Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2015. július 23. 07:59 - Valmont

Megmenteni a világot

garazssor.jpg

 

Ennek a történetnek is van egy párja, igaz, főképp a hangulat, a Tar Sándor-i világkép kapcsolja őket össze. A legnagyobb problémám a mostani darabbal a narráció stílusának kitalálása volt. Egy olyan narrátort képzeltem el, aki szegény családból jött, jó tanuló, szorgalmas gyerek volt, de a nyolcadik osztály után illetve felnőttként az élete félrecsúszott, és emiatt soha nem tudta befutni azt az ívet, ami neki rendeltetett. Hány ilyet láttam. Semmiképp nem akartam egy folyton káromkodó, kedélyeskedő álproli főhőst, aki egyébként olyannyira elterjedt a magyar filmben és az irodalomban is. Másik probléma volt a végső tett motivációjának érzelmi alapozása - ezzel most sem vagyok elégedett. Ami fontos még: Stix, a Város amatőr költőjének (van ilyen kategória?) színre lépése.

 

A dög

 

„Mondd el hát a gyönyörű nyár reggeli képet,

melyet lelkünk ma teremtett,

az ösvény egy hirtelen hajlatának kavicsos földjén

fekvő  tetemet”

Charles Baudelaire: Egy dög, Stix műfordítása

 

Ott álltunk mind a hárman, Mravcsik, a garázsféreg, Botos és én a garázs mögötti erdőszélen, és a dögöt bámultuk. A reggeli gyógysör, cigi ott volt a kezünkben, a nap már most melegen tűzött fejünkre, és a dög iszonyatosan büdös volt. Vaddisznó lehetett, de mivel felfújódott, és megfeketedett a napon, nehéz volt megállapítani. Mravcsik hívott ide minket, hogy megmutassa. Egyébkén ugyanúgy indult a nap, már kora reggel Marika kocsmájánál gyűltünk össze a foszlott napernyő alatt, hogy megvitassuk a nagy semmit.

A garázssor volt a város pereme, hegyek közé vezető földút, kétoldalt régi, repedező betongarázsokkal, melyeket a hetvenes évek karcsú és folyton elromló autóira terveztek. Itt lett Mravcsik tavasszal garázsféreg. Én azokat nevezem így, akik a csóróságuk miatt kiköltöznek ide, és itt is halnak majd meg valamelyik nagy téli hidegben, félrészegen, elkárhozva. Annyit tudtunk meg tőle a közös sörözések alatt, hogy az asszony karácsonykor elhagyta, aztán meg kitúrta őt a közösből, csak a garázs maradt, meg az ezerötös Lada. Azt májusban eladta egy gyűjtőnek, ő maga pedig bevackolódott az autó helyére. Kempingágy, nagy halom tűzifa, kis kályha, melynek a csövét kivezette a hátsó ablakon, sőt még egy hűtőszekrény is volt a garázsban. És bakszag. Én így nevezem a garázsférgek szagát, azt a savanyú, áporodott szagot, melyet a férfiak, főleg a nyári melegben, magukkal húznak mindenhova, mint egy csóvát a nagyon is túlértékelt üstökösök.

Botosról nem tudtam hol lakik, szerintem az erdőben tanyázott a hajléktalanokkal, a Fejtő-telep nyomortanyái felett. Villanyszerelő volt, megvágta az áram, rokkantnyugdíjazták, de sok köszönet nem volt benne, folyamatosan remegett a keze, és úgy lefittyedt a szája, hogy szívószállal tudta csak meginni a sört.

Én akkoriban anyámnál húztam meg magam, a tartozásaim miatt, amíg a vihar el nem vonul. Kijártam fusizni apám régi garázsába, és így akadtam össze Marikánál a másik kettővel. Nyár közepére már ismertük egymás életét, azt, hogy hol rontottuk el, és sejtettük egymásról azt is, hogy ez a rontás rajtunk marad, ennél soha többé nem lesz már jobb.

Mravcsik igazából azért hívott minket, hogy segítsünk neki eltakarítani a dögöt, mert a hátsó ablakon beáramló szagtól már harmadik éjszaka rémálmok gyötörték. Azt mondta, ha segítünk, egész héten ő fizeti a reggeli sört Marikánál. Állítása szerint kedd volt, és már megkapta a segélyt, tehát volt miből nagyvonalúskodnia. Kért egy ásót és egy lapátot Marikától, Botos meg kötelet kerített valahonnan. Az volt a terv, hogy gödröt ásunk, az állat felfelé meredő lábaira kötjük a kötelet, és belerántjuk a gödörbe. Reggel volt még, de az erdő fáin átszűrt napfény már erősen perzselte arcunk-kezünk, gyorsan neki kellett látni. Leraktuk a sör maradékát az árnyékba, és rámentünk az aljnövényzetre, előbb az ásóval, majd kézzel megtisztítva a területet. Végül Mravcsik kezdett el ásni, én meg lapátoltam. Botos közben megvizsgálta az állatot, és mondta, hogy az oldalán van egy nagy karmolás. Mintha medve vagy más nagyméretű ragadozó sebezte volna meg. Követte a vérnyomokat az erdőbe egy darabon, hallottuk csörtetését. Amikor visszajött, mi már térdig álltunk a gödörben. Nem akartunk nagy gödröt, épp csak annyit, hogy elférjen benne a dög. Botos azt mondta, feljebb, fél kilométerre kapta el az a valami a disznót. A kanca elmenekült, idáig vonszolta magát, de kivérzett, és itt nem bírta tovább. Odafenn, a gerincen le van tarolva egy tisztás. Az a valami, ami elkapta, fák kérgét hasította le, és növendék akácokat taposott le.

Botos értett ezekhez a dolgokhoz, mert csapdákat is raktak ki a haverjaival, néha hozott füstölt vaddisznóhúst, máskor szatyor gombát vagy műanyag tálban erdei szedret adott. Megkértem, kicsit lapátoljon ő, és megittam a söröm az árnyékban. Egyre melegebb lett, és mintha a dög is egyre büdösebb lett volna. Olajos szaga volt, úgy éreztem, megtelepszik az arcomon, orromban, a nyelőcsövemben, és már a langyos, keserű Arany Ászok se tudja lemosni. Balról, a völgy felől hallani lehetett a város moraját, ahogy az emberek dolgoznak, az autók járnak-kelnek, a gépek dübörgenek, szóval pár kilométerre folyt a normális élet. Idekinn, a garázssor végén csak a föld hersegett a szerszámok alatt, és néhány madár csivitelt bágyadtan az erdőben. Hirtelen nagyon rosszkedvem lett, magam se tudom miért. Felálltam, és morogtam nekik valamit, hogy nyitva hagytam a garázst, valaki ellopja a hegesztőmet, és azzal leléptem.

Délután, amikor végeztem a melóval, visszamentem Marikához. A nap addigra Marika háza mögé került, a garázskocsmából hűvösség áradt ki a repedezett udvarra, a sör, amit Marika reggel pakolt be a hűtőbe, már jéghideg volt.

Vén, sárga kis csirke volt ez a Marika, mindig zsémbes, morgós, de alapvetően rendes asszony. Soha nem zavargált, odaadta az üveget, aztán elhúzódott a garázs hátsó részébe. Leültem az egyetlen napernyős asztalhoz, és ahogy a rozsdát kapirgáltam a székemen, megjelent Botos is. Hozott ő is egy sört, leült, és kérdés nélkül elmondta, hogy ő se bírta sokáig azt a bűzt, lelépett, kábé utánam tíz perccel. Akkor már derékig ért a gödör. Mondta Mravcsiknak, szerez meszet, mert azzal le kell önteni a dögöt, ha már bent lesz a gödörben, így a vadak nem fogják kikaparni. Úgy volt, hogy tényleg tud hozni, de a haverja végül pénzt kért volna érte.

Bűntudatom volt, ezért kijelentettem, majd én adok, a faternak maradt pár festékes vödre a garázsban, egyikben biztos találunk még meszet is. Megittuk a sört, és csak ültünk ott a még mindig forró beton kipárolgásában, amikor az út végén feltűnt a Mravcsik dülöngélő alakja. Botos integetett neki, röhögött, hogy ez már most részeg. Ahogy közelebb jött, láttuk, csurom víz, mintha nagy eső érte volna a szabadban, pedig akkor már hetek óta nem esett. Lerakta az ásót és a lapátot a fal mellé, aztán rendelés nélkül leült közénk, és csak nézte az asztal lapját. A bűz hullámokban párolgott belőle. Végül Botos kérdezte meg tőle, hogy mi történt. Mravcsik meg elmondta, de közben egyszer se nézett a szemünkbe.

Azt mondta, miután mind a ketten olyan aljas módon ott hagytuk, ásott még egy kicsit, aztán várta Botost a mésszel, de mivel csak nem jött, és kezdett meleg lenni, elhatározta, egyedül befejezi, és hagyja a csudába a meszet. Majd rak rá követ, volt valami törmelékhalom az erdőben, onnan akart rápakolni.

Úgy csinálta, ahogy terveztük, rákötötte a dögre a kötelet, és elkezdte húzni. Ám az utolsó pillanatban a gödör peremén az állat foszlós háta megakadt valamiben. Na, ekkor követte el azt a hibát, hogy beállt a gödörbe, és kézzel, megragadva a lábakat, ráncigálni kezdte. A harmadik rántásra a dög kettészakadt. És itt Mravcsik megakadt, mert hirtelen nem tudta, hogy mondja el, de aztán megpróbálta. Azt mondta, az állat belseje tele volt, lila színű, apró kukacokkal. Ezek kiömlöttek a sebből, a szakadásból, rá az ő mellkasára, lábára, de jutott még valahogy az arcába is, mert szinte fröcsköltek az állatból. Olyan volt, mintha már csak a kukacok lettek volna a dögben, mintha kukacokkal lett volna kitömve a vadkan bőre. Sikoltozva kiugrott a gödörből, és kaparta, csapkodta magáról a kukacokat, de azok belekapaszkodtak a ruhájába, bőrébe. Itt megint megakadt, aztán nagyon halkan azt mondta, szerinte némelyik be is fúrta magát a bőre alá. Nem fájt, inkább csiklandós érzés volt. Összenéztünk Botossal, megcsóváltam a fejem, aztán megveregettem Mravcsik vállát, és mondtam neki, hülyeség. Felálltam, bezörögtem a garázsajtón, és kerítettem három üveg jéghideg sört. Amíg megittuk, Mravcsik befejezte a törtnetét. A garázsban tartott vizet demizsonban, azt mind magára öntötte. A haját kétszer dörzsölte át, mert folyton az az érzése volt, hogy ott másznak a hajtövei közt a férgek. Amikor kész lett, visszament a döghöz, és mit látott? Az összes kis kukac mozdulatlanná feketedett a melegben. Mintha a szabad levegőn nem tudtak volna létezni, szinte a szeme láttára fonnyadtak össze, barnultak meg, szóval mind elpusztult. Ettől függetlenül kerített egy rudat, azzal, távolról végezte be a munkát. Mikor a dög a gödörben volt, nem törődött kövekkel, ráhányta a földet, de előtte egy söprűvel a gödör partjáról bekotorta az addigra teljesen összegörbülő fekete kukacdögöket is.

Felemelte az üvegét, ahogy befejezte, és egy hajtása kiitta a maradék sört. Kitartotta maga elé kezét, néztük, hogy még mindig remeg. Olyan leszek, mint te, viccelődött Botossal, de hangja erőltetetten csengett. Még mindig érzi őket a bőre alatt. Mondta aztán csöndesen. Erre már nem szóltunk, csak hallgattunk egy sort, majd hazamentünk mind, mert ennyi elég volt ebből a napból.

Azt reméltem, másnap reggelre kialussza ezt a hülyeséget, de ugyanolyan lehangoltan jelent meg a pléhasztalnál. Kikérte a sört, és aztán hozzá se nyúlt. Botos elvolt valamerre, talán a csapdáit ellenőrizte, ezért ketten ücsörögtünk csak az udvaron, később jöttek valami emberek a Müfémtől, lejjebb az utca elején építettek egy raktárt, ott dolgozhattak. Tíz felé járhatott, amikor végre megeredt Mravcsik nyelve. Elmondta, hogy ismét rémálma volt, a sötétségben keringett, odafent az űrben, és nem tudott megkapaszkodni semmiben, fel-alá bukdácsolt, csak a távoli csillagok fényének pislákolása adott némi támpontot. Amikor abbahagyta, óvatlanul megkérdeztem, viccesnek szánt hangsúllyal, hogy mi a helyzet a kukacokkal. Rám nézett, és olyan szomorúság volt a szemében, hogy azonnal megbántam, hogy szóba hoztam. Aztán elkezdte azt a hülyeséget. Hogy megvannak, jól érzik magukat odabenn, és talán szaporodnak is. Izegnek-mozognak, ficánkolnak, bizsergető, kellemes érzés, ahogy belülről feszegetik a bőrt, meg ahogy az izmok közt ide-oda fúrják magukat.  Néztem rá bután, aztán megfogtam a kezét, hogy leállítsam ezt az egészet. El kellene akkor menni orvoshoz. Javasoltam, és elmeséltem egy haverom esetét, akinek a belében egy másfél méteres féreg fejlődött ki, amit aztán ki kellett operálni. Mravcsik csak jóindulatúan mosolygott. Ezeket már sose lehet kivenni, mert annyira elterjedtek, hogy nincs az az ember, aki eltüntesse őket. És akkor megkérdezte, hogy érzem-e. Hirtelen nem értettem, mire gondol, de aztán egyszer csak a csuklójánál, amit még mindig markoltam, egy bökdöső moccanásra lettem figyelmes. Elkaptam a kezem, a barna bőrére meredtem, és egy pillanatra mintha láttam volna kipúposodni, de aztán pislogtam, és nem volt ott semmi.

Másnap reggel Mravcsik nem jött, de befutott kicsit később Botos, és elmondta, hogy ott ül a garázs háta mögött, a dög sírja fölött, és dúdolgat valamit. Megittam a sört, és mondtam, nézzük meg, mert nem tetszik nekem ez az egész. Útközben elmeséltem Botosnak a kukacos dolgot, ő csak nézett rám, mint a hülyére, de aztán nem szólt, meg közben oda is értünk a garázsféreghez. Tényleg ott ült, a napon, egy szál gatyában, bámult az erdőbe, és dúdolt. Botos megállt a garázs sarkánál, de én odamentem hozzá, megszólítottam, mondtam neki, jöjjön, igyon velünk egy sört, meghívom. Felnézett rám, és hirtelen tudtam, Mravcsik nincs ott, valaki más bámul az arcomba, valaki más mondja, hogy az alkohol nem tesz jót nekik. Kiknek, kérdeztem, mire sokáig nem válaszolt, majd annyit mondott, a Nagy Öregeknek, akik végre visszatértek. Megborzongtam, és hátraléptem, aztán azt mondtam rendben, Marikánál leszünk, ha kell valami, de ekkor megragadta a bokám. Első ösztönnel le akartam rúgni a fejét, de minek durvuljunk, inkább vártam, mondja, mit akar, ő meg csak nézett rám azzal az idegen tekintetével, majd azt kérte, hajoljak le hozzá, nézzek a szemébe. Megtettem, bár a dögszag már úgy áradt belőle, mintha ő is rothadna belülről. Ahogy elmélyedtünk egymás tekintetében, mint két buzi, arra lettem figyelmes, hogy valami megmoccan a szeme fehérjében. Egy apró, lila kis féreg kúszott át alul, a szeme vizenyőjében a vérerek és a váladék közt lavírozva, aztán eltűnt a szemhéj alatt. Elrántottam magam és hátraléptem, és akkor már vigyorgott, gúnyosan, mert látta, hogy félek. Elhiszed már, kérdezte, én meg az anyját szidtam, és hátra se fordulva otthagytam őt. Botos jött utánam, lihegett a melegben, mint egy kövér kutya, és kérdezgette, mi volt ez, meg milyen nagy öregek. Nem szóltam semmit, csak amikor visszaértünk Marikához, és leültünk az asztalhoz, akkor vettem ki egy ötszázast a zsebemből, és mondtam neki, kérjen ki két rövidet, inkább pálinkát, ne rumot a sörök mellé. Botos hozta is szó nélkül, felhajtottuk, és én eltűnődtem, hogy mondjam el, hogy ne legyen túl röhejes, aztán belevágtam.

Elmeséltem neki, hogy én olvastam még gyerekkoromban a Nagy Öregekről. Nagyon szerettem akkoriban fantasztikus könyveket olvasni, és volt ez az író, a neve nem jut eszembe, ő írt róluk. Az író szerint a Nagy Öregek iszonyatosan régen uralkodtak a Földön, afféle démonok voltak, szörnyek, mindenható lények. Aztán történt valami, és eltűntek, visszahúzódtak a mélybe, a sötétségébe, és csak az őrültek, a beteg álmot látók tudnak már csak róluk. És biztos voltam abban is, Mravcsik nem hallott még erről az íróról. Botos értetlenül nézett rám, és megkérdezte, amin én is töprengtem már percek óta, hogy akkor miért mondta.

Hangosan nem mondtam ki, de arra gondoltam, hogy azokban a regényekben a Nagy Öregek hatalmas, csápos elképzelhetetlen kiterjedésű szörnyek voltak, akiknek már a látványától is megőrültek a delikvensek. Mi van, ha az író tévedett, vagy egyszerűen csak elnézte a méretarányokat? Mi van, ha a Nagy Öregek igazából apró férgek, lila kis kukacok, akiknek az ereje pont az apró méretben és a féktelen szaporodási képességben rejlik? Idáig jutottam, de a meleg és a pálinka elmosta ezeket a hülyeségeket. Botos is terelni kezdte a szót, elmesélte, hogy állítólag egy medve tetemét találták meg a szlovák határon, átjárt hozzánk, de valamiben elpusztult. És aztán sztorizgatott arról, hogy hányszor vélte már úgy, hogy farkas vagy medve követi őt az erdőben.

Másnap ügyeimet intéztem az önkormányzaton és a munkaügyi központban, aztán anyámmal kellett elmenni az új olcsó boltba, ami a piac mellett nyílt. Mikorra hazacipeltem a cuccokat, már nem volt kedvem kimenni a garázsba. Nem mertem bevallani, de igazából nem is akartam kimenni. Feküdtem a gyerekkori szobámban, a falon megnyugtatóan sárgultak a Maradona és C.C. Cath poszterek, a könyvespolcokon poros repülőmodellek, pár tucat könyv. Eszembe jutott, amit Botosnak magyaráztam, ezért átböngésztem a címeket. Az egyik gerincéről beugrott minden, levettem, és belelapoztam. Igen, a Nagy Öregek időn és képzeleten túl várakoznak, írta a szerző, várnak arra, hogy visszatérjenek, és átvegyék az uralmat a Földön.

Reggel nem jött se Botos se Mravcsik Marika nénihez. Tízig vártam rájuk, aztán a fater garázsában molyoltam, megvártam, míg a nap eltakarodik a hegyek mögé, majd átsétáltam Mravcsikhoz.

Nem kellett volna odamenni. Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy odamentem.

A garázskapu résnyire nyitva volt. A környéken senki. A bűz már szinte hullámokban, vastag fátylakban terjengett a levegőben. Már távolról megláttam a szatyrot. A garázs oldalának volt támasztva, egy-két szem gomba ki is esett belőle. Mellette Botos erdőjáró, mogyorófa botja. Összeállt a kép azonnal: Botos gombászni volt hajnalban, és amilyen jószívű, adni akart az örök éhenkórász Mravcsiknak a gombából. Vagy csak kíváncsi volt, mi van vele, és hazafelé erre tért.

A garázskapuhoz óvakodtam, és belestem rajta. Odabenn voltak. Botos a földön feküdt, Mravcsik fölötte térdelt, és bámult le rá. Mind a kettő mozdulatlan volt, de aztán Botos megmoccant, rángatódzott, mint aki mély, rossz álmot lát. A kis fényben, ami a hátsó ablakon jött be, még látszódtak a feje melletti kukacok is. Megfeketedett, összegörbült kukacok voltak. Ahogy ezt megértettem, kiszaladt belőlem a visszatartott levegő, és ez elég volt, hogy Mravcsik észrevegyen. Felpattant, indult felém fürgén, mint egy robot. Ahogy rám nézett, attól majd összecsináltam magam. Nem a havert látta már bennem, csak a prédát.

Mindig van nálam egy csavarhúzó, a farzsebemben. Az volt, hogy belevágom, amikor előkaptam, de aztán jobb ötletem támadt, mert ilyen lakatos megoldással zárta korábban Mravcsik a garázst. Lakat persze már rég nem volt rajta, de behajtottam az ajtót, és a két pánt összeérő nyílásába toltam a csavarhúzót, pont beleillett, kicsit még szorult is. Mravcsik nekifeszült a túloldalról, iszonyatos erővel nyomta, nem is hittem volna, hogy ennyi bika van még benne, abban a leromlott, gebe testében. Aztán feladta, mert rájött, nem tud kitörni. Helyette beszélni kezdett. Megváltozott a hangja, mélyebb, ércseb lett, mintha fémet raktak volna a torkába.

Elmondta, hogy mennyire jó érzés, hogy ő az első ember, akiben elszaporodtak a Nagy Öregek. És hogy ők is hálásak neki, és az eljövendő uralkodásukban nagy szerepet szánnak neki. És hogy eónokon át utaztak egy meteorban, egy kődarabban, mely hajdan a Földből szakadt ki, és most, két héttel ezelőtt visszatért a légkörbe, majdnem teljesen elégett, de egy pici része megmaradt, lezuhant, becsapódott az Alacsony-Tátra oldalába.

A Nagy Öregek csak lassan tértek magukhoz, lassan találtak testet. Elhagyták a kő belsejét, és megtelepültek egy növényen, amit megevett egy őz, amit elkapott egy medve, ami aztán beteg lett, és tovább kellett állniuk, a medve megsebezte a vaddisznót, a nyílt seb pedig kapóra jött, aztán a vaddisznó is elvérzett, de hála istenek végső és tökéletes helyet találtak az emberben, benne, Mravcsikban, és most már vannak annyian, hogy tovább tudjanak terjedni, a bolygó összes emberére juthat egy Nagy Öreg, hogy elszaporodjon, éljen és uralkodjon.

És ekkor azzal folytatta, hogy nyissam ki az ajtót, gondoljam csak meg, az elsők, akik csatlakoznak, akik az otthonuk lesznek, azok jól járnak, mint a pilótajátékban avagy abban az Amway-es dologban, mert őket a Nagy Öregek megbecsülik majd, és tényleg valami rangot kapnak majd az elkövetkező világban, meg ilyenek, de nekem ennyi már elég volt. Olyan erővel hajlítottam meg a csavarhúzót, hogy az majd U alakba görbült. Legfeljebb hidegvágóval lehetett volna leszedni. Fogtam Botos botját és a gombát, és visszamentem a garázsunkhoz.

Vártam sötétedésig, közben a dugicigiből egyik szálat szívtam a másik után.

Ha nem lett volna az a furcsa hang, az a tekintet, az a magabiztosság, ami áradt Mravcsikból, akkor nem teszem meg. De így, megbizonyosodva arról, hogy amit gyerekkorban elképzeltem, az ott vert tanyát, abban a koszos, büdös, alsógatyáktól és olajfoltoktól szennyes garázsban – így tudtam, hogy nem marad más választásom. Nem értetek tettem, nem a Városért, anyámért, a jó polgárokért, a gyerekekért vagy Istenért. Magam miatt tettem, mert ha nem törlöm ki magamból ott és akkor ennek a létezését, akkor beleőrültem volna.

Ahogy besötétedett, és felrebbent az a pár megmaradt utcai lámpa, fogtam két kanna benzint, és árnyáktól árnyákig osonva visszamentem Mravcsik garázsához. Kicsit hallgatóztam, de semmi hang nem szűrődött ki odabentről. Hátra kerültem, a hátsó kisablak alá. Az építési törmeléket csak nehezen találtam meg, a hold fénye alig segített, de aztán belerúgtam egy nagyobb betondarabba, és így már lett lépcsőm is. Az ablak alá tornyoztam három-négy ilyen betonelemet. Az ablakban üveg nem volt, csak a kályha csöve ásított ki a keretből kormosan a szabadba. Abba öntöttem a benzint. Mindet. Mikor végeztem, nagyon óvatosan raktam ugyan le az üres, második kannát, de mégis eldőlt a földön, nekikongva a másiknak.

Azonnal tudták, hogy ott vagyok, és rákezdtek. Nem tudom visszaadni, hogy milyen volt. Mintha a csillagok énekeltek volna. Mintha a nap dala szűrődött volna ki az éjsötét garázsból. A szférák, az emberen túli lét zenéje. Magányos kődarabok pörögtek az éjben, kétségbeesés és fájdalom majd megnyugvás és vigasz változott dallamukban. Annak az ígérete sugárzott belőle, hogy egy nagy egész tagjai vagyunk, és most én is részese lehetek ennek a rendszernek, egy közös, a teljes mindenségre kiterjedő tudat eleme lehetek.

Csak ki kellene nyitnom a garázsajtót.

Nem sokon múlt. Már moccantam, hisz tényleg logikus és jó választás lett volna ahelyett, amit az életemnek hívhattam. Már indultam, már léptem le a kövekről. De aztán a bűz, a rothadás egy különösen erős hulláma burkolt be, átmosta orrom, szám, mélyet, fuldoklót kortyoltam bele. És rájöttem, hogy mindez csak hazugság, mert az ígéret mögött, a gyönyörű képek mögött csak a dög van.

Hátraléptem, meggyújtottam a gyufát, és a kályha torkába dobtam.

Nem volt robbanás, mint a filmekben, csak felcsapó láng. Nem volt sikoltozás, csak az a néma ének szólt még a fejembe egyre gyengülve, a dal, ami miatt majdnem elárultam a világot.

De én már nem figyeltem rá, fogtam a kannákat és visszasétáltam a garázsunkhoz, hátam mögött a mind jobban vastagodó füstoszloppal, beraktam a benzineskannákat, majd hazavittem a szatyor gombát, amiből anyám másnap isteni pörköltet csinált.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2015. május 10. 20:21 - Valmont

Rock and roll

thm_0010907642.jpg

Az elvetélt,

kiforratlan és soha

semmire nem jutó

kamaszzenekarok emlékére.

Nem is tudjátok, mennyire hasonlítotok az írókhoz.

 

Vélekedések a Hosszú Kések

nevű zenekarról

 

Azt mondják, már az óvodában együtt zenéltek, a homokozóban püfölték lapátjaikkal a vödreiket. Azt is mondják, hogy az általánosban kezdték, egy énekóra után, dacból, mert mind a négyen egyest kaptak. De arról is szó volt, hogy a középiskola harmadik osztályában állt össze a csapat, azután, hogy Morucz nagybátyja megkéselt valakit a könyvtárban.

És emiatt lett a nevük Hosszú Kések.

A dobos Petya szerzett helyet a próbákhoz – a lakótelep szélén volt egy garázssor, és a faterjának a régi, lerohadt Ladája ott rozsdásodott az egyik garázsban. Kitolták a kocsit az erdő szélére és beköltöztek a helyére.

Itt aztán nem zavartak senkit – és őket se zavarta senki. Kalap, aki Slash-t utánozta a Rosesből, és legalább olyan magas volt már tizenhét évesen, mint a példaképe, hozott sört a közeli ABC-ből. Tőle sose kértek személyit. Szasza, a basszusgitáros apja és anyja cigikészletéből csórt mindig pár szálat a próbákra. Morucz, az énekes pedig csak adta önmagát, mert ő volt Morucz, és ez pont elég volt.

A suliban minden csaj szerelmes volt belé. Fekete lobonca olyan, egyszerre rém komoly és pimaszul vonzó arcot keretezett, amilyen Lord Byronnak lehetett kamaszkorában. Állítólag a magyartanár Szepesiné is kikezdett vele, de Morucz arisztokratikusan visszautasította. Nem érdekelték a csajok, egyszer azt nyilatkozta, bár megkaphatna bárkit, ő inkább a zenének szenteli minden potenciáját, ezért még csak magához se nyúl.

Azt mondják, trashmetált játszottak, vagy nem is, inkább korai Ricsét vagy inkább Hendrixet vegyítve a Doorsszal. Az biztos, hogy sötét, darkos hangzásra törekedtek. Akkor már ment lefelé a Cure szekere, de Morucz kedvenc albuma a Desintegration volt, állandóan azt hallgatta a cd-lejátszóján.

Ő volt a szövegíró, a dallamokat Szaszával közösen rakták össze. Sötét, mély hanzású, hosszú szólók közé fájdalmas vallomásokat vegyítettek a síron túli szerelemről, az emberben lakó démonokról, gyilkos fegyverekről vagy csak úgy az őszről. Néhol valóban költőiek voltak Morucz korai dalszövegei, de később, évek múltán visszahallgatva az archív felvételeket, inkább megmosolyogtatóan kamaszosnak tűnt ez a stílus. Persze tudjuk, később minden viccessé és nevetségessé válik, azért, mert az ember csak így tudja megemészteni az idő szörnyű féregmozgását.

Az mondják, az első koncertjük a Hangulat nevű kocsmában hatalmas siker volt. A közönség szétrúgta a falat, és három rájátszást tapsolt vissza. Azt is mondják, hogy akik jelen voltak, végigásítozták az egészet, és még az iskolatársak nagy része is lelépett a tízszámos minikoncert vége előtt. Megint más vélemény szerint elismerő taps fogadta őket, és a helyi művház volt vezetője, most idült alkoholista, megígérte nekik a Nagyszínpadot a művházban. Hogy ő majd elintézi. Csak készüljenek fel.

Folyton gyakoroltak. Tényleg ez lett a legfontosabb nekik – a minél jobb előadás eszménye. Harmadik után, egész nyáron, abban a fullasztó melegben, mert rohadt meleg év volt, és alig esett, éjjel-nappal a garázsban gyűrték a rockot. Az olajos levegőben megállt a cigifüst, a testek kipárolgása, és a libegő por. Amikor egy-egy számot tökéletesre csiszoltak, Morucz felvette magnóra, és aztán órákon át hallgatta. Végül mindig azt mondta: ez szar. Ezzel nem lehet a Nagyszínpadra menni.

Mert közben tényleg behívta őket a művház jelenlegi igazgatója, és beszélgetett velük a fellépésről. Valószínűleg nem a részeges elődje miatt, hanem mert Kalap apja osztályvezető volt a polgármesteri hivatalban. Vagy mert Morucz elküldte nekik az egyik, már kevésbé szar felvételt. És azt mondják, a művház igazgatója meghallgatta otthon, aztán egész este nem szólt a családjához. Másnap pedig felhívta Moruczot.

A nyár közepén, július környékén valóban megváltozott a hangzásuk.

Azt mondják, Petya volt az oka. Ő később, túllépve a sajnálatos eseményeken, híres dobos lett, játszott több nagy zenekarnál. Hogy ő szólt bele a zenei világba, a ritmusszekcióba. Szaszát is emlegetik, mert a gitár, a második, kiforrott korszakukban valóban hangsúlyos szerepet kapott. Kalapról senki nem hiszi, hogy hozzájárult a hirtelen minőségi ugráshoz.

Viszont Morucz.

Moruczról igazából szeptemberben kezdtek el terjedni a pletykák, mikor elkezdődött a suli. Hogy látták, amint fordított keresztet farigcsál az egyik padba. Vagy ott volt az a lány, aki futni járt a Kiserdőbe, és találkozott vele az ösvényen. Morucz egy nyulat szorongatott az ölébe, jobb kezét a háta mögé dugta. Megint mások arról beszéltek, hogy éjjelente a hegyen lévő temetőbe jár, és régi sírokat ás ki. Bármi volt is az igazság, Morucz, ha lehet még komorabb, még szigorúbb lett azon a nyáron. Már a zenésztársaival is alig beszélt. A próbákon csak elvakkantotta az utasításait, ha vége lett, kirohant a garázsból, és gyújtott rá, mint aki friss levegőre vágyik.

Azt mondják, tényleg talált valamit. Valamit, amit aztán beépített a szövegeibe, amitől sokkal jobb zenét tudott csinálni. És hogy a zenekar sikere, az a koncert október elején, amikor tényleg valami csodát tettek a művházban, az csak Morucz érdeme. De hogy ezért szövetséget kellett kötnie. A nála sötétebb és öregebb erőkkel.

Azt is mondják, hogy az egész a könyvtári kiárusításon kezdődött. Morucz gyakran lógott a könyvtárban, egy-egy sarokban telepedve angol romantikus költőket olvasott eredetiben, vagy szimbolistákat szavalt félhangon a polcok közt sétálva, ügyet se vetve a vihogó kamaszlányokra, akik direkt miatta váltották ki olvasójegyüket.

Ezen a kiárusításon, ahol a közkönytár régi, elkopott köteteit adták nevetséges áron, Morucz állítólag talált egy könyvet, melynek Mindennapi bátorság volt a címe. A könyv hátulját barna foltok pettyezték. Morucz meg volt róla győződve, hogy vér. Az utolsó két oldal közé valaki kézzel írt papírlapot tűzött. A kézírás szinte olvashatatlan volt. Kántálásnak, imának avagy fohásznak tűnt egy olyan nyelven, melyről Morucz soha nem hallott. Úgy vélte, hogy nem is beszéli már évezredek óta ezt a nyelvet senki a földön, és hogy a szöveg egy szent ima a nagy öregekhez, akiktől erő, akarat és tehetség kérhető.

Azt mondják, mindenért fizetni kell, főleg ha a nagy öregektől kérünk valamit. Ott nyugszanak az őrület hegyeinek mélyén, de álmukban is meghallják, ha egy kamaszfiú az iskolai krétával rajzolt pentagram közepén állva, kezében gyertyával elmormolja az imájukat. És ők valóban segítenek.

Azt mondják, Morucz fanatikusan hitt abban, hogy ez az új zene, amit júliustól csinált, meg tudja változtatni az embert. Képes kifordítani önmagából, és újjáépíteni. A hallgató ezután valami más szögből, torz pozícióból látja majd a világot. A valódi dolgok elhalványulnak. A korábbi érzései eltünedeznek. Nem marad belőle csak a csupasz vágy, az ölésre vagy az ölelésre. Ezt a vélekedést a nyomozók találták meg naplójában.

Szeptember végére a koncert anyaga, tizenöt szám nagyjából összeállt. Morucz egyre elégedettebb lett, már mosolygott is néha a próbákon. A zenekar tagjai viszont mind ingerültebbek és csüggedtebbek lettek. Mind többet ittak, és szinte folyton cigiztek. Nem tudták, csak sejtették, hogy ez az új zene van rájuk ilyen hatással.

Beszélik, hogy Szasza például összebalhézott a szüleivel, és egy éjszakát a parkban töltött. Reggel találták meg és vitték haza a rendőrök. Kalap rászokott a töményre, kis, kétdecis üvegekkel szórta tele a garázs sarkait. Petyát rémálmok gyötörték. Folyton a garázsba álmodta önmagát, bezárva az olajszagú helyiségbe, ahol az eltorlaszolt ajtót kívülről karmos kezek kaparják. Sikoltozva ébredt, és ilyenkor, a szoba sötétjében ott lüktetett fejében Morucz éneke.

Morucz viszont szinte kivirult. Ha lehet még sápadtabb lett, de görnyedt tartását valami határozott egyenesség váltotta fel. Az emberekhez hangosan, kihívóan szólt, és mindenki úgy érezte, aki akkoriban beszélt vele, hogy a határtalan önbizalmával képes lenne tömegeket irányítani.

A koncert szinte kötelező program lett a középiskolás lányok körében. Nemcsak azért, mert szeptember utolsó hetének éjszakáin Moruczék sárga, kézzel rajzolt plakátokkal ragasztgatták össze a várost, hanem azért is, mert mindenki arról beszélt, mennyire jó lett a zenekar, és hogy a koncert kihagyhatatlan, egyszerűen látni kell őket. Ez azért is érdekes, mert később mindenki azt állította, hogy a nyár folyamán hallani senki nem hallotta őket, mert a próbákra Morucz nem engedte be a rajongókat vagy a barátnőket (Kalapnak kettő is volt), mégis a pletyka, a suttogó propaganda mind jobban erősödött a nyár folyamán, és az iskola első heteiben. Szeptember végén már mindenki arról beszélt, hogy a Hosszú Kések az új Nirvana vagy az új Beatles vagy az új Doors. És azt is mondták, hogy a dalszövege olyan líraiak és fontosak, hogy valóban képesek megváltoztatni az embert, ha meghallgatja őket.

Később azt beszélték, emiatt a felfokozott várakozás, a tömeghipnózis miatt alakult úgy az este, ahogy alakult. Mások szerint a művház előtt egy furcsa férfi különös anyagot, felszippantható nevetőport vagy valami egyéb kábítószert árult. Állítólag az áldozatok halálában is ez játszott közre. Megint mások szerint egyszerűen a fiatal , részeg vér, a koncert előtt az aluljárókban, parkokban és buszmegállókba elfogyasztott pálinka, likőr vagy édes, vörösbor volt a kiváltója az eseményeknek.

A koncert nyolckor kezdődött, és hivatalosan fél tízig tartott volna, de Moruczék megvárakoztatták a közönségüket. Mikor aztán feljöttek, nem ádáz ováció vagy taps vagy éljenzés fogadta őket, hanem hihetetlen, észbontó csönd. A várakozás csöndje. És akkor Morucz a színpad előterébe sétált, végigmérte a sötétbe borult székeket, ahol izgatottan fészkelődtek a fiúk és a lányok, és belecsapott a húrokba.

Azt mondják, minden szám tökéletes volt. Azt is mondják, furcsák voltak inkább, nem jók. Mások elfelejtették az egész estét. Azt mondják, Morucz az első pár számban halálról, távoli hegyekről és egy elhagyott kővárosról énekelt. Azt rebesgették, sokan már itt is hallottak furcsa szavakat a szövegben, hörgő ismeretlen hangzású töredékeket, de ekkor még annyira nem volt feltűnő. Kalap és Szasza jobb és baloldalt veszettül tépte a húrokat, hátul Petya püfölte a dobokat, Morucz pedig középen állt, és úgy vonaglott a mikrofonállvánnyal, ahogy Morrison. Fekete bőrdzsekiben, szűk, fekete farmernadrágban és munkásbakancsban volt, és a reflektor valami fénylő aurát vont feje köré. Mások arról beszéltek, hogy gömbvillámok, angyalok vagy torz, démoni lények jelentek meg Morucz körül a hatodik szám környékén.

A második félórára a tömeg mind izgatottabb lett. Azt mondák, ez összhangban volt azzal, hogy Morucz mind több ismeretlen, furcsa, zavaró szót kevert a szövegeibe. Sokan felálltak, oldalt és szélen lányok csoportosultak a színpadhoz. Moruczot utánozva, a zene lejtését vagy emelkedését követve ütemesen rángatózni, vonaglani kezdtek. És azt is hallani, hogy a koncert utolsó számára, mikor Morucz elkövette azt a végzetes dolgot, hogy rágyújtott, már mindenki állt a teremben és ide-oda hajlongott.

Később már senki sem emlékezett ezekre a percekre tisztán. Többen állítják, Morucz hipnotizálta és mozgatta a tömeget. Mások arról beszélnek, hogy az az utolsó szám már puszta halandzsa volt, földöntúli, idegen, torz nyelven előadott hadarás. És hogy Szasza és Kalap ekkorra kiestek a ritmusból, Petya elvesztette az ütemet, és már csak Morucz hangja szállt az erősítőkből.

És akkor, a szám közben, rágyújtott, és a füst körüllengte.

És a tömeg figyelte minden mozdulatát, és siklottak és vonaglottak és hajlongtak. És azt mondják, mindenki elvesztette önmagát, egészen addig, míg Morucz el nem dobta a csikket, oldalra, a függöny felé.

Azt beszélik, a poros, száraz szövet azonnal lángra kapott. A tűzoltóparancsok könnyeivel küszködve azt nyilatkozta az országos tévé híradójának, hogy az égési folyamat valóban pokoli gyorsan terjedt. Az öreg művházban nem volt automata oltórendszer. Csak három poroltó. Ám a menekülő, egymásnak feszülő, tóduló, rohanó tömegben senkinek eszébe se jutott leakasztani őket a falakról.

Az egyik lányt a folyosón taposták össze. Azt suttogják, csak egy összeégett massza maradt belőle. A másikat egy sarokba szorították be, ahol megfulladt. Két másik lány a bejárati ajtónál kialakuló tolongásban került a lábak alá. Mikorra kivonszolták őket a lángok elől, már egyikőjük sem lélegzett.

Azt beszélik, a zenekar három tagja beugrott a tömegbe, és mint az igazi sztárok, szinte úsztak a fejek, vállak, karok tengerén. Mind a hárman kijutottak, épségben, egy karcolás nélkül. Azt beszélik, csak az utolsók, a hátra szoruló vesztesek, az égési sérülést szenvedők, az egész életükre eltorzulók látták Morucz vesztét. Hátrapillantva látták őt, végig ott állt, a lángba boruló színpadon és énekelt. A vezetékek akkorra már megolvadtak, az erősítő vászna elfolyt, a függöny lángoló darabjai hullottak rá, szikrák repkedtek körötte, izzó fa recsegett felette, de ő tovább énekelte érthetetlen nyelvű dalát. És van, aki azt állítja, hogy látta, hogy a végén, a szám végén a sötétből, hátulról, a füsttengerből hatalmas, karmos, csápos kéz nyúlt ki, gyengéden megmarkolta, majd berántotta Moruczot abba a halhatatlanságba, amely máig övezi alakját a városunkban.

 

vége

Szólj hozzá!
horror