Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2010. augusztus 01. 21:09 - Valmont

Baleset után

Nagyon sok mindent most nem akarok írni elöljáróban, főképp azért, mert családilag némiképp érintettek is vagyunk a témában. Bár erre nem sokat gondoltam, míg csináltam, csak most, a bejegyzés feltöltésekor jut eszembe a dolog. Közvetlen ihletőként legfeljebb annyi, hogy mentünk felfelé, Vác irányába a gyorsforgalmin, és feltűnt az a rengeteg koszorú. Aztán beindult az agyam. A szituációt meg egyértelműen Nabakovtól loptam. Az adomány című kötetében - könyvheti megjelenés - van két vagy három, hasonlóan nagyon megtévesztő beszélgetés.

 

 

Út mentén

 

A leállósávban ősz hajú, sovány ember közeledett a Fotós felé. Mellettük nagy ritkán el-elzúgott néha egy autó Vác irányába. Északról, a túlsó oldalon inkább megkésett kamionok dübörögtek a betonon, megtörve a naplemente elnyújtózó pászmáit.

A bíbor fény még épp elég volt ahhoz, hogy a Fotós két szögből is lekapja a vaskorlátra akasztott koszorút. Közben néha oldalt pillantott. Az öreg megállt a sárga vésztelefon mellett, és füléhez emelte a kagylót. Aztán ingerülten nyomogatni kezdte a panel gombjait.

– Segíthetek? – kiáltotta a Fotós, és megindult felé. Látta, hogy jó kétszáz méterrel lejjebb egy rozzant Lada áll az út szélén. Vészvillogói narancssárgán lüktették figyelmeztetésüket az alkonyatba.

– Nem működik ez a vacak – akasztotta vissza a telefont az ősz ember. Sovány, aggodalmas arcán furcsa riadalom ült. – Durrdefektet kaptunk anyussal, és nem elég, hogy lapos a pótkerék, még a mobilom is lemerült. A fene vigye el…– Végigmérte a közeledőt, majd fáradtan elébe ment.

– Tessék, telefonáljon az enyémről – vette elő, nyújtatta a másiknak a Fotós a készülékét. Az idős férfi gyanakodva fogta meg, majd hosszan bámulta a gombokat. Aztán sóhajtva nekidőlt az útmenti alumínium korlátnak, és körbenézett a lassan kifakuló tájon: – Na, most meg nem jut eszembe a fiam száma – mondta csalódottan. A Fotós letelepedett mellé, igazított valamit az objektíven, mire a másik a fekete, testes gépre pillantott.

– Maga fényképész? – kérdezte rekedten, aztán találomra nyomkodni kezdte a telefont.

– Csak hobbiból – mondta a Fotós. Visszanézte a koszorúról készített sorozatot. Volt pár valódi, de hervadt szegfű a műanyag virágfejek közé tűzve. Sárgásbarna romlottságukkal csak még gyászosabbá tették a képeket.

– Ez se az – csóválta fejét az öreg, majd törölte a számot, és újjal próbálkozott. Közben ismét a fényképezőgépre lesett, növekvő érdeklődéssel. Aztán kihajolt, elnézett oldalt, a fémkorlát szalagjára akasztott koszorú irányába. – Ezeket fényképezi? – kérdezte csodálkozva.

A Fotós bólintott. – Igen.

– Komolyan? – Az öreg egészen belefeledkezett a gondolatba, hüvelyujja megdermedt a 2-es billentyű felett. – Miért?

– Mert szépnek látom őket – magyarázta a Fotós türelmesen. – Persze, ezt általában az emberek furcsának találják.

– Hát azt elhiszem – jelentette ki a másik. – Engem kiráz a hideg, ha csak meglátok egyet az út mellett. Nem hajtok gyorsan, minek a sietség, de ilyenkor még jobban lelassítok.

– Igen – helyeselt a Fotós –, felfoghatók külön, sajátos közlekedési jelzésekként is. A KRESZ kiegészítéseként. Figyelmeztető mementók: vigyázz, te is így járhatsz! Másrészt metaforaként tekintek rájuk, és az egész országban gyűjtöm e metafora megnyilvánulásait.

Az idős férfi hasfájósan összegörnyedt, majd ismét füléhez emelte a telefont, hallgatózott, végül felmordulva leengedte karját: – Ez se az – nézett tűnődve a lebukó nap permére, majd észbe kapva a Fotósra lesett. – Az egész országban? Járja az országot, és ilyeneket fényképez? – kérdezte hitetlenkedve.

