A főiskolán voltak nagy korszakaim. Volt a Bodor Ádám-féle időszakom, ahol a Sinistra világába képzeltem magam, aztán a középkor kollokvium előtt, mikor rongyosra hallgattam a Carmina buránát, középkori hangulatban voltam egy télen át - jó háttér volt hozzá a Vár -, aztán ott volt az egzisztencialista időszak, mikor a Kierkegaard és Nietzsche és Hamvas szemináriumokra jártam a hegyre, és hazafelé megfogadtam magamban, engem soha nem fog érdekelni a pénz és az anyagi világ (nem így lett). Akárhogy is, nosztalgiával gondolok vissza erre az időszakra, ez volt a legéteribb része az életemnek. Akkoriban készültek ezek a képek is, a szünetekben, télen, nyáron, kora tavasszal, mikor a szüleimnél korán reggel kimentem az erdőbe, és elkezdtem a fákat fényképezni.

Ez a harmadik része ennek és ennek a történetfolyamnak. 

A küldött

3. nap

Éjfél lett, mire rádöbbentek, hogy eltévedtek. A férfi lámpájának fényénél az ösvények hol elfogytak, hol átrendeződtek, máskor pedig vadcsapássá silányultak. Ekkor már csak vissza akartak találni ahhoz a szélesebb szekérúthoz, melyről letértek, mert a nő arra még emlékezett, hogy itt vette be magát annak idején a fák közé, innen haladt egyenesen, toronyiránt a hegygerinc felé, melyet persze nem leltek sötétedésig. De visszafelé már nehezebben ment a dolog, a lámpa sárga fényénél a fák összezárultak előttük, máskor áthatolhatatlan kökényrengeteg tolakodott az útjukba. Aztán egyszer csak, egy tisztáson ráleltek az oltárra.

Egy kőhalom volt, térdmagasságú, a tetején korhadt ággal megtámasztva fénykép csillogott a lámpafényben. K. meggyújtotta az egyik kénfáklyát, azzal ment közelebb, míg Mariann egy fa tövében tisztába tette Annát.

– Az apám képe – kiáltott hátra a férfi. – Ugyanaz, amit maga is látott.

– Hogy kerül ez ide? – kérdezte a nő, fel se pillantva munkájából. A baba aludt, jóízűen, békésen.

– Gondolom, anyám hozta ide. És körötte…– K. megpiszkált valamit a lábával – ételmaradék. Kenyér és alma. Talán sajt. Megrohadva.

Mariann felnyalábolta a babát, vállára vette a kendővel majd a lámpát is felragadva csatlakozott K.-hoz. A kőkupac körül elszórt penészes, megbarnult ételdarabok látványától akaratlanul is eszébe jutott, hogy éhes.

– Olyan, mint valami áldozati ajándék – motyogta. – Miért hurcolta ide ezt?

K. körbefordult, magasra emelve a halkan sercegő fáklyát. Az erdő némán és kíváncsian bámult vissza rá. – Valakinek hozta. Annak, aki figyel minket.

Egymásra néztek, a nő bólintott.

Már akkor megérezték, mikor az alkony körbefonta őket, és miközben hiába keresték azt a bizonyos hegygerincet, mind erősebb lett bennük a sejtelem, hogy valaki les rájuk a fák közül. Nem látták meg egy pillanatra se az illetőt, de szemük sarkából az árnya minduntalan észlelhető volt. Néha egy gally roppant a távolban, máskor egyszerűen csak a tarkójukat perzselte a pillantása. – Követnek – mondta Mariann egy idő után a férfinak, akkor, mikor másodszor tartottak pihenőt. Egy ritkás domboldalon ültek le, szemközt velük, a hegy karéja mögött a nap visszfénye vészesen fogyatkozott. K. a lentebbi fenyők seregét fürkészte, bólintott: – De észrevétlenül. Bárki is az, olyan, mint egy szellem.

– Néha látni vélem – zárta le a nő a beszélgetés, majd mutatta az irányt. – Talán arra menjünk – mire továbbindultak. Persze nem találták arra se a helyet, ahol annak idején megpillantotta K. apját, csak újabb emelkedők, tisztások, bokrok és fák sorakoztak eléjük. Mikor besötétedett, elhatározták felfüggesztik a kutatást, és visszamennek K. házához. Nem gondolták, hogy ez lesz a nehezebb feladat.

– Esküdni mernék, hogy erre jöttünk, még sincs meg az a keresztút, amit láttunk – morogta K. csalódottan, egy ösvény közepén megtorpanva.

– Nem szabadott volna megvárni az éjszakát – sóhajtott Mariann. K. megfordult: – Vigyem a kicsit? – ajánlkozott.

A nő csak a fejét rázta: – Boldogulok. A faluban hagytam volna, de az asszony, aki vigyázni szokott rá, megbetegedett. Egy tüske ment a talpába, és befeketedett tőle az egész lába.

Nekivágtak ismét, és aztán kanyarogtak hajlongtak, kitértek, sétáltak, meg-megiramodtak, mígnem az órája éjfélt nem mutatott, és meg nem találták a kis oltárt.

– Pihennünk kellene – lépett most hátrébb a férfi. A fáklya remegő fényében úgy tűnt, a fényképen apja gúnyosan grimaszol. – Letáborozni valahol. Megvárni a hajnalt, a fényt. Akkor könnyebben hazatalálunk. A zsákomban van pokróc.

Mariann még mindig a lába előtti ételmaradékot leste: – Itt is a maradhatnánk. Van még kenyerünk, tegyük ki neki egy darabot. Hátha idejön érte. Hisz úgyis itt van valahol – fordult a férfi felé. K. körbesétált a fáklyával, magasan a feje fölé tartva a lángot. A tisztás jó tíz méter átmérőjű lehetett, enyhén lejtett. A felső végben egy nagy tölgyfa gyökerei kunkorodtak el a földől. – Rendben – mondta végül, és a fa felé indult: – Itt jó lesz.

Bevackolódtak a karvastagságú gyökerek közé, Mariann megszoptatta Annát, majd egy kis bölcsőszerű mélyedésbe fektette. Közben K. egy kenyérdarabkát és egy sajtdarabot helyezett a kép mellé. A nő a másik kenyeret megfelezte, majd a saját részét majszolni kezdte. A férfi visszatért hozzá, és a földbe nyomva gondosan eloltotta a fáklyát. Felemelte a lámpát: – Látnunk kell őt, ha jön – mondta, és a sárga fényt a kőhalomhoz vitte, leállította a tövébe. Végül visszament a nőhöz, és leült mellé.

– Van még egy kis kenyér. És takarózzon be maga is – lebbentette meg a pokrócot Mariann. K. közelebb húzódott, és valamennyit magára borított a szövetből. – Egye csak meg – hárította el a felé nyújtott kenyérdarabot. Felnézett a csillagtalan égbe. Fejük felett nagy félhold függött, ami bevilágított a fák közeibe is. Hideg harmat szitált arcába, megcsillant Mariann szempilláin, ahogy felé fordult: – Nem kellett volna magát belerángatnom be az egészbe – vallotta be neki K..

– Remélem, ezek után kapok árkedvezményt – mosolyodott el a nő.

– Lakhat a házban. Nem kel megvennie. Valami jelképes összeget fizet, és…– K. nem fejezte be, mert egy ág reccsent jobbra tőlük. Mindketten megfeszültek a pokróc alatt, és lélegzetvisszafojtva várták a folytatást, hogy aztán zihálva kiengedjék a levegőt, mikor egy őz sötét tömege kocogott át a tisztáson.

– Elfogadom az ajánlatot – folytatta a nő, és hangjából a férfi kiérezte, hogy mosolyog. – Nagyon kedves öntől. És pont azon tűnődtem, hogy van magában valami földöntúli kedvesség, ami miatt most egyáltalán itt vagyok. Éjszaka, egy lámpa, egy kulacs víz és egy kísértetnek felajánlott kenyérvég társaságban, az egy éves lányommal az erdő közepén. Nem tudom megfogalmazni miért, de maga feltétlen bizalmat kelt az emberben. Nem mondták még magának?

K. felsóhajtott: – De. Észleltem már mindenféle helyzetben. Az emberek bíznak bennem. Kedvelnek. Hallgatnak rám. Megosztanak velem titkokat.

– Várja önt valaki a fővárosban? – kérdezte tőle hirtelen Marianna.

– Mondhatjuk, bár talán én nem várom annyira a viszontlátást – K. kinyúlt ujjaival, kaparászva egy darab fakérget kerített, azt kezdte rágni. – Ő csak a felszínre kíváncsi belőlem.

A nő hallgatott egy sort, majd arrébb fészkelődött: – Jöjjön közelebb, egyre hidegebb van. Még megfázik.

– Látja, ez érdekes – motyogta K., miközben engedelmeskedett, míg oldalában meg nem érzete a másik testéből sugárzó meleget. – Soha életemben nem volt beteg. De még náthám se volt, úgy képzelje el. Orvosnál még szinte nem is jártam, és a fogaimnak se…

Hirtelen szárnysuhogás kélt felettük, mire a férfiban benn akadt a szó, mert szinte az arcán érezte a tollak keltette levegőcsapásokat és ez, ez az érzés és ez a hang együtt felébresztett benne valami régi, nagyon fontos emléket, mely csak körvonalaiban volt meg elméje peremén, mert nem tudta megragadni, hogy pontosítsa, hol és mikor érzett már ehhez hasonlót. A következő pillanatban a zúgás elhaladt felettük, és a kis kőhalomra egy hatalmas holló ereszkedett le.

– Nahát, a királyi címerállata – súgta Mariann K. fülébe. – Nagyon ritka a környékünkön. Állítólag a háborúban az Ellenség, mikor itt, a hegyek közt vonult vissza, dühében irtotta, ahol érte.

Az állat teste legalább kétszerese volt egy normál hollóénak. Okos, csillogó szemével lefelé nézett, az ételre, miközben körbefordult a kövön, majd leröppent a földre, és csipegetni kezdte a kenyeret.

– Megeszi a csalétket! – tápászkodott fel Mariann, és mielőtt K. szólhatott volna, felkapta a kialudt fáklyát, és azzal rontott a madárra.

– Talán azért, mert…– kezdte volna a férfi, de ekkor elhallgatott, mert a holló nem ijedt meg a hadonászó lánytól, hanem felröppenve az arcába robbant. K. felpattant, és odarohant, ám addigra a madár már nagy szárnycsattogás közepette felemelkedett. Mariann arcán, az álla felett vékony vágás vérzett. K. előkapta monogramos zsebkendőjét, azt szorította rá: – Micsoda butaság volt! – mondta neki. – Nem szabad ingerelni a hollókat.

– Ez nem madár volt – súgta a nő körbefordulva, majd reszketve hozzábújt, amitől K. is megérezte, hogy hirtelen lehűlt körülöttük a levegő. Így maradtak, dermedten, vacogva egy pillanatra, vagy ki tudja meddig, aztán Mariann felkapta fejét: – Hallja? – nyögte, és kiszakítva magát a férfi öleléséből, visszarohant a fához. K. hallott valamit, ami leginkább egy éjszaki állatka nyüszítésének tűnt számára. Rosszat sejtve felkapta a lámpát, és Mariann után ment, aki ekkor már kiabált: – Elvitte! Elvitte!

K. először nem is értette, mire gondol, csak mikor odaért a gyökerek kusza, bölcsőt formázó fonatához, ahol a nő vak ember módjára tapogatta a csupasz földet, fogta fel, mi történt. A gyerek eltűnt. K. megragadta a nő vállát, talpra rángatta: – Merről hallotta a hangját?

Mariann kábán nézett rá, szája remegett, és úgy tűnt, nem is érti, hol van. A vér ismét folyni kezdett sebéből, mikor nyitotta száját: – Talán onnan – rebegte, és mutatta a sötétséget. K. megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után: – Akkor jöjjön, nincs vesztenivaló időnk. Még nem járhat messze.

Így aztán ismét bevetették magukat a sötét erdőbe, nem is sejtve, hogy a holló egy ágról figyeli őket.

folyt köv.

Kínlódom az új Krasznahorkaival, egyszerűen nem értem, erre miért volt szükség, erre a Tar Sándort és Háy Jánost rosszul idéző, a vidéki embertípusokat megrajzolni kívánó, de igazából nagyon kínos és a mélyrétegben nagyon egyforma monológhalmazra, amire egy régi szleng illik leginkább: műmájer. És nem értem a kritikákat sem, melyek szemérmesen félrenéznek - lehet, én vagyok már túl öreg (mondom ezeket úgy, hogy a Sátántangó ott van az első ötben nálam). Mindez onnan jön, hogy a lenti hosszabb, több részes történet is egy hazatérésről szól. A blogon lévő írások jelentős része arról szól, ezen nincs mit szépíteni, mert az ember nehezen dolgozza fel, hogy egyszercsak évekig, évtizedekig máshol él. A kísértettörténet túl egyszerű lett volna, ezért az alternatív, steampunk környezet. Benne van, a háttérben ott lapul egy gyerekkoromban látott - akkor - nagyon ijesztő sorozat, A messziről jött ember egy jelenete is. Három vagy négy részt tervezek, meglátjuk majd a történetív kifutását. 

A küldött

0. Prológus

A helyet, amit végül elhagyni kényszerültek, az emberek Tavasnak hívták. Senki nem értette a név eredetét, mert voltaképp egy ligetes tisztás volt, már bent az erdőben, de még nem az igazi erdő. Mindenesetre elég messze terült el a falu utolsó házától, hogy érdekes legyen oda kimenni piknikezni, szalonnát sütni, kollektívát ünnepelni vagy megemlékezést tartani. Valamikor a Háború vége után vették fel ezt a szokást az emberek, mikor már volt élelem bőven, és kimenni a Tavasba egyet jelentett azzal, hogy elszakadnak a mindennapok szürke és unalmas világától, valami nagyvilágit csinálnak, valami különlegeset. Ezekben a kezdeti időkben, az első lelkesedés lendületével építették meg hétvégi munkával a Pavilont, egy deszkából ácsolt esőbeállót, asztalokkal, padokkal és ugyancsak deszka padozattal. Körötte három szalonnasütő kapott helyet, betonból kiöntve, a belsejüket teherautók felnijei alkották. Vastag, földbe ásott tőkéken körbe lehetett ülni őket, egyik még egy vas állvánnyal is bírt, a gulyásokhoz. Hátrébb, az erdő felé egy házikót ácsoltak, ami inkább bódé volt, egyetlen ablakkal, itt tartották a kondérokat, evőeszközöket, nagy mérőkanalakat meg a nyársakat. A helyiségben örökké égett zsírszag honolt, és sokan úgy érezték, amikor beléptek, hogy valaki – akár a füst – épp akkor oszlott el a levegőben, a sötét sarkokban. De ez az érzés nem kapcsolódott ahhoz a másik félelemhez, ami miatt az emberek feladták a Tavast. Az a másik rettegés az erdőből jött, és csak lassan vert gyökeret a szívekben. Az első időkben, azokban a korai májusokban és azokon a forró nyarakon az emberek csapatostul lepték el hétvégenként a Tavast. Jöttek a családok, brigádok, rokonok és barátok, hangoskodva, megrakott elemózsiás kosarakkal és teli üvegekkel, és egyszerűen élővé varázsolták a helyet. Mind tudták, hogy a Tavas ott lesz akkor is, miután eloltják a tüzet, miután a közeli patak vizében elmossák a kondérokat, összeszedik a papírszalvétákat és az üres flaskákat, hogy ott fog várakozni a sötétben, az éjben, de a napvilágnál nem törődtek vele. Jókedvű, derűs idők voltak azok, a férfiak hangoskodtak, örültek, hogy élnek, a nők folyton fecserésztek és nevetgéltek, és nagyon csinosak és kedvesek voltak. Mindenki elégedettnek tűnt, hogy itt lehetnek, együtt, hogy süt rájuk a nap, és van étel, és nem annyira rossz a bor. Ám a szívük mélyén mind nyugtalanok voltak. Nem merték bevallani, de néhány óra múlva kényelmetlenül érezték magukat. Amikor pedig sötétedni kezdett, előbb a nők kezdtek el fészkelődni, majd a férfiak csöndesedtek el, és csak bámultak a tűzbe, szótlanul, végül a társaság, ahogy megérkezett, ugyanolyam hirtelenséggel, de már jóval komorabban, szedte a sátorfáját. Ugyanaz történt, ha az iskolából kihozták a gyerekeket. Eleinte vidáman rajcsúroztak, kiabáltak, kergették egymást, míg a nevelők a fák árnyákba húzódva cigarettáztak, de aztán hirtelen mindannyiójukon levertség és fáradtság lett úrrá. A tanárok a nap erejének tulajdonították a változást. Ha valami megemlékezésre került sor a Pavilonban, például a Győzelem napját ünnepelték, a szónokok, versmondók minduntalan belezavarodtak a szövegbe, hogy végül kukán, vörösen és dacosan, a súgó tanár szavára nem figyelve bámulják a deszkapadlót. Bizonyára nem emiatt volt, de az iskolai foglakozások, a szakkörök, az ünnepek, a játékos délutánok lassan elmaradtak a Tavasból. Ezután a párocskák tűntek el, akik motorral vagy kerékpárral jöttek ki, gyors csókot váltani, a pavilon deszkáinak dőlve ölelkezni, vagy tiltott cigarettán osztozni, miközben a zuhogó esőt bámulják a házacska koszos ablakán át. Végül a családok, baráti társaságok és munkahelyi kollektívák adták fel. Divatba jött a grillezés, és sokan a kert végében építettek grillkemencét, ott egyszerűbb volt sütögetni, nem volt annyira macerás, mint kivándorolni a Tavasba. Az idő is másképp telt már akkor, mert a televízió, és a munka felzabálta a szabadidőt, sokan egyszerűen már nem értek rá, hogy órákra elmenjenek egy ilyen félreeső helyre. Mások megöregedtek, megváltoztak vagy egyszerűen csak meghaltak, és közben a gyerekeiknek elfeledték átadni azt, hogy néha el kell menni a barátokkal szalonnát sütni egy olyan helyre, mint a Tavas. A hely lassú romlása és pusztulása évekbe telt, és igazán senki nem beszélt róla, senki nem hozta fel, hogy mi történik, de mégis, mindenki tudta, hogy a Tavas ott van, odakinn, az erdő szélén, és szép lassan szétrohad. Egy éjjel valaki kifosztotta a bódét, a fémeszközök nagy részét elvitte, hogy aztán eladja egy távoli város használtcikk piacán. Amikor a Pavilon teteje beroskadt, egy teherautó jött ki valamelyik délután, és két férfi gyorsan lebontotta az egész tetőzetet, a fát felpakolták a platóra, majd némán elhajtottak. Az asztalokat és a padokat már korábban felhasogatták olyanok, akik lusták voltak fát gyűjteni az erdőben. A gyom tavasszal felverte a korábban szépen nyírt teret, és egész nyáron nem jött senki, hogy tegyen ez ellen. A forrás, ami az erdő szélén, egy a meredeken emelkedő hegyoldalban fakadt, eliszaposodott, mivel elmaradtak azok, akik addig időről időre kitisztították. Egy nagy varangyos béka vert tanyát a belsejében, hajnaltájt messzire hangzott kuruttyulása. Végül a csipke és kökény mind beljebb merészkedve bevégezte a pusztítást, és eltüntette a Tavast, egyedül a mellette kanyargó földutat hagyva meg, ahol az erdész autója járt. Csak ekkor, amikor az emberek végképp feladták a helyet, ekkor kezdtek el arról beszélni, hogy miket láttak odakinn. Akkor, amikor már nem jártak ki, amikor már nem volt esélye annak, hogy bárki vagy bármi is igazolja szavaikat. Suttogtak az öregasszonyról, aki feltűnt a fák közt, míg a kondért mosták, és csak bámulta őket szótlanul, majd hirtelen köddé vált. Beszéltek a zavartan viselkedő állatokról, például a rókáról, mely nem tűnt veszettnek, és csak állt egy fatörzs mellett, és bámult az erdő sötétjébe. Oda lehetett menni hozzá, végigsimítani a hátán, meg se moccant. Mások a hangokról beszéltek, a sóhajtásról és nyögésről, melyet alkonyatkor adott ki magából az erdő, mikor ők épp az utolsó morzsát verték le ruhájukról, vagy az utolsó cigaretta hamuját ütötték bele a parázsló tűzbe. De a legtöbben arról a kényelmetlen érzésről számoltak be, ami rendszertelenül, bármelyik napszakban megrohanta őket. A tekintetről, melyet a tarkójukon, a nyakszirtjükön éreztek. Biztosak voltak benne, hogy a fák közül jött. Olyan volt, mint egy tapogató ujj, egy durva, fekete körmökben végződő öreg kéz simítása. Ott volt velük, még akkor is, amikor hazaértek, és elrontotta az egész napjukat. Másnap reggelre tovatűnt, nem maradt más utána, csak a kelletlen rosszérzés, hogy talán sokat ittak vagy ettek, de szívük mélyén tudták, nem erről van szó. Hanem arról, hogy valaki figyelte őket, az embereket, egész végig, míg a Tavasban voltak.

1. nap

A menetrendszerinti Zeppelin négykor kötött ki a városban, ott bérelt egy gőzautót, és amíg felfűtötték a kazánt, a közeli kávézóból felhívta a jegyzőt. A férfi valamiért nem szívesen hajlott rá, hogy a házban találkozzon vele.

– Nagyon sűrű a mai programom – szabadkozott homlokráncolva, nem is nézve a kamerába, de aztán sóhajtva beadta a derekát. K. kikapcsolta a képernyőt, majd kilépett a fülkéből. Amerikai stílusú kávét ivott, rövid és erős feketét, mely jó kedvre derítette, mikor kilépett a Fő utcára. Öt éve nem volt a városban, és miután anyjával összeveszett, megfogadta, többet nem is jön vissza. – Most mégis itt vagyok – motyogta maga elé. Az autókölcsönző alkalmazottja egy padon talált rá, ahogy az arcát a kora nyári fénybe tartja. A recepciós leírása alapján megnyerő, vonzó, fiatal férfit keresett, elegáns, szürke öltönyben, minden csomag vagy táska nélkül. K. átvette tőle a kulcsot, aranyhegyű töltőtolla, mellyel aláírta a bérleti szerződését, bántóan csillogott a fényben. Dombornyomott névjegykártyájára firkantotta  a címet, hogy hol fog tartózkodni az elkövetkező napokban az autóval, a másik megilletődötten vette le tőle. – Erre tessék – mutatta az utat, K. pedig követte őt a parkolóba. A gép halkan, jóindulatúan duruzsolt és remegett. – Hármasban néha rángat, ilyenkor váltson fel vagy le – tanácsolta az alkalmazott, miközben még egyszer ellenőrizte a tűzteret. A lángok rőt fénye ördögivé varázsolta mosolyát: – Nem mai darab ez, uram.

Ahogy elhagyta a város poros de sima főútját, és rákanyarodott a hegyekbe vezető szerpentinre, megértette, mire célzott a férfi. A gőzautó köhögött és morgott, és mint egy nagy, dacos állat, ellenállt minden ösztökének. Saját, unalmas tempójában mászott fel a gerincre, majd szinte fékezhetetlenül bukott alá a túloldalon. K. pattanásig húzta a fékezőkart, de még így is, egy kanyarban majdnem kisodródott, egyszer pedig egy szembejövő motorost késztetett dühös kiabálásra a kilengő autótömeg.

A jegyző a falu szélső házánál várta, idegesen cigarettázott, és a csikket a talpán nyomta el, mielőtt beszállt. – Nem szoktam magam végezni ezt, de tekintettel a körülményekre…– morogta miközben az ülésen fészkelődött. – Nagyon értékelem a fáradozását – bólintott kimérten K.. – Abban, ott…? – sandított a jegyző kopott fekete táskájára, mely egy idős, vidéki orvosokat idéző darab volt.

– Nem. A házban hagytam, ahogy kérte – sóhajtott a férfi. Kövérkés, ötvenes alak volt, kopott barna öltönyéhez nevetségesen ómódi, kerek karimájú kalapot hordott. Halkan szitkozódott, mikor rátérek a göröngyös, kátyús erdei útra, aztán hirtelen elhallgatott, majd kimutatott oldalt: – Itt volt a Tavas, emlékszik? Gyerekkoromban gyakran jártunk ide.

K. oda se nézve megrázta a fejét: – Sajnos anyám, még kiskoromban elküldött a papokhoz, a F.-i internátusba – magyarázta. – Alig van emlékem erről a helyről.

– Nem sokat veszített – vont vállat a másik lemondóan. – Ez a vidék már nem ugyanaz, mint régen. A változás elért minket is. Mindenki rohan, ideges, feszült. De maga bizonyára jobban megérti ezt, hisz a székesfővárosban él, és…hol is dolgozik?

– A Spender és Társainál. Fűszer és gyarmatáru – bólogatott K..

– Minden reggel az teájukat iszom – csillant fel a jegyző szeme. – Komolyan, a legfinomabb tea.

– Köszönjük – K. lefékezte az autót, mert megérkeztek az erdészházhoz. Ahogy kiszálltak, megcsapta őket a hűvös, mert itt már bent voltak a fák közt, jó mélyen az erdőben. A ház olyan volt, mint egy riadt, fölre kushadó állat. Alacsony, zsindelyes építmény, fehérre meszelt falakkal, apró ablakokkal. Hátához egy fáscsűr és istálló tapadt. Oldalt gazos kiskert, melyre alig sütött be a nap. A jegyző a bejárathoz sietett, majd zsebéből kulcscsomót kotort elő. – Meddig szándékozik maradni? – kérdezte a zárral babrálva.

– Amíg nyélbe nem ütjük az üzletet a vevővel – válaszolt K..

– Ja, igen – a jegyző felegyenesedett, megfordult. – A vevő, akit említettem, visszalépett. Kijött megnézni másodszor is, szétnézett…– körbe mutatott. A ház egy kisebb dombon állt, fák vették körül, a bokrokat K. anyja elszánt szívóssággal kiirtotta, ezért a törzsek katonás rendje mögött a szomszéd hegyoldalara, és lentebb, a völgyben egy bozótos ligetre lehetett látni. K. rájött, azt a helyet nevezte a jegyző imént Tavasnak.

–...és elment tőle a kedve. Ne kérdezze miért. – Felemelte ujját, és elmosolyodott: – De! Van ez másik érdeklődő. A faluból. Özvegyasszony, akinek a férje…

– Hozza fel őt holnap – kérte őt szelíden K.. Ekkor végre kinyílt a zár, a jegyző félreállt, és K. beléphetett a házba, amiben oly régóta nem járt. Por és fehér lepedők borítottak mindent. Az előszoba bútorait, hátrébb a nagy étkezőasztalt, a székeket, a kanapét, az ablak alatti olvasósarkot. Az anyja hálószobáját, a korábbi hitvesi szobát zárva találata.

– A kulcsok nálam vannak. Ha esetleg… – zörgette meg a csomót mögötte a jegyző. – Nem fontos – vallotta be inkább magának K..

– Egy falubeli öregasszonnyal mindent összepakoltattam, ő takarta le a dolgokat. Nem tudom, miért zárta be azt a szobát – magyarázkodott a másik.

K. nem válaszolt, benyitott egy másik ajtón, mire fájdalmasan gyengéd érzések rohanták meg. Ez a gyerekkori szobája volt, ahol olyan kevés időt tölthetett a száműzetése miatt. Az anyja lomtárnak használta, ócska bútorok, szőnyegek, könyvkupacok és újsághalmok sorakoztak a kis ágyán, az íróasztalán és a padlón. Visszasietett a nappaliba, melynek sarkában volt a konyha, és vizet engedett a csapból. A sugár eleinte köhögve és sárgán tört elő, majd mikor tiszta lett, K. megivott két pohárnyit, közben a mosogató feletti ablakon át az erdő fáit nézte.

– Ha bármire szüksége van…– kezdte a jegyző.

– Anyám érdekelne még – kérte őt K..

– A polcra raktam.

K. megfordult, és kimért léptekkel a fali polchoz sétált, melyen a porcelánfigurák, a Kossek-összes és az apjáról készült fényképek közt megtalálta a fémhengert. – Kisebb, mint gondoltam – mondta. A jegyző nem szólt semmit, csak a torkát köszörülte, és kihúzta az asztal melletti egyik széket. – Esetleg elkezdhetnénk a papírmunkát. A királyi öröklési törvény elég sok tennivalót ró ránk…

– Nem halaszthatnánk ezt holnapra, mikor felhozza azt az özvegyet? – kérte őt K. azon a hangján, amivel a beosztottjaitól szokott kérni. A jegyző eltűnődött, majd visszatolta széket: – Rendben – sóhajtotta hallatóan megkönnyebbülten. – Addig előkészítek mindent – az asztalra tette a kulcscsomót, majd fogta a táskáját, és kifelé hátrált, közben a lakás sötét sarkiba kémlelt. – Magára is hagynám önt.

– Köszönöm – válaszolt K., még mindig az urnát nézve. – Van itt monitor?  – kérdezte még, amire a jegyző már az ajtóból válaszolt: – Igen, az előfizetést nem mondtam le, természetesen majd érvényesíteném a díjazásomnál. Az anyja hálószobájában találja.

A fiatalember utána sietett, és a ház ajtajából figyelte, ahogy nekivág az ösvénynek. – Ne vigyem vissza? – kérdezte már kiáltva, de a jegyző csak a kezét rázta, és fürgén szedve lábait, gyorsan eltűnt a fák közt.

K. visszalépett az üres házba, és amikor becsukat az ajtót, konstatálta, hogy a szemközti hegy mögött eltűnőben van a nap. Alkonyodott, ő pedig nekilátott a keresésnek.

folyt. köv.

Elolvastam a hétvégén King eléggé felületes életrajzát (Kísértetszív), és elrémített, hogy a pali mennyi munkát belerakott az életéből ebbe az életműbe. Történetesen most meg itthon voltam, a hét közepén, betegség okán, és ahogy délben jöttem a mézzel a SPAR-ból, elgondolkoztam, mi lenne, ha minden nap ilyen lenne, nem lenne az iroda, meg a délelőtti kávézás, meg az ebéd, meg a reggeli kelés, esti villamosozás - hanem egész nap csak az írás, előttem azzal a szigorúan meghatározott kvótával, ami lehet, hogy sz*** se ér majd, mikorra az utolsó szó a  gépbe kerül. Nem biztos, hogy menne hosszú távon.

A lentivel egyébként folytatom az Ármány-történeteket. Kedvenc rezonőröm most a nyolcvanas évekbeli faluvilágban találkozik valami gonosszal.

Nehéz jó kísértettörténetet írni, mert a legtöbb esetben a szellem nem elég fenyegető, talán amiatt, mivel jelenlétük a mi világunkban nem elég plasztikus. Ezért kapcsoltam össze a következő esetben a kísértetjárást, a poltergeist jelenséggel és a boszorkányhit "megnyomás" jelenségével, melyet korábbi elképzelések szerint incubusok vagy succubusok okoztak, de a népi hagyomány a boszorkányhoz köti. Érdekes, hogy incubus már a Rómeó és Júliában is felbukkan, Mercutio nagymonológjában Mag királyné néven emlegeti, "Ő a boszorkány, mely megnyomja a / Hanyatt fekvőket éji álmaikban...." Valószínűleg az egyik legősibb hitről van szó, mivel az alvás közben a test igen védtelen, illetve a légzési nehézségek és egyéb szervi bajok valóban gyakra okozhatnak téves képzeteket. Itt persze más is kell a horrorhoz, mégpedig a jó öreg emberi gyengeség, ami persze végső soron a félelemből, szeretteink iránt érzett féltésből fakad.

Kísértet Versegen

A versegi kísértettörténetről nem lehetett hallani a televízióban, nem írták meg sem a helyi lapok, sem az országos újságok, egyáltalán, még szóbeszéd szintjén se terjedt túl a falu határain.

Nekem is K. mesélte el egy napfényes délután a Kistücsök teraszán ülve.

A szemesi parton találkoztunk, én a családdal nyaraltam, ő egy könyvel gubbasztott az árnyékban. Megkérdezte, írok-e még, mert van egy története, melyet mindenképp és mielőbb szeretne formába önteni. Így fogalmazott, és ez, illetve űzött, fáradt arca megérintett bennem valamit. Meghívtam estebédre, amit ő elfogadott, és két órával később, miután elfogyasztottuk a nevetségesen drága és kihívóan apró adagokat, kávét rendeltem, ő pedig lassú, nehézkesen formálódó mondatokkal belefogott.

K.-t még egy régebbi munkahelyemről, a… újságból ismertem. Tördelőszerkesztő volt, és már akkor udvarolt az egyik grafikus lánynak, nevezzük Annának, akit később, az én kilépésem után feleségül is vett. Megunták a fővárost, és mikor Anna terhes lett, elhatározták, hogy egészségesebb életkörülményeket teremtsenek születendő gyermeküknek – vidékre költöznek. Hosszas keresgélés után a Nógrád megyei Verseg nevű községben találtak egy faluvégi parasztházat. A tető javításra szorult, a hátsó traktust alkotó fészer alapzata beázott – de az épület fekvése kitűnő volt, és mögöttük, a kert végében azonnal az erdős hegyoldal emelkedett, továbbá az eladók nevetségesen alacsonyárat kértek érte. Így aztán felszámolták a városi létezésüket, és megvették az ingatlant. A férfi otthonról is tudott dolgozni, ezért ritkán járt be a fővárosi szerkesztőségbe. Anna pedig költözésük után hamarosan már teljesen otthon maradt, és így minden idejét a ház és a telek csinosításnak szentelhette.

Próbáltak kapcsolatot teremteni a mellettük lévő és a szemben, az utca túloldalán lakó szomszédokkal, de azok mogorva, öreg és zárkózott emberek voltak, így nem erőltették a dolgot. Csak később jöttek rá, hogy a falusiaknak nem velük, hanem a házukkal volt baja.

A dolog szinte azonnal, a költözés után elkezdődött, de ezt csak később vették észre, mikor visszaemlékezve, izgatottan, a félelemtől elszoruló torokkal igyekeztek összerakni, hogy kerültek ilyen helyzetbe. Olyan volt, mint mikor egy lakásban folyamatosan hallani valami halk, de kitartó, monoton zajt. Lehet, a fűtéscsövekből jön, talán egy távolabbi szomszéd hallgatja hangosan a zenét, vagy patkányok motoznak a falban. Bármit teszel, a forrást igazán soha nem találod meg.

Amiben mindketten biztosak voltak, hogy eleinte mindig éjszaka történt. Éjjelente Anna kezdett mind többet felkelni, néha pisilnie kellett, egy éjjel háromszor is, máskor a gyerek moccant, és mivel rossz alvó volt, ez folyton felébresztette. Ilyenkor szolidaritásból K. is felkelt, ment, és kötelességtudóan teavizet melegített, vagy hozott neki egy üdítőt. Ahogy felkapcsolta a lámpát a konyhában, és az bevilágított a csőszerű nagyszobába, akaratlanul is észlelte azt a valamit, de eleinte nem törődött vele. Egy sötét folt volt a látóperem szélén. Egy alak, egy határozatlan körvonal, valami árnyék. Eleinte azt gondolta, a ház és a szoba szokatlan geometriája játszik vele.

Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, a harmadik vagy negyedik alkalommal a biztonság kedvéért felkapcsolta a nagyszobában is a villany, és benézett az idegenül ácsorgó bútorok mögé. A nagy fényre Anna kijött utána és megkérdezte, mit csinál, majd bevallotta ő is látja.

Sokáig nem mondták ki, hogy kísértet. Előtte mindenféle lehetőséget végigvettek. Valamiféle földenergia, mely hat az érzékelésükre. Esetleg a ház talapzatából, a talajból hallucinációt okozó gáz szivárog fel. Az ivóvízben túlsúlyba került valami mérgező anyag, ez az oka. Vagy csak túl sokat bámulták a monitort, ami látáskárosodást okozott. Ám szívük mélyén mindketten tudták, hogy ezek racionális, földhözragadt, de valószínűtlen magyarázatok, melyeket önmaguk megnyugtatására gyártottak.

Anna egy kémiai laborban dolgozó barátnője analizáltatta a vizet és a ház levegőjét – semmi rendellenességet nem talált bennük.

Hosszas tépelődés után K. elhívott egy energialátót, aki a fölből jövő energiaforrások meghatározását ígérte hirdetésében. A férfi egy ipszilon alakú drótfonattal bejárta a házat, de semmit nem talált. A pénzt nem adta vissza, ám legalább egy lehetőséget kizárt a "szakvéleménye".

Már ekkor, ezekben az első napokban próbálták megismerni a ház előéletét. A szomszédok továbbra se voltak túl bőbeszédűek, de az eladókat sikerült telefonon elérniük. Egy dunántúli házaspár volt, aki valami bonyolult, áttételes öröklődési ügyletben jutottak az épülethez. Csak annyit tudtak, hogy a férfi nagynénjének testvére, egy szép kort megélt öregasszony lakta az épületet. A temetése után, mely jó fél éve volt, azonnal elkezdték árulni az ingatlant, amelyről egyébként semmi közelebbit nem tudtak állítani.

Az egyetlen információforrásuk a falubéli boltos, egy fiatal nő lehetet volna, kivel Anna hamar közelebbi viszonyba került. Eleinte a babáról beszélgettek – az asszonyka is nagyon szertett volna szülni, de nem esett teherbe. Csak később, a sokadik vásárlás után került szóba ház. Anna kérdezett rá, hogy mit tud róla és az előző lakóról, de a fiatalasszony először kitérő választ adott. Aztán a következő alkalommal, hirtelen, minden bevezetés nélkül ő tért vissza rá, hogy hogy érzik magukat a házban. Anna bevallotta, hogy furcsa dolgokat tapasztaltak. A boltos elsápadt, és csak a fejét csóválta, de ezután semmi egyebet nem volt hajlandó elárulni.

Végül be kellett látniuk, hogy el kell fogadniuk egy másféle magyarázatot. Valami kísért a házban. Egy lény, ami nem akarja felfedni magát, de figyeli, bámulja őket a sarkokból, az árnyéból. És ahogy ezt elfogadták, egy hosszú hajnali beszélgetés során kimondták a létezését, a dolog erőre kapott, és közelebb jött. A férfi a következő éjszaka fájdalomra riadt. Zihálva felül, és a mellkasát dörzsölgetve próbálta felidézni, mi történt. Az álombéli vagy valóságos fájdalom eredője valami súly volt, mely szívére, tüdejére telepedett. Ahogy belebámult az előtte falként tornyosuló sötétségbe, meg mert volna esküdni, hogy egy helyen sűrűbb annak árnyalata, de ahogy pislogott, a látomás szertefoszlott. A mellkasát tapogatva felkelt, villanyt gyújtott a konyában, és megivott két pohár vizet.

Állt még ez picit a rebbenő neonfényben, amikor egyszerre csak halk hangot, apró állatra emlékeztető nyüszítést hallott a hálószobából. Visszasietett, és a küszöbön földbe gyökeredzett a lába, jeges borzongás futott végig tarkóján, és az adrenalin elöntötte tagjait.

A hálószoba kicsiny ablakán épp hogy beesett valami fény az utcai lámpa halogénkékjéből. Ebben a tört világosságban is lehetett látni azt a fekete csomót, amely ott ült az alvó Anna mellkasán. Görnyedt, szikkadt alakot formázott, mintha egy sovány valaki hajolna a magatehetetlen, ziháló és nyöszörgő alvó fölé. A férfi nem emlékezett, másodpercig, percekig vagy órákig tartott, míg összeszedte magát egy kiáltáshoz, melyből rekedt hörgés lett. A jelenés szinte azonnal elkotródott, besiklott az egyik sarokba, majd a fal mentén szétfoszlott. K. a feleségéhez botladozott, érintésére Anna fájdalomtól csillogó szemmel ébredt, első mozdulattal ösztönösen a hasában dombordó gyerekhez nyúlt, és csak másodikként tapogatta meg a szíve feletti részt. Amikor K. karjaiba zárta, hideg verítéket érzett testén, a szeretett, puha és meghízott testen, mely most remegett és zihált.

Először, ott, az éjszaka közepén nem tudta elmondani, mit látott. Anna beszélt helyette egy rossz álomról, testére nehezedő súlyról motyogott, valami gonosz erőről, mely ki akarja belőle szorítani a szuszt

Aztán reggel, kedvetlenül majszolva bundáskenyerét, K. mégis bevallotta a látomást. Anna elhűlve hallgatta, közben folyamatosan pocakját simogatta, hogy megnyugodjon. K. látta rajta, ahogy a tagadás, hitetlenkedés, riadalom, dühös elhatározás stációi áthaladnak szerelmén.

Végül az lett, amire számított, mert ismerte Annát: makacs, kemény és bátor kis nő volt. Emiatt jelentette ki azon a reggelen, hogy ez így nem mehet tovább, el kell űzniük ezt a betolakodót. A férfi először szkeptikusan, majd mind lelkesebben és némi bosszúálló örömmel hívta föl a községbe misézni járó papot, szerzett hivatalos szellemlátót, majd egy energiamegkötő szakembert.

A pap, egy kövérkés, borvirágos orrú emberke készségesen beszentelte házukat, elfogadta az ötezer forintot és a kupica pálinkát, de nem kérdezett semmit.

A szellemlátó egy ötvenéves, láncdohányos nő volt, akit csukott szemmel kellet végigvezetni a helyiségeken. Végül leült a konyhába kávéjához, és azt mondta, halványan érez ugyan valamit, de – talán mivel nappal van – a jelenlét nem határozott.

Anna a nagyszobában ágyazott meg neki, és a bőséges vacsora után mindhárman nyugovóra tértek. Hajnali egykor K. autózúgásra ébredt. A nappaliban az ágy üres volt, a takaró a földön hevert. Amint kiment a tárva-nyitva hagyott bejárati ajtón, K. még látta a szellemlátó Suzukijának hátsó lámpáit. Hiába hívogatta napokig, a nő nem vette fel a mobilját. Mikor egy utcai telefonfülkéből próbálkozott, a rekedt, cigis hang végre bejelentkezett, de megismerve K.-t a vonal túlsó végén, azonnal bontotta a hívást.

Az energiamegkötő azt ígérte internetes hirdetésében, hogy képes semlegesíteni az adott területen uralkodó negatív energiákat. 

Egy hivatalnokkinézetű férfi volt, szürke öltönyben, fekete, bőr aktatáskával.  Leült a nagyszoba díványára, és fejére tett egy fémlapokból és kristályokból álló koronaszerűséget. K. és Anna a szoba túlsó végéből, lélegzetvisszafojtva lesték, ahogy hosszú percekig, lehunyt szemmel figyeli a házban keringő, láthatatlan negatív és pozitív energiákat. Végül a férfi arca fájdalmas grimaszba rándult, kinyitotta szemét, és megfontolt, de sietős mozdulattal levette a koronát magáról. Egy pohár vizet kért K.-tól. Egy hajtásra kiitta, majd minden bevezetés nélkül csak annyit mondott, mielőbb hagyják el a házat. Örökre. Ő, mit energiamegkötő, ezzel a jelenéssel nem tud mit kezdeni.

Körülbelül egy órán át magyarázott nekik, racionálisan és ésszerűen a felfoghatatlanról. Természetesen igazán egyiküket sem győzte meg, ám később, este, lefekvés előtt mind K., mind Anna úgy vélte, valami lehet a dologban, abban, amit oly nagy hittel előadott ez az ember. A férfi szerint a házban valaha egy gonosz személyiség élt. Egy rosszindulatú, az életet és az embereket gyűlölő alak. Az ő lenyomata, emléke, visszfénye kísért kóbor energiaként most e térben. Ez az energia az élők félelméből táplálkozik, abból merít erőt. Minél nagyobb riadalmat tud okozni, annál jelentősebb lesz a manifesztációja, annál inkább képes lesz megjelenni, sőt, idővel fizikai aktivitást gyakorolni a valóságra.

A férfi azt is elmondta, hogy ezt a jelenést nem lehet legyőzni vagy elpusztítani. Ezek a fogalmak ebben az emberentúli viszonylatban, ebben sötét és rideg térben értelmüket vesztik. Az ilyen energiák által megszállt helyeket magukra kell hagyni, és akkor a dolog – kellő erőforrás hiányában – magába roskad, és mint a parázs, előbb-utóbb kialszik. A régiek tudták ezt, nem hiába van oly sok elhagyott, kurtán-furcsán kiürült település a történelmi emlékezetben.

Anna azon az estén hamar lefeküdt, de égve hagyta a villanyt. K. a nagyszobában dolgozott laptopján. Ugyanabba a fotelbe ült, ahol délelőtt az energiamegkötő fogalt helyet. Ha hátrahajtotta a fejét, az ajtókivágásokban láthatta felesége takaróba bugyolált lábfejét az ágy végén.

Amikor később visszaemlékezett, nem volt benne biztos, hogy nem aludt el. De akár álmodott, akár éber volt, az aznap éjszakai látomás oly erősen égett tudatába, hogy haláláig nem bírta semmivel tompítani emlékét.

Éjfél elmúlt, mikor megérezte. Hirtelen megvastagodott a csönd körötte. A levegő – minta valaki kinyitotta volna a bejárati ajtót – lehűlt, és az ablakpárkányon percegő óra is abbahagyta munkáját. De a legrosszabb a K. nyakán fodrozódó hideg érintés, és az egész bőrét ellepő libabőrös remegés volt. A nyaka, mely pár lélegzetvétel alatt oly merev lett, akár egy levágott ökör teste, nem akart elfordulni, de hosszú, nagyon hosszú idő alatt mégis sikerült valamennyire hátranéznie.

A hideg, amit bőrén érzett, egy túlvilági lehelet vagy inkább kipárolgás volt. Ott állt mögötte az öregasszony, teljes életnagyságban. Fekete, rojtos, pecsétes, szakadt kendőbe burkolódzott, mely jutott a fejére is. Az arca, egy sápadt, horgas, elmosódott kép a kendő odújában nem árult el semmiféle érzelmet. Csak csillogó, barnás tekintete mutatott olyan éhes mohóságot, amitől K., ha lehet, még inkább rosszul lett.

Mint aki sokkban cselekszik, visszatért a megszokott tettekhez. Visszafordult laptopjához, és lecsukta fedelét. A lábánál lévő dohányzóasztalon ott volt a telefonja. Eszébe jutott, hogy lefényképezi vele a jelenést, és a képből meggazdagszanak. Még ezernyi más, őrültebbnél őrültebb dolog cikázott át rajta, és legszívesebben mindet végigvette volna, csak ne kelljen ismét ránéznie a szörnyű látomásra.

De erőt vett magán, és visszafordult, újból a háta mögé pillantott. Ám ekkor már nem volt ott senki.

Megkönnyebbülten felállt, és figyelte, hogy dobog a vér halántékán. Számolta ötvenig, addigra úgy érezte, képes lesz megmozdulni. Kissé optimista volt, de végül eltántorgott a hálószobáig, hogy annak küszöbén ismét a földbe gyökereddzen a lába.

A jelenés ezúttal ott állt az alvó Anna felett. Egyenesen a nőre meredt, pontosabban nem is rá, hanem hasára. Anna a hátán feküdt, sápadt arcán lassan, szinte órákon át gördült le egy izzadtságcsepp. Eközben az öregasszony kinyújtott kezét, szikkadt, barna foltokkal tarkított kézfejéből kibontakozott egy göcsörtös ujj, amely egyenesen a nő domborulatára, vagyis a babára mutatott. K. ekkor értette meg, hogy a kísértet mit akar. Ő maga pedig csak azt akarta, hogy legyen vége. Hogy eltűnjön e valami, felkeljen a nap, és minden visszaváltozzon normálissá.

Ezért bólintott.

Már abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fogja magánk megbocsátani ezt a mozdulatot. Mégis, akkor és ott elfogadhatónak tűnt, hogy ösztönösen, önmagát az őrülettől és Annát ki tudja milyen fenyegetéstől mentve feláldozza azt, akit még nem is ismert.

Az öregasszony leengedte karját, és lassan kifakult, mintha az őt vetítő gépet kapcsolták volna ki. A férfi ott állt a hálószoba küszöbén, moccanatlanul, és várt, őrködött, figyelte a szoba sarkait, melyekben a félhomályt lassan felváltotta a fény, majd arra riadt, hogy a kelő nap vöröse arcába világít. Ekkor már a fotelban volt ismét, a nagyszobában, a laptop lábánál, a földön, ahova tette, vagy ahova csúszott.

Nem az történt, ami álmokkal szokás, mikor az emlék lassan kifakul ébredés után. Az éjszakai látogatás minden pillanata megmaradt tudatában, Tisztán és fenyegetően. Legfőképp azonban saját ígérete ragadt elméjébe, ami miatt nem tudott az ébredező, nyűgös Anna szemébe nézni.

Aznap először kezdett komolyabban foglakozni a ház harmadik lakójával. Most, hogy ilyen kapcsolatba került vele, úgy érezte, ki kell ismernie, rá kell jönnie, ki vagy mi ő valójában.

Az interneten kezdte, hol máshol, ahol ezernyi oldal foglalkozott kétségbeejtően eltérő színvonalon a témával. Fél napos kutakodás alapján sikerült összeraknia, hogy szellemük eredetileg egy „nyomó” volt, vagyis az alvót álmában gyötrő, kínzó lény. Ám az öregasszony - az energiamegkötő állításának megfelelően - erőre kapott az éjszakai riadalmaktól. A szakirodalom szerint ez a második fázis, mikor a kísértet vizuálisan megjelenik, majd tárgyakat mozgat, poharakat tör el, kinyitogatja a szekrényajtót.

A harmadik, egyben utolsó és végzetes eseménysor a közvetlen fizikai támadás lehet. K. egy tucatnyi hitelesített beszámolót talált, melyekben a mind erősebb kísértő addig terrorizált egy-egy családot vagy közösséget, míg halálesetbe nem torkollt az eseménysor. Az áldozatot többnyire ágyban vagy valami elhagyatott helyen találták meg arcán földöntúli rettegéssel. A szörnyethalt kifejezést használták az ilyen esetekre, amely a szív, a légzés és az agyi aktivitás azonnali és totális leállását takarta. Az áldozathozatal után általában a jelenések elmaradtak, vagy mértékük elviselhető szintre csökkent.A férfi már aznap délután, mielőtt elment a boltba, elhatározta, mielőbb, de a gyermek születése előtt mindenképp elhagyják a házat. Anna ekkor már a nyolcadik hónapban volt, és K. tudta, a költözés megviselné a nőt. Ugyanakkor egyelőre semmit nem mert elmondani az éjszaki eseményekből neki, legfőképp szégyenletes bólintását nem.

Zárás előtt ért az üzlethez. Anna korábban beszámolt neki a fiatal boltvezetőnő fura kérdéseiről, és K. úgy vélte, egyedül ő az, aki valamit tudhat és mondhat a házukról és annak korábbi lakójáról.

Az, ahogy a Nyitva táblát megfordította a bolt ajtaján, mikor belépett, és a szemében csillogó félelem meggyőzőbb volt, mint töredékes, akadozó beszéde. K. Annára hivatkozott, a gyermekük egészégére, a veszélyre, mely ott vár rájuk a házban. A nő elkerekedő szemel figyelt, majd arcára döbbenet ült ki, mikor a férfi elmesélte az éjszakai látomásokat is. Egyedül a legutóbbi estét hagyta ki, mikor a szerződés megköttetett.

A boltos végighallgatta, majd kezébe temette arcát és elfordult. Aztán valamit rakogatni kezdett a polcon, és így, háttal állva mondta el K.-nak azt a keveset, amit tudott vagy sejtett.

Ő maga csak a két szomszéd elbeszéléseiből ismerte az öregasszonyt. Azok mondták róla, hogy rossz, gonosz természetű, átkozódik és zsörtölődik, a köszönést nem fogadja, és folyton kétértelmű fenyegetésekkel és célzásokkal traktálja őket. Aztán néha, ha kettesben maradtak vele, a falusiak mondtak egyebet is. Éjszaki rémálmokról, ok nélkül megrothadó krumpliról, eltűnő macskákról beszéltek, bár mindezt soha nem hozták nyíltan összefüggésbe az öregasszonnyal.

Az biztos, hogy a vénség azóta nem járt a boltban, hogy a fiatalasszony átvette azt. Mindig a szomszédokat bízta meg a bevásárlással. Azok kénytelen-kelletlen eleget tettek a kéréseknek. Ugyanakkor a boltosnő soha nem volt benne biztos, hogy mindazt, amit nála vettek, át is adják az öregasszonynak.

Gyanakvása akkor fordult bizonyosságba, mikor a vénség meghalt. Egy hétig nem mozdult ki a házból, de a szomszédok csak újabb hét nap elteltével szóltak a körzeti megbízottnak. Amikor már biztosak voltak a dologban. A kiérkező orvos kóros alultápláltságot, soványságot állapított meg, mivel egy csonttá és bőrré fogyott, összeaszott testet talált a dunyhák közt. Nyomozás csak azért nem indult, mert a boltosnőn, a szomszédokon és az elhunyton kívül senki nem is sejtette, kit lehetett volna felelősségre vonni ezért a végletes lepusztultságért.

A fiatalasszony nem mondta ki, hogy halálra éheztették az öregasszonyt, de elharapott mondatvégeiből, kétértelmű célzásaiból és hanglejtéseiből K. rájött, hogy egyfajta gyilkosságnak tartja  a dolgot. És ennek okán nem csodálkozik, hogy az öregasszony halála után csak még dühösebb és gonoszabb lett. A férfi zavartan, dadogva köszönt el, és sokáig ténfergett a hideg októberi utcán. Nehezen ért haza, majd a konyhaasztalnál ülve figyelte az alkony lassú közeledtét. Anna valamit megérezhetett aggodalmaiból és frissen szerzett szörnyű tudásából, de kerülte a témát, nem kérdezett semmit.

Hajnalban K. ismét a nyomásra riadt, de ezúttal láz és a verejték is párosult hozzá. Megfázott, egy hétig nyomta az ágyat. Legyöngült teste csak lassan kapott erőre, a nappalokat félálomban, bóbiskolva vészelte át, éjjelente míg tudott, nyitott szemmel vigyázta Anna álmát, de hajnalra elnyomta őt is a fáradtság. Ám úgy tűnt, az öregasszony megelégedett alkujukkal, és nem jelentkezett, egészen addig, míg rá nem ébredt K. árulására. 

Miután felépült a betegségből, K. elautózott a fővárosba, munkaügyeket intézni. Emlékezett rá, hogy az egyik hirdetésszervező kollégája albérletet kínálgatott a szerkesztőségben a nyár elején. Megkereste az illetőt, aki nagyon megörült az érdekelődésnek, mivel azóta akadt ugyan albérlője, de meg akart szabadulni a hanyagul fizető egyetemistától. Két hetet kért K.-tól, addig kirakja a srácot, és kitakarít utána. K. sokalta a tizennégy napot, de úgy vélte, annyit még bírnak várni a teljesen bebútorozott, jó helyen lévő lakásra.

Hazatérve Annának nem mondott semmit. Azt gondolta, majd a költözés napján, mikor már elvitte őt ebből a házból, csak az autóban árulja ell, mi a terve. Mivel tudta, hogy Anna rosszul fog reagálnia a megfutamodásra, elhatározta, bevallja neki a különös alkut, az ígéretet, amit azon a borzalmas estén tett.

A két hét alatt nem történt további atrocitás, bár K. számára még így is csigalassúsággal teltek a napok. Próbálta munkával lefoglalni magát, vagy az erdőt járta a mind nehezebben mozgó Annával. A nőgyógyászuk úgy vélte a baba időre fog érkezni, a K.-féle tervek szerint már az albérletben. Amikor már csak napok maradtak a menekülésig, a férfi kezdett felszabadult és bizakodó lenni. Úgy érezte, minden összeillik majd tervében. Már fogalmazta magában a hirdetést, amellyel árulni kezdi a házat, és az első éjszakára gondolt, melyet végre nyugodt és békés álom tölt ki, melybe bele-beleszűrődik a körúti villamos távoli zaja.

Aztán persze minden másképp alakult.

A költözés előtt két nappal történt. K. az erdőben sétált, és egy deres, árnyékos tisztáson elszívott egy füves cigit. Talán emiatt, a könnyed, vicces hangulat miatt, amibe belesodródott a gyógynövényillatú füst hatásra, emiatt alakult úgy, hogy átvészelte azt az estét.

Amikor visszaért a házba, Anna az asztalnál ült, előtte ott volt K. telefonja.

A férfi azonnal megérezte, hogy lebukott. De első gondolata nem a felesége iránt érzett bűntudat volt. Hanem a rettegés. A félelem attól, hogy mi, lesz, ha Anna kimondja, jól halhatóan megfogalmazza, és ezzel felfedi tervét a másik előtt a költözésről. Mielőtt bármit szólhatott vagy tehetett volna ellene, az asszony kimondta.

Hogy gondolta, hogy a háta mögött megszervezi ezt a költözést. Miért nem kérte ki az ő véleményét. Miért gondolta, hogy hajlandó lesz megfutamodni, és visszamenni a városba. Megbeszélték, hogy otthon szülnek, talán ettől riadt meg? Vagy az ostoba szellem, ez a képzelődés készítette ki K.t?

A féri összetörten állt a szoba közepén, és komoran bámulta a nő mögött sarkokat.. Hagyta, hagy adja ki az asszony a mérgét, csak azt figyelte, mikor kezdődik majd el a másik tombolása. Eszébe jutott, hogy igazából ő két boszorkánnyal él együtt, és ez az ötlet annyira viccesnek tűnt akkor és ott számára, hogy felnevetett. Annában erre a váratlan gesztusra benn szakadt a szó. Ugyanakkor K. háta mögött leesett egy kép a falról. Majd az evőeszköztartó dőlt bele a mosogatóba a konyhában. Hátul, a kamra ajtaját nagy dördüléssel becsapta valami. K. telefonja az asztalon megpördült, a falnak vágódott, és darabokra hullott.

Anna ekkor már sikoltva rohant a férfihoz, aki még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést. Komolytalan vigasztalást motyogva a hálószobába támogatta az asszonyt, és lefektette. Anna rémülten meredt rá, aztán öléhez nyúlt, de ekkor már K. is látta, hogy a lepedőt elönti a nedvesség. K. az utolsó pillanatig harcolt azért, hogy kijussanak a házból. Kirohant az autóhoz, magára hagyva a kétségbeesetten kiabáló asszonyt. Hiába indítózta, a motor nem indult. Visszatért a házba, hogy mentőt hívjon. A telefonja darabokra tört. Kivette Anna mobilját a retiküljéből – ez jelet nem talált.

Visszasietett Annához. A nő ölét fogta, és folyamatosan azt nyöszörögte, hogy jön a baba. K. tehetetlenül megállt felette, és próbált kigondolni valamit. A szomszédok jutottak eszébe, és ismét nekivágott, előtte megígérve Annának, hogy nem lesz semmi baj. Ő csak azt akarta, hogy K. ne hagyja itt. Egyedül. A házban. A férfi azonban nem törődött az aggódó kérésekkel, kiszaladt az utcára, és bekopogott mindkét szomszéd ajtaján, majd ablakán. Vagy nem voltak otthon, vagy nem akartak ajtót nyitni. K. az utóbbira tippelt. Tanácstalanul állt a dermesztő hidegben az utca közepén, majd dühösen, káromkodva visszatért a házba. Anna a fájdalomtól görcsbe feszült testtel fogadta, és a hírrel, hogy elkezdődött, a baba már jön. K felkapta nő testét, és kijelentette, ebben a házban nem fognak szülni. Kifelé indult, ám hiába rángatta a bejárati ajtót, a zár elreteszelődött.

Rabok voltak.

Beletelt fél percbe, ott az ajtó előtt egymás szemébe nézve, a magzatvíz szagával orrukban, hogy elfogadják – itt fog lezajlani a dolog. K. szótlanul visszavitte a nőt a hálószobába, majd komoran a konyhába ment. Vizet tett föl forrni, tiszta törülközőt készített össze. Nem törődött azzal, hogy körötte üvegpoharak repednek meg, a fürdőszobai tükör millió apró darabra hull, mikor belenéz, és hogy a nagyszobában a bútorok meg-megmoccannak, mint vad, tiltakozó lovak.

Visszatért az asszonyhoz, aki ekkor kezdett el lihegni, nyögni és sikoltozni, mindezt egyszerre, és próbálta kiszedni belőle, miben segíthet, de Anna már egy másik helyen volt. Így azt se érezte meg, hogy a falak megremegnek, nem látta a fölfodrozódó sötétséget az ágy mellett, mely egy öregasszonyra hasonlított, nem hallotta a szekrényajtók és a szobaajtók ki-becsapódásának koncertjét, nem látta a nappaliban felemelkedő majd padlóra zuhanó dohányzóasztalkát, a konyhában a földre hulló evőeszközöket, fűszertartó üvegcséket, poharakat, tányérokat, nem hallotta a nagy ruhásszekrény belsejéből jövő dörömbölést, mely olyan volt, mintha egy dühös gyereket zártak volna bele. K. is csak fél füllel és fél szemmel figyelt minderre, mert a készülődő születés minden maradék józanságát lefoglalta. Azt gondolta, nehezebb lesz, de végül is csak nyálka és vér volt, és egy erőszakosan kitüremkedő apró csomag, melynek közepéből lilás hurka kunkorodott vissza Annába, amelyet K. egy dühös ollóvágással metszett el. Aztán jöhetett a lavórba odakészített langyos vizes fürdetés, és valami ösztönös nyugalom, várakozás, majd egy gyöngéd kis paskolás hatására az első kétségbeesett, csalódott síró hang.

A kislányuk megszületett. K. Annára nézett, hogy megmondja neki, milyen nagyszerű és fantasztikus érzés ez, de a nő meredten felfelé bámult, széttárt testéből pedig folyt a vér, és a férfi azonnal rájött, hogy nagy a baj. Próbálta törülközőkkel elállítani a vérzést, ám az belülről fakadt, olyan helyről, amihez ő nem fért hozzá, és Anna a kérdéseire, hogy mit tegyen, már nem tudott válaszolni. Egyre erőtlenebbül fogta K. kezét, aki végig ott ült a fejénél, egyik kezében a takarókba bugyolált, fel-felsíró gyerekkel. A nő többnyire a plafont bámulta, de nem mondta meg, mi lát, majd este tíz felé a tekintete, ez a mosolygós szempár üvegessé vált, és elment. K. öntudatlan botorkált át a nappaliba, mivel nem tudott a vérszagú szobában maradni. A baba valami isteni kegyelem révén álomba szenderült karjaiban.

A férfi leroskadt a nagy fotelba, és várta, hogy rátörjön a zokogás, de helyette álmosság, fáradt kábulat érkezett.

A hidegre riadt. Szinte látni lehetett a leheletet a félhomályban, pedig a kályhában még lobogott a tűz. Csak a hálószobai kislámpa fénye világított be a nagyszobába, és K. mielőtt észrevette, megérezte a másik jelenlétét. Ott állt vele szemben a kendőbe burkolódzott öregasszony. Várakozóan fehérlett képe a ruha mélyéről, majd kinyúlt, két karját mint bölcsőt tartotta K. felé.

A férfi elfordult, és benézett a hálószobába. Látta a véres lepedőt, és Anna egyik hófehér combját. Lenézett a karjaiban tartott idegenre, aki békésen szuszogott, mint aki jól végezte dolgát. A keserűség és a gyász szelíd haraggá forrt K.-ban. Vagyis ez akart hinni, mikor átnyújtotta a gyereket az öregasszonynak. A baba nem ébredt fel a cserére.A férfi felállt, és vissza se nézve bement a hálószobába. Megállt az ágy felett, majd összeszedte magát, és lenyúlt, lezárta Anna szemét. Hallotta, hogy nyílik majd becsukódik a bejárati ajtó.

Egész éjszaka pakolt, rendet rakott, összeseperte a törmeléket, visszaakasztotta, ami leesett, eltüntette a megrepedt, összetört dolgokat. Majd reggel nyolckor a postára ment, és felhívta a rendőrséget. A nyomozóknak és később a bíróságon is azt mondta, a gyereket elvitték. A részletes vallomásában félig-meddig az igazat állította: a szörnyűségek, Anna halála után elaludt a nappali foteljében, ölében a babával, és amikor felébredt, a gyerek már nem volt sehol.

Természetesen nem hittek neki, a rendőrség kutyákkal, polgárőrök és a falusiak bevonásával átfésülte az egész környéket a háztól számított tíz kilométeres körzetben. Soha nem akadtak még a nyomára se a babának. Mintha a föld nyelte volna el. Valószínűleg ezért nem tudott a bíró sem mit kezdeni K.-val, aki pedig az ügy első számú gyanúsítottja volt. Kézzel fogható bizonyítékok hiányában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, tehát enyhe ítélettel megúszta. Az ügy csak azért nem kapott nagy nyilvánosságot, mert elhomályosította a …-i sorzatgyilkosságok híre, mely akkoriban izgalomban tartotta a teljes médiát.

Beesteledett a Kistücsök teraszán, és hirtelen lehűlt a levegő. Zavaros jegyzeteimbe pillantottam. Az egész történet alig töltött ki pár oldalt. K. az egyik pincérnőt bámulta, és meggyújtatlan cigarettát forgatott ujjai közt. Tudtam, éreztem, még kell valaminek lennie.

Hogy segítsek, rákérdeztem, mi történhetett a gyerekével. Megvonta vállát, és láttam rajta, tényleg nem érdekli. Majd az mondta, az a nő, a boszorkány tényleg nagyon éhes és dühös lehetett. Valószínűleg a baba kiengesztelte és lecsillapított, mert azóta nem látta.

Ő ugyanis a házban maradt, azóta is ott él. És elmondta azt is, hogy miért.

Hamar rájött ugyanis, hogy mindvégig rossz nyomon járt. Valójában a házzal lehet valami. Talán egy csapda. Egy különös, egyedi helyre épült cella, mely megköti a gonosz, elkeseredett és bosszúra éhes lelkeket. Az öregasszony haragját K. kiengesztelte az áldozathozatallal. Ám ezzel egy időben egy másik lélek ragadt a falak közt. Azóta ott él K.-val, aki önkéntes penitenciaként tűri ezt. Napról napra, hétről hétre gyöngül, és tudja, a dolog végül elemészti. Az éjszakai nyomástól mind fullasztóbb és nehezebb számára a légzés. Egy reggel majd kimeredő, rettegéstől csillogó szemekkel találnak rá a szomszédok ágyában. A félelem és a riadt várakozás tölt ki éjszakáit és nappalit. Most egy hétre elszökött ide, de büntetése, a ház, és benne Anna szelleme mágnesként vonzza vissza.

Meggyújtotta a cigarettát, és a jegyzeteimre bökött.

Csak akkor írd meg a történetet, ha már nem leszek, kérte, és úgy tettem.

vége 

Azt kérhetném az olvasóktól, amit Déry  "A befejezetlen mondat" elején: ne mérjék szűkre az időt. Eddig három-négy oldalas anyagokat tettem közzé, de a lenti egy igazi novella, ötszörös terjedelemben. A "Járványügyi álmok" kötetembe készült, és most éreztem úgy, itt a helye, nem kiadói asztalok kéziratkötegei közt.

Ismét Mikszáth, de itt mint mellékszereplő jelenik meg. Aztán Maupassant. "A horla" című novellája egyértelműen benne van a sztoriban, több szinten is. Kamaszkoromban olvastam, nem értettem egészen, de tetszett. Az alapszitu meg az, amit mindig is újraírok: valakik felmennek északra, találnak valami szörnyűséget, és vagy megmenekülnek vagy nem. Itt azért is kellett a magas karakterszám, mert a nagyívű sztorihoz méltóképp ki akartam dolgozni a főszereplőket. Szemes még így is elég van helsinges lett, de társai viszonylag egyedieknek tűnnek. Nem törekedtem viszont történeti, nyelvi valósághűségre, a szöveg legfeljebb közelíti a Mikszáthéoz hasonló, korabeli narrációt, stílust.  

Végezetül szolg. közl.: lesz most egy kis szünet, tenger, aztán a gyűlölt/imádott Nógrád megye. Ettől függetlenül, reményeim szerint tíz napon belül tudok feltölteni.

A szekrény

A farsangot követően még huszonegyedikéig a városban (Gyarmaton) maradtam, nem is annyira a Csermely-lányok édes tekintetétől marasztalva, hanem Mikszáth úrék asztaltársasága okán. A Csermely-család továbbra is kedvesen és barátságosan fogadta vizitjeimet, de Mária egy magányos pillanatban félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy a szíve bizony másé. Nem csalódtam nagyot, Szécsényben megszállva hallottam már pletykákat arról, hogy egy negyvennyolcas tiszt, bizonyos Jakabfalvy nevű udvarol neki. Amikor e szóbeszéd bizonyossá vált, még örültem is a ténynek, hisz jól látszott, hogy a kisebb lány, Emma pár év múlva meghaladhatja kecsességben és szépségben nővérét. Akkor pedig, a szécsényi rokonlátogatás ürügyén ismét felkeresem majd e kies vidéket is, hátha nagyobb szerencsével járok.

Fájdalmamat tovább enyhítette Mikszáth úr nagyszerű asztaltársasága: Orolay, a jogász, ki messze földön híres céllövő is volt, Miksa, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek minden további skrupulus nélkül befogadtak engem, a fővárosi literátort, és adomáikkal jobban telt az idő, mint a csalfa Mária oldalán.

Főleg Mikszáth úr, mesterem és példaképem vitte a szót. Noha abban az időben még csupán írogatott – és bizony nekem már nyomda alatt volt az Alföldi képek című kötetem –, mindjárt hallottam beszédében, hogy micsoda művek rejtőznek ebben az egyszerre vastag és fürge kis emberben. Olyan édesen és kacagtatóan tudta előadni történeteit, hogy a kaszinó másik feléből is oda-odajöttek a biliárdozók. Némelyikük ki tudja, hányadszor hallhatta már az esküdt út fabuláját, mégis, a csattanón együtt nevettek mind.

Orolay keveset szólt közbe, többnyire erősen ivott. Azt hallottam róla, hogy ő is szerelmi krízisen esett át, csak a jelekből ítélve súlyosabb lefolyásún, mint ami engem sújtott. Borús, fekete tekintete minduntalan a pohár alját kutatta, fiatal üstökét úgy rázta hátra, akár egy bosszúálló középkori lovag. Miksa uram hiába csitítgatta a fiút, az ügyet se vetett rá. Úgy tudom, másfél évre rá ideggyengesége olyannyira eluralkodott rajta, hogy pisztollyal vetett véget neki. Bizony, az asszonyok néha a sírba kísérik a reménytelen szerelmest.

Miksa, ez a jó öreg igyekezett kivenni részét a mulattatásban, de ebben inkább csak a régmúlt dolgaira tudott hagyatkozni. Amolyan igazi vidéki kisbirtokos volt, mintha a Borsszem Jankó lapjairól lépett volna elő, az archetípus szemléltetőjeként. Hetven is elmúlt már, és felvette az idősek azon keserű szokását, mely a jelent minduntalan az arany múlthoz méri. Szemes doktor gyakran csitította, látva, hogy az öreg milyen rossz irányba tereli a társalgást.  

Még a doktor volt a legizgalmasabb figura Mikszáth mellett. Sokkal többet megtanultam tőle a palóc néplélekről, mint a szécsényi rokonvizitálások összessége által. Könyvét, a Jó palóc hagyományt sajnos a fővárosban nem lehetett kapni, később, az eset után írtam is neki, kérvén postán a művet. Talán feladta, csak elkeveredett, talán már nem maradt rá ideje. Nyárelőn ugyanis Berényből jövet felborult kocsija, és úgy megnyomta mellkasát, hogy harmadnapra kilehelte lelkét. Kár érte, nagyszerű tudóst, a vidékkel együtt élő kutatót vesztettünk vele.

Hatására nem csak viccekből és ugratásokból álltak beszélgetéseink, hanem komoly témákat is érintettük. Többek közt imádott tárgyát, a kísértetek, lidércek, ártó lények éjszakai világát, melyből oly sok minden beszüremkedett a környék babonáiba is. Miközben Szemes a kutatási eredményeit fejtegette, felfigyeltem Mikszáth csillogó tekintetére. Ő már ekkor építgette magában halhatatlan novelláit, de ki volna képes ma megmondani, mennyi talány szövődött beléjük a doktor beszédjéből?

Orolay, aki Ipolytarnócon, egy gazdag faluban, a középkori félelmektől terhelt nép közt nevelkedett, hitte is meg nem is az efféle dolgokat, de többnyire csak hümmögött. Egyedül az öreg Miksa bólogatott elégedetten, mint aki már mind találkozott azokkal a teremtényekkel, melyekről a doktor mesélt. Ő lett az, ki elindította a szörnyű események sorát, melyről az alábbiakban szólni kívánok.

Egy éjjel, mikor éjfélt is elütötte a gyarmati templomtorony, a vén úr előhozta a durla históriáját. Bizony, erre még Szemes is felkapta fejét, később pedig jegyzetfüzetet ragadott, úgy kísérte Miksa szavait.

Az öreg ismert ugyanis egy falut, Karancskált, mely a hegyek oldalába, egy kis hasadékba húzódva sorvadozik – mivel évszázadok óta gyötri a durla. E lény megjelenése kiszámíthatatlan, nemzedékről nemzedékre felbukkan, akár a pestis. Ilyenkor magával ragad valakit, nőt, gyereket, fiút, férfiembert – és halálra kínozza. A szerencsétlenhez hívhatnak papot, meríthetik patakba – a durla nem hagyja békén, még el nem apasztja erejét, egészen a halálig űzve őt.

Szemes kérdezett rá, hogy végül is miféle lény ez a durla. Miksa uram zavarba jött, megvonta vállát, látszott, hogy ő még nem látta a teremtményét. Úgy jellemezte, hogy láthatatlan, megfoghatatlan asztrállény. Nem szellem, kísértet – hanem nagyon is evilági teremtmény. Testről testre vándorol, és életerővel táplálkozik, mint szúnyog a vérrel. Amikor jóllakik a szerencsétlen megszállott erejéből, visszaköltözik a Karancs hegy gyomrába, hogy pihenjen, akár a medve télen.

A doktor kétkedve hümmögött, bajsza alá morogva, milyen érdekes, hogy sem ő, sem más népkutató nem ismeri e babonát. Az öreg azonban ebből is kivágta magát – a durla okos, nagyon okos. Hosszú élete megtanította a rejtőzködésre. Nem véletlen, hogy csak ezt a kis, mindentől messze eső, isten háta mögötti falut kínozza. Ennek nagy visszhangja nem lesz soha.

Aznap ezzel tértünk nyugovóra, de az én költői képzetemet megragadta a durla lénye. Ágyamban fekve láttam magam előtt, ahogy a sötét éjszakában a kertek alatt úszik a légben, megfelelő test után kutatva. Sárgán lángol a fény egy ablakból, arra tér hát. Szegényes parasztportához jut, a kis, elülső helyiségében, a tisztaszobában ég a világ. Az üvegen nincs függöny. A képzelt szörny a párkányig kúszik, és óvatosan beles rajta. Fiatal, szűzi teremtés vetkezik odabenn, épp réklijét húzza. A durla szenvtelenül figyeli fehér bőrét, telt kebleit, combja ívét. Amikor a leány megfordul, arca Csermely Máriáé.

Másnap telegráfot kaptam, hogy sürgősen utazzak vissza Pestre. Apai nagybátyám rosszul lett, és végrendelkezni kívánt. Tudván, hogy a jó rokon már három szélütést is átvészelt, okkal véltem, hogy az út valóban nem tűrhet halasztást. Mint jogászember, én kezeltem családja ügyeit. Az utolsó órákra értem az Andrássy úti villába. A megtört test ágyban, súlyos párnákra dőlve pihegett. Tekintetében a fájdalmon kívül alig maradt valami, de mikor felolvastam a neje segítségével összeállított végrendeletet, minden sorra bólintott. Felesége tartotta kezét az aláíráshoz, és amíg pecsétem száradt, a lélek tovatűnt. Többször láttam már ezt, ám most megfigyelhettem, ahogy a szemgolyók csillogása lassan opálos fényűvé apad. Úgy véltem akkor, a lélek tükre, a szem az, mely mutatja a test magányos hússá válásának folyamatát. Szellemünk, lényünk lassan, vonakodva lép át a túlvilágba, és mikor pillantásunk végkép megkopik, csak akkor biztos a pusztulás.

Pár napig ügyeimet intéztem, és a Szécsényben, Gyarmaton ragadt poggyászaim sorsát igazgattam. De a csomagok helyett váratlan levél érkezett, egyenesen Szemes doktortól.

Izgatott hangvételű soraival visszahívott közéjük, durlát nézni. Amint beszámolt róla, távozásom után nem sokkal Miksa úr kocsisa jelentkezett gazdájánál fia ügyében. Ez sihederkorból épp kilépve, máris házasodni kívánt. Szerelmét azonban, ki történetesen Karancskálon él, hirtelen szörnyű nyavalya, öntudatlan állapot lepte meg. A kocsis Szemes doktor miatt ecsetelte mindezt Miksának, apellálva a két úr barátságára. A jó öreg azonnal legényt szalajtott Kálba, ki visszatérve igazolta sejtését – a leányzót a falusiak szerint durla kínozza, tán csak napjai maradtak már, olyan sovány.

Most tehát a gyarmati táraság elhatározta, hogy személyesen győződnek meg a palóc megszállottság esetéről, hisz ki tudja, adódik-e még ilyen alkalom ebben az emberöltőben. A doktor a modern tudomány eszközeit kívánta felvonultatni a kórral szemben, hátha megmentheti az ifjú leány életet. És mivel azon az estén én is oly érdeklődve hallgattam Miksa úr elbeszélését, elvárták, hogy csatlakozzam az expedícióhoz.

A városban semmi halaszthatatlan ügyem nem maradt, és mivel már a kedves halottunkat is elbúcsúztattuk, visszaüzentem hát, hogy másnap délelőttre ott vagyok. Reméltem, ez az időveszteség nem okozza majd a lány halálát.

A pályaudvaron Orolay fogadott, már útiöltözékben. Miközben elkalauzolt Szemes doktor házáig, elmondta, hogy Mikszáth úr egy heveny megfázás miatt nem vesz részt a kalandban.

Egészen e hírig hittem, hogy mindez, az orvos levele a lány megszállottságáról, csupán egy új Mikszáth-tréfa. Hallottam nagy találékonyságáról, mellyel embertársait szokta jóízűen lóvátenni. Ám amint kiderült, hogy ő maga nem is tart velünk, tudtam már, nem érintett a dologban, hisz a csattanót ki nem hagyná, mégoly betegen sem.

Orolayt láthatólag felvillanyozta az esemény, de legalábbis kiszakította búskomorságából. Arca pirosas színt öltött, keskeny vállait kihúzta, és még mintha mélyen ülő, borús tekintete is bizakodóbb lett volna. Sajnálatomat fejeztem ki Mikszáth távolmaradása miatt, majd rákérdeztem, mit hurcol a kecses kis bőröndkéjében. Megállva gyorsan felpattintotta fedelét – két remekmívű párbajpisztoly csillogott vörös bársonyon. A szerelmeinek vallotta őket, utolsónak, és egyetlennek, kik minden útjára elkísérik, ha kimozdul a városból. Jós volt – vagy már akkor sejtette végzetét –, nem tudom, de ott, a gyarmati főutcán beleborzongtam valami lelketlen előérzetbe.

Szemes doktor és felesége, egy alacsony, sárga kis asszony szívélyesen fogadott, utóbbi pazar ebédet és saját kezűleg sütött, forró herőcét tálalt elénk. Társaim elmondták, hogy Miksa úr előrement szállást intézni, és falujában, Berényben vár majd bennünket. Onnan már csak egy órányi út Karancskál. Visszaküldte értünk a szerencsétlen apát, kocsisát, Pált, aki bármelyik percben itt lehet.

A doktor maga is beszélt már Pállal, és a legénnyel is, akit az öreg elszalajtott vizitálni a beteghez. Úgy vélte, akkor és ott, e józan polgárház ebédlőjében, hogy egyszerű epilepsziás rohamról van szó. Felesége, aki épp frissensültekkel megrakott kosárkát hozott be útravalónak, szelíden közbeszólt. Meyer svájci idegszakértőre hivatkozott, ki az epileptikus rohamok maximum idejét hat percben korlátozta. Ez a szegény lány pedig – a közlések szerint – napok, hetek óta önkívületben van. Orolay és én meglepődve hallgattuk az asszonyka világos és értő szavait, a jó orvos azonban fürgén felpattant, és csak nevetett mindezen. Valóban lehet, hogy nem klasszikus epileptikus eseménnyel van dolgunk, fejtegette, míg táskáját ellenőrizte, melyben fogók, üvegcsék és egyéb veszélyesnek tűnő fémszerszámok csillantak meg, mindazonáltal valamiféle mérgezéssel avagy daganattal is párosulhat a kór. Nagy a természet rendetlensége, tette hozzá, és megcsókolta tudós asszonykáját. A kinti kocsizörgés figyelmeztetett bennünket, hogy nekünk pedig vissza kell állítanunk a rendet. Vidáman búcsút vettünk a ház úrnőjétől, és felszálltunk Miksa úr egyszerű, de párnákkal jól kibélelt parasztszekerére. Orolay és Szemes a derékba rakott padkán foglalt helyet, én pedig Pál, e szegény, megtört ábrázatú apa mellé ültem.

Igazi palóc karakter volt, nagy, lelógó bajusszal, cserzett, ráncos arcából gyökérpipán át engedve ki a füstöt. Bőszárú gatyája, fekete mellénye és nagy, kézelős ingje csak úgy árasztotta magából a lószagot. Reméltem, kibírom az út végéig, de ahogy megindultunk, a feltámadó szél menten könnyített helyzetemen.

Ahogy a szekérzörgés engedte, kifaggattam az öreget a gyászos eseményekről. Fia, Lőrinc hosszú jegyesség után márciusban kívánta elvenni a káli lányt, Bényi Annát. Ő maga nem pártolta ezt a frigyet, mivel a káliakat megbízhatatlan, rendetlen népeknek tartották a környéken. Ám Lőrincnek világ életében nem tudott parancsolni. 

Magáról a kórról nem sokat tudott. Hirtelen jelentkezett, és gyorsan uralma alá hajtotta leendő menyét. Egyszer látta a beteget, egyébként az anyja nem enged be hozzá senkit. Szégyellik, nem ok nélkül. Amikor neki megmutatták, először tiszta értelműnek tűnt, egy tál levest eszegetett az ágyában. Csak ahogy megszólította őt, akkor vadult el. A tálat a falnak csapta, és zokogni kezdett. Aznap este állítólag a saját anyjának is nekiesett.

Megkérdeztem, mit tud a durláról. A kocsis egy ideig nem szólt, aztán bizalmatlanul végigmért. Mondtam neki, hogy az öregúr, Miksa beszélt róla nekünk. Erre csak ingatta a fejét, hogy az babonaság. Vénasszonyok találták ki, és olyan családok, ahol bolondot tartanak. Szemes doktor meghallva a kijelentést, előrehajolt közénk.

Mint mondta, utánanézett múlt délután a levéltárban ennek a Karancskálnak, ezért – a sovány anyag ellenére – már tájékozottabb.

Karancskál olyan elszigetelt település, hol a famíliák hosszú időn át egymással házasodtak. Ez a szokás csak Mária Terézia korában szakadt meg, mikor a hivatal hatalmi szóval tiltotta az eljárást. Kötelezték a berényi papot, hogy miden frigyet vizsgáltasson ki, és csak a rokoni szálak hiányában végezze el a ceremóniát. Kálon ugyanis még tiszteletes sem szolgált. Ugyancsak szorgalmazták azt, hogy a káliak kívülről, más faluból válasszanak párt, ahogy tette azt Anna Pál fiával. Ennek ellenére még ma is számos degeneratív születés előfordul arrafelé.

Az öreg kocsis erre is csak csóválta fejét, mondván, így legalább széjjelhordják a bolondságukat.

Miközben ilyen kedélyes társalgással telt az idő, lassan elértünk az Ipoly folyó völgyébe. Áradás volt, amerre a szem ellátott, víz borított mindent, és felületén ezer és ezer madár kereste élelmét. Vijjogásuk, mint elkárhozott lelkek siráma, betöltötte a levegőt. Orolay és Szemes elővették a pisztolyokat, és a durranásokra hamar felszállt a sötét felhő, hogy pár perc körözés után ismét leülepedjen.

Hugyag felé tértünk, de nem mentünk be a faluba. Szemes doktor elmondta, hogy egészen a tavalyi őszig itt élt egy halottlátó. Aki felkereste, bizonyos fizetség ellenében, hírt kaphatott tőle elhunytjáról. Azt tartják, sokszor oly dolgot is elmondott a néhairól, melyet semmiképp sem tudhatott volna. A vénasszony aztán egyik napról a másikra köddé vált. Talán begyalogolt az Ipolyba.

Pál erre kurtán felnevetett, mondván, a babonás, hiszékeny parasztokat mindenki be tudja csapni. Szerinte az öregasszony nagyon jóban volt a vándorcigányokkal. Azok szállították neki a híreket mindenhonnan: ki, mikor, hogyan halt meg. Még a hátramaradt családtagokról is kitudtak mindent. És ennek a vénségnek, ennek a halottlátónak olyan volt az emlékezete, hogy mikor eljöttek hozzá a gyászolók, akkor felmondta szóról szóra, amit a cigányoktól hallott. Mintha ott, akkor tudná meg az elhunyttól. Nem tűnt az el, csak tán felkerekedett valamelyik vándorcigány táborral, és most velük járja a vidéket.

Szemes kétkedve vonogatta vállát, de aztán zavartan másra terelte a beszédet.

Ekkorra végképp felszáradt a délelőtti makacs pára, és a nap előbújt a felhők közül. Levettem felöltőmet, bár nem volt meleg, de a szél legalább elállt. Amerre a szem ellátott, vadvizek foltjai, bokrok, szelíden rügyező fák borították a többségében műveletlen tájat. Távolabb, fel északnak nagy hegyek emelkedtek, de toronyiránt is felsötétlett már a Karancs tömege.

Hugyag után Szécsény alatt mentünk el. Megfogadtam, visszafelé tartva felveszem drága rokonaimnál maradt poggyászaim utóját, és egyben beszámolok nekik erről a különös útról. A várfal ívét elnézve megrohant ezer és ezer érzés, és egy sétáló kisasszony fátyla alá Csermely Mária arcélét képzeltem.

Nem sokkal később egy akácos tövében elfogyasztottuk a jó doktorné által csomagoltakat. Pál kissé távolabb ült le, vagyis inkább csak a sarkára guggolt, mint a pusztaiak.

Orolay és Szemes a nomád ebéd után pipára gyújtottak, én pedig elővéve rajzolómappámat, felskicceltem kettősüket. Az urak elégedettek voltak a rögtönzött kis életképpel, később, kidolgozás után el is küldtem Szemesnek.

Az út ezt követő részére már alig emlékszem, mert el–elbóbiskoltam a nehéz ételtől. Minduntalan azon kaptam magam, hogy Pál erős vállára dőlök, vagy huppanóban ugrik egyet a kocsi kereke. Később a nap kezdett oly erősen tűzni, hogy a kalap ellenére égett tőle fejem teteje. A felhők szinte teljesen felszakadoztak, de néha mintha hűs permet ért volna minket. Amikor fel–felriadtam, láthattam, hogy a táj lassan változik. Mind jobban elvadult, ahogy felfelé kapaszkodtunk a hegy lábáig. Erős, gacsos fák, kitekeredett bokrok szegélyezték a földutat. Itt már a művelésnek semmi nyoma sem volt. Fél füllel hallottam, hogy Szemes is ezt hozza fel Orolaynak. A fiatalabb a föld terméketlenségét hibáztatta.

Késő délutánra értünk Berénybe.

Miksa úr a portája előtt várt minket, és oly szívélyesen lapogatta meg hátunk, mintha ezer éve láttuk volna egymást. Hamarosan előkerült Pál fia, Lőrinc is. Mokány, erős fiatalember volt, hirtelen mozdulatú, tele dühvel. Szeme folyton ide–oda villant, mint aki ellenség után kutat. Nem látszott szomorúnak, inkább csalódott volt, arca folyamatosan pírban égett.

Miksa úr gyorsan beküldte a lovakkal, minket pedig az ebédlőasztalhoz kísért.

Hiába szabadkoztunk, hogy nemrég étkeztünk, nem kaptunk felmentést. Az öregúr jókedélyű háziasszonya feltálalt elénk mindenféle jót, savanyú káposztalevestől a túrós gancáig. Orolay megsúgta, hogy mióta Miksa özvegy, ez a hölgy viseli gondját minden szempontból. Csak mosolyogtam a késői virágzáson, bár jelét kettejük viszonyában nem láttam.

Az étkezés alatt Miksa úr vitte a szót, beszámolt a beteg leányról érkezett legfrissebb hírekről. Egy drótostót járt Kálon, ő mondta, hogy az egész falu rémült és retteg. Maga Lőrinc naponta átlovagol, bizakodva indul és letörten, kétségbeesve érkezik vissza. Nem is lehet már előtte kiejteni Bényi Anna nevét, a minap a kocsmában félholtra vert egy kondást valami ártatlan célzás miatt.

A kávénál aztán Szemes doktor előadta az öregúrnak is az epilepsziás kórismét, tréfásan hozzátéve még, hogy persze az is lehet, magával a durlával van dolgunk. Orolay kapott a szón, és eltűnődött rajta, ő mire használná képességeit, ha a durla helyében lenne. Nem idézném most szavait, melyek bizonyos gyarmati hölgyre nézve sértőek – de akár hízelgőek – is lehetnének…

Szemes doktor továbbvitte a gondolatot, ám ő királyok, uralkodók testébe bújt volna durlaként, megteremtve a harmóniát és az örök békét a világban. Aztán komolyra fordítva a szót, említette Darwin úr könyvét, melyet – mint kiderült – a társaságból csak én olvastam. Az evolúciós tanok alapján Szemes úgy vélte, hogy egy ilyen durla–lény léte nem elképzelhetetlen. Hisz milyen lenne az abszolút ragadozó a Földünkön, ha nem láthatatlan és érinthetetlen? Egy ilyen fajnak nem maradna ellenfele a természetben.

Miksa urat láthatólag felzaklatta a gondolatmenet. Isten ellen való minden olyan, ami magasabbrendű az embernél, hisz az Úr alapvetően és elsősorban a mi fajunk teremtésével koronázta meg a létező világot. Szemes észrevette az öreg megindultságát, ezért nem erőltette a témát, helyette inkább az út folyatását szorgalmazta.

Így jártunk el, felszedelőzködött az egész társaság, és újból szekérre szállva nekivágtunk a megmaradt távnak. Lőrinc egy szilaj, pej lovon táncoltatott mellettünk. Többször előrevágtatott, de mint aki magában fél szembesülni szerelme látványával, minduntalan bevárt minket.

A maradék szakaszon már nem sok szó esett köztünk. Az urak gondolataikba merülve emésztették a nehéz ételeket, Pál némán hajtott, csak talán az állatokkal bánt dühösebben. Jómagam ismét a táj szemlélésébe merültem, néha egy-egy jellegzetesebb vonulatot papírra vetve.

A lankákból itt már hegyecskék nőttek. Némelyik oldala megszakadt, a sárga földből gyökerek, üregek sötétlettek elő. Az akácost elvadult fenyvesek és bükkösök váltották fel. Közüket kitöltötte a csipke, ember nem járta sötét rengeteggé olvasztotta a kökény. Olyan volt e környék, mintha mesebeli, elvarázsolt világba lépnénk, Csipkerózsika vára felé tartva. Néha még távoli vonyítást is hallani véltem, de Pál szerint csak elkóborolt kutyák kergették a nyulat a sűrűben. Lőrinc megelégelte vánszorgásunk, és végleg elhagyott minket.

Kál előtt egy öregasszonnyal találkoztunk. Az út szélén bandukolt, gacsos botjára támaszkodva. Pál biccentett neki, Miksa úr pedig hangos szóval köszöntötte. A vénség erre ráncos, ijedt arccal bámult fel ránk. Talán megismerte Miksa urat, mivel integetni kezdett, és fejét rázta, a falu felé mutogatva, majd mikor száját nyitotta, ajkán, állán vér csorgott végig.

Szemes azonnal megállíttatta a kocsit, és leugrott róla. Az asszony hátrált, de Pál szelíd szóval nyugtatta, így a doktor végül csak megnézhette száját. Borzadva fordult el. Válla felett egy gyors pillantást vethettem én is az odvas fogak közé. A nyelv helyén csak egy sötét, nedvedző csonk maradt. Döbbenten álltunk, mint akit villám sújtott. Miksa talált legelőbb szavakat, de hiába kérdezgette az öregasszonyt, hogy mi történt vele, az csak a fejét rázta. Aztán megragadta az úr kezét, és az utat mutatta, ahonnan jöttünk. Az öreg rárivallt, hogy nem érti, pedig mind sejtettük már, mit akar. Erre a másik dacosan elfordult, és ismét nekivágott az útnak, ügyet se vetve emberfeletti fájdalmára.

Pál szerint káli volt.

Szótlanul kocsiztunk be a néptelen faluba.

Bár a házak kéményei füstöltek, a fő utcán csak girhes kutyák kószáltak. Maga a település valóban egy szűk katlanba települt. Apró házai felkapaszkodtak a hegyoldalra balról és jobbról, a völgy végében állt a rozoga templom, mögötte temető. Volt valami nehéz és sós pára a levegőbe, Szemes úgy vélte, a környékbeli tárnák szellőzőnyílásai miatt. A berényi bányatelep fellendülőben volt – a járatok a hegy belsejébe értek, és számos szellőzőkürtő a káli völgybe nyílt. Így a lenti káros gázok bizonyára ide, a falura ömlenek.

Pál egyenesen a Bényi-házhoz hajtatott. Idős férfi állt a kapuban, gyanakvó tekintettel végignézte, ahogy leszállunk, majd köszönés nélkül hátrament az udvarba. A lány apja volt. Pállal régről ismerhették egymást, de sokat hozzá sem szólt. Lőrinc a tornácon állt, könnyes tekintetét elfordította, úgy mondta, hogy már egészen odavan a beteg. Aztán öklével hirtelen a falba vágott, vére szétspriccelt a fehér mészen. Szemes azonnal odaugrott, de a fiú nem hagyta megnézni sebét, elrántotta magát, és visszaindult a lova felé. Apja szótlanul nézte, ahogy elvágtat, maga pedig a szekér hevederjeit kezdte igazgatni.

Mi hárman beléptünk az alacsony, döngölt padlójú parasztházba, ahol az asztalnál egy idős asszony, Anna anyja sírdogált. Amint észrevett bennünket, Miksa úrhoz sietett, és megragadta kezét, hosszan szorongatta, úgy könyörgött segítségért. Az öreg furcsa pillantást vetett rá, aztán dörmögött valamit nyugtatólag, de ez nem sokat használt. Orolay a tűzhelyhez ment, tenyerét melengette, onnan figyelte unottan a jelenetet.

Végül aztán csak én és a doktor mentünk be a beteghez.

Ez volt a tisztaszoba, és olyannak tűnt, mintha a beteg csak vendég lenne benne. A magas, párnákkal feltornyozott ágyban, vastag dunyha alatt pihegett Bényi Anna, a megszállott.

Soványabb volt, mint bármelyik élő ember, akit valaha láttam. Fehér ingecskéjét szinte átütötték kulcscsontjai, sötét haja szétterült csontos, kiugró orrú arca körül. Lehunyt szemhéját kék erek szőtték át, sűrű, éjfekete pillái minduntalan megrebbentek, mint aki a világra tárná tekintetét, még egyszer, utoljára, de nem képes rá. Éreztem már akkor, hogy ha sikerülne neki, örökre rabul ejtene ez a tekintet.

Ahogy az ágyhoz léptünk, valaki felhördült mögöttünk. Az apa volt az, és fojtott szóval kérte, ne érjünk Annához. Szemes értetlenül bámult rá, majd kérdőre is vonta a gazdát, hogy ugyan miképp tudná akkor megvizsgálni. Az csak hajtogatta a magáét, mire a doktor a beteg karja felé nyúlt. Ekkor az apa nekilendült, és engem félrelökve próbálta elhúzni Szemest az ágytól. A zajra berontott Orolay és a kocsis, és együttes erővel a doktor segítségére siettünk. Csak nagy sokára tudtuk legyűrni a dühös férfi, és kivonszolni a helyiségből. A udvaron aztán elsomfordált, mint aki már bánja, amit tett.

Odakinn Pál megköszörülte torkát, és szemlesütve bevallotta, neki és a fiának sem engedték, hogy a menyasszonyt érintsék. Összenéztünk Orolayval, aki rá is kérdezett, hogy mi ennek az oka.  A vén palóc megvonta vállát, ám ekkor az ajtóból Miksa úr szólított minket.

A lány anyja kívánt beszélni velünk, ki az előbbi jelenetet szótlanul nézte végig. Most, amint a házba értünk, Miksa előtt térdelve láttuk viszont, amint az öreg kezét csókolgatja. Sírva, könnyezve kérte őt, és néha ránk pillantva minket is, hogy gyógyítsuk meg Annát, vagy menjünk el minél előbb a faluból. Orolay felfortyant szavaira, és kérdőre vonta, ugyan miért kellene távoznunk, de a nő nem felelt, csak fejét rázta kétségbeesetten.

Miksa úr elégelte meg legelőbb a jelenetet, kivonta kezét a szorításból, leteremtve az asszonyt, majd dühösen kivonult a hideg udvarra, mi pedig kényszeredetten utána.

Kisvártatva csatlakozott hozzánk a doktor is. Arckifejezése elárult mindent a vizsgálat eredményéről. A lánynak szerinte legfeljebb órái lehettek. Nem is annyira az alultápláltság, hanem az általános erőtlenség miatt várta őt a halál ölelése. Mintha elment volna minden kedve és életereje. Azonban hiába kérdezgette, szinte semmiféle kapcsolatot nem tudott létesíteni vele, egy-két fejránduláson kívül már nem adott tudatos válaszreakciót.

A kíváncsiságtól vezérelve visszatértünk Annához. Ezúttal is lehunyt szemmel, pihegve feküdt hátán. Most az anya őrködött a sarokban, árgus szemmel figyelve minden mozdulatunkat. Szemes végül a légycsapót vette fel az ablakpárkányról, azzal vonta félre a dunyhát.

Ekkor figyeltem csak meg jobban a beteget.

Még áttetszőbbnek és vékonyabbnak tűnt, mint első látásra – ám teste valamiféle erős, földöntúli derengésben izzott. Szemes felhúzta ingujját, így láthattuk csonttá fogyott alkarját. Ahogy feljebb tévedt pillantásom, akaratlanul is megbámulhattam, apró, gyermeki mellei halmát, melyek zihálva emelkedtek és süllyedtek a ruha alatt, akadozó légzése ütemére. Szeme csukva volt, apró nyelve néha végignyalta valóban elragadó ajkait.

Már fordultam volna, mikor hirtelen minden megváltozott. Az a pillanat, mely oly döntő volt a későbbiekben, soha nem fog eltűnni emlékeimből. Életem utolsó órájáig magam előtt látom majd, ahogy Anna kinyitotta szemét.

Izzó, fényes ragyogás volt tekintete helyén. Erős és delejes hatását talán a délutáni napfény erősítette, talán a haldoklás. Bár nem rám szögezte pillantását, tudtam, engem is azonnal foglyul ejtene vele. Ahogy történt az a doktorral, akire bámult. Szemes akaratlanul is hátralépett, a légycsapó kihullott kezéből. Aztán valamit motyogva táskájához guggolt, csak hogy ne kelljen abba az izzó ragyogásba néznie. Mi, többiek megilletődve, és némán sorjáztunk ki a szobából.

Odakinn vártuk be társunk, ki jó negyedóra múlva csatlakozott hozzánk, hogy az udvari kút vizében kezet mosson. Közben fejét csóválta, maga elé dörmögve indokait tehetetlenségéről. Pál javaslatára és útmutatásával ezután a helyi kocsmába indultunk, hogy leöblítsük a betegszoba savanyú levegőjét. Feljebb, alig pár utcányira találtuk meg az alacsony kis épületet, a templom előtti tér oldalában. Előtte ott toporgott Lőrinc lova, odabenn pedig búsképű gazdája görnyedt ki tudja hányadik pohara fölé. A vén zsidó, ki jöttünkre előcsoszogott a pult mögül, azonnal Pálhoz sietett, és izgatottan fülébe susogott valamit. Csak aztán kezdett hajbókolni Miksa uram előtt, hogy az apa fiához lépett.

Alig kaptuk meg palackunkat, mikor a másik kettő felől heves szóváltás kerekedett. A fiú végül felállt, fel is döntött pár poharat, majd kiviharzott. Apja szótlanul odaballagott hozzánk, és türelmesen kivárta, míg Miksa uram tölt mindannyiónknak. Orolay finnyásan szemlélte pohara peremét, de aztán koccintott velünk Bényi Anna lelkének üdvére. Az öregúr csak ekkor fordult kocsisa felé. Az restelkedve előadta, hogy arra kéri a doktor urat, estére menjen vele vissza a betegházhoz, mert Lőrinc már el akarja szállíttatni a gyarmati kórházba Annát, mivel úgy véli, ott kapná a leggondosabb ápolást. Fél szemmel láttam, hogy a jó orvos e szavakra elvörösödik, de aztán bosszúsan csak legyintett, hogy tőle ugyan vihetik, élve nem ér oda.

Pál megvonta vállát, mondván a szülők sem engedik. Nem kívánják kiereszteni a durlát a faluból.

Orolay erre felköhögte a bort, de nem szólt, annál inkább a kocsmáros, ki tőlünk pár lépésnyire serényen hallgatózott. Koszlott hálóruhaféle volt rajta, fején kucsma, mely alól csatakos, ősz haj és egy ráncos arc tűnt elő. Bátorkodott megjegyezni, hogy amennyiben a durla iránt érdeklődünk, akkor a falu javasasszonyát kérdezhetnénk, ám ő eltűnt, mint akit a föld nyelt el.

Összenéztünk, mert mindannyiónknak eszébe jutott az úton látott öregasszony, de nem hoztuk fel a dolgot. Ám a kocsmáros sem hagyta annyiban. Elmondta, hogy Kálon mindenki úgy tudja, a durla kínzását nem lehet gyógyítani. Kit elkap ez a nyavalya, annak harangoztak – a falusiak ilyenkor csak azt tartják be, hogy a testet nem engedik kivinni a településről.

Szemes itt már közbeszólt, megkérdezte, hogy ugyan miért e szabály. A kocsmáros sejtelmesen vonogatta vállát, de aztán csak közelebb jött, és kibökte – így akadályozzák meg, hogy a durla megismerje a világot.

Olyan különös és valószínűtlen volt e kijelentés a félhomályos kis helyiségben, hogy válaszul mind elnémultunk, saját gondolatainkat kergetve. Végül Orolay törte meg a csendet, tudakolva, hol lesz szállásunk. Miksa uram a kocsmárosra pillantott, aki kapott az alkalmon, és felajánlotta szobáit.

Rozoga, kopott két lyuk volt, a kocsma mögötti folyosóról nyíltak ajtajaik. Tulajdonképp a kocsmáros saját és asszonyának hálóhelyiségeiként szolgáltak, de ők buzgó jóindulattal a rokonuknál, a boltosnál vackolódtak el éjszakára. Miksa uram kivitte a sötétedésbe a vánkosokat, és gondosan kiporolta őket, majd befűttetve az egyik szoba kis kályhájában, hamar elszundított. Szemes megmosdott, aztán visszatért Pállal a betegházhoz. Láttam és hallottam korábban, hogy az öreg kocsis egyre kérlelte őt a söntésnél, tegyen még egy próbát még az éj folyamán, hátha csoda történik majd. A doktor beadta derekát, úgy vélte, semmiképp sem árthat, ha erősítőszert ad a lánynak. Saját keverésű elixírje állítólag már számos haldoklót visszahozott a mi világunkba.

Orolayval kettesben maradván elbeszélgettük az időt asszonyokról, lovakról és pesti hírekről, miközben az ablakon koromfeketévé vált az éjszaka. Az éj, mely szörnyűségeket tartogatott mindannyiónk számára.

Fiatal társam később kiállt a tornácra, hogy viharlámpa fényében elszívja utolsó cigarettáját, én pedig egy, a kemence mellől felkapott vastag bottal rövid sétára indultam.

Csak a nyomorúságos, földhöz kushadó házakból elősárgálló fény volt útmutatóm. Gödörtől gödörig, árokparti gazcsomótól dühös kutyaugatásig botorkáltam. Egy ízben két korcs bokámnak is támadt, de a husáng jobb belátásra bírta őket.

Melengető tavaszi éj volt, mikor a lég már ez előtörő életnedvek ígéretét hurcolja. Az elátkozott falu felett kitisztult az ég, és felragyogtak a távoli csillagok. Elnézve hideg izzásukat, arra gondoltam, hogy miféle emberentúli fenyegetések lapulhatnak a világmindenség zugaiban. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyik itt bujkál, nem is oly messzire tőlem. Ekkor fojtott kiáltást és valami zörrenést hallottam magam előtt.

Erőt vettem rosszérzésemen, és titkos ösztöntől, balsejtelemtől vezérelve előreindultam, amerre Bényi Annáék házát sejtettem.

Minden úgy volt, mint minapi álmomban, csak én az utca felől közelítettem. Átléptem az árokparton, és a nyikorgó kapun át a ház faláig osontam. Nem tudom ma se indokolni rejtőzködésem és leskelődésem. Talán szégyelltem kíváncsiságom, mely abból fakadt, hogy a rejtélyes beteget, kiért annyit utaztam egész nap, csak pár röpke percre láthattam.

Amint benéztem szobája ablakán, a földbe gyökeredzett a lábam.

Ott volt az egész család.

Az apa, a felesége, Lőrinc, a reménybeli vő és Pál. Mind izzadtan, küszködve, tépett ruhában. A pokoli jelenetet egy oldalsó, fal mellé esett mécses világította meg, halvány, szórt fénnyel. Jól láttam azonban kivörösödött arcuk, és a szemükben csillogó, elkeseredettséget. Gyűrűjükben, kezeik szorítása alatt Szemes doktor vergődött, félig az ágyra dőlve, félig a földön. És Anna, betegágyában feltérdelve, fehér árnyként magasodott fölé. Most élőbb volt, mint valaha. Bőrén sötétlettek a kék erek, ujjai, e hegyes karmok bele-belemarkoltak csípője mellett a levegőbe. Úgy nézett le a félelemtől és a többiek erejétől megdermedt doktorra, mint valami kígyó. Aztán lendülettel rávetette magát, egyenesen ajkára tapasztva mohó ajkát, hogy hosszú, érthetetlen csókban forrjanak össze.

A lány érezte meg, hogy valaki figyeli a torz aktust, mert Szemes arcától el nem szakadva felpillantott, egyenesen az ablakra, rám.

Hirtelen megrohant egy érzés, hogy tudom, milyennek lát most engem. Egy homályos, leskelődő árnynak, a sötétből előbukkanó betolakodónak, aki olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene.

És ettől a riasztó képzettől vezérelve magára hagytam a doktort. Remegve és sietve elléptem a ház mellől, végigloholtam az udvaron, ki a kapun, az utcára. Egy utolsó pillantást vetettem még az elátkozott lakra, aztán mint egy megvert kutya, visszasiettem a kocsmába.

Magam sem értettem, mi történik velem, pedig csak találkoztam valami ismeretlennel, olyan dologgal, amit jobb nem látni. Azt hiszem, megzavarodtam pár percre, talán még az ép elmém is elvesztettem. A következő, amire emlékszem, hogy Orolay horkolását figyeltem közös szobánkban állva.

A keskeny ablakon át belesett a kelő hold, így elnézhettem a sápadt ifjút, amint a földre vetett pokrócágyán alszik, felöltőjét magára terítve. De igazából a ház zajait hallgattam, azt, hogy mikor hangzanak fel az utolsó vendég, a doktor léptei. Minden porcikámban éreztem, hogy vissza fog térni közénk. E tudás által űzve fel-alá kezdtem járkálni, mígnem zajongásommal felébresztettem Orolayt.

Azonnal látta, valami szörnyű dolog történt. Mivel nem akartam abbahagyni szótlan, mániákus sétámat, az ivóból egy kupica pálinkát kerített. Lehajtatta velem, majd egy székbe nyomott.

A kényelmetlen ülőalkalmatosság merevsége visszaadott valami érzéket a valóságból. Felnéztem Orolay tiszta arcába, és akadozva előadtam, amit az imént láttam.

Nem szólt semmit, csak egyszer kérdezett vissza, hogy Pál is a merénylők közt volt-e. Aztán, mikor elhallgattam, mind a ketten mély töprengésbe merültünk.

Kopogó, botorkáló léptek térítettek magunkhoz tűnődésünkből. Tudtam, hogy amitől tartottam, bekövetkezett – ezért riadt, esetlen mozdulattal felpattantam. Orolay ekkor már az ajtóban volt, kezében pisztollyal. Jómagam az iménti husángot markolva követtem az ivóba.

A doktor tért vissza közénk valóban – egy asztalra támaszkodva állt az ivó közepén, nekünk háttal. Széles válla néma zokogástól rázkódott, csak akkor merevedett meg, mikor Orolay megszólította. Nem fordult felénk, csupán az asztal szélét markolta szorosabban, hogy ízületei kifehéredtek.

Aztán válaszolt, de olyan hangon, hogy mi ketten akaratlanul is hátraléptünk. Szemes hangja volt, de mélyebb és öregebb, ilyen lenne a varangyok, gyíkok nyelve, ha tudnának beszélni. Azt firtatta, miért jöttünk a falujába – és nem kellett visszakérdeznünk, azonnal megértettük, mire gondol.

Orolay szólalt meg, hogy csupán a lányt kívántuk gyógyítani. Az az alak ott az ivó közepén erre felhördült, ami akár nevetés is lehetett volna. Mikor elfordult, és előrelépett, végre fénybe került, a pulton hagyott lámpából sütött arcába – ebbe az eltorzult, kiszürkült, valaha volt emberi arcba.

Kárörvendően közölte velünk, hogy az, mármint a gyógyítás, bizony sikerült, majd egyenesen Orolayra ugrott. A földre söpörte őt, és az ifjú kezében elsült a fegyver. Szemes a padló fájába verte fejét, majd hagyta, hogy a test ernyedten elomoljon alatta. Csak ekkor vetette rám izzó tekintetét, amit már jól ismertem a Bényi-lány arcából.

Ezúttal azonban erőt vettem a bénultságomon, és a csapáshoz erőt adott a doktor korábbi elárulása miatti szégyenem is. A bot egyenesen homloka közepén találta el, mire ájultan rogyott Orolay testére.

Zajongásunkra Miksa uram csoszogott elő a folyosóról, és döbbenten állt meg felettük – emberi ábrázatnak még nem örültem ennyire. Míg Orolayt kivonszoltam a másik alól, gyorsan előadtam neki mindent. Az öreg csak fejét ingatta, és látszott rajta, nem hisz nekem. Főképp, amikor kocsisa szerepéről beszéltem, akkor komorult el arca. Ám a történet csak nem hagyta nyugodni – míg fiatal barátunkat élesztgettem, felvette a pisztolyt a földről, és ott maradt az ájult Szemes mellett.

Orolay lassan eszmélt, fekete hajába nyúlt, és keze vörös lett vérétől. Ekkor aztán szitkozódva felpattant, és körbenézett, majd meglátva az ájultat, a fejéhez kapott ismét, mint kinek minden egyszerre jut eszébe.

El kellett mondanom neki az előbbi jelenet végét. Össze-összenézve Miksa urammal, csendben hallgattak aztán pár percig, majd Orolay lehajolt, hogy valamit kezdjen a doktorral.

Mielőtt hozzáérhetett volna, eszembe ötlött a szülők aggodalma, nevezetesen, hogy nem szabad a testhez érni – két rongyot kerestem hát a pulton, azzal fogtuk meg az ájult testét. Egy székre ültettük, majd kötelet kerítettem, és lekötöztük kezét.

Ekkor már mocorgott, de aztán Miksa uram megbökdöste a pisztollyal, Orolay pedig vizet öntött arcába – így teljesen magához ért.

Hamarosan átható, megszokhatatlan tekintettel vizslatott minket, de nem szólalt meg, hiába kérdezgettük. Főképp Orolay akart kicsikarni valamiféle jelet arról, hogy a doktor nem vesztette el ép értelmét – ám a mind dühösebb faggatózást csak néma csönd fogadta.

Miksa uram elégelte meg legelőbb – félrevont minket, és a pálinka jótékony hatásáról kezdett sutyorogni. Én csak lassan értettem meg, mit akar, de aztán ragyogónak találtam az ötlet. A demizsonok mellett találtunk tölcsért, a pult alatt egy rongyos szaténkesztyűt – talán valami nemes vendég hagyhatta itt hajdan zálogul.

Foglyunk először nem sejtett semmit, csak mikor Orolay kesztyűs kézzel lefogta fejét, és szájába erőszakolta a tölcsér keskeny végét, akkor kezdett küzdeni. Olyan erősen rázta magát és a széket, hogy azt hittük, menten felborul. Végül Miksa uram lekuporodott, és a háttámlának vetve magát, megtartotta Szemest. Én pedig felemeltem a pálinkásüveget, és csorgatni kezdtem a tölcsérbe az italt, míg a remegés és rázkódás előbb nem csillapult, később végképp abba nem maradt.

Közvetlen közelről láthattam kikerekedő, véreres szemeit, melyeket az ital hatására lassú pára vont be. Ahogy Orolay elvette a tölcsért, felköhögte az utolsó kortyokat, de fuldoklás helyett aztán visszanyelte ezt is. Mi hárman leültünk vele szembe, és vártunk. Miksa uram, mint aki jól végezte dolgát, megtömte pipáját, és vastag füstfelhőbe burkolódzott. Orolay a kétliteres üvegben maradt ujjnyi folyadékot kóstolgatta, de minden nyeletre összeborzadt a kerítésszaggató aromájától. Én pedig folyvást az ablakokhoz siettem, és ki-kinéztem a csöndes kis térre, melyet oly szépen bevilágított a hold. A falu aludt, egy lélek sem járt az utcán.

Alig telt el fél óra, és a durla énekelni kezdett.

A társaságnak háttal, az ablakon kifelé bámulva álltam, ezért először azt hittem, valami madár fészkel a padláson, és az vijjog. Olyan volt ugyanis Szemes hangja, mint a vércse vagy a párja által üldözött galamb jajszava. Egészen halkan kezdte dalát, majd mind jobban elnyújtva, vészjósló spektrumig vitte, érthetetlen, különös hangzású szavakkal tagolva. Döbbenten, némán hallgattuk, szinte még levegőt sem mertünk venni. A csontunk velejéig megborzongatott e dal, egy résznél úgy éreztem, minden hajszálam égnek áll tőle.

Mikor befejezte, feje lecsuklott, és nyálfolyam indult meg öltönye hajtókáján.

Orolay ekkor odalépett hozzá, és kesztyűs kezével megrázta vállát, majd lágy, rábeszélő hangon megkérdezte, ki ő, és mit akar tőlünk.

Nem reméltem semmi választ, de aztán Szemes feje felemelkedett, és ajkai tétova szavakat kezdtek fűzni. A lény már olyan mélyen volt a doktorban, hogy hangja csak tompán, visszhangokkal ért el hozzánk. Azt válaszolt, hogy ő az örökkön létező, az emberen túli.

Miksa uram keresztet vetett, de nem állta meg, hogy ne ismételje el Orolay kérdését – mi a szándéka Szemessel.

A durla egy pillanatra mintha maga is elgondolkodott volna a dolgon, aztán azt felelte, hogy a doktor ugyanolyan jó neki, mint Anna.

Egyikünk se merte megkérdezni, mire kell neki Szemes. Helyette inkább arról faggattam, hogy honnan jött.

A durla erre sokáig nem válaszolt, majd megvonta a doktor vállát, már amennyire a kötelek engedték. Ő mindig volt. Sokáig a hegyben él, a kövek közt, és ha megéhezik, beleköltözik egy virágba vagy bogyóba vagy gombába – és akkor valaki leszedi és megeszi őt. Így fényes és meleg lélek közelébe jut, amelyet elfogyasztva jóllakhat.

Orolay megborzongott e szavakra, majd dühösen felcsattant – hogy került át Szemesbe, hisz Annát pusztította eddig.

A durla részegen eltátotta Szemes száját, mutogatva, milyen úton át foglalta el a testet.

A fiatalember rám nézett, és biccentett, mintegy igazolva a történetemet, majd eltűnt a szobák irányába. Eszembe jutott, hogy ezidáig talán – minden bizonyíték ellenére – engem vélt bolondnak.

Ekkor Szemes testét öklendezés rázta meg, és az elfogyasztott ital feltört kitárt szájából. Melléléptem, és kendőn át tartottam fejét, majd megtöröltem arcát, mikor vége lett. A test kimerülten csuklott össze, feje ismét lehorgadt, majd részeg hortyogás szűrődött elő belőle.

Orolay közben visszatért, és az egyik pisztolyát övébe tűzve a másikat nekem nyújtotta.

Miksa uram csak most tért magához az előbbi furcsa párbeszéd okozta döbbenetből, szinte ijedten kérdezte tőle, mire készül. A fiatalember az alvóra mutatott, mondván, ideje visszaszerezni barátunkat. Elértettem, mit akar, bólintottam, és a husángot átnyújtottam az öregnek, hogy azzal vigyázzon szegény Szemes porhüvelyére.

Aztán nekivágtunk az éjszakának, határozott lépteinket a Bényi-ház felé irányítva.

Szó nélkül tettük meg az utat, szinte még a lélegzetünkre is ügyelve. Hajnalodott, és már a korcsok is nyugovóra tértek. Egy pisszenés se hallatszott közel-távol, csak a harmat szitált lassan a világra.

Ahogy a sötét épület elé értünk, Orolay megállt, kivonta fegyverét övéből, majd határozottan megindult.

Nem tudtam pontosan, mit akar, de úgy gondoltam, Szemes érdekében mindenképp követnem kell őt, át a kapun, az udvaron, a ház ajtajáig.

Az ajtón benyitva azonnal észrevettük Anna szüleit – a konyhai ágyacskán feküdtek, békésen hortyogva. Nyugodalmuk érthető volt, tekintve az éj – rájuk nézve – kedvező eseményeit. Orolay a félhomályban tapogatózva átkelt a konyhán, és eljutott a beteg ajtajáig. Itt azonban megtorpant, mert lába alól mély, dörmögő hang kélt.

Pál kászálódott fel a küszöbről, félálomban értetlenkedve, majd mikor felismert minket, elkiáltotta magát. Orolay halántékon csapta pisztolya agyával, mire az öreg szótlanul összecsuklott. Anna ajtaja zárva volt, a fiatalember nekifeszült, én pedig fegyveremmel az ébredező szülőket tartottam sakkban. Erélyesen visszaparancsoltam az apát felesége mellé, hogy a dunyhák közül bámuljanak ránk bűnbánó, komor arccal. Orolay ekkor már a zárat rugdosta. A szobából Pál riasztása után zajok, izgatott sutyorgás szűrődött ki – így hamar rájöttünk, hogy a lány nincs egyedül. Amint azonban barátom egy erősebb rúgásra végül felpattant az ajtó, láthattuk, hogy elkéstünk. A nyitott ablakon át huzat áramlott be közénk. Orolayval szemközt Lőrinc állt, kezében egy székkel. Amint társamnak ugrott, az rásütötte fegyverét, és ezúttal nem hibázott. A lövés a vállán érte Lőrincet, aki hátratántorodott, ingjét azonnal elöntötte a vér. Orolay félrelökte, és a nyitott ablakhoz rohant. Követtem, így még láthattam az utca végében eltűnő fehér hálóinges alakot. Légiesen lebegve szaladt a szürke fényben, úgy, mit egy megszabadult angyal. Csodálatos volt ez az átváltozás.

Míg én a dolgok ilyetén való fordulatán tűnődtem, fiatal barátom nem tétovázott – a sebesültet maga előtt taszigálva elindult kifelé. Nekem maradt az utóvéd szerep, bár a háziak és az ájult Pál nem tanúsítottak támadó érzületet.

Lőrinc pedig némán, száját összeszorítva vérzett kezeink közt. Odakinn ugyanis kétoldalról belekaroltunk, és vinni kezdtük a pokolfajzatot. Mind jobban elszürkült, de még volt ereje megkérdezni, mi van édesapjával. Halkan, kelletlenül válaszoltam, hogy lélegzett, mikor otthagytuk. Erre azt kérte, ne bántsuk az öreget, az egész az ő ötlete volt – idecsalni Szemest, és belékényszeríteni a durlát.

A furcsa mondatra Orolay megtorpant, és izgatottan nekiszegezte a kérést, hogy miképp tudták erre rávenni a lényt. Lőrinc akadozva válaszolt – megfenyegették, elégetik Annát vele együtt.

Barátom erre elégedetten felmordult, majd újult erővel kezdte vonszolni őt. Lőrinc hiába kérdezte, mi a tervünk vele, nem válaszolt semmit, bár akkor már mind tudtuk, hogy csak egy módon lehet helyrehozni e dolgokat. Pár lépés után a kivérző test a karunkban egyre jobban elnehezedett, végül ájultan elernyedt, az utolsó ötven méteren már húznunk-vonszolnunk kellett.

Ami engem mind jobban aggasztott, az a kapukban, út szélén felbukkanó falusiak látványa volt. Talán Orolay lövésére jöttek elő, talán csak az állatok miatt, etetési idő lévén, de egyre többen szegélyezték utunkat. Nem egy közülük fejszét, kapát tartott kezében, és láthatólag többségük be volt avatva Lőrinc tervébe – mert arcukról fenyegető, gyűlölködő érzés volt leolvasható. Közvetlenül egyik sem nézett szemünkbe, és nem szóltak, de ahogy elhaladtunk, többen lassan megindultak utánunk.

Amikor már majdnem elértük a kocsmát, mögöttünk fájdalmas ordítás kélt. Pál botladozott végig az utcán vérző fejjel, a gyülekező parasztoktól meg–megtámogatva. Jobb kezében valami fényes csillogott, ahogy jobban megnéztem, láthattam, kés.

Amint elértük a kocsma tornácát, felpattant az ajtó, és Miksa uram lépett ki rajta. Pál erre megtorpant, de aztán ismét megindult társaságunk felé, habzó, vad dühvel, fiát követelve rajtunk. Nem mozdult egyikünk se, aztán Orolay felocsúdott, idegesen elkezdte újratölteni fegyverét. Mikor az öreg már csak pár lépésnyire ért, Miksa uram szitkozódva cselekedett. Hozzám lépett, bénult ujjaim közül kivette a fegyvert, és rásütötte Pálra.

A kocsist a mellkasán érte a golyó. Hátraesett, egyet vonaglott, majd nem mozdult többet. A falusiak, kik ekkor már szép számban gyűltek a kocsma elé, azonnal zúgolódni kezdtek, hamar egy kő is röpült felénk. Gyorsan benyomultunk hát az épületbe foglyunkkal.

Odabenn találtuk a kocsmárost, aki kezét tördelve lesett ki az egyik ablak sarkán. Maga elé mormogott szavaiból kitűnt, épületének felgyújtásától retteg. Ám egyelőre csak a kövek záporoztak felénk, hangos csörömpöléssel törve össze az ablakokat.

Orolay sietve előadott mindent a még mindig falfehér Miksának, aztán kezébe nyomott egy kupica pálinkát. Ezt követően a földön heverő ájult sebesülthöz lépett, tűnődve megállt felette, majd biccentett. A segítségemet kérve megemelte. Egy asztalra helyeztük a testet, majd a lekötözött, már éberen figyelő Szemest odahúztuk Lőrinc fejéhez. Orolay ekkor felszólította a durlát, hogy menjen át a másik testbe, most, azonnal és örökre.

Szemes csak a fejét ingatta, mondván, jó helyen van ő, majd köhögött egy sort. Egy baltacsapás érte a kocsaamajtót, mire Miksa uram odasietett, és egy asztalt húzott elé. A kocsmáros a pult mögé bújt, én pedig újratöltöttem pisztolyom. Egy törött ablakon át találomra kilőttem a térre, vigyázva, ne találjak senkit. A záporozó kövek egy időre elmaradtak.

A beálló csendben Orolay ismét Szemes elé lépett, és felemelt pisztolyával megcélozta fejét. A lény kíváncsian nézett fel rá, mi, többiek pedig megmerevedtünk döbbenetünkben. A fiatalember ismét felszólította a doktorban lakozót, hogy térjen át Lőrincbe, különben menten kiloccsantja barátja agyvelejét. A durla válaszul felnevetett, sértő, éles hangon. Orolay felhúzta fegyvere kakasát, és a doktor szemébe nézett.

Azóta is sokszor eszembe jutott a jelenet, melynek végletessége elborzasztó volt annak, aki látta. Úgy vélem, már akkor benne volt szegény barátunkban az őrületre, a végső és könyörtelen tettre való hajlam. Mindenesetre a Szemesben rejtőző bírta rövidebb ideig, elkapta tekintetét, és bólintott.

folyt. köv.