Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. január 22. 20:32 - Valmont

Mítosztalanítás

tisztas.jpg

Karácsony után meghalt a nagymamám. Ezt az írást nem ő ihlette, de például itt megjelent az utolsó év nehézsége. Ugyanakkor az összes írásomhoz köze van így vagy úgy. A temetésre én fogalmaztam a halotti beszédet, amit aztán a pap színtelen hangon felolvasott. Nem lett olyan jó szöveg, sokkal jobbat kellett volna, de azt a jelen lévők nehezebben emésztették volna meg.

A személyes veszteségen túl számomra az a különösen fájdalmas, hogy eltűnt egy, a miénktől gyökeresen különböző világlátás is az életemből. Egy olyan hagyományról beszélek, amit nehéz elmagyarázni annak, aki nem volt a közelében. A múlt bejegyzésben a középkorról írtam, és nagyjából az ő világlátása olyan messze volt a ma emberétől, amennyire egy középkori emberé lehetett. Ez a világlátás, ez a mitologikus létezés, amelyhez vissza-visszatértem − még az utolsó években is, amikor már csak önismétlőn és a sérelmekre fókuszálva nyílt meg előttem −, kiskoromtól kezdve véglegesen elbűvölt. Azt hiszem, azért kezdtem el írni, mert gyerekkoromtól rabja vagyok annak, ahogy a nagyi gondolkodott a dolgokról, a látható és láthatatlan valóságról köröttünk.

Ebben a mitologikus létezésben a vallás a babona és a létezés kemény tényei mosódtak össze, elválaszthatatlanul fonódtak egymásba 94 éven át. Amikor kisgyerekként beléptem a mitológiájába, döbbenten láttam, hogy így is lehet. Hogy olyan dolgokban lehet hinni, amiről addig csak mesékből hallottam. A vallásos rész, az éjszakai imák, a nappal dúdolt dalok, a nagy Jézus kép a hálószobában nem váltak el a boszorkányban, tüzesemberekben, bányabéli lényekben való hittől, hanem mintegy kiegészítették egymást.

Az éjszaki látogató csontos kezével az alvó oldalába markol, vagy rátelepszik mellkasára, aki ettől furcsa, hátborzongató hangokat ad ki. Sosem olvasott az incubusokról vagy succubusokról, mégis leírta őket visszaemlékezéseiben. A támadás alatt ki kell mondani bizonyos dolgokat, és akkor az éjjel kísértő boszorkány reggel megjelenik a házunkban. Sem irodalmi, sem tudományos ismeret nem volt mögötte, egyszerűen ebben hitt, ebben élt, látta ezeket a dolgokat. És ott voltam én, aki már olvasta a Drakulát, amikor egy nyáron felfedeztem, hogy a kulcslyukakat fokhagymával kente be.

A faluban név szerint ismerte a boszorkányokat. A szemük árulja el őket. A háború előtt egyszer az uradalmi kocsi megállt a falu közepén, s csak amikor az egyik ilyen szemű asszony kivett egy fűszálat a küllők közül, csak akkor indult el. A másik ránézett a tehénre, s annak elapadt a teje.

Ha a természetfeletti nem valami egzotikum, nem kikapcsolódás, nem egy könyv, egy film, hanem a mindennapjaid része, keserű, rettegett tapasztalt, akkor az megszűnik természetfeletti lenni. A mitológia lesz az életed. A babona és a vallás a világod formálói. És végül nem marad semmi, amitől félnél, még a végén se.

Fél kettő körül aludt el, karácsony után. Egyedül maradtam. 

 

A mátrahutai eltűnés margójára

 

Az a nézés. Már látott ilyet. A gyűlöletnek ezt az intenzitását. A Lidlben volt. Épp bevásárolt a hétvégére. A húshűtők hosszú, derengő hidegében egy házaspár vitázott gyakorlottan. Látszott, már csak a gyűlölet tartja össze őket. Sziszegve beszéltek, nem durván, de minden szavukból érződött a megvetés. A düh annyira eluralta őket, hogy nem törődtek a többi vásárlóval, a férfival se, aki mélázva állt a szeletelt, gondosan csomagolt húsáruk előtt. Aztán a nő valahogy mégis észbe kapott, felpillantott rá, tekintetük egybekapcsolódott. Gyűlölet. Színtiszta, hideg és eszement utálat sütött a fekete, hajdan talán vonzó szempárból. A férfi elfordította fejét.