A Fotós válaszul elé tartotta a gép kijelzőjét, és elkezdte lapozgatnia a korábbi képeit: – Ez a hatos út. Tavasszal mentem rajta végig. Ez itt a huszonegyes. Látja, hat képet csináltam. Aztán a négyes út, a halálút. Na, itt mindig találok újat, mindig.

– Az biztos – helyeselt az öreg –, mert hajtanak, mint a bolond. Azért van ez. Gondolom, van munkája, bőven.

– Igazából ez csak hobbi – javította ki a Fotós. – Egyébként kémiát és fizikát tanítok szakközépiskolában.

Hátuk mögött tücsök kezdett rá, ám hangját elnyomta egy eldübörgő szlovák kamion. – De valóban van vele munkám. Régebben kevesebben állítottak emléket az út mentén. Mostanában egyre nagyobb divat. Egyre jobban terjed ez a fajta hagyomány, ne kérdezze, miért.

– Mert egyre több a baleset – jegyezte meg az idős ember dühösen. – Mindenhova rohannak. Én is mondom a fiaméknak, minek úgy szaladni, úgyis odaérsz előbb-utóbb, nem?

– De, így van – mosolygott rá a Fotós kedvesen. – Azt hiszem, ez az egész lényege. Ezek az útmenti koszorúk a türelmetlenségünknek állítanak emléket. Én igazából időmetaforáknak tekintem őket. Ha az autó lassabban haladt volna – talán még mindig élnének a koszorú mögé rejtett holtak. Perceket lehet spórolni harminc-negyven kilométeres sebességkülönbséggel. És egy egész életet elveszteni. Senki nem méri fel igazából a kettő viszonyát: odaérek célomhoz pár perccel korábban, vagy egy emlékhellyé válok az út mentén örökre.

Az öreg eltűnődött ezen, majd rekedten így szót: – Igaza van. Na, akkor, amíg eszembe nem jut a gyerek telefonszáma, hívom a rendőrséget.

– A rendőrséget? – vonta össze szemöldökét a Fotós, és gyorsan kikapcsolta a gépet. – Ugyan miért?

– Hát nézze csak, mit találtam én ezen nyavalyás úton! – mutatta az idős férfi a tenyerét. Egy apró, tüskés valami feküdt benne. – Ahogy elindultam idefelé, ebből találtam kettőt. Kétszáz méteren kettőt. Nem lehet véletlen. Először azt hittem, hogy leesett valami kamionról, de szerintem direkt szórták az útra – magyarázta az öreg egyre növekvő ingerültséggel. – Fogadok, hogy valami suhancok szórakoznak az autósokkal. Szerintem az én kerekem is ilyentől durrant el. Na, látja, ilyenkor jó, ha az ember nem száguldozik. Még így is épp, hogy meg tudtam állni, és nem az árokban kötöttünk ki.

Közben a Fotós elvette az apró tárgyat a kérges tenyérből. Megforgatta, meg is szagolta. – Műanyag – jelentette ki csöndesen. Olyan volt, mintha nyolc hegyes rudat csillag alakzatba összeolvasztottak volna. – Ráadásul igen érdekes anyag – folytatta. Az egész dolog körmnyi méretű volt, mégis veszélyesnek és fenyegetőnek tűnt még a félhomályos szürkeségben is. – Hőre és súrlódásra lágyuló műanyag – folytatta a Fotós magabiztosan, és felpillantott az öreg sápadt, értetlen arcába.

– Ezt meg honnan tudja?  – kérdezte az.

– Egyszerű, de zseniális kis házi barkácsolás – magyarázta a Fotós, majd lágyan, mint vízbe horgot, az út közepére dobta a dolgot. Az pattogott kettőt, aztán megállapodott a felezősáv mellett. – Látja? A betonon alig lehet észrevenni a színkeverés miatt. A gumiabroncs könnyedén felveszi. Nem szakítja ki azonnal a köpenyt, csak belefúródik. Aztán a súrlódás felmelegíti annyira a tüske anyagát, hogy az túlhevülve megolvasztja a gumit is. Egészen apró, de minden kilométerrel növekvő szakadás keletkezik rajta. A tüske közben kiesik a résből, mint lyukas fogból a tömés. A lyuk pedig öt, tíz, tizenöt vagy száz kilométer múlva egyszer csak…– A Fotós szétnyitotta bal, szabad kezének ujjait, valamiféle látványos robbanást utánozva. – Máris kész a durrdefekt és a baleset. – Lehunyta szemét, mint ki elképzeli a jelenetet. – Gumiabroncstól és a sebességtől függ, mindez mikor történik meg. A következményeket is egy jó csomó dolog befolyásolja. Lehet, hogy a vezető rutinos. Lehet, hogy az autó nem halad elég gyorsan. Lehet, hogy ha gyorsan halad, valami csoda folytán sikerül megúszni apróbb karcolásokkal vagy zúzódásokkal. Ám a legtöbb esetben…– A Fotós oldalt intett, a koszorú felé, majd mély levegőt vett, bent tartotta. – És a legjobb, hogy mindez nem tűnik bűnténynek. Csak egyszerű balesetnek. A bajt okozó tüske olvadt darabjait soha senki nem találja meg. Az úton elszórt apró kis bajkeverők soha senkinek nem szúrnak szemet. Csak a végeredmény kézzelfogható és valós. Az összegyűrt fém. A kifolyt hűtővíz. Csillagosra tört szélvédő. Véres testek méterekre a kocsitól, a mezőn. A kormány mögé begyűrődött emberi massza. Aztán a mentők, a rendőrök. A lassító autósok, akik a látvány sokkja miatt pár kilométeren át visszaveszik a tempót. A megérkező rokonok. Ők azok, akik még akkor nem tudják, de örökre megjegyzik, az agyukba vésik az út szelvényét, a helyet, ahol véget ért egy történet. Öntudatlanul is körbenéznek. Memorizálják a tájat. Megfigyelik a bokrokat, a fákat. Persze a baleset nyomai egyébként is még sokáig ott maradnak az úton, a korláton, a fák törzsén. Ám az emberi emlékezet többet akar. Egyértelmű jelet, kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy valóban itt történt, itt esett meg a dolog. Ezért hozzák el a koszorúikat előbb-utóbb mind. Halottak napján leparkolnak, gyertyát gyújtanak, a temetőből egyenesen ide vezet az útjuk. Kijönnek az áldozat vagy áldozatok születésnapján is. Elgondolkodnak, mi lett volna, ha. Ha lassabban vezet a szerencsétlen, vagy ha jobban figyel, vagy ha gyorsabban reagál. És közben folyton csak a pár méterre parkoló saját autójukat lesik, az égve hagyott vészvillogót, azt remélve, hogy míg itt állnak a koszorú előtt, nem száll beléjük egy őrült, így vezetve tovább a balsors mindent elsöprő kerekét…aztán persze hazamennek, és jó időre elfelejtik az egészet. Talán már hazafelé nyomják a gázt, mint a bolond, nem is sejtve, hogy véletlenszerűen elszórva, ritkás, de eredményes rendben ott lapulnak a betonon ezek a csillagok – az út közepére mutatott, amiből már csak leginkább felezősáv fehérje látszódott.

Az öreg, ki eddig maga elé nézve, zavartan hunyorogva hallgatta őt, most felállt, hátrált pár lépést: – Miért mondja el nekem ezt? Kicsoda maga? – kérdezte nyugtalan értetlenséggel. Végigsimított arcán, majd jobb kezét emelte maga elé. Nem volt benne a Fotós telefonja.

– Én vagyok a Fotós – bólintott a másik, és megütögette zsebét, majd belenyúlt, elővette belőle a mobilt, felmutatta az idős embernek. – Mit gondol,  miért csinálhatok minden évben új és új sorozatot majd minden nagyobb úton? Mit gondol, miért kell bejárnom évszakonként az ország útjait?

A másik zsebébe nyúlt, és elővett belőle pár műanyag csillagot, majd felséges mozdulattal az öreg lába elé szórta őket.

– Maga csinálja? – kérdezte az döbbenten, ismét hátrálva egy kicsit. – Maga okozza ezeket a…

A Fotós is ellökte magát a korláttól, fényképezőgépét óvatosan az oldalán lógó tokba csúsztatta, és fel se nézve az idős férfi sziluettjére, fáradtan legyintett: – Igen. Maga pedig egy senki.

– Ezt nem ússza meg – fogadkozott az öreg bizonytalanul. – Először is: kifizeti a gumim javítását!

– Nem – cáfolta a Fotós szelíden mosolyogva. A másik legfeljebb foga fehérjét láthatta csak a sötétben. – Nem fizetek semmit.

– Miért? – kérdezte egy hang az idős férfi felől.

– Mert magának már nem kell fizetnem semmit. – A Fotós hallgatott, aztán megköszörülte  a torkát. – Ősszel történt. Anyussal jöttek haza a fiaéktól. Bekapták az egyik csillagot. Meg tudott állni, mert szokás szerint lassan ment. Kiszállt. Eljött ide, a segélykérő készülékhez, segítséget kérni. A telefon nem működött. Mikor visszafelé indult, már elég sötét volt. Legalább ilyen sötét. Elég sötét ahhoz, hogy egy őrült száguldozó miatt jobbra lehúzódó autó elsodorja magát. Felkenték a korlátra, nagyjából ott. – A Fotós a koszorú felé mutatott. Aztán várt, hallgatott, figyelte a tücsökciripelést. Az öreg felől nem jött válasz.

 

vége

 

1 komment
2010. június 15. 23:13 - Valmont

Vár kísértetekkel

Igazán sokféle elképzeléss kapcsolódik a kísértetekhez. Igazságkereső, -tevő lelkek, az élőkre irigy elhaltak maradványai, az időben és a térben maradt lenyomatok, kövületek, bűnök és megváláthatatlanág miatt itt ragadt vallásos fantazmagóriák. Az alábbi sztoriban a kísértetek rejtélyének egy újszerű megközelítését adom. A kísértet sokszor egymásra fényképezett képek hamisítványában jön létre - de mi van, ha már az eredeti se más, csak dimenziók, terek és idők egymásba csúszott szeleteinek látványa? Lehet, hogy amit kísértetnek vélünk, az előttünk avagy utánunk élő lelkek pillanatnyi, villanófénybe rögzült látomása, világok találkozásánál torlódó elnagyolt, raszteres kép? Ha így is van, attól még a látvány és az okozott sokk veszélyes is lehet számunkra. Lásd lentebb...

 

 

 

A bíbor szoba rejtélye

 

Első kép: A legenda

 

– És ez – magyarázta az idegenvezető hölgy –, ez a híres-nevezetes bíbor szoba, a vár baljós látványossága. – Kis szünetet tartott, megvárva, míg mindenki rá figyel. Még a sarokban csókolózó párocska is. – Nézd, milyen nagy ágy – súgta a lány a fiúnak, aki csak a lány ajkait, zöld szemét és szépen ívelt szemöldökét bámulta maga előtt. – Nevét az 1518–ban lezajlott véres in flagrantiról kapta. Az ágy még az eredeti darab, ebbe csábította Mikhó Anna férje távollétében a várnagy siheder fiát – folyatta az erősen kifestett asszonyság. Mind a tizenhárom turista a sarokban álló masszív famonstrumhoz sereglett. – Ez aztán a játszótér – súgta a lány a fiú fülébe. – Hollósy azon a végzetes napon rajtakapta őket – emelte fel kezét az idegenvezető, mire rózsaszín lebernyegruhája megfeszült hatalmas mellein. – A fiút szeretője szeme láttára apró darabokra szelte. Mindent elborított a vér – kezével sugár alakban ívelt, mint a gótikus szobácska kupolája. – A falakat, a plafont, a padlót. Anna pedig mindezt végignézte. A férfi bezárta az ajtót, nem menekülhetett. Mikor végzett a kölyökkel…– az asszony hirtelen megfordult, és egyenesen a párocskára meredt. Azok tisztelettudóan visszabámultak rá. – …felesége ellen indult. – Az idegenvezetőnő a boltíves, embermagas ablakig sétált. Szép kilátás nyílt belőle a Kis-Versegre és a távoli Csanádos templomtornyaira. – Anna tudta, most ő következik. Talán maradt ideje elmondani egy imát. De az ura kardját már nem várta be. – A vaskos, tömpe ujjak az ablakon túl, a mélybe mutattak. A lány odasétált a nő mellé, ki akart nézni, ám a másik finoman megfogta vállát. – Nem szabad, roskadt a fal – mutatta az ablakpárkány alig combig érő vonalát, a kilazult köveket. Majd emelt hangon így folytatta: – Azóta már sokan látták alakját idefenn az ablakban. – Izgatott sutyorgás volt a válasz, és a nő hagyta őket tűnődni és félni. Volt valami savanyú kőszag a levegőben, és valami fojtó hideg a bőrön e szobában. Tudta, emiatt hamarosan mind úgy érzik majd, hogy tovább kell menniük a vár többi kiállítótermébe, a nyugodtabb és biztonságosabb részekbe. Mindig is így volt a bíbor szobában.

 

Második kép: A csönd

 

Alkonyatra értek vissza. A fiú apjának Ladáját a parkolóban hagyták, majd aznap másodszorra is felkapaszkodtak a meredek ösvényen. A fiú sokáig kereste a helyet. Fotósnak készült, tudta, a fény, a naplemente vörös csillogása egy dolog, de a vár tömbjének sötét árnya is sokat számít a kompozícióban.

– Legyen benne a bíbor szoba is – kérte a lány, mire kerülniük kellett. Áttörtek egy bozótos, meredélyes szakaszon, végül kibukkantak egy tisztásra. Innen jól látszott a főkapu és a déli oromzat is. – Időzítő – motyogta a fiú, míg a megfelelő fát kereste. Végül egy v alakú ágösszehajlásba igazította a polaroidot, melyet nagybátyja küldött neki Németországból karácsonyra. Visszasietett a  lány mellé, egy pillanatra hátrafordult, és már ekkor meglátta. A lány azonban rántott rajta egyet. – Nézz előre! – kérte természetellenesen mosolyogva.  A gép villant, majd surrogva kiszaladt belőle a kép, és leesett a fűbe. A lány ment oda, a fiú már ismét a falakat bámulta. – Láttam valamit. Egy pillanatra – motyogta társának, aki ott állt a fánál, csöndben, mozdulatlanul, kezében a fényképpel.  A fiú mellésietett, keskeny válla fölött nézte meg kettejüket, a vérvörös alkonyban fürdő hátteret, a vár fekete tömegét, és az egyik ablakban felderengő alakot. – Ő az – pillantott fel rá csillogó szemmel a lány. – A bíbor szoba ablakában. Menjünk!

A portás beengedte őket a reggeli jegyükkel, talán elhitte, hogy fent hagyták a lány napszemüvegét. A félhomályban botorkálva csak hosszas keresés után találták meg a déli torony feljáróját. Nyikorgó falépcső tekergődzött lábuk alatt, a falakon ismeretlen eredetű nedvesség csillogott. – Lassan! – kérte a fiú, mert rosszérzés lepe el. De a lány nem hallgatott rá. – Ott lesz – suttogta. – Siessünk! Ott van szobában, érzem, minden idegszálamban – lihegte, azzal előrerohant. A fiú próbálta követni, ám az utolsó lépcsőfordulóban a fényképezőgép szíja beakadt a korlátba. – Várj! – kiáltotta nyugtalanul. Aztán megtorpant, mert a lány léptei is elhaltak. A csönd ráborult az épületre, elterpeszkedett a lépcsőkön, árkádokon, mohos udvarokon, kiteljesedett a bíbor szobában, és megtöltötte a fiút is jó harminc évre.

 

Közjáték: Szerelem

 

– A vár alatti csipkebozótban találták meg – mondta  férfi, és megfeszítette magát a díványon. Mögötte és jobbra a szantálillatú nő abbahagyta a jegyzetelést. – Ne haragudj, de még mindig felzaklat. Harminckét év telt el, ám olyan, mintha tegnap történt volna. – felsóhajtott, megdörzsölte szemét, majd ősz üstökébe túrt, és ellazulva visszasimult a bőrre. – A közeli városba vitték a  testét. Nekem kellett azonosítanom. Kérdezték, veszekedtünk-e. Egy ideig talán engem gyanúsítottak. De aztán azt mondták, a félhomályban nem vette észre az ablakpárkányt, ezért zuhant ki. Aztán megjöttek a szülei…szörnyű volt.

– Tulajdonképp miért mentetek vissza? – kérdezte a nő a háta mögül, és leeresztette jegyzetfüzetét ölébe.  – Nem tudom – csóválta fekete fejét a férfi. – Van valami a képen. Egy alak, a szoba ablakában. A bíbor szobában. Teljesen felizgatta őt. Azt gondoltam, ez egy játék. Belementem, hogy majd fent, a szobában szex lesz vagy valami…Hát, nem az lett.

Egy keskeny, száraz és ráncos kéz érte nyakát a füle alatt. A pszichológusnő a földre térdelt, a férfi mellé. Bátorítóan megszorította a fekvő csupa merevség vállát. – Nem vagy hibás. Ezt nem mint szakember mondom, hanem mint …társ – suttogta. A férfi elkínzott arca feléje fordul, szeme csillogott a szoba félhomályában. – Akkor sem tudom kiverni a fejemből. Te mondtad, ez az összes házasságom kudarcának alapja. – A nő bólintott, halványan rúzsozott szája finom, gúnyos mosolyra szaladt. – Igen, és ezért nem fogok én addig hozzád menni, míg meg nem teszünk valamit.

– Mit? – kérdezte a férfi kíváncsian.

A nő felállt, megigazította szoknyáját, majd mélyet sóhajtott. – Visszamegyünk. – jelentette ki. – Hova? – kapta fel fejét a férfi, és felült a díványon. A pszichológusnő kinyújtotta felé kezét: – A várba. De előbb az ágyba.

 

Harmadik kép: Találkozás

 

Megvárták, míg a fiatalember továbbviszi a csoportot, majd visszaosontak a szobába. A férfi az ablakhoz sietett, kinézett rajta.  – Kipróbálhatnánk – mondta a nő a hát mögül. A hatalmas ágy mellett állt, ujjaival cirógatta, mint egy állatot. – Ne viccelj ezzel – kérte őt a férfi elgyötört hangon. – Nem tetszik ez az egész. Nem kellett volna idejönnöm.

A szoba közepére sétált, elgondolkozva nézte a pszichológusnőt, aki cigarettát vett elő táskájából. – Itt nem gyújthatsz rá – figyelmeztette a férfi, de a másik csak legyintett. – Kérem a képet – parancsolta, míg beleszívott a szálba, hogy füst bodorodjon ki szájából. A másik zakózsebébe nyúlt, és elővette a kifakult, gyűrt, piszokfoltos polaroidfényképet. – Tessék! – tartotta fel kényszeredetten a nő elé, aki csak a fejét rázta. – Te csinálod. – Ő kis, arany öngyújtót nyújtott a másik felé. Egy pillanatig így maradtak, majd a férfi elvette, és leguggolt a padlóra. A nő hátrált, ismét retiküljébe túrt. – Semmi értelme. Ez nem jelent semmit, nem változat semmit a múlton – motyogta az idős alak a szoba közepén. Elektromos dolog zümmögött, mikor felnézett, meglátta a fényképezőgépet a nő kezében. – Kell ez? – kérdezte idegesen. A pszichológusnő az lcd-kijelzőre nézett, majd bólintott. – Megbeszéltük – mondta szelíden. A féri körbefordult, majd nehézkesen felállt, és az ablakoz ment. – Inkább itt csinálom – mondta. – A füst miatt. A párkányra tette a képet, majd rövid tétovázás után a széléhez illesztette a gyújtó lángját. Ahogy a papír összekunkorodott, a nő két képet készített a jelentről. Megvárták, míg csak hamu marad, majd a nő elfújta azt is, le, a mélységbe. – Kész – mondta. – Most már mehetsz. Én elszívom itt a cigit.

A férfi tanácstalanul állt mellette, elnézve a tájat. – Ennyi volt – kérdezte vagy jelentette ki bizonytalanul. A nő bólintott, a géppel babrált. Fél szemmel érzékelte, hogy a másik távolodik. Ahogy a léptei elhaltak, megnézte az első majd a második képet. Azonnal észrevette őket. Odalenn álltak, egy tisztáson, felfelé bámultak a várra. – Ez nem lehet – suttogta. Kinagyította a képet. A lent álló fiúban, minden fiatalsága ellenére felismerhetőek voltak ötvenéves páciensének vonásai. Leengedte a  készüléket, és eltaposta cigarettáját a padón. Aztán lassan, mint aki víz alatt mozog, az ablakhoz lépett, egészen a párkányig. Fehér kosztümjét hirtelen huzat fújta át, letépve nyakáról a sálat is. Utánakapott, és hogy nekidőlt, egy szikladarab kilazult térdénél.

Míg zuhant, pörögve esett és szállt alá a közelítő csipkeborok felé, egy pillanatra látta, hogy a tisztás ott, alant, az erdőcske szélén, immár üres.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror