Ez itt a vége, a befejezése a megelőző három (1., 2., 3.) epizódnak. 

Dugdelpuszta

4. rész

A macska az ölembe gömbölyödve dorombol, látszólag teljes köztünk az összhang, noha mindketten figyeljük a másik rezdüléseit. Lustán, elnyújtott mozdulatokkal simogatom, és közben arra gondolok, hogy be kellene vinnem a szobába, ahol a könyvespolcnál el tudnám intézni, de persze összemocskolná a batikolt szőnyeget, meg a tavasszal festett falakat. A könyvekről nem is beszélve. Akárhogy is, ma véget szeretnék vetni a macska vádló jelenlétének, mert azt hiszem, jogom van a múlthoz, megszolgáltam, hogy egyedül az enyém legyen Dugdelpuszta, ne kelljen osztozkodnom rajta.

Aznap éjjel kezdődött ez a kényszerű közösködés, mikor hazafelé indultam a mind vadabb tücsökciripelésben, s észak felől folyamatosan villogott az ég alja, mintha bombáznák a szlovák városokat. Lassan, sajgó megbántottsággal ballagtam a földúton, fájt, hogy kiutasítottak a völgyből, de tudtam azt is, valami nagy és rendkívüli fog történni négyük közt.

Aztán egyszerre csak ott volt előttem a macska. A fenyőeredő szélén, az első fa alatt ült, ugyanaz a fekete jószág, amelyet reggel láttam a postás autójának tetején. Nyugodtan, mozdulatlanul figyelte, hogy odaérek hozzá, és megállok előtte. Már majdnem sötét volt, de tisztán láttam, ahogy a félhomályban okosan és gúnyosan csillog a tekintete, miközben meglódult és elindult, az ellenkező irányba, vissza a ház felé. Pár szökkenés után megállt, és visszanézett rám, mint aki vár.

Tétováztam, de csak pár másodpercig, amíg végiggondoltam, mit ajánl. Persze elfogadtam, és már akkor éreztem, hogy a macskának igaza van: jogom volt tudni, mi vár rájuk, mi vár ránk, mi vár rám. Mert akkor, azon az éjszakán a titok miatt, melyet reggeltől magamban hurcoltam, mint valami gyors lefolyású betegséget, már én is a Család része voltam.

Követtem, szép lassan, libasorban végigmentünk a feltámadó szélben susogó nád mellett, majd megtorpantunk az udvar fáinál.

A tücskök ekkor már elhallgattak, a fák nyögve, fájdalmasan hajladoztak fejem fölött, recsegésük, ropogásuk olyan volt, mintha egy nagy vitorlás hajón állnék. A macska oldalt került, a ház falához, és ugrott egyet, könnyedén, mire máris fent volt a tornác mellvédjén, szemközt a nyitott konyhaablakkal. Láttam, mit les: a Család bent ült az asztalnál, szürke füst burkolta be alakjukat, mely Anya szájából jött ki, ő volt az egyetlen, aki nem beszélt, a többi három hevesen magyarázott. Közelebb óvakodtam, mint egy partizán vagy egy indián – mennyit gyakoroltuk ezt a Gyerekekkel a nádban –, görnyedten futottam, majd végül guggolva a falig totyogtam, hogy hátam a melegének vetve az ablak alá csússzak. Így már hallhattam én is azt, amit a macska.

A válásról beszéltek. Apa vitte a szót, a Gyerekek ijedten, izgatottan vagy döbbenten közbe-közbevágtak, ellenkeztek, időről időre anyjukat kérdezték, aki nem válaszolt, majd megint Apa mondott valamit a jövőről, a pusztáról, a házról, az életükről. Úgy tűnt, ő már átgondolta, elfogadta és megemésztette ezt a jövőt, és bár a hangja remegett, kihallottam belőle, hogy ez a jövő megmásíthatatlan és végleges, és olyan alapokon nyugszik, melyekre Apa talán képes lesz majd építkezni. Végül csönd állt be, és ekkor fojtott vinnyogás, nyöszörgő halk sikoly kélt, és rájöttem, Anya az, aki beszélni ugyan nem tudott, de így adta ki magából a döbbenetet, hogy ez a jövő létezhet, hogy nemcsak Apa fejében él, hanem immár a valóságban is, és hogy mindez, a ház, a kert, a patak, a völgy immár csak egy múló pillanat része, egy töredékes, múltbeli álom, egy valaha volt esemény, amelyre majd fényképek, homályosuló emlékek, elbeszélések fogják emlékeztetni őket. Hugi unta meg legelőbb, az eddigi, vádló, éles kérdéseiből is kitűnt, ő haragudott leginkább Anyára, ezért nem törődött a sírásával, lefekszik, mondta, és becsapta maga mögött a konyha ajtaját. Apa motyogott pár szót, hogy beszél vele, és ő is felállt, mire Anya elhallgatott, majd szipogva bejelentette, hogy szeretne odakinn, a nappali szoba kanapéján aludni. Ezután csönd lett, de tudtam, ketten még, a Család töredéke, a két szövetséges ott vannak, és ebből megértettem, hogy mekkora tragédia ez az egész, hisz immár én is részeikben gondoltam rájuk, szétszabdalt entitásként.

Tudtam, hogy Öcsi meg fogja kérdezni, mert a férfiak ezt mindig tudni akarják, és Öcsi akkor már férfi volt azt hiszem, ez az éjszaka avatta őt végleg felnőtté. Miért. Csak ennyit kérdezett, és annyiszor visszhangzott már bennem a szó, meg persze annyiszor hallottam már a macskától is álmaimban, hogy szinte el sem hiszem, hogy tudom a választ is, hisz Anya megmondta ott nekünk, pontosabban Öcsinek.

Sokáig nem válaszolt, először azt hittem, nem is fog, de végük rekedten, és valami daccal kiköpte a szavakat, hogy nem tudja, talán kódolva van a természetében, ősi átok, amely most bukkant a felszínre, hogy el kell rontania dolgokat, hogy el kell pusztítania, ami szép és jó az életben, és hogy már kiskorától kezdve erre készült, ez a rejtett ám legfontosabb jellemvonása, hogy felépít majd valami szépet, és azután csakazértis, csak a pusztítás öröméért lerombolja azt. Talán, mondta Anya keserűen, jobb lett volna meg se születnie, talán jobb lett volna, ha gyerekként meghal, vagy ha tegnap éjjel álmában megáll a szíve.

Öcsi nem szólt semmit, hallgatott, majd hallottam, a széke csikordul, ahogy feláll, aztán nyikorogva záródott mögötte a konyhaajtó.

Némán vártam, izzott bennem a kétségbeesés és a döbbenet, hátam nekipréseltem a falnak, hogy csillapítsam a szédülést, ami rám tört, és csak vártam, míg a konyhában kialszik a fény, Anya elnyomta ki tudja hányadik cigarettáját, majd ő is kiment a helyiségből. Aztán még mindig vártam, éreztem, a macska odabújik mellém, arcomba hideg lehelet csapott, a vihar előszele, a hold néha kibukkant a tépett felhők közül, a fák mind vadabbul nyöszörögtek köröttünk, és lassan éjjel lett, olyan sűrű, magányos és végérvényes éjszaka, amilyenhez hasonló a Gecsemáné kertre telepedett.

Mikor elgémberedett tagokkal felálltam, még mindig Anya utolsó szavai jártak fejemben, kitöltötték mindenemet, és arra ösztökéltek, cselekedjek. Hisz ha képes voltam már most különálló egységként gondolni rájuk, akkor volt rá esély, hogy valamennyire megmaradjanak nekem. Ehhez azonban meg kellett tennem azt, amit Anya javasolt.

Átmásztam a nyitott ablak párkányán, és máris bent voltam a konyhában. A félhomályban tapogatódzva a szekrényhez mentem. Tudtam, hol, melyik fiókban tartják a késeket, pólómmal fogva meg fogantyúját, kivettem egyet, nem a legnagyobbat, de elég éleset. Rövid ideig tűnődtem, végül fogtam egy konyharuhát, abba csavartam a nyelét. Aztán óvatosan az ajtóhoz lopakodtam, és megint csak pólóm szövetén át lenyomtam a kilincset. Nem is tudom már, miért voltam akkor ilyen elővigyázatos, hisz napközben keresztbe-kasul bejártam a házat, összefogdostam mindent.

Némelyik ajtó, így a konyháé is, élesen nyikorgott, a nedvességtől és a kortól megduzzadtak, rosszul záródtak. Beletelt fél órába, míg milliméterről milliméterre tágítva a rést annyi helyet kaptam, hogy bejussak a nappaliba. Éreztem, sötét test surrant a lábam mellett, a macska volt, jött a nyomomba, alulról nézte, ahogy a kanapéhoz lépek, és megállok az alvó felett. Békésen szuszogott, mint akit semmi bűn nem terhel, ezért volt olyan gyors és határozott mozdulatom, ahogy fölé hajoltam.

Talán Apa csak udvarias akart lenni, és ezért választotta ő a kényelmetlen kanapét. Vagy tett még az éj sötétjében egy utolsó kísérletet, és kióvakodott Anyához a nappaliba. Látom magam előtt, ahogy megpróbálják, de Anya végül feladja, nem bír már az lenni, aki volt, és átvonul a hálószobába, Apa pedig marad a kanapén.

Soha nem fogom megtudni, végül miért cseréltek helyet.

De nem csak ez a lényeg, hanem történt valami, ami mindent megváltoztatott. Valahogy módosult odakinn a fény, így az utolsó pillanatban rájöttem tévedésemre, hogy nem Anya fekszik ott, nem őt akarom kimetszeni a Család testéből. Apa volt az, és már ébren volt, nyugodtan, de tágra nyílt szemel bámulta a mellkasa felett lebegő kés hegyét. Végül kimondta, tedd meg, kérte, nem maradt más út, kérte, nélküle semmi vagyok, és én megértettem, hogy igaza van, hiába öltem volna meg Anyát, az nem ért volna semmit.  

Szúrtam, mire Apa ösztönösen magára rántotta a pokrócot, de könnyedén átdöftem azt is, és éreztem, a penge belemegy a mellkasába. A fájdalomtól összegörnyedt, lecsúszott a padlóra, kicsúszott a késemből.

Vártam, míg elcsitul, míg mozdulatlanná válik, majd átmentem Anyához a hálószobába. Itt már nem óvatoskodtam annyira az ajtóval, hisz ekkor már mindegy volt, egyenesen az alvó alakhoz siettem. Néztem, hogy emelkedik melle a paplan alatt, hátán feküdt, feltárva nekem testét, ezt a bűnös és mégis annyira imádott testet. És a torkát. A pengét az álla alatt nyomtam be a bőrébe, egyetlen, gyors mozdulattal felszúrtam, át a szájpadlásán, egészen mélyre, ameddig csak engedte a nyél. Felpattant a szeme, de nem rám nézett, a plafont bámulta csodálkozva, még a gyér fényben is láttam, ahogy a vér elfutja a fehérjét, és ekkor már vége is volt, csak a lába kapálózott, rúgta le magáról a paplant.

Nehezen jött ki a kés. A macska felugrott a hasára, onnan nézte, ahogy bajlódom, majd a még mindig szivárgó sebhez ment, megszagolta. Ekkor én már az ajtónál voltam, és hallgatózva figyeltem Öcsi szuszogását. A ritmus nem változott akkor se, mikor beléptem a szobájába, letérdeltem mellé, és a hátán, meztelen bőrén próbáltam kimérni a szíve helyét. Azt hiszem, viszonylag pontos voltam a döféssel, mellyel felszegeztem őt, át a matracon, egészen a padlóra. A macska a feje mellé ült, úgy figyelte, mi történik. Öcsi izgett-mozgott, és nyöszörgött a kés alatt, de erősen tartottam, csak a másik szobából, Hugiéból jövő hang zavart meg minket.

Elfúló álombéli nyögés, majd ágy nyikordulása hallatszott, aztán kis, elhaló jaj, ne, ezt mondta Hugi, és ekkor már az ajtónál voltam, feltéptem, és láttam, ahogy kisurran az ágyból, de a félhomályban rossz felé indult, a sarokba, nem a menekülést jelentő, udvarra nyíló ajtó felé. Rájött tévedésére, ami lehet, szándékos volt – megérezve, mi történt Öcsivel, már nem akart menekülni, csak várt rám mozdulatlanul. Lassan, némán közeledtem, ő nem nézett rám, befelé fordult a fal felé, eltakarta a szemét, így azt se vette észre, ahogy mögé állok, és felülről és oldalról a nyalkába szúrok. Ösztönösen odakapott, megvágta az ujjait a penge, ahogy kihúztam, ő pedig kapkodva próbálta elfogni a vért, de ez persze hiábavaló igyekezetnek bizonyult. Végül összecsuklott, a fal megtartotta, így mint valami imádkozó, rossz felé fordított szobor világított lassan kifakuló bőre a sötétben. Persze őt is körbeszaglászta kísérőm, a fekete szörnyeteg, ám ekkor már nem törődtem vele sem, hisz számomra vége volt az egésznek.

Kifelé menet lehámoztam a kés nyeléről a véres konyharuhát, és ahogy elsétáltam Apa mellett, kábán elejtem a pengét, mely keze mellé hullott. Öntudatlanul cselekedtem, de később emiatt alakult ki az elképzelés, hogy ő volt az elkövető.

A viharba léptem ki. Csattogott, szikrázott körülöttem az eső, és míg elértem a fenyőerdőig, bőrig áztam. Lemosta rólam az összes jelet, tettem minden nyomát. A konyharuhát még mindig tenyeremben szorongattam, rózsaszínre váltott vöröse, fent a hegyen, ahol az út a falu felé bukott, ott dobtam csak be a csipkebokrok mögé. Ott veszítettem szem elöl a macskát is, azt hiszem nem jött tovább, ott maradt a völgy határán, ázottan bebújt egy csenevész akác lombjai alá.

Hogy pár héttel később felbukkanjon ismét, álmaimban. Végigkísértette a középiskolás éveimet, aztán a katonaság, és az egyetem alatt ritkultak látogatásai, de most, hogy visszatértem a faluba, ahol agrármérnökként dolgozom, mert a növények szeretetét Apa belém plántált, most, az utóbbi tíz évben ismét gyakran meglátogat.

Pár hete pedig immár a valódi világban is felbukkant, a házam körül ólálkodott, hogy ma estére megszelídülve doromboljon az ölemben, félálomban várva a választ a kérdésre.

Halkan, suttogva elmondom hát neki, és közben nem gondolok a tőrkésre a könyvespolcon, melyet a hozzám hasonló éjszaki gyilkosok ellen tartok a lakásban, mellyel meg szeretném szüntetni a jelenlétét, nem gondolok rá, helyette bevallom, hogy Apa ébresztett rá, az ő elveszett tekintete, hogy nem tudom helyreállítani a pusztát, a Családot azzal, ha csak Anyát ölöm meg. Számomra elvesztek, és az, ami következett volna, az lerombolt volna mindent a közös múltunkból. Az egyetlen lehetőség, hogy megőrizzem őket így, teljességükben, szépségükben magamnak, az volt, ha a jövőjüket lezárom. Ők voltak az a fajta tökéletesség, ami után egész életemben hiábavalóan törekedtem, de csak úgy maradhattak ilyennek, ha nem kell végignéznem a bukásukat: a válás durvaságát, a költözéssel járó hercehurcát, a puszta, a ház és a kert lassú romlását, Apa alkoholizmusát, Öcsi kedvetlen csalódottságát, ahogy később semmi nem sikerül majd neki művészként, Anya további, rissz-rossz kapcsolatait, amelyek egyre méltatlanabb helyzetekbe sodorják, Hugi teljes csalódottságát a férfi-nő viszonyban, mely valami hazug leszbikus hajlamba kergette volna. Persze lehetett volna mindennek más kifutása, más verziók is, de mind sokkal de sokkal rosszabb lett volna ahhoz a múlthoz képest, melyet közösen, mi öten átéltünk odalenn Dugdelpusztán. És most ez a múlt, e színes zárványok gyűjteménye már csak az enyém, én birtokolom minden pillanatát a gyönyörű éveinknek, megőrzöm őket magamban olyannak, ami egyedül méltó hozzájuk, az egykor volt teljes valójukban zárom magamba a Családot én, az egyetlen túlélő, a vétlen elkövető.

Pontosabban én és a macska, aki persze nem létezik, jól tudom, hogy csupán önmagam kivetítése. Képzeltem akkor is és most is, mikor kezem a levegőt simogatja, de ha így van, ez azt is jelenti, hogy mi ketten egyek vagyunk.

Ezért halogatom azt, hogy bemenjek a lakásba a késért.

vége

Az előző két rész (1., 2.) folytatása. Az alkony megérkezik a Völgybe, és vele valami más is. Ezt már rossz érzés volt megírni, de az utolsó, a negyedik rész volt messze a legrosszabb.

Dugdelpuszta

III. rész

Felállok az asztaltól, elnyomom a szivart, és megiszom a bor maradékát, majd lassú, dülöngélő léptekkel megindulok a macska felé. Nyugodtan vár, csak amikor pár lépésnyire érek, akkor kezd el fújni felém. Nem törődök vele, még közelebb megyek, háta görbe ívbe feszül, látom, mindenre elszánt, kész küzdeni, és én pont ezt akarom, hogy ne adja könnyen a bőrét, hogy harcoljon, ne legyen békés áldozat, hanem küzdő ellenfél. Letérdelek elé, várok, szemünk összekapcsolódik, mint húsz éve, azon az éjszakán, majd kinyúlok felé, várva az első karmolást. Csalódást okoz. Ki tudja, mióta kóborol már otthont keresve magának: kezem alá gömbölyíti magát, és haragos méltatlankodása dorombolássá szelídül. Végigsimítom, egyszer kétszer, nem csap be, átlátok rajta, rémálmaiban vissza fog térni, ha most nem végzek vele, meglátogat éjjel ismét, ahogy annyiszor tette már ezt az Azóta eltelt időben, rátelepszik majd a mellkasomra, szemembe néz, és megszólal emberi, nagyon is emberi hangján. Miért haltak meg?

Világosan emlékszem az utolsó velük töltött nap elejére és végére. A középső időszak töredékeiben maradt csak meg, azt hiszem, a nádasban caplattunk, vadkacsák tojásait kerestük, amiket aztán próbáltunk megsütni a konyhában, de Hugi odaégette őket, aztán kimentünk a patakhoz és leültünk a partjára. Forróság volt, de nagy, szürke fellegek függtek felettünk, a légnyomás szinte eltömítette hallójáratainkat, és észak felől, mint távoli ágyúszó, reggel óta folyamatosan zengett az ég.

Nyár vége volt, Öcsi arról kezdett el beszélni, hogy várja már az iskolát, mert végre lehet specializálódni, és ő a modern angol költészet tárgyat fogja választani, mire Hugi felvette ezt a fonalat, és az osztályában lévő lányokról adott elő vicces megfigyeléseket. Tizennégy évesek voltunk, én a városbeli kereskedelmi szakközépiskolába készültem ősztől, és nem láttam magam előtt mást, csak sivár és unalmas órákat és lehangoló buszozásokat, de erről nem volt mondanivalóm számukra. Amit mondani akartam, az ott feszítette a mellkasomat egész nap, reggeltől estig, ám végül nem szóltam róla egy szót sem, mert le kellett szállnia az éjszakának, míg megértettem a látottak jelentőségét. De ehhez kellett a fekete macska is.

Aznap reggel, mikor viszonylag korán elindultam hozzájuk, még aludt a falu, aludt a környék, a táj, és az ősz erejét idéző köd könnyedén, mint vastag rontás kúszott be a házak közé. Felkísért egészen a dombok hajlatáig, ahonnan már át lehetett bukni a völgyekbe, ám itt elállta utamat egy zöld postásautó. Olyan puttonyos autó volt, amilyenekkel a csomagokat hozzák ki manapság is, ha könyvet rendelne az ember, de ott, a domb tetején nagyon furcsa látványt nyújtott, hisz soha nem jött el idáig. Feltűnt, hogy az út legmagasabb pontja előtt, még a falu felőli oldalon parkol, ahogy az is, hogy a tetején egy fekete macska nyújtózik kéjesen a nap első, épp hogy melengető sugaraiban. Rápisszegtem, ahogy elmentem a kocsi mellett, mire eltűnt a bokrok közt. A járműben nem volt senki, és ettől, meg magától a jelenlététől kényelmetlen, rossz érzés szállt meg, mint amikor tudjuk, hogy van egy olyan dolog, amiből bajunk lesz, ami megkeseríti életünket, de még nem tudjuk pontosan a természetét, a jelentőségét.

Továbbhaladtam, és mielőtt beértem a fenyvesbe, megláttam őket, már távolról, valahogy azonnal kiszúrtam a kettőst, pedig az útról letérve, egy vastag törzs mellett álltak. A férfi és a nő láthatóan teljesen egymás tekintetében ragadt, észre se vettek, ahogy lelopakodtam én is az útról, és tisztes távolban, nagy körívet megtéve, a puha tűleveleken settenkedve elhaladtam mellettük.

Nem mondom, hogy azonnal felismertem Anyát a nőben. Mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő legyen az a másik ölelésében, ő legyen, akinek haja a postás zöld zubbonyára omlik, aki a vaskos, tömör idegen férfitestet fogja, a göndör, fekete üstökbe túr, ezért a tudatom nem is akarta elfogadni a tényt, noha szemem még a fák közt haladva, e villogó vetítésben is kegyetlen hűséggel közvetítette a valóságot.

Csak amikor leértem a völgybe, és a nádas mellett megindultam a ház felé, akkor csapott le rám a rettenet, és akkor értettem meg, mit láttam. Megtorpantam, és tétováztam. Egy röpke pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy visszaforduljak, és megzavarjam őket, kérdőre vonva Anyát – vagy inkább előre menjek, és mindent elmondjak Apának, aki valószínűleg ma reggel is a teraszon vár, hogy megkínáljon – egy-két éve már nem tejjel, hanem – frissen főzött kávéval.

Az utóbbit választottam, de a terasz üres volt. Ez ugyancsak riasztónak és szokatlannak tűnt. Az asztal le volt szedve, szivarnak, kávéscsészének nyoma sem volt, a székek betolva, a bejárati ajtó zárva. Oldalt kerültem, láttam, a Szülők hálószobaajtaja résnyire nyitva áll. Bekukucskáltam rajta, szégyenlősen kopogtam is, de azonnal láttam, a szoba üres, és azt, hogy az ágy egyik térfelén volt csak a paplan félrehajtva, a párna csak itt gyűrődött meg egy zaklatott álomban. Körbefordultam az udvaron, mert tudtam, Apa itt lehet valahol, tudtam, találkoznom kell vele, valaminek történnie kell, ami megtöri ezt a gonosz bűbájt, gátat vet a kétségbeesésnek, mely lassan eltöltött lábujjaimtól a bizsegő fejbőrömig. Benéztem a fészerbe, a csűrbe, lementem a patakparton a kecskéhez, végül vissza kertbe, majd bevettem magam a kukoricásba is. Amikor kibukkantam a túloldalán, végre megpillantottam őt.

Ott állt, a kert mögötti ligetes, fás senkiföldje szélén, valami pizsamaszerű, sötétkék ruhában, borostás arca olyan sápadt volt, mintha január közepén jártunk volna, nem egy különösen forró és napos nyár végén.

Lassan, óvatosan lépdeltem oda hozzá, ahogy egy kiszámíthatatlan állathoz közelít az ember, bár szívem mélyén úgy éreztem, észre se vesz, meg se lát majd, de amikor mellé értem, megszólalt, mutatta az előtte zöldellő kis fácskát. Gránátalmafa. Mondta, és megköszörülte torkát. Úgy beszélt, mint akinek nehezére esik kimondani a szavakat, kába volt, félálomban avagy agyvérzés után küszködik így az ember. Megkérdezte, tudom-e, hogy a gránátalma az egyik legfontosabb gyümölcs az emberiség történelmében. Mondtam, nem, nem hallottam erről. Azt mondta erre, hogy a Közel-Keleten ez a legelterjedtebb gyümölcsfa, és ezért közkeletű vélekedés az, hogy a Paradicsomban nem egy sima almafa állt, hanem gránátalmafa. Egyébként is, a gránátalma, és itt megszakította magát, kérdezte, ettem-e már egyáltalán, mire újból nemmel válaszoltam, szóval a gránátalma a maga apró kis magvaival, a tökéletesen egymáshoz kapcsolódó mini világaival az isteni teremtés logikájának legmagasabb földi leképzését jeleníti meg. Nincs tökéletesebb gyümölcs a gránátalmánál. És ez a példány itt vadon nőtt, nem ő ültette, és a tájon nem is honos, vagyis fogalma sincs, honnan került ide. Elfordult, megmasszírozta arcát, a nap most pont feje mögül tűzött le rám, átvilágította az alakját, mennyei glóriába vonva őt. Amikor ismét rám nézett, láttam, már teljesen magánál van, megköszörülte ismét a torkát, majd kiköpött, ami megdöbbentett, mert el nem tudtam volna róla képzelni ilyen közönséges dolgot, soha nem láttam még, hogy ilyesmit csinál. Jegyezzem meg, mondta még hidegen, hogy ahol a gránátalmafa feltűnik, ott megjelenik a Gonosz is.

Bólintottam, de ő már nem volt rám kíváncsi, szó nélkül otthagyott. Pár percig álltam még a fa felett, majd visszamentem a házhoz. Nem jött ki a teraszra, aminek most örültem, bent szöszmötölt valamivel a hálószobában, de ahogy előre kerültem az udvarra, szembetaláltam magam Anyával, aki épp akkor ért be az udvarra. Kecses léptei helyet most szinte vonszolta magát, mint akit mázsás súly nyom, fejét lehorgasztotta, és fogalmam sincs, hogy érezte meg, hogy ott állok és figyelem őt, de tőlem pár méterre megtorpant. Nem nézett rám. Vártunk egy kicsit, majd jó reggelt kívánt, és kulcsával kinyitotta a bejárat ajtót, belépett a konyhába, hátra se pillantva, be se invitálva kedves, csengő hangján, ahogy egyébként máskor tette volna.

Ez volt a reggel, és aztán az ostobán elpazarolt és elherdált nap végén eljött a hűvös alkony is, mikor már csak lézengtünk a ház körül. A Szülők egész nap alig kerültek elő, azt éreztem, kerülnek minket, de láthatólag egymást is, soha nem voltak egy helyiségben, ebben biztos vagyok.

Nem akartam elmenni, és otthagyni őket, ösztönösen éreztem, baj lesz, ha kilépek az udvarukról, ezért húztam a búcsút, ameddig lehetet, de aztán, mikor már erősen alkonyodott, Apa kijött hozzánk a teraszra, és ismét olyan durva dolgot művelt, amire addig nem volt példa, sőt, számomra elképzelhetetlennek tűnt. Megkért, hogy menjek haza. Szinte szégyenkezve, nem nézve a szemembe tette ezt, de éreztem, nem lehet ellentmondani a kérésének, így hát köszöntem a kővé vált Huginak és a döbbent Öcsinek, és elindultam az ösvényen, és bár bennem lobogott, hogy megtorpanjak, megforduljak, s gyorsan elmondom nekik az aznap látott és érzett dolgokat, de elmulasztottam, és ezt a mai napig bánom.

Másnap reggel ragyogó napsütésre ébredt a világ, noha az éjszaka folyamán az eső végre megérkezett, lecsapott a vidékre, átrobogott rajta, feláztatta a hegyek oldalát jó pár centi mélyen. Valahogy nem akaródzott elindulni a Dugdelpusztára, ezért hosszan, kényelemesen reggeliztem, számítva arra is, hogy a tegnapiak után ismét nem lesz túl szívélyes a vendéglátás.  

Amikor felértem a dombra, és lenéztem a házukra, elfogott a rosszérzés, és míg haladtam mind beljebb a völgybe, ez csak nőttön nőtt bennem, erősödött, összefonódott émelygéssel, szédüléssel és valami világundorral. Végül ott álltam az udvaron, a hatalmas fák árnyékában, és csak néztem a csöndes, riadt állat módjára kuporgó házat, és nem akartam bemenni. Csönd volt, a madarak sem ébredtek még fel, a világ várta köröttem, most mi lesz. Végül erőt vettem magamon, a bejárati ajtóhoz mentem. A zárban még benne volt anya kulcsa. Belöktem az ajtót, a konyha hidegen, elhagyatva fogadott, csak az asztal közepén bűzölgő teli hamutartó árulkodott az előző éjszaka eseményeiről.

A nappaliba érve először észre se vettem Apát. A földön feküdt, a kanapé előtt, ahol aludhatott, arccal a padlónak, magával rántva a pokrócot is, akár Cézár a tógájával, beburkolta vele felsőtestét, és a szürke anyagot foltokban festette meg a vér, ami a testéből kifolyt. Egyik keze a kanapé lábát markolta, a másik a szőnyeget kaparta a vég szörnyű fájdalmában. Átléptem utóbbin, és a hálószobaajtóhoz mentem. Résnyire volt nyitva, és ahogy belestem rajta, mint egy kukkoló, azonnal láthattam anyát, aki az ágy közepén hevert, a hátán, szétvetett, perverz mód széttárt tagokkal, hálóruhája felcsúszott combján, de még takarta azt, amit kellett. A gyilkos itt gyorsabban és eredményesebben járt el, Anya torkát, nyakát két oldalt és a nyaka melletti részen az ágyat száradt, pikkelyes vér borította, de látszódott, hogy a halál hirtelen érte, csodálkozva pillantott fel vérbe borult szemmel a plafonra, azt bámulta, mintha onnan, fentről jött volna a csapás.

Elsétáltam mellette, és benyitottam Öcsi szobájába. Újabban az volt a szokása, hogy a padlón aludt egy vékony matracon. A matrac most feketére alvadt vértől bűzlött, egyedül itt voltak legyek, rászálltak Öcsi tarkójára, aki hason feküdt, úgy nézet ki, mint a bogarak, amiket vele gyűjtöttünk, és aztán felszúrtunk a hungarocell tárolókba. Két kezével a matrac szélét szorította, mintha egy deszkán feküdne az örök felejtés óceánjának közepén. Elfordultam tőle, és rövid tétovázás után Hugi ajtajához léptem. Kopogtam, mint aki választ vár, bár ez csak a belém nevelt diszkréció, az ösztönös udvariasság miatt volt. Ahogy beléptem, először azt gondoltam, Hugi nem lesz odabenn, de aztán csak ráakadt a szemem, a sarokban térdelt, mint egy rossz gyerek, előredőlő testét a fal tartotta, jobb keze torkára tapadt, ujjai közt és a falon halványuló permetként, akár egy absztrakt festmény, vöröslött vére. Megfogtam vállát, már hideg volt, bár négyőjük közül még ő tűnt leginkább élőnek, egészen addig, míg oldalról, lehajolva megpillantottam a döbbenetet arcán, ami abból fakadt, hogy megértette, mi fog történni.

Ami ezután jött, az felgyorsult képekben van csak előttem: visszarohantam a faluba, egyenesen a körzeti megbízott irodájához, aki épp az abc-ből jött egy nagy szatyorral, és amikor megértette, amit mondtam, és miután elismételtette velem kétszer, eldobta a szatyrot, egy konzerv elgurult, és én felvettem, vittem utána, kábán, figyelve, ahogy az irodából tárcsáz, aztán csak ültem az egyik széken, és vártam, hogy a többiek tegyék dolgukat.

Később többször kivittek a házhoz, rekonstruálták, hogy találtam meg őket, ekkor volt egy-két olyan időszak, cigiszünet, amikor sikerült átnéznem Öcsi fiókjait, hogy legalább a verseit megtaláljam, de nem akadtam rá a füzetre. Szerencsére a testeket gyorsan elvitték, én csak a mind halványabb vérnyomokot láttam már, de nem figyeltem rájuk, a nyomozók kérdésire figyeltem, és elmondtam mindent, amit tudtam, mindent, a postást is, akit ugyancsak kihallgattak, sőt, talán meg is vádoltak, de később felmentették. Hivatalosan soha nem találták meg a gyilkost, persze egy időben Apára gyanakodtak, sőt, a legtöbben ma is őt vádolják, ám az öt szakértő közül kettő szerint a szúrt seb, ami érte, feltételezett egy idegen elkövetőt, szerintük egyszerűen nem tarthatta úgy a kést, ahogy az a testébe hatolt.

A Városban temették el őket, ott volt egy csomó riporter, nem mentem el. Sokáig nagy ügy volt az eset, a híradó is bemondta, és később is vissza-visszatértek rá, még egy dokumentumfilm és készült valamelyik kereskedelmi tévén pár éve róla, arról, hogy mennyire rejtélyes az idegen elkövető személye, mennyire érdek és értelem nélküli az egész, hisz nem vittek el semmilyen értéket a házból.

Aztán eltelt pár év, és mindenki elfelejtette őket, csak én nem és a macska sem, akit most itt tartok az ölemben a széken, csak mi ketten tudjuk, mi történt valójában aznap éjjel Dugdelpusztán.

folyt. köv.

Az előző heti történet második része. Minden elbeszélésben, ahol vannak szülők, a gyerekek válnak a legfontosabb tényezővé - nagyjából úgy, ahogy az életben is történik.

Dugdelpuszta

2. rész 

A fekete macska már napok, hetek óta a házam körül somfordál. Éjszakánként rám fúj a sötétből, ha részegen, az emlékektől gyötörve, vagy rémálmaim párájában, melyben újra látom halott, csodálkozó arcukat, kibotorkálok a sötét udvarra. Tudom, hogy nem élhet ennyi ideig egy macska, de van a nézésben valami, ami bizonyosságot sugall, hogy ez ugyanaz a macska. Most a bokrok tövéből már tíz perce les rám, minden mozdulatomra rezdül, tudja jól, az ajtó mögött, a sarokban ott van a légpuska, tudja, hisz többször lőttem már rá – sikertelenül.

De most lusta vagyok moccanni is, most elborít a múlt, és hagyom, hogy hullámai elmossák az udvart, a macskát, a falut, ahol azóta is élek.

Bár a Szülők adták azt a mintát, amely szerint jelenleg is élni próbálok, mégis a Gyerekek kötöttek Dugdelpusztához.

Hugi és Öcsi által jutottam el a Családhoz, mert már nagyon kicsi korukban bejártak a falu vegyesboltjába, én pedig ösztönösen csapódtam hozzájuk, lestem őket, ahogy jönnek az utcán visszafelé, cipelve a nagy, nehéz liszttel, cukorral megrakott szatyrokat, és kirontottam eléjük, kezemben fakarddal, pénzt vagy életet követelve vagy vészjóslóan vijjogva. Persze csak kinevettek, mindig csak nevettek rajtam, mert már hétévesen is egészen másképp néztek a világra, mint egy átlagos gyerek. Hugi volt az, aki igazán átlátott rajtam, női lénye egyből megérezte vágyódásomat, a társaságuk iránti szomjúságot, ezért ő volt az is, aki felém nyújtotta a szatyor fülét, nesze, fogd, segíts, kérte, vagy mondta inkább pajkosan, nagyjából úgy, ahogy Tom Sawyer verte át a kerítésfestéssel a többi srácot. Én meg boldogan, mint egy kiskutya, megragadtam a szatyrot, és így vittük, hármas vonalban a bolti dolgokat, cipeltük át a dombok vállán, le a fenyőerdőbe, majd a nádas mentén a házig.

A Szülők természetesnek vették, hogy megjelentem a házban, és azt is, hogy aztán elkezdtem hétvégenként, de nyáron hétközben is, reggelente kijárni hozzájuk. Valahogy úgy voltak vele, mintha a Gyerekek egy aranyos kisállatot hoztak volna haza, persze, ezt soha nem éreztették, de mélyen belül valószínűleg hittek benne, hogy Hugi és Öcsi előbb-utóbb túllépnek rajtam, kinőnek engem.

Erre minden esély megvolt, mert míg én a nem túl magas színvonalú városi iskolába jártam, addig Hugit és Öcsit egy távoli, bentlakásos, katolikus iskolába íratták. Bár nem voltak vallásosak, mégis, a Szülők úgy vélhették, hogy a kellő mélységű és minőségű szellemi alapozás csak itt, ebben a szigorú és kemény intézményben lehet sikeres.

Vártam minden iskolai szünetet, és minden harmadik, negyedik hétvégét, amikor hazajöttek. Azokon a péntekeken már délután kint álltam a kapuban, jóval a busz érkezés előtt, és amikor feltűntek az utca végén, boldogan rohantam hozzájuk, és kérdezgettem őket, mi történt velük, mit olvasnak mostanában, vagy hogy mit fogunk csinálni az előttünk álló napokban. Soha nem éreztem, hogy teher lennék számukra, bár az is tény, nem tekintettek egyenrangú partnernek, számukra, a Szülőkön kívül, nem létezett más, csak a Másik. Ők ketten olyan egységet alkottak a Családon belül, amire az első pillanattól kezdve irigy voltam, de tudtam azt is, hogy soha nem férkőzhetek be ebbe a szerves, összeforrt létezésbe.

Huginak és Öcsinek szólították egymást, és a Szülők és én is ezt használtuk, de igazából kétpetéjű ikrek voltak, minden hasonlóság nélküli különleges lények. Később, amikor olvastam Platóntól, hogy a férfi és női princípium eredetileg egy gömböt képzett, azonnal rájuk gondoltam, mert ők tényleg megvalósították ezt a nagyon bizarr, ősi harmóniát. Túl a szokásos, más ikreknél is meglévő dolgokon, hogy megérezték egymás hangulatait, sőt még gondolatait is, hogy átélték a másik fizikai fájdalmát, és hogy rezonáltak a másik vágyaira, volt köztük valami bűvös, extra kapcsolat is. Ugyanúgy látták a világot, és még a humoruk is olyan egyedi volt, hogy gyakorta csak ők ketten értették. Finom célzások, ironikus szurkálódások, utalások, metanyelvi árnyaltok jellemezték társalgásaikat már alsós korukban, és hálás lehettem, hogy oly gyakran észrevették értetlenségemet, és visszaváltottak normál nyelvre. Szellemi fejlődésük és érdeklődésük sokáig fej-fej mellett és egy ütemben haladt, de aztán, mikor kamaszodni kezdtek, elágaztak útjaik, és teljesen más dolgok iránt kezdtek lelkesedni. Egyébként is, olyan volt, mintha ketten együtt fednék csak le az emberi létezés teljességét, mert míg például Hugi kitűnően táncolt és tornázott, esténként bemutatókkal szórakoztatott miket az udvaron, melyekben különböző táncstílusokat figurázott ki, addig Öcsi versekben volt jó, már alsós korában rövid, epigrammaszerű költeményeket rögtönzött az ebénél, melyekben a csirke nyakát vagy a répa vörösét méltatta. De ugyanígy: Hugi fantasztikus realisztikussággal rajzolt, Öcsi profi módjára pengette a gitárt, Hugi fára mászni tudott majomügyességgel, Öcsi a nyíllal, melyet apja fabrikált neki, képes volt lelőni egy verebet az égről.

Soha nem irigyeltem őket, hogy együtt majd mindenben, de tényleg mindenben ilyen tehetségesek, egyszerűen csak élveztem, hogy figyelhetem őket, hogy velük lehetek. Egyedül a sportok nem érdekelték a Gyerekeket, de ez a szülőkre is igaz volt. Amikor Öcsit focizni hívtam a falusi fiúk alkalmi csapatába, értetlenül nézett rám, és én tudomásul vettem, hogy ő nem ilyen. Egyszer tollaslabdát és ütőt vittem ki a házhoz, de épp hogy csak kipróbálták, mintegy az én kedvemért, udvariasságból.

Leginkább azt szerettem, ha fogócskáztunk vagy bújócskáztunk a völgyben, vagy ha gátat építettünk a vízfolyás sekély medrébe, és beültünk az alkalmi medencébe, elnyújtóztunk a fák árnya alatt a hideg és tiszta vízben, miközben köröttünk forró nyári hőség perzselte fel a levegőt. Esténként felmentünk a völgy oldalában a tetőre, ahol volt egy kis mészkőszikla, a domb meredekké váló oldalából kiugró rész, lefeküdtünk a nappali hőségtől még langyos kövekre, és bámultuk a lassan felsejlő csillagokat. Máskor csak lézengtünk, Öcsi egy jegyzetfüzettel, melybe írogatott, Hugi a római költők antológiájával, melyből a latint gyakorolta, én pedig mint egy apród, egy kísérő, egy riporter mentem velük mindenhova.

Az évek során Hugi tucatnyi rajzot készített rólam, némelyik még megvan, és kényelmetlen látni a gyermeki arcon tűélességgel megörökített csodálatot, azt, amivel valószínűleg a közelünkben heverő Öcsit bámultam, vagy magát Hugit.

Most is előttem van egész lénye, leginkább az utolsó időkből, amikor már felsejlett nőiessége, az, hogy milyen gyönyörű, elbűvölő nő lett volna belőle, ha nem ölik meg, de akkor még mindez csak a gyermeki ártatlanságon át derengett felém. Hamvas, fehér bőre áttetsző volt, az erek finom térképet rajzoltak rá. A hajlatokban, a könyökénél, hóna alatt, rózsaszínné lett ez a bőr, kecses, anyjára emlékeztetően finom vonalú nyakán – melyet a szúrás oly csúnyán meggyalázott – folyton pulzált egy virgonc ér.

Haja vörös csigákban borult vállára, nagy, kerek, mindenre csodálkozó szeme tele volt kedvességgel és bizalommal, de leginkább durcás, vörös kis szája maradt meg bennem, mert oly gyakran mutatott röpke sértődöttséget, kacagó örömet vagy apró bosszankodást. Hangulata hirtelen változott, de mindig képes volt végül felderülni és nevetni – és ilyenkor egész lénye megtelt élettel, szinte sugárzott belőle annak a bizonyítéka, hogy milyen csodálatos dolog ez a teremtett világ. Amikor kamaszodni kezdtünk, ezek a hangulatváltozások inkább rejtelmes női szeszéllyé szelídültek, mind gyakrabban élcelődött velem testvére helyett, kedvesen ugratott, azt hiszem, ma már öreg fejjel visszagondolva, úgy érzem, rajtam gyakorolt, hogy hogyan kell és lehet bánni a férfiakkal, hogy lehet uralni őket úgy, hogy azt ne érezzék fájdalmasnak, hanem inkább a nemek egymás közti izgalmas, gyönyört ígérő harcának.

Öcsi már egészen kiskorától kezdve leképezte azt a különös, vonzó férfiasságot, azt a férfi jelenlétet, amit Hugi valószínűleg egyedüli lehetséges társként keresett volna felnőttként minden kapcsolatában. Szigorú és rejtőzködő volt, Hugi nyílt ártatlansága és életkedve helyett tűnődő és rejtelmes lényként jelenik meg emlékeimben. Ha elmosolyodott vagy felnevetett, az ünnep volt mindenki számára, s bár pokolian jó humora volt, ezzel takarékosan bánt, az ember ajándéknak érezte, ha szabadjára engedi, de már azt is, ha figyel rá ez a barna, okos szempár. Vékony, de arányos testalkatú fiú volt, fekete hajú, mint az apja, az arca görögös arányokkal metszett, egyszerre lágy és szigorú. Később, amikor láttam Lord Byronról egy rajzot a National Galleryben, azonnal tudtam, hogy ez Öcsi, hogy Öcsi ilyen férfi lett volna, ha hagyják felnőni.

Míg a legtöbb a környezetemben lévő fiúban akaratlanul is találtam valami viszolyogtató hibát, tömpe ujjakat, vastag szemöldököt, inas karikalábat vagy elálló fület, addig Öcsit bármeddig bámultam, nem fedeztem fel rajta tökéletlenséget, minden harmonikus volt rajta.

Kedvelte a magányt, és gyakran vált szótlanná, sokszor, amikor együtt voltunk, csak félszavakkal, vagy tömör mondatokkal válaszolt Hugi ugratására, de ezek a megfogalmazások mindig találóak és pontosak voltak, úgy véltem, ennél jobban nem lehetne az adott dolgot kifejezni. Általában ő volt a tervező, ő találta ki, mit csináljunk, hova menjünk, mit játsszunk vagy mit építsünk, és ebben páratlan tehetsége volt, mindig megtalált a napszaknak és hangulatunknak leginkább megfelelő tevékenységet hármasunknak. Az utolsó két évben ez a fajta ösztönös vezetés átadta helyét nála a spleenek, talán már unta, hogy én is ott vagyok, vagy egyszerűen csak túlságosan elmerült a költeményei világában. Rászokott a cigarettára, szertartásosan, reggel és este elszívott egy-egy szálat, mikor távol voltunk a háztól, mert tudta, szülei – bár nem tiltanák – helytelenítenék ezt, és nem akart nekik csalódást okozni.

Míg Hugi Apához vonzódott, és finom gyengédséggel figyelte minden rezdülését, addig Öcsi Anyával alakított ki mélyebb kapcsolatot, szinte kitalálta a gondolatait, így például mindig azelőtt feltette a vizet forrni, mielőtt Anya azt mondta volna, hogy teát szeretne inni.

Azt hiszem, egészen az utolsó időkig engem barátjának, férfi bizalmasának tekintett, de kamaszként már nem avatott be mindenbe, már nem beszélt az írói ambícióiról, és mind kevesebbet olvasta fel verseit. Én még akkor is csodáltam őt, ahogy csak egy gyerek tudja csodálni a példaképét, amikor azok a fiús dolgok, mint az íjászat vagy a bogarak, békák gyűjtögetése, melyek oly sokat szórakoztattak minket, már elmaradtak. Az utolsó nyáron naphosszat csak ültünk az erdő szélén, hátunkat a fatörzsnek vetve, és félálomban, szenderegve társalogtunk, miközben Hugi olvasott, Öcsi pedig írt. Ma már sejtem, zsigereinkben készülődtek a hormonok, melyek előbb-utóbb felrobbantották volna társaságunkat, de persze erre már így, ebben a formában nem került sor.

Emlékszem, az utolsó esték egyikén, mikor ott maradtam vacsorára, és a petróleumlámpa sárgája világította meg a szépen megterített asztalt a tornácon, szóba került, ki mivel foglalkozott aznap. Latin borsót hánytam magyar falakra, somolygott Apára Hugi, arra célozva, hogy Horatiusból olvasott fel töredékeket nekünk az erdőszélen. Öcsi csak megvonta vállát, majd láthatóan feszengve elejtett pár szót arról, hogy az eposzán dolgozott. Apa persze faggatni kezdte, de csak annyit sikerült kiszedni belőle, hogy a mű címe „Észak”, és a környékről szól, a völgyükről, a faluról, és a közeli városról. Öcsi épp ott tartott, hogy a Város alapítását írta meg, melynek mitikus aktusát képzeletében egy vak férfi és asszonya végezte el, és utódaik a post Urbem conditam időszakban kiáramlottak a mi környékünkre is. Ennél többet nem volt hajlandó nyilatkozni, de szívem mélyén tudom, az eposz, ha elkészül, gyönyörű és letaglózó lett volna, olyan írás, mely felfogatta volna az irodalmat, ha megtalálom, ám a haláluk utáni zavaros időben nem akadtam rá sehol a kék füzetre, mely a szövegét – és Öcsi egyéb verseit – rejtette.

folyt. köv.

Az igazi Dugdelpuszta - melynek természetesen semmi köze az itt leírt történethez - egy S. melletti kis völgyecske, melynek szurdokában ház áll.

Az itt következő történet a családról és a család által megvalósított létezésről egy példázat, egy eszmény, mely után öntudatlanul vagy tudatosan, de mindig is vágyakoztam. Észak talaján nem sarjadnak ilyen családok, mivel ez a vidék nem kedvez az ilyen típusú létezésnek, ezért is van kódolva az első pillanattól kezdve sorsukba a bukás is. Dugdelpuszta valójában az északon felnőtt, szellem nélküli ember ábrándja  arról az ideális környezetről, melyben kibontakozhatott volna, melyben beért volna - ám melyet soha nem kapott meg, és soha nem is fog megvalósítani e tájon.  

A képen nem az igazi Dugdelpuszta, hanem egy elhagyatott, ember nélküli völgy látható, melyre motorozás közben bukkantam, és bár megörökíteni nem sikerült, mert a kép nem adja vissza, azonnal éreztem, hogy itt, ezen a helyen létre lehetne hozni valamit abból, amiről ez az írás szól - négy részben, négy héten át.

Dugdelpuszta

1.rész

A fekete macska az udvart szegélyező bokrok tövéből les, míg töltök a borból, majd felveszem a hamutartó széléről a Csongor szivarom, mélyet szívok belőle, és a füstöt kifújom az ég felé. A teraszról a fák lombjai közt pont a Dugdelpusztát rejtő dombok nagy, íves vállaira látni. Sokáig nézem az alkonyi színeket a dombhátakon, igyekszem nem tudomást venni a macskáról, és nem gondolni arra, hogy ez a macska az a macska, hisz ez nem is lehetséges, hisz már húsz éve történt, idén lesz húsz éve, hogy meghaltak. Pontosabban megölték őket. És a gyilkosuk még mindig szabadlábon éli életét.

Behunyom a szemem, és a képzeletemre hagyatkozom, ahogy Anya magyarázta nekünk, aki persze nem az én anyám volt, de mindenki csak így hívta a Családban, és az én fejemben is így jelenik meg hosszú, szőkésbarna haja, csinos, mégis folyton komoly arca, sovány, szinte vézna alakja, ahogy törökülésben, farmerben, kockás ingben ül a nappalijuk közepén, jegyzetei felett, és azt tanítja, hogy hagyatkozzunk a mindent elsöprő képzelet erejére.

Behunyom a szemem, és gondolatban kimegyek az udvarról, az utcán jobbra fordulok. A falu utolsó házában élek, a betonút itt ér véget, göröngyös földúttá silányul, melyen most felkapaszkodok, a szomorúfüzek társaim oldalt, felhágok köztük a dombok ívére, és fent, ahol a hajlatból kibukkanok, elém tárul a völgy a naplemente vad, tobzódó színeiben, közepén a házzal.

Dugdelpuszta.

Most állítólag egy idős holland házaspár él a házukban, akik valószínűleg mit sem tudnak a hely történetéről. Évekig üresen állt az épület, mialatt a távoli rokonok egészen irreálisan alacsony árakon próbálták meg értékesíteni, de a vevők mindig valahogy tudomást szereztek arról, mi történt a falak közt, többnyire persze attól a falusi nénikétől, aki azzal volt megbízva, hogy kivigye őket a pusztára.

Tulajdonképp ez nem is egy puszta, a szó alföldi értelmében, hanem a dombok közt megbújó völgyecske, melyet vékony ér, esőzéskor szilaj patakká duzzadó vízfolyás szel ketté, fűz, nád és elvadult szilvás borítja, és mivel kelet-nyugati irányba nyitott, azért szinte egész nap fényben fürdik.

A fény ragadta meg leginkább az embert Dugdelpusztán – ha eltekintünk a Családtól –, mindig azt gondoltam, az édenkertben lehetett ilyen a fény, arany és csillogó sárga árnyalat játszott a fák levelein, az árnyék sötétjébe is bevilágított, bőrünk még egy téli reggelen is napbarnítottnak tűnt tőle. Képzeletemben megállok a ház előtti kis udvaron, ahol a földút végképp megszakad, mert innen már nincs tovább, a házon és a kerten túl újabb, vad erdők, nádasok következnek majd az országhatár, az Ipoly csendes folyama.

Körbefordulok, arcom beletartom a szélbe, és megrohan a másik fontos emlék, az illatok, szagok özöne, ami ugyanúgy meghatározta a helyet. A csalán örökké érdes, zöld párája, az iszapos patakpart nehéz földszaga, Apa gyógynövényes kiskertjének gyógyszerillata. Telente ritkábban mentem ki hozzájuk, de emlékszem, hogy amikor felvonszoltuk a völgy dombjaira szánkóinkat Öcsivel és Hugival, a megpuhult csipke csípős aromája és a vaddisznók sötét, ármányos bűze terült el a havas felszín fölött.

Leginkább nyáron, az iskolaszünetben jártam Dugdelpusztára, már kora reggel átkeltem a dombok közt, leereszkedtem a völgybe, a kis fenyőligeten át, majd a nádas mentén enyhe ívben hajló úton beértem a házhoz, mely körül égre törő nyírfák, vastag törzsű tölgyek képeztek valami udvarfélét. Az utat vastag szálú fű borította, Apa csak a háztól számított húsz méterig kaszálta, így tornacipőm elázott, míg odaértem, de nem bántam, mert úgy éreztem, messziről érkező, nemes vándor vagyok, aki távoli tájak illatát hozza a még csöndesen várakozó épületbe.

Így történt aznap is, mikor megtaláltam őket.

Persze mehettem bármilyen korán, valaki mindig ébren volt, és lelkesen, szinte gyermeki örömmel üdvözölt. Többnyire Apával találkoztam először, aki a ház kis tornácán kávézott, és néha bele-beleszívott szivarjába, miközben valamelyik ókori történetíró könyvét tartotta maga előtt nagy, hosszú, sápadt ujjaival. Azt mondta, nem érdemes száz évnél nem régebbi könyvet olvasni, de igazán ideális a kétszáz éves mű, az egy biztos határ, ott már az emberiség biztosan kirostálta az értéktelen dolgokat, bár ennek ellentmondani látszik, tette hozzá somolyogva, a romantika által ránk hagyott irományok megléte. Újságot nem láttam soha a kezében, azokat Anya olvasta, ő is hozta, amikor a rozzant autójukkal bement a Városba vásárolni, mondván, azért jó, ha tudnak arról, mi zajlik Odakinn.

Apa mögött ott tornyosult a ház, ami első pillantásra volt csak nagy, másodikra inkább tömörnek tűnt. Egy régi, masszív, vályogból épült, zsúptetős parasztház volt, némileg átalakítva. Nem tudom, hogy szerezték meg, de az biztos, akkor költöztek ki ide, mikor a Gyerekek még kicsik voltak, eljöttek a Városból, és új életet kezdtek ebben a több száz éves parasztházban itt, az isten háta mögött. A ház hosszan elnyúlt, pontosan a völgyhöz tájolva, a szobák odabenn egymás után következtek, napfényes konyha és étkező, amelyben az életüket élték, aztán egy nappaliféle, majd Anya és Apa hálószobája, végül a gyerekek külön szobái, melyekből ajtó nyílt az udvarra is, hogy éjszakánként ki tudjanak menni a kertkapunál lévő vécére, és ne zavarják a szüleiket.

Ez az elrendezés nagyban segítette az elkövetőt, hisz így szép sorjában, a szobákat végigjárva, egymás után hármójukat is meg tudta ölni álmában, és Anyával és Apával sem volt nehezebb dolga, mert Apa aznap este a nappali díványán aludt el.

A ház mögött egy fészer, majd egy szénáscsűr állt, két rozoga fatákolmány, aztán a keskeny kert, ahol Apa volt az úr. Ez is olyan furcsa, mégis magától értetődő volt a Családban, hogy Anya dolgozott a szövegekkel, írta a tanulmányait a nappali sarkában lévő íróasztalon, Apa pedig ügyködöt a kertben, a gyógynövényeivel, a veteményeivel, vagy lejjebb a kukorica közt, melyben olyan jókat lehetett bújócskázni. Volt egy kecskéjük is, mely a patakpartra kikötve legelészett, ezt is Apa fejte, és az utolsó évben már viszonylag finom sajtot is készített, melyet kakukkfűvel ízesített.

Amikor megérkeztem a reggel fényeivel, mindig nagyon kedvesen és derűsen fogadott, még amikor tíz éves voltam, akkor sem éreztem, hogy gyerekként kezel, figyelmesen végighallgatott, hogy mi történt velem, mi a véleményem erről vagy arról, megkínált lekváros kenyérrel, és tudtam, hogy a kenyeret is ő sütötte, mert a konyhából, a nyitott ajtajú, pattogva hűlő kemencéből kiáradt a tészta mámorító illata, az erős egyveleg, amelyhez hasonlót csak akkor tapasztaltam később, ha női ölbe fúrtam a fejem. A lekvárt ugyancsak ő főzte, minden ősszel egész napos mulatság volt velük a katlanban lekvárt készíteni, a völgyben elszórtan álló szilvafák bőséges alapanyagot szolgáltattak hozzá. Más gyümölcsben nem volt olyan sikeres Apa, ezt sokszor elismerte, hogy alapvetően a zöldségekhez ért. A hosszú, keskeny veteményesben, melynek puha, fekete és iszapszagú földjét a mellette csörgedező patak is táplálta, padlizsánt és cukkinit, tököt, krumplit, karalábét termesztett, és még sok olyan dolgot, melyet mi a faluban nem ismertünk, sőt, még nem is hallottunk róluk. Volt valami ösztönös tudása a növényeihez, gyakran emlegette, hogy a földművelés Vergilius és Hésziodosz, két kedvenc ókorija szerint a férfi egyetlen hiteles munkája. Azt hiszem a növényekhez is azzal a komolysággal közelített, ahogy a könyveit olvasta már kora reggel, szigorú, töprengő arccal, de néha felderülve egy-egy részleten. Magas, sovány férfi volt, Jávor Pára hasonlított, de csak majdnem. Épp hogy szép volt, fekete haját hosszan, hátrafésülve hordta, még a kertben is fehér inget, és drapp, felhajtott szárú szövetnadrágot és szalmakalapot viselt. Nyaranta folyton mezítláb járt, ha esett, akkor is. Láttam rajta, míg figyeltem, a lekváros kenyeret majszolva, hogy teljes egészében egyé válik az olvasott szöveggel, megszűnt számára létezni a Család, eltűnt a ház, a völgy, egész Dugdelpuszta, ahogy mostanra ők is eltűntek az életből, szinte teljes egészében kitörlődtek a létezésből.

Visszagondolva, biztos vagyok benne, hogy nem volt nagy könyvtáruk, nem olyan szerteágazó gyűjtemény volt, mint ami mostanra nekem van – igaz, én nem már rég feladtam a százéves szabályt, és persze akkor még nem volt internetes könyvrendelés, internet sem volt, és mobiltelefon sem. Ha lett volna, akkor Hugi, aki megpróbált elmenekülni a gyilkosa elől, talán tudott volna segítséget hívni.

A könyvek többsége a hálószobában sorakozott, plafonig érő könyvespolcokon. A nappaliban azok kaptak helyet, melyek Anya munkájához kellettek, de ide kerültek Anya titkos kedvencei is, a krimik és a kortárs magyar irodalom, melyet Apa száműzött a vastag, díszes kötésű ókoriak, a történeti munkák és az emlékiratok közül.

Anya rendszerint később ébredt, de még a gyerekek előtt, akik képesek voltak igazán sokáig aludni, ám ez nem okozott nekem problémát, vártam szépen a két felnőtt társasában, elbűvölve néztem, ahogy elindítják a napot a reggel szertarásaikkal.

Azt hiszem a hagyományaik varázsoltak el leginkább, hogy voltak dolgok, melyekhez szilárdan ragaszkodtak, melyekben tényleg hittek. Nem politizáltak soha, legalábbis előttem, de valamiféle vallás nélküli, tradicionalista konzervatívoknak látom most őket, ugyanakkor a kertészkedés, az öltözködés, a gyereknevelési elveik miatt volt valami hippis, valami felszabadult 68-as szellem bennük, ami nem zavarta, hanem szépen kiegészítette ezt az összképet.

Anya a reggeli cigije mellé mindig teázott, Apa gyógynövénykeverékét itta nagy üvegbögréjéből, és egy jelenség volt, ahogy kócosan, éjszakai párákat, női illatokat hozva kiült mellénk a tornácra, melyen épp hogy elfért öt szék a keskeny asztal két oldalán. Anya mindig lágyan mozgott, szinte lábujjhegyen, egy táncos könnyedségével, karcsú, csupa izom teste nagyon hajlékonynak tűnt. Feltette lábait az ölébe, valami kicsavart jógaülésbe helyezkedve, és halkan beszélgetni kezdtek, egymással és velem, miközben a levegő mind melegebb lett, a kert fái közt elolvadtak a ködfoszlányok, rákezdtek a madarak és a patakban a békák, és a kecske élesen szólongatta őket az erdőszélről.

Nem sürgetett minket semmi, tudtam, hogy a Gyerekek hamarosan felébrednek – vagy csak később, de ez sem izgatott, mert elbűvölten tudtam hallgatni őket órákig, ahogy arról beszéltek, hogy hamarosan le kell szedni a padlizsánt, miként kell helyesen használni az „alkalmasint” szót, vagy hogy miért is volt mégiscsak igazságos a spártaiak társadalmi berendezkedése. Persze, mikor még kisebb voltam, sokszor nem értettem, amiről szó van, de már akkor is sejtettem, hogy valami magaslatról, széles perspektívával nézik a világot, ezért el tudják helyezni egy nagy, egész, rendezett képben nemcsak a kukorica címerezését, hanem a franca forradalom angliai kihatásait és a rongyszőnyeg készítésnek helyes módját is. Ehhez olyan tudásuk volt, amitől én még ma is nagyon távol vagyok, pedig lelkem rajta, mindent megtettem, hogy kívül és belül megteremtsem ugyanazt, amit ők ott létrehoztak, de be kell vallanom, hogy kudarcot vallottam.

Azt hiszem – és ezt oly nehéz megragadni –, hogy volt valami egyedi azokban az években Dugdelpusztán, valami harmónia, valami báj és teljesség, amihez hasonlót az akhájok élhettek át a Kis-Ázsiai partokon Akhilleusz megérkezése előtt.

Anya ehhez behozta a Családba a tudását a munkájából. Úgy rémlik, könyveket szerkesztett és lektorált, ezért is ment mindig a Városba, a postán érkező anyagokért – mert ide már a postás nem volt hajlandó eljönni –, meg hogy elküldje a kész verziókat. Apa szimplán csak nagyon művelt volt, a legolvasottabb ember, akivel valaha is találkozni fogok. Feltalált valamit pár évvel korábban, és eladta egy külföldi cégnek, így a jogdíjak egész tisztes jövedelmet biztosítottak nekik erről a részről is. De fogadni mernék, Apa csak azért alkotott valamit, ami ennyire jól jövedelmezett, hogy aztán a világ békén hagyja, kifizesse, és engedje, hogy az így keletkező rengeteg szabadidejében olvasson és a növényeivel babráljon.

Akkoriban mindezt csak sejtettem, vagy kikövetkeztettem, a Gyerekek töredékes és nem túl pontos magyarázataiból, meg abból a kevésből, amit hallottam és megértettem ezeken az elbűvölő reggeleken a két felnőtt komoly és mégis könnyed és vicces társaságában, azokon a reggeleken, melyek minden esetben – még az utolsó reggelen is, mikor rájuk találtam –, egy tökéletes nap ígéretét hordozták.

folyt. köv.

 A Hangulat tényleg létezik, lásd a képet, melyet a FB oldalukról kölcsönöztem. Számomra azért emlékezetes, mert annak idején, kamaszkoromban itt rúgtam be először úgy igazán, emlékszem, Debrői Hárslevelűt ittunk. Mellesleg itt láttam egy ismerősömet úgy végigszívni egy cigarettát, hogy közben nem vett levegőt. A történet főszereplője ismerős lehet - bár egyszer már leléptettem a színről, ennyivel még tartoztam neki. Az álpszichológus kuruzsló először itt bukkant fel az S.-ről szóló történetfolyamban, de azt hiszem, ő lesz az is, aki ebben a novellában pórul jár (nem tudom pontosan, ide-oda mászkálnak ezek a szereplők, de ez már egy következő történet...) A sztori maga onnan jött, hogy olvastam egy cikket arról, hogy drogként hat ránk, ha tíz percig folyamatosan egy másik ember szemébe nézünk. A végszót pedig a haldokló Kurtz adta nekem Conrad túlértékelt regényéből, A sötétség mélyénből - az eredetiben természetesen azt hörögve, hogy "Horror, horror!". 

A másik arca

– Menjetek ki az erdőbe. Talán megtaláljátok a Nagy Öreg üregét – mondta nekik a csapos, míg kitöltötte a söröket. – Arról forgathattok egy jó kis filmet.

– Nagy Öreg Ürgét? – értetlenkedett Sósjani, és közben Tomára sandított, megemelve a kezében tartott nagy, fekete kézi videokamerát, hogy bekapcsolja-e, de az csak megrázta fejét.

– Nem. Nagy Öreg. Olyan, mint a jeti. A gombászni járók, meg a favágók beszélnek róla, de látni még senki nem látta – tette le az egyik korsó sört Toma elé a csapos. Rút orrú, nagydarab, vörös arcú férfi volt, többnyire ingerült és szótlan, most mégis megeredt a nyelve Toma kérdésére. – Kint él, a Város feletti erdőkben, állítólag egy üreg, egy tárna mélyén kuksol, és onnan osztja az észt. De ha nem vigyázol, és véletlenül beleesel mellé, akkor szőröstül-bőröstül felfal. – Biccentett somolyogva és hunyorogva, jelezve, hogy vicceset mond, miközben Sósjani elé is került egy habos pohár. – Egyáltalán, vagytok ti már tizennyolc? – kérdezte gyanakodó szemöldökráncolással.

– Pont a héten töltöttük be – jelentette ki Toma, és sietve jót húzott a söréből.

– Gondoltam – bólintott a csapos, azzal otthagyta őket, mert valaki elkezdte rugdosni a játékgépet.

– Ha akartok egy érdekes történetet, akkor én mondhatok egy érdekes történetet – szólalt meg a pult másik végéből egy férfi. Toma odafordult hozzá, jobban megnézte magának. Sovány, sápadt vagy inkább sárga bőrű fazon volt, és bár az évszak nem indokolta, fekete sísapkát húzott keskeny fejére. Egy unicumos pohár, és hamutartóban csikkek garmadája sorakozott előtte a pulton. Nagy, kerek szemei mintha spéci szemcsepptől kitágult írisszel tekintettek volna a fiúkra.

– Igen? – kérdezte Sósjani kétkedve. – És miről szól?

– A nők igazi arcáról – bólintott a férfi.

– Miért ilyen sárga a bőre? – kérdezte hirtelen Toma, és ujjával jelzett Sósjaninak, hogy kapcsolja be a kamerát.

– A kemó miatt – mondta a férfi. – Haldoklom.

– Ez szomorú – jegyezte meg Toma minden érzelem nélkül, és közelebb araszolt a másikhoz. A férfi a pult keskeny végében ült, a fiúk szemben, a sarok, a férfi és kettőjük által bezárt háromszög átfogójának végén telepedtek le. Nem volt nagy hangzavar, mert aznap este, bár péntek volt, nem sokan voltak a Hangulatban.

– Ja, és azt gondolom, az utolsó időket illik jó társaságban eltölteni – megemelte unicumos poharát, felhajtotta a maradékot, majd az üres poharat lekoppintotta az asztalra. – Ha kértek nekem még egy kört, akkor kibővítem a haveri kört veletek, és elmondom azt az eszement sztorit, amit még senkivel nem osztottam meg. Ami végső soron eljuttatott ide. – Lehúzta fejéről a sapkát. Sósjani kicsit hátrahőkölt a kopasz koponya látványától, mely így, a kocsma derengő, sárgás fényében, úgy világított, mint egy töklámpás.

– Honnan tudjuk, hogy megéri az árát a történet? – kérdezte szigorúan Toma.

– Biztosak lehettek benne. Én már csak tudom. Régebben jó sok történetet olvastam. Költő akartam lenni. Csak nem volt hozzá tehetségem. – Bizonygatta a férfi csillogó szemmel.

Toma visszafordult Sósjani felé, aki bólintott neki, hogy mehet: – Van még nálam pénz. – Mire Toma intett a csaposnak: – Kérnénk, még egy unikumot az úrnak.

– A megyei, amatőr dokufilmes versenyre keresünk megfelelő anyagot – jelentette ki óvatosan Sósjani. – Nem zavarja, ha a kész, megvágott film bemutatásra kerül majd nyilvános helyen?

– De hivatalosak vagytok – mosolygott a férfi. – Nem, nem zavar. És tegeződjünk, jó?

Megérkezett az újabb pohár ital, a férfi elvette, épp csak belenyalintott, majd a pultra rakta, és esőkabátja zsebéből cigarettát, öngyújtót vett elő. – Dohányoztok? – kínálta feléjük. Sósjani a kamerába nézett, a pultra helyezve igazgatta, és nemet intett, Toma viszont elvett egy szálat. A férfi meggyújtotta mindkettőjükét, majd a lencsébe bámulva kérdezte: – Kezdhetem?

– Forog – bólintott Sósjani, és hátrébb húzta háromlábú, magas székét a készüléktől.

– A házassággal kezdődött minden. Mindig azzal kezdődik – jelentette ki a férfi. – És mindig azzal is végződik, mert a házasság végső soron megöl, vagy amiatt, hogy megöregszel benne, belé öregszel és elsorvadsz, vagy amiatt, hogy kilépsz belőle, mert annyira elromlik, és aztán ez a kilépés is elülteti benned a halál csíráit. Nos, én a másodikat szerettem volna megvalósítani, de nem sikerült.

– Miért romlott meg a házassága? Veszekedtetek? Vagy megcsaltátok egymást? – kérdezte Toma hivatalos, monoton hangon. A férfi ránézett, végigmérte, mint aki most látja először. – Nem mondanám. De túl fiatalok vagytok, hogy teljesen megértsétek. Az első évek, az első évtized még kibírható. Még vannak új dolgok. Még a megszokás is, az is hoz egyfajta nyugodt, tespedős de alapvetően felnőttesen új hangulatot. Hogy minden hétfőn ugyanúgy, a hétvége romjaival marad hátra a lakás, mikor elmentek munkába. Hogy péntek este ugyanazt a műsort nézitek mindig a tévében. Hogy havonta egyszer beültök moziba. Hogy szerdán és szombaton van szex, de amúgy nincs. De aztán, mikor még több idő telik el, bekúszik közétek valami savanyú, rossz, kellemetlen érzés. Nehéz ezt megfogalmazni. – Elgondolkodott, Sósjani már moccant volna, hogy megállítsa a halkan surrogó kamerát, de ekkor a férfi felütötte a fejét: – Voltatok már szerelmesek ugye?

A két fiú egymásra nézett, Toma megrándította vállát: – Lehet. Azt hiszem.

– Ja – kontrázott Sósjani.

– Akkor tudjátok, milyen az, amikor a másik néha annyira sok, hogy szinte azonosultok vele, befurakszik a bőrötök alá, a gondolataitokba, a motivációitokba. Amikor szerelmesek vagytok, ez az önfeladás fantasztikus, az, hogy így fel tudtok oldódni egy idegen személyiségben. A házasságban is van ilyesmi, amikor már lehúztok tizeniksz évet, de akkor ez az érzés már inkább riasztó. Hogy minden aspektusa, minden pillanata és moccanata az életednek a másik koordináta rendszerében értelmeződik – megrázta fejét. – Nem, ez pontatlan kép volt. Igazából inkább azt akartam mondani, hogy egyre kevésbé tudod magad elkülöníteni a kettősötöktől, egyre kevesebb egyéni vonásod marad. És ez engem nagyon bántott, és azt hiszem, őt kevésbé, sőt használni kezdte ezt, kihasználni. Ebből jöttek a viták.

– Durva viták voltak? Tányértörés, pofonok, ilyesmi? – kérdezte mohón Toma, de a férfi lehűtötte: – Ne gondold. Nagyon is civilizált, a feszín alatt támadó, kulturált szóváltások. Érvek és ellenérvek. Hogy szerinte ezt avagy azt kéne csinálni. Szerintem meg így meg úgy. A lényeg, hogy a végére kétfelé mentünk, ellentétes irányba haladtunk minden fontos kérdésben.

– Gyerek? – kérdezte Toma.

– Nem volt – sóhajtott a férfi. – Először én akartam, ő nem, aztán a harmincas éveink közepén ő akarta, én meg már nyűgnek éreztem, és nem is voltam biztos benne, hogy jó ötlet. Azért próbálkoztunk, de nem sikerült. Jobb is így. – Elakadt, maga elé meredve, az emlékeken tűnődve, majd kinyúlt, és szinte gépiesen megragadva poharát, felhajtotta az Unicumot.

– És akkor végül elváltatok? – törte meg a csendet Toma.

– Nem. Megpróbáltuk rendbe hozni a dolgokat. Rengeteget beszélgettünk, többet szexeltünk, aztán spóroltunk, és elkezdtünk utazgatni, meg sárkányrepülőzni, hogy majd a közös élmények…– a férfi széttárta karját – sajnos egyik sem működött. – Most két karja lehullt, mint törött szárnyak. – Akkor hozta haza azt a hirdetést.

– Miféle hirdetést? – kérdezte Toma csöndesen, és a férfi először nem is válaszolt, annyira erőltette emlékezetét, majd így folytatta: – Egy lámpaoszlopról szedte le. Olyan pároknak kínált megoldást, mint amilyenek mi vagyunk. Lelki, pszichológiai megoldást, párterápia, közös foglalkozás útján. Én egyből levettem, a helyesírási hibákból, meg a szórólap tipográfiájából, hogy az egész egy humbug, de ő csak erősködött, hogy próbáljuk meg. Hogy más lehetőségünk már úgysem maradt. Ennyire a végén voltunk már mindennek egymás tekintetében. Végül hagytam meggyőzni magam, bár roppant kínosak éreztem, hogy egy harmadik személy előtt beszéljünk a gondjainkról, hogy kiteregessük a szennyest. De beadtam a derekam, és elmentünk ahhoz a nyomorult kuruzslóhoz.

Dühösen elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és amikor végzett, csak akkor fújta ki, fel a plafon felé a tüdejében bent tartott füstöt. A két fiú moccanatlanul figyelte, és még a csapos is félig feléjük fordult, hogy az erősödő hangzavar, a játékgép csilingelése, a székek tologatásán túl elkapjon egy-két mondatot a történetből.

– A rendelő, vagyis inkább lakás ott volt a kerékpárbolttal szemben, a harmadikon, abban az ócska, öreg házban. Pár hete jártam arra, a fazon névtáblája már eltűnt, gondolom, túl sok olyan szerencsétlent húzott le, mint mi, és továbbállt. Ahogy megláttam…azonnal tudtam, hogy kókler. Fürdőköpenyben nyitott, ajtót, a lakása romokban, mindenhol szemét, bóvli keleti cuccok, műanyag Buddha-szobor, rossz ízlés, ilyenek, látszott, egy önjelölt kamu-pszichológussal van dolgunk, de ha már ott voltunk, gondoltam, csináljuk végig. Bár ne tettem volna.

A férfi felnézett rájuk, aztán egyenesen a kamerába, és lassan, szótagolva mondta: – Soha ne bízzatok olyasvalakiben, aki smiley jeles pólót visel. Az ilyen ember bármire képes. – Aztán keserűen elmosolyodott, és intett a csaposnak, mutatva poharát. Megvárta, míg megkapja az italt, majd a fiúk felé emelte: – Ezt már én fizetem – mondta ünnepélyesen, majd fel is hajtotta. Összerázkódott, de azonnal ki is kapart egy szál cigarettát dobozából, és rágyújtott ismét: – Hol is tartottam?

– Megérkeztek a sarlatánhoz – segítette Sósjani készségesen.

– Á, igen – eszmélt a férfi. – Bár…– kifújta az első tüdőnyi füstöt, ami sóhajtásnak is beillett: – A végeredményt tekintve, ha csak azt nézem, mi történt, igazából nem volt sarlatán. Vagyis a mi esetünkben tényleg csinált valamit. De kezdem az elején. – Bólintott, mintegy jóváhagyva saját kijelentését. – Leültetett minket a mocskos kanapéjára, és el kellett mondanunk, miért jöttünk, mi a baj, hogyan élünk, miken veszünk össze, ilyesmi. És amikor ezt így kibeszéltük, nagyobb összeveszés nélkül, akkor csak hallgatott, és én már láttam rajta, hogy jár az agya, és valami eszement ötletet fog bedobni, valami teljesen őrült terápiát, és csodák csodájára így is történt. Elmondta, hogy egy indiai mester budapesti előadásán hallott a „másik arc” gyógymódról, ami megoldás lehet a köztünk lévő feszültség megszüntetésére. Miközben elmondta, hogy mi ez, már le is ültetett minket arra a retkes szőnyegre, egymással szemben, de oldalt is. Ahogy magyarázta, az a lényeg, hogy csak periférikusan lássuk a másik arcát, a bal szemünk sarkából, egy folt, egy soha ki nem élesedő rajzolat képében. Azt mondta, hogy így kell maradnunk tíz percig. Tíz percig csak épp hogy észlelnünk kell a másik arcát, épp hogy látva valami homályos pacát belőle, valami elmosódott, néha ismerős, néha furcsa kontúrt. És a jelére, a tíz perc letelte után hirtelen egymás felé kell fordulnunk. És akkor, amikor így egymásra nézünk, ezzel a tíz percig felkészített és trenírozott tekintettel, látni fogjuk a másik igazi arcát. A személyiség lényegét. A belső én tükröződését a másik fizikai testén. Valamit, amitől mindent megértük, hogy mit miért csinált a másik, és meg is bocsátunk neki. És ezzel az ismerettel életünk végéig képesek leszünk elfogadni a másik személyiségéből fakadó minden hibát, problémát és nehézséget.

A férfi elakadt, mint aki kifáradt a sok beszédtől. A cigaretta ujjai közt remegett, a hamu hirtelen a pultra omlott. Összesöpörte, beszórta a hamutartóba.

– És, sikerült? – kérdezte Toma türelmetlenül. A haldokló ránézett, szeme gyanúsan csillogott a sárga fényben: – Sikerült – vallotta be halkan. – Igaza volt. Megcsinálta. Legalábbis velem. – Mély levegőt vett, majd elnyomta a cigarettát, és monoton hangon folytatta: – A feleségem azt mondta, nem látott semmit. Őnála nem működött. Én becsületesen végigcsináltam azt a tíz percet, gondoltam, ha már nyakig benne vagyunk ebben a hülyeségben, nézzük meg, mi lesz belőle. A feleségem feje egy színes csomó volt a szeme sarkában. A fény se volt túl sok, ez is könnyített a dolgon. A falon egy kakukkos óra halkan ketyegett. Úgy éreztem, évekig ülünk ott a szőnyegen, az idő nagyon belassult. Csak vártam, és igyekezetem összpontosítani arra a színes valamire a szeme sarkában. És akkor hirtelen megszólalt a síp, ez volt a megbeszélt jel. A fazon egy stopperórával mérte az időt, és a tíz perc leteltével belefújt egy kis ezüstsípba. Akkor kellett hirtelen a másik arcába néznünk. És én belenéztem a felségem, a hajdan imádott asszony sokat csókolt arcába, a már mindenféle helyzetben látott, a világon a legjobban ismert arcba, mely olyannyira meghatározta az életemet.

A férfi ismét elakadt, mint egy elromlott felhúzhatós játék, megmerevedett, a pultra támaszkodva mozdulatlanná dermedt. A csönd túl hosszúra nyúlt, a csapos, aki eddig mind közelebb oldalazott, egy vendég miatt otthagyta őket. Végül Sósjani nem bírta tovább, és megkérdezte: – És mit látott? Mit láttál?

A férfi összerezzent, homlokához nyúlt, és masszírozni kezdte: – Mit láttam? – kérdezte rekedten. – Szerintem jól mutatja, mit láttam, hogy hova jutottam. Nézz csak rám. Hónapjaim maradtak. Végem van.

– Amiatt lett beteg, amit látott? – kérdezte döbbenten Toma.

A férfi bólintott: – Azt hiszem, igen. Persze ezt nehéz lenne bizonyítani. De szerintem amiatt történt, amit láttam, és amiatt is, hogy utána bármit tettem, nem tűnt el a szemem elől. Nem tudtam elválni, a feleségem nem ment bele, nem tudtam elköltözni, mert nem volt elég pénzem, és mivel összeomlottam lelkileg, nem sokkal később már dolgozni se tudtam, nem jártam be, kiírattam magam táppénzre, és egész nap otthon feküdtem, a besötétített szobában, bezárva az ajtót, de a sötétben folyton elém lebegett az az arc. És nem tudtam elrejtőzni előle, hiába mentem akkor ki vécére vagy a konyhába, amikor azt gondoltam, ő már alszik, akkor is megesett, hogy összeakadtunk a lakásban, és ilyenkor sikoltva rohantam a szobába, bezártam az ajtót, és nekidőltem, nehogy be tudjon jönni utánam.

– És a felesége megértette, miért van ez? Elmondta neki, mit látott? – kérdezte Sósjani értetlenül.

– Próbáltam – szabadkozott a férfi. – Megpróbáltam már ott, az ülésen, miután kirohantam a vécébe hányni, azután megpróbáltam nekik elmondani, persze úgy, hogy nem néztem rá, nem bírtam azután ránézni, de nem hittek nekem, még a sarlatán is azt hitte, viccelek, gondolom, senkinél nem működött korábban ez a humbug, de nálam, ott és akkor valamiért működött, ó, nagyon is működött. Szóval a felségem csak kiröhögött, később is, csak nevetett a rettegésemen, és ettől csak még rosszabb lett, mert én már tudtam, mi nevet benne. És nevetett, egészen addig, amíg ki nem derült a betegségem, meg hogy áttétes.

A férfi kimerülten elhallgatott, fejét lehajtva bámulta üres poharait.

– De milyen volt? – kérdezte csökönyösen Sósjani, mire a másik megrázta fejét, és szinte motyogva csak maga elé suttogva válaszolt: – Nincsenek rá szavak.

– Tessék? – kérdezte Toma mert nem hallotta tisztán a motyogást. A férfi felnézett rájuk és némi színészkedéssel, némi hangrezegtetéssel, egy lecsorgó könnycsepp támogatásával ezt hörögte a kamerába: – Borzalom! Borzalom!

vége