Hat hónappal és harminc nappal később történt, hogy csatlakozott a kereső csapathoz. Rendőrautók járták előző nap délután a mátrai falvakat, és embereket toboroztak. Indulás reggel hétkor a mátrahutai művelődési ház elöl. Szendvicset, vizet kap mindenki. A keresés egész nap tart. Aztán a hang elhalkult, ahogy az autó kiért a faluból, majd ki is kapcsolták az ismétlődő felvételt.

A férfi erdőjáró ember volt. Az apjától tanulta, hogy kell a fák közt, a sűrűben boldogulni. Az apja ugyancsak az apjától tanulta, és így tovább, talán egészen a török korig, amikor az ilyesmi életet mentett. A férfi gyakran elmélázott ezen a kis, falu széli ház tornácán, amiről jól lehetett látni a műutat, és a fák hézagjaiban a lenti világot is. Délutánonként, munka után kiült ide, és elszívott egy pipát. A fatelepen dolgozott. A felesége elhagyta, mert nem bírta elviselni a magányt, ami a férfiból áradt. Volt egy kutyája, de pár éve elpusztult. Most már csak az erdő maradt neki.

Maga se értette egészen, miért csinálta. Nem érdekelték azok az eltűnt emberek. Valami más oka lehetett, hogy felhívta a főnökét, és egy nap szabadságot kért, hogy részt vehessen a keresésben.

− Hát, nem tudom Endre – mondta a vaskos hang rövid hallgatás után a vonal túlvégén. – Van ennek még értelme szerinted? Tíz napja nem találják őket.

A férfi hümmögött valamit, majd megköszörülte a torkát, és azt válaszolta, hogy ebben a korai tavaszban, a sok hajtás és rügy elég tápláló tud lenni. A főnöke kelletlenül igent mondott, majd elbúcsúztak. Nem nagyon ismerte a férfit, fogalma se volt, hogy minden szabad idejét az erdőben tölti, és hogy az erdőt olvassa.

Ezt még az apja tanította neki, aki bizonyára ugyancsak az apjától tanulta. Hogy az erdőt olvasni kell, akár a könyvet. Annak, akinek ez a szöveg megnyílik, annak minden értelmet nyer odabenn. A fák rendje. A bokrok sűrűje. A vadcsapások. A szél zúgása. A madarak dala. A gombák, a virágok elhelyezkedése. Egymáshoz kapcsolódó betűk, melyek gyönyörű rendet, egy szöveget adnak ki, szöveget a teremtett világ hibátlan és kikezdhetetlen szépségéről. Legalábbis a keresés napjáig így látta a férfi a mindenséget – gyönyörűnek. Ha tudta volna, mi történik, bizonyára nem kell fel korán, nem készít és fogyaszt el bőséges reggelit, nem szívja el odakinn a pipáját a borzongató hűvösben, nem veszi fel terepmintás katonai ruháját és a jobb bakancsát, és nem ballag ki a buszmegállóba.

A művelődési ház előtt már jókora tömeg gyűlt össze, mikor odaért. Főképp férfiak, de néhány asszony is, mindenki komoran, sötét arccal beszélgetett, cigarettát szíttak, laposüvegek jártak körbe. A férfi látta rajtuk, többségük gyakorlott túrázó, de volt, aki túl feszes ruhába, vagy rossz, az erdőbe nem illő cipőben jött. A parkoló sarkában egy nagy sátrat állítottak fel, alatta asztalon szendvicseket, üdítőt kínáltak. A férfi elvette egy szendvicset. Vízről majd gondoskodik magának odabenn. Széles asztalokra kiterített térképeken férfiak jegyzeteltek izgatottan. Mások parancsszavakat harsogtak, walkie-talkie-ba beszéltek, vagy listákkal rohangáltak. A férfi visszasétált a parkoló széléhez, és leült a még hideg betonszegélyre. Zsebében hozott frissen pirított tökmagot, azt eszegette, és nézte az embereket, mögöttük a művelődési házat, afölött pedig a harmatködbe burkolódzó fákat.

Fél óra múlva előkerült valamiféle vezető, egy keskeny, magas ember. A művelődési ház támfalára állt, onnan kezdett beszélni egy hangosbeszélőbe az összegyűlteknek: − Köszönöm, hogy ilyen szép számba összegyűltek. Mint azt mind tudják, tíz nappal ezelőtt elindult a mátrahutai szállásáról túrázni egy negyvenkét éves férfi és tizenhárom éves lánya. Bementek az erdőbe, s azóta nincs hír felőlük. A rendőrség már kereste őket a fővárosban, a lakásukon, és rokonoknál is, vidéken, de nem bukkantak fel. Okkal feltételezzük, hogy még az erdőben vannak. A mai keresés célja, hogy a Huta vonalától egészen a Kis-Csermelyig átfésüljük az erdőt. Nehéz, meredek terep, tele völggyel és hasadékkal, legyenek óvatosak – a férfi szünetet tartott, egy zsebkendővel megtörülte homlokát. Nem volt meleg, a reggel hűvöse épp hogy eloszlott köröttük. – Sípokat kapnak, ha bármit találnak, három sípszóval jelezzenek. Ha megsérülnek, kimegy a bokájuk vagy ilyesmi, két sípszó a jel. Csatárláncban megyünk, de a lánc meg fog törni a völgyek, hasadékok miatt, ezért adunk mindenkinek egy térképmásolatot is, arról a részről, amit át kell kutatnia. Délután négyig tart a keresés, hatkor gyülekező itt, mindenkire számítunk, mivel ellenőrizni szeretnénk a létszámot. Kérem, álljanak sorba a sátornál. És sikeres keresését kívánok.

A férfi beállt a nehézkesen formálódó sorba, türelmesen várt, majd mikor kezébe nyomták a térképet és a sípot, és felírták a nevét, kisétált az erdő szélére, és tüzetesen átnézte a papírt. Egy tintával rajzolt nyíl jelölte, merre kell mennie. Ezt a részt annyira nem ismerte, mert már elég messze esett a falujától, de bízott a tudásában, és amúgy meg az erdő mindenhol erdő.

Mikor elindultak, a bal oldali párja gyorsan eltávolodott tőle, de jobbján egy nő két méteren belül maradt. Néha rámosolygott a férfira. Vörös haja, és a kelleténél kissé vaskosabb dereka volt, de a mosolya ragyogott az arcában.

− Anna vagyok – kiáltotta át a nő, miközben átnyomultak egy kökénybokros részen.

A férfi megmondta nevét.

− Remélem, megtaláljuk őket. Láttam képet róluk. Nagyon jóravaló embereknek tűnnek – magyarázta a nő kissé lihegve. – Miért van az, hogy a jó emberekkel történnek mindig a rossz dolgok? Na, látja, én ezért nem vagyok vallásos. Ha Isten létezne, akkor nem engedné…− a férfi kikapcsolt, és már csak a nő mély, cigarettás hangjának rezgésére figyelt, közben pedig eltűnődött azon, hogy milyen lenne ismét együtt élni egy másik emberi lénnyel.

Egy óra múlva a nő lassan elhalkult, mind jobban zihált, majd egy vízmosásnál kiment a bokája. Hirtelen történt, megcsúszott, ellentámaszt kerestet, de a meredek lejtőn nem lelt, és aztán már a földön volt, és csak nyögött: − Jaj, Istenem. Jaj, Istenem.

A férfi odasietett hozzá, levette a cipőjét, és megvizsgálta a vaskos lábfejen a gyorsan növő duzzanatot. Körbenézett – a keresőcsapat egyetlen másik tagját se látta. – Talán sípolnunk kellene – javasolta a nő, majd összeszorított fogait.

A férfi körbenézett, fejét rázta. Felesleges. Túlságosan eltávolodtunk. De ne aggódjon, hozok segítséget, mondta nőnek.

− Ne hagyjon itt! – kérte a nő, megragadta a karját, szemében valódi félelem csillogott. A férfi lefejtette ujjait magáról. Nem lesz semmi baj, mondta, majd elővette a térképet, tollat, s tett egy ikszet, látja, itt van, itt vagyunk, vissza fogok ide találni. A nő nézett rá, majd megpróbált talpara kászálódni: − Nem lehetne, hogy visszatámogasson…

A férfi fölmutatott a meredek lejtőre, ahonnan leereszkedtek. Itt, ezen nem. És azon a sziklás részen se jutnánk át, ahol egy órája leereszkedtünk. Megfordult, a vízmosás aljába nézett. Jobbra kanyarodott, kis kanyonná szűkült. Esetleg arra. De előbb meg kell néznem, merre vezet.

