Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2022. május 22. 10:26 - Valmont

Pár gondolat egy klasszikusról (?), avagy

stoker_drakula.png

A Drakula sosem volt magasirodalom, Stoker pedig sosem volt az irodalmi kánon része, nagyjából úgy képzelhető el, mint kora Lőrincz L. Lászlója, tehát nem is olyan elvárásokkal álltam neki a regénynek, amelyek eleve csalódást generálhattak volna - de az tény, hogy legalább szórakozni akartam olvasás közben. Nem sikerült, és ennek nem az az oka, hogy az immár 125 éves mű rosszul öregedett - hanem az, hogy eleve nem volt jó. Elmagyarázom, miért.

Nem emlékszem pontosan, hogy az új fordítás kézbe vétele előtt mikor olvastam először a Drakulát, de az valószínű, hogy a nem igazán pontos Bartos-féle szöveggel találkoztam kamaszkoromban. Homályosan rémlik csak a regény első lenyomata, elnyomja az ugyanebben az idősíkban látott, és imádott Coppola-film, mely mai szemmel nézve megmosolyogtatóan maníros (bár a zenéje, az még mindig elképesztő), viszont meglepően pontosan adja vissza a történetet.

Érdemes mindehhez felidézni a kilencvenkettes év végét, amikor épp elmúltam tizennyolc, tele voltam szerelemmel, vággyal, kamaszosan sóvárogtam a sötét dolgok iránt, írni akartam, de lusta voltam elkezdeni, helyette rengeteget olvastam, főképp éjjel, sok kávét ittam, tengernyi idővel rendelkeztem, hisz nem vettek fel főiskolára, és emiatt egy évet otthon töltöttem, egyfajta kényszerszünetként, kiesve a világból, a normális életmenetből. Ebben a korszakban telitalálat volt a Drakula-mozi, melynek címadó hőse ugyancsak egy társadalmon kívüli, félállapotban leledző karakter, a sötétség szülötte, tele van romantikus vágyakkal, és végső soron ez dönti a pusztulásba.

Gary Oldman alakításában a legnagyobb különbség a regényben megjelenő vámpírhoz képest a Mina iránt érzett örök szerelem, ennek kibontása a Harkernéhez kapcsolódó reinkarnáció is, és be kell valljuk, hogy ez a motívum nagyon jót tesz a történetnek, kikerekíti azt. Az irodalmi Drakula létezésnek fő célja ugyanis egyedül az invázió, London meghódítása, ezen kívül a figura kevés szóval jellemezhető: egyszerre ravasz, állatias és gonosz – nincs tehát mélyebb dimenziója, nem lehet vele azonosulni, megérteni, együttérezni, ám istenigazából gyűlölni sem tudjuk. Így aztán egyfajta kelléké válik, katalizátorrá a történetben, de semmiképp sem emlékezetes főszereplő, létezésének célja a gonosz dolgok művelésén túl az, hogy összekovácsolja az ellene szövetkezőket, hogy az általa okozott szenvedésekkel plasztikussá tegye Lucy és Mina személyiségét (rájuk fér). A vámpír Stoker kezében eszköz, egy otromba ék, amit belever a viktoriánus társadalom szövetébe, miközben magáról a grófról igen keveset tudunk meg, a háttérinformációk a történeti és misztikus szálak, amiket Van Helsing oly nagy beleéléssel előad, homályosak és zavarosak – a kilencvenkettes mozi ebben is következetesebb, hisz ott konkrét magyarázatot kapunk Drakula természetfölötti transzformációjára.

Végignézve a regényről készült jegyzeteimet, sajnos sorjáznak a felkiáltójeles, megdöbbenést kifejező mondatok, és végső soron az egész anyagból az sugárzik, hogy „ez ennyire gyenge”?

A múlt héten, a könyv végére érve eltűnődtem, hogy miképp tudott ez a hanyagul megírt, inkoherens történet ilyen hatalmas karriert befutni? Hogy volt képes ennyi inkarnációban feltűnni az 1897-es alapsztori?

A megoldás persze az, hogy ketté kell választani a szöveget, ami olvasás után gyorsan el fogunk felejteni, és a vámpír figuráját, amivel valamit nagyon eltalált Stoker. Egy olyan általános toposzt, motívumot, ősképet alkotott meg Drakula alakjában, amibe aztán majd minden kor beleláthatja a maga félelemeit, minden korban szabadon és könnyedén adaptálható. Ennek fő oka szerintem az, hogy a gróffal vette kezdetét azoknak a szörnyeknek a sora, akik képesek elvegyülni köztünk. Egészen addig a gonosz teremtmények, a boszorkányok, a kísértetek, a vérfarkasok de még Frankenstein szörnyetege is feltűnően, külsőleg mások voltak. A grófot legfeljebb a regényben túl sokszor leírt vörös, izzó tekintete, görbe orra és kissé hegyes szemfoga miatt tűnik némiképp furának, de egyébként belesimul az utca arctalan tömegébe, és ez teszi őt nagyon hatékonnyá az inváziós terveinek végrehajtásában, hisz kocsisokat, hajóskapitányokat képes felbérelni, egyéb üzleti ügyeket intéz, és általában  úgy cselekszik és olyan, mint bármelyikünk – eltekintve attól, hogy olykor köddé, kutyává vagy denevérré változik.

A társadalmat belülről támadó vírus, a gróf utódja és továbbfejlesztése az ötvenes évek inváziós, testrabló horrorjai lesznek, de tény, hogy az innováció Stoker érdeme.

Amit még ki tudok emelni erényként és újításként a történetből, az az üldözők csapatformálódásának bemutatása. A horrortörténekben van egy olyan fokozatosság, ami a gyász öt fázisára, vagyis az elfogadás lépcsőfokaira emlékeztet: a döbbenet, annak hangoztatása, hogy ez nem lehetséges – a hatóságok, a külvilág, a többi ember sikertelen bevonása – kiútkeresés és/vagy  menekülés – tervek kovácsolása és végrehajtása – leszámolás. Ezeket a lépcsőfokokat a regény emberi karakterei végigjárják, és az író főképp abban jó, ahogy a gróffal szembeszálló közösség, csapat kialakulását bemutatja. Vannak persze esetlegességek, hisz Quiencey, az amerikai udvarló alakja néha eltűnik, mintha az író megfeledkezne róla, de Stoker alapvetően képes jól együtt mozgatni a négy férfi és Mina karakterét. Imádtam azokat a részeket, amikor ez a csapat összegyűlt egy-egy támadás vagy fordulat után Harkerék vagy Lucy házának szalonjában, és próbálták összerakni a gróf következő lépését, és az erre adható válaszreakciókat. Ezek nagyon hangulatos, feszült és emberi jelentek, melyeket írásaimban én is alkalmaztam már párszor, és nagyjából egy család esti beszélgetéseinek a meghittségét adják vissza. Persze már itt problémás az önismétlés, ami oly sokszor rontja a szöveget, hisz e szeánszokon Mina jó párszor a csoport elé tárja a jegyzeteit, azok minduntalan megvitatják ezeket, majd megdicsérik a nőt (Van Helsing ekkor mondja ki ominózus, ma már nem igazán korrekt kedvességét: olyan, mintha a Harkernénak férfi agya volna).

Ezen kívül bizonyos részekre lehet még azt mondani, hogy ügyesen van megírva, például a regény dinamikus kezdete, majd a Borgói-hógón zajló események atmoszferikus megjelenítése, vagy az, ahogy a Lucyhoz sorban érkező kérőket a lány által, az ő jellemzésével ismerjük meg. Érdekes még a kihagyásos szerkezet, ami következik a fragmentált, napló/újságcikk/fonográfjegyzet/levél formátumból, az például, ahogy a Demeter hajótörése után a roncsról kitörő kutyáról, az állatkertből szabaduló farkasról szóló újságszemelvények alapján kell rekonstruálnunk Drakula útját.

Máshol ez a fajta töredékesség fárasztó lesz, és a filler, kitöltő funkciót veszi át, egyfajta rossz értelemben vett anekdotikusságot, mint például az öreg tengerész karaktere, akivel a lányok sétáik során megismerkednek, és aki aztán jó statisztaként szörnyethal Drakula láttán.

Stoker több olyan eszközt is bevet, ami akár jól is működhetne, de megvalósítás egésze sajnos nem meggyőző. Harker erdélyi utazása álomszerű jelzőt kap, és itt az író valamiféle módosult érzékelést akar bevezetni, amiben a természetfeletti hihetővé válik, de az atmoszféra nem annyira  rémálommá, mint inkább furcsa, ködös tudatállapottá válik.

A másik a fokozatosság, amivel a szörnyűségeket kívánja adagolni, például abban, ahogy a gróf figyelmezteti Harkert, hogy ne aludjon máshol a kastélyban, majd jön a tükör-jelenet, végül hősünk megpillantja a falon mászó Drakulát. Nagyon erős és nagy ugrások vannak ebben, mintha Stoker sietne, túl akarna lenni a felvezetésen, minél előbb minél több látványos dolgot be akarna vetni, ezért  a lassú építkezés helyett hadaró, gyerekes nagyotmondást kapunk.

A földrajzi tévedések (narancsfák és szlovák lakosok Erdélyben) miatt már sokan sok helyen szétszedték a regényt, de tény, hogy ezek az otrombaságok nem segítik a beleélést. Nálam ugyanilyen nagyságrendű probléma az egyes karakterek beszédmódjának tálalása. Nem ismerem a tizenkilencedik századi angol munkásnyelvet, de a kocsisok, rakodók és az állatkerti őr a fordításban rémesen erőltetett, roncsolt nyelvet beszél, mely az alsóbb társadalmi státuszt van hivatott rögzíteni, és a hitelességet kívánja növelni – persze pont az ellenkező hatást éri el. Ugyanígy az, amikor az erdélyi utazótárs – aki egyébként paraszti sorból való –,  klasszikus drámát idéz, olyan erővel zökkenti ki az olvasót, hogy az az egész, szépen felvezetett Borgói-hágó jelenet hangulatát megsemmisíti.

Ki kell még emelni a leginkább szembetűnő karakterhibát, Renfieldet. Ő Harker előképe, a fajunk gyenge példánya, aki behódol a grófnak, és beleőrül ebbe a behódolásba. Viselkedése hol komikus, hol fenyegető, de ha jobban megnézzük, tulajdonképp semmiféle konkrét szerepe sincs, nem viszi előre a cselekményt, nem tesz hozzá a történethez. Hangulatilag az őrület világát viszi be a szövegbe, ami kapcsolódik valamiképp a gróf halálon túli világához, de ennek okát, hátterét Stoker nem tudja kibontani. Halovány magyarázatként bevezeti a zoofágiát: légy- majd pókevéssel utánozza az életerőt magába szívó Drakula cselekedeteit. Renfield az áruló, aki végül mégse árulja el az emberiséget, a szolga, de igazából semmiben nem szolgálja urát, végül nem tudja befutni karakterívét, és még az is értelmetlen, megalapozatlan, amikor Drakula indokolatlan dühében megöli.

A többi karakter is hajlamos a kisiklásokra, sokszor ezek a jellemdefektusok, amik írói hibák, ugyancsak kizökkentőek – Van Helsing összeomlik, és zokog, mint egy gyermek, Mina többször megesketi a férfiakat vészjósló komolysággal, hogy ha arra kerül a sor, karót döfnek a szívévbe, Arthur túlságosan sznob. Egyébként az egész történeben végighúzódik egy elvakult high society imádat, hisz minden kétkezi munkás otrombán beszél, iszákos és egyedül a pénz motiválja őket – az ő ellentétük az arisztokrata és kifinomult Arthur, akinek a neve kapukat nyit meg, hivatalnokok hajbókolnak előtte, és általában mindenki ájult tisztelettel kezeli, maga Stoker is.

Ebből a sok helyen problémás karakterábrázolási kavalkádból mesze kiemelkedik Van Helsing, minden vámpírvadászok ősatyja. Kellően rejtélyes háttérrel bír, elszánt, nem riad vissza a radikális cselekedetektől, és ő az, aki a kezdetektől a csapat által kívánja megoldani a problémát, személyes üggyé, Lucyért majd Mináért megvívott bosszúvá teszi az esetet, ő maga akar leszámolni a gróffal, mivel nem hisz a hatóságokban. Stoker mindezen túl próbálja esendőnek beállítani, hisz egy hintóban zajló jelenetben az érzelmileg túlterhelt professzor „egyszerre zokogott és kacagott, ahogy az asszonyok szoktak” , amiből a karakter egy dagályos magyarázattal jön ki. Rontja az összképet az is, amit a gróf eredettörténeteként előad, és ami legalább annyira zagyva, mint az, amit a gróf jelleméről gondol. Drakula Van Helsing  szerint ugyanis gyerekes és tudatlanul viselkedik, mivel évszázadokig feküdt a koporsójában. Ez az állítás számos kérdést felvet, de az ügyeit nagyon is határozottan intéző grófra a megállapítás semmiképp sem illik, ráadásul máshol a professzor állítja, hogy „a vámpír ravaszsága az éveinek számával nől”.

Van Helsing az egyik tanácskozás alkalmával sorra veszi a vámpírhit sarokpontjait – talán ez a karakter és a regény legfontosabb hozadéka, ez az összefoglaló, áttekintő szózat, ami kitér az árnyék nélküliségre, a házba való behívás szükségességére, a fokhagymától, kereszttől való rettegésre és még számos olyan kanonikus elemre, melyet azóta is hoznia kell egy valamirevaló vámpírtörténetnek.

Összeségében milyen ez a majd százharminc éves regény? Olyan, mint amikor egy nagyon tehetséges kamasz elkészül a harmadik, nagyobb lélegzetű anyagával. Túlírt, következetlen, hibáktól hemzsegő. De már van benne valami, ami sejteti annak a lehetőségét, hogy ebből az íróból még lehet valaki, akár remekművek alkotója. A későbbi koroknak érdekes kutatási anyag lehet ez a zsenge, és talán bizonyos elemei és részei még ki is állják az idő próbáját – de összeségében csak az elvakult rajongók fogják olvasni a jövőben.

Kár, hogy Stoker esetében nem áll meg ez az analógia, nem jött egy sokkal kiforrottabb, összetettebb és letisztultabb regény, megmaradt ezen a szinten. Nekünk pedig a saját polcán kell kezelni a Drakulát, ami ma már inkább kuriózum, írástechnikai kudarcok tárháza és oktatóanyaga, semmint irodalom.

3 komment
2011. október 10. 22:57 - Valmont

Furcsa alkony - Közjáték

Ez tulajdonképp egy beékelődés, az ötletről már itt írtam, de csak most jutottam oda, hogy kezdjek is valamit vele. Az első másfél oldal könnyen megvolt, ott voltak a sátorban ezek a furcsa, féltörténelmi karakterek, aztán valahogy elapadt a dolog. Közben meg mindvégig a Hős című film járt  fejemben, aminek a csattanója ugye az, hogy miképp akarja megölni az uralkodót az, akiről nem is sejtettük.

De én nem akartam ezt a sztorit újrázni. Helyette elvittem a lovecrafti irányba, hogy onnan aztán visszakanyarodjunk a a las vegasi vámpírtörténet eredetéhez.

Annyira azért nem vagyok vele elégedett.

 

 

1462

 

1462 forró augusztusnak egy éjjelén négy merénylő hatolt be a Szultán táborába. Három közülük ember volt, halálra szán bátor férfiak.

A had ezekben a napokban lépett az ellenség területére. Lassan kígyózott felfelé a szelíd lankák és dombok közt, melyek később majd oly magas, zord hegyekké érnek. Éjszakánként a Szultán kiküldte álomlátóit a sötétségbe, kik próbálták befogni a környék alvó tudatait. Hálóikban mindenfajta színes kép akadt, de elmondásuk szerint egy se mutatta ellenállás jegyeit.

– A vajda sötét erőkkel kereskedik – jegyezte meg azon az estén a Bizáncból hozott Vak. Ott ült, a szultán aranyozott trónszékének jobbján, a fősátor közepén, és időről időre a levegőbe szimatolt a résekkel, melyek orra helyén nyíltak. Fülét ugyancsak lemetszették, szemét kivájták – így világtanul, érzékek nélkül biztosabban vizslathatta a jövőt. – Démonok szolgálják, melyek túlélnek majd mindannyiónkat. Ahogy a vajda is. És te, Harker, te még megismered a dühüket – rám mutatott, noha fogalma se lehetett, hogy pontosan hol ülök a sátorban.

– Ugyan mit tudsz te az én jövőmről – legyintettem kedvetlenül, mivel a göröngyös út és a sereg folyamatos zsongása csontomig kifárasztott, majd apró csészémből felhajtottam a kávém maradék, zaccos alját.

– A követ úr szerint London a mi barbár világunk határain túl fekszik – mosolyodott el a Szultán, gyér szakállát simogatva. – Oda már nem érnek el elképzelt árnyaink.

– Nem képzelt! – sipítozott a Vak. – Nagyon is élő, hús és vér, főképp vér, telve vérrel, amire még mindig vágyik. És vannak vele segítők is. Erre tartanak, pont ide – Az ostoba a szőnyegekkel vastagon borított padlóra mutatott, mintha kijelölné a világ közepét. Talán igaza is volt, hisz akkoriban a Bizánc-rontó tettein függött mindenki szeme, a Pápától az angolok királyáig.

– Az beszélik, a Vajda emberfejekkel szokott labdázni – morogta a Kövér Bég, az anatóliai hadak vezére, ki a Szultán másik oldalán ült vagy inkább feküdt, egy apró, de roskadásig megpakolt asztal előtt. Folyamatosan falt, a zsíros lé végigcsurgott állán, le a selyempárnákra, amelyeken mint vércsöpp hagyott kerek foltokat. – És hogy úgy jön meg az étvágya, ha karóba húzottak közé viszik asztalát.

– Hm. Érdekes – tűnődött a Szultán hegyes, apró fülét dörzsölgetve. – A karóba húzás kellemetlen szagokkal jár. Láttam egyszer egy görögöt, akinek az összes bélsara a száján át jött ki a végén.

– Nem tudom, én csak hallottam – mentegetődzött a Bég. Rajta és rajtunk kívül még egyvalaki volt a sátorban, a Szultán testőre, a Fekete. Egy éjszínű óriás, néma, mint a sír. Állítólag Etiópiából, az éneklő majmok és a beszélő krokodilok országából hozták, még gyermekként, és válogatott tanítók nevelték testőrré. Kétkezes, görbe szablyáját most sem engedte el, ott állt, mereven és csillogón a tróntól kissé hátrább, tekintetét a sátor bejáratára függesztve.

– Akárhogy is van, sereggel jön majd ellenünk, akiket emberekből toboroztak, nem démonokból. Azok fejét pedig le lehet vágni – jelentette ki a Szultán.

Mintha ez végszó lett volna a nagy – de akkor még meg se született – Shakespeare egyik darabjában – mozgás és zaj kélt a sátor bejárata előtt. A Fekete előrébb ment, a Szultán elé, a sátor közepére. Karján megfeszült minden izom, ahogy kardját rézsút maga elé tartotta. Akár egy festményen, mindenki megdermedt abban a pózban, ahogy épp volt – a Szultán arany trónján kissé előredőlve, erőszakos, hegyes állát szinte beledöfve a légbe, a Fekete ott előtte, mint egy veszélyes kőszobor, a Kövér Bég, aki épp egy szem fügét akart bekapni, és a csillogó szemet ajka előtt tartotta meg, és a Vak, ki hunyorogva ráncolta a besüppedt szemgödreit övező bőrt.

Aztán benyomultak a hangoskodók, tucatnyi lándzsás gyalog, kik a Szultán sátrát védték ötven méteres övezetben, körbefogva egy kis csoportot, három férfit, és egy negyediket, kit e három cipelt és kinek neméről csak hatalmas, otromba testalkata árulkodott, mivel feje hiányzott. A lándzsások vezetője csendre intett a kiáltozó, morgó elégedetlenkedő társaságot, majd a Szultán felé fordult, és mélyen meghajolt.

– Nagyságos úr e hármat a tábor határában fogták el a szpáhik. Egymással küzdöttek, és egymást vádolják kémkedéssel.

E szavakra a holttestet cipelők egyike elengedte a kezében tartott lábat, és előrelépett, majd a földre roskadt. Középkorú, vékony férfi volt, arcán friss és régebbi vágásnyomokkal. Hirtelen mozdulatára a Fekete felemelte kardját, míg torkából valami mély, állati morgás tört fel.

– Fényességes úr! Tégy igazságot! – nyögte a földről, fejét lehajtva az ismeretlen. – Mi egyszerű zsoldosok voltunk, és épp csatlakozni kívántunk seregedhez, mikor e kettő – hátrafelé intett, azokra, akik a hulla lábait fogták – ránk támadt. Testvérem és barátom fejét vették a harcban, én is csak annak köszönhetem életem, hogy a katonáid közbeavatkoztak – hadarta sebesen pergő nyelvvel.

A másik kettő közül az idősebb, akinek ritkás, ősz szakálla volt, e szavakra ugyancsak elengedte terhét, majd a görnyedő mellé kuporodott a földre, de ő felnézett ránk, pontosabban a Szultánra, míg beszélt: – Ne higgy neki, uram! Két napja követjük őket, az ellenség táborából jönnek, kémek, vagy orvgyilkosok, akik életedre törnek.

– Hazudsz, kurafi! – sziszegte a mellette térdelő, mire ez az öreg felé ütött, a másik visszarúgott, és már kis is tört volna ismét a harc, ha a Fekete közéjük nem gázol. Az egyiket elrúgta jobbra, a másikat kézfejével legyintette meg, mire mindketten lecsendesedtek.

A harmadik idegen, egy fiatal, barna bőrű, csillogó szemű legényke, ki eddig némán állt, most lassan lépett egyet előre, majd meghajolt mélyen, és így is maradt, testét megdöntve.

– Beszélhetek, uram? –kérdezte alázatosan.

A Szultán kegyesen intett felé: – Szólj.

– Társam igazat szólt. A vajda sereggel kél ellened. E kettő – oldalt és háta mögé, a halottra mutatott – valóban tőlük jön. Tervüket nem tudtuk, de gondoltuk, kifigyeljük minden tettük, hogy óvjuk a te fényességes személyed.

A Szultán mereven bámult rá jó pár másodpercig, majd hirtelen megkérdezte: – De mit kerestetek ti a vajda táboránál?

A fiatalember nem jött zavarba. – Zsoldos vagyunk mi is uram, csatlakozni kívánunk ahhoz, aki megfizet.

– És a vajda nem kínált eleget? – kérdezte a Szultán gúnyosan.

– Pásztorok és parasztok gyülevész hadát vezeti, pénze nincs – intett lemondóan a földről idősebb társa.

A vágott arcú ekkora ismét összeszedte bátorságát, és felemelkedett térdelő helyzetéből: – Uram, kérlek, hallgasd meg szavam – siránkozott. A Fekete odalépett mellé, és lenyomta vállát, majd fejét is, hogy ne bámulja a Szultánt. A férfi így folytatta: – Mi vagyunk azok, akik fényes seregedhez kívánunk csatlakozni. Szimből jövünk, és a tenger óta követjük hadad. A társam a velenceiknél szolgált, én pedig részt vettem több korábbi háborúdban, ott voltam a bizánci diadalnál is. Hűségünk hozzád szólít. – Hirtelen a másik kettő felé fordult, vádlón rájuk mutatott: – De ők, ők valóba árulók. Ránk támadtak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Kihasználták a csetepatét, idehozatták magukat, hogy a közeledbe férkőzhessenek. Ők az orgyilkosok, uram. Életed veszélyben van. – Ismét a Szultánra nézett, aki akaratlanul is hátradőlt székében, majd a Vak felé fordult.

– Te mit látsz, világtalan? – kérdezte tőle nyugtalanul. – Melyik hazudik, kik ezek és honnan jönnek?

A Vak megnyalta ajkait, a levegőbe szimatolt, vagy legalábbis úgy tett, aztán torz arca elgondolkodóvá, merengővé vált. Végül megrázta fejét, és széttárta karját. – Valami különös van ezekkel az emberekkel. Valami sötét, mély titok lappang köröttük. Nem látok múltjukba, de a jövőjük halál.

– Kié nem? – mordult fel a Bég, aztán fürgén felpattant, és a Szultán mellé lépett. – Jó uram, nem tudjuk eldönteni, melyik hazudik és melyik mond igazat.

– Vagyis? – kérdezte a Szultán, hangjából kitűnt, már ő maga is tudja a választ.

– Ölesd meg mind – bólogatott a Bég mosolyogva.

Ez volt a pillanat, mikor nagy, súlyos csend ült a sátorra, olyan mély süketség, melyet azóta se hallottam. A tizenkét katona, a három idegen, a halott, a Szultán, a Bég előtte, mellette a Vak, és a Fekete a sátor közepén – mind egyszerre figyelte a másikat, és gondolt valamire annak kapcsán, amit a Bég javasolt az imént. Mind végiggondoltuk, mit jelent ez a kérés az igazság szemszögéből, és bár tudtam, hogy a Bég javaslata helytelen, éreztem azt is, hogy ez a logikus, az egyetlen járható út. Ám ekkor a vágott arcú férfi hirtelen így szólt:

– Van még egy mód eldönteni az igazat, uram! – mind ránéztünk kétségbeesett kiáltásra, ő pedig a holtra mutatott: – Kérdezzük meg a testvéremet.

A Vak felhördült, a Kövér Bég gúnyosan kacagott, de a Szultán érdeklődve előredőlt trónján.

– Hogy gondolod?

A véres arcú fogoly tarsolyához nyúlt, és roppant óvatosan elhúzott belőle pár szakadozott pergament. Felmutatta a Szultán felé: – Ezt Bizánc elestekor találtam – kezdte csöndesen. – Abdul Al-Hazred Necromonikonjának néhány lapja. Hallottál már róla ugye, uram?

– Mesebeszéd – kiáltott fel rikácsoló hangján a Vak. – Az arab összes könyvét elégették.

– Nos, be tudom bizonyítani, hogy ezek a lapok abból a könyvből valók. A formula, mely rajtuk van, megidézi, és szóra tudjuk bírni a holt lelket – magyarázta izgatottan a másik.

– A Necromonikon titkos, sötét mágiát ír le. A halottidézés és életre keltés tudományát – fordult felém a Szultán, és láttam, szemében kíváncsiság csillog. – Egy őrült arab állította össze, Al-Hazred, de az első kalifák korába elrendelték, hogy az összes másolatot el kell pusztítani. Nagyon veszélyes könyv, mivel állítólag képes kapukat nyitni a világunkba más, szörnyű dimenziók lényei számára.

– A formula csak a halottakat idézi meg – bizonygatta a fogoly.

– Már próbáltad? – lépett elé a Kövér Bég.

– Egyszer. – A vágott arcú lesütötte szemét. – Apánk halálakor. Hogy megtudjuk, hova rejtette aranyát.  

– És meglett? – faggatta őt a Kövér Bég.

A férfi bólintott: – Testvéremmel három napig mulattunk a damiettai kikötőben. – körbenézett – Két szabályt kell csak betartanunk: tűz nem éghet az idézés alatt, és – a katonákra és a másik két fogolyra mutatott –…legfeljebb négy élő lélek lehet jelen.

A Kövér Bég a fejét csóválta. – Ez egy ravasz csapda! – A Szultánhoz fordult. – Ne higgy a kurafinak, uram. Valamit forral.

Mind a trónon ülőre néztünk, aki láthatólag már eldöntötte a dolgot. Kihúzta magát, aztán az őrség parancsnokához fordult: – E kettőnek vegyétek fejét – szavaira a szakállas és a fiatalabb fogoly egyszerre kezdett kiabálni és esdekelni, de a katonák megragadták és kivonszolták őket a sátorból. A Szultán most a vágott arcú felé fordult: – A tiéd a helyén marad, ha a halott igazolja meséd – jelentette ki kegyesen. Aztán körbenézett a jelenlévőkön, és így folytatta: – A követ úr és a Fekete maradhat. A többiek kint várjanak.

A Kövér Bég mérgesen fújtatva megindult, a Vakhoz lépett, karon fogta. – Az őrséget a sátor köré parancsolom – morogta. – Ha bármi veszély adódik, csak kiálts, uram, berontanak, és…

Nem fejezte be, kifelé indult, a világtalant támogatva. Az, ahogy a hullához ért, hirtelen megtorpant, mint egy makacs öszvér.

– Van itt valami nagyon furcsa – jelentette ki, és fejét lefelé fordította, mintha a test halmát méregetné.

Most néztem csak meg én is jobban a fejetlent. Koszos, rongyai, egy iszonyatos hordómellkast és kitüremkedő hasat rejtettek. Legalább kétembernyi termete partra vont tengeri szörnyeteg képzetét keltette a szemlélőben.

– Kezdjük hát! – adta ki a parancsot a Szultán, miután a páros mögött lehullt a bejáratot fedő selyemtakaró.

A felszólításra az idegen körbenézett, majd a sátor sarkába sietett, ahol egy apró kis füstölő parázslott. Megnyálazta két ujját, és elfojtotta fényét. – Így már rendben lesz – motyogta, aztán a halott mellé lépett, térdre rogyott, és maga elé tartotta a pergamencsomót. – Bármit hallanak vagy látnak, kérem, ne jöjjenek közelebb, csak ha szólok – nézett ránk szigorú tekintettel. Nem válaszolt egyikünk se.

Aztán belekezdett egy érthetetlen, csupa torokhangból álló szövegbe. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy hideg rosszullét kúszik csontjaimba, a torkom összeszorul, és gyomromba mintha fekete lyukat rágott volna egy patkány. A férfi nem sokáig, talán két percig kántált, monoton, reszelős hangján, majd hirtelen, ahogy belefogott, abbahagyta. Leengedte maga mellé a pergament, és csak térdelt a test előtt, lehunyt szemmel, sebzett arcán valami tűnődő viszolygással. Eltelt egy perc is talán, amikor a Szultán felemelkedett trónjáról: – Itt az ideje…– kezdte volna, de ekkor, ebben a pillanatban a fej nélküli test megmoccant.

Először csak rándult egyet, akár egy bárka a kikötőbe, mire mind akaratlanul is hátrébb hőköltünk helyünkön, és erre, mintha a félelmünkből kapná erejét, mozogni és rázkódni kezdett. Csak a Fekete vett erőt riadalmán, és közelebb lépett, kardját emelve, mintha annak pengéjével akarná kitakarni a látványt.

– Ki voltál te életedben? – kérdezte vészjóslós hangon a hullától a vágott arcú férfi, mire a test moccant még egyet majd elnyugodott. – A bátyám voltál? – faggatódzott tovább a fogoly, de erre már a Szultán is felállt, és a Fekete hátáig jött.

– Igen.

A válasz a fejetlen tömeg mélyéből jött, tompán és élettelenül, de még így is feltűnt, hogy a hang színe mennyire vékony és gyenge.

– Mi ketten kémek és orgyilkosok voltunk, kik a magasságos Szultán életére törtek? – faggatódzott tovább rendületlenül a sebes arcú férfi.

– Nem.

E szavakra a vágott arcú felállt és meghajtott magát a Szultán felé:– Uram, testvérem igazolt engem.

Ám az uralkodót már nem érdekelte bűntelensége. – Kérdezhetek tőle? – nyögte izgatottan a halottra mutatva.

– Igen uram, rövid ideig még itt lesz közöttünk – bólintott a másik. – Menj csak nyugodtan közel, hajolj fölé, hogy jól hallja hangod.

A Szultán előre lépett, majd térdre esett a test előtt, mint aki imára készül. Várt egy kicsit, végül arcát a domborodó has fölé emelve kimondta kérdését: – Tényleg olyan gyönyörű a Paradicsom?

Ekkor vettem észre az apró kis dudort a holttest oldalában. Egy pillanatra felfodrozódott az ócska köpeny, megjelent alatta egy kitüremkedése, mintha valami belülről nyomná a húst és a szövetet. A Szultánra néztem, aki a has fölé hajolva, átszellemülten várta a választ, majd a vágott arcúra, kinek eddig fegyelmezett vonásain mintha valami győzedelmes mosoly körvonalazódott volna. Végül a Feketére pillantottam, ki tőlem jobbra, és hátrébb, a Szultántól pedig jó két métere állt.

Mindig a Szultán előtt kellett volna lennie másfél lépéssel.

Rájöttem, hogy ez valóban egy csapda. Akkor persze még nem tudtam, amit majd a vágott arcúból szednek ki, szörnyű kínzások, fejbőrének lenyúzása által – hogy ők hárman mind az ellenség kémei voltak, hogy összecsapásuk csak színjáték volt, hogy a előttem álló az arcát önmaga kaszabolta össze, és hogy fejetlen hulla a Szultán seregének katonája, az egyik előőrs harcosa, kit a vajda csapata ejtett fogságba, majd készített elő erre a jelenetre.

Mintha álomból ébrednék, sietve és kapkodva cselekedtem: gyorsan a holttest mellé léptem, lehajoltam, és szétrántottam mellkasán a ruha szövetét, oly erővel, hogy az hasadva engedett mozdulatomnak. Előtűnt a halottfehér bőr, rajta durva, elnagyolt varrások és öltések véres cikkcakkja. A Szultán felnézett rám – előbb értetlennek, majd rémültnek tűnt, szólni akart, de ekkor egy kar kiszakította magát az összevarrt húsból, és torkon ragadta. Fél szemmel láttam, hogy a vágott arcú a Feketének ugrik, és a meglepetés erejét kihasználva a földre dönti az óriást.

Megragadtam a vékony kart, és elrántottam a Szultántól, vesztemre. A halott hasát, bőrét és varrásokat átszakítva irtózatos hangok kíséretében egy női alak szülte magát a levegőre. Vékony, meztelen testét zsigerek és vér borította, fekete, hosszú haja csimbókokban tapadt a hátára és az arcára. Izzó tekintetét előbb rám, majd a Szultánra vetette, és ahogy megszólalt, azonnal láttam, hogy szájában két elülső foga meghosszabbodott, akár a farkasok agyara.

– Melyikőtök a Szultán? – kérdezte idegen hangján, mely az imént még a testből szólt hozzánk. –  Amelyik nem az: élhet.

A Szultán rám nézett, és csak a félelmet láttam szemében. Oldalt, arrébb két test viaskodott a földön. Fegyver nem volt nálam. Magam se tudom, miért válaszoltam hát: – Én vagyok.

A nő azonnal nekem ugrott, földre estünk, és ő mint egy állat próbált a nyakamhoz kerülni. – A vajda üdvözletét küldi, fenség – lihegte bűzös leheletét fülembe.

Próbáltam elnyomni fejét, mire tenyerem élébe harapott. Másik kezemmel a torkát szorítottam, ám ez semmit se ért. Centiről centire küzdötte le feje a távolságot, ahogy mind közelebb hajolt nyakamhoz. Lehunytam a szemem, és megadtam magam a sorsnak.

Aztán a következő pillanatban hús és bőr reccsent, és én, ki eltátotta száját erőlködésében, hirtelen más lettem, mivel forró, keserű valami folyt torkomba – az első kortyot azonnal le is nyeltem.

Ahogy hörögve, fuldokolva felnéztem, a Szultán láttam magam előtt a Fekete szablyájával. És egy fej nélküli, csonka testet magamon. A nő lábai még mozogtak, de két keze már erőtlenül lecsúszott testemről. Oldalt lestem – feje csodálkozva meredt rám a földről. Mivel a nyakából még mindig arcomba fröcsögött vére, undorodva lelöktem magamról. A Szulán kezét nyújtotta, és felsegített. Köhögve és hörögve intettem neki, próbálván a kihányni azt, amit lenyeltem, és most égette bensőm, akár a tűz. – A számba ment a vére – nyögtem az uralkodó felé.

– Köszönöm, barátom, hogy hazudtál az érdekemben – szólt ő, és átadta a kardot a Feketének, nekem pedig egy díszes varrású kendőt nyújtott: – Töröld meg arcod.

A vágott arcú mozdulatlan teste valamivel arrébb hevert mozdulatlan.

Felegyenesedtem, mert a métely nem távozott belőlem. – Uram, én…– kezdtem volna, aztán inkább nem szóltam. Ugyan miképp mondhattam volna el, hogy szörnyű idegenség kezd hatalmába keríteni?

– Mind egy terv részei voltak – bólogatott a Szultán elgondolkodva, majd a nő levágott fejéhez lépett, felemelte hajánál fogva szemmagasságba. – Látod a fogait? – fordult felém. Láttam, de nem akartam nézni. – A vajda némbereinek egyike. Állítólag több ilyen, pokolbéli teremtménye van. – Sóhajtott, majd a földre dobta a fejet. – Égessék el – szólt a Feketének, aztán visszasétált trónjához. Ahogy leült, és rám nézett, tekintete elkomorodott. – Remélem, a vére nem mérgező – jegyezte meg.

– Allah útjai kifürkészhetetlenek – sóhajtottam, majd a Bég asztalához mentem, és egy kupába sörbetet töltöttem, hogy elnyomja a számat égető keserűséget.

De az ott maradt évszázadokig, míg vissza nem tértem e földre ismét. Akkor persze már mind eltűntek: a Szultán, a törökök, a szörnyű vérengzések – csak mi maradtunk egymásnak, vértestvérekként, a vajda és én, Jonathan Harker. 

vége 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása