Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. november 26. 18:20 - Valmont

Valaki be akar jönni

lampa.jpg

Ez az írás elég sok helyről táplálkozik, ezeket már csak azért se sorolnám fel, mivel nagyon gyorsan lelőném a csattanót. Talán írtam már itt, hogy kisgyermekként mindig attól féltem, hogy valami bejön a házunkba, nagyanyáméknál is, de főképp az új házban, az erdő mellett, amit a szüleim építtettek. Ez a képzelt támadás - mert az volt, nem besurranás, lopakodás -, hangos és agresszív volt, meglepett minket, családtagokat, akik a tévé kékje előtt ültünk a nyolcvanas évek közepén. Valószínűleg nagyon szorongásos gyerek voltam, nyilván ezek az írások segítenek abban, hogy feldolgozzam a korai évek indokolatlan rettegésemlékeit.

Az éjszaki félelmek most inkább már csak a családtagok sorsa iránt érzett fölösleges aggodalom formájában törnek rám (például aggódom, mi lesz a lányommal, ha megöregszik, ha nagyon öreg lesz), bár tény, hogy valamelyik éjjel a Buster Scrugg balladáját megnézve lepett meg heves szívdobogás és szorongás - valamiért nagyon erős hatást gyakorolt rám az antológia. 

Egyébként most Wallace és Végtelen tréfa van minden este. Vannak eszméletlenül jól megírt - vagy inkább érdekes - részei, és vannak oldalak, tucatnyi oldal, melyeket nem tudok hova tenni, noha elértem a bűvös 162.-et is...

 

Éjszakai kopogtatók

 

Az anyja ott állt az előszoba közepén és a bejárati ajtó fehérjét bámulta. Nem gyújtott villanyt, de az utcai lámpák pont elég fényt szórtak be a két oldalsó ablakon ahhoz, hogy lásson, és hogy ő is látszódjon, amint egy kísértet, lassan hátrál, el az ajtótól, a lépcső felé. A lánya a lépcsőfordulóban állt, és dühösen, aggódva, szomorúan, zavartan, kétségbeesetten leste anyja törékeny, öregasszonyos alakját, a rákjárását, a kopott, férfi által talán nem is érintett hálóruha libbenését. – Mit csinálsz anya? – kérdezte végül szelíden, immár ki tudja hányadszor az elmúlt évben.

A nő, ez az öregasszony, aki hajdan az ő kedves, mosolygós és elegáns anyja volt, aki bankban dolgozott, esténként Rameau-t hallgatott, és az asztalnál ragaszkodott a halkés használatához, megpördült, és felbámult rá. Kócos, szétálló haja glóriát varázsolt arca köré. Még a félhomályban is látszódott, könnytől csillog a szeme.

− Valaki be akart jönni – suttogta, majd vissza is fordult az ajtó felé, mintha a tekintetével távol tudná tartani a háztól az idegent.

A lány felsóhajtott, leereszkedett a forduló felső lépcsőfokára, leült, és átkarolta térdét hosszú, vékony karjaival, e férfit még nem ölelt tagokkal, aztán csak ringatta magát, hogy megnyugodjon, és hagyta, hogy kívülről lássa magukat, mintegy objektíven, mintegy eltávolodva ettől a rémes anya-lánya kapcsolattól.

Látta a házat a meredek utca végén, a domb tetején, mögötte már csak a telepített fenyves zöldje, fölötte, az égre ragasztva a hold sárga korongja, ami az imént, mikor felriadt hideg ágyában, az arcába tűzött. Látta a házat, mely fehéren, sötét ablakaival úgy magasodott az utca végén, akár egy őrtorony, és az is volt, az anyja ép elméjét védték benne az éjszaka árnyai ellen. Hallotta, hogy köröttük néma minden, szél nem kél, most kutya sem ugat, autó zaja nem hallatszik, a csönd vastag takaróként telepszik a dimbes-dombos tájra. Éjféli óra volt, sötét november, mikor kint már majdnem fagyba hajlik a hőmérséklet, idebenn a falak még őrzik a nyár emlékét.

Megborongott, mert igazából fázott, hideg volt a házban.

− Anya, van itt fűtés? – kérdezte akaratlanul is olyan halkan, ahogy az imént a másik beszélt. Az vissza se fordulva válaszolt: − Nem tudom, ha nem tekerted fel, akkor nincs.

A lány bólintott, s közben elhúzta a száját, mert erre a válaszra számított. Tudta, ha elkezdődik az éjszaki műsor, akkor anyja ilyen rideg lesz, ilyen közömbös és érzékelte, nem érdekli semmi, azon kívül, ami ott várakozik az ajtón túl, és be akar jönni a házba.

− Figyelj – vett erőt magán, és még jobban összegömbölyödött ültében −, szerintem szokás szerint csak képzelődtél. Nem akar bejönni senki – szögezte le higgadtan, és a fejében lévő pszichiáter vagy pszichológus (sosem tudta, melyiknek mi a feladata), elégedetten bólintott. A lány az utóbbi időben ezt a képzeletbeli orvost hívta segítségül az anyja mind jobban elhatalmasodó őrülete ellen. Nagyjából Robin Willimasre hasonlított abból az Oscar-díjas filmből, de maszkulinabbnak tűnt, főképp az arca. „Használjon racionális érvelést” tanácsolja most a férfi, a dolgozószobája tölgyfa asztala mögött ülve, és a lány megköszörülte torkát, néma köszönetet mondott, majd így szólt: − Miért próbálgatná valaki a zárat, ha be akarna jönni? Ki olyan hülye, hogy ha be akar törni egy házba, akkor jó hangosan felhívja magára a figyelmet? Legutóbb is…− az anyja megpördült, és tekintete most nem nedves és csillogó, hanem kemény és fekete volt, akár a kígyóé: − Ne – sziszegte. – Megbeszéltük, nem hozzuk szóba Azt.

A lány megállt a ringatódzásban, majd lassan kiengedte tagjait, ezeket a nagyara nőt, esetlen kamasz karokat és lábakat, és hagyta, hogy a hideg beléjük kússzon. – Jó, de akkor is – mondta aztán, erőt véve magán. – A rablók nem így viselkednek.

− Ez nem rabló – csóválta fejét az anyja, majd fellépdelt a lépcsőn, és leroskadt a lánya mellé. Az ajtót bámulta, nem vette le róla a tekintetét. – Ez azt akarja, hogy tudjuk, hogy itt van. Azt akarja, hogy féljünk. Hogy megértsük, bármikor bejöhet értünk – sorolta elkeseredetten.

A lány kinyúlt, és megfogta anyja lecsüngő bal kezét. Nedves volt az izzadtságtól. Fejében a pszichológus hátradől kényelmes karosszékében, és meggyújtja pipáját. Nem, az túl nagyapás, inkább szivarját. „Hasson az anyai ösztöneire. A kötelességére” tanácsolja hunyorogva a lánynak. Ravaszul elmosolyodik, és kötött, norvég mintás pulóverére teszi szőrös kezét. A szíve fölé. „Az anyai szív soha nem áll meg”.

A lány egy határozott mozdulattal felállt, majd szembefordult anyjával, lenézett rá, szigorúan, mintha ő lenne a szülő: − Le kellene feküdnünk. Holnap korán kelünk. Dolgunk van.

Ez persze annyira nem volt igaz. Jó egy éve alig mozdultak ki a házból. Az anyja képtelen volt kilépni az ajtón. Agorafóbia, a lány ezt olvasta néhai édesapja valamelyik orvosi lexikonjában. Viszolygás az üres terektől. Mániás depresszióval és elemi erejű rettegéssel, halálfélelemmel kombinálva. A legrosszabb elegy, vagyis a legjobb, ha valaki szeret saját otthonának foglya lenni. A lány pedig egyszerűen nem tehetett mást, maradt az anyjával, otthonról tanult, mivel a teljesen összeroppant nőnek felügyeltre, gondoskodásra volt szüksége. Az anyja elvesztette érdeklődését a hétköznapi dolgok iránt. Képes volt hónapokig ugyanban a ruhában lenni. Tulajdonképp a hálóruhája, ez a fehér rongy lett az egyetlen öltözéke. Nem főzött. A konyha edényei szépen elmosva vártak sorukra, mindhiába. Nem takarított. A lakás sarkaiban megbújó porcsomók anyja életkudarcának szimbólumaivá lettek. A lány nemrég, a tavalyi évben tanult a szimbólumokról. Lassan el kellene kezdenie készülnie az érettségire, de ő anyja őrületének a foglya lett, így a hegyen álló vár, az elátkozott ház foglya lett, ahol kísért a múlt, az az éjszaka, amikor.

− Nincs semmi dolgunk, csak túlélni – jelentette ki az anyja. Hangja keserűséggel és csalódottságtól vibrált. Felpillantott a lányára, arca most egy elmosódott fehér pacnivá változott, a pszichiáter falán vannak ilyen képek a lány fejében: − Ne tarts őrültnek. Tényleg motozott valaki a zárral. Arra ébredtem, hogy zörög valaki a bejárati ajtónál a zárral – bizonygatta.

Az anyja hátul aludt, a konyha melletti vendégszobában, melynek vastag, zárható ajtaja volt.  A lánynak az emeleten, az elhagyott hitvesi háló mellett volt a saját, rossz ízléssel berendezett kamaszszobája. Odafenn tényleg nehezebben hallott volna meg egy ilyen zajt, de.

− De ez akkor se hihető – jelentette ki szilárd meggyőződéssel. – Kétszer ugyanoda nem csap a mennykő – tette hozzá, mire az anyja összerándult, mint akit ostorral, vagy nem is, baseball ütővel csaptak meg. „Miért pont baseball ütővel?” kérdezi jelentőségteljesen a Robin Williams utánérzés, majd  elfordul a pörgő tengelyű foteljében, és kibámul az ablakon.

− Megkértelek rá, hogy ne hozd szóba – sóhajtott az anyja. – Erre sem vagy képes értem? Ezt az egyet kértem tőled: hogy ne beszélj arról a dologról.

− Attól, hogy nem beszélünk róla, még létezik – erősködött a lány, aztán befele figyelt ismét, mert a pszichiátere visszafordult felé, és a fejét csóválja „Túl korai” mondja eltúlzottan artikulálva, „Még ne nyúljunk ehhez az eszközhöz. Inkább éljünk a bizonyításos módszerrel”. A lány elértette mit akar, magában, odabent, és a valóságban is bólintott, majd lement pár lépcsőfokot, lassan, óvatosan, mint aki strandon a hideg medence vizébe ereszkedik.

− Jól van, anya – mondta halkan, de határozottan, úgy, hogy a másiknak figyelnie kellett rá, ki kellett szakadnia keserű révedezéséből. – Akkor én most odamegyek ahhoz az ajtóhoz.

Azzal megindult, lépett még hármat, és már a földszinten van, a puha szőnyegen. Jobbra tőle a tükörrel kombinált falifogas. A tükörben egy szürke pizsamás árny – önmaga vicces lenyomata. Hosszú, hollófekete haj, majdnem csinos, de nagyon fáradt és nagyon sápadt arc, vékony és sovány alak a szövet alatt, apró, épp hogy dombordó mellek, lapos fenék. Soha nem szerette ezt a testet. Elszakadt a látványtól, és továbbment. Balra a konyha ajtónyílása, ott is szürke fényben ragyog minden, csak az asztalon, és az ajtófélfán van valami fehér por, mintha penész lenne. Talán már penészedik ház.

− Ne – szólalt meg hirtelen az anyja, nem mert hangosan beszélni, de így is csupa erő és akarat volt az, ami a torkából kijött. Végre benne volt az anyai féltés és talán a szeretet is. A lány megfordult, visszanézett rá. Az anyja már állt, az egyik alsó lépcsőfokon, most tényleg olyan, mint egy kísértet, szinte lebegett a félhomályban. „Ez működik” biztatja a lányt a pszichiáter, „Folytassa”.

Ő pedig visszafordult, és az ajtóra meredt. Még pár lépésre volt tőle. Két oldalt, a két ablak elé húzott szürke függöny szinte majdnem teljesen átengedte a fényt, a kinti lámpák, a hold együttes sugarát, amibe most belépett a lány, a félhomályból a ragyogásba. Úgy érezte, a teste hirtelen áttetszővé vált, a csontjai folyékonnyá olvadtak, de ment tovább, leküzdötte az ingert, hogy visszafusson, és anyja védelmező ölelésébe bújjon, odament az ajtókilincshez, majd kinyúlt, hogy lenyomja.

Ekkor tört rá. Előbb csak egy gombóc volt, majd megnőtt, és vasbilincsként szorult a torkára, és csak nyomta és szűkítette, oly erősen, hogy a lány felnyüszített, hátrakapta a kezét, és hátra is lépett. A marok szorítása a nyakán azonnal alábbhagyott. Felnyúlt, de persze csak a saját hideg, száraz bőrét érintette. „Pszichoszomatikus tünet” nyugtázza a pszichiáter lemondóan, „Úgy látszik, nemcsak az ön anyjával van baj”, széttárja kezét, mint aki nem tud erre mit mondani.

− Velem nincs semmi baj – motyogta a lány, és közben még mindig a torkát és oldalt, a nyakát masszírozta. Hátrafordult. Az anyja figyelte vagy inkább méregette őt, már a lépcső alján állt, a karfába kapaszkodott.

– Látod, nincs itt senki – vetette oda neki a lány.

− Akkor miért nem nyitod ki? Miért nem nézel ki? – kérdezett vissza gonoszul a másik. Erre egyikük sem szólt, csak bámultak egymásra, majd a pszichiáter megköszörüli a torkát „Ez övön aluli volt. Talán itt az ideje, hogy bevessük a nehéztüzérséget.”. A lány egyetértett vele. Elég a könyörületességből, elég ebből a mártírkodásból, a félelemből, az oktalan rettegésből. Érezte, hogy a düh lassan elönti őt, és csak pár másodpercig tartott, míg formába öntötte: − Mert már megfertőztél engem is. Az őrületbe kergetsz ezekkel az éjszakai műsorokkal. Minden este, minden áldott este ugyanaz megy azóta az alkalom óta. Te képtelen vagy túllépni rajta, képtelen vagy elfelejteni, és élni az életed, és ez megmérgez engem is! – csattan fel, mire az anyja nem hátrált, ahogy várta, hanem megindult felé, odarohant hozzá, és átkarolta, vagyis végre úgy viselkedett, mint egy igazi anya. „Ez érdekes” jegyzi meg a pszichiáter.

− Igazad van, kincsem – suttogja az anyja a hátának. – De neked is meg kell érteden engem. Egy betörésen az ember nem tud olyan könnyen túllendülni.

− Egy éve volt anya – jegyezte meg a lány megenyhülve.

− Akkor is, itt van előttem az egész – suttogta az anyja. Míg beszélt, még szorosabban ölelte a lányt. – Ahogy felébredek az éjszaka közepén. Olyan éjszaka volt, mint ez, olyan sötét és néma. És kióvakodom ide, az előtérbe. És meglátom őket, az a két alakot, az egyik a konyhában, a másik már megy felfelé a lépcsőn, feléd, hozzád. És sikítanék, de nem tudok, nem jön ki hang a torkomon, olyan, mint egy rémlom, de tudom, minden sejtem tudja, hogy nem rémálom, ez a valóság, itt vannak, bent vannak a házban.

− Jól van anya, értem – mondja a lány, most már azon a felnőttes, nyugtató hangon, amit az elmúlt egy évben fejlesztett ki. Eltartotta magától a másikat, a szemébe nézett: − De végül sikoltottál, és ezzel megriasztottad őket. És megmentettél minket.

„Helyben vagyunk” mondja a pszichiáter homlokát ráncolva. A lány értetlenül néz rá, de a férfi nem válaszol, feláll, majd kimegy a szobából. A lány felül a pamlagon. Aztán kezére teszi a fülét, hogy ne hallja.

− Nem sikoltottam – csóválta döbbenten a fejét az anyja, talán mert most jött elő az emlék, talán csak most értette meg, mit jelent ez, ám ekkor az ajtó kilincsét valaki erősen lenyomta, amitől megnyikordult, mire a két nő hátra ugrott.

− Látod? – kérdezte az anyja szinte lelkesen. – Igazam volt! Itt vannak!

− Ez nem lehet – nyögte a lány. Egymás mellett álltak, mintha kivégzőosztag előtt várnák a vezényszót, feszesen, mereven, az ajtókilincsre bámulva. – Kétszer nem történhet meg.

− Be van zárva az ajtó! – kiáltotta az anyja, inkább a kint lévő ismeretlennek, mint önmaguknak. – Jobban teszi, ha elmegy! Hallja?

Vártak, figyeltek, és e várakozás meghozta gyümölcsét, a kilincs ismét lenyomódott, mintha valaki megpróbálná ismét, az anyja tényközlésére ellenére, makacsul próbálkozva, hátha sikerül bejutnia a két védtelen nőhöz.

− Kihívtuk a rendőrséget! – kiáltott most az anyja, de ekkor a kilincs már elengedett, visszament eredeti helyére. Fél perc mozdulatlanság után a lány erőt vett magán, elszakadt anyjától, és a bal oldali ablakhoz ment. Tudta, onnan belátni az ajtó előtti teret, az udvart, még az utcát is.

− Ne tedd! – kérte őt az anyja, de nem érdekelte. Most már látni akarta, ki van odakint. Óvatosan elhúzta a függönyt, résnyire és kibámult. És ekkor az üveg berobban mellette. Sikoltva hátraugrott, majd az anyjához rohant, négyéves volt ismét, egy esetlen és rettegő kisgyerek. – Gyere! – ragadta meg a nő a lánya karját, majd vonszolta, rángatta, hátra, a hálószobájába, feltépte a nagy gardrób ajtaját, betolta a lányt, majd bekucorgott ő is mellé, végül behúzta az ajtót, belülről fogva a peremét.

− Itt nem találnak meg – motyogta, és nem nézett a lánya szemébe, de nem is látta volna, mert nagyon sötét volt a szekrényben.

A lány pedig közben visszament a pszichiáter rendelőjébe, visszamenekült, és már fel is állt a pamlagról, körbefordult az üres szobában, majd az asztalhoz lépett. Mindenféle jegyzet hevert hanyag összevisszaságban, egy hamutartó, díszes tollak. A legfelső lap alól egy fekete-fehér fénykép széle lógott ki. A lány kihúzta a fényképet, hogy lássa teljes egészében. A szobája volt rajta. Az ágya. Az ágyban ő maga.

„Igen” mondta  a pszichiáter szomorúan az ajtóból.

 

Erik volt az, aki elsőként kibújt a bokorból, majd jöttek utána a többiek. Nézték a szomszédos házakat, de nem gyulladt fény az ablakok mögött. – Ez durva volt – szögezte le Henrik. – Nem hittem volna, hogy meg mered csinálni.

Erik megvonta vállát: − Csak egy ablak. Nem nagy ügy. Most már szabad az út befelé.

Négyen voltak. Négy fiú, akik imádtak félni. Odasétáltak a törött ablakhoz, Norbert belesett rajta, Henrik pedig megpróbálta még egyszer a bejárati ajtót. Zárva volt.

− Nos, bemegyünk? – kérdezte Erik az ablakpárkányba szorult üvegdarabokat feszegetve.

Ő volt a legbátrabb négyük közül. Az elmúlt hónapokban, mióta feljártak a házhoz, mindig ő vezet a csapatot. Először csak körbeszimatolták az épületet. Benéztek az ablakokon. Figyelték a szomszédokat. Mikor fekszenek, mikor érnek haza. Aztán mind közelebb jöttek az épülethez, és elkezdték próbálgatni az ajtókat elől-hátul. Igazából önmagukat próbálgatták, a saját bátorságuk tesztje volt ez. Az egész rém izgalmasan telt: felkelni a megbeszélt kései órában, kiszökni a szülői házból, összegyűlni a futballpályánál, majd eljönni a házhoz, a kis utca végében, és csinálni ezeket a fura dolgokat.

Erik megtisztította a deszkát, rátenyerelt, átlendült, és már bent is volt. A többiek némán követték, lábuk alatt csikorgott az üveg. Érzeték, az elmúlt hónapok minden egyes éjszakai akciója ide vezetett, ehhez a végponthoz. István ki is mondta: − Ez nagyon jó.

− Ja, az – nyugtázta Erik, és előre ment, majd jobbra, a konyhába. Norbert végigsimított a konyhaajtó keretén: − Még itt maradt a rendőrségi helyszínelők anyaga – mosolygott elégedetten.

− De legalább felmostak – jelentette ki komoran Erik, és megállt a konyaasztal mellett, majd lenézett a padlóra: − Itt minden csupa vér volt. El tudjátok képzelni, mit művel egy ember fejével egy baseballütő?

A másik három borzongva próbálta elképzelni. Kis hatásszünet után Erik megindult: − Menjünk fel.

Ő volt a legtájékozottabb közülük. Mindent elolvasott az ügyről, beleásta magát, mintha egy irodalom esszére készülne belőle. Ő találta ki az egészet, hogy kémleljék ki a házat, tegyék próbára egyenként a bátorságukat, lenyomva a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, mert Erik szerint, ha valaki lenyomja a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, azzal képes megidézni a házban élő szellemeket, persze ez csak egy gyerekes hülyeség volt, de annyira jó érzés volt átmenni az udvaron, a sötétben odaóvakodni az ajtóhoz, miközben úgy tűnt, a házból figyelik őket.

− Ez volt a csaj szobája – mutatta az utat Erik, majd hirtelen mind ott voltak, bent a szűk kis helyiségben. Erik már jól ismerte a szobát, egy szenzációhajhász bulvárlap megszerezte és lehozta a fekete-fehér képet, amit a helyszínelők csináltak benne. A szokásos lányos dolgok voltak mindenhol, piperedolgok a kis asztalon, újságok és puhafedeles regények a padlón, poszterek fiúcsapatokról a falon. Az ágy szépen bevetve. Erik leült rá, végigsimított rajta: − Aludt – vészjóslóan felnézett a másik háromra, majd hátradőlt, elfeküdt a paplanon. – A másik, vagyis nem a baseballütős végezhetett vele. Megfojtotta. Valószínűleg arra ébredt, hogy a gyilkosa ott van rajta − már semmit nem tudott tenni.

Norbert felemelt egy képet a fehér komódról: − Pedig nem volt rossz csaj. – Mind a képet nézték, kivéve Eriket, aki a plafont bámulta fektében. Már jó párszor látta a híranyagokban a lány képét. Majd hirtelen felült, felállt, és kisétált a lépcsőhöz. A fiúk követték. – Nem érzitek? – suttogta Erik. – Talán még itt vannak. A szellemük továbbra is itt él, idebenn, nem tudnak elszakadni e helytől. Talán most is odalent vannak, valahol, elbújva és rettegve attól, ami történt velük. Ti nem érzitek a jelenlétüket?

A többiek egymásra néztek, nem tudták, a másik szórakozik velük, avagy komolyan kérdezi. A ház némán és sötéten vette körül őket, akár egy börtön, ott feszültek falai az éjszakában, és a fiúk nem éreztek semmit.

A hallgatásuk miatt Erik úgy vélte, itt az idő, hogy emelje a tétet: − Keressük meg őket! Ki mer benézni a szekrényekbe? 

vége

Szólj hozzá!
2018. augusztus 14. 23:04 - Valmont

Csak egy ház a faluban 2.

telepi2.jpg

Az előző novella második része, folytatása.

(Volt azóta némi nyaralás, előtte elolvastam a 2018-as Körképet, hogy megnézzem, hol tart az irodalmi kánon, vagyis inkább a Magvető-féle ízlés, és mit mondjak, nem élveztem, alig volt egy-két igazán magával ragadó darab, egy csomó történet az öregedő szülőkről és a menekültkérdés sokadik, szentimentális, idealisztikus feldolgozásai...és aztán a nyaralás első napján felütöttem McCarthytól a Suttret és elállt a lélegzetem már az első mondattól, és a 617. oldalig, vagyis hét napig nem vettem levegőt, feküdtem a vízen, mélyen bent a tengerben, és a levegő a tüdőmben fenntartott, néztem az eget, és azon tűnődtem, mikor fogok én így írni).

 

A telepei ember háza

Második rész

 

Mariann az udvaron állt, kezében a szatyorral, és a férjét figyelte az ablakon át, a férjét, aki valamiféle reggelit készített a konyhában, és nem vette észre őt. Arra gondolt, a férfi olyan, mint egy nagy, szemüveges majom, olyan óvatosan és gondosan bánik a tányérokkal, csupa szőr, magas, karjai, lábai aránytalanul hosszúk, még csontos, mindig komor arcában is volt valami állati. Mariann állt az augusztusi, forró reggelben az udvar kiszikkadt gyepén, és nem érzett mást, csak végtelen rosszkedvet és türelmetlenséget, és emögött ott volt a sötét rettegés is, ami visszatartotta attól, hogy belépjen a ház hűvösébe. A szatyorban olvadni kezdett a margarin, és szinte érezte, hogy fokról fokra melegszik a friss, házi tej, melynek íze istállók mélyét idézte benne, és három hónap után sem tudta megszokni, noha Antal százszor elmondta, mennyivel egészségesebb a pasztőrözöttnél, igen, Antal nagyon okos, mindent jobban tud.

Mariann fújtatott, mint aki cigifüstöt enged ki magából, mélyen, tüdőből. Hiányzott neki a dohányzás, noha csak ritkán gyújtott rá, főképp szex után, a korábbi barátjával, Misivel, aki tavasz óta ismét a városban van, néha látta őt buszmegállóban vagy a Sörbár előtt a haverjaival, és ilyenkor összeszorult a gyomra, és torkában megérezte a füst kesernyés aromáit, az első szippantást, s mindezzel együtt nyelve hegyén a férfi testének sós ízét. Beharapta felső ajkát, és lehunyta szemét.

Antal kivette a kopott konyhai szekrényből a csészéket és az aljakat, és gondosan az asztalra helyezte őket, a tányérok jobb felső sarkához, majd hátralépett, elnézte a terítést, eszébe jutott, hogy valami virág jó lett volna még, talán felvidította volna Mariannt, aki már reggel szótlanul, mogorván ment el a boltba. Zajt hallott jobbról, a tisztaszobából, ahol csak a ruháikat tartották, a nagy, súlyos, lakkozott szekrényekben, meg ott volt még a dunyhákkal magasan bevetett ágy. Ez a szoba nyílt az utcára, itt öltözködtek, és egyszer itt, a padlón szerelmeskedtek. Antal nyelt egyet az emlékre, majd balra nézett, a hálószobába, melynek vetett ágya fehéren ragyogott a reggeli fényben. Innen nyílt a komra, amely elég nagy volt ahhoz, hogy berakják az előző lakó, valami öregember cuccait, nagy, lelakatolt ládákat, kopott ruhákat, ilyeneket, hátha még valami örökös megjelenik értük. Bement a hálószobába, és letérdelt, majd lehajolt az ágy alá, és megpillantotta a testet. Vagyis ott, a félhomályban olyan volt, mintha valaki feküdne, elnyúlva, mereven a padlón, de ekkor behunyta, majd kinyitotta a szemét, és nem maradt csak a doboz, a kis, kék bársonydoboz, amelyben a nyaklánc lapult, Mariannak vette, a születésnapjára, ami holnap, vasárnap lesz, az Óra-Ékszerben, elég borsos áron, de tudta, a nő örülni fog neki, mert imádja magán az ékszereket.

Beljebb tolta a dobozkát, majd kis tétovázás után a szekrényhez ment, kivett egy törülközőt, és rátette a dobozra. Ismét zaj jött a háta mögül, és ahogy megfordult, a két ajtókeret foglalatában látta, hogy az utcai ablak ellenfényében csak kontúrként létező árny-Mariann már ott áll a tisztaszobában, az ablak előtt, és kifelé bámul. Megjöttél, kérdezte a sötét alaktól, de az nem válaszolt, ő pedig sietve felállt, és visszament a konyhába, és ekkor Mariann bejött a bejárati ajtón.

Mariann nézte a holtsápadt férjét, aki a fejéhez kapott, majd átfutott a konyhán, és berontott a tisztaszobába.  A nő felsóhajtott, és lerakta a szatyrot az egyik székre, kivette a margarint, és berakta a hűtőbe, a tejeszacskót az aszal közepére tette, majd leguggolt, és kinyitotta a masina ajtaját, mire a tűz az arcába lobogott.

Megint láttam egyet, egy újat, állt meg felette a férje, mire Mariann fel se nézve kérdezte, igen, ez milyen volt? Rád hasonlított, mondta Antal, majd leroskadt a székbe, hosszú karjával átnyúlt az asztal felett, letörte a másik széken ülő szatyorból a kimeredő kenyérvéget, és majszolni kezdte. Sötét volt, csak ilyen homályosan láttam, de nagyon hasonlított rád. Erősítette meg a férfi. Akkor ez az ötödik, hagyta jóvá rezignáltan a nő, és a lángokba bámult. A vaslapon terpeszkedő teafőző elkezdett sípolni, de egyiken se mozdultak.

Eddig négy kísértetet azonosítottak. Az elsőnél elmentek Antal rokonához, a tanácselnökhöz, de az csak nevetett rajtuk, azt hitte, valami ugratás akar lenni a dolog − aztán, mikor látta, hogy nem az, nyugtatta őket, hogy egy ilyen öreg háznak vannak furcsa repedései, hangjai, az éj közepén felsejlő reccsenések, melyek sóhajoknak tűnnek, sőt, huhogásnak, ráadásul az új és szokatlan környezet gyakran megterheli az elmét, türelmesnek kell lenniük, míg megszokják a helyet.

A másodiknál a rendőrséghez fordultak, ki is jött a házhoz egy kövér, nagydarab férfi, talán nyomozó volt − vagy csak egy unatkozó helyszínelő −, bejárta az épületet, megnézte az ablakokat, hümmögött egy sort, végül kibökte, hogy valószínűleg a kölykök szórakoznak velük.

A harmadik és a negyedik felbukkanása után, mivel Mariann neveltetése és meggyőződése szerint vallásos volt, a nő a falu papjához ment, és elmondta neki tapasztalataikat. A férfi vizenyős, kék tekintetét Mariann mellein jártatva hallgatta őt, néha megnyalta száját, mint egy nagy macska, de következő nap eljött hozzájuk, megnyugtatóan, és egyszerre nevetséges szertartásossággal beszentelte mind a három helyiséget, majd megivott egy kávét, és elment.

Az egyik kísértet még aznap éjjel újból megjelent a mosdótükörben.

Mivel a ház belső elrendezéséhez nem nyúlhattak, ezért a vizesblokkot hátul, a hátsó falhoz tapasztott fészerben alakították ki. Antal lefalazott egy pici helyiséget, ide rakták az angolvécét, a mosdót és egy mosdótálcát a zuhanyzáshoz. Antal egy barátja lecsempészte a szobácskát. Az egészet egy sárga izzó világította meg, azon az éjszakán is, amikor Mariann ott állt a tükör előtt, a mind ritkább szeretkezéseik egyike után, és kimosta magából a férfit, a mosdókagylóból lögybölve ölére a vizet, mert már nem volt kedve zuhanyozni. Először csak egy folt jelent meg a válla fölött, arra lett figyelmes, hogy a tükörben, a háta mögött fehérlő csempe képe előtt egy sötét gomolygás kél, amiből aztán kontúrok, csontok, haj és bőr formálódott, majd ott állt maga a nő, egy riadt, negyvenes, kissé csontos állú, szürke szemű asszony, aki tekintetét egyenesen a dermedten figyelő Mariannéba fúrta, és hangtalanul ismételgette ugyanazt a két szót, amit Mariann nem értett, mert nem tudott szájról olvasni, megpördült, és persze senki nem állt mögötte.

Mondott valamit, csinált valamit, kérdezte most a nő, és becsukta a masina tűzterének az ajtaját, félrehúzta a sivalkodó teáskannát, majd az ajtóhoz ment, kinyitotta, hogy bejöjjön a friss levegő, de helyette csak trágyaszag bukott be, a téeszben ilyenkor hordták ki az istállóból, és nehéz, vasas aromái beterítették az egész völgyet, szóval Mariann bezárta az ajtót, és csak bámulta azt a kenyeret majszoló majmot az asztalnál. Nem, rázta meg a fejét Antal, nem mondott, csak rövid ideig láttam, és azt hittem, te vagy. Ezt már mondtad, jegyezte meg epésen a nő, majd elkezdett kipakolni a szatyorból, Antal elnézte őt, a megfáradt, keserű, és csalódott arcát, és szíve összeszorult, mert nem tudott mit mondani neki.

Összeírhatnánk, mit tudunk eddig róluk, jegyezte meg bátortalanul. Persze, írogass csak, helyeselt gúnyosan a nő, miközben levette a teafilteres dobozt a kredencből, és rakott a főzőbe kettőt, az biztosan sokat segít. Nem tudok mást javasolni, jegyezte meg Antal szelíden, és kihúzta az asztal fiókját, itt tartották a csomagolópapírokat, és a ceruzákat, és volt ott egy csomag színes ceruza is, Antal a minap nem állta meg, és a boltban megvette, hogy majd ezzel színez a gyerek, ha egyszer.

Én tudok, költözzünk el, csattan fel Mariann, mire egymásra néztek, majd Antal megcsóválta a fejét, és óvatosan letette a papírt és a ceruzát az asztalra, nem, az nem fog menni, mondta, minden megtakarításom belement a házba, és szerződésben vállaltuk, hogy három évig lakunk benne, gondozzuk, meg ilyenek. Te is tudod, tette még hozzá szomorúan, ott voltál.

De akkor még nem tudtam, hogy kísértetek lakják, sziszegte a nő, és érezte, szemét csípni kezdik a könnyek, hogy nem hagynak nekünk békét, folytatta, és megeredt az első könnycsepp orcáján, hogy éjszaka ott állnak majd fölöttem, arra riadok, hogy egy fehér alak áll az ágyam mellett, második könnycsepp, hogy a tükörből bámulnak rám, a sötét szekrényből nyúlnak felém, a konyha sarkában kuporognak, könnyek sokasága, egymás után, némelyik elérte állát, és lecsöppent a padlóra, ezt nem lehet bírni, ezt nem lehet ép ésszel kibírni.

Antal odament hozzá, és esetlenül átkarolta, de a nő kitépte magát a szorításból, bement a hálószobába, és az ágyra dobta magát. Ott zokogott.

Antal visszaült az asztalhoz, és precíz, arányos betűivel írni kezdett, néha elgondolkodva felnézett, Mariann szoknya alól kilógó lábait, sima combját bámulta, de aztán összeszedte magát, és kizárta a mind csöndesebb zokogást, hogy írni tudjon, hogy elkészüljön a listával, melyről magas sem tudta, mire lesz jó. Ezeket írta le:

  1. láthatóan anyagtalanok, képtelenek a fizikai kapcsolatfelvételre
  2. arckifejezésük közömbös vagy szomorú, de nem dühös vagy támadó
  3. gyakorta úgy tűnik, el akarnak mondani, ki akarnak fejezni valamit, többnyire egy kétszavas mondatot
  4. mindannyian harmincas, negyvenes éveikben lévő nők
  5. mind viszonylag modern ruhát viselnek, tehát nem a régmúltból valók

Idáig jutott, aztán csak nézte a papírt, és szeme sarkából figyelte, ahogy Mariann visszajön a konyhába, tojásrántottát és tejeskávét készít, majd amikor elé került az étel, némán, szótlanul enni kezdtek, és nem néztek a másik szemébe. Elmegyek délután a kocsmába, kikérdezem az embereket, hátha ők tudnak valamit erről a házról, mondta aztán Antal, amikor végzett, mire Mariann ráemelte riadt tekintetét, nem hagyhatsz itt egyedül. Nem leszek sokáig, válaszolt a férfi. Később kiment a kertbe, és leszedte a nyári almát, és a kerítés mellett terjeszkedő vadszeder sötét szemeit, bevitte a gyümölcsöt a fészerbe, aztán kora délutánig, ebédig gyomlálta a paradicsomot és a paprikát. Ebédre Mariann gulyáslevest és palacsintát rakott elé, és egy kicsit jobb volt mind a kettejüknek a hangulata, Antalnak azért, mert sokat volt a jó levegőn, Mariann pedig az elmúlt órákban arra jutott, hogy meg fogja csalni a férjét, ha legközelebb látja Misit, megszólítja és elcsábítja, vagy legalábbis minden eszközével jelzi, hogy ismét felmelegítené vele a viszonyát, ebben a nő nagyon jó volt, abban, hogy ilyen-olyan módokon a férfiak tudomására hozza, hogy kapható bármire, bármire, amit a másik csak el tud képzelni. Elnézte a gőzölgő leves felett a férje szögletes arcát, és miközben ezek a gondolatok egymásba gabalyodtak elméjében, és elképzelte magát különféle pózokba a másikkal, már most kaján elégedettség és a bosszú nyújtott kielégülés lett úrrá rajta.

Aztán Antal később, délután elment a kocsmába, ahol a hatodik sör és pálinka kör után a traktoros, aki annak idején betört a házba, végre elmondja majd neki töredezett, akadozó nyelvén az élményeit, a szavait a többiek néha fordították Antalnak, mert a traktorost időközben összezavarta egy agyvérzés, ami a fél oldalát lebénította, és az arcára fura, lenéző grimaszt festett.

Marianna elmosogatott, majd kiült az udvara varrni. Szívesebben volt kint, mint az épületben. Hátát az ámbit forró, tömör hátának feszítette, arcát néha a napba tartotta, és szinte folyamatosan Misire gondolt, azt akarta, hogy azonnal megtörténjen, hogy a férfi itt legyen vele, most, és szinte hallotta a lépteit az utca végén, azt, ahogy a kapuhoz ér, lenyomja kilincset, és benyit. Ekkor észrevette, rossz cérnát hozott ki, sötétkéket a fekete helyett, visszament a tisztaszobába, ahol a nagyszekrény mélyén tartotta a varródobozt, ám ahogy kivette belőle a cérna hengerét, egy gomb kiesett, és begurult a sarokba. Marianna utána lépett, mire megnyikordult, felsajdult és kissé megemelkedett lába alatt az egyik padlódeszka. A tisztaszoba félméteres, kezeletlen falapokkal volt burkolva, míg a többi helyiség kőpadlót kapott. A fa valahogy előkelőbb volt a nő szemében, aki most billegve nyikorgatta sarkával ezt a lapot, és leste, ahogy a vége felemelkedik, mert nincs leszögezve, ezért leguggolt, és félig öntudatlanul belekapaszkodott, felfeszítette, ahogy a kisgyerek tépi fel a varr szélét a térdén, majd félrerakta, aztán csak bámulta az alatta lévő üregben sötétlő bársonydobozkát. Kié lehetett ez, mormolta maga elé, miközben óvatosan kiemelte, noha sejtette, érezte, az előző lakóé, de aztán már csak a ragyogást látta maga előtt, mikor felpattintotta a fedelét, és elébe tűnt az öt gyöngyszem, halovány rózsaszínük kitöltötte elméjét, pont annyi volt belőlük, amennyi már jól mutat egy nyakláncon, és a nő belenyúlt  a dobozva, és amint megérintette az első gyöngyöt, átjárta testét a fájdalom, a düh és a rettegés, sötétséget látott és fogakat, nagy, éles fogakat, erős kezek fogták le a testét, és az élet lassan elszivárgott belőle, és aztán már nem volt csak szürke üresség, ami beletompult a nemlétbe, és mindez egyszerre történt, és olyannyira erősen megrázta a lelkét, oly mértékben különbözött az élmény bármitől, amit eddig tapasztalt, hogy a gyöngyöt és a dobozt elejtve a padlóra omlott.

Antal alkonyatkor ért haza, benyomakodott a kapun, majd megállt a ház előtt az udvar közepén, felnézett a falakra, a sötét tetőre, és arra gondolt, hogy bárcsak soha többé ne látná ezt a házat, majd riadtan észlelte, hogy felsejlik benne a gondolat, hogy Mariannal ugyanez a helyzet, mert a nő mellett soha nem lesz boldog, hiába birtokolja őt, hiába zárja el magának a világtól, Mariann nem szereti, és ez a nem szeretettség rosszabb bárminél, amit eddig tapasztalt. Kidörzsölt a szeméből egy könnycseppet, majd betántorgott a házba, a konyhában leverte az asztal szélére állított cukortartót, a fehérség, akár egy habos tetejű hullám, elárasztotta a padlót, mire ő csak morgott, akár egy veszett kutya, és gépiesen jobbra fordult, a hálószobába, és hagyta, hogy merev teste az ágyba dőljön. Alig érezte meg a matató kezeket a nadrágján, az övén, de a ráncigálásra, ahogy a nadrág és alsója lekerült róla, már valamennyire magához tért, végül kinyitotta a szemét, hogy lássa a szoba sötétjébe ráboruló árnyat, majd jött a melegség odalenn, mikor a nő magába fogadta félig merev tagját, amitől hirtelen minden a helyére került, mióta nem történt már ez meg, három hete talán, és a világ ismét tökéletesnek tűnt számára, mozogni kezdtek, nem sokáig, egy vagy két percig, de oly tökéletes összhangban és ritmusban, ahogy eddig soha, végül a férfi kiürült, szétfolyt és egy pillanatra megszűnt létezni. A másik lekelt róla, majd beleveszett a sötétbe, csak a konyhába és a tisztaszobába szűrődött be némi fény, tócsákat képezve a padlón, de azokat Antal már nem láthatta, mert a részegség és az aktus okozta fáradtság elorozta a figyelmét, és immár a belső, álombéli tájakra figyelt, így persze hogy nem vette észre Mariannt, aki még mindig a tisztaszoba padlóján feküdt öntudatlanul, s azt, hogy időközben egy gondos ujj azt írta a padlóra kiszóród és szétterülő cukor fehérjébe, hogy „menj el”.

De hiába volt a figyelmezetés, a két szó, amelyet a testetlen, anyagtalan nők is formáztak ajkukkal némán minduntalan, amikor a pár látta őket, hiába volt mindez, mert a ház elkésett. Az éjszakában egy nyikorgó szekér közeledett a faluhoz, egy láda volt rajta, a bakon pedig a telepi ember ült. 

folyt. köv.

1 komment
2018. július 08. 18:17 - Valmont

Csak egy ház a faluban

telepi.jpg

Ez egy hosszabb ívű történet lesz, ilyenkor jobban van időm elmerülni a teremtett világban, legutóbb ez a füzér volt ilyen, emlékszem, forró, későnyári hajnalokon írtam, nyakig veríjtékben, aztán mindig egy szál cigaretta, és borzalmasan élveztem az egészet. Félig teremtett világ ez a mostani - hisz jó sok dolgot emeltem át a saját emlékeimből a lenti szövegbe. A főszereplő kiléte kétséges, technikailag pedig megpróbáltam játszani a rövid-hosszú mondatok ritmusával, vagyis hogy a hosszú, hadaró mondatok fogják elmondani a rossz dolgokat vagy a fontos dolgokat.  A narrációban megjelennek előre-hátra utalások, mikroszkopikus észrevételek, olyan apró részletek, melyek a folytatásban nyernek majd értelmet. És hogy ki valójában a telep ember? Semmiképp sem a képen látható ismeretlen.

 

A telepi ember háza

Első rész

 

Telepinek a Meggyes oldalába lakókat nevezték a faluban. Az 1920-as évek elején jöttek be a községbe, a gyár épített nekik a meredek domboldalon szükséglakásokat, legyen hol élniük, míg a városban el nem készül a munkásnegyed a patak partján. A férfiak minden reggel kis csoportokban, gyalog mentek be a városszéli gyárba, ami hat kilométerre volt a falutól. Volt köztük mindenféle karakter, fura beszédű felvidéki tótok, keskeny szemű kunok, erdélyi szakállas mócok ballagtak végig pipázva, cigarettázva a keskeny erdei úton, hogy aztán elnyelje őket a vasgyár.

Később, miután a kétemeletes téglaházaik megépültek, a legtöbben beköltöztek a városba. Hátramaradt, silány szükséglakásaikat elfoglalták a falusiak, átalakították őket, míg később a legtöbb cigány családoké lett, akiket a tanács telepített itt le a hatvanas években. Volt azonban olyan telepi, aki a faluban maradt, megtetszett neki a környék, a hegyes, erdős táj, amely talán a távoli otthonára emlékeztette, a szép asszonyok és a mosolygós gyerekek, megtetszett neki a sötét erdőből alkonyatkor előtörő friss, hideg levegő, mely elárasztotta a falut, és az itt lakók tüdejét, és tele volt jó illattal, a vadalma, a gomba és a moha nehéz, álmosító illataival. Volt emögött más szag is, amit persze a falusiak nem érzékeltek, egy elhullott őz beleinek rothadása, a Gergely-forrás felett eltemetett török katona kaftánjának fahéjillata vagy a keskeny hasadékok szaga, amelyek a Szilvás melyén nyíltak, és amikből kénes füst csapott fel időről időre.

Senki nem tudta, hogy a telepi ember miért maradt a faluban. Egy ideig még ott élt a Meggyesen, aztán az öreg Komisz házát vette meg, még a háború előtt pár évvel, de alig volt benne, felmondott a gyárban, és hetekre el-eltűnt a faluból. Azt mondják, hogy Erdélyből jött, és az Alföldre járt kaszálni, de nem bírta ki a hegyek látványa nélkül, azért telepedett le itt, a hegyvidéken. Hórihorgas férfi volt, barna, napszítta bőrét gondosan borotválta, sötét arcában csillogott a szeme. Vékony is pipát szítt, ha otthon volt, esténként kiült a háza elé, mint a többiek, de valamiért senki nem telepedett mellé a lócára. A lányok és a legények, akik ilyenkor grasszáltak a falu utcáin, és eljátszották évezredes játékaikat, amelynek mindig ugyanaz lett a vége, illendően köszöntek neki, mire ő csak biccentett vagy bólintott, ám a tekintete valahova távolra nézett, valahogy átütötte őket, mintha keresztüllátna a rakott szoknyákon, a húson, a bőrön, a zsíron, egészen a legbenső részükig, mely a máj és a tüdő közt volt, egy apró kis gyöngy, na, az volt a lelkük.

A telepi ember néha hónapokra is köddé vált, nem csak aratási időben, olykor télen vagy tavasszal is. A háza sötéten várta őt, a falusiak ösztönösen elkapták róla tekintetüket, ha elmentek a keskeny kis ablakok előtt, melyeket egy öreg szilvafa árnyékolt. A vastag fájú kerítés mögött tiszta, de üres udvart láttak volna, ha bekukucskálnak. A gyerekek ennél merészebbek voltak, hátulról, a patak felől lopództak be a néptelen telekre, hogy a fészerben játsszanak, de aztán, egy délutánon, ezerkilencszázötvennégy nyarán történt valami, ami évtizedekig elriasztotta a gyerekek generációját a telepi ember házától. A szüleik mindig elmondták ezt a dolgot az újabb és újabb gyereknemzedékeknek, és azok eszükbe vésték a tanulságot, és a gyerekek, ezek a kerek fejű, kemény csontú, bájos, de irtózatosan kegyetlen és durva lények csak az utca túloldaláról bámulták ezután a házat, néha, a komiszabbak, kővel dobálták az ablakát vagy a tetejét, de ezután mindig elfutottak, mert zsigereikben érezték, hogy bár a ház üres, de bármikor megbüntetheti őket az, ami benne van.

Azon az ötvennégyes augusztus hatodikai napon három fiú átvágott a gazos és kietlen kerten, melyben diófa, szilvafa, faeper és egy olyan fa tenyészett, amiről nem tudták, milyen gyümölcsöt terem, majd jó egy órát játszottak hátul, a szalmában, de megunták, és kitalálták, megnézik, be tudnak-e menni a házba. Végigóvakodtak az ámbiton, végig a keskeny ház hosszában, míg el nem érték az oldalsó bejárati ajtót, amelyet nagy fatáblák védtek. Kihajtották a riglit, és kinyitották a táblákat, majd próbálták a kilincset. Az ajtó zárva volt.

Sokáig leselkedtek befelé az ablakokon, melyet csipkefüggöny takart, de nem láttak szinte semmit, odabenn szürke félhomály honolt. Aztán ezt is megunták, és ekkor egyikük, a legfiatalabb, azt javasolta, nézzék meg a padlást, mert gyakran a padlásról van lejárat a komrába. Így is tettek. Fent, magasan, a ház hátsó részen volt a padlás bejárata. Létrát találtak a fészer mögött, a falnak támasztva, a csalánosban. Felmásztak mind a hárman, megnyitották a deszkaajtót, amit csak egy kampós szög tartott, és már bent is voltak az agyagszagú, meleg tetőtérben. Mindenféle kacat és lom volt itt, a sarokban nagy ládákat fedezett fel tekintetük, elöl pedig, középen, megpillantották a lejárat négyszögét. Egy csapóajtószerűség volt. A kémény mellé vágott kis ablak fénye vastag csóvaként épp mellé tűzött a döngölt padlóra. E csóvában mint megannyi balerina, táncoltak a porszemek. Az egyik fiú, Péter, aki később talajkutató lesz, három gyerek apja, szigorú, de remek férfi, elbűvölten bámulta a mozgásukat, és elméje mélyén megjelent egy villanásra a gondolat, hogy amit most lát, talán többet jelent annál, mint amit elsőre gondolhatna az ember a dologról. Közben társa, a vékony, fekete hajú Miki kinyitotta a lenti házba vezető ajtót, és füttyentett, mert persze hogy a komrába nyílt, ahova is durván ácsolt létrán lehetett leóvakodni. Egymásra néztek, szótlanul, kutatva, fürkészve a félelem és a bátorság jeleit  a másik arcában, végül Bálint, a legidősebb, a kissé kövérkés városi gyerek, aki csak nyaralni járt le nagyijához a faluba, meg hétvégenként a szüleivel, zsíros, nehéz húsokat és zsírtól gyöngyöző leveseket enni, melyekben mindig is undorították a főtt hús nehéz, istállót idéző aromái, ő volt az, aki végül lement, és kinyitotta a komra ajtaját, majd eltűnt a résben, bement a házba, és aztán nem jött és nem jött, és a másik kettő eleinte várt, türelmesen, majd mind feszültebben, végül kiáltozni kezdtek neki, de Bálint nem válaszolt, és ekkor először azt hitték, viccel, de amikor fél óra múlva se válaszolt, a két gyerek nagyon megrémült. Olyannyira, hogy a várható verést is bevállalva hazarohantak, de csak a nagyszülők voltak otthon, öreg, tehetetlen emberek, az egyik végül a szomszédot riasztotta, aki a téeszben traktoros volt, és most hazajött ebédelni, ő ment be a házba, miután egy kis kampós csavarhúzóval kinyitott a nagy bejárati ajtót, és ő találta meg, nyomában a szomszéd asszonnyal, Miki nagyanyjával Bálintot a konyha közepén.

A gyerek összegömbölyödött magzati pózban, két tenyerével a szemét takarta, szájából nyál folyt a döngölt padlóra, jobb lába folyamatosan mozgott, remegett, rángott. Ez a mozgás soha többé nem állt le, és Bálint soha többé nem szólalt meg, és nem tudott enni, beszélni, vécézni, leültették valahova, és úgy maradt, akár egy növény, és a szülei ebbe idővel beletörődtek, mert legalább élt, de aztán, amikor ők meghaltak, és a rokonai nem kívánták ápolni, Bálint bekerült a városi intézetbe, ahol sokkal rosszabb állapotban lévő emberek is voltak, és a gondozók inkább azokkal foglalkoztak, ezért nem sokkal később meg is halt.

Amikor azon a nyáron a telepi ember visszatért a faluba, és hozott magával egy nőt, senki nem merte kérdőre vonni, senki nem beszélt neki az incidenstől. A házban három hétig világosság volt esténként, a falusiak elborzadva hallották a nő vércsekacagását, éjszakánként, a szomszéd, ha kiment vizelni az udvari körtefához, hallhatta a kéjes nyögéseit is. Aztán egy reggelre a nő eltűnt, és ősszel a telepi ember is útra kelt, és ő is eltűnt a szokásos módon.

Ötvenhat októberében az izgágább férfiak, miután alaposan leitták magukat, elindultak, hogy felgyújtsák a házát, köztük volt a traktoros, aki annak idején kinyitotta a telepi ember házának az ajtaját. Ő kezdte a dolgot a kocsmában, ő mesélte el azt a délutánt, immár ki tudja hányadszor, hogy miként leltek rá a gyerekre, és hogy amikor belépett a házba, mondta, onnanstól kezdve, egészen odáig, hogy kilépett, érezte, hogy figyelik, a tarkóján érezte, hogy valami lesi őt, kutatja, vizsgálja, megpróbálja megfejteni a gyöngeségeit, a vágyait, hogy aztán ezeket ellene fordíthassa. Persze a traktoros ezeket nem így, ezekkel a szavakkal, hanem sokkal egyszerűbben adta elő, de sikerült feltüzelnie a férfiakat, hogy végül ott találták magukat a ház előtt a szemerkélő, hideg esőben egy benzines palackkal. Végül nem dobták el a palackot. Eloltották a nyaka köré tekert égő rongyot, és hazamentek.

A telepi ember a hatvanas években újabb és újabb nőkkel tűnt fel, és a falusiak hozzászoktak a dologhoz, utóbb már nem is lepődtek meg ezen. Mondták, na, megint bagzik az öreg macska, vagy vén kecske is megnyalja sót, vagy hogy ennek az öregembernek kőből van a cerkája, mert ekkor már a telepi ember hatvan felé járhatott, noha nem látszott rajta, mert  a vonásai, a sötét tekintete, a hegyes arcán feszülő barna bőre, és e bőr alatt az arca szinte semmit nem változott. Talán annyi történt vele, a testével, hogy amikor végigment a falu utcáján, akkor kissé meggörnyedt a tartása, a járása bizonytalanná vált, mint aki nem is ezen a világon sétál, hanem valami képzeletbeli tájon.

A hetvenes évek elején aztán véget értek az eltűnései, legalábbis az utolsóig, behúzódott a házába, és ott éldegélt, nyugalomban, békességben. Már nők sem jöttek, noha éjszakánként hangokat, halk sustorgást, lágy énekszót, máskor izgatott nyögést vagy inkább sóhajokat lehetett kihallani a nyitott ablakokon át, de ezekkel senki nem törődött, a falusiak azt gondolták, a telepi ember megőrült, és ő produkálja ezeket a zajokat. Volt, hogy hónapokig nem jött elő, még az udvarra se tolta ki az orrát, ez főképp meleg, jó időben esett meg, mert télen azért csak ki kellett mennie a fásszínbe. A szomszédok eleinte mindig arra gyanakodtak, hogy meghalt, és már gondolkodtak, átmennek, és rátörik az ajtót, de igazából soha, egyiküknek sem fűlött a foga hozzá, végiggondolták, hogy benyitnak a nyikorgó kapun, átvágnak a kopár udvaron, fellépnek az ámbitra, és ott van előttük az a nagy, sötét ajtó, ami a nagy, sötét házba vezet, amelyben valahol ott fekszik a telepi ember, és rájuk vár – no, ettől, amikor ide értek gondoltban, mindig inukba szállt a bátorságuk. De nem is volt szükség efféle beavatkozásra, mert végül a telepi ember minduntalan előbukkant. Rossz pénz nem vész el, morogtak elégedetlenül a szomszédok ilyenkor, vagyis olyankor, amikor meglátták hórihorgas alakját, mert szívül mélyén mind tudták, megkönnyebbültek volna, ha meghal.

Rejtély volt még az is számukra, hogy miből él a telepi ember, mert a postás soha nem hozott neki nyugdíjat, és a boltba alig járt, akkor is csak ilyen csip-csup dolgokat vett, néha kenyeret, konzervet, de élelmet amúgy alig, inkább gyufát, szeget, zsinórt, szóval volt pénze, ha nem is sok, de honnan? A régi munkáiból tett félre vajon? Vagy örökölt? Esetleg rabolt, lopott, gyilkolt, amikor hosszú hónapokig az országot járta? Senki nem tudta megfejteni a talányt, de persze mindenki tűnődött rajta, egészen addig, míg a telepi ember végleg el nem tűnt.

Ez a hetvenes évek végén történt, már kevesen emlékeznek rá, talán hetvennyolcban, mindenesetre ugyanaz volt, mint korábban, hogy hosszú hónapokig nem látták a színét se, de aztán jött a tél, és akkor volt az a nagyon korai havazás novemberben. Egy éjjel leesett a hópaplan a falura, és elborított fél méterig mindent. A telepi ember jobb oldali szomszédja kora reggel kiásta a házát, feltakarította az utcát, és ahogy kimelegedve fújtatott a megtisztított négyzet közepén, a telepi ember udvarára sandított, majd vállat vont, erőt vett magán, és benyitott a kapun. Vágott egy ösvényt a tornácig, aztán fellépett a lépcsőn, és megállt az ajtó előtt, a lapátot a falnak támasztatta, és csak zihált, míg lecsillapodott e hang, a tüdeje visszaállt normál légzésre, a hajszálerekben csillámló vérben lelassult az oxigénmolekulák tánca. Az ajtót védő fatáblák ki voltak hajtva. Az égen egy varjú keringett és károgott, egyéb hang nem hallatszott a reggeli faluban. A férfi pedig csak állt, mint akit megbűvölt ez  az ajtó, haloványan látta a négyzetes üvegtáblában, a csipkefüggöny előtt tükröződni önmagát, tagbaszakadt harmincas, művezető a gyárban, van már saját autója, tévéje, lehet, egy-két év, és beköltöznek a városba, egy panelbe. Ő is azok közé a gyerekek közé tartozott, akik Bálint történetén nőttek fel, így a koponyája egy hátsó zugában ott fészkelt a félelem a háztól. Kinyúlt, és lenyomta jéghideg kilincset, mire az ajtó kinyílt. Eszébe se jutott kopogni, ösztönösen érezte, hogy nem jönne válasz. Lépett egyet, már majdnem bent volt a házban, de aztán mégis meggondolt magát, és az ajtó résén át bekiabált, hogy megtisztítottam a járást a kapuig. Nem jött válasz. A férfi várt, maga se tudta mire, átfutott rajta, hogy hazamehetne, megihatná a kihűlt teáját, visszafekhetne a még alvó asszony mellé, akinek jó meleg és tésztaszagú a teste, ez a kissé már molett, de olyannyira jól ismert test, vagy megetethetné a disznót, vagy ihatna egy korty pálinkát, megérdemli, de aztán mégis belépett a házba, és azonnal megcsapta az állott levegő, valamiért az jutott eszébe, szürke szaga van a levegőnek, és belekiabált ebbe a levegőbe, hahó, van itthon valaki, de válasz most sem jött. Bejárta a konyhát, a tiszta szobát, a kamrát és a hátsó szobát, ahol csak öreg bútorok voltak, raktárnak tűnt, néhány ládával a sarokban, de nem talált senkit. A konyhában, a kihűlt masinán egy kopott bögre árválkodott, az alján némi vízzel. Hátrament aztán a fészerbe, már nem lapátolva a havat, csak átgázolt a derékig érő fehérségen, feleslegesen, hisz nem vezetett nyom a hóban, de valamiért meg kellett itt is néznie a ház lakóját, persze üres volt a fészer, az árnyékszék is a kertkapunál, a fásszínben se talált összerogyott, kihűlt testet. Visszament a kapuhoz, és felnézett a házra. Ez volt az a nap, amikor a telepi ember hivatalosan eltűnt.

A férfi kötelességtudóan jelentette a dolgot a tanácson, ahol nem foglalkoztak a hírrel, mert tudták, korábban a ház lakója gyakran útra kelt, de amikor egy irodista kiment tavasszal a házhoz, és ugyanolyan üresen találta, már elővették az ügyet, továbbították a rendőrségnek, az elkezdett nyomozni, ám hamar lezárta, mondván, a telepi ember ismeretlen helyre távozott. A tanácson a ház mellé gondnokot jelöltek ki, mivel akkoriban a falu bekerült egy értékmegőrző programba, és az ilyen, régi, ámbitos házakat szerették volna megtartani eredeti állapotukban. Ez a gondok havonta négyszer ment, szellőztetett, javítgatta a romlásokat, nyírta a füvet, végzett mindezzel, olyan gyorsan, ahogy tudott, majd leadta jelentését a munkáról. Pár év múltán megszűnt a pozíciója, mert le kellett építeni a tanácsnál pár embert, és elküldték őt, ezért valami más megoldást kellett találni a ház karbantartására, az állagmegóvásra, amit az értékmegőrző program nagyon szigorúan elírt - ekkor történt, hogy a tanácselnök egy rokonának ajánlották fel a házat. Ez a férfi, ez a fiatalember és ifjú felesége épp valami eladó házat kerestek a környéken. Ezerkilencszáznyolcvanhatot írtak ekkor, három év telt el a telepi ember eltűnése óta, a rendőrség véglegesen eltűnt státuszba rakta a férfit. Ez azt jelentette, hogy a háza, rokonok híján, a helyi tanácsra szállt. És akkor a tanácselnök, élve hatalmával és jogkörével, felajánlotta és eladta aprópénzért ennek a fiatalembernek a házat, aki addig ifjú felségével bent lakott a városban, egy harminckét négyzetméteres panellakásban. Vállalniuk kellett, hogy nem bontják le a telepi ember házát, nem építenek a helyére egy modern, szép új kockaházat, nem alakítják át, se kívül, se belül, egy szalmaszálat se mozdítanak el rajta. Vállalták.

A pár egy szép májusi napon jött ki először megnézni az ingatlant. Rácsodálkoztak, ilyen régi, milyen apró benne minden, milyen kedves, mesebeli a kinézete, majd aláírták a papírokat a tanácson, leszámolták az összeget, a fiatalember megivott egy pálinkát a tanácselnökkel, és aztán visszaautóztak a városba.

Antal, a férfi aznap éjjel alig tudott aludni, annyira izgatott lett az előttük álló új élettől, és főképp attól, hogy végre biztonságban érezhette a házasságukat. Mariann sokkal szebb volt nála, és mióta összejöttek, rettegett a gondolattól, hogy elveszíti. Sokszor úgy érezte, egyfajta tévedés, valami hiba az ő viszonyuk, amit a sors előbb-utóbb korrigálni fog majd. Máskor arra gondolt, nemtelenül kapta meg a nőt, azon az őszön, mikor az udvarlóját besorozták, és a lány egyedül maradt  a városban, egyedül járt azokra a helyekre, ahova Antal is elment, főképp a lány miatt. Többnyire szégyenlősen és magányosan állt a félhomályban, hallgatta a zenét és figyelte lány táncát, aztán levette a szemüvegét, és csak a körvonalait, Mariann elmosódott foltját látta, és látott benne, a testében csillogni valami apró fényt, egy gyöngyöt, és tudta, az az ő szerelemük lehetősége. Antal nagyon rosszul látott, a vastag lencsék tudósféle formát kölcsönöztek egyébként kedves, de egyáltalán nem markáns arcának – és megmentették a katonaságtól. Ezért volt az, hogy amikor korosztálya a seregben sínylődött, ő Mariann után járhatott, és a lány, miután a barátja elhagyta egy, a laktanya melletti városban élő másik miatt, akaratlanul is felfigyelt a kedves, szelíd, magas és mindig bizonytalan, de nagyon okos fiúra. Elkezdtek találkozgatni, beszélgetni, eleinte mint barátok, mert Mariann nem tudta eldönteni, mit akar, bár a szüleiből, jobban mondva a szülei végéhez közeledő házasságának mind elviselhetetlenebb csatáiból már elege volt. Antal akkor már dolgozott, igaz részmunkaidőben, mert közben levelezőn végezte a műszaki technikumot, aztán a gyárban kapott egy nyolcórás és jól fizető irodai állást, így megvolt az egzisztenciája ahhoz, hogy másfél év után megkérje a lány kezét, pont azelőtt, hogy a volt barát leszerelt, biztos, ami biztos. Mariann egy nap gondolkodás után igent mondott. Mind a ketten tudták, a lány soha nem fogja szerelemmel szeretni Antalt, de valamiféle nyugalmat talált a másik társaságában. Antal pedig végre magáénak tudhatta rajongása tárgyát. A nő minden egyes porcikáját szerette, alacsony, kissé talán dundi, de nagyon arányos testét, fekete, göndör haját, vörös, csókos száját, turcsi orrát, és azokat a pajkosan csillogó, barna szemeket, melyek azonnal mosolyt csaltak mindenki arcára, ha Mariann belépett egy szobába.

Antal a hátán feküdt azon az estén, nézte az utcán elhaladó autók fényszóróinak árnyjátékát a plafonon, hallgatta Mariann nyugodt, egyenletes légzését, és azt érezte, révbe ért. A házra gondolt a faluban, az elvarázsolt kastélyukra, ahova elviszi hercegnőjét, csak ők lesznek egymásnak, mindenki más, az egész világ, az összes férfi kívül reked a vályogfalakon, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Hét és fél kilométerrel arrébb a ház rájuk várt.

folyt. köv. 

 

Szólj hozzá!
2016. november 06. 12:46 - Valmont

Post-Halloween

 

toklampas_1.JPG

A tavalyi  Halloween-történet az egyik kedvencem, de persze ez az egész nem arról szól, hogy az egyes írások egymással versengenének. Ez a mostani inkább egy külső hiedelem integrálhatatlanságáról mesél, illetve arról, ahogy tradíciók ütköznek egymással, és közben egymás kioltják. Mindettől függetlenül én nagyon szeretem ezt az egész ceremóniát, mely az utóbbi évekbe átszűrődött Magyarországra, szerényen, de adaptáltuk családilag, bizonyíték a fenti kép.

 

Várakozás

 

 

– Nem, a jövő héten eladjuk az egész csomagot, és bevisszük az igazgatótanács elé a tervet, hogy nyissunk-e egy új alapot, mondjuk egy ázsiai portfólió válogatást – mondta a válla és a nyaka közt tartott telefonban, majd bólintott: – Úgy legyen, szerbusz. – Azzal lehajolt, az asztalra engedte a készüléket, és állával a piros ikonra bökött.

Kezei közben dogoztak, épp a szemet vágta ki a tökön, óvatosan ügyködve, jó gonoszra alakítva a rést. Az öregasszony, a nagyanyja az asztal túlsó végéről figyelte. Kis sámlin ült, ősz feje egy vonalban volt az asztal lapjával. Előtte egy tál, abba törte a diót, a héjat a surcába szórta.

– Annak idején a kelták úgy tartották, ilyenkor, ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal az élők és a holtak birodalma közt – magyarázta emelt hangon a férfi az öregasszonynak, mert az már egy kicsit rosszul hallott. – Az éjszakában gonosz lelkek kóborolnak, és a tököt egy gyertyával ki kell rakni az ajtó elé, hogy elijesszük őket.

Nagyanyja bólogatott, majd újabb diót vett elő a szakajtóból, és a padlóra rakta, aztán egy egészen kicsi kalapáccsal megtörte.

– Mit mondtál, kinek csinálod? – kérdezte hirtelen a férfitól.

– Kinek? – nézett rá értetlenül az, majd észbe kapott: – Olgának. Mindjárt megérkeznek. Kimentek Ausztriába vásárolni. Parndorfba. Téli cuccok kellenek Olgának.

– Ausztriába? – csodálkozott az öregasszony a diót pucolva. A háta mögött, a tévében valami vetélkedő ment, a férfi tekintete akaratlanul is oda-odatévedt, amikor ránézett. Végzett a szemekkel, levette a tök felső, levágott részét.

– Igen, van ott egy nagy bevásárlóközpont, ahol minden elég olcsó. Márkás, divatos cuccok – magyarázta türelmesen. Belerakta a mécsest a tök belsejébe, majd az öngyújtójával meggyújtotta. A láng megsütötte a bőrt a kézfején, szisszenve kikapta kezét, de a mécses kanóca ennyitől is meggyulladt. Felállt a székről, hátralépett. – Elég faszántos lett – morogta maga elé, majd a nagyanyjára nézett, aki hátulról bámulta a művét. Megfordította a tököt: – Na, milyen? Még a fogakat ki kell vágnom.

Az öregasszony kérdőn pillantott rá: – Minek ez? – mondta is, mire a férfi megrázta fejét, legyintett: – Majd elmagyarázom – azzal felvette öltönykabátját, összesöpörte a kivájt tökbelet, rá egy újságpapírra, zsebre vágta az öngyújtót és a cigijét, és kiment a nagyanyja házából. A kidőlt-bedőlt kerítés melletti kukába dobta a szemetet, kinyitott a kaput, és megállt a keskeny kis hídon, a kocsibehajtón, ott gyújtott rá a csillagok és egy utca lámpa fényénél. Tőle jobbra, az út mellett ott állt a terepjáró, melyet az előléptetése részeként kapott. Csillogott és villogott az idegen környezetben a gazos árokparton. A falu kutyái egymásnak válaszolgattak, és valahonnan keserű, műanyagégetésből származó füstöt hozott a szél. Megtapogatta a kapuoszlop tetejét, sík volt: – Ez jó lesz – motyogta, mikor megcsörrent a mobilja.

– Szia – mondta a telefonba. – Hol jártok? Készítek egy kis meglepetést Olgának.

– Épp ráhajtottunk a faluba vezető útra – sóhajtott a nő.

– Nagyon kifáradtatok? – kérdezte a férfi

– Gondolhatod, bejártuk az összes üzletet.

– Vettünk csokit neked – halotta távolabbról a lánya hangját, mire a férfi akaratlanul is elmosolyodott.

– Igen, azt is vettünk, meg egy vagyon elköltöttünk mindféle másra, ugye, kisasszony? – mondta a felesége a „nem vagyok egészen vidám, de elégedett vagyok mégis” hangján.

Közben a férfi kiment a betonozott útra, és talpával csiszolta a felszínét: – Hajts óvatosan, szerintem fagyás van – kérte a nőt.

– Ne is mondd, egy csomó balesetet láttunk – válaszolt a nő.

– Még egy lángoló autót is – bizonygatta a lánya lelkesen.

– Jézusom – nyögte a férfi. – De ugye nem volt benne senki?

– Nem tudom, már oltották a tűzoltók – válaszolta a nő. – Akkor mindjárt érkezünk, pá.

A férfi elköszönt és kinyomta a telefont. Még csak félig szítta a cigarettát, de eltaposta sarkával a csillogó úton, majd visszament a házba.

– Mit mondtál, minek lesz ez a tök? – kérdezte tőle nagyanyja nyugtalanul, amikor nekilátott a rémpofa fogainak.

– Elijeszteni a kísérteteket – motyogta a férfi, majd észbe kapott, és megismételte hangosabban. – Október harmincegyedike van, Halloween.

– Aham – bólogatott az öregasszony, majd felállt, görnyedve egy kis lapátot vett elő a szekrény mellől, belesöpörte a dió héját: – A nagyapám mindig kint aludt az állatokkal az istállóba – mesélte közben. – Nagyon szent ember volt, egész éjjel, míg el nem nyomta az álom, imádkozott, égett mellette a petró. De halottak napján, vagy előtte, már nem emlékszem, mindig eloltotta a fényt. Az mondta, hogy odavonzza hozzá a lelkeket. Hogy a halottakkal álmodik reggelig, ha nem oltja el. Olyankor sokszor be is jött aludni a házba, mert félt odakint. Aztán megint kiment, decemberben is, a legcudarabb hidegben is, nem érdekelte, mert az állatok melegítették az istállót, belehelték.

A férfi hallgatta, miközben óvatosan háromszögelte a tűhegyes fogakat. Végül, mikor csend lett, felpillantott, és figyelte, ahogy az öregasszony a masinába szórja a dióhéjat. Harsogva felcsapott a tűz. – Hát akkor ő pont más véleményen volt, mint az amerikaiak – bólogatott mosolyogva, majd hozzáfűzte, a töklámpásra mutatva: – Ezt az amerikaiak találták ki.

– Én nem tudom, ki találta ki, de a régi öregek sok mindnet tudtak, sok mindentől féltek, annak biztos volt valami oka – bizonygatta a nagyanyja csöndesen, majd visszaült a sámlira.

– Ugyan már mama, nem kell mindig a nagy öregekre hivatkozni…– motyogta a férfi, de már az öregasszony mögé nézett, a tévére, ahol egy autó lángolt a híradóban.

– Erről beszélt Anna – jegyezte meg döbbenten, fel is állt, úgy bámulta, ahogy a tűzoltók az utolsó lángnyelvet is eloltják. – Ezt látták útközben. – A füstben és a mozgó alakok közt nem látszott, ül-e valaki a kocsiban. – Olyasmi autó lehetett, mint a miénk – jegyezte meg inkább magának a férfi, de az öregasszony elhallotta, megfordult, és ő is nézte a képeket, míg vissza nem váltottak a stúdió megnyugtató belsejére, mikor is keresztet vetett.

– Nem szabad ingerelni a holtakat – jegyezte még meg, de erre már az unkája nem válaszolt, kiszúrta az utolsó fogat a száj körívéből, majd az egész fejet fölemelte, megforgatta. A mécses még mindig égett benne. Nagyon rémisztő volt.

– Mindjárt jövök – mondta a nagyanyjának, majd kiment a meleg szoba-konyhából, és a kapuoszlop tetejére rakta a tököt. Idegenül sárga, ragyogó és meleg jelenségnek tűnt az éjszakában. Távolabb lépett, úgy csodálta művét. Egy autó közeledett, majd hajtott el a ház előtt. Az ő autójuk.

A férfi kisietett az útra, és nézte a távolodó lámpákat, erőtlenül kiáltott is: – Hé!

A kocsi fékezés nélkül távolodott, egyre kisebb és kisebb lett az utcai lámpák gyér fényében, mire a férfi elővette a mobilját, és tárcsázta a feleségét. – Hova menetetek? – kérdezte, mikor a nő felvette.

– Tessék? – kérdezte az asszony türelmetlenül.

– Túlmentetek – mondta a férfi. – Elhajtottatok a nagyi háza előtt.

– Dehát még nem is járunk ott – ellenkezett a nő.

– Álljatok meg, és gyertek vissza – kérte őt a férfi, de ekkor a vonal megszakadt. A férfi értetlenül bámulta a telefon kijelzőjét. Valami közeledett ismét, abból az irányból, ahol az autójuk eltűnt. Két erős fényszóró, hidegkék fényűek, mint az övék. A jármű lefékezett a férfitól jó húsz méterre. Hirtelen csönd lett, elhallgattak a kutyák, semmi nem mozdult az éjszakba, csak a kocsi ajtaja nyílt ki, előbb a vezetőoldali majd a hátsó. A felesége és a lánya szálltak ki az autóból, megfogták egymás kezét, léptek párat a dermedten álló férfi felé, majd megtorpantak az út közepén a jármű fényszóróinak sugarába fogva.

– Mi van? Miért nem jöttök ide? – bukott ki a férfiból a kérdés. – Miért nem jöttök közelebb?

Azok ketten nem moccantak, csak álltak ott, mire a férfi megindult feléjük, de túl nagy lendülettel, mert megcsúszott a jeges úton, és a lába kiszaladt alóla, aztán már a földön feküdt, a hátán, és a csillagos eget bámulta. Nagyon békésnek tűnt odafenn minden. Mikorra feltápászkodott, az autó és a felesége és a lánya eltűntek az útról.

– Ez lehetetlen – motyogta maga elé. Elővette a mobilját, és ismét hívta a feleségét, de nem vették fel a túloldalon. Fájó, sajgó vállát tapogatva visszabicegett a kapuhoz, majd be a házba, és lerogyott a székre, az aszal mellé. Az asztalon ott volt a kés, és a kivájt háromszögek.

– Vedd be azt a tököt – kérte a nagyanyja csöndesen. A férfi csak most vette észre, hogy az utcára néző ablak mellett áll, onnan bámul kifelé, egyik eres, inas, kezével félrehúzva a függönyt. – Oltsd el a mécsest.

– Hagyjon már a babonaságaival, mama – sóhajtotta a férfi fáradtan.

– Ezzel nem kapod vissza őket – mondta az öregasszony, mire a férfi felpattant, és rámeredt.

– Miről beszél maga?

– A lányodról és a feleségedről. Hisz most van egy éve…– a nagyanyja elharapta a mondat végét, majd tenyerébe rejtette arcát, és csak csóválta fejét, ujjai közül szűrődött ki valami motyogás. A férfi odalépett hozzá, és erővel elvonta kezeit, hogy hallja, mit mond.

– Jaj, Istenem – csak ennyi volt.

– Miről beszél maga, mama? – kérdezte dühösen és zavartan a férfi, mire az öregasszony rámutatott: – Rólad, nézd csak meg mi lett belőled, nézd csak meg, hova jutottál.

A férfi akaratlanul is engedelmeskedett, majd döbbenten, elhűlve hátralépett, el a nagyanyjától, mintha az fertőző lenne. Egy kinyúlt, koszos melegítő volt rajta az öltöny helyett, a felső része fűrészporos, mert igen, ötlött eszébe, egész nap fát vágott a falu végi fatelepen, ott dolgozik, mióta is, mióta kilépett a cégtől egy év, egy éve, mert akkor.

– Nem – mondta, és megrázta fejét, az asztalról felkapta a mobiltelefont – ami már egyáltalán nem az a csúcskészülék volt, amit korábban vállalati juttatásként használt –, és kirohant az udvarra, majd az utcára.

Az autó, a terepjáró eltűnt. Egy rozzant bicikli – nagyapja egykori tulajdona – volt a kerítésnek támasztva. Pont jó volt, elegendő, elmenni vele fatelepre, aztán este a kocsmába.

– Egy éve – motyogta a férfi elhűlve és az, amit eddig elzárt magában, hirtelen ráomlott. Nem tudott mást tenni, csak engedelmeskedni ennek a rengeteg fájdalomnak, összegörnyedt, majd térdre esett, és ismét felhívta a felségét az ócska kis telefonon. – Istenem, kérlek, segíts – suttogta a készülékbe, míg a kapcsolásra várt.

– A hívott szám nem kapcsolható – mondta neki egy könyörtelen hang. A telefon kicsúszott ujjai közül, koppant a betonon, mire ő felpattant, és a töklámpáshoz ugrott, majd egyetlen dühös ökölcsapással leütötte, be az árokba. Aztán nekitámaszkodott a kapunak, és csak zihált, talán sírt, míg meg nem hallotta, hogy az autó lefékez mögötte, és azok ketten kiszállnak belőle.

A várakozás véget ért. Hazaértek.

vége

 

Szólj hozzá!
2016. szeptember 15. 23:11 - Valmont

Dugdelpuszta - az utolsó éj

volgy_4.jpg

Ez itt a vége, a befejezése a megelőző három (1., 2., 3.) epizódnak. 

 

Dugdelpuszta

 

4. rész

 

A macska az ölembe gömbölyödve dorombol, látszólag teljes köztünk az összhang, noha mindketten figyeljük a másik rezdüléseit. Lustán, elnyújtott mozdulatokkal simogatom, és közben arra gondolok, hogy be kellene vinnem a szobába, ahol a könyvespolcnál el tudnám intézni, de persze összemocskolná a batikolt szőnyeget, meg a tavasszal festett falakat. A könyvekről nem is beszélve. Akárhogy is, ma véget szeretnék vetni a macska vádló jelenlétének, mert azt hiszem, jogom van a múlthoz, megszolgáltam, hogy egyedül az enyém legyen Dugdelpuszta, ne kelljen osztozkodnom rajta.

Aznap éjjel kezdődött ez a kényszerű közösködés, mikor hazafelé indultam a mind vadabb tücsökciripelésben, s észak felől folyamatosan villogott az ég alja, mintha bombáznák a szlovák városokat. Lassan, sajgó megbántottsággal ballagtam a földúton, fájt, hogy kiutasítottak a völgyből, de tudtam azt is, valami nagy és rendkívüli fog történni négyük közt.

Aztán egyszerre csak ott volt előttem a macska. A fenyőeredő szélén, az első fa alatt ült, ugyanaz a fekete jószág, amelyet reggel láttam a postás autójának tetején. Nyugodtan, mozdulatlanul figyelte, hogy odaérek hozzá, és megállok előtte. Már majdnem sötét volt, de tisztán láttam, ahogy a félhomályban okosan és gúnyosan csillog a tekintete, miközben meglódult és elindult, az ellenkező irányba, vissza a ház felé. Pár szökkenés után megállt, és visszanézett rám, mint aki vár.

Tétováztam, de csak pár másodpercig, amíg végiggondoltam, mit ajánl. Persze elfogadtam, és már akkor éreztem, hogy a macskának igaza van: jogom volt tudni, mi vár rájuk, mi vár ránk, mi vár rám. Mert akkor, azon az éjszakán a titok miatt, melyet reggeltől magamban hurcoltam, mint valami gyors lefolyású betegséget, már én is a Család része voltam.

Követtem, szép lassan, libasorban végigmentünk a feltámadó szélben susogó nád mellett, majd megtorpantunk az udvar fáinál.

A tücskök ekkor már elhallgattak, a fák nyögve, fájdalmasan hajladoztak fejem fölött, recsegésük, ropogásuk olyan volt, mintha egy nagy vitorlás hajón állnék. A macska oldalt került, a ház falához, és ugrott egyet, könnyedén, mire máris fent volt a tornác mellvédjén, szemközt a nyitott konyhaablakkal. Láttam, mit les: a Család bent ült az asztalnál, szürke füst burkolta be alakjukat, mely Anya szájából jött ki, ő volt az egyetlen, aki nem beszélt, a többi három hevesen magyarázott. Közelebb óvakodtam, mint egy partizán vagy egy indián – mennyit gyakoroltuk ezt a Gyerekekkel a nádban –, görnyedten futottam, majd végül guggolva a falig totyogtam, hogy hátam a melegének vetve az ablak alá csússzak. Így már hallhattam én is azt, amit a macska.

A válásról beszéltek. Apa vitte a szót, a Gyerekek ijedten, izgatottan vagy döbbenten közbe-közbevágtak, ellenkeztek, időről időre anyjukat kérdezték, aki nem válaszolt, majd megint Apa mondott valamit a jövőről, a pusztáról, a házról, az életükről. Úgy tűnt, ő már átgondolta, elfogadta és megemésztette ezt a jövőt, és bár a hangja remegett, kihallottam belőle, hogy ez a jövő megmásíthatatlan és végleges, és olyan alapokon nyugszik, melyekre Apa talán képes lesz majd építkezni. Végül csönd állt be, és ekkor fojtott vinnyogás, nyöszörgő halk sikoly kélt, és rájöttem, Anya az, aki beszélni ugyan nem tudott, de így adta ki magából a döbbenetet, hogy ez a jövő létezhet, hogy nemcsak Apa fejében él, hanem immár a valóságban is, és hogy mindez, a ház, a kert, a patak, a völgy immár csak egy múló pillanat része, egy töredékes, múltbeli álom, egy valaha volt esemény, amelyre majd fényképek, homályosuló emlékek, elbeszélések fogják emlékeztetni őket. Hugi unta meg legelőbb, az eddigi, vádló, éles kérdéseiből is kitűnt, ő haragudott leginkább Anyára, ezért nem törődött a sírásával, lefekszik, mondta, és becsapta maga mögött a konyha ajtaját. Apa motyogott pár szót, hogy beszél vele, és ő is felállt, mire Anya elhallgatott, majd szipogva bejelentette, hogy szeretne odakinn, a nappali szoba kanapéján aludni. Ezután csönd lett, de tudtam, ketten még, a Család töredéke, a két szövetséges ott vannak, és ebből megértettem, hogy mekkora tragédia ez az egész, hisz immár én is részeikben gondoltam rájuk, szétszabdalt entitásként.

Tudtam, hogy Öcsi meg fogja kérdezni, mert a férfiak ezt mindig tudni akarják, és Öcsi akkor már férfi volt azt hiszem, ez az éjszaka avatta őt végleg felnőtté. Miért. Csak ennyit kérdezett, és annyiszor visszhangzott már bennem a szó, meg persze annyiszor hallottam már a macskától is álmaimban, hogy szinte el sem hiszem, hogy tudom a választ is, hisz Anya megmondta ott nekünk, pontosabban Öcsinek.

Sokáig nem válaszolt, először azt hittem, nem is fog, de végük rekedten, és valami daccal kiköpte a szavakat, hogy nem tudja, talán kódolva van a természetében, ősi átok, amely most bukkant a felszínre, hogy el kell rontania dolgokat, hogy el kell pusztítania, ami szép és jó az életben, és hogy már kiskorától kezdve erre készült, ez a rejtett ám legfontosabb jellemvonása, hogy felépít majd valami szépet, és azután csakazértis, csak a pusztítás öröméért lerombolja azt. Talán, mondta Anya keserűen, jobb lett volna meg se születnie, talán jobb lett volna, ha gyerekként meghal, vagy ha tegnap éjjel álmában megáll a szíve.

Öcsi nem szólt semmit, hallgatott, majd hallottam, a széke csikordul, ahogy feláll, aztán nyikorogva záródott mögötte a konyhaajtó.

Némán vártam, izzott bennem a kétségbeesés és a döbbenet, hátam nekipréseltem a falnak, hogy csillapítsam a szédülést, ami rám tört, és csak vártam, míg a konyhában kialszik a fény, Anya elnyomta ki tudja hányadik cigarettáját, majd ő is kiment a helyiségből. Aztán még mindig vártam, éreztem, a macska odabújik mellém, arcomba hideg lehelet csapott, a vihar előszele, a hold néha kibukkant a tépett felhők közül, a fák mind vadabbul nyöszörögtek köröttünk, és lassan éjjel lett, olyan sűrű, magányos és végérvényes éjszaka, amilyenhez hasonló a Gecsemáné kertre telepedett.

Mikor elgémberedett tagokkal felálltam, még mindig Anya utolsó szavai jártak fejemben, kitöltötték mindenemet, és arra ösztökéltek, cselekedjek. Hisz ha képes voltam már most különálló egységként gondolni rájuk, akkor volt rá esély, hogy valamennyire megmaradjanak nekem. Ehhez azonban meg kellett tennem azt, amit Anya javasolt.

Átmásztam a nyitott ablak párkányán, és máris bent voltam a konyhában. A félhomályban tapogatódzva a szekrényhez mentem. Tudtam, hol, melyik fiókban tartják a késeket, pólómmal fogva meg fogantyúját, kivettem egyet, nem a legnagyobbat, de elég éleset. Rövid ideig tűnődtem, végül fogtam egy konyharuhát, abba csavartam a nyelét. Aztán óvatosan az ajtóhoz lopakodtam, és megint csak pólóm szövetén át lenyomtam a kilincset. Nem is tudom már, miért voltam akkor ilyen elővigyázatos, hisz napközben keresztbe-kasul bejártam a házat, összefogdostam mindent.

Némelyik ajtó, így a konyháé is, élesen nyikorgott, a nedvességtől és a kortól megduzzadtak, rosszul záródtak. Beletelt fél órába, míg milliméterről milliméterre tágítva a rést annyi helyet kaptam, hogy bejussak a nappaliba. Éreztem, sötét test surrant a lábam mellett, a macska volt, jött a nyomomba, alulról nézte, ahogy a kanapéhoz lépek, és megállok az alvó felett. Békésen szuszogott, mint akit semmi bűn nem terhel, ezért volt olyan gyors és határozott mozdulatom, ahogy fölé hajoltam.

Talán Apa csak udvarias akart lenni, és ezért választotta ő a kényelmetlen kanapét. Vagy tett még az éj sötétjében egy utolsó kísérletet, és kióvakodott Anyához a nappaliba. Látom magam előtt, ahogy megpróbálják, de Anya végül feladja, nem bír már az lenni, aki volt, és átvonul a hálószobába, Apa pedig marad a kanapén.

Soha nem fogom megtudni, végül miért cseréltek helyet.

De nem csak ez a lényeg, hanem történt valami, ami mindent megváltoztatott. Valahogy módosult odakinn a fény, így az utolsó pillanatban rájöttem tévedésemre, hogy nem Anya fekszik ott, nem őt akarom kimetszeni a Család testéből. Apa volt az, és már ébren volt, nyugodtan, de tágra nyílt szemel bámulta a mellkasa felett lebegő kés hegyét. Végül kimondta, tedd meg, kérte, nem maradt más út, kérte, nélküle semmi vagyok, és én megértettem, hogy igaza van, hiába öltem volna meg Anyát, az nem ért volna semmit.  

Szúrtam, mire Apa ösztönösen magára rántotta a pokrócot, de könnyedén átdöftem azt is, és éreztem, a penge belemegy a mellkasába. A fájdalomtól összegörnyedt, lecsúszott a padlóra, kicsúszott a késemből.

Vártam, míg elcsitul, míg mozdulatlanná válik, majd átmentem Anyához a hálószobába. Itt már nem óvatoskodtam annyira az ajtóval, hisz ekkor már mindegy volt, egyenesen az alvó alakhoz siettem. Néztem, hogy emelkedik melle a paplan alatt, hátán feküdt, feltárva nekem testét, ezt a bűnös és mégis annyira imádott testet. És a torkát. A pengét az álla alatt nyomtam be a bőrébe, egyetlen, gyors mozdulattal felszúrtam, át a szájpadlásán, egészen mélyre, ameddig csak engedte a nyél. Felpattant a szeme, de nem rám nézett, a plafont bámulta csodálkozva, még a gyér fényben is láttam, ahogy a vér elfutja a fehérjét, és ekkor már vége is volt, csak a lába kapálózott, rúgta le magáról a paplant.

Nehezen jött ki a kés. A macska felugrott a hasára, onnan nézte, ahogy bajlódom, majd a még mindig szivárgó sebhez ment, megszagolta. Ekkor én már az ajtónál voltam, és hallgatózva figyeltem Öcsi szuszogását. A ritmus nem változott akkor se, mikor beléptem a szobájába, letérdeltem mellé, és a hátán, meztelen bőrén próbáltam kimérni a szíve helyét. Azt hiszem, viszonylag pontos voltam a döféssel, mellyel felszegeztem őt, át a matracon, egészen a padlóra. A macska a feje mellé ült, úgy figyelte, mi történik. Öcsi izgett-mozgott, és nyöszörgött a kés alatt, de erősen tartottam, csak a másik szobából, Hugiéból jövő hang zavart meg minket.

Elfúló álombéli nyögés, majd ágy nyikordulása hallatszott, aztán kis, elhaló jaj, ne, ezt mondta Hugi, és ekkor már az ajtónál voltam, feltéptem, és láttam, ahogy kisurran az ágyból, de a félhomályban rossz felé indult, a sarokba, nem a menekülést jelentő, udvarra nyíló ajtó felé. Rájött tévedésére, ami lehet, szándékos volt – megérezve, mi történt Öcsivel, már nem akart menekülni, csak várt rám mozdulatlanul. Lassan, némán közeledtem, ő nem nézett rám, befelé fordult a fal felé, eltakarta a szemét, így azt se vette észre, ahogy mögé állok, és felülről és oldalról a nyalkába szúrok. Ösztönösen odakapott, megvágta az ujjait a penge, ahogy kihúztam, ő pedig kapkodva próbálta elfogni a vért, de ez persze hiábavaló igyekezetnek bizonyult. Végül összecsuklott, a fal megtartotta, így mint valami imádkozó, rossz felé fordított szobor világított lassan kifakuló bőre a sötétben. Persze őt is körbeszaglászta kísérőm, a fekete szörnyeteg, ám ekkor már nem törődtem vele sem, hisz számomra vége volt az egésznek.

Kifelé menet lehámoztam a kés nyeléről a véres konyharuhát, és ahogy elsétáltam Apa mellett, kábán elejtem a pengét, mely keze mellé hullott. Öntudatlanul cselekedtem, de később emiatt alakult ki az elképzelés, hogy ő volt az elkövető.

A viharba léptem ki. Csattogott, szikrázott körülöttem az eső, és míg elértem a fenyőerdőig, bőrig áztam. Lemosta rólam az összes jelet, tettem minden nyomát. A konyharuhát még mindig tenyeremben szorongattam, rózsaszínre váltott vöröse, fent a hegyen, ahol az út a falu felé bukott, ott dobtam csak be a csipkebokrok mögé. Ott veszítettem szem elöl a macskát is, azt hiszem nem jött tovább, ott maradt a völgy határán, ázottan bebújt egy csenevész akác lombjai alá.

Hogy pár héttel később felbukkanjon ismét, álmaimban. Végigkísértette a középiskolás éveimet, aztán a katonaság, és az egyetem alatt ritkultak látogatásai, de most, hogy visszatértem a faluba, ahol agrármérnökként dolgozom, mert a növények szeretetét Apa belém plántált, most, az utóbbi tíz évben ismét gyakran meglátogat.

Pár hete pedig immár a valódi világban is felbukkant, a házam körül ólálkodott, hogy ma estére megszelídülve doromboljon az ölemben, félálomban várva a választ a kérdésre.

Halkan, suttogva elmondom hát neki, és közben nem gondolok a tőrkésre a könyvespolcon, melyet a hozzám hasonló éjszaki gyilkosok ellen tartok a lakásban, mellyel meg szeretném szüntetni a jelenlétét, nem gondolok rá, helyette bevallom, hogy Apa ébresztett rá, az ő elveszett tekintete, hogy nem tudom helyreállítani a pusztát, a Családot azzal, ha csak Anyát ölöm meg. Számomra elvesztek, és az, ami következett volna, az lerombolt volna mindent a közös múltunkból. Az egyetlen lehetőség, hogy megőrizzem őket így, teljességükben, szépségükben magamnak, az volt, ha a jövőjüket lezárom. Ők voltak az a fajta tökéletesség, ami után egész életemben hiábavalóan törekedtem, de csak úgy maradhattak ilyennek, ha nem kell végignéznem a bukásukat: a válás durvaságát, a költözéssel járó hercehurcát, a puszta, a ház és a kert lassú romlását, Apa alkoholizmusát, Öcsi kedvetlen csalódottságát, ahogy később semmi nem sikerül majd neki művészként, Anya további, rissz-rossz kapcsolatait, amelyek egyre méltatlanabb helyzetekbe sodorják, Hugi teljes csalódottságát a férfi-nő viszonyban, mely valami hazug leszbikus hajlamba kergette volna. Persze lehetett volna mindennek más kifutása, más verziók is, de mind sokkal de sokkal rosszabb lett volna ahhoz a múlthoz képest, melyet közösen, mi öten átéltünk odalenn Dugdelpusztán. És most ez a múlt, e színes zárványok gyűjteménye már csak az enyém, én birtokolom minden pillanatát a gyönyörű éveinknek, megőrzöm őket magamban olyannak, ami egyedül méltó hozzájuk, az egykor volt teljes valójukban zárom magamba a Családot én, az egyetlen túlélő, a vétlen elkövető.

Pontosabban én és a macska, aki persze nem létezik, jól tudom, hogy csupán önmagam kivetítése. Képzeltem akkor is és most is, mikor kezem a levegőt simogatja, de ha így van, ez azt is jelenti, hogy mi ketten egyek vagyunk.

Ezért halogatom azt, hogy bemenjek a lakásba a késért.

vége

Szólj hozzá!
horror