− De jöjjön vissza – könyörgött neki a nő. – Kérem, jöjjön vissza.

A férfi megígérte neki, hogy visszatér, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedett a köves aljba, és elindult a kanyonban. A járat kisvártatva összeszűkült, feje fölött csipkebokrok hajoltak be, tépték meg ruháját, és azon kapta magát, négykézláb mászik a sárban. Jó öt perces kínlódás után tudott csak felegyenesedni. Egy tisztább területre ért, körbefordult, és zavartan megállt. Balról a hegy tömege emelkedett, jobbra viszont egy sík plató terült el, ritkásan növő tölgyekkel, és sűrű bokros részekkel. A térképre pillantott, de hiába, mert nem jelölte ezt a helyet. Vagyis azt mutatta, hogy itt csak egy meredeken eső hegyoldal van. A férfi már megfordult volna, hogy visszamenjen a nőhöz, megmondani neki, hogy ismeretlen terepre bukkant, de ekkor megérezte a füstszagot. Avas, zsíros füst volt, a hegy görbülete mögül jött. Rövid tűnődés után elindult, óvatosan kerülgetve a tüskés, marasztaló bokrokat, és a vastag, rozsdás mohával borított fatörzseket. Csak lassan tudatosult benne, hogy mi zavarja ezen a tájon. Az erdő elvesztette az értelmét. A fák olyan távolságban voltak egymástól, ami nemcsak természetellenes, hanem inkább kellemetlen volt a szemnek. A bokrok úgy törtek elő a földből, mintha odaragasztották volna őket. Lehetetlen helyeken furcsa, sötétkék szirmok virítottak. A fény mély, lapos szögben esett be az erdőbe, szinte szemből érte a férfit.

Jó öt perc séta után rábukkant a hegyoldalba vájt kunyhóra.

Egy sötét bejárat volt az egész, felül földbe vájt nyíláson át kavargott elő a füst. A bejárat mellett rőzse, csontok halmai, az ajtófélfára rozsdás edény akasztva.

Hahó, lépett közelebb a férfi. Van itt valaki. Nem jött válasz, de moccanás kélt odabenn, a sötétben. A férfi a bejárathoz ment, és csak ekkor vette észre, hogy éjfekete szövet fedi, azért tűnik sötétnek. Félrehajtotta, mire nehéz, fojtó, zsíros párák csapták meg. Benézett, majd félig be is lépett.

A lány ott állt a sárból tapasztott tűzhely mellett. Vasállványon kondér lógott a tűzbe, abban forrt valami, ami nehéz, alattomos szagot árasztott. A lány feketére égett fakanalat tartott kezében. Túraruhája sáros, mocskos, arca szintúgy. De a legrosszabb a tekintete volt, az üres, fáradt, nagyon öreg tekintet, aminek nem szabadot volna egy tizenhárom éves arcban léteznie.

Hazaviszlek, mondta a férfi döbbenten, gyere. Nyújtotta kezét, de nem lépett beljebb, valamiért irtózott a gondolattól is, hogy bemenjen a verem szűk, alacsony terébe.

− Nem lehet – csóválta fejét a lány csüggedten. – Nem tehetem.

Miért, kérdezte a férfi, és idegesen hátralesett, de nem állt mögötte senki. A lány ellépett a tűztől, majd felemelte a fakanalat: − Főznöm kell. Ebédet. Mire megjön.

Kicsoda, kérdezte a férfi, majd elnézte a fal melletti asztalon az üvegcséket, az apró tégelyeket, a gyógynövények halmait, a szalmából vetett ágyat, és a másik sarokban a pokrócot, ami a lány fekhelye lehetett, és megértette, hova került, előbb, mint hogy a lány folytatta volna: − Hát ő. Megette apát. Egyszerűen bekapta, és lenyelte. Azt mondta, engem is megesz, ha szökni próbálok. Ha elmegyek, utánam jön, és megeszi az anyámat és a kisöcsémet is. Ezért nem mehetek el. Én kellek neki. Azt mondta, itt kell maradnom – vékony, csontos karjával körbeintett, mintegy lemondóan jelezve, ez jutott, ez van, bele kell nyugodni, és a férfit ez a mozdulat szíven ütötte, annyira meghatotta, hogy erőt vett magán, és berontott, és nem törődve a lány kiáltásával, kihúzta őt a fényre, a napra, hátha majd az észhez téríti.

A lány eltakarta szemét, aztán a levegőbe szimatolt, mint egy kutya, és hátrálni kezdett, vissza, a kunyhó felé: − Hát nem érzi? Itt van. Közeledik – motyogta, majd kitépte magát a férfi szorításából, és visszasiklott a köpeny mögé.

A férfi egyedül maradt a tisztás közepén, körbefordult, ebben a furcsa, fehér fényben, és aztán megérezte tarkóján a tekintetet. Ugyanolyan volt, mint a nő pillantása a Lidlben, csak százszor erősebb. A gyűlölet, a harag, a színtiszta utálat, az indokolatlan, ésszel felfoghatatlan gonoszság egy pontba sűrűsödött, és szinte sütötte bőrét. A fejéhez kapott, ismét körbefordult, vadul leste a bokrokat, a fák oldalait, de nem látott senkit, ám ezt, ezt a gonoszságot nem lehetett már bírni, ép ésszel nem lehetett elfogadni, hogy ilyen létezik, ilyesmi van a világban, ezért előbb kis léptekkel hátrálni kezdett, majd mind gyorsabban haladt, végül megfordult, és futott, amerről jött, most jól jött a tájékozódási képessége, mert gyorsan visszaért a szűk kis járathoz, befurakodott a kanyonba, négykézlábra állt, és mászni kezdett, miközben attól rettegett, valami, egy csontos kéz megfogja a bokáját, és visszarántja. De ez nem történt meg.

A nő ugyanott pihegett, ahol hagyta.

− Na, talált valamit arra?

A férfi megállt felette, megtörölte izzadt homlokát, majd lenézett a vízmosásba. Nem mászott elő semmi a szűkületből.

Nem, mondta, arra nem járható az út. Mégis meg kell próbálnunk visszamenni ott, ahol jöttünk, mondta. És úgy is tettek. 

vége

Szólj hozzá!
2017. november 05. 09:37 - Valmont

Egy Petri-vers margójára

Sz. tanár úr, aki egyébként kitűnő szakember - sokat köszönhetek neki a magyar irodalom kapcsán -, valószínűleg provokációként adta fel nekünk azon az őszön Petri leghíresebb versét elemzésre. A csoportunkban elég sok vidéki, konzervatív szemléletű lány volt, megbotránkozva olvasták a szöveget, sokan ki voltak akadva, mondván, ugyan mit lehet erről írni. Először én is csak az abszurd élethelyzetre fókuszáltam benne, aztán sokadszori olvasásra kinyílt a vers szerkezetének, de még inkább a záró, mindent megkoronázó felemelkedés motívumának a szépsége, annak felismerése, hogy egyszerű nyelvi eszközökkel hogy lehet csodát művelni. A következő években rajongtam Petriért, ami aztán megkopott, főképp a politikai lírája lett idejétmúlt, de a halála után valahogy egy általános felejtés is megindult, bár szerintem ez igaz az egész szamizdatos, helyét nem találó, kisstílűen lázadó, önmagát elherdáló, halálba ivó nemzedékre, a hetvenes-nyolcvanas évekbeli nagyokra, Petri mellett például a prózában ilyen nekem Hajnóczy.  

Még annyit, hogy a főiskola, mint élethelyzet, mint élettörténeti elem, az ilyen verselemzések miatt adott nagyon sokat nekem. Hősömmel, Lénárttal ellentétben én tipikus lúzer voltam annak idején, aki bejárt minden fontos előadásra, elolvastam minden kötelezőt, töltőtollal jegyzeteltem, jól olvasható betűkkel, akár a nagyon szorgalmas vidéki lányok, akik aztán visszamentek az isten háta mögé tanítani, gyereket csinálni, és főzni a férjüknek. Délutánonként az albérletben a Jupiter szimfónia bömbölt, általában négykor elkezdtem olvasni, és éjfélkor hagytam abba. Arany idők voltak. 

 

Makacs

 

„…és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,


oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.”

 

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig

 

Júliával Lénárt az után az éjszaka után, az után a kilencszázkilencvenkettes nyár eleji éj után a főiskola hátralévő idejében már csak fél mondatokat beszélt, ritkás mondattöredékeket, lépcsőfordulóban, a büfében az előadások szünetében. A lány kerülte, és Lénárt később tudomásul vette, hogy egy bizony egy alkalom volt, de e mögött azért ott volt az a fajta hím öntudat, hogy legalább megvolt, ellentétben a magyar-angol csoport többi férfitagjával, ő megkapta az évfolyam, ha nem a főiskola legjobb csaját. 

Aztán elballagtak, elindultak az életbe, Lénárt egy műszaki céghez vetődött fordítónak, majd menedzser lett, aztán területi vezető, és pocakja nőtt, és keményen ivott egy ideig a feszültség miatt, de leszokott, jobban mondva átnyergelt a hétvégenkénti füvezésre. Mindezekkel, és egy esetlen családalapítási kísérlettel eltelt tíz-tizenkét év, így teljesen váratlanul érte, hogy egy konferencián egyszerre csak ott ült átellenben, az asztal túlsó oldalán Júlia.

Még mindig nagyon szép volt, így Lénártnak rá kellett jönnie, hogy valószínűleg ő élete legjobb nője a hosszú, fekete hajával, fehér bőrével, szépen metszett, szív alakú arcával, örökké vörös ajkaival, de azt is felfedezte, hogy szeme alatt sötét árkok húzódnak, haja csíkokban őszül, keze néha idegesen rebbenve beletúr, és egész tartásában volt valami esetlenség, megtörtség, mint amikor egy szál virágot, vagy egy orgonaágat sokáig víz nélkül hagyunk.

A konferencia egyébként a csökkent munkaképességűek alkalmazásnak morális, de főképp pénzügyi vonatkozásairól szólt. Lénártot – aki ekkor épp HR-vezető volt – a vezérigazgató delegálta, hátha hall valami okosat, de ő nem tudott figyelni a harsány színekkel és eseten animációkkal operáló előadásra, lopva Júlia arcát tanulmányozta, közbe gondolatban visszatért kilencvenkettő nyarára, arra a két napra, amely – kései felismerés – talán maga volt a mennyország számára.

Akkor már hónapok óta puhította a lányt, akinek szülővárosában, Pécsen volt valami komoly barátja, de persze ez Lénártot nem érdekelte, tipikus főiskolai skalpvadász volt, aki arra játszott a négy év alatt, hogy ami a kollégiumi szobákban történik, az ott is marad, nem terheli majd a jövőt, csak egy kis élvezet, és mindenki mehet az útjára. A lányt szórakoztatta Lénárt próbálkozása, imponált neki, és szemében néha megcsillant valami érdeklődés is, de rendre elutasította a fiút, amikor az egyértelmű szándékossággal buliba, moziba avagy abba az olcsó önkiszolgáló étterembe hívta, ami a buszmegálló mögött volt. A legtovább Lénárt a közös délutáni könyvtározással jutott, amelyet a másik sudár, majdnem magas és nagyon jó illatú teste mellett tölthetett az unalmas angol nyelvtörténetet jegyzetelve. Lénárt néha titokban elnézte a sorok felett lebegő, angyalian szép arcélt. Már három éve ismerte a lányt, ezért tudta jól, hogy legfőbb, büszkén felvállalt tulajdonsága a makacsság. Makacsságból volt kitűnő tanuló és hűséges szerelmes. Ragaszkodott a jó életről vallott homályos elveihez, az otthonról hozott szokásaihoz, a családjáról és a hazáról felépített, nem éppen modern nézeteihez, kedvenc ételeihez, például a parizeres zsemléhez, vagy a tonikhoz, melyet mindig tisztán ivott. Két hónapnál tovább senki sem bírta vele egy szobában, mivel a dolgok elhelyezésének megszokott rendje, és sajátos életritmusának szent szabályai miatt hangos és sértő vitákat is felvállalt, noha egyébként szelíd és csöndes lány volt.   

Talán pont ez a kikezdhetetlen makacsság ingerelte annyira a fiút, hogy reménytelen vágyakozása idővel szerelembe fordult.

A nyár közeledtével egy utolsó, kétségbeesett és merész kísérletre szánta el magát. Nyelvjárástanból mind a kettejüknek hiányzott a beadandó dolgozatuk, ráadásul a kreditpontokkal is rosszul álltak, ezért Lénárt az aulában lévő nagy hirdetőfal elé cibálta Júliát, ahol felfedezte a cetlit, melