelednek. A nő kivett valamit a kisasztalon lévő dobozkából. Jóscsontok, mondta. A sivatagszélén éltek, ott adta neki egy aboridzsinal. Állítólag embercsontból vannak. Mutatta a tenyerén. Mindegyik ilyen kis, ceruza nagyságú csont volt, pöttyökkel. El nem tudom képzelni, az ember melyik részéből készülhetett. Talán ujjcsontból. De nem is érdekelt. Nekem már nagyon nem tetszett a szitu. Ha ügyesen dobja az ember, akkor megjósolják a jövőt. Suttogta a nő. Az asztalra dobta a négy csontot. Sokáig nézte, aztán kinyögte, eső lesz. Szerintem ezt bárki megmondta volna a felhőkből, jóscsont nélkül is. Kovács letette a padlóra a söröspoharat, és megint megkérdezte, hogy akkor Annabellt meg lehet-e locsolni. Elő is vette, mutatta a kölnivizét, mint aki egy hülyegyereknek magyaráz. A nő összerezdült, aztán megint felvette azokat a béna csontokat. Most is az asztalra dobta őket. Föléjük hajolt, úgy nézte, hogy mi jön ki. Mind közelebb hajoltunk. Végül ránk se nézve azt mondta, hogy felmehetsz, így egyes számban, csak Kovácsnak. Az meg, a bolond, fel is állt, ránk kacsintott és megindult. A folyosó végén az utolsó ajtó. Kulcsra van zárva, szólt utána a nő. És akkor hallottuk, hogy Kovács felmegy a lépcsőn, sőt még azt is, ahogy a fejünk felett végigmegy a folyosón. Közben a nő halkan beszélni kezdett. Olyan érzésem volt, nem is nekünk mondja, hanem magának. Hogy volt egy szép farmjuk Ausztráliában a sivatag szélén, egy nagy bozótos közepén. És hogy a két kezükkel csináltak meg mindent. És hogy a férje belehalt a sok melóba. És utána, amikor a férfi eltűnt a házból, előjöttek azok a bozótból. Megérezték, hogy nincs férfi a házban. És elvittek dolgokat. Előbb apróbb bútorokat. Aztán a kis állatokat. Élelmet a kamrából. Éjszakára bezárkóztak Annabell-lel a házba, de hallották, hogy azok kaparják a falat. Itt már Szausz nem állta meg, csak rákérdezett, hogy kik? A bennszülöttek? Vagy a dingók? Mert azok élnek Ausztráliában. Szausz nagyon jó volt földrajzból. Földrajztanár akart lenni. Vagy geológus. A nő nem is hallotta, hogy kérdez, csak mondta a magáét. Hogy néha azt hallották, hogy már a nappaliban motoznak. Erre bezárkóztak éjszakára a hálószobába. Akkor pedig már annak az ajtaját kaparták éjjel. Bele lehetett őrülni. Az arcát a tenyerébe temette, előrehajolt, rázkódni kezdett a válla. Tudtam, hogy sír, mert anyám is így sírt, ha apámmal veszekedett. Szausz hirtelen odanyúlt, megpaskolta a vállát. Jól van, nem lesz semmi baj. Ekkor fentről valami puffanás, hördülés hallatszott, majd egy kis vinnyogás. Mintha egy kismacska torkát tekerték volna ki. Nem lehetett, hogy Kovács adja ki azt a hangot. A nő felállt megtörölte az arcát. Ekkor jött az üzenet erről a házról, mondta felfelé figyelve, fülelve. Mint egy utolsó menedék. A lehetőség, hogy ott tudják hagyni a bozótot. Megindult a lépcső felé, aztán megtorpant, ismét hallgatózott. Az utolsó nap, mondta, amikor már mindet összepakoltak, azt hitték, megússzák. Annabell azonban visszaszaladt a házba, magyarázta. Ezekért a jóscsontokért. Annabell mániája volt, megtanította neki is, hogy kell értelmezni. De szerinte hülyeség. Ahogy visszajött, a keze vérzett. Azt mondta, a fiók széle hasította fel. De hazudott. Azok fognyomok voltak. Itt, Magyarországon kapott csak tetanuszt. Ha ott elmennek orvoshoz, nem engedik fel őket a repülőre. Az asszony az első lépcsőfokon állt, onnan nézett ránk. Mit tehetett volna. Minden pénzük elment a repülőre, a teherszállításra. Azt hitte, ráér. A tetanusz. De tévedett. Felment a lépcsőn. Mi meg ott ültünk és csak bámultuk a padlót. Te ezt elhiszed, kérdezte Szausz, mire megráztam a fejem. Ekkor valaki felsikoltott odafenn, kivágódott egy ajtó, valaki megiramodott a folyosón. És egy másik valaki utána. És aztán újabb sikoly. Nem tudom, ki sikoltozott. Szausz se tudta. Ez valami ugratás. Mondta elszürkült arccal. Ja, mondtam, Kovács is benne van. Bólintott. Igen, hisz ő csalt ide. Biztos jól kitalálták. hogy átvernek. Felálltam. No, húzunk innen. Szausz is felállt. Igen, a jó anyukájával szórakozzon. Közben valaki odafent a padlót verte és kiabált. Aztán csönd lett. Tűnés. Mondta Szausz. Én indultam előre, szemem sarkából láttam, hogy felmarkolja azokat a szarokat az asztalról. Az ajtó alig akart kinyílni.

 

Befejezés

Ahogy kiértünk az udvarba, hátrafordultunk. A nő ott ált a lépcső alján. Minket nézett, de nem szólt. A ruhája, az a szürke vastag ruha elöl bordó színű volt. Mintha szörppel öntötte volna le. Aztán nem mozdult, de az ajtó becsapódott. Mintha a huzat csapta volna be. Felnéztünk mind a ketten az emeletre. Szausz először azt mondta, hogy látta, később már tagadta. Én biztos vagyok benne, hogy láttam. Egy kéz, pár ujj nyúlt ki két deszka közti résen. Szürke ujjak volt, a végükön legalább öt centis, sárga, éles körömmel. Komolyan. Az ujjak a deszkát rángatták. Nem tudom, meddig csinálta. Aztán hirtelen eltűntek, mintha elhúzták volna a kézhez tartozó testet az ablaktól. Elindultunk lefelé a hegyről, nem szóltunk egymáshoz. A városban is csak annyit mondtunk, hogy Kováccsal nem beszélünk egy ideig. Ilyen egy hülye ugratást. Már Szausz utcájában jártunk, amikor eleredt az eső. Kováccsal tényleg nem beszéltünk később. Nem jött iskolába, mert a tavaszi szünetben történt vele valami. Aztán elköltöztek a városból. Mondtam Szausznak, míg itt laktak, és már nem járt suliba, hogy látogassuk meg. De azt mondta, a csontok azt tanácsolták, ne tegyük.

 

vége

Szólj hozzá!
2011. július 03. 21:22 - Valmont

Fiúk beszélgetnek

A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.


A gondnok lányai

 
 

– Azt mondta a Vörös, hogy a gondnok lányai suli után a Kistóban nudiznak – újságolta, mikor összefutottunk a suli mögötti játszótéren. A harmadik cigimet szívtam, pedig még nem volt csak délután kettő, de az új matektanár teljesen kikészített. – Az a két jó csaj, tudod, felsősök voltak ők is a Gárdonyiban. Azelőtt. 

Néztem, ahogy leül velem szemben, a homokozó padkájára, rágyújt, majd a táskájával babrál. Sovány volt, mint ahogy mindannyian azok voltunk, de a bőre, ami sárgásfehér maradt, nagyon is megkülönböztette őt tőlünk, sima emberektől. Észrevette, hogy a karján lévő tűnyomokat nézem, ezért lefordította cigit tartó kezét, leverte a hamut, bele a homokba.

– Nagyon fájt a kezelés? – kérdeztem tőle hirtelen. Nem kérdeztem még ezt tőle, mióta visszajött. Kerülte a tekintetemet, elnézett egy kiégett panelház felé.

– Nem, nem nagyon – motyogta.

– Mert azt mesélik, hogy ilyen nagyon vastag tűvel kell beadni az ellenszert – magyaráztam könnyedén. – Naponta háromszor.

– Nem volt vastag, csak mélyre adták – javított ki félszeg mosollyal. Aztán hirtelen felállt, és a Víztorony felé intett. – Na, megnézzük akkor a csajokat? – kérdezte.

– Persze – vágtam rá, bár igazából nem villanyozott fel a gondolat, hogy meztelen csajokat bámuljak vele, pont vele. Ki tudja, milyen sebek, sérülések vannak rajtuk, avagy lehet…– Ők nem voltak fertőzöttek? – böktem ki, és azonnal megbántam. Felkapta a fejét, és végigmért, gyanakvó, esetlen pillantással. Látta rajtam, hogy ha fertőzöttek voltak, és megkapták a kezelést, akkor számomra egyáltalán nem izgalmasak többé, mint nők. Nemcsak azért, mert ki tudja, miféle utóhatása maradhat a dolognak – hallottam, hogy némely esetben az oltások  után valaki visszaesett, s egy hajnalon széttépte családját –, hanem inkább amiatt, ahogy a testük kinéz. Az a mindegyikükre jellemző sárgásfehér, viaszos bőr az elszórt kráterszerű hibákkal, a soványság, és ahogy rád néznek, mint most ő is, tekintetében a teljes, tökéletes ürességgel. Ilyen külsővel a legjobb csajok is lelohasztanának.

– Csak úgy eszembe jutott. Hallottam valamit róluk, még mikor elkezdődött – próbáltam kivágni magam.

Ő megindult előre, és kiment a játszótérről a felhasadozott, gyomos járdára.

– Az apjukról hallhattál – mondta hátrafelé. Gyorsan járt, alig bírtam követni. – A gondnokról. Az öregotthonba volt gondnok. Amikor az öregek elkapták a fertőzést, és kezdtek megvadulni, próbálta őket bezárni a szobáikba.

Mentünk egy ideig, percekig talán, némán trappoltunk, át a füstös, romos lakótelepi háztömbök közt. Néhol nem lehet tudni, hogy a korom a harcokból maradt-e vissza a falon, vagy pedig a kályhák, tűzhelyek kivezetett kéményeiből ered.

Eszembe jutott, mit keresek én itt – anyám biztosan ideges lesz, hogy nem megyek azonnal haza suli után.

– Igen, most már rémlik – hazudtam. Miután elkezdődött, apám elbarikádozta az ajtót, és csak akkor bújtunk elő, mikor a katonák megérkeztek. Nem beszéltünk senkivel, nem tudtunk semmit. De ő, aki kint ragadt az utcán, ahol végül elkapták, és megharapták, egy csomó érdekes dologról hallott és tudott.

– A lányait pedig a pincébe zárta. – Hirtelen megállt, majdnem nekimentem a vállának. – Na, itt a Kolos.

Egy srác állt a járdán, tőlünk jó húsz méterre. A suliból ismertük – ő is azok közé tartozott, akik nem szívesen barátkoztak a kezeltekkel.

Intettünk egymásnak, majd a srác továbbállt. Így ment ez: kerültük egymást. Soha nem lehetett tudni. Az újraindult iskola volt az egyetlen, nagyon kényelmetlen hely, ahol nagyobb tömegben összezártak minket – volt, aki nem is bírta ezt, és inkább kimaradt.

– És, mi lett vele? – kérdeztem pár perc múlva, csak hogy mondjak valamit. – A gondnokkal.

– Nem tudta megcsinálni. Hallott ő is az ellenszerről, és azt remélte, minden rendben lesz, míg megérkeznek a katonák – vont vállat, majd órájára nézett, aztán a napra az égen. – Ám az öregek kitörtek a szobáikból, legalábbis egy biztosan kitört, és ő pánikba eset. Fogott egy fejszét, és sorra lecsapta mindet. Az összest kicsinálta, a saját szobáikban darabolta fel őket – megállt, sóhajtott egy mélyet. – A rohadék.

– Szerintem csak nem akart kockáztatni – mondtam közömbös hangon. – Nem mintha én...– folytattam volna, de dühösen legyintett elém a levegőbe.

– Azok emberek voltak. Lehet, hogy a fertőzéstől időlegesen mások lettek, vadak és veszélyesek, de legbelül még mindig emberek maradtak. Ezért ez az egész inkább mészárlás volt, érted?

Elkeseredetten nézett rám, mint aki igazolást vár. Már a Víztorony árnyékában álltunk, a távolból, a lebombázott felüljáró betontömbjei közé ékelődött Kistó felől lánykacajt sodort felénk a szél. Felkapta fejét, és úgy csinált, mint a kutyák. A levegőbe szimatolt. Hátrébb léptem tőle, egy lépésnyit, észrevette, és moccant ő is. – Áh, mindegy – mondta aztán, és ismét megindult.

Előttünk a v alakban összeroggyant felüljáró tömbjei fénylettek a napsütésben. Jártam már erre biciklivel, tudtam, hogy a v forma tövében kis, mesterséges tó keletkezett. Sokan jártak ide fürödni, de én soha nem merészkedtem bele, mert féltem, hogy valami kiálló vasdarab felhasít úszás közben.

Az egyik oldalára dőlt tartópillér felé mentünk, azon fel lehetett mászni a betonlemezek hegyes éléig.

– És aztán, mi történt a gondnokkal? – kérdeztem, míg óvatosan átimbolyogtunk egy szúrós szagú csalánoson.

– Semmi – mondta ő hátrafelé, mert ismét előttem ment.– Eltemette az öregeket, hátul, az otthon parkjában. Azt mondák, napokig csak ásott és temetett. Lehet, meg is zakkant közben. Biztos volt ideje végiggondolnia, hogy mit csinált.

– Sokan csinálták ugyanezt – motyogtam nyugtalanul, mert apám tényleg mesélt sztorikat. – Még mielőtt megjött a híre, hogy az ellenszer működik…

Hirtelen megtorpant, szembefordult velem. Arcán zavar és sértődöttség osztozott. – Akkor sem kellett volna gyilkolni. Elég lett volna bezárva tartani azokat az embereket. Ez ugyanolyan gyilkosság, mintha én most itt neked esnék…

A kezeire néztem. Mindkettőt a zsebeiben tartotta, és mintha fogott volna valamit, pedig bizonyára csak ökölbe szorította őket.

– Értem – mondtam színtelenül, aztán eszembe jutott, amit már olyan régóta meg akartam kérdezni az egyikőjüktől. Ki is mondtam hát, mert jó ötletnek tűnt elterelni a figyelmét a témáról – Egyébként emlékszel valamire? Abból az időszakból…? Amíg olyan voltál...

Megértette azonnal, mert elsötétedett a tekintete. Hátrált pár lépést, kiért a csalánosból. Egy oldalára dőlt, kiégett autóig botorkált, én követtem, közben oldalt néztem, meg magunk mögé. Nem volt senki a közelünkben.

– Emlékszem dolgokra – kezdte aztán lassan, majd letelepedett a kiszakadt autókerékre. Itt már árnyékban voltunk, mivel a felüljáró megmaradt része kitakarta a napot, de az arcán verejték kezdett ragyogni. – Olyan álomszerű volt az egész. – Nehézkesen, akadozva beszélt, közben a csalános zöld szálai közé bámult, mintha várná, hogy valaki előbukkanjon. – Lassan történt, azután, hogy megharaptak. Szét akartak tépni, de kiszabadítottam magam. A vállamon haraptak meg. Aztán három napig kószáltam, míg a katonák begyűjtöttek, és elvittek a karanténba.

Lehúzta vállán a pólót: a csontos húson még látszott a fognyom lila karéja.

– Szép – biccentettem elismerően. – Erősen vérezhetett.

Legyintett. – Nem volt vészes. Eleinte fájt, de ahogy a dolog úrrá lett rajtam, egyre kevésbé érdekelt. Igazából semmi nem érdekelt. A sem, hogy mi van a szüleimmel, hogy mi történik köröttem, vagy mi lesz velem. Nem érdekelt a fájdalom, a fáradtság vagy az, hogy hol fogok aludni, pihenni.

– Aludtál is? – kérdeztem mohón. Erről még tényleg nem hallottam.

– Valamennyit igen. De nem úgy, mint normálisan. Jó másfél nap múlva egyszer csak nagyon fáradt lettem, és leálltam. Mint valami gép, ami elromlik. Megálltam egy fa alatt, a parkban, tudod, a benzinkút mögött. Láttam, hogy ég a kút, és homályosan összeraktam magamban, hogy fel is robbanhat, de nem érdekelt ez sem. Minden hirtelen elcsöndesedett és eltompult, mintha víz alatt lennék. Aztán, egy kis idő elteltével újraéledtem, és mentem tovább. De akkor, ezután a leállás után már volt egy dolog, ami igazán fontos lett.

Jól tudtam, mi volt ez a dolog, de láttam rajta, várja, hogy megkérdezzem: – Mi volt az?

– Az éhség – rám emelte sötét, üres tekintetét és elmosolyodott. Az imént, mikor a kezét ökölbe szorította a zsebében, még úrrá tudtam lenni a félelmemen, de most akaratlanul is összerezdültem. Ám erőt vettem ingeremen, nem léptem hátrébb, nem futottam el.

– Olyan volt – kezdte magyarázni mind lelkesebben –, mintha befészkelte volna magát az agyamba. Mintha ott élt volna a fejemben. Egy hang, egy lény, egy suttogó kis szörnyeteg. Egyél, egyél, egyél, egyél. Érdekes, hogy a gyomromban vagy a hasamban nem éreztem semmit, szóval nem voltam üres, pedig akkor már tényleg napok óta nem ettem semmit. Néha ittam valami pocsolyából, de enni nem ettem.

Felsóhajtottam, mint aki együttérez vele – közben egyik felem igazából azt szerettem volna, hogy hagyja már abba az elbeszélést. Az énem másik része viszont mindent hallani akart. Annyi kérdésünk maradt arról az időszakról. Például ez:

– És konkrétan arra vágytál, hogy egyél…hogy embert egyél?

Felnézett ismét a nap felé. Erősen sütött reggel óta, noha már benne jártunk az őszben.

– Nem igazán gondoltam arra, hogy mit – mondta határozottan. – Csak az volt a lényeg, hogy élő legyen. Volt egy csomó halott az út mellett az abc-nél. Nem mi csináltuk – itt jelentőségteljesen felpillantott rám, majd sietve folytatta: – Valakik kivégezhették őket, mert a falon, az abc falán ott voltak a golyónyomok, meg a vérük. Na, például eszembe se jutott, hogy egyek belőlük, egészen egyszerűen azért, mert nem élő hús volt. De nem csak emberekre vágytam – egy állat, egy madár vagy egy giliszta – ugyanúgy megtette volna. Egy csomó gilisztát találtam harmadik nap reggel a betonpályán, tudod, ahova régebben kijártunk tesiórán. Esett egy kicsit, és azok meg valamiért bemásztak a pályára. A hülye giliszták. Befaltam mindent, mert akkor már nagyon éhes voltam.

Elnevette magát rekedten, köhögősen. Én nem nevettem, inkább arrébb mentem, a betontömbök széléig. Meredeken simultak egymásra, de úgy tűnt, fel tudunk rajtuk mászni. Ismét felnevetett valaki a túloldalukon, egy lány, talán a gondnok lányai közül az egyik, majd víz csobbant.

– Hallod? Itt vannak! – kapta fel fejét, felállt és mellém sétált. Akaratlanul is oldalra lestem, megnéztem, milyen közel van hozzám

– Na, menjünk – adta ki a parancsot, és felhúzta magát az első darabon. Talpra állt egy kis teraszon, majd lenyújtotta kezét, hogy segítsen.

– Ennyi volt az egész? – kérdeztem, és nem moccantam. – Csak mászkáltál így kábán, éhes voltál, majd ettél pár gilisztát?

Felegyenesedett, úgy, hogy most a feje pont kitakarta a napkorongot.

– Miért, mit vártál? – kérdezett vissza.

– Nem tudom – mondtam hirtelen jött bágyadtsággal. – Hosszú volt ez a nap.

– Kérdezd meg – biztatott fentről. Hangja kissé gúnyosan csengett. Vagy türelmetlenül. Talán túl akart esni rajta. – Kérdezd csak meg nyugodtan.

Megköszörültem a torkom, majd bólintottam és kimondtam. Valóban ez volt a legfontosabb dolog vele kapcsolatban. – Ettél embert?

– Nem – azonnal válaszolt, gondolkodás nélkül. Kicsit tűnődtünk mind a ketten, aztán ismét bólintottam, majd felnyújtottam felé a kezem. Lehajolt, megragadta, és felhúzott maga mellé.

– A következő nehezebb lesz – jegezte meg felfelé bámulva.

– Ott egy kiszögelés, azon feljutunk arra a korlátra – tanácsoltam. Aztán mutattam is, hogy kellene. Felugrottam, és megragadtam egy betontörés érdes peremét, majd átlendítettem magam, míg el nem értem egy szalagkorlát meggyűrt feszínéig. Azon óvatosan felkapaszkodtam a következő lemezig. Hallottam a fém kongásából, ott jön mögöttem. Kissé gyorsabban kúsztam felfelé. Egy meredek íven átmásztam, majd két, egymással sátort alkotó darab közt kibújtam, és már ott is voltam a felüljáró tetején. Lehasaltam az átmelegedett platóra, és csak a fejem dugtam ki a törmelékhalmok közt, hogy lenézzek.

Tényleg ott volt a két csaj. Lenn a vízben. Csak bugyi volt rajtuk, és hála istennek a bőrük feszes volt és hibátlan, ahogy azt reméltem.

Tompa puffanással érkezett mellém, majd horkanva, halk hördüléssel mérte fel a lenti a látványt.

A lányok derékig a Kistóban állva fröcskölték egymást, tőlük nem mesze a víz felszínén felfújtható strandlabda lebegett. Hosszú hajukat előre vonták, így az részben takarta apró melleiket, de még így is ez volt évek óta a legizgalmasabb dolog, amit láttam. A mindannyiunkat sújtó állandó éhezéstől karjuk feltűnően soványan fehérlett, de a lapos hasuk és a keskeny csípőjük valahogy ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget. És ami a legfontosabb volt – mindannak ellenére, hogy mi történt velük, velünk, annak ellenére, amit az apjuk tett, mégis boldognak tűntek. Ebben a pillanatban talán egyedül ezen a földön ők ketten gondtalanok voltak és önfeledten vidámak. Eszembe jutott, hogy valószínűleg ilyen dolgokban rejtőzik az élet szépsége, hogy ezek a csajok a bizonyíték rá, hogy tovább fogunk létezni, élni és örülni az életnek.

– Klassz, nem?– kérdeztem súgva és végre rápillantottam, de azonnal meg is bántam. Hideg zuhanyként ért az, amit az arcán láttam. Észre se vette hogy figyelem, annyira lekötötte a látvány – amit ő teljesen más szemmel nézett. És ehhez a tekintethez nagyon is egyértelműen társult az arcán eluralkodó kifejezés, mely bizonyossá tette számomra azt, amit egyébként is sejtettem – hogy az imént hazudott nekem, és hogy a járványnak még nincs vége.

 

 vége 

Szólj hozzá!
2010. május 26. 21:32 - Valmont

Biohorror

Ez nehéz szülés volt. Jó egy hétig csiszolódott a szöveg, és a végtermék még csak nem is a legkifinomultabb dolgom. Rengeteg elírás, logikátlanság, hiba volt benne, attól tartok, még maradt is. 

Itt is az ötlet villant be előbb, miközben a házak közt a zöld, májusi növésű füvet néztem. Napokon át vágták kisgépekkel a közmunkások (?), aztán jött az eső, a meleg, és kezdődött minden előről. Idén tényleg el lehet képzelni, hogy ez a burjánzás végül csak győzedelmeskedik. Akkor, mikor mi már sehol nem leszünk...

Ehhez jött Doris Lessing, kinek egy könyvét már egy éve olvasom, és még mindig van száz oldal hátra...Nos, egy másik művének a címe volt az ösztönző: A fű dalol. Aztán a fejemben volt még valami kiplinges, a fűszálak mögött rejtőzködő ember/állat arc iszonyatáról.

Hát így lett mindez.

 

 

Arc a fű mögött

 

 

Thom szerdáig legalább harmincszor megcsörgette az Öreget – mindhiába. A telefontársaság központosa szerint nem volt vonalhiba.

A legutóbbi riasztó látogatás után Thom elhatározta, kideríti, mi zajlik a tengernél. Hetente egyszer felhívta idős barátjukat – jól tudván, hogy rajtuk kívül úgysem próbálkozik más ezzel. Eddig ő sem járt sikerrel. Most, a harmadik hét elteltével sem vette fel senki fenn, északon a kagylót. Végül megpróbálta elérni a közeli Svenson-tanyát. A hatodik csörgés után az üzenetrögzítő bevallotta, gazdái nyaralni mentek.

Thom ekkor kiment a konyhába mosogató Lysához. Az előző este szusipartijának edénykéi lassan gyűltek a szárítón. A férfi sokáig figyelte felesége csípőjét, majd kijelentette, felutazik a Tanyához. Lysa nem ellenkezett, csak elzárta a vizet, megfordult. Nézte férje arcát, vörös ujjait törölgetve. Megkérdezte, miért nem hívja inkább a rendőrséget.

Thom eltűnődött ezen a lehetőségen. Végül bevallotta, egyrészt attól fél, nevetségessé válna a hivatalos szervek előtt. Másrészt meghatározhatatlan rosszérzés gyötri.

Annyi mindennel tartoztak az Öregnek. Hét éve, mióta a fjordoknál megvették a Tanyát, ő, a szomszéd vigyázza épületeiket. Metszi a sövényüket. Elrakja a postát, fizeti a számláikat. Ez a törődés egy kétórás autóutat igazán megérdemelne. Lehet, a konyhája padlóján fekszik.

A nő némán figyelt, majd feltette a kérdést, mely ott motoszkált Thomban is. Mi van, ha más történt. Ha. Nem fejezte be, ezért Thom felállt, megfogta, megszorította kezét. Aztán felvette bakancsát, bőrkabátját, és lement a garázsba.

A volán mögött végiggondolta az utóbbi hónapok eseményeit. Míg besorjázott a sztrádára araszoló forgalomba, volt rá ideje bőven. Az egész egy április esti híradóval kezdődött. Különös, zöld fényeket láttak Vossen környékén elsuhanni az éjszaki égbolton. Lysa jegyezte meg, az nem messze van a Tanyától. Ekkor jutott eszükbe, hogy a tél vége óta nem mentek le a házhoz. Thom fél füllel még hallotta, hogy egy svendkausseni halász nyilatkozik a jelenésről. A zöld ragyogás a tengerbe hullott, pár száz méterre a parttól. Még csobbant is. Közben Lysa felhívta az Öreget. Az elmondta nekik, a ház rendben van. Ő is. Csak a tél volt hosszú. És a hetvenhat év súlya túl nagy. Lysa nevetve javította ki. Hetvenhét. Idén hetvenhét lesz az Öreg. A nő számon tartotta, ahogy annyi más apróságot is. Mindig vitt neki egy üveg vodkát, ha túlhaladtak a dátumon.

Azon a hétvégén leutaztak a Tanyára.

Egy masszív gerendaház volt, a szirtekhez vezető földút elején terült el, fenyvesek árnyékában. Mögötte nyolcszáz méterrel, két hegyorom találkozásánál feküdt az Öreg apró kis háza. Hátsó kertjéből sziklafal szegélyezte ösvény vezetett a fjordok vágatán át egészen a partig. Ez volt az egyetlen összeköttetés a szárazföld és a tenger közt jó pár kilométer hosszan.

Thom egyszer végigsétált ezen a csapáson. Úgy érezte, a sziklák összenyomják, kipréselik belőle a levegőt. A szél, mint ideges madár sikoltott keresztül a vágaton. Az Öreg pont ezt szerette a helyben. Erre az énekre aludt el alkonyatkor.

Amikor azon az április napon leértek, körbejárták, kiszellőztették a Tanyát, aztán átmentek hozzá.

Fűnyíró zaja hallatszott a kertből, kiáltásaikra elhalt berregése, majd fáradtan előjött szomszédjuk. Alacsony, ősz, északi ember. Mint egy manó Thulk nagy Mesekönyvéből. Arca pirospozsgás, vonásait a szél markánsra csiszolta. Lysa gyakran húzta őt, kacérkodott vele. Az Öreg valaha jóképű férfi volt. Tetszett neki a lány évődése.

Azon a napon Thom emlékei szerint sötét árny felhőzte e vassal vésett vonásokat. Szürke kezeslábasa csupa zöld fűvér volt. Behívta a párt a házába, átadta a felhalmozódott leveleket. Ezek többnyire a …-i önkormányzat hivatalos értesítési voltak. Szemétégetésről, veszett róka veszélyről, halászati tilalomról. Itallal is kínálta őket, Lysa vodkát kért, Thom teát. Amíg a tea elkészült, szóba került a zöld fény is. Az Öreg nem látott semmit. Később, mikor már kifogytak a témából, a kandallóban pattogó hasábokat figyelték. Ekkor kezdett először beszélni az Öreg a dologról. Egy új növény telepedett meg kertjében. Hosszú szálú, egyenes, csipkézett levelű. Mintha sás és fű keveréke lenne. Éle vág. Nől, mint a dudva, naponta irtani kell. Ám folyton folyvást új hajtássokkal tör elő. Egy éjszaka képes tíz centit nyúlni.

Lysa nem akarta elhinni ezt az igyekezetet. Hobbikertészkedett a városi teraszon. Tudta, milyen ütemű a növekedés ezen a hideg, majdnem tajgai éghajlaton.

Az Öreg erre kivezette őket a kertbe. Egészen a szurdokbéli ösvényéig letarolt, zöld csomók borítottak mindent.  A saláta, a répa és a paradicsompalánták eltűntek közeikben. Olyan volt a terep, mint egy csatatér. Oldalt, a ház falánál több csomónyi növény állva maradt. Thom derekáig értek. Ahogy megfogta az egyik irdalt levelét, az azonnal húsába vágott. Mélyen, dühösen – még napokig cserélni kelt rajta a kötést.

A következő alkalommal, mikor lementek, az Öreg már a kocsizajra átjött hozzájuk. Thom később azt gondolta, elébük jött. Nem akarta, hogy ők menjenek a házhoz. Minta szégyellt volna valamit.

Sokáig beszélgettek a Tanya kerítésénél állva. Thom emlékezett a férfi meggyötört arcára, mely pár hét alatt tíz évet öregedett. Új, fájdalmas árkok lepték el homlokát. A kezén jó pár kötés fehérlett. Lysa kérdett rá, hogy attól a különös növénytől van-e. Az Öreg zavartan igenelt, majd másra terelte a szót.

Később, a kocsiban összevitatkoztak a férfi megítélésén. Nem tudták elönteni zavarának okát. Lysa azt állította, hogy a magány végül kikészítette. Talán félelmei vannak. Halálfélelme. Thom már akkor úgy vélte, hogy a fura, parazita gyom az ok. A növénnyel való viaskodás felőrölte barátjukat. Hazaérve rákeresett az interneten az agresszív betolakodóra. Talált valami hasonló kinézetű közép-afrikai sást. Aztán átnézte a gyomirtó szerek titkos világát. Végül felhívta az Öreget, megígérve, hogy az Aspalon 2000-ből küld neki egy dobozzal. Hiába szabadkozott a másik rekedten, még aznap éjjel az internetes boltban kifizette és elküldette a távoli fjordokhoz a mérget. A leírás szerint ez mindenféle földet sivataggá tesz, úgy, hogy nincs hatással a későbbi betelepítésre.

Pár nap múlva az Öreg felhívta. Hangja ezúttal lelkesen csengett a vonal végen. A szer hatott. A növény visszahúzódik a sziklavágat felé. Thom kissé erőltetettnek érezte ezt az optimizmust. Éjszaka nem tudott aludni, felébresztette feleségét, majd elmondta Lysának aggályait. Most már egészen biztos volt benne, hogy az Öreg távol akarja tartani őket valamitől. A nő hosszan simogatta feje búbját. Végül azt válaszolta, pénteken lepjék meg őt. Végül csak Thom tudott leutazni. Lysa valami konferenciára volt hivatalos.

A férfi épp csak leparkolt házuknál, ment is tovább. Már messziről szemébe tűnt a zöld harsogása. Körben a sziklákat és a dombokat száraz fű és ritkás hanga borította. Minden sivárnak és kopottnak tűnt még a nyárelőn. Ám az Öreg tanyájánál valósággal tombolt a természet ereje. A fűszerű gyom már az előkertig jutott. A ház két oldalánál keskeny járatok voltak belé vágva. A lábtörlő környéke szürke porral borítva fogadta Thomot. Azonnal tudta, ez az Aspalon 2000.

Kopogni akart, mikor észrevette a függöny rebbenését. Mintha még az ősz üstököt is látta volna távolodni. Az ablakhoz lépett, belesett, de odabenn sötét volt. Aztán jó negyedórán át kopogott, csöngetett az ajtónál, végül ököllel verte deszkáját. Semmi nem moccant a házban. Hátrament, megkerülve az épületet a csapáson. Bármennyire is óvatos volt, a növény össze-vissza vagdalta nadrágját. Otthon fedezte csak fel az apró, borotvapengékre emlékeztető hasításokat.

A hátsó ajtó ugyancsak zárva volt. Előterében egy kis tisztást irtott az Öreg. Arrább, a fűövezet határánál eldobva, legyőzötten hevert egy elektromos kasza. Mögötte, a sziklákig csak az embermagasságúra nyúlt növény tengere. A férfi fülelt, melyeket lélegzett a párás, furcsa, vasízű levegőből. Ahogy figyelte a szárak átláthatatlan közeit, szinte hallani vélte a növekedés ciripelő neszezését.

Végül visszasietett kocsijához. Távolodva a néma épülettől, végig a hátában érezte az Öreg tekintetét.

Ezután – talán bűntudatból – elkezdte hívogatni őt. Remélte, hogy valami hétköznapi magyarázatot kap tőle a rejtőzködésre. Nem így történt.

Mikor idáig jutott emlékeiben, Thom elérte a városból kivezető autópálya-szakasz végét. Végre rákapcsolhatott a Volvóval. Felgyorsított, és betöltötte a lejátszóba az ESB egyik korai anyagát. A jazz meglepő fordulatai kiűzték a zavaró emlékeket tudatából. Csak a riadtság apró bolyhai maradtak a sarkokban.

Tviestonál lehajtott a pályáról, majd zötykölődött fél órát a tél által megrongált úton. Ekkor hívta őt Lysa. Megnyugtatta a nőt, hogy minden rendben van. Nem mondták ki, de gondolták, hogy azért, mert még nem ért oda.

A Tanyánál parkolt le, és már onnan látta a változást. Előbb sétálva, aztán sietve, végül futva ment a másik ház felé. Illetve ahhoz, ami maradt belőle.

A vegetáció teljesen legyőzte az Öreg birtokát. A fű kitódult az udvarról a dombok közeibe, jó húszméteres körzetben. Mögötte, az apró ház csak sötét árny volt dzsungelében.

Thom tehetetlenül torpant meg e zöld lándzsaerdő szélénél. Rekedten kiáltotta az Öreg nevét egyszer, kétszer, háromszor. Nem jött válasz. Körbenézett, majd szeme megakadt a hegyoldali ösvényen.

Egy meredek, keskeny csapás vezetett fel a fjord tetejére. Onnan, a magasból, be lehetett látni a tengert és a szárazföldet is. Jó időben a svenkaausseni óratorony csillogásáig elért a tekintet. Thom nekilendült az ösvénynek, zsebéből elővéve mobilját. Ám hiába pötyögte előbb a rendőrség majd a mentők számát. Idekinn ritkán volt térő.

Jó pár perces mászás után, az ösvény felénél megállt pihenni. Sarkára guggolva nézte az Öreg tanyáját övező fűrengeteget. A ház körül mintha még magasabbra nyújtózkodtak volna a szálak. Úgy tűnt, ráhajolnak a tető aljára, be akarván fonni az épületet egy zöld bölcsőbe. Thom felállt, kiköpött, és már indult volna tovább. Ekkor vette észre a mozgást. Nem a szél okozta, mert nem volt szél. A fű ingott odalenn erre-arra. Nagy, hosszú test kígyózott a szálak tövénél. A férfit természetfilmek aligátortámadásaira emlékezette a jelenet. Magát a formát egy ideig nem látta a szálak takarásától. Aztán a felhők közül kibukott a nap. A fény áttűzött a zöld övezeten, és a ház felé kúszó mozdulat sötét árnyékká változott a mélyben. Emberinek tűnt. A napsütést érzékelve moccanatlanul várt, míg a fény eloszlik, ekkor folytatta útját, majd eltűnt az épület sarkánál.

Thom fejét csóválva, dermedten állt még pár másodpercig, majd talpa megcsúszott a morzsalékon. Oldalt méterekre volt a szikla széle, mégis adrenalinos rémület árasztotta el tagjait. Csak pár lépés után ismerte el, a látottak miatt. Mint aki álomban cselekszik, céltalanul mászta meg a hátralevő részt. Jeges, fémízű szél csapott arcába odafenn, és zöld derengés öntötte el bőrét, ruháját. Nem kellett a nap kósza fénye, hogy megértse okát.

A tenger balról egészen a vosseni hegyekig zölden hullámzott odalenn. A víztömeg mélyén ide-oda hajladoztak a szálak, mint egy úszó óriás idétlen, festett haja.

A keskeny partsávra kitörve a fű egyetlen irányba tudott menetelni, az Öreghez vezető vágat felé. A szoros elején feltorlódott, kétméteresre is megnőtt tömege. Thom megfordult, és ismét a szárazföldet és az Öreg tanyáját bámulta, mely mint egy dugó állt ellen ennek az áradatnak.

Eddig.

A férfi lassan, sóhajtva engedte ki a tüdejében bent tartott levegőt. A végére nem maradt más testében, csak az ösztön. A menekülés iránti esztelen vágy.

 

vége 

 

 

 

1 komment
horror