Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2021. május 10. 21:18 - Valmont

Írói tapasztalatszerzés öt stációja 3.

kisauto3.jpg

A harmadik rész kapcsán felhívnám a figyelmet két eszközre, kísérleti megoldásra, melyek ebben az írásban formálódnak. Az egyik az, ahogy az alkotótábor írói lassan kezdik saját életüket is egy műalkotásként kezelni, vagy legalábbis olyasféle kritkákat foglmaznak majd meg önmagukkal vagy az élettel szemben, amit jobbára irodalmi alkotások kapcsán hangzanak el. A másik az, ahogy Somos leíró fogalmazása a valóságos novella szerves részévé válik,és a naiv olvasó csak a jelenet végén érti meg, hogy nem a mindenttudó narrátor, hanem a szegény gyári dolgozó szövegét olvassa a disznóvágás kapcsán. 

Alkotótábor kezdő horroríróknak

 

3. rész

 

Következő nap, a reggelinél, mely száraz zsömle és májkrémes konzerv volt, az Író megkongatta a vasdarabot, mire mind felé fordultak, ő pedig megköszörülte torkát, és elmondta, hogy van némi programváltozás, mivel most kapta a telefont, ami miatt a negyedik napi programot előre kell hoznia mára, de az élet, jobban mondva a halál már csak ilyen. Mert a mai nap, folytatta, a halál napja lesz. Órájára pillantott, gyülekező a kapunál tíz perc múlva, busszal bemennek a városba.

Ezúttal átrobogtak az előző nap színterén, a falun, és a busz tovább kanyargott az erdős, ligetes részeken, bal kéz elől láthatták az Ipoly fákkal szegélyzett szalagját, végül beértek Balassagyarmatra, ahol is a város szélén lévő megállóban, egyenesen a kórház előtt szálltak le. Az Író telefonálni kezdett, az illető, aki hívott, először nem vette fel, végül sokadik próbálkozásra mégis. Somos közel állt hozzá, ezért elkapta az elhadart szavakat arról, hogy ugye nem késtünk el, és hogy milyen állapotban van. Akaratlanul is arrébb lépett, azért is, hogy jobban lássa a kőkerítésnek dőlő Szeplőt, aki a két darkos kamasszal beszélgetett halkan. Menjünk emberek, utánam, adta ki mögötte a parancsot az Író, ők pedig engedelmesen követték hátra, egy rámpához, melynek végében ajtó volt, ott már várta őket egy zöld ruhás férfi. Ő a mai kísérőnk, a mi Kharónunk, egyébként ápoló, magyarázta izgatottan az Író, majd farzsebéből pénztárát vett elő, leszámolt pár bankjegyet, és az ápoló kezébe nyomta, aki zsebre gyűrte, körbenézett, aztán kitárta előttük az ajtót. Odabenn fertőtlenítőszag és még valami más, alattomos, mély kipárolgás fogadta őket, az ápoló előre ment, és egy hosszú folyosón át lépcsőkig vezetek őket, felmentek két emeletet, egy keskeny előtérbe jutottak, melyből ajtók nyíltak, az egyiken felett felirat volt, Hospice. Okostojás felnyögött, jaj ne, mondta, majd hátrálni kezdett, mire mind felé fordultak, mi van, kérdezte az Író, mire a nő csak fejét csóválta, végül meg is szólalt, ne haragudjatok, tudom, hogy nagyon klisés, és persze nem tudom még, pontosan mi lesz ez, de nekem ez nem megy, az anyám nemrég…lehajtott fejjel visszament a lépcsőházba, mire az Író megvonta vállát, majd a többiekhez fordult. Na szóval, kezdte halkan, ez a halál napja. A barátunk, lapogatta meg a mellette álló alacsony, fekete hajó férfi vállát, itt dolgozik, és van egy beteg, aki az utolsó óráit tölti e világon. Nincs rokona, de mi, jó lelkekként, mellette leszünk az út végén, és ez a kölcsönös üzlet mindkét fél javára lesz, hisz ő legalább nem marad egyedül a szenvedéssel, mi pedig megfigyelhetjük, ahogy az emberi lélek távozik valakiből.

Vannak fájdalmai, kérdezte Szeplő riadtan, nem szeretném látni, ha fájdalmai vannak.

Az ápoló intett, hogy ezzel nem kell foglalkoznia, de mondta is, nincsenek, tele van morfiummal, nem érez semmit, tulajdonképpen nem is érzékel semmit, azt se tudja már, hol van, titeket se fog észrevenni.

Így is lett. Ahogy benyomultak a kicsiny szobába – az ápoló kint maradt, úgymond felvigyázni – Somos először nem nézett a keskeny ágyra, melyet az ablak mellé állítottak, helyette az ablaküvegen bekandikáló zöld lombokat, és a lombok közt az arany és erős fényt figyelte, de aztán csak rá kellett emelnie a tekintetét a csupa csont és bőr és sárgaság valamire, ami a valaha erős és magas férfiból maradt az ágyon. Infúziós állvány csillogott mellette, a cső az alkarjáig vezetett, elnyílt szemmel figyelte a plafont, félig lerúgta magáról a paplant, kirajzolódott eszelősen vékony lába a pizsama alatt, a csípőjén felgyűrődött a pizsamafelső. Szeplő lépett oda hozzá, és betakarta, és Somos ekkor ismét megérezte az orrba kúszó erős, szagot, ami a haldoklóból jöhetett, vagy a pelenkából, ami a férfi ágyékán kidomborította a pizsamát. Az Író is elfintorodott, kinyitotta az ablakot, mire könnyed meleg és madárcsicsergés ömlött be rájuk. A fekvő erre valamelyest magához tért, körbehordozta rajtuk a tekintetét, megnyalta ajkait, és próbált szavakat formálni, de egyelőre csak zihálásra tellett erejéből. Sovány karjával felnyúlt, és megragadta az ágy karfáját, hogy felhúzza magát, segítek, mondta Aktkakukac, és odalépett mellé, felültette, háta mögött eligazgatta a párnát, mire a beteg nagy, elkerekedő, sötét szemével rápillantott, talán hálásan. Kik maguk, kérdezte aztán rekedten, mire az egyik kamaszlány felnyögött, és kiment, társa rövid tétovázás után követte. Jóbarátok, bólintott az Író, majd az ágy mellé térdelt, és megfogta a haldokló kezét, azért vagyunk itt, hogy magával legyünk a végén. A beteg tekintete ekkor már nem rájuk fókuszált, befelé fordult, állát leejtette horpadt mellkasára. Tudunk valamit segíteni, kérdezte sírós hangon az egyik nő a csoportból, de az Író csak intett, úgyse hallja, suttogta, és ebben maradtak, csendben vártak. Somos a falnak dőlve figyelte a férfi mind lassabban emelkedő és süllyedő mellkasát, a lassan eltompuló tekintetet, a néha megránduló, izgő-mozgó lábfejet, utána – mivel az egész jelnetet roppant illetlennek és ugyanakkor nagyon is bensőségesnek érezte – elvonta tekintetét, és inkább ismét kinézett az ablakon. Később azon tűnődött, meddig lesznek itt, mi van, ha ez az egész órákig is eltart, és neki vizelnie kell, illetlenség lesz-e kimenni pisilni, miközben ez az ember a halállal van elfoglalva.  Jó húsz perc múlva lett vége, egy nagy, ijesztő hördüléssel. A beteg összerándult, oldalra fordult, és eltakarta arcát, mire mind akaratlanul is hátrébb léptek, talán illendőségből, valaki meg is jegyezte, talán ki kellene mennünk, de késő volt, mert a férfi belemarkolt a matracba, és nyöszörgött, aztán teste elernyedt, és úgy maradt, nem is lélegzett már, és akkor hirtelen mind nagyon rosszul érezték magukat. A csöndet az Író törte meg, angyal szállt el közöttünk, mondta jelentőségteljesen, és elvitte magával e szerencsétlen lelket. Felállt, mert mostanáig térdelt az ágy mellett, majd meghajtotta fejét, mintegy tisztelgésül. Remélem, tanulságos volt, és megfigyeltetek mindent, a halál minden egyes moccanását, nézett a jelenlévőkre, de senki nem nézett vissza rá, mindenki a padlót vagy a falat nézte, Somos kifelé bámult az ablakon, a szíve zakatolt, érzések kavarogtak benne, félelem, undor, szánalom és szégyen, maga sem értette, mi történik, végül Szeplő szólalt meg, menjünk innen, és így tettek.

Némán hagyták el a kórházat, ott, ahol jöttek, átmentek az úton, a másik oldalon lévő buszmegállóba, és szótlanul várták a buszt, miközben az Író a darkos lányokat hívta. Sokáig beszélt velük, majd kinyomta telefont. Újabb két kilépő, jelentett ki jó hangosan, mire mellette megszólalt mellette Kopasz, egy idősödő férfi, három, én is hazamegyek, elég volt. Az Író ránézett, mondani akart valamit, de végül magába fojtotta.

Miután leszálltak a buszról, kis csomókban indultak meg az erdei ösvényen a tábor felé. Senki nem beszélgetett, Somos szinte érezni vélte a sötét gondolatokat a többiekben. Próbált arra összpontosítani, hogy mit fog írni a mai élményéről, de egyre csak a férfi takaróba markoló kezét látta maga előtt, és aztán rájött, hogy ennek a mozdulatnak a végletessége köré kell felépítenie az élménybeszámolót, azt kell megírnia, hogy a férfi életében, kisbabaként, gyermekként, kamaszként majd felnőttként milyen esetekben és miért markolta így a takarót, hányszor, és közben miket gondolt vagy érzett, és ez a sok aktus, ez a sok megfeszülő akarat hogy vezette el őt végül a mai, utolsó pillanathoz.

A kései ebéd paprikás krumpli volt, kovászos uborkával, szivacsos belű kenyeret kaptak mellé. Somos észrevette, hogy mostanra kialakultak csoportok, ő például a szótlan Szeplő és a komor Aktakukac mellé ült, Hadar a nagyon szőke, középkorú nővel pusmogott, Jeges pedig egyedül kanalazta az ételt. Hatan maradtunk, jegyezte meg csöndesen a fiatalember, mire a vele szemben ülő lány ránézett, és tekintetében annyi melegség és szomorúság volt, hogy Somos zavartan elfordult, vett még a kenyérből.

Mögöttük felcsendült a vas, mire mind megfordultak, az Író állt az ajtóban, majd beljebb jött, maga elé húzott egy széket, megfordította, hogy a támlája előtte legyen, úgy ült rá. Végighordozta tekintetét a kis csapaton, majd bólintott. Megfogyatkoztunk. Ez várható volt, erre számítottam, bár tény, hogy még csak a harmadik napot hagytuk magunk mögött. Kis szünetet tartott, elgondolkodott valamin, majd így folytatta: az írás nehéz dolog. A legtöbben abban a tévhitben vannak, hogy csak papír kell hozzá meg egy toll. Vagy egy laptop. Megvakarta szakállát, végignézett rajtuk, mindegyikükkel keresve a szemkontaktust. De ti már tudjátok, folytatta felemelve hangját, hogy az írás nem egyszerű dolog. Látom azokból az anyagokból, amiket eddig adtatok. Felismertétek, hogy az írás mögött egy csomó érzés és tapasztalat kell legyen, mert ezek nélkül a szöveg, amit megalkottok, nem lesz hiteles. Ha nem élitek át azt, amit leírtok, akkor csak halvány visszfényét adjátok a valóságnak, jobban mondva, akkor nem tudtok egy valós, autentikus világot teremteni a szövegeitekben, akkor tulajdonképp amit papírra vetettetek, az nem lesz több írásjegyek halmazánál.

Szőke, aki eddig nem nagyon szólt az egész táborban, felemelte kezét, majd halk, de intelligens hanghordozással megkérdezte, meddig lehet elmenni ebben a tapasztalatszerzésben, vagyis hogy mi az Író végső célja. Somosnak erről eszébe ötlött valami, halkan ki is mondta maga elé, óvakodj az utolsó naptól, mire Aktakukac felkapta fejét, ránézett, de a többiek nem hallották meg, ők az Írót nézték.

A legvégső határ kutatása a szent feladatunk, tárta szét két karját a férfi, mintha mindannyiójukat keblére kívánná ölelni, értsétek meg, csak így válhattok igazán jelentős alkotóvá. Hallgattak egy sort, végül Szeplő mondta ki azt, amit talán mindenkiben ott motozott, kérdés, megéri-e, aztán feláll, és a tányérját és a poharát hátra vitte a kiskonyhába, mindannyian maguk után mosogattak ugyanis.

Az estebéd végeztével az Író tartott egy rövid előadást az egyes szám első személyű és az isteni, mindenttudó narrátor pozíciója közti különbségekről, az előnyökről és hátrányokról. A csapat fásultan hallgatta a lelkes magyarázatot és a különböző, klasszikus szerzőktől vett idézeteket, majd a végén kérdés nélkül szétoszlott. Somos kisétált az erdei útra, majd bement az erdőbe. Főkép akácos volt, elszórtan más fákkal, szúrós bokrok nehezítették az előre jutást, de azért tudott haladni, tett egy nagy félkört, végül az autóút mentén lyukadt ki. Visszasétált a buszmegállóhoz, majd fel, a töredezett betonúton az tábor felé. A tábor kapujában Szeplő állt, előtte a minap látott szellemi fogyatékos fiú, a lány magyarázott neki valamit. Itt bóklászik ez a gyerek, vissza kellene vinni, mondta a lány, észrevéve a közeledőt. Somos bólintott, megfogta a fiú vállát, és gyengéden maga elé tolta, mire az engedelmesen megindult felfelé, ők pedig némán követték. Az út meredeken emelkedett, hamar fullasztóvá vált, de ez láthatóan nem zavarta a fiút, ugyanolyan ütemben haladt előttük, néha hátranézett, követik-e őt, de ilyenkor sem látszott arcán semmi érzelem.

Már többször lejött hozzánk, jegyezte meg Somos esetlenül. Szeplő rápillantott, aztán ismét a lába előtti betont figyelte, melynek réseiből sötétzöld növények bújtak ki. Fura alak ez az Író, jegyezte meg a lány kisvártatva. Azt hittem, kedveled, kontrázott Somos némi nehezteléssel, majd megköszörülte torkát, mert érezte, nincs joga ehhez, de a lány bólintott, félreismertem. Túl közel engedtem magamhoz, tette hozzá. Nem értem, értetlenkedett a fiatalember, mire a lány kinyúlt, és végigsimított az arcán, első este, emlékszel. Somos nem akarta hallani a folytatást, a fiú húsos hátát figyelte, úgy érezte, gyűlöli ezt a hátat, azt, hogy itt kell lennie mögötte, és meg kell hallania, amit a lány mondani akar. Én voltam az, aki a hátadra terítette hajnalban a takarót, vallotta be Szeplő bűnbánóan. Tőle jöttem, tette hozzá, és ebben maradtak, mert a kanyarban kibukkant végre a gyerektábor kapuja, nagy, barna gerendákból állt, résnyire nyitva volt. Menj szépen haza, mutatta a nyílást Szeplő, és a gyerek engedelmeskedett. Vártak, míg a fiú eltűnik a kapuszárnyak mögött, majd megfordultak, és visszaindultak. Tudod, tegnap a városban volt térerőm, és végeztem egy kis kutatást, monda a lány, elővéve mobilját, megnyitotta, és mutatta is a cikket Somosnak, „Végzetes baleset az erdei táborban”. Két évvel ezelőtt a tábor vezetője lezuhant az ebédlő tetejéről, folytatta lány, olyan szerencsétlenül esett, hogy nyakát törte. Nem volt részeg, nem tudni, mit keresett ott, miért mászott fel. Akkor már csak ketten voltak a tábor területén, az utolsó nap történt, mondta és mondta a lány, és Somos nem tudta, mit gondoljon erről az egészről, inkább hallgatott, de a lány könyörtelenül folytatta, remélem, sejted, ki volt a másik.

Ezután a tábor kapujáig csöndben mentek. Belépve a füves udvarra a fiatalember zavartan intett a házikók felé, megyek, pihenek egy kicsit, motyogta, arcát pirosra festette a lassú alkonyat, a lány jól láthatta rajta azt a sok érzelmet, amit talán nem is akart látni, ezét gyorsan elfordult, de még kimondta, ne haragudj, majd ő ment el előbb, így Somos figyelhette hátulról, és szíve összeszorult, mert azok a keskeny vállak még mindig a legcsodálatosabb dolognak tűntek itt, az erdő közepén számára.

Miután leadták az írásaikat, és egy rövid, a plasztikus leírásokról szóló, példákkal sűrűn teletűzdelt előadás után elfogyasztották a hideg vacsorát, mintha megbeszélték volna – az Író kivételével, aki a fogalmazásaikat olvasgatta elmélyülten, piros javítófilcét készenlétben tartva – mind kisétáltak a szalonnázóhely padjaihoz. Senkinek nem volt kedve tüzet rakni, körbeülték a szenes famaradványokat, és halkan beszélgettek. Somos Aktakukac mellé huppant le, aki komoran bámult maga elé. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem az írás teljesen mást jelent, bukott ki Szőkéből. Ne értsetek félre, jó kikapcsolódni, elmenekülni ebből a világból egy általam teremtett világba, de én soha nem törekedtem például arra, hogy hiperrealisztikus legyen minden leírásom. Teljesen igazad van, jegyezte meg Hadar. Én egyébként mindig teljesen elszállt karaktereket írok, nem is tudnák hétköznapi figurákat megjelenteni, olyan alakokat, mint amilyenek például mi vagyunk, mert ki lenne kíváncsi ránk, kit érdekelne a te vagy az én életem, hm, hadarta el egy szuszra, ami után mind hallgattak egy sort, emésztették a dolgot, majd Szeplő hozzátette, hogy a jó horror lényege szerinte az, hogy hétköznapi karaktereket helyez az író valami szokatlan és rémisztő környezetbe, például egy kísértetkastélyba avagy, és itt körbe mutatott, egy erdei táborba. Aktkukac ezen felnevetett, és keserűen megjegyezte, hogy az elmúlt napok alapján ő néha valóban úgy érzi, hogy egy képzeletbeli eseménysor rabja, egy olyan cselekményszálon húzzák végig, ami ellen és amiben semmit nem tud tenni. Somos kezdte elveszteni a fonalat, így Szeplő meztelen combjára koncentrált, a lányon ugyanis egy rövidnadrág volt, meg valami csúnya papucs, lábait fázósan összezárta, és a fiatalember szinte meg tudta volna számolni bőrén a libabőr csúcsocskáit, noha a lila fényű ég lassan komor sötétségbe váltott, de aztán felkerekedett feléjük a hold tányérja, így valamennyire láthatták egymást. Jó volt így ülni a félhomályban, mindannyian úgy érezték, elvesztik önmagukat, feloldónak a közös félelemben, a következő nap okozta aggodalomban, és végre őszintén beszélhettek mindenről és főképp az Íróról, nagyjából úgy, ahogy a gonosz tanárt kibeszélik diákjai a szünetben. Somos vette észre, hogy valami zúgás, és fény kél a fák közt, majd az autó, egy nagy, rozoga furgon megáll a kapu előtt, és akkor már futva érkezett az Író is, telefonjával előre mutogatva. Újabb programváltozás, a félelem napja helyett a félelem éjszakája következik, előre hozzuk a holnapi programot, kényszerű okokból, magyarázta kifulladva, majd megindult a kapu felé, gyertek csak, gyertek, és jól figyeljetek majd.

folyt. köv.

Címkék: írás erdő tábor
Szólj hozzá!
2021. április 24. 12:53 - Valmont

Írói tapasztalatszerzés öt stációja 2.

kisauto2.jpg

Minden kommentár nélkül, íme a  2. rész, ez még nem a vége.

 

Alkotótábor kezdő horroríróknak

 

2. rész

 

Alig olvasott ötven oldalt, mikor a pillái elnehezedtek, és elszundított. Álmában Szeplőt figyelte, hátulról, ahogy lassan kisétál a Kristály-tavi Táborból, miközben ő a szalonnázó közepén állva tehetetlenül figyeli távolodó alakját. Háta mögül fenyegető hang kélt, erre riadt fel, a vas kongatására. Mikor belépett az ebédlőbe, szemével Szeplőt kereste. Automatikus és meglepő dolog volt ez. A lány a sarokban beszélgetett Feketékkel. Hat asztal középre volt rendezve, mindegyik asztalon tányér fehérlett, azon egy bőrös csirkemell. Az Író izgatottan párokba sorolta a jelenlévőket. Somosnak Cserfes, egy harminc év körüli anyuka jutott. Az Író szélre ment, az ablakokhoz, leoltotta a villanyt, így a délutáni, fák közül betűző narancs fényű nap megvilágította a tábor részvevőit, míg az ő alakja félhomályba maradt. Széttárta karját, és üdvözölt mindenkit az első napon, a Hús napján. Nem hiszem el, hogy itt vagyok, a férjem alig akart elengedni, még sosem maradt ennyi ideig együtt a gyerekekkel, de aztán meggyőztem, tudod, mindenféle női praktikákkal, hogy itt a helyem, ha fejlődni akarok, ha tanulni akarok, neked van barátnőd, sutyorogta Cserfes Somosnak, aki nemet intett fejével, majd ajkára illesztette ujját, és végül a beszédbe mind jobban belelendülő Író felé intett.

Mindannyian írtatok már gondolom az emberi test szenvedéséről, harsogta az Író, a hús átszúrásáról, összemorzsolódásáról, szétszakadásáról, megnyúlásáról, a bőr hasadásáról, a nyúzásról, a tépésről, ilyenekről...lihegve elhallgatott, majd körbe hordozta tekintetét a jelenlévőkön.

„S mint mikor tavasszal, ha lágy idő fordul, A házak ereszén a jégcsap megcsordul:
Úgy csordúlt ki a vér minden ujja végén.”

Szavalta, majd halkan megkérdezte, kitől van az idézet. Szeplő jelentkezett először, Arany, Toldi. Somos büszke volt, hogy a lány felismerte, és az Író is elégedetten tapsolt, brávó, ügyes. Nos, látjátok, Arany egy szép hasonlatot talál arra, hogy mi történik a megszorított ujjakkal, de előtte, a hasonlat megírása előtt kellett látnia magában az ujjak látványát, a széthasadozott ujjbegyek sebeit, melyekből csöpög a vér. Nem tudni, honnan vette Arany ezt a képet, ezt már sosem tudjuk meg, fejtegette az Író, de az biztos, hogy nagyon plasztikusan tudja ábrázolni a jelentsort, tehát biztos, hogy látott életében felhasadó húst. Intően felemelte mutatóujját: és ezt akarom én is elérni nálatok. Hogy érezzétek a hús a szakadását, a zajokat, az inakat, a szagokat. Azt kérem, hogy tépjétek le a csirkemellekről a bőrt, aztán szaggassátok fel puszta kézzel a húst kis cafatokra. Egyiken a csirkemell egyik felét, másikótok pedig a másik felét. Középen bevágtam nektek, hogy elosszam. Kezdjétek.

Egy pillanatra minden páros kivárt, forgatták magukban a dolgot, végül Cserfes megvonta vállát, rámosolygott Somsora, majd megragadta csirkét, ilyet csináltam már párszor a konyhában, igaz, késsel, de akkor kezdem én, jó, mondta és egyetlen mozdulattal letépte a bőrt a hús bal feléről. A fiú kissé émelyegve figyelte, ahogy a nő a csont alá feszíti vörösre lakkozott körmét, majd gyors rántásokkal fejti, húzza a mellhúst, végül a darabot fel is emelte, mutatta az Író felé. Körben mindenhol fura zajok hallatszottak köröttük. Somos látta, hogy Szeplő lefogja az asztalra a húst, míg párja, Röfi próbál a bőr alá nyúlni, és akaratlanul is elmosolyodott a lány grimaszán.

Ha leszedtétek a hús, próbáljátok puszta kézzel apró darabokra tépni, harsogta az Író az ablaknál. Képzeljétek azt, hogy ti vagytok Frankenstein szörnye, és rátámadtok egy gyermekre. Képzeljétek azt, hogy farkasemberként a pásztorfiú kerül kezeitek közé. Gondoljatok egy zombira, aki sarokba szorított áldozatának esik neki…

Ugye nem kell nyersen megennünk, jött a riadt kérdés Okostojás felől, mire az Író előre lépett, be a lámpafénybe, és felmutatta a bambuszpálcikákat. Nem, nyersen nem, nyugtatta meg őket mosolyogva. De ha feltéptétek, a darabokat húzzátok fel ezekre. Kint, a grillen megsütjük őket, ez lesz a vacsora.

Így is történt. Somos a maga részével könnyedén végzett, Cserfes meg is jegyezte, hú, neked aztán erős karod van, olyan gyorsan miszlikbe szaggattad, mintha tészta lenne. A fiú szégyenlősen megvonta vállát, érezte el is pirul, közben Szeplő felé pillantott, hallja-e a dicséretet, de a lány a pálcikákkal bajlódott, arra figyelt.

Mikorra kivitték a tányérokon a nyársakat, kint már faszén izzott a szalonnázóban, fölötte egy állványra vasrácsot ügyeskedett az Író. Amíg a hús sercegve sült, és ők körben ülve éhesen szívták magukba illatát, a férfi kiosztotta a jegyzetfüzeteket, és az olcsó, rossz minőségű tollat. Kérem, írjatok vacsora után egy oldalt az iménti élményetekről, mondta nekik. A húsról, a hús szakadó hangjáról, a textúrájáról, az illatáról. Nem kell novellának lennie, kérdezte Cserfes, mire az Író megnyugtatta, nem, csak a tapasztalatok puszta leírását kéri. Mindegyik nap végén ez lesz a záróaktus, a nap csúcspontja, az aznapi tapasztalat formába öntése. A tábor végén a naplókat összeszedi, és a legjobb jegyzetekből összeállított antológiát megküldi majd a résztvevőknek. Sőt, emelte fel hangját, folyamatban van egy kis pályázati pénz is, ha megnyerem, ígérem, nyomtatásban is kijön majd.

Miután végeztek az evéssel, fél órán át mindenki buzgón jegyzetelt a füzetébe, aki kész lett, a szállására vitte, de volt, akiét az Író elkérte, beleolvasott. Szeplőét a lány kezéből vette ki mosolyogva. Közben az ad-hoc ülésrend felbomlott, akik már nem írtak, beszélgetni kezdtek, Aktakukacot ez nagyon zavarta, ezért arrébb húzódott, immár a harmadik oldalt rótta tele szálkás betűvel. Szeplő lehuppant Somos mellé, mire a fiú szíve szint hallhatóan nagyot dobant. Remélem, holnap, a vér nem napján nem sült vért fogunk vacsorázni, jegyezte meg a lány mosolyogva. A tűz fényében haja rőtvörösnek tűnt, szeplői ragyogtak, és kissé széles arca is megszépült. Somos elnézte zsírtól fényes ajkait, és beléhasított a gondolat, hogy bizonyára nagyon puhák, és milyen jó érzés lenne megcsókolni. Azt szeretném kérdezni, kezdte, de ekkor a férfiak kurjongatni kezdtek, a nők meg tapsolni, mivel az Író egy tálca apró pohárral, és egy nagy, zöld demizsonnal tért vissza a lángok sugarába, és most már rá kellett figyelni, mert megköszörülte torkát, és így szólt: elmúlt nyolc óra, itt az ideje, hogy koccintsunk a tábor sikeres megnyitásra. Mindenki a vendégem e nedűre, egy helyi gazdától vettem, vadkörtepálinka.

Somos először nem akarta elfogadni a felé nyújtott poharat, mivel nem szokott inni, és félt az alkohol erejétől, de az Író biztatóan hunyorgott rá, egy pohárka nem fog megártani. Ahogy lehajtotta a színtelen italt, érezte, hogy tűzként végigömlik a torkán, a gyomrába csorog, azt felforrósítja, majd szétáramlik a kapilláris ereiben, az összes ujjbegyég és a lábujjáig, végül felfelé száguld, fel, a gerinc mentén egyenes a kisagyig, mely állítólag az ősi ösztönöket vezérli. Visszafordult Szeplő felé, hogy e tűz segítségével bevallja neki, ő a világ leggyönyörűbb teremtése, de a lány ekkor már nem volt mellette, az Íróval ivott pertut épp, úgy, hogy összefonták karjaikat, és akaratlan, szívfájdító közelségbe kerülve hajtották le az italt. A fiatalember bénultan figyelte volna még a párost, ám ekkor valaki bekapcsolt egy hordozható hangszórót, ami elterelte a figyelmét, páran táncolni kezdtek, majd mellé telepedett Cserfes, és beszélni kezdett a férjéről, akinek gyomorfekélye van, ezért nem ihat, de a nő bizony az íráshoz mindig felhajt egy pofa jó hideg sört, amit a Lidl-ben vesz, a legolcsóbb, de egyben legjobb márka szerinte, és itt, ennél a pontnál Somos tudata elhomályosult.

A szürke hajnalra riadt, összegörnyedve ült a padon, egyedül volt, valaki egy pokrócot terített vállára, még hallotta távoldó lépteit, de mikor bambán körbefordult, már néptelen volt körötte a tér. A szenes fahasábok mélyéből, piros pulzálásokból jött még némi meleg. Fölé tartotta ujjait, majd elvánszorgott a házikó felé, ahol Aktakukac hortyogott, felmászott az ágyába, és kábult félálomba süllyedt a most nagyon is puhának tűnő matracon.

A vas kongatására ébredt. Gyűrött arcok hajoltak a reggeli fölé, mikor belépett az ebédlőbe. Leült Szeplő mellé, a lány halkan köszönt neki, nem nézett rá. Tegnap nem fejeztük be a beszélgetést, szabadkozott rekedten a fiú, miközben öntött a műanyag kannában lévő teából. Nem baj, vágta rá gyorsan a lány, és Somos látta a szeme sarkából, hogy a vörös hajú emberekre jellemző módon rettenetesen elpirul.

Az Író hangja a bejárati ajtóból harsant közéjük, jó reggelt, jó szurkálódást, és hogy miért mondom ezt, az hamarosan kiderül, hisz ez: a vér napja. Fel-alá sétált az asztalok körül, mindenkihez volt egy jó szava. Jól aludtál, állt meg a lány felett, mire Somos felnézett rá, majd Szeplőre pillantott, de azok ezt észre se vették. Aham, mondta Szeplő az Írónak, a zsemléjére összpontosított, próbálta eloszlatni rajta a Medve sajt háromszögét. Akkor jó, nyugtázta az Író, aztán a terem végébe ment, órájára nézett, majd hangosan így szólt, igyekezzünk a harapnivalóval, kilenckor indul egy busz a falu felé. Ott vár a mai napi tapasztalat. Ha végeztetek, gyülekező a kapunál.

Lesétáltak a töredezett erdei úton a buszmegállóhoz. A nap foltokban tűzött le fejükre. Somos hátra maradt Aktakukaccal, a férfi halkan magyarázta neki, hogy tegnap nem ivott, mivel a gyenge szíve miatt nem fogyaszthat töményet. A fiatalember Szeplőt figyelte, aki elöl ment az Író mellett, halkan pusmogtak valamiről.

A busz pontosan érkezett, bezötykölődtek rajta a faluba, és a második megállóban leszálltak. Sáros utcácskákon haladtak végig, lepusztult épületek, elvadult előkerek közt. Alig némelyik udvarban láttak valakit, a kerítésen kívül senki nem mozgott. Faluszéli házához vezetett útjuk, ahol a gazda barna, műanyag kötényben az udvaron sikált egy kondért. A nagydarab, pirospozsgás, szakállas férfi jöttükre szélesen elmosolyodott, majd félrevonultak az Íróval, aki farzsebéből elővette pénztárcáját. Somos odalépett Szeplőhöz, és megköszörülte a torkát.

A reggelinél csak azt akartam mondani, kezdte volna, de a lány ekkor ránézett, és a fiatalember meglátta szemében a fájdalmat és a sajnálatot, és ez utóbbi volt a legrosszabb, mert nagyon sokszor látta már emberek tekintetében a sajnálatot, ha ránéztek, de többnyire ez a külsejének szólt, és a lány eddig nem így nézett rá, ezért érthetetlen és elkeserítő volt, hogy most hirtelen minden így megváltozott, és Somos nem tudott rájönni, miért.

A vér napja. Állt meg előttük az Író, elégedetten roptatva ujjait. Mögötte a gazda egy vékony, hosszú pengéjű kést fent gonosz mozdulatokkal. Sokszor írunk arról, hogy a vér spriccel, folyik áramlik, csordogál, de igazából tudjuk-e, hogy miképp viselkedik, hogy alvad, milyen a sűrűsége – sorolta az Író mind jobban belelendülve. Persze mindannyian láttuk már a saját vérünket kis mennyiségben…

Én szoktam vért adni, jelentkezett Okostojás, olyankor a tasakban jól látni a vér textúráját nagy mennyiségben is.

Az nem ugyanaz, mint szabad levegőn észlelni, csóválta meg fejét az Író. Ma lehetőségetek lesz megfigyelni, elmétekben rögzíteni, ahogy a vér, a forró, vörös, habos és istenáldotta fluidum kiáramlik egy teremtésből. Kérem, minden részletre összpontosítsatok, az agóniára, a hangokra, a szagokra, a látványra, hisz a mély tapasztalat a fejlődésetek kulcsa. És most gyertek utánam, egyúttal megkérném a férfiakat, hogy kicsit segítsenek majd.

Minden nagyon gyorsan történt, ahogy a rossz dolgok szoktak, amelyek aztán évekig az ember elméjében ragadnak. Hátra mentek az udvar végben álló ólhoz, a gazda kinyitotta kapuját. Az Író közelebb terelte a férfiakat, és izgatottan suttogva magyarázta nekik, hogy majd meg kell ragadni az állatot, ami óvatoskodva kidugta nagy, fehér fejét, mire a gazda megfogta fülét, a disznó felvisított, és az Író kiabált, hogy most, ragadjátok meg, és Somos ott találta magát egy vaskos tompor mögött, mely próbált kifarolna, kitérni előle, de izmos alkarjával könnyedén lefogta, és amikor a gazda elbődült, hogy döntsük le, akkor lenyomta balra a meleg és félelemtől lüktető testet, és pont odapillantott, amikor a kés könnyedén belesiklott az áll alatti bőrredőkbe, a disznó a fájdalom meglepetésétől előbb csak görcsbe rándult, a tálat, kiabált a gazda, és egy favágó tőkére mutatott, amelyen vörös, zománcozott tál volt, a dermedten álló nők közül Szeplő eszmélt legelőbb, odaszaladt, felkapta, majd a gazdának nyújtotta, közben tekintete összeakadt Somoséval, de ekkor a disznó már eszmélt első döbbentéből, fülsikítóan visítani kezdett, perceken, órákon át, miért nem akar már megdögleni, gondolta Somos kétségbeesetten, és kés kicsusszant  a sebéből, és spriccelni, ömleni kezdett a vér  a tálba, és Somosnak a hang, az, ahogy az első löket a tál aljába csapódott, úgy, mint mikor vizet engedünk pléhvödörbe, ez a hang volt az, ami igazán szörnyű volt, a nők közül valaki hátrált, másvalaki azt mondta, Istenem, és a disznó egyre halkabban visított, majd hörögni kezdett, és habos vér jött a száján, rángott, utolsó erejének minden feszülésével próbált szabadulni, de a férfiak erősen tartották, egyedül Aktakukac állt egy kicsit távolabb, és fehér zsebkendőjével homlokát törölgette, melyen szikrázott az áldott és tiszta fény.

Nagyjából így írta le Somos a jelenetet később, délután, vacsora előtt a házikóban, aztán átolvasta, kijavította a hibákat, majd megropogtatta ujjait, lekászálódott a felső ágyról, biccentett a kis asztalnál elmélyülten jegyzetelő Aktakukacnak, és kiment a friss levegőre. A szalonnázó padjai felé indult, de a tábor kapujában észrevette Cserfest, aki bőröndjével várakozott és felé nézett. Somos hátrafordult, az egyik idősebb nő közeledett, neki sporttáska lógott válláról, mögötte az Író érkezett futva. Somos akaratlanul is megtorpant, de így is, félig-meddig hallotta, hogy a két nő sajnálkozva, és nyugtalanul búcsúzkodik, az Író próbált érvelni, ám olyanok hangzottak el válaszul, hogy túl gyomorforgató, hogy félnek a következő nap próbatételétől, ez nem nekik való, meg hasonló, mire az Író széttárta karját, majd csak figyelte, ahogy azok elindulnak az erdei ösvényen. Somos odasétált hozzá, és megállt mellette.

Talán nem kellett volna erőltetni, hogy mindenki nyúljon bele a friss vérbe, se azt, hogy kóstoljuk meg, sóhajtott az Író. A jó horrorhoz kemény és kíváncsi személyiség kell, csóválta fejét, nem mindenki bírja ezt, de nem baj, számítottam erre, két éve is így volt, szép lassan elfogytunk.

Mi történt abban a táborban? Miért ért tragikus véget – kérdezte Somos halkan, mire az Író meglepetten ránézett, végigmérte. Ki mondta ezt, kérdezte, mire Somos megvont vállát, te mondtad, az első nap. Az Író elgondolkodott, majd körbenézett, van-e valaki a közelben, végül bizalmaskodva súgta Somosnak, hogy annak idején a tábor szervezője, egy közepesnél jóval kisebb fokban ismert alkotó sajnos rosszul mérte fel a saját határait, és az utolsó nap egy olyan performanszot hajtott végre, mely során halálos balesetet szenvedett.

A fiatalember kérdezni akart még, hogy mégis mi történt, de ekkor valami zörrent a szemközti bokorban, és egy gyerekfejet vettek észre az ágak közt. Á, kis barátom, te vagy az, kiabálta a tömzsi fiúnak az Író, tegnap este is láttalak ám, mikor őrjáratoztam. A tömzsi gyerek egy bodzabokor mögött állt, és amikor közelebb mentek, Somos láthatta, hogy tíz év körüli lehet, mongoloid vonásai vannak, hogy teste merev, ázsiai szeme szinte fekete, és hogy kezét ökölbe szorítva figyeli őket. A táborból jöttél, igaz, mondta neki az Író, majd felfelé mutatott az úton, menjél vissza szépen, mielőtt érted jönnek, jó? A gyerek tíz másodpercig bámult rá, kiismerhetetlen, közömbös arccal, majd előjött a bokor mögül, és engedelmesen megindult a betonúton. Az Író tűnődve nézte hátát, ez az igazán ijesztő, nem, jegyezte meg nyugtalanul, majd órájára pillantott, ideje vacsorázni.

Aznap, a hideg vacsora után nem volt közös program, mindenki elmélyülten alkotott a neonfényben, ugyanis az Író azt kérte, vessék papírra legnagyobb félelmüket, a legrémisztőbb dolgot, ami történhet velük. Somos jó ideig tűnődött a jegyzetfüzet felett, végül eszébe öltött egy álma, mely időről időre visszatért, minden évszakban át kellett élnie. Az általános iskolai osztálytermükben volt, magyarórán, és a tanár felszólította felelni. Csokonairól vagy Berzsenyiről kellett volna beszélnie, talán a "Tartózkodó kérelem" volt a téma. Somos tudta az anyagot, a fejében volt minden, az életrajz, a verselés, a költői képek, a mű szerkezete, a rokokó jegyek – de amikor beszélnie kellett volna, amikor meg kellett volna szólalnia, a szája egyszerűen nem nyílt ki. Próbálta erőltetni, próbált legalább egy ó hangot formálni, de csak mély, artikulálatlan nyögés hagyta el torkát, amire előbb a padszomszédja, majd a többi gyerek kezdett nevetni, végül a tanár komor arca is meglágyult, elmosolyodott, majd hangos röhögésben tört ki. Karját felemelte, és Somsora mutatott, nem vádlón, inkább mintegy csodálkozva, ahogy a fura és meghökkentő dolgokat mutatja az ember a társainak.

Ennél a pontnál a Somos torkát feszítő hiábavaló erőlködés általában odáig fajult, hogy saját nyüszítésére izzadtan felriadt ágyában, és aztán percekig bámult maga elé a sötétben, míg megértette, hol van, hogy mindez csak álom volt, nem a múlt, nem az átélt jelen, nem a valóság. Most, a papír fölött tűnődve is érezte, hogy ideges csomó terpeszkedik el bensőjében, míg mindezt megfogalmazza, de végül csak lezárta a képet egy jó hosszú mondattal, majd kitépte a lapot, és az Íróhoz vitte, aki egy asztalnál ült, és elmélyülten olvasgatta másvalaki írását.

folyt. köv.

Címkék: írás erdő tábor
Szólj hozzá!
2021. április 11. 20:40 - Valmont

Írói tapasztalatszerzés öt stációja 1.

kisauto.jpg

Egy több részből álló, hosszabb történet következik. Aki ír, azt óhatatlanul foglalkoztatja a kérdés, hogy mitől amatőr és mitől profi egy író. A profi író még nem művész, csak ért a történetmeséléshez. Ha jobban vágyunk az alkotó új történetére, mint a kenyérre vagy a borra - akkor már művész. Mindez Nick Cutter "A szekta" című regénye miatt jutott eszembe. "A falka" után óvatosan érdeklődni kezdtem iránta, "A mélység" meggyőzött, hogy profi író. Ez a legutolsó viszont kijózanítólag hatott. Talán a fordítással volt gond, ami túl modoros és egyszerre primitív, de folyamatosan kizökkentettek egyáltalán nem működő, nyolcadikos kamaszok fogalmazásait idéző szövegrészek. Cutter soha nem lesz művész, legfeljebb egy profi író, míg King már nem művész, de "A ragyogás" és "A holtsáv" a magasirodalam része.

Nagyon fájdalmas az amatőr útja a profizmusig. A művészig pedig szinte járhatatlan. Elképzeltem egy nem annyira önzetlen alakot, aki - a tapasztalatok közvetlen megélésének módszerével - azt hirdeti és ígéri, hogy ezek az utak lerövidíthetőek, aki azt vallja, hogy az, amit közvetlenül átélünk, érzünk, látunk, ízlelünk - mindaz segíthet abban, hogy még pontosabban lefessük a szörnyűségeket. Kérdés, hogy hol a határ a tapasztalásban?

 

Alkotótábor kezdő horroríróknak

 

1. rész

 

Somos akkoriban úgy élt, mint valami irodalmi szerzetes: hajnalban kelt, hideg vízzel zuhanyzott, evett egy szelt pirítóst, ivott egy nagy bögre híg kávét, két órán át pötyögött a laptopba, hogy aztán elinduljon dolgozni a gyárba. A műszak végén, és miközben hazabuszozott, majd végigballagott a gyerekzsivajtól hangos lakótelepi játszótereken és a csöndesebb keresztutcákon, már a következő novellája ötletét forgatta magában.

Az elkészült műveket nem küldte el sehova, és nem töltötte fel őket semmiféle internetes platformra. Úgy érezte, ez még korai lenne. Nem bízott magában. Rengeteg horrort olvasott, szinte mindent, amit magyarul, itthon fel lehetett lelni, a klasszikusoktól az új slágerszerzőkig. Kijegyzetelte a módszereiket. Elemezte a stílusukat. Gondosan megfigyelte a cselekményszövést és a karakterrajzot. De mindez kevés volt, mert érezte, ő maga még nem elég kiforrott.

Ezért volt hát isteni gondviselésszerű az, hogy egy keresés során megjelent neki az oldalsávban a netes reklám: „Alkotótábor kezdő horroríróknak!” Rákattintott a bannerre, és azt érezte, hogy furcsa melegség ömlik el mellkasában, amíg az ismertető szöveget olvassa. A szervezőt, egy negyven körüli írót, akinek már két kötete is megjelent magánkiadásban, ismerte. Mármint a művein keresztül. A regényei nem voltak rosszak, próbálkozott mívesebb nyelvi megoldásokkal, és a történetvezetés is magával ragadó volt. Ám valami – leginkább a higgadtság – hiányzott a szövegekből. Csupa lendület és lelkesedés és láng volt a két regény, melyek néhol aztán túlzóvá váltak, és még az olyan kevésbé képzett olvasóban is csömört okoztak, mint Somos. Ezek a regények pont olyanok voltak, amikre Somos azt mondta volna a barátjának – ha van neki –, hogy mesteri munka, de nem zseniális. Egy, a műfajért elvakultan rajongó próbálkozásai. Olyanok voltak, amiket Somos ajánlott volna a barátnőjének – ha lett volna –, mint tökéletes olvasmányt egy hosszú, unalmas, lehangoló, esős hétvégére.

Izgatottan kitöltötte a jelentkezési sablont, majd a „küldés” gombra nyomott, aztán csak bámulta a felugró, visszaigazoló ablakot, melyen egy számlaszám volt az előlegnek.

Somos még aznap este elutalta a pénzt, mire másnap reggel megkapta az Író lelkes üdvözlő levelét a részletekkel. A tábor tíz fővel indul, írta az Író, és északon, az Ipoly mentén, egy volt úttörőtáborban, „az erdő mélyén” lesz megtartva. Egy hetesre tervezte, reméli, mind élményekkel és új ötletekkel gyarapodnak majd. Somosnak tetszett ez a fajta lelkesedés. Úgy érezte, a felnőtt világból kiveszett az őszinte lelkesedésre való képesség. A munkatársai a gyárban fásultan és unottan beszéltek mindenről. A családról. A politikáról. A munkáról.  A tévéről. A munkatársai elég keveset olvastak, mondhatni semmit. Somos nem nagyon vett részt ezekben a beszélgetésekben, némán ült köztük az ebédlőben, figyelte a megviselt arcú nőket és férfiakat, és közben legutóbbi olvasmányélményén töprengett. Néha kívülről látta magát: hórihorgas, inas fiatalember, nagy lóarccal, hosszú, zsíros hajjal, csillogó szemüvege mögött talán tudálékos, talán lenéző tekintet. A kék overall lóg sovány testén, pólója szabadjára engedte kifejlett alkarizmait. Somos a futószalagon csavarokat feszített meg nagy tárcsákon, óránként száztízet. Ez volt a munkája, nyolc órán át. Nem csoda, hogy alkarja feszes és duzzadt és erekkel átszőtt szörnytaggá vált.

Az indulás napján már jó korán a buszmegállóba ért, igazából ő volt az első, megelőzte az írót is.  Regényeinek hátsó borítói alapján tudta, kire számíthat, de a fekete, karimás kalap, a fekete ballonkabát és a hosszú, végén befont szakáll is útbaigazíthatta volna, hogy itt bizony egy művész személyiségről van szó. Az Író szívélyesen és kimódoltan üdvözölte, látszott rajta, figyel a szavaira, a mondataira, próbált választékosan és bonyolultan fogalmazni. Feltehetően jó időnk lesz, legalábbis ezt jósolták a tudorok, mondta, mikor elkezdtek szállingózni a többiek. Végül tizenketten lettek, plusz az Író. A férfi ellenőrizte a névsort, közben beszedte a még hiányzó pénzeket, mialatt szabadkozva közölte, hogy sajnos csak öt napra elegendő a büdzsé, a tábor tulajdonosa váratlanul megemelte az árakat.

Volt ott mindenféle karakter, Somos próbálta memorizálni a nevet, de aztán feladta, és inkább kódneveket adott nekik, melyeket a külső megjelenés alapján választott. Röfi egy nagydarab, vörös hajú családanya volt, aki ezoterikus tanokban hitt, és füstölő szagot árasztott. Aktakukacnak egy szürke öltönyös, barna szandálos idős, hatvan körüli férfit hívott. Sötéteknek két csupa feketébe öltözött lányt, akiknek a szeme, a körme és még az ajkuk is feketével volt kifestve vagy kihúzva. Aztán ott volt még Hadar, Szőke, Cserfes, Okostojás, és páran, akiknek nem is jutott név, mert nem volt rajtuk semmi különös.

Somos a buszon Szeplő mellé ült, a lány kedvesen beszélgetést kezdeményezett, de a fiatalember bizalmatlanul és nehézkesen válaszolt, ezért egy idő után kínos csönd telepedett közéjük. Somos így elővett egy korai Clive Barker kötetet, amire a lány rá tudott volna kérdezni, és erről szívesen beszélt volna neki, de a másik elmerült a kinti táj látványában.

Erdők és hegyek közé értek. Az út émelyítően kanyargott. Ilyenkor Somos válla Szeplő meleg és puha vállához nyomódott, ami jó érzés volt. A lány ruhájából barackillat áradt, talán az öblítője okozta. Az ablakon át vad, zöld májusi látvány tárult eléjük. A csapat köröttük izgett-mozgott, fecserésztek, a zsongás betöltötte a buszt, de nem tudta túlszárnyalni a motorzajt.

Jó egy óra múlva szálltak le egy erdei bekötőútnál. Innen majd negyedórát kellett felfelé, enyhe hegymenetben gyalogolni a töredezett betonon, míg el nem érték a nagy, sötét fenyőfák közé települt tábort. Négyzet alakban elrendezett barna faházakból állt, mögöttük egy központi kőépítménnyel. Abban volt a gyűlésterem, és a konyhai részleg. Az Író kiosztotta nekik a házak kulcsait. Somos Aktakukaccal került össze. Fél órát kaptak berendezkedni, utána az Író tájékoztató gyűlést hirdetett a központi épületbe. A hivatalnokarcú férfi halkan morgott, miközben egy zsebkendővel letörölgette a házacska bútorait. Nem volt belőlük sok. Emeletes ágy, kisasztal, két szekrény. A szúnyoghálós ablak a központi térre nyílt, ahol padok és terméskővel kirakott szalonnasütő körök voltak. Somos gyorsan kipakolt a szekrényekbe, majd kisétált könyvével a padokhoz. A szélsőn a két darkos lány cigarettázott elmélyülten, közben halkan pusmogtak, és sanda pillantásokat vetettek felé. A lehető legtávolabb, egy árnyékos részre ült, és belemélyedt az olvasásba. Arra riadt fel, hogy barackillat telepedik mellé. A lány rágyújtott, majd kínálta Somost is, aki hárító mozdulatot tett. Én is csak akkor élek a nikotinnal, ha alkotni akarok, mentegetődzött Szeplő. A távolból artikulátlan kiáltásokat sodort feléjük szél. Elég ijesztő, jegyezte meg a lány, akit egyébként talán Bernadettnek hívtak. Publikáltál már valamit, kérdezte még. Somos sóhajtva behajtotta ujjai közé a könyvét, majd ránézett. És hirtelen meglátta, hogy ez a lány tényleg érdeklődik iránta. Volt a tekintetben valami, ami eddig nem tapasztalt, se a gyárban, se az utcán, se korábban, az intézetben. Szóra nyitotta a száját, de ekkor a kőháznál az Író kongatni kezdett egy vasdarabot. Ez volt a gyülekező jele.

A gyűlésterem igazából egy ebédlő volt. Az asztalokat szélre tolták, körívbe rendezték a székeket, aztán leültek. Somos Szeplő mellé, talán véletlenül. Az Író a kör közepére ment, és izgatottan belevágott. Köszöntötte a második alkotótábor résztvevőit. Elmondta, hogy a korábbi tábor, immár két éve, sajnos rosszul végződött, de reméli, az idei termékeny lesz. A lényeg az inspiráció. És az inspiráció forrása a tapasztalat. Az Író itt hamiskásan mosolygott. Sajnos a horroríró legálisan nem tapasztalhatja meg azokat a dolgokat, amikről írni akar, szemben például a romantikus lektűr mestereivel. Néhányan elmosolyodtak erre a megállapításra. Somos nem biztos, hogy értette. Lenézett a karfát szorító kezére. Mellette ott volt Szeplő napbarnított, kissé párnás kézfeje. Arra gondolt, milye lenne megfogni. De aztán inkább az Íróra koncentrált.

A férfi ott állt a napsütötte terem közepén, fején sötétlett a kalap. A poros ablakok, a kopott parketta, a pókhálós neonlámpák a feje felett, a falakon a stilizált, gyerekes vonásokkal megfestett fenyőerdő – olyan valószínűtlenül vált el ettől a környezettől az Író karaktere, hogy Somos ráébredt, ezt a képet még egyszer fel fogja használni egy novellában.

Az Író egy rövid és zavaros bevezető után a lényegre tért. A tapasztalat érdekében az elkövetkező öt napban öt tapasztalati pontot fognak szerzeni, mint egy D&D játékban, magyarázta csillogó szemel. Aki mind az öt próbatételen, tapasztalaton végigmegy, az garantáltan sikeresebb lesz a plasztikus, erős és durva képek és leírások alkotásában. Itt a Hivatalnok megköszörülte torkát, felemelte kezét. Azt kérdezte némiképp idegesen, hogy miféle garanciát tud nyújtani a sikerre az Író. Ő erre széttárta karját: itt vagyok én, mondta, nézzenek csak rá. Ő, aki végigcsinálta az előző tábort, egyedül a jelentkezők közül, utána megjelentetett két könyvet. Erre már megszólalt Szeplő is, halkan, szégyenlősen felvetette, hogy az Író azokat a könyvet magánkiadásban adta ki. A férfi türelmetlenül legyintett: nem ez a lényeg. Hanem hogy egy: volt inspirációja, számolta ujjain, másodsorban pedig meg tudta írni ezt az inspirációt.

Ennyiben maradtak. Az Író körberfordult, majd hamiskásan mosolyogva így folytatta: öt nap, öt lépcső. Az első, a mai, a hús napja. A második a vér napja. A harmadik a fájdalomé. A negyedik a halálé. És az ötödik…de ez még maradjon rejtély.

Ezután felolvasta a házirendet. Este nyolc előtt nincs alkohol. És szex – tette hozzá, majd idegesen nevetve hozzátette, még egyedül se, ugyanis az megcsapolja a kreatív energiákat. Tapasztalatból tudom, kacsintott. Bárki, bármikor félbehagyhatja a programot – itt figyelmeztetően felemelte ujját – de akkor persze a részvételi díj nem jár vissza. Aki akar, most még elmehet. Megállt, kivárt, majd sóhajtva biccentett a felfelé lendülő karnak. Okostojás, egy idősebb nő jelentkezett szólásra. Somos szinte nagymamakorúnak vélte. Kissé ijedten kérdezte, hogy mégis mit jelent az, hogy a vér napja például, mert elég fenyegetően hangzik. Az Író nevetve bólogatott, az is, mondta hisz elvégre ez egy horrorírói alkotótábor, nem valami romantikus regényt akarunk megszülni, ugye? De a pontos részleteket egyelőre nem árulhatja el, mert a program a fokozatosság és a meglepetés kettősségén alapul.

Ha nincs egyéb kérdés, folytatta az Író, de Szeplő nem engedte továbblépni, mert megkérdezte, mik azok a távoli kiáltások, amiket odakinn néha hallani. Az Író biccentett, mint aki értékeli a jó kérdést, és tekintetét egy pillanatra rajta felejtette a lányon. Ez még Somosnak is feltűnt, és úgy érezte, valami ellenkezés kél benne, nem értette, miért. Egy kilométerre, felfelé, az erdőben van egy másik tábor, értelmi fogyatékos gyerekeknek. Bizonyára most is van egy csoport – magyarázta az Író. A hangjuk elég jó aláfestés a produktív munkához.

Aztán végigmentek a házirend kevésbé izgalmas pontjain, például a tűzrakás, a dohányzóhelyek, az elsősegélypont kérdésein, végül megszavazták a tábor nevét. Épp hogy egy picivel a Kristály-tavi Tábor lett a befutó a Panoráma Hotel és az Usher-tábor előtt.

A mai nap még nem lesz ebéd, folytatta az Író, egyébként a faluból, az iskola konyhájából hozzák majd fel. A vörös hajú Röfi aggódva megkérdezte, hogy van-e vegetáriánus menü, mire az Író csak a fejét ingatta, majd felírta magának, hogy ennek utána kell néznie. És ezzel vége is volt az orientációnak. Az első foglalkozás – mely némiképp összefüggött a vacsorával – este hatra lett meghirdetve.

Érdekes hapsi, jegyezte meg Szeplő Somosnak, míg kifelé mentek a jó hűvös fenyőszagba, és a fiú erre nem tudott mit mondani, csak bólintott, bár legszívesebben tagadta volna az állítást, maga sem tudva, miért. A padoknál elváltak, és Somos érezte, maradt benne valami hiányérzet, ahogy a lány távolodó, keskeny hátát figyelte.

A házikóban Aktakukac az emeletes ágy alsó részén feküdt. Mereven nézett maga elé. Somos biccentett neki, mire a férfi intett, jöjjön ide, majd mutatta is, mit bámul. Vastag filccel a felső ágy furnérlemez aljára valaki ezt írta: Óvakodj az utolsó naptól! Somos vállat vont, aztán ki is mondta, talán maga az Író írta oda, hogy megalapozza a tábor hangulatát. Ebben maradtak.

folyt. köv.

Címkék: írás erdő tábor
Szólj hozzá!
2020. október 20. 08:10 - Valmont

Mese a fiúról, aki kinyitotta éjjel az ablakot

szlovakerdo_1.jpg

Az erdő az egyik fő toposza ezeknek az írásoknak. Most megnéztem Jankovicsék Jelképtárában, és egész sok jelentés van mögötte. Számomra a legérdekesebb, hogy az erdő a civilizáció, a város, a liget, a kert ellentéte. Az erdő a sötét hely, ahol gonosz lények élnek. Jungnak az erdőből a fák a lényegesek, azoknak is a gyökere. A mesék erdőjében majdnem mindig rossz dolog történik, de fontos, és ez a lenti írásba is öröklődik, hogy főképp gyerekekkel (Piroska, Jancsi és Juliska). Ha a felnőttek lépnek az erdőbe, akkor ők a józan valóság képviselői, akik helyreállítják a világ rendjét (a vadász alakja a Piroska és a farkasban). Az erdőben veszélyes, ha letérünk a kitaposott útról. Ha éjszaka megyünk bele. Ha magányos alakkal találkozunk egy ösvény kanyarulatában. Nyilván a civilizációban - és nem kultúrában - élő ember a erdőt a vadállatokkal és rablókkal azonosította. A mesék így voltaképp példabeszédek a gyerekekhez - vigyázzatok a civilizáción kívüli helyeken, legyetek résen, bármelyik pillanatban bármi megeshet. A novella gyermek hőse ösztönösen tudja e törvényt - de ez se menti meg.

Múlt este eszembe jutott az egy évvel ezelőtti erdő élményem, ami talán sokkal többet jelentett, mint amit akkor megértettem belőle. Bátyámmal erdővel borított, rendkívül meredek hegyoldalon küzdöttük fel  magunkat egy husziták által rég lerombolt vár romjaihoz. Borzalmas mászás volt, melegben, hátamon egy jobbára használhatatlan fémkeresővel. A bátyám több ízben vissza akart menni, nehezen, de mindig meggyőztem, hogy folytassuk kínkeserves utunkat. Az utolsó, valóban nehéz sziklameredélynél végképp megmakacsolta magát. Tériszonyra hivatkozott. Végül körbekerült, áttörve magát a bozóton. Odafenn megittunk egy liter vizet, és figyeltem, hogy remeg az izom a lábamban. Abban a pillanatban elégedett voltam. Most már azt gondolom, hogy ez a jobbára kínos  emlék jól jellemzi nemcsak a viszonyunkat, hanem az életünket is, meg azt, hogy miképp éljük. Néha adódnak ilyen különös események, melyek csak jóval később nyerik el az értelmüket. 

A fenti kép nem akkor készült, egy jóval kellemesebb szlovákiai túra emléke.

A szél fogai

 

A régi öregek azt mondták, hogy ha a Boszorád felől fúj a szél, akkor csukd be az ablakot. A siromiak nem ismerhették ennek a mondásnak az alapját, mert ki emlékszik már arra, hogy az első királyságok idejében egy kisebb sereg érkezett e helyre, ötezer rabszolgát terelve, akik aztán a sereget vezető varázsló döntése alapján pont itt láttak munkához. A falu mögötti, Boszorád nevű hegy oldalába nagy, íves alagutakat fúrtak, tizenkettőt, mert ez a világegyetemet összekötő szám, és amikorra elkészültek, a rabszolgák fele a rendkívül kevés élelem és a nagyon kemény munka, meg a korai fagyok miatt meghalt, a másik fele meg megbetegedett, ők lettek az elsők, akik elpusztultak a lyukakon átáramló széltől. A varázsló a Régi Öregek, a názáreti Istene előtti Istenek visszahívásán fáradozott, erre kapott megbízást a királyától, és ezért építtette ezt a hatalmas furulyát a hegybe, melyet a Sirom környékén akkoriban örökké fújó északi-déli szélnek kellett megszólaltatnia. A varázsló a hangszer első hangjának felcsendülésekor, akkor, mikor hajnal felé feltámadt a szél, azonnal rájött, hogy amit átszűr magán a Boszorád, és ami kijön a vágatokon, az nem az, amit ő várt, mert ennek a szélnek nincs hangja, ezáltal nem fogja felébreszteni a Régi Öregeket. De fogai, azok voltak.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
2020. június 14. 14:00 - Valmont

Klasszikus gyilkosság nógrádi tájban

lantos.jpg

Van olyan írásfolyamat, amikor nem gondolok a képzeletbeli olvasóra, amikor elmerülök egy olyan világban, amit nagyon kedvelek. De a legtöbb esetben ott van a fejemben egy virtuális olvasó, akit nagyrészt persze magamról mintázok meg. A szövegalkotás tehát kétféle okból létezhet: áthelyeződni egy vágyott környezetbe, erre kitűnő példa Dugdelpuszta története - másrészt olyat írni, amit én is szívesen olvasnék. A virtuális olvasó természetesen olvasott olvasó, rendelkezik magyar és világirodalmi alapokkal, némi filozófiai, történelmi ismerettel, felületesen képben van a főbb vallásokat és szentkönyveket illetően, és jártas a mitológiában. A most következő történet, mely a „palóc mitológia” ciklus egy darabja, főképp ez utóbbira épít. A főszereplőjét ihlető személy sajnos már nincs velünk. Az írás célkitűzése a hosszadalmas felvezetés és a csattanó kontrasztjában az, hogy a hétköznapiból elemelkedjünk az isteni világba, ami egyszerre gyönyörű és brutálisan vad (rád nézek, Nietzsche). Ugyanakkor az elképzelt, optimális olvasó biztató jeleket fog felfedezni arról is, hogy a hétköznapiságban rejtetten ott lapul a végtelen és örök szépség.

 

Palóc mitológia – A szarvas

 

A Hat Palóc Egyesület rendes havi ülése volt, ezúttal Siromon tartva, az önkormányzat által felújított régi uradalmi épületben, ahol annak idején szénát, búzát és talán cukorrépát tároltak. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, de az biztos, hogy a vakolt, vastag falú téglaépület összetömörítette a júliusi meleget, a küldöttek sorra törölgették fénylő homlokukat, mígnem a vendéglátó polgármester asszony behozatta Karcsival a mobil klímát. Senki nem tudta, mi volt itt száz évvel korábban, azt se, hogy mennyi munka, veríték, fájdalom záródott a falak közé, de most a hűvös légáram üdítőleg hatott a hat falu küldötteire. Mind meglett, pocakos, szemüveges férfi volt, köztük egyedüli asszony a vendéglátó falu polgármestere, aki szigorúan, száját összeszorítva nézett végig rajtuk, épp akkor, mikor a templomtoronyban, jó kétszáz méterrel feljebb, a hegyen, a harang elütötte a delet, és ekkor e szigorú száj szegletébe halovány mosoly görbült.

– Hamarosan ebéd, gulyás lesz, Karcsiék főzik az udvaron – mondta a nő, és biccentett. – Addig még nézzük át az összehangolt marketing stratégiát és a forrásokat.

A férfiak nyugtalanul izegtek-mozogtak szavára, majd egyikőjük szinte félve felnyújtott a kezét, mint egy kisdiák a padban, aztán torkát köszörülve így szólt: – Nem lehetne a marketinget majd az ebéd után….?

A polgármester asszony lenézett az előtte heverő papírhalomra, belelapozott, egyet, kettőt, míg meg nem találta, amit keresett: – A tavalyi évben tizenkét százalékkal csökkent a térségbe érkező turisták száma – olvasta, miután szeme elé emelte az aranyláncon lógó szemüvegét: – A közös rendezvényeinken a látogatószám a tervezett létszám nyolcvankilenc százalékát érte el.

– A nyolcvankilenc az nem olyan rossz, nem? – kérdte a szomszédos település polgármestere, egy fekete, göndör hajú, barna bőrű férfi. Nem mert a polgármester asszony szemébe nézni, tekintetét az asztalon egymásba gabalyodó ujjaira irányított: – Már úgy értem – szabadkozott –, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is. Elvégre mi nem vagyunk egy Sziget.

Szavait csönd követte, mintha az üres szobának mondta volna őket. A polgármester asszony elgondolkodva nézte őt, szemüvege bal szárának végét a szájába téve, majd elfintorodott, mint akinek hirtelen fájdalom hasít az oldalába: – Valóban – mondta lassan. – Lehetett volna rosszabb is. De a két évvel ezelőtt kidolgozott marketing stratégia jobb arányszámokkal számolt, a megtérülési ráta ehhez lett kalkulálva, a támogatásokat ezekhez vettük igénybe. Amikor majd elszámolunk az Uniónak, nyilván le kell írnunk, hogy mennyien jöttek el valójában az Úrnapjára, a Körmenetre, az Téli Hurkafesztiválra és a Farsangi Vigadalomra. És az Unió nem lesz boldog, ha látja, hogy többet költöttünk, mint amennyi a résztvevők száma alapján indokolt lett volna.

– A papír sok mindent elbír – mondta halkan egy ősz, alacsony férfi, aki az asztal végén ült. – Mindenki így csinálja – magyarázkodott sietve –, az Unió eleve betervezi ezeket a…tévedéseket a költségvetésébe.

– De mi nem így működünk – válaszolt élesen a polgármester asszony, mire mind bent tartották a levegőt, és leszegték tekintetüket. – A mi működésünk alapja a transzparencia. Azaz az átláthatóság – a gyengébbek kedvéért. Felderítjük az összes részletet. Ismerjük az okokat és az okozatot. Látjuk, hogy mi honnan jön, és hova tart. És mindezt tervezett és szervezett formában. Ez a növekedés, a jólét, a prosperitás – ez a jövő.

Elhallgatott, és csak bámulta a lehorgasztott fejeket, a korpás, zsíros, kopaszodó, barna, rózsaszín vagy hullasápadt fejtetőket, majd mély levegőt vett, hogy folytassa, de ekkor kopogtak, és Karcsi lépett be, kezében gyűrögetve baseball sapkáját: – Elnézését, polgármester asszony, de a körzeti megbízott akar magával beszélni.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása