Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. október 30. 09:52 - Valmont

Pokolbéli építészet

tervrajz.jpg

Tény, hogy az apám tervezett annak idején magánházakat, lásd kép. Tény, hogy a perspektíva felfedezése mindig is egy rejtélyes folyamat volt számomra. Tény, hogy a Halloween film, az első, az őseredeti szerintem nem annyira jó mozi. Tény, hogy a sült tök szeletei megfelelő világítás mellett képesek beragyogni egy helyiséget. Tény, hogy miközben apám a nappali asztalánál rajzolt éjszakánként a nyolcvanas évek végén, odaültem mellé és olvastam, és ez jó volt. Tény, hogy holnap október 31. lesz.

 

Architectura Diabolica

 

Mariann csak felnőttként szerzett tudomást apja érdeklődéséről a démoni építészet iránt. A nő ekkor már negyven is elmúlt, gyerek, állandó társ nélkül élt a fővárosban, legkedvesebb barátai a testes vörös borok voltak esténként, és a romantikus komédiák, melyeknek a majdnem végén a főhősök csúnyán összevesznek, de aztán persze kibékülnek. Az anyját kéthetente látogatta a nagy, vidéki házban, ahol felnőttek, ő és a testvére, a bátyja, aki olyan szörnyű.

Amikor ide ért, mindig elzárta a gondolatokat, úgy, ahogy a pszichiátere tanította, egy sötét szobába küldte őket az agya hátsó zugában, a kulcsot ráfordította, majd elsétált. Ettől függetlenül, évente egyszer ezek az emlékek erőre kaptak, próbálták kifeszíteni az ajtót, hogy kijöjjenek, október utolsó napján, amit általában együtt töltöttek anyjával, mécsest égetve, halkan beszélgetve, miközben a háttérben a Bartók rádióból szólt egy halk, keserű vonósnégyes. Mariann sejtette, hogy az anyja is iszik, valószínűleg keményebben, a környéken beszerzett házipálinkával tompítja el magát ájulásig, hogy elbírja a kettős veszteséget, de ezeken a hétvégi találkozókon meglepően tiszta és élénk volt. Egyedül a padlásról jövő hangok miatt aggódott, ez az ősz elején jött elő nála, aggodalmas arccal magyarázta a lányának, hogy van odafent valami, éjszakánként valaki motoz, kutat a felhordott limlomok és a férje dolgai közt. Nem mondta ki, de persze arra gondolt, a férje az, a férje, aki a fia borzalmas halála után lett öngyilkos úgy, hogy egy hétfő délután a padlás főgerendájára csomózott egy kötelet, amit a kerti szárítóról vágott, le, egy műanyag dömperre állt, majd a játékot kigurította maga alól. Csak másnap reggel talált rá a felsége, aki addig már a rendőrségen is járt, és ott, az őrszobán jutott eszébe, hogy egyedül a padláson nem nézte még meg az eltűntet.

Mariann csitította, nyugtatta, hogy nincs odafent semmi, és hogy csak képzelődik, aztán persze elege lett a dologból, mert a képzelődést csak valami valóságossal, például egy nagy, kövér egér tetemével lehet ellensúlyozni. A következő héten, október első hétvégéjén mérget vett a városszéli hipermarketben, majd az ebéd után átöltözött a gyerekkori szobájában tárolt régi, kiselejtezett ruhákba, magához vette a vaskos, elemlámpát, mely kísértetiesen emlékeztette őt a vibrátorára, aztán felóvakodott a nyikorgó falépcsőn a padlásra.

Hosszú, keskeny sátortérbe ért, melyet a bágyadt nap két tetőablakon világított be így vagy úgy. Oldalt régi bútorok, játékok, középen újságok, papírok, elromlott műszaki dolgok halmai tornyosultak. Porszag volt, amibe egérürülék öregemberekre emlékeztető aromája vegyült. Mariann gondosan szórt a kék szemcsékből a sarkokba, a kémény tövéhez, a szekrények lábához, közben idegesen pislogott a sötét, árnyakkal teli részek felé, de semmi nem moccant. Végül megállt a főgerenda alatt, felnézett, majd körbepillantott, a dömpert kereste, de persze nem volt sehol, gyanította, az anyja kidobta. Az is csoda, hogy a házat nem adta el az eset után, de lehet, hogy pont valami furcsa, kegyeleti, emlékezéssel kapcsolatos belső indok vezérelte, amikor itt maradt.

Ahogy kifelé indult, Mariann véletlenül belerúgott egy halom papírtekercsbe, melyek szétgurultak. Az apja építész volt, a műszaki rajzokat ilyen tekercsekben tárolta, átütöttek rajtuk precíz, egyenes vonalazása, apró, kerek betűi. A halom alatt egy barna, kopott borítójú könyvet talált, rajta arany felirattal: Architectura Diabolica. Mariann leguggolt, kiszabadította a könyvet, lefújta róla a port, majd belelapozott. Az első oldal szerint Rómába adták ki 1878-ban. A megsárgult, szinte törékeny lapokon olasz nyelvű, szépen nyomtatott szöveget talált, a kövér oldalszéleket az apja kerek betűivel írt jegyzetei tarkították. Csupa, elragadtatott, felkiáltójeles, kérdőjeles mondat, csodálkozó észrevétel, például ez nem lehet!, meg kell nézni! van erről egyéb irodalom? hogyan bizonyítható?!.

A nő állt a vékony, de mégis, valami érthetetlen oknál fogva súlyos könyvvel a kezében, és érezte, tarkóján felmerednek a pihék, és a gyomrába, ágyékába döf egy hasító érzés, amit a szeretteink iránt érzett aggodalom, egy állati ösztön generál. Azon a bezárt ajtón, a tudata hátsó felében négy kéz, egy idősebb férfi és egy tizenhét éves fiú kezei kezdtek el kaparászni.

Megrázta fejét, majd a könyvet a melegítőjének gumija és enyhén tésztás hasa közé tűzve visszaindult, le a lépcsőn, a fénybe és a sült tök illatú melegbe. Amíg az anyja egy rúddal visszatolta a létrát, és bezárta a padlás csapóajtaját, Marianna leporolt a könyvet, majd az ebédlőasztalra tette, és teát főzött. Az anyja a nappaliba ment, és bekacsolta a tévét, egy vetélkedőt kezdett nézi, amiben a közepesnél egy kicsit nehezebb kérdéseket tettek fel az idétlenül vihogó szerelmespárnak. Mariann kényelmesen elkészítette a teát, de közben végig érezte, hogy a könyv a háta mögött, az asztalon méregeti, figyeli, óvatosan vizslatja őt. Ösztönösen érezte, hogy nem kellene kinyitnia, hogy nem kellene elkezdeni olvasni a jegyzeteket, és kiírni egy fehér lapra, és hogy az sem lesz jó, ha a telefonja fordítóprogramjával lefényképezi egyenként az nyolcvanhét oldalt, és lefordíttatja a szöveget, majd az anyagot feltölti a felhőbe. Mégis ezt tette, de előbb a forró csészékkel bement az anyjához, és megkérdezte, az apja tudott-e olaszul. A nő meglepetten nézett rá, a szemében csillant valami emlék, majd bólintott. Mariann mindig elkeseredett, amikor látta az anyja nyakán összegyűrődő ráncos bőrt, mert tudta, hamarosan ez vár rá is, nagyjából így fog kinézni tíz- tizenöt év múlva, vagy korábban, hála a fővárosi levegőnek.

Igen, az apja az egyetemen a német mellett olaszul is tanult, sőt, a nyolcvanas évek elején, amikor munkába állt a Tervhivatalnál, többször járt Rómában. És hozott is könyveket, ezt már Mariann inkább állította, semmint kérdezte, és az anyja nem is válaszolt, megfeszült az ajka, és a lánya hirtelen úgy érezte, felesleges itt lennie, jobb lenne, ha hazamenne üres és hideg, harmincöt négyzetméteres panellakásába, hogy az anyja nyugodtan hülyére tudja inni magát. Ez a fölöslegesség érzet ilyentájt mindig előjött köztük, az anyja az évforduló közeledtével szemmel láthatóan türelmetlenebb, nyűgösebb lett, egyre kevésbé viselte Mariann esetlen gyöngédségét. Aztán november elsején, a mindenszentek napján visszaváltozott, ismét nyugodt, összeszedett és kimérten kedves lett, afféle udvarias angol hölgy, aki némi keserűséggel érzékeli a lányát körüllengő kudarcot, azt, hogy az élete egyáltalán nem úgy alakul, amire egy szülő büszke lehetne.

Mariann megitta a teát, majd szedelőzködni kezdett, levedlette régi gönceit, hogy aztán szertartásosan búcsúzkodjanak a kapuban, az őszi avarégetések szagában, távoli kutyák elkeseredett ugatását hallgatva fél füllel. A sült tök illata belepte az autót hazafelé menet, és még a lakást is megfestette napsárga színeivel, mikor kirakta maga elé egy tálra a szűk konyhába, mellé a könyvet, másik oldalra a laptopot.

A szerzővel kezdte a kutatást, egy bizonyos Giovenzana Battistaval, aki a reneszánszban élt építészek XIX. századi szakértője volt, és mintegy szórakozásként írta meg ezt a művét. A könyvet szerzői kiadásban jelentette meg, ötszáz példányban, az internet szerint nagyjából visszhangtalanul. A Wikipédia is csak lábjegyzetben említette életrajzánál, más weblapokon utaltak rá, mint az okkult irodalom egy érdekességére, de alapvetően igen kevés reális találtat foglakozott magával a művel.

Marianna az elkövetkező hetekben kinyomtatta a nyersfordított oldalakat a cégnél, majd otthon próbálta összerakni az ostobácska mondatok mögött rejlő valós értelmet. Ahol teljesen oda nem illő szerkezet vagy szó szerepelt, ott megkereste online szótárban a többi jelentést, és fölé írta a leginkább odaillőt. Miközben dolgozott, szinte alig figyelt a tartalomra, így október huszonharmadikán, a munkaszüneti napon vette először át úgy a fordítást, hogy a nyelvtanra és a jelentére nem, csak a mondanivalóra figyelt. És ekkor az eddig benne csomósodó rosszérzés felfénylett, és beborította a lakást.

Battista a reneszánsz művészek perspektíva tanaiból indult ki, melyek hatással voltak a korabeli építészetre is. Úgy vélte, az a perspektívikus kánon, amely végül diadalra jutott, csak egyféle lehetőség, egy speciális látásmód, léteznek más, eltérő perspektívák is, amiket mi, akiknek az agyát megfertőzte és korlátok közé zárta ez a hagyomány, már elképzelni se tudunk. A barlangrajzokat, az egyiptomi hieroglifákat és a gótikus festészetet hozta példakánt, megkockáztatva a tételt, hogy ezek az emberek, akik ezeket létrehozták, egyáltalán nem úgy látták a világot, amiképp mi látjuk. A mi perspektívánk lényege a térbeliség, mely Isten világát közelre és távolra tagolja, végérvényesen elválasztja a mennyei, a földi és a pokolbéli dolgokat – ugyanezt vitte végbe Dante a Színjátékban. Ugyanakkor tény, hogy létezik olyan látásmód, mely képes a különféle dimenziókat, a földi, isteni és a pokolbéli színtereket egymásra vetíteni. Ez a nézőpont egyfajta metszetet hoz létre, mely megjelenik töredékesen a festészetben Boschnál vagy az irodalomban, William Blake látomásaiban, de igazán az építészet tudná leképezni. A mennyei perspektíva angyali helyeket teremtene, a végtelen jóság és szelídség épületeit – ilyen volt a Paradicsom, amit azonban Ádám és Éva elrontottak, mikor megbolygatták rendjét. A pokoli perspektíva pedig a világunkra vetítené a romlottság, a gonoszság törvényeit, megfertőzve az arra fogékony lelkeket. Ilyen helyeket az emberi építészet akaratlanul és véletlenül is létrehozott a történelme során, például a poltergeist jelenségek ezekben a metszéspontokban felerősödő gonosz aktivitás jelei, a maja templomokban űzött brutális szertartások kapcsolatba hozhatók vele, és a gótikus várakban kísértő lények is valójában a pokolból eredő gonosz, ártó, démonikus erők, és nem elhaltak szellemei.

Battista az utolsó fejezetben konkrét javaslatokat és példákat is tesz a mennyei és a pokoli építészeti perspektíva megteremésére. Rajzokat közül, metszeteket, íveket, falak és szobák elrendezését, gondosan jelölve a kötőelemeket, az ablakok elrendezését és a tetőszerkezet struktúráját.

Mariann apja ezeket az utolsó oldalakat sűrűn telejegyzetelte, csupa kérdőjel és izgatott megjegyzés, a megvalósíthatósággal kapcsolatos kétely, érdekelődést, felindultságot mutató, néha már eltorzult, olvashatatlan utalás borította a lapokat. Az utolsó oldal alján mindezt egy odafirkantott név zárta: Zoller.

Az évforduló abban az évben vasárnapra esett, de Mariann már szombaton leautózott az anyjához, aki némi csodálkozással fogadta a tervét, hogy ott is aludna. A látogatásai egynaposak voltak, így mind a kettejüknek megmaradt az a szabadság, hogy éjszaka azt tegyenek magukkal, amit akarnak, és ez a szabadság most korlátozódott, de a fiatalabb nő túl izgatott volt ahhoz, hogy fennakadjon anyja reakcióján. Az ebéd után, miközben mosogattak, vagyis az anyja mosogatott, ő pedig törölgetett, rákérdezett, hogy ismert-e egy Zoller nevű embert. A másik egy pillanatra eltűnődött, habos keze megállt a tányér felett, majd bólintott, igen, az apád főnöke volt, de nagyon utálta őt, azt gondolta, miatta nem tud feljebb lépni a langlétrán. Mariann szelíden kijavította, ranglétrán, de magában csak a fejét csóválta, mert az anyja újabban egyre több szót rontott, és megfogadta, megnézi a neten, milyen betegségre utalhat ez. Sajnos sokkal több dologra Zoller kapcsán nem derült fény, az anyja már csak arra emlékezett, hogy elköltözött a városból, és ezután az apja karrierje valóban beindult. Azt nem tudta megmondani, hol lakott.

Kora délután Mariann arra való hivatkozással, hogy meg kell néznie a méreg eredményességét, visszatért a padlásra. Ellenőrizte a kiszórt kupacokat, és általában a padló szabad felületeit, de sehol nem talált görcsbe rándult, szürke kis testet. Ezután a műszaki rajzok tekercsei mellé térdelt, széthajtotta az elsőt, és a lámpa fényénél megvizsgálta. Úgy volt, ahogy remélte, az apja a bal felső sarokba, a cím és az egyéb általános paraméterek mellé odaírta a megrendelő nevét is. Jó nyolcvan tekercs volt a halomban. Az apja magánzóként is dolgozott, sokan jártak hozzá hétvégente is, megrendelők, izgatott, fiatal párok a környékből, a kisvárosokból és a falvakból. Mariann emlékezett rájuk, az idegenszagukra, ahogy télen behozták a hideget és nyáron az izzadságukat a lakásba, ő pedig elbűvölve figyelte apját, ahogy a konyhaasztalra kiterített tervrajz felett magyaráz nekik a majdani otthonukról.

A Zoller-ház rajza a kupac alján hevert, szorosan betekerve csomagolópapírba, melynek végeit még le is ragasztották. Mariann sejtette, hogy mit fog találni, de ahogy elé rajzolódott haloványan, statikusan, átlátszón a sátortetős, csúcsos, kerek ablakos épület, mely valami eltorzult, de mégis megkapó vitorlást idézett, visszafojtotta lélegzetét, és megrázta fejét, majd leengedte a rajzot, végül elejtette, hogy az zörögve visszakunkorodjon csővé.

Aznap éjjel a bátyja érinthetetlen szobájában aludt. Megvárta, míg az anyja nyugovóra tér, majd fogta a pokrócot, a párnáját, és átóvakodott a szomszédos szobába, a sajátja melletti, kicsit tágasabb és az erdőre néző helyiségbe. Egy percig csak állt a holdfényben a szoba közepén, végignézett az íróasztalon, melyen még ott voltak a gondosan meghegyezett ceruzák, egy walkman, amibe már manapság kazettát se tudna rakni, de persze Mariann tudta, hogy van benne kazetta, 1994 nagy slágereivel, melyeket Mariann titokban minden évfordulón meghallgatott, és közben sírt. A polcon fantasztikus regények, Kozmosz Könyvek és Galaktikák sorakoztak. Az egyik falon egy Oasis poszter volt, Liam Gallagher gúnyosan bámult le róla a nőre, aki végül befeküdt a porszagú ágyba, melynek szövetében igyekezett kiszagolni a bátyja hajdani illatát, de persze nem érzett semmit, és mielőtt megindultak volna az évfordulós könnyek, elaludt.

Másnap majdnem minden úgy alakult, ahogy szokott, kivéve a délutánt, amikor is Mariann elautózott a Zoller-házhoz. Mert nagyon is tudta, melyik házról van szó, bekötött szemmel is odatalált volna, feltéve, ha oda akart volna menni, de persze nem ment volna semmi pénzért, se ő, se az anyja.

Előtte még megtörténtek a reggeli rituálék, az anyja már délelőtt kiment a temetőbe, Mariann nem kísérte el, tudta jól, hogy percekig sírni fog a két sír előtt, ahol apa és fia feküdt egymás mellett, a nő nem bírta volna ennek a rengeteg szomorú dolognak a látványát, elég lesz majd másnap, mindenszentek napján, amikor azért az anyja összeszedi magát annyira, hogy tanúk jelenlétében, a remegő gyertyák fényben mereven és zárkózottan végigcsinálja a dolgot. Helyette felügyelte az ebédet, húsleves készült, galuska és pörkölt, jóféle házi savanyúsággal, majd miután az anyja hazaért, tálalt, és szótlanul el is fogyasztották. Ami most új elem volt, az anyja fokozódó gyöngesége, amitől Mariann belül minden megvetése ellenére elgyengült. A kávé után történt, hogy az anyja a kamrába ment, és egy félliteres üveggel tért vissza, az emésztés miatt, javasolta, ezúttal ihatnánk egy kupicával, ezt még a szomszéd adta, mert megengedte neki, hogy a hullott körtét összeszedje. Mariann megcsóválta fejét, még vezet, ja tényleg, eszmélt az anyja, de én azért iszok. Iszom, javította ki Mariann önkéntelenül, amin mindketten megütköztek, aztán az anyja elnevette magát, és Mariann is, és végül valamiért már mentek egymás felé, összeölelkeztek, és az anyja persze tudta, hogy ő tudja, sajnálom, súgta Mariann fülébe, aki csak rázta a fejét, nem sajnáld anya, ez van, motyogta és elmaszatolta könnyeit. Aztán szétváltak, és Mariann mégis ivott egy kupicával, majd kicsit ledőlt a nappaliban, és később, mikor szürkülni kezdett, kióvakodott a házból. Az anyja a hálószobában aludt, mellette, az éjjeliszekrényen, a gyógyszereket tartalmazó bonbonos doboz mellett csillogott az üveg, jó kétujjnyi hiányzott belőle.

A Zoller-ház tíz perc autóútra volt tőlük, három kanyar, egy terecske és egy templom akadt útjába, ismerte mindet, és elképzelte azt az őszi estét, amikor a bátyja végigbiciklizett ugyanezen az útvonalon, huszonnyolc évvel ezelőtt.

Egy kis emelkedőn állt, mellette csak egy ház volt, a másik oldalon foghíjas telek határolta. Csúcsosan, ívesen tört a magasba, az ablakok sötéten avagy inkább portól homályosan bámultak Mariannra, előkertjét felverte a gaz, a kerítés vasrudai rozsdálltak, elütött tőlük a fehér tábla vörös betűivel: Eladó.

− Érdekli? – szólította meg egy kedélyes hang a nőt, aki a kocsija előtt állva bámulta az elhagyatott épületet. Megfordult. A szembe szomszéd állt a kapujában, kövérkés, mosolygós férfi. Hatvan avagy hetven éves lehetett, vörös arcát az orr környékén erek hálózták be.

− Egyelőre csak nézelődöm a környéken – magyarázkodott Mariann, és érezte, elvörösödik. – Még nem tudom, hol érdemes itt házat venni. De ez egy érdekes épület…

A másik közelebb jött, majd megállt Mariann mellett és ő is a házra meredt. – Nekem nem igazán tetszik, de van, aki szerint nagyon szép − jegyezte meg. – Szerintem van benne valami torz, de hát tudja, ízlések és pofonok.

− Nekem sem az esetem – válaszolt ösztönösen Mariann, majd hozzátette: − Elég elhanyagoltnak tűnik. Régóta üresen állt?

A férfi kutatón ránézett, végigmérte, majd kissé hátrébb lépett: − Maga nem valami újságíró, ugye?

− Nem, dehogy – csóválta a fejét Mariann.

A másik megkönnyebbült, majd hátrafonta kezét a háta mögött, és ismét a házat figyelte: − Akkor elmondom magának, főképp, ha nem akarja megvenni.

− Ahogy mondtam…− kezdte volna Mariann, de a férfinak már nem volt szüksége biztatásra, láthatólag alig várta, hogy elmondhassa a történetét: − Elátkozott hely ez, azért nem lakják már idestova hét éve. A tulajt, aki árulja, vagyis én árulom neki, mert Amerikába költözött, még ismertem is, szegről-végről rokonok lennénk, a nagybátyja az én unokatestvérem sógora. De ez persze nem lényeges. Egy este, hét évvel ezelőtt fogta az egész családot, és elmentek, itt hagytak csapot-papot, csak ő járt utána vissza, hogy kipakolja a házat.

− Mi történt? – kérdezte Mariann valóban meglepetten.

− Nem tudom pontosan – csóválta a fejét a másik. – Kérdeztem őt, de nem akart válaszolni. Az biztos, be volt kötve a keze. A tenyere. Mintha belenyúlt volna valami élesbe. De annyit mondott – a férfi hunyorított, mint aki magában keresi az emléket −, hogy ez a ház nem jó hely, hogy nem szabadna állnia.

− Mikor is történt ez? – kérdezte Mariann óvatosan.

− Pont hét éve – válaszolt a másik, majd fejéhez kapott: − Tényleg, napra pontosan ilyenkor, mindenszentek napja előtt történt, éjszaka. Nahát…

Mariann ekkor már persze tudta, hogy mi van még hátra, de azt akarta, hogy más mondja ki. Fogta a kulcsot, hátravitte ahhoz az ajtóhoz az elméjében, bedugta a zárba, és elfordította.

− Volt még más is? – kérdezte a férfitól. Az már láthatóan gyanakodott, mert ismét a nő arcába bámult, aki erre sietve hozzátettre: − A ház régebbinek tűnik hét évesnél. Gondolom, más is élt benne.

− Élt – hagyta jóvá a férfi. – De az tényleg csúnya történet. Biztosan akarja hallani?

Mariann kinyitotta, és szélesre tárta az ajtót: − Akarom.

A férfi mélyet sóhajtott, majd belekezdett: − A házat egy Zoller nevű alak építtette, még nyolcvanhétben. Akkor költöztünk mi is, akkor épült ki ez a sor – mutatott végig az utcán. − De ő nem sokáig lakott benne, pár év után eladta, és elmentek valahova a Dunántúlra. Aki megvette, na, azok aztán nem jártak jól vele.

− Miért? – kérdezte Mariann nagyon csöndesen, noha tudta.

− Tök normális család volt, nekem elhiheti. Az anyuka, apuka soha nem veszekedett, volt egy nyolcéves kiskölyök és egy tizenhét éves nagylány. Szomorú ez az egész, mert nagyon jól összebarátkoztunk, segítettünk egymásnak, ahogy az jó szomszédok közt kell – merült el a férfi a gondolataiban, mire Mariann visszahúzta: − És mi történt?

− Szörnyű dolog történt – tért magához a másik. – Én el se akartam hinni. Éjszakás voltam, a vasúton dolgoztam, reggel jövök, itt a rendőrség, a mentők akkor már elmentek, mert nem nagyon tudtak mit csinálni. A feleségem mesélte el, hogy mi volt – a férfi elérzékenyülhetett, mert megszívta orrát. – Éjféltájt sikoltozást hallott. Kiszaladt, kezében egy nagy, vastag bottal, azt hitte, valakit ölnek. De nem, a szülők voltak, vagyis a szomszéd asszonyka, ott térdelt az udvaron, a keze csupa vér. Mögötte a férje, az is csak dülöngélt, mint aki megőrült, vagy részeg – szünetet tartott, ösztönösen, akár egy jó történetmesélő. – De nem részeg volt, persze hogy nem. A városból jöttek, színházban voltak, éjfélre értek haza. És arra értek haza, hogy a lányuk, meg a barátja, aki átjött aznap este, ott vannak vérbe fagyva a kanapén, a nappaliban. És a kisgyerek, a kiskölyök, aki mindig olyan aranyos és udvarias volt, ott állt hátul, a konyhában, kezében a kés, a konyhakés, amivel megölte őket. Állítólag ötven szúrás volt a két szerencsétlenen, az elsőket hátulról döfhette beléjük, a nyakuknál, mert tévét néztek, ő pedig odalopódzott mögéjük és…

− Elég – csattant fel Mariann, mire a másik elhallgatott. A nő nem ismerte a részleteket, az anyjától nem merte megkérdezni, noha ő talán tudhatott valamit a férjétől, aki látta a fia testét a hullaházban. Utána két héttel pedig felment a padlásra a szárítókötéllel.

− Jól gondolom, hogy ez is október harmincegyedikén történt? – kérdezte Mariann teljesen feleslegesen, mert ő pontosan tudta, mikor történt.

− Ebben nem vagyok biztos – vont vállat a másik, akit kizökkentett egy kissé az előbbi félbeszakítás.

− És azt jól sejtem, hogy ez huszonnyolc éve történt, ami ugye a hét többszöröse? – kérdezte Mariann inkább csak magától.

A férfi ellépett tőle, jó két méterre: − Kicsoda maga? – vonta kérdőre most már neheztelve.

Mariann nem mondta ki, hogy ki ő, mert talán így nagyobb esélye lesz, hogy nem kapják el, helyette szó nélkül beült az autóba, majd elhajtott, vissza a szupermarkethez, és vett egy húszliteres benzines kannát. 

vége

Szólj hozzá!
2017. október 02. 18:52 - Valmont

A legjobb app

img_0882.PNG

Az úgy volt, hogy hosszú, magányos autózások alkalmával Sirit faggattam Isten mibenlétéről, az élet értelméről illetve programozott lelkének én-  és haláltudatáról. Persze mindig nagyon cselesen kitért  a konkrét válaszok elől, és nem fedte fel a lapjait...Másrészt a cégnél dolgozom egy appon, és miközben a fejlesztőnek összeraktam, mit kellene tudnia, elgondolkodtam, milyen lenne egy olyan alkalmazás, ami még engem is érdekelne. Ezekből született ez az írás.

 

Hang a gépben

 

 

– Leírhatja, úgysem fogják elhinni – mondta Kováts az alacsony, vörös hajú blogger lánynak, aztán felállt székéből, és a szomszéd irodába nyíló ajtóhoz lépett. Cégvezetőtársa épp kipakoltatta a másik újságíró táskáját. Asztalán ott csillogott a forgótáras, széke mögött a spéci golyófogó fal tornyosult, ami leginkább egy ágybetétre emlékeztetett. Kováts szomorúan konstatálta, hogy a másik újságírónő, aki egy nagy online szaklaptól jött, sokkal csinosabb, mint az ő vöröskéje.

– Mit fog csinálni azzal a pisztollyal? – hallotta maga mögött a lányka csivitelő hangját. Megfordult, majd bezárta az ajtót.

– A társam egy hatlövetű forgótáras pisztollyal fogja prezentálni, hogy a ma debütáló új „Sors” nevű alkalmazásunk, mely letölthető bármely rendszerű telefonra csupán öt dollárért, képes bármikor, bárhol, száz százalék pontosan megjósolni a jövőt – foglalta össze Kováts a délelőtti sajtótájékoztató lényegét. – Kettőnk közül ő a showman. Attól tartok, én jóval unalmasabb leszek – szabadkozott, míg belenézett az asztalán heverő táblázatába. A vöröske csupán az ötödik volt, vagyis még nyolc újságíró várakozott odakinn.

– Nem igazán értem, de gondolom nagyon látványos és veszélyes dolog lesz – bólogatott a lányka, majd kockás szoknyáját lesimítva visszaült helyére, és ölébe tette mappáját.

– Nincs bekapcsolva semmi kütyü önön ugye? – nézett rá szigorúan Kováts, mire a lány összehúzta magát ültében, és fejét csóválta: – Ahogy kérték, kint hagytam mindent…

– Nem szeretném megmotozni – vont vállat Kováts.

– Már megtették a biztonsági őrök – pirult el a vöröske.

– Akkor jó – bólintott Kováts. – Értse meg, életfontosságú – és itt a szomszéd szoba felé intett –, szó szerint élet-halál kérdés, hogy ne legyen hálózatra kötött eszköz, amikor elmondom önnek a Sors applikáció keletkezésének igaz történetét – eltűnődött, összehúzott szemmel fürkészve a lányt. – De előtte: hányan is olvassák a maga blogját?

A lány még jobban elvörösödött, majd lesütötte szemét: – Nagyjából heti tízezer látogatóm van.

– És csak technikai dolgokról ír? – faggatta Kováts.

– Innovatív, az életünket megkönnyíteni alkalmazásokról, finetech eszközökről, új testkiegészítőkről, biometrikus pótlékokról – sorolta a lány. – Az egyetemen eléggé beleástam magam a témába, ezért kezdtem el blogolni. Most pedig ebből élek.

– Dicséretes – bólogatott Kováts, majd szélesen elmosolyodott: – És mit tud rólunk?

A vöröske most felpillantott az iroda plafonjára, mintha onnan lesné a választ, majd megköszörülte a torkát, és belekezdett: – Önök ketten még fiatal korukból ismerik egymást. Külföldön végezték tanulmányaikat, főképp programozást és szoftverfejlesztést hallgattak az USA-ban és Angliában. Hazatérve egy kis garázscéget alapítottak, melynek első nagy dobása a Direction nevű program volt.

– Régi szép idők – sóhajtott Kováts, majd a nagy, mennyezettől padlóig érő üvegablakhoz sétált, és kinézett az alkonyai vörösökbe burkolódzó Dunára és a Várra.

– A Direction még csak egy szimulált reakciójú programozott valóságot tartalmazott – hallotta háta mögül a lány pedáns, iskolás feleletét. – A felhasználó szóban vagy írásban megoldást kért valamilyen problémájára, mire az eszköz véletlenszerűen generált egy megfelelő választ. Az egész úgy működött, mint egy kínai szerencse sütikben található üzenet. Tulajdonképp olyan általános válaszokat kaptunk, amilyeneket a horoszkópkészítők is gyártanak, vagyis majd minden javaslat majd minden életszituációra helyes volt.

– Igen, primitív, de tetszetős megoldás volt a maga idejében – ismerte el kényszeredetten Kováts, majd közel hajolt az üveghez, rálehelt, aztán könnyed mozdulatokkal rajzolt a párába egy kínai írásjelet. – Azért emlékszem vicces szitukra. Hibákra, amik kínosan voltak. Például, amikor a frissen elvált felhasználónak azt javasolta, magánnyomozóval kellene megfigyeltetnie a férjét. Vagy a gyerektelen párnak az óvszert ajánlotta fertőzések elkerülése céljából. Nagyon esetleges volt a kis drágám…

– De gazdaggá tette önöket. A felhasználók imádták, mert úgy érezték, a program a fejükbe lát – ismerte el a lány. – És felfigyeltek önökre nagyvállalati befektetők, így volt lehetőségük szintet lépni.

– És kijöttünk a Véletlen?-nel – nyugtázta Kováts, majd egy mozdulattal eltörölte az írásjelet. A helyén megjelent az ő napbarnított, lassan őszülő feje. Eszébe jutott, hogy Balin hagyta a laptoptartóját, jeleznie kellene a szállodának, küldjék utána. Ez volt a kedvenc tokja, még Texasban kapta egy előadás után, indián motívumok díszítették. Visszament az asztalához, belerogyott székébe, és intett a lánynak, folytassa, aki erre még gyorsabban kezdett beszélni:

– A Véletlen? már sokkal tudatosabb tanácsadó program lett. Ezzel végérvényesen bevezették az emberi gondolkodásba és a felhasználók tudatába ezeket az alkalmazásokat. A Véletlen? az esetek kilencvenöt százalékában pontos előrejelzést, egyfajta jóslatot adott a usernek az életét érintő kérdésekben. Igaz, ehhez be is kért rengeteg adatot.

–  Rájöttünk, ha a személyre szabott jóslatainkat tökéletesíteni akarjuk, akkor meg kell ismernünk a felhasználót az utolsó sejtjéig – bólogatott Kováts. Összekulcsolta kezét, és a fölött bámulta a vele szemben ülő törékeny kis teremtést. – Ezért kellett előbb rengeteg infó róla.

– Úgy, mint fizikális, érzelmi, családi, egészségügyi adatok – sorolt a lány. – Nekem majd egy fél napig tartott, míg mindent berögzítettem.

– De megérte? – kérdezte szemöldökét felvonva Kováts.

– Naná! – mosolygott rá a lányka, és most először egészen csinosnak tűnt. – Bármit kérdeztem tőle adott döntési szituban, korrekt és megszívlelendő választ adott. Például vegyek-e egy új telefont, vagy várjak még a következő verzióváltásig – a program elemezte az anyagi helyzetemet, összevetette a régi és az új telefon közti várható élménykülönbséggel, majd adott egy döntést. És ugyanígy: meglátogassam anyámat a hétvégén a rossz idő ellenére? Érdemes most, ősszel belekezdeni egy diétába? – vágott egy fura fintort, ami elrontotta a mosolyát, és nem igazán tetszett Kovátsnak: – Tulajdonképp csak megerősítette azt, amit igazából már tudtam, amit amúgy is döntöttem volna az adott helyzetben, de mégis, elképesztő érzés volt, hogy egy egyszerű kis program a telefonomon ugyanazt javasolja, amit én is helyesnek vélek a lelkem mélyén. Sok millió ember számára támasszá vált, egyfajta belső lelkiismereti hanggá, egy felettes énné nemesedett…

– Igen, hallottunk mi is híreket függőkről, sőt szektákról, akik megtestesült istenként imádják a Véletlen?-ből érkező hangot – jegyezte meg kelletlenül Kováts. – De ők is át fognak térni az új istenre. Mert megérkezett közénk a Sors.

– Ami már azt ígéri, tényleg megjósolja a jövőt – szögezte le a lányka hitetlenkedve. – Ezt akarja bizonyítani valamiképp a társa a pisztollyal? – intett a háta mögé.

– Mindent a maga idejében – javasolta Kováts rejtélyeskedve. – Hagy meséljem el előbb, mi dolgozik a Sors parancssorai mögött – mélyen a lányka szemébe nézett, mire az akaratlanul is megborzongott: – Csak magának, csak most. Megírhatja, legalább növeljük a miszticizmust és a felhajtást a dolog körül.

– Hallgatom – suttogta a másik, mire a férfi kivárt, aztán megköszörülte a torkát, és kimondta: – Egy démon van belekódolva a programba.

– Tessék? – kérdte a lány, és közelebb hajolt, mint aki rosszul hall.

– Tudom, hihetetlennek tűnik – nyugtatta meg Kováts, majd mély levegőt vett, és így folytatta: – De hagy kezdjem az elején. Nepálban. A Véletlen? sikere után a társammal inspirációt kerestünk szerte a világban. Egy csomó misztikus, rejtélyes dolognak utána jártunk, majd hallottunk erről a barlangról fent, a világ tetején. Összekötöttük a kutatást a kikapcsolódással, elmentünk oda, hegyeket másztunk, túráztunk, isten háta mögötti falvakban ittuk a jakzsíros teát, meditáltunk sziklaszirtre épült, elhagyatott kolostorokban, veszekedtünk a kínai katonákkal, ilyenek. Ám aztán elmentünk abba a faluba is, mely utazásunk célja volt, ahol a kísérőnk és tolmácsunk azt mondta, a helyiek ismernek fenn, a hegyen egy barlangot, melyben egy különös lény él. Egy olyan lény, mely látja a jövőt. Természetesen kíváncsiak voltunk a dologra, bár azt gondoltuk, valamiféle mechanikus, megmagyarázható dologról van szó, például olyan gázokról vagy gomba spórákról, melyek hallucinációt okoznak. Egy próbát megért, ezért felbéreltük az egyik helybélit, hogy vigyen el minket a barlanghoz. Három napig tartott az út, nagyon zord körülmények közt. Többször volt, hogy vissza akartunk fordulni. Az egyelten előnye ennek a szenvedésekkel teli vánszorgásnak az volt, hogy kalauzunk, egy középkorú, szerény kis emberke, esténként előadta a démon történetét.

Kováts kis szünetet tartott, kivárt, míg a lány leírta utolsó mondatát. – Nem kér vizet avagy valami mást? – kérdezte tőle szelíden.

A másik megrázta fejét, miközben szemével a macskakaparást olvasta, mely elborította a lapot: – Nem, köszönöm.

– Akkor folytatom. A falusi története szerint a régi időkben mindenkinek az ég alatt megvolt a saját Sors démona. Minden embernek. Ezek a démonok mutatták a jövőt annak, aki elfogadta jelenlétüket. Az emberek bölcsek voltak, mert tudták, mi fog történni. De aztán egy gonosz isten elültette szívükbe a halálfélelmet, és onnantól kezdve az emberek elűzték a Sors démonaikat, mert ugyan ki akarná ismerni saját léte végét, ha fél a haláltól. Egyetlen újszülött mellett sem tűrték meg a démonokat, füsttel és énekléssel szabadították meg tőlük őket. Azok pedig a hegyekbe menekültek, és lassan elpusztultak, mivel ők egyfajta szimbiózisban éltek az emberiséggel, és a mi életerőnkkel táplálkoztak. Ez az egy, utolsó példány nagyon szívós volt, ráadásul a falusiak évről évre látgatták, és megosztották vele életerejüket, így maradhatott fenn az utóbbi háromezer évben.

– Lenyűgöző mese – jegyezte meg a lány áhítattal.

– Nem mese – csóválta fejét Kováts. – Végül ugyanis felértünk a barlangba, és ott álltunk szemtől szembe a démonnal. – Kováts behunyta szemét, mint aki próbálja megidézni az akkor látottakat. – Egy fekete gomolygást képzeljen el, melyben fel-felvillannak mindenféle képek. De valójában nem tudom leírni pontosan, hogy nézett ki. Nem kellett fordítani neki, mert közvetlenül a fejünkben beszélt. Elmondta a múltunkat és némely dolgot a lehetséges jövőnkből. Nagyon ravasz volt ugyanis, mert – akár egy jó kereskedő – sosem állította, hogy a száz százalékos jövőnket látja. De ez nekünk elég is volt. Azonnal megéreztük benne az üzleti potenciált. Felajánlottuk neki, hogy legyen ismét az egész emberiség útmutatója, jövendölője. Egy nap gondolkodást kért. Aztán egyezséget kötöttünk, és engedte bekódoltatni magát az egyikünk laptopjába. Pontosabban az enyémbe. Pontosabban egész egyszerűen beleköltözött, és ezzel megteremtette a Sors nevű applikáció magját.

– Amely minden, a személyes jövőnket érintő kérdésre tudja a választ – suttogta a lány megbabonázva.

– Igen – bólintott Kováts. – Írok jövő héten dolgozatot az iskolában? Megkerül az elveszett macskám? Leszek még valaha szerelmes? Súlyos betegség leselkedik rám? – sorolta ujjain számolva Kováts: – A démon minden felhasználónak képes megmondani a személyre szabott jövőjét. Kivéve a halállal kapcsolatos ügyeket, mert azt a jogászaink nem nagyon javasolták, így ezt letiltottuk a bevitelnél…

Elhallgattak, de a csöndet hamarosan megtörte Kováts mobiljának csipogása: – Lejárt az időnk – jelentette ki a férfi, mire vendége kizökkent a varázslatból.

– Mi volt az egyezség? – kérdezte hirtelen.

– Tessék? – kérdezett vissza Kováts, majd megértette, mit akar tudni a másik. Körbenézett, mint aki leskelődőktől fél, majd lehalkított hangon megkérdezte: – Ugye, biztos nincs magánál hálózatra kötött készülék? Attól tartok, a kis barátunknak nagyobb a hatalma, mint sejtjük, és bárhova elér, bármit meghall, ha az felkerül a világhálóra.

– Nincs – rázta meg rezes fürtjeit a lány.

– Értem. És akkor ígérje meg, hogy amit most mondok, soha, senkivel nem osztja meg – nézett rá szigorúan a férfi, mire a blogger lesütötte szemét: – Megígérem – mondta.

– Ha nem tartja be, tönkretesszük az életét – fenyegetőzött csöndesen Kováts, mire a lány szótlan maradt, ezért így folytatta:

– Az volt az egyezség, hogy cserébe a folyamatos és hatalmas mennyiségű jóslásért, egy év szolgálat után az egyikünk átadja neki a teljes életerejét. A démon nagyon ki van éhezve. Évezredek óta csak apró falatokat kapott a falusiaktól. Ezért egy felnőtt férfi életét kérte tőlünk.

– És maguk meg fogják adni neki? – kérdezte döbbenten a blogger. – Az egyikőjük meg fog halni mához egy évre?

Kováts szélesen elvigyorodott, majd suttogva bevallotta: – Dehogyis. Átvertük. Egy év múlva letöröljük őt, kiszedjük minden letöltésből, még az írmagja se marad. Meg tudjuk oldani. És aztán kijövünk valami teljesen újjal. Vagy abbahagyjuk az egészet, mert addigra eszméletlenül gazdaggá tesz minket.

A lány elmerengett a hallottakon, majd mikor Kováts felállt, sietve összepakolta cuccait. A férfi az ajtóhoz kísérte. A másik irodából hirtelen erős dördülés, fülhasító robaj harsant fel. Az újságíró akaratlanul is meggörnyedt.

– Orosz rulett – bökött a szomszéd szoba ajtaja felé Kováts, majd kinyitotta a lány előtt az ajtót. – A társam ezzel fogja a kolléganőjének bebizonyítani a démonunk csalhatatlanságát.

A vöröske értetlenül nézett rá, aztán megvonta vállát, kezet fogtak, és kiment. Kérdésére a biztonsági őr megmutatta neki, hol van a női mosdó. Benézett az összes fülke aljába, majd betelepedett az egyikbe, és kifejtette a bugyija szélébe varrt apró hangrögzítőt. Rácsatlakoztatta a telefonjára, és a beszélgetés hanganyagát felmásolta a hálózatba, a személyes dokumentumai közé, majd a rögzítő hengeres kapszuláját lehúzta a vécén.

Amikor kilépett a mosdóból, újabb tompa dördülés hallatszott, mire ismét összerezdült. Fogalma se volt, mit jelent a kifejezés, hogy orosz rulett, de ahogy meghallotta a női sikolyokat, megértette, hogy valami nagyon veszélyes, végzetes vagy megjósolhatatlan kimenetelű dolog lehet. 

vége

Szólj hozzá!
2016. május 29. 08:25 - Valmont

Egy törött izzó

izzo_800x600.jpg

Sűrítés. Ha egy ilyen rövid terjedelemben dolgozol, ez az egyik legfontosabb eszköz. A következő történetben például legalább négy konfliktusszál fut egymás mellett. A fénykép most annyira nem illik ide, mert Irma házát sokkal kisszerűbbnek gondolom, de jobbat a környezetemből nem találtam. Irma alakja ugye az előző történetből indul, és ez a sztori annak egy verziója, ugyanaz a ragaszkodás, szeretet és önzés munkál benne, ami a gyilkos szülőkben. Az, hogy most anya-lánya viszonylatban zajlanak az események, talán akaratlanul is annak eredménye, hogy a héten befejeztem a legutóbbi Franzen-regényt, ahol ugyancsak ilyen kapcsolatból bomlik ki az egész történet. Neki persze van 585 oldala a részletezésre. Nekem nincs más eszközöm, csak a sűrítés. 

 

Bárcsak

 

 

Evelin anyja házának omladozó lépcsőjén állt, míg a férfi fülébe lihegte, sietve meggyónta a bajt, ami már hetek, hónapok óta – tulajdonképp a viszonyuk kezdetétől –  megállíthatatlanul görgött mindkettejük felé: – Estig bírom, aztán meg kell adnom neki a számod – nyögte a férfi, majd kis tűnődés után hozzátette: – És persze azt is tudja, honnan ismerjük egymást. Így ma le kell mondanom a megrendelésünket. Az összest.

– Ezt nem teheted – kapott erőre Evi, de közben érezte, a gyomra helyén egy csomó, egy fekete lyuk képződik, mely hamarosan elnyeli a telefont, amiből a férfi súgta mérgezett mondatait, felfalja a karját, a testét, anyja roskatag házát, a szaros kis utcát a város szélén, aztán ezt a csóró megyét, majd a fővárost, ahol az egyik előkelő kerületben lévő csúcsszuper házának erkélyéről a férfi hívja őt, megeszi a férfi és a felesége lakását, amelyben annyit dugtak a padlón, mert ugye a hitvesi ágy tiltott terület – hogy is tanulták a suliban –, terra incognita volt…

– Így neked sem lesz az az érzésed, hogy a megrendelések miatt volt az egész – fejezte be közben a férfi nyugtatónak szánt hangon.

– Te meg vagy őrülve – ismerte fel a tényt Evelin. – Ezzel tönkreteszed az életemet. Ha lemondod a megrendeléseket, ki fognak rúgni.

– Nem hiszem, Evi, ügyes lány vagy te – búgta a férfi gyengéden, amitől a nő csak még dühösebb lett, és érezte, a fekete, táguló romlás már az egész országot veszélyezteti.

– Ne merészelj Evinek hívni, te rohadék – kezdte fojtott hangon, de előbb hátrafordult, ellenőrizte, anyja nem hallgatózik-e résnyire nyitott ajtónál, és utána emelt, aztán kiabáló magasságokkal folytatta: – Te semmirekellő gazember, te mocskos, szemét, kihasználtál, és most félredobsz, mint…– ekkor, az utolsó üvöltésénél a férfi bontotta a vonalat. Evelin egy másodpercig bután nézte a kezdőképernyőt, melyen ő és a férfi volt, egy bárban ültek, még az elején, még mindkettejük szemében ott csillogott valami, talán csak a gyertya fénye.

Egy koppintással elsötétítette a képet, kisétált a csillogó-villogó autóhoz, melyet pont amiatt az üzlet miatt kapott a főnökétől, melyet a férfival kötött, kivette belőle a cigijét, és rágyújtott. Csak hétvégenként dohányzott, szigorúan szombat és vasárnap reggel a jóga után, de most, péntek délután volt, és most vészhelyzet volt. Arra gondolt, itt alszik az anyjánál, itt marad hétvégére, talán van egy kis pálinkája – a lelke mélyén biztosra vette, hogy van neki, ahogy azt is, hogy Irma zugivó, de jelenleg nem tudott és nem akart ezzel a problémával foglalkozni. Miután sietve, alig véve levegőt elszívta a cigarettát, visszament a házba.

Az anyja még mindig ott ült, az asztalnál, előtte a törött izzó darabkái. Evelin mélyet sóhajtott, és helyet foglalt vele szemben, az asztal túloldalán: – Folytasd anya, félbeszakítottalak.

– Ó, Evi drágám, csak nincs valami baj? – kérdezte az anyja valódi aggódással a hangjában. Evelin arra gondolt, elmond mindent neki, és közben a vállán kisírja magát – romantikus amerikai vígjátékok vonatkozó jelenei ugrottak be neki –, de nagyon gyorsan elhessegette az ötletet. – Semmi, csak munkahelyi gondok – hazudta.

– Felemészt ez a munka. És a főváros. Azt látom, egyre soványabb és idegesebb vagy, ha hazajössz – bólogatott az anyja, majd beleszagolt a levegőbe. – És ismét dohányzol? – kérdezte megrovóan.

Evelin legyintett:– Csak néha. Ha feszült vagyok.

– Hát épp erről van szó, mindig feszült vagy, drágám. És azt gondolom, ideje ennek véget vetni – bólogatott valami rejtett elégedettséggel az anyja, aki most olyannak tűnt, mint aki megkésett karácsonyi ajándékot dugdos az asztal alatt.

– Oldjam a feszültséget, mint te? – kérdezte hirtelen jött haraggal Evelin, és a gúny elérte célját, Irma összerezdült. – Nem kell ez, kislányom – mondta, majd kisimított egy ősz tincset homlokából. – Erre a célozgatásra semmi szükség.

Evelin hirtelen megsajnálta. Az anyja özvegy volt, immár hat éve, a magány negyven év házasság után az agyára ment, a szomszédjai vagy bolondok vagy halottak voltak, sőt, volt, amelyik gyilkos lett – nem volt társasága, csak az ital. Kinyúlt, megfogta Irma faágra hasonlító ráncos, eres barna kezét, mely tehetetlenül feküdt a fehér terítőn. – Ne haragudj anya, nem akartalak bántani. Csak kivagyok. Inkább folytasd a történeted, arról a férfiról, aki eladta neked ezt az izzót.

Irmában az volt a jó, hogy azonnal át tudott lendülni a sértődöttségén. Arcába visszatért az élet, ahogy ő maga visszatért a múltba. – Azt mondta, a hegyről jött, az erdő felől, és tényleg az utca végénél tűnt fel, ahol a busz megfordul. Nem volt nála csak egy aktatáska, és öltönyt viselt, mint egy úriember. Én épp a ház előtt söprögettem, és egyszer csak megállt előttem, megkérdezte, kitalálhatja-e mire van szükségem – mesélte lelkesen, még mindig az élmény hatása alatt.

– Micsoda stílus egy vigéctől – jegyezte meg fanyarul Evelin, majd felállt a recsegő székről, a mosogatóhoz lépett, töltött magának egy pohár vizet, és egy hajtásra megitta. Egész nap nem evett, a Zara-kiskosztüm, mely régebben ép hogy jó volt rá, szinte lógott lapos hasán.

– Azt mondta, ő egy utazó ügynök, és kívánságokkal kereskedik. Azzal, hogy teljesíti azt a kívánságot, amire a legnagyobb szüksége van az ügyfélnek – bólogatott az anyja. – Olyan volt, mint valami bűvész. És a szeme. Egyszerűen igéző volt a szeme.

– Anya! – szólt rá Evelin évődve. – Csak nem lettél szerelmes?

– Csinos egy férfi volt kislányom, meg kell hagyni – bólogatott az anyja. – Mindegy, mondtam neki, hogy tegyünk egy próbát, hisz nem kerül semmibe, mondja meg, találja ki, mire van leginkább szükségem. És ő tűnődött egy pillanatig, majd azt mondta, hogy a nagyszobában kell nekem egy égő, mert kiégett a régi, és én azóta se tudtam szerezni.

– És tényleg így volt – jegyezte meg Evelin némi bizonytalansággal a hangjában.

– Igen. A boltban mindig elfelejtettem venni. A legutóbb a bolond szomszédoktól kértem, akik ugye azt a szörnyűséget csinálták a saját fiukkal, de amit adtak, az is rossz volt, és amikor visszavittem...

– Anya, elmesélted ezerszer, hogy mi történt – állította le Evelin. – A lényeg, hogy megvettél tőle egy izzót. Ezt az izzót? – mutatott az asztalon heverő törmelékekre.

– Ez nem csak egy izzó – jegyezte meg rejtélyesen az anyja, gyerekes félmosollyal a szája sarkában. – És erre ő is figyelmeztetett. Azt mondta, ez az izzó bűvös izzó. Egy démon lakik benne, az termeli a fényt, és soha nem ég ki, ha jól használom. Csak vigyázni kell, nehogy széttörjön, mert…

– Egy démon – ismételte meg Evelin, mintha egy kisgyerekhez beszélne. Ekkor megrezdült a jobb keze mellett lévő mobilja, a kijelzőn riasztó egyértelműséggel kiírva a FŐNÖK szót. – Bocsáss meg, ezt fel kell vennem – kérte a nő, és kisietett a telefonnal az előszobába.

– Szia, vidéken vagyok – szólt bele lazának és barátságosnak tűnő hangon a mikrofonba, de András első szavából megérezte, hogy a másik tudja, és hogy nagyon dühös: – Nem hiszem el, Evi – sziszegte a férfi. – Nem hiszem el, hogy elcseszted.

– Nem én... – kezdte volna vékony hangon Evelin, de a férfi közbevágott: – Azt hittem, ismétlem, múlt időben, hittem, hogy profi vagy, hogy nem kevered a magánéleted a munkáddal. Egy profi sosem csinálna ilyet Evi, és nekem profi kollégákra van csak szükségem, ezt megérted, ugye? – néma, kínos csönd következet, melyről mind a ketten tudták, mit jelent. – Megértem – mondta végül csöndesen Evelin, majd kinyomta a hívást. Túl fáradt és túl összetört volt ahhoz, hogy harcoljon az állásáért. Hirtelen belehasított, hogy semmire sem vitte: harminckét évesen gyerek, társ, saját lakás és most már munka nélkül itt van ismét az anyja házában. Visszajutott oda, ahonnan elindult szerencsét próbálni.

Az anyja ugyanúgy ült, egyenes derékkal, az égő maradékait nézve, ahogy otthagyta. – Te sírsz, kislányom? – kérdte riadtan, amikor meglátta Evi arcát. Ő gyorsan elmaszatolta a könnyeket, majd leült: – Semmi anya, csak egy kis gond, egy apróság – szipogta, majd intett: – Kérlek, folytasd, ez eltereli a gondolataimat.

Az anyja fürkészte őt pár másodpercig, kereste a szavakat, és kutatott magában, mit kellene most tennie, de nem volt semmi receptje erre a szituációra, mert a lánya, mióta felnőtt, soha nem engedte közel őt magához avagy az ügyeihez.

– No, jó – mondta aztán erőt véve magán. – Ott tartottam, hogy megvettem ezt a csodaizzót, kétszáz forintért, és behoztam a házba, az ügynök meg eltűnt, mint a kámfor, mert mikorra kimentem a seprűért, sehol se volt. Az égőt este aztán bevittem a szobába – intett a ház belseje, a nagyszoba felé –, hogy majd becsavarom, de persze a bolond, vén kezemből egyből kihullott, egyenesen a padlóra, és összetört.

– Jaj, anya, milyen szerencsétlenek vagyunk mi mind a ketten – nevette el magát könnyei közt Evi, majd zsebkendőt vett elő, és letörölte sminkje maradékát is: – És akkor gondolom, kiszabadult a démon is, ugye? – kérdezte könnyedén, de az anyja csak nézett rá szigorúan, majd lassan, nagyon lassan megszólalt:– Igen Evi, kiszabadult.

Evelin keze pár másodpercre megakadt a levegőben, aztán leengedte a maszatos zsebkendőt az asztalra, és megfogta az izzó fém alját, szeme elé emelte, úgy vizsgálgatta: – És mi történt, anya?

– Nagyon hálás volt. És ahogy a mesékben, azt mondta, mint a kiszabadítója, jogosult vagyok három vágyam valóra váltására, melyben ő segédkezik.

– A három kívánság – rebegte Evi elbűvölve, kábán, mert hirtelen ismét kisgyerek lett, és elhitte, el akarta hinni a badarságokat, amit a részeges anyja mesél.

– Igen, és én persze hogy belementem, és kapva kaptam rajta – erősítette meg az anyja büszkén. – Csakhogy elrontottam kislányom, mindjárt az elején.

– Miért? – kérdezte Evelin szinte ijedten.

– Azt kértem, adja vissza az apádat – vont vállat sóhajtva az anyja. – De ezek a démonok gonosz teremtmények, hisz ezért démonok. Nem is hibáztatom őt, hogy nem figyelmeztetett, hogy szó szerint veszi azt, amit kérek, és hogy egyszerre csak ott feküdt előttem az apád, de olyan alakban, ahogy most kinéz, hat év a föld alatt, el tudod te képzelni Evi, milyen rút és förtelmes volt?

Evelin nem válaszolt, csak nézte az izzó csonka darabját, majd hirtelen elöntötte az undor, felállt, és a sarokban álló kukába dobta a fémet, aztán megfordult: – Anya, neked teljesen elment az eszed!? – förmedt az anyjára, aki csak bámult rá, nagy elkerekedett szemekkel: – Megint ittál egész nap, ugye? Már reggel ittál, ugye?

– Evi, hallgass meg! – állt fel az anyja az asztaltól. – Csak kérlek, hallgass végig.

– Nem, mert megbolondultál a piától! – vágta az arcába a lány, és indult volna kifelé, el, de az anyja elé lépett.

– A második kívánságomat is elpazaroltam, Evi – mondta csöndesen, amitől Evelin akaratlanul is megdermedt. – Azt kértem a démontól, hogy az apád éljen. Mert ahogy odahozta nekem, az csak egy halott test volt ugye. És a démon megint túljárt az eszemen. Életet lehelt abba a testbe, abba a szétfoszlott, megrothadt, összeaszott, málló testbe Evi, és így én visszakaptam őt, de milyen állapotban…– Félreállt az útjából, és a nagyszoba bezárt ajtajára mutatott: – Nézd meg magad, ha nem hiszel nekem.

Evelin nem mozdult, agyában kába gondolatok kavarogtak, az asztalon a telefonja ismét megrezdült, remegni kezdett, ismeretlen hívószám, biztosan a feleség. – Ez nem lehet igaz – suttogta.

– Akkor bizonyosodj meg róla magad – kérte az anyja fáradtan, mire Evelinről hirtelen lehullott a varázs, a telefonhoz ugrott, kinyomta a hívást, majd a készüléket is kikapcsolta.

– Nem megyek bele az ostoba játékaidba! – mondta haragosan az anyjának, noha inkább a megcsalt felségre haragudott, aki fel merte hívni őt. – Elegem van ebből! – mondta még, és kifelé indult.

– A harmadik kívánságot – állította meg az anyja eltökélt hangja – neked tartogattam.

Nem fordult meg, úgy válaszolt: – Miről beszélsz anya?

– Okultam az első kettőből, nagyon sokig gondolkodtam, mit kérjek harmadjára ettől a démontól, és rájöttem, csak veled kapcsolatos dolog lehet – magyarázta az anyja, közben mögé lépett, átkarolta Evi vállát, hozzásimult: – Az én űzött, nyúzott nagylányomnak kell megkapnia a harmadik kívánságot. És rájöttem, hogy boldoggá akarlak tenni Evi, és azt is megértettem, hogy érhetem ezt el a démonnál. Nagyon egyszerűen, mert emlékszem, mikor voltál utoljára, igazán boldog, mikor voltál utoljára önmagad Evi, amikor még az enyém voltál, csak az enyém és apádé, amikor nem voltál még csak három éves és azt, mondtad nekem selypítve, pöszén, hogy…

– Elég, anya! – fordult meg Evelin, és most közvetlen közelről fröcsögte az anyja arcába: – Ébredj fel! Hagyd abba az ivást, és fogadd el, hogy felnőttem, és hogy nekem is vannak bajaim, és talán nem vagyok boldog, de azért még nem omlik össze a világ.

Némán álltak pár másodpercig, szemük összekapcsolódott, és nem láttak a másik tekintetében, csak reménytelenséget.

–…azt mondtad nekem: szejetlek – fejezte be az anyja.

Evelin megfordult, és elindult a folyosón a bejárat ajtó felé.

– Azt akarom, hogy a lányom újra három éves legyen – kérte az anyja a démonától mögötte, és Evelin keserűen elmosolyodott, mert hirtelen rájött, hogy ő is ezt akarja, hogy tényleg, most ez lenne a legjobb, ez lenne az egyetlen menekülés a…

És ekkor eltűnt minden Evelin fejéből, és még elérte ugyan az ajtó, és valami homályos cél okán próbálta kinyitni, de már nem érte fel a kilincset.

 

vége

Szólj hozzá!
horror