Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. április 07. 08:43 - Valmont

Szavak és szörnyek

alma.jpg

A mostani novella fő szimbóluma a tiltott gyümölcs, illetve a gyümölcs leszakítása. Minden ősszel leszedem a szüleim almafájának a termését, és ez egyfajta szakrális hagyománnyá lett már számomra. A már hűvösödő levegő, az erőtlenebb napfény, az alma illata, a bágyadt ás részeg darazsak - mind elemei ennek a rítusnak. Nincs magasztosabb dolog a saját termék betakarításánál, legfeljebb az, amikor az ember állatot áldoz az isteneknek. Ezekben az őszi almaszüretekben benne van minden: hogy még itt vagyunk, hogy jön a sötétség, de felkészülve, az almát elvermelve (no jó, pincében) várjuk, hogy a nyár után az ősznek kell következnie, és hogy a munka meghozza előbb-utóbb a gyümölcsét, akkor is, ha arról senki nem tud.

Szavak és szörnyek

 

Nincs rémisztőbb a korlátok lebontásánál, legyen az társadalmi, gondolati, testi vagy nyelvi. Az édenkert tanulsága az, hogy korlátaink védenek meg minket a cudar külvilág vas-törvényei ellen. Persze honnan tudhatta volna ezt a két gyerek, és méginkább idős barátjuk, a nagybácsi?

A gyerekek nem voltak ikrek, legalábbis biológiailag − a lány két évvel idősebb volt. Ám gondolkodásuk, természetük, és még külsejük is nagy hasonlóságot mutatott. Mindketten haloványak voltak, szinte kifakultak a világból fehér, kék erekkel átszőtt bőrükkel, mely a nyári szünet végére lázat idéző árnyalatot, de semmiképp sem egészséges barnaságot öltött. A nagybácsi elbűvölve figyelte ezt a transzformációt, úgy tűnt számára, reggelente, mikor átjött anyjához, a hűvös verendára, hogy az álmosan és kócosan előtántorgó gyerekek bőrét hajnalt idéző, rózsás pír önti el.

A nagybácsi feltaláló volt, talán tőle örökölték varázslatos, világteremtő képzeletüket a gyerekek. Öt éve eladta egyik találmánya licenszét, majd visszaköltözött szülőfalujába, az anyja utcájába, és csak az olvasásnak, legfőbb szenvedélyének hódolt. Pénzét állampapírokba és alacsony, de biztos osztalékot fizető részvényekbe fektette. Napjai kényelmes unalomban teltek, egyetlen változatosságot a hétvégente vagy az iskolai szünetekben menetrendszerűen érkező gyerekek jelentették számára.

Korán szoros kapcsolat alakult ki köztük, ami lassan, az idő múlásával aggasztóan elmélyült. A gyerekek rajongtak érte, és nagyjából tíz- és nyolcéves korukban elárulták neki a titkukat is. A nagybácsi előbb szelíd iróniával, majd fokozódó lelkesedéssel kezelte a dolgot, végül elhatározta, hogy kicsit utána olvas, elmélyed a témában. A következő nyári szünetig tartó időszakot a kutatásnak szentelte. Minden héten kétszer bement a városi könyvárba busszal – az autóktól irtózott, miután egy karambolban majdnem ottvesztett – és órákon át jegyzetelte a nyelvfilozófiai és filozófia műveket. Pár mellékes utalás, és gondolatfutam miatt átváltott a teológiára, pontosabban a teológia és a nyelv összefüggéseire. Itt főkép aacheni Jakab fejtegetései voltak hasznosak számára, aki egy emberi lényt a születésétől fogva elzárt a külvilág ingereitől, hogy tanulmányozza az édenkerti nyelv kialakulását. Aztán jött egy pillanat, valamikor február közepén, mikor az olvasóterem keskeny ablakain betűző fényben a porszemek logikus és ünnepélyes táncát bámulta, és a pult mögött ülő öreg könyvtárosnő végre abbahagyta a köhögést, egy pillanat, amikor úgy érezte, megtalálta a magyarázatot a titokra.

Akkor még nem tudhatta, hogy a következő nyárra minden megváltozik, pontosabban a gyerekek közül a lány elkezdett kamaszodni, és dombordó teste a vékony és rövid ruhácskái alatt az sugallták a nagybácsinak, hogy idővel véget érnek ezek az olyannyira élvezetes látogatások. A nagybácsiban feléledt a ragadozóösztön, melyet eddig oly sikeresen nyomott el magában, de mivel ötven felé közeledett, úgy érezte, itt az idő, most vagy soha.

Emellett, amikor módjában állt, tovább tanulmányozta a gyerekek titkát, már amikor azok hajlandóak voltak újabb részleteket elmesélni neki. S e beszélgetések csak megerősítették abban, hogy azon a februári napon a felismerés, a rádöbbenés pillanata a könyvtárban az igazságot hozta el mindhármójuk számára.

A gyerekek ezen a nyáron még nem változtattak szokásaikon. A négyesben töltött reggeli után, ahol nagyanyjuk ugyanolyan lelkesedéssel szolgálta ki idősebb gyerekét, mint őket, hogy aztán a sarokba húzódva figyelje hármójukat, ahogy esznek, szóval aztán hogy kedélyesen csevegtek álmaikról, az előző napról vagy a városi életükről a nagybácsival, ezután belevetették magukat a mocsárba.

A falu határban ugyanis egy zsombékos, lápos, fűzfás rét húzódott, árnyas öblökkel, a nádba vájt, folyosószerű járatokkal, csapásokkal a magas fűben, eszményi búvó- és kalandozó helyekkel, ahol az ilyen korú gyerek egész napra elveszhettek. És el is vesztek, hogy aztán csak késő délután, az éhségüktől ösztökélve térjenek vissza a házhoz. Alkonyattájt feltűnt a nagybácsi is, aki vacsoráig maradt, sőt, olykor még a lefekvésnél is ott volt, és olvasott nekik szűk kis szobájuk padlóján ülve. Nagydarab, bajszos férfi volt, aki szalmakalapot, világos színű vászonnadrágokat, színes ingeket és bőr szandált hordott nyaranta, úgy nézett ki a faluban, mint egy eltévedt angol turista.

Ilyenkor, esténként a ház emeleti szobájában szóba került a titok is. Miközben nagyanyjuk odalent mosogatott vagy a tévét zúgatta, a gyerek újabb és újabb szavakról számoltak be a nagybácsinak, aki elbűvölve hallgatta őket, a szavak hangzásban gyönyörködött, majd kíváncsian várta a magyarázatot is.

A gyerekek titka ugyanis egy saját nyelv volt, jobban mondva egy töredékes szókincs olyan dolgokra, melyet a normális, tanult nyelvükkel, vagy az angollal, melyet az iskolában gyakoroltok, nem tudtak megnevezni. Maguk sem értették honnan jött ez az egész, homályosan emlékeztek, hogy már egészen kicsi korukban előfordult, hogy kimondták az idegen, s mégis oly ismerősen csengő szót, majd egymásra néztek, és mind a ketten tudták, mit jelent. Kimondták például azt, hogy „aijsza”, és felnéztek az égre, mert ott volt, az, amikor a lemenő nap még bíborszínűvé festi a felhők hasát, de a csillagok már ott ragyognak a sötétedő szemhatáron. A „phenn” az az érintés volt, amivel a föld maga illette a meztelen bokájukat, ha a süppedékes zsombékba léptek, az a csiklandozó, simogató visszahúzó erő, mely oly fontos lesz később. A „saove” ennél bonyolultabb dolgot jelölt, azt a pillanatnyi állapotot, amikor elégedettek vagyunk a z életünkkel, mert tudjuk, hogy a jövőben még fontos és szép dolgokat fogunk csinálni. Voltak persze durvább, köznapibb kifejezések is, mint minden nyelvben, főképp a testi szükségeltekkel kapcsolatban, de valahogy mégis átnemesítve. „Thorpen” – mondták, ha székelés után a belükben támadt sajgó és mégis érdekesen kellemes ürességre gondoltak. A „sessz” szóval jelölték azt, mikor a nád éles széle vékony és keskeny sebet ejtett a bőrön, mely hosszú ideig sajgott és viszketett.

A nagybácsi elbűvölve hallgatta a magyarázatokat. Nem akarta elijeszteni őket, ezért csak memorizálta a szavalat és a kifejezéseket, és otthon gondosan lejegyezte őket, de már akkor, mikor leírta, furcsán és idegenül hangoztak, és sokszor úgy tűnt neki, vagy a kiejtést rögzíti helytelenül fonetikusan, avagy a jelentésnél ront el egy árnyalatot.

Tudta, nincs sok ideje. A lány előbb-utóbb unalmasnak találja majd a vidéki létet, és nyaranta a városban fog maradni, barátnőivel vagy barátjával. És öccse, aki istenítette őt, követni fogja. És akkor elveszti őket, minden szempontból.

Azon az augusztusi estén, mikor döntésre jutott, a gyerekek elé tárta a kutatásai lényegét. Épp befejezték Ambrose Bierce egy novelláját, és elgondolkodva hallgattak, mikor a nagybácsi megköszörülte a torkát, és halkan megjegyezte, lenne itt valami, amit a külön kis nyelvük kapcsán meg kellene beszélniük. A két gyerek eddig állig betakarózva feküdt, most a lány felkönyökölt, és érdeklődve figyelte, meleg lehelete, édes fuvallat, a nagybácsiig elért.

A nyelv, mondta nekik a nagybácsi, isten adománya. Isten a nyelv, a szavak által teremtette a világot, és a teremtés kódját, a nyelvet a tudás fájának gyümölcsébe rejtette. Ádám és Éva ettek az almából, és ezzel magukévá tették a teremtő nyelvet is. Isten rájött erre, és igazából ezért űzte ki őket a paradicsomból. Eddig érthető – kérdezte, mire a két gyerek bólintott, noha a kisebb elég álmosan pislogott. A nagybácsi folytatta. Egy francia pap, egy bizonyos aacheni Jakab azt feltételezte, hogy az emberek még sokáig birtokában voltak ennek az isteni nyelvnek, és mindenféle dolgot teremtettek általa, de aztán az Úr megelégelte a dolgot, és elrontott a nyelvüket, erről szól a Bábel-történet, ismeritek?

A kisebb ismerte, de már nem emlékezett a részletekre, ezért a nővére gyorsan összefoglalta, mialatt a nagybácsi türelmesen várt, akár egy ravasz róka.

És hogy jövünk mi ehhez, kérdezte végül a lány, mire a férfi lelkesen bólintott, hát úgy, hogy szerintem lehetséges, hogy öntudatlanul, valami csoda, folytán ti emlékeztek erre az eredeti nyelvre, valamiképp vissza tudjátok idézni egyes szavait, és azért van az, hogy mind a ketten tökéletesen ugyanazt értitek e szavak alatt, olyan bonyolult és különös dolgokat, melyek pontosan leírják a jelenségeket, pontosabban, mint bármilyen nyelv a világon.

A két gyerek hallgatott, láthatóan nem osztoztak a nagybácsi lelkesedésében.

Lehet, hagyta jóvá bizonytalanul a lány, és akkor mi van. A férfi felállt, lenézett rá, és ünnepélyesen kijelentette, hogy ha ez igaz, akkor ez a világ legnagyobb nyelvészeti és vallási felfedezése. És ha ez igaz, akkor elképzelhető olyan szó, amit nem mondtatok még ki, mert nem jutott eszetekbe, vagy mert a világban nincs jelenleg hozzá hasonló dolog, de a szó ott lapul a tudatotok mélyén, és ha valamikor is az eszetekbe jutna, és kimondanátok, azzal akaratlanul is hozzátennétek a valóságunkhoz egy elveszett darabkát...

Zavartan elhallgatott, mert a háta mögött halk szuszogás kélt, megfordult, és látta, az az angyali kisgyermek már alszik. Holnap majd megbeszéljük, tette hozzá, mire a lány álmosan figyelmeztette, holnap piacra megyek nagyival, te vigyázol délelőtt öcsire, ne feledd, mire a féri szíve nagyot dobbant.

A ragadozó alig hagyta aludni, másnap már hajnalban talpon volt. Gondosan megborotválkozott. Nem akarta, hogy a sörték bármiféle nyomott hagyjanak azon a puha, rózsaszín bőrön. Reggel megjelent a házban szokásos újságjával, mohón magába lapátolta a rántottát, aztán várt türelmesen, szájában egy fogpiszkálóval, míg a fiatalabb és az idős nő összepakol, és kilép a kapun.

Utánuk ment, nézte, ahogy az utca végén balra fordulnak a buszmegálló felé. Ezután is várt még három percet, egészen addig, míg a busz eldübörgött balról jobbra. Aztán megfordult, és felnézett a gyerekszoba ablakára. A kisfiú odafent volt, azt mondta játszani akar a katonáival. A nagybácsi behúzta, majd kulcsra zárta kaput, aztán bement a házba, és felment a lépcsőn a gyerekhez.

Egészen addig nem volt bűntudata, míg el nem ér hozzá a szörnyű hír, de akkor már tél volt. Félni nem félt, mivel a gyereknek, miközben meztelen hátát simogatat, elmagyarázta, hogy ami történt, az az ő titkuk kell hogy legyen, ha bárki megtudja, akkor mind a ketten börtönbe kerülnek. Még a nővérének sem beszélhet róla, hisz ő lány, ő aztán végképp nem értené. A kisfiú nézett rá, zavart tekintetében inkább félelem volt, talán azért, mert most értette meg, ki is a nagybácsi valójában, ki ez a sötéten gomolygó, meztelen alak az ágy szélén. A nyári szünet végéig a férfiban volt egy kis feszültség, főképp az első közös reggeliknél, de a fiú okos volt, néha rápillantott, furcsa, súlyos tekintettel méricskélte, majd elkapta fejét − ez volt a legtöbb, ami történt. És aztán a testvérek elutaztak, vissza a városba, és minden ment a maga útján, és a nagybácsi már tudta, hogy ezt megúszta, és egész ősszel és télen dédelgette magában a puha és fehér hús emlékét, melyet vastag, reumától dagadt ujjai közé foghatott azon a gyönyörű nyári délelőttön.

Aztán egy délután jött az anyja a hírrel, hogy a kisfiú eltűnt, az egész városi rendőrség, és önkéntesek is keresik őt. Másnap reggel pedig csak telefonált, zokogva mondta, hogy megtalálták, a házukhoz közel, egy illegális szeméttelep mellett. Zacskót húzott a fejére, és egy madzaggal elcsomózta a nyakán.

A nagybácsi nem tört össze, de pokoli szomorúságot érzett. Nem hibázatta magát, noha gyakran eltűnődött, hogy miatta történt a dolog, de általában ilyenkor arra gondolt, bizonyára zaklatták a gyereket az iskolában, később erre egy rokon is utalt a temetésen – majd arra gondolt, hogy a kisfiúban mindig is volt valami idegen, furcsa és beteges vonás, valami elesettség, védtelenség, ami persze nagyon is kívánatossá tette. A legerősebb érzés azonban a megkönnyebbülés volt.

A temetésen figyelmesen szemlélte a nővért, egyszer a tekintetük össze is akadt, és azt olvasta ki belőle, hogy az öccse betartotta azt, amit kért tőle, és nem fecsegett a kis kalandjukról. Ezért is volt, hogy tavasszal, a nagy esőzések után, a szünetben, amikor a lány megérkezett a húsvét előtti napokban a faluba, nem nagyon izgult a találkozás miatt. Szokás szerint átment reggelizni, noha érzékelte a csonka társaságban uralkodó szomorúságot, mégis, megnyugtató volt számára, hogy ideig-óráig ez a rítus még ismétlődhet. Reggeli után a lány kérte, menjenek el sétálni, és ő készségesen követte, át a kerten, az alacsony nyírfák közt, be a bokrok sűrűjébe a szomorúfűznél jobbra, aztán a zsombékok közé, melyeken ugrálni kellett, mert közeikben csillogott a víz.

Az iskoláról,  a lány anyjáról,  a nagybácsi húgáról beszéltek, aztán a férfi rákérdezett, hogy bírod, mire a lányból előtört a panasz, és a fájdalom, és könnyek gyűltek meg a szeme sarkában, míg elmesélte, milyen az, hogy az öcsi szobáját úgy hagyták, ahogy volt, hogy éjszaka fölkel, és hallgatja a sötétben a szomszéd szobából áradó csendet, vagy hogy amikor hazaér a suliból, csak áll az ajtóban, és figyel nem jön-e nesz a házból, nincs-e már otthon a másik. De nincs más, csak a csönd és az üresség, és ő most már úgy érzi, az egész világ kiürült és minden megfeleződött. Szembefordult a nagybácsival, és mélyen a szemébe nézett.

És te sejted, hogy miért tette, kérdezte a férfi akaratlanul is, félrekapva fejét.

A lány megfordult, átgázolt egy saras részen, majd felkapaszkodott egy kis szigetre. Gumicsizmát húztak a túrához, de a víz szinte a pereméig ért néhol.

Igazság szerint sokáig nem tudtam rájönni, vallatta be, majd előre nézett, a terepet kutatva. Zsombékos, vizes rét húzódott előttük, mögöttük fás ligetecske. Oda megyünk mondta, és mutatta a lány, és várt, míg a férfi előre megy. És most már tudod, kérdezte a nagybácsi, közömbösséget erőltetve hangszínére, mire a másik hasonlóan közömbösen válaszolt. Két hete találtam egy füzetet, az öcsémé volt, nagyon nem akarta, hogy ráakadjunk. Az íróasztala aljára ragasztószalagozta. Mondta a lány, s hallgatta, ahogy a férfi léptei cuppognak a sárban, amint kihúzza csizmáját a föld öleléséből. Egy füzetet, kérdezte a nagybácsi, majd megfordult, de kis híján elesett, mivel a talaj nem engedte lábát. A francba, motyogta, és nagy nehezen kiráncigálta lábát a sárból. Előre kell menni, ott jobb lesz, biztatta a lány, majd ő maga oldalra tért, egy füves domborulatra, amiből egy csenevész fa ágaskodott, annak a törzséhez dőlt, és onnan leste a másik küszködését. Menj csak, még, biztatta a férfit, aki intett neki, és mi volt abban a füzetbe, kérdezte, mire lány elmosolyodott. Egyetlen szó volt, legalább százszor leírva, jött a háta mögül a válasz. Vhorm.

A nagybácsi lihegve megállt. Érezte, a víz beszűrődik csizmájába, és eltűnődött, talán ki kellene lépnie belőle. Mit jelent, kérdezte, s testét megcsavarva visszafordult a lány felé, aki állt, tőle nyolc méterre, és csak mosolygott. Mit jelent ez a szó?

A lány bólintott. Téged jelent, mondta, és várt. Tudta, mert a nagyanyja már kisgyerek korukban a lelkükre kötötte, hogy az a rész, ahol a nagybácsi áll, az az igazi mocsár. Persze sokszor kipróbálták aztán testvérével, hogy működik egy ilyen mocsár, köveket, nehezebb faágakat dobáltak bele, nagyjából onnan, a pereméről, ahol most ő is állt. Eszébe jutott a testvére lelkes kiáltása, amikor a kő pár perc alatt nyomtalanul eltűnt.

A lány ezeken az emlékeken tűnődött, míg várt, nézte a nagybácsi néma küszködését, aki előbb derékig majd nyakig süllyedt, aztán már csak a szeme és a homloka látszódott ki, és ekkor utolsó pillantásával befogta a lány alakját a szürke ég háttere előtt, és mellette a fát is, és megértette, hogy a lány ott, a biztonságos távolban egy almafa mellett áll.

vége  

Szólj hozzá!
2016. július 08. 07:45 - Valmont

Harc a Dolinkában

img_20160706_065718.jpg

Dolinka. Kirándulóhely az erdő közepén. A gyári dolgozók regenerálódását, közös aktivitását hivatott szolgálni. Tulajdonképp csak nyársalóhelyek, hinták, játszótérroncsok kuszasága, meredek domboldalba vágva a fenyők közt. Hányszor hoztak minket ide az iskolából, cserebogarat kínozni vagy azért, hogy jeges hódarabokkal dobáljuk egymást! Vagy futni. Igaz, azt inkább a szomszédos focipályán, az ország legszebb fekvésű pályáján kellett. A nyolcvanas években mindig futottunk, ez volt a rendszer mániája. De visszatérve a témára: valóban volt egy örök idők óta üres medveketrec is, és valóban ott lógtunk a tetején, és hosszú negyedórákig tűnődtünk, szorítással a gyomrunkban, hogy át merjünk-e kapaszkodni a tetején egyik oldaláról a másikra a négy-öt méteres mélység felett. Ide, a Dolinkába hoztam most én is az előző írásban röpke időre feltűnt Ancsát, és bár a szerelemről fecsegnek kollégáival, és a központi motívum - mely háromszor jelenik meg a szövegben - az ölelés, nyilvánvaló, hogy Ancsa sem úszhatja meg. Senki nem úszhatja meg ebben a városban.

 

Ölelés

 

– A szerelem olyan, mint amikor lepkék, ezer lepke verdes szárnyával a gyomrodban – mondta a vörös hajú nő, és rámosolygott a mellette ülő férfire. Annamari elfintorodott, mert biztos volt benne, hogy ezt a mondatot a legutóbbi Cosmopolitanban olvasta. – Szerintem az ember csak egy vagy két alkalommal lesz igazán szerelmes életében – folytatta a nő, miközben apró mozdulatokkal forgatta a szalonnát a parázs felett. – Nagyon is könnyelműen mondjuk rá bizonyos érzéseinkre azt, hogy szerelem, noha azok nagyon is felszínesek és csak a testiségre koncentrálnak.

– Azért az se utolsó dolog – dörmögte bele szakállába Bálint, a rendszergazda, aki Ancsa mellett ült, így térdük néha akaratlanul – vagy inkább akarva – összeért. Elhallgattak, és Ancsa örült a kis csöndnek, mert így az éjszakai erdő neszeit figyelhette, a bagoly huhogását, egy fenyőtoboz tompa puffanását az avaron. De az idill nem tartott sokáig.

– Tudtátok, hogy régen odafenn, a játszótér felett volt egy nagy ketrec, benne egy medvével? – mutatott a sötétbe Péter, majd zsírozni kezdte a kezében tartott vastag kenyérszeletet. A titkárnő, aki – Ancsa szerint – már nagyon régóta hajtott rá, eltúlzott csodálkozással kérdezte: – Neeem mondod! Komolyan? És mi lett vele?

– Megdöglött – vont vállat Péter. – A ketrecet meg szerintem elvitték a vasazók. Vagy benőtte a gaz.

– Én emlékszem a ketrecre – élénkült fel Annamari. – Amikor a suliból kijöttünk ide játszani, mindig a rácsokon lógtunk. A volt a bátor, aki végig tudott kapaszkodni a tetején…

– És te végig tudtál? – vigyorgott rá Bálint. Ancsa bólintott: – Nem nagyon féltem semmitől kiskoromban.

– És most félsz? – kérdezte kétértelműen Bálint, de Ancsa nem válaszolt, nem volt kedve, mert sejtette, hova vezetne ez a beszélgetés. Bálint ivott a söréből, amit meglátva a vörös hajú Lili mellett ülő fiatalember, az egyetlen jelen lévő, akinem a Zénó Nyomdaipari Kft.-nél dolgozott, ismét körbeadta a pálinkásüveget. Ittak, Ancsa is, jól meghúzva az üveget, nem rágódva azon, hogy az előtte Bálint húsosos és zsíros szájára tapadt.

– Egyébként most te jössz – jelentette ki kissé akadozó nyelvvel Bálint. – Mondd csak el, szerinted mi a szerelem. Nagyon kíváncsiak vagyunk rá – bólogatott elégedetten, majd a kenyerére szorítva lehúzta a megpörkölődött, fekete szélű szalonnáját a nyársról. Anna nézte az ügyetlenkedését, de nem segített neki.

– Nem vagyok benne biztos, hogy középkorú embereknek ezt el kellene magyarázni – jelentette ki dacosan.

– Én még nem vagyok középkorú! – emelte fel kezét büszkén a Lili mellett ülő ismeretlen.

– Mindegy – legyintett Anna. – Úgy értem, mostanra vagy átéltétek már, vagy soha nem fogjátok. De nem nekem kell megmondanom, hogy mi a szerelem.

– Csak kíváncsiak vagyunk a véleményedre – erősködött Bálint. A többiek hallgattak, láthatólag már unták a témát, talán az egész estét, az ostoba ötletet, hogy kijönnek pénteken, meló után a Dolinkába nyársalni. Ancsa hirtelen megharagudott magára és a lehetetlen helyzetre. – No jó – mondta, és elvette a tűzről a szalonnáját, mely sisteregve nedvedzett. Elment az étvágya, ezért csak letámasztotta maga mellé a nyársat a padra. – A szerem szerintem nem más, mint az első ölelés utáni vágy. Azt akarjuk felidézni minden kapcsolatunkban, amikor gyerekkorunkban anyánk vagy az én esetemben az apám magához ölelt. Azt a biztonságot, melyet felnőttként már soha többé nem állíthattunk vissza, azt az érzést, hogy a világ rendezett, és apa uralkodik benne, az ő erős, hatalmas karjai körbefonnak, nem kell félni, nem kell törődni semmivel, a holnappal, a pénzzel, a melóval, a főnökkel – bocs, Péter – vagy bármi mással. Ez a vágy a szerelem – körbenézett rajtuk. Csodálkozó vagy furcsálló tekintettel bámulták. – Nem kötelező persze egyetérteni ezzel.

– Hú, ez olyan, mintha az a pszichológus, Freid mondta volna – jegyezte meg csöndesen Bálint. – Van az az apa komplexus nála…

– Öedipus-komplexus – okoskodott a titkárnő.

– Az más – védte Annát Lili. – Az az, amikor a saját anyánkba vagyunk szerelmesek. De az csak fiúknál játszik.

– Énszerintem meg…– kezdte volna Péter is nagy komolyan, de Ancsa közbevágott: – Az apám eltűnt, mikor hét voltam. Besétált az erdőbe, a város felett, és soha nem jött ki. Heteken át keresték a testét, de semmi. Soha nem írt, nem üzent, nem telefonált. Egyszerűen eltűnt az életünkből. – Körbehordozta ismét a tekintetét rajtuk, most egyiken sem néztek szemébe. – Ha megbocsátotok, sétálok egyet. Friss levegőre van szükségem.

Felállt, és eljött tűz arany fényköréből, belement a sötétbe, ami annyira még nem volt sötét, és a betonút, mely végigszelte az erdőt, egyébként is vezette lépteit. Visszafelé ment, a focipálya felé, ésahogy számított rá, kisvártatva meghallotta Bálint ízléstelen,vastag talpú bőrcipőjének kopogását. Ancsa tartotta magát ahhoz, hogy egy férfin két dolgot kell megnézni: a cipőjét és a kezét. Mindkettő sokat elárul arról, mi várható el az illetőtől. Bálint nagydarab, nehézkes, elhízásnak indult férfi volt. Hosszú haját lófarokba fogta, nyitott, fehér ingben és fekete bőrmellényben járt télen-nyáron, és oldalán kis bőrszütyőben hurcolta a dohányzókellékeit – az összkép olyan volt, mintha egy lecsúszott rockert és egy spanyol nemest kereszteztek volna. Ancsa zsigerből elutasította minden próbálkozását az elmúlt években – volt belőle pár.

– Csatlakozhatom? – kérdezte a férfi könnyedén.

– Akár – vont vállat a nő, noha a másik nem biztos, hogy látta ezt. A pálya felé már voltak lámpák, némi fény vetült a betonútra.

– Baj van? – kérdezte a férfi, és felzárkózott mellé. Ancsa fél szemmel figyelte, ahogy cigarettát sodor, majd öngyújtó kattant.

– Csak unatkozom – vallotta be a nő.

– Megfigyeltelek. Te mindig unatkozol – szögezte le Bálint vádlón. Annamari ellent akart mondani neki, hogy nem, mert sokszor tök jól elnevetgélnek bent a lányokkal, és röpül az idő, de ekkor autó gördült ki a pálya feletti kanyarból, fénycsóva vetült rájuk. Némán vártak, míg a kocsi melléjük ér, és ösztönösen lejjebb húzódtak az útról, mikor látták, hogy rendőrautó. A vezető melletti oldalon lehúzták az ablakot, és egy fiatal arc bámult ki rájuk: – Jó estét.

– Jó estét – köszöntek vissza ők is.

– Van egy kis probléma – mondta a rendőr borúsan. – Van ez a cirkusz a városban, és most szóltak, hogy eltűnt a medvéjük.

–  Amedve? – csodálkozott Bálint.

– Ja, az. Megszökött. Nem találják. Szóval nem tudni, hol csatangol. Állítólag békés, de ki tudja…– a járőr biccentett előre, mert látta a lángokat. – Vannak mások is idekinn magukkal?

– Igen, kollégák – hagyta helyben Ancsa

– Szólnának nekik is? – kérte őket ajárőr. – Maradjanak együtt, így nem lehet baj. De én a maguk helyében szedelőzködnék.

– Köszönjük biztos úr – tisztelgett Bálint vicceskedve, mire amásik morgott valamit, az autó pedig eltolatott, majd eltűnt

– Egy medve – ismételte Bálint. – Elképesztő, nem? Micsoda éjszaka – körbefordult, mint aki máris az állatot kutatja, majd a fák közé mutatott: – Rémlik, hogy arra volt az a ketrec, amiről meséltetek, hm?

– Talán – vont vállat Ancsa.

– Nem nézzük meg, hogy megvan-e még? – a kérdés ott lebegett köztük, a kelleténél kicsit hosszabban, mire Bálint megtoldotta. – Talán félsz?

– Nézzük – hagyta jóvá Ancsa. Bálint elővette mobilját, bekapcsolta rajta az elemlámpát, annak fényénél léptek be az fenyőfák közé. A hegy meredeken emelkedett, rövid  caplatás után már lihegtek mindketten. – Azt hiszem, erre kell menni – jegyzete meg Annamari, aki elöl haladt, s szinte érezte, hogy Bálint a farmeres fenekét bámulja. A másik nem bírta sokáig a csöndet, torkát köszörülve megszólalt:– Kérdezhetek valamit, Ancsa?

– Kérdezz, Bálint – sóhajtott fel a nő.

– Van valami bajod velem? – A hangszín túl rideg és követeledző volt ahhoz, hogy háttal állva válaszoljon neki. A nő megállt, megfordult, a lámpa most egyenesen a mellére világított. – Jobb, ha lezárjuk egyszer és mindenkorra ezt a dolgot – jelentette ki Ancsa rekedten.

– Milyen dolgot? – lépett hozzá közelebb férfi, mire ő hátrált, míg egy fa törzse útját nem állt. –  A nyomulásod. A próbálkozásaid. A reménykedésedet – sorolta Ancsa csöndesebben.

– És ha én nem akarom lezárni? – kérdezte Bálint és Ancsa arcba világított, aki állta, nem szólt, csak nézett a fény mögötti sötétségbe, ahol a férfi arcát sejtette. – Az a te bajod.

Egy pillanatig így maradtak, aztán nagyon hirtelen megtörtént. Az egész harc rövid ideig tartott, de a brutalitása miatt Ancsának olyan volt, mintha egy másik, emberen kívüli időbe kerültek volna. Bálint mozdult először, átölelte őt, nem kedvesen, baráti vagy búcsúképp, beletörődve a helyzetbe – hanem mohón és akaratosan, akár egy dacos gyerek, mire Annamari hátralökte, el, minél távolabb magától ezt a vaskos idegen testet. Bálint csak egy pillanatra hökkent meg, de aztán felhorkant, és már megint ott volt, nyomult előre, egy hirtelen mozdulattal – amivel talán csak neki akarta szorítani a fának, de a keze lecsúszott a nő válláról – Ancsa állát találta el, akinek a koponyája a kéreghez csattant, egyenesen egy hegyes csonkba. Az izzó fájdalom és a pálinka együttesen késztette arra, hogy a férfi ágyékéba térdeljen, majd a földre hulló mobil fényénél megragadja azt a gyűlölt lófarkat, és felrántsa a férfi fejét, hogy abba is bele tudjon rúgni térdfejével. Csont reccsent, és Bálint arcát vér öntötte el, de ő nem törődött vele, lendületből a földre vitte a nőt, ránehezedett, fölé került, és ököllel kétszer arcon ütötte. Annamari előtt egy pillanatra elhomályosult a világ, aztán új típusú fájdalom hasított állkacsába, és nyelvével riadtan érezte, hogy egy alsó foga, amit nemrég csináltatott meg, kitört. Ettől olyan düh öntötte le, ami túltett fájdalmán, felnyúlt, és a férfi arcába karmolt, érezte, az egyik körme valami puhát, Bálint szemét éri, aki odakapott, de aztán visszakézből pofon ütötte Ancsát, majd rákulcsolta mindkét kezét a torkára, és pokoli erővel szorítani kezdte. A nő hiába próbálta lefejteni magáról a vastag ujjakat, csak még több levegőt égetett el az erőfeszítéssel, és lassan mind bágyadtabb lett, így már nem is gondolkozott a fájdalmon, vagy a támadáson, helyette azon tűnődött, a többiek biztos hazamennek nélkülük, azt hiszik, Bálint lakásán kötöttek ki, végre elérte a vén kurafi, amit akart, mondja majd somolyogva Péter, aki mindig is drukkolt férfitársának, aztán az jutott eszébe, hogy előbb a kis állatok, a madarak, majd a rovarok fogják megkóstolni a testét, ami szép lassan beleolvad, eloszlik majd a fenyves gyér aljnövényzetébe, ahogy megjönnek a lágy nyári esők – de ekkor  megérezte, hogy Bálint egyik keze a nyakáról lesiklik a nadrágjához, és mohón, durván benyúl a nadrág, a bugyi és Ancsa bőre közé, épp megtalálva az utat ahhoz, amihez semmi köze. Ancsa felhördült, felnyúlt, és elkapott valamit. Bálint bőrszíjon egy soha nem élt állat fogát, egy háromcentis sárga, veszélyesen hegyes csontgörbületet hordott a nyakában – erre fonódott rá a nő mind jobban zsibbadó ujja, megfordította, majd egyetlen határozott mozdulattal a férfi még ép szemébe nyomta a hegyét.

A kezek azonnal elhagyták testét, és Bálint most először jajdult fel a harc során, legurult Ancsáról, és mint egy vastag, sérült anakonda, elmászott a fák közt, mind jobban lassuló mozgással.

A nő feltápászkodott, remegő térdekkel megindult a másik irányba. Érezte a meleget nadrágján, de nem szégyenkezett amiatt, hogy bepisilt. Kiköpte törött fogát. Az ajka kívül-belül is felrepedt, vér keveredett nyálával szájában, akaratlanul lenyelte, amitől hányingere lett. A feje zúgott, torka pedig lángolt a fájdalomtól, de fatörzstől fatörzsig támolyogva csak haladt előre, konokul keresve valamit, valami helyet, ahol elbújhat. Így ért el a rácsokig.

A ketrec magasodott előtte, halványan fénylett a hold és a csillagok távoli fényében. Oldalára kúszónövény tapadt, tetejét néhol lehullott ágak árnyékolták. Ancsa a vasrudakba kapaszkodva oldalazott, míg el nem érte a széles ajtónyílást, melyre kislánykorából emlékezett. Ajtó már akkor sem volt a ketrecen. Fenyőtoboz és vékony földréteg fogadta testét, mikor a sarokba lerogyott,és összegömbölyödött, mint valami állat, egyre csak azt suttogva maga elé: – Itt jó lesz.

Még utoljára hátranyúlt, megnézte a sebet tarkóján, melyet a facsonk okozott, ez volt az első sérülés, évezredekkel korábban. Vér tapasztotta össze a haját hátul, és ijesztően nagy dudor feszült koponyáján, mely az érintéstől szinte sugározta a fájdalmat, el is kapta kezét. Aztán már úgy maradt, összefonva térdén kezét, arcát behajtva ölébe, és nem sírt, csak várta a szürke öntudatlanságot.

A hajnal hidegére, a harmat csiklandó párájára kellett volna ébrednie, de helyette meleg és mély, erős szag, és nehéz szuszogás volt, ami körbevette. Nem akaródzott kibontakoznia ebből a kényelmes meglepetésből, ám a kelő nap fénye szemébe tűzött a faágokon át, és a fájdalmak hirtelen megrohanták testét. Ahogy moccant, a szuszogás abbamaradt, majd a meleg ölelés eltávolodott. Ancsa kinyitotta szemét, és azt látta, amit várt, amire számított: egy medve nézett le rá ültéből, a medve, mely eddig körbefonta őt, mint kicsinyét vagy zsákmányát, és most négy lábra állva kíváncsian szagolgatta szandálja ezüst pántjait.

– Te vagy az, ugye? – nyöszörögte anő feldagadt szájjal, és térdre küzdötte magát. Tarkójában lüketett, hasogatott a seb. – Te vagy az, apa? – kérdezte reménykedve és szinte könyörgőn Ancsa.

A medve hátrált, fejét ide-oda lóbálta, és halkan morgott. A nő nem látott semmi emberit a szemében, csak zavarodottságot és dühöt. A medve még jobban hátrált, hogy lendületet tudjon venni, így pont elállta a kijárat nyílását. Anna felsandított a rácsokra, ahol annyit lógott gyerekkorában, és eltűnődött, meddig bírná most odafenn. Aztán lenézett maga elé, és megpillantotta a követ. Valami áradás sodorhatta ide, pont a markába illett, a hegyes fele kifelé ívelt fogásából, így egészen hatékonynak tűnt.

Végérvényesen reggel lett, madarak csiviteltek, és a távolból autók zaja hallatszott, amikor Ancsa talpra kászálódott, remegő lábakkal felállt a mind dühösebb állat előtt.

– Rajta, kezdjük – mondta neki, és akaratlanul is elmosolyodott, felkészült az állat ölelésére.

 

vége

Szólj hozzá!
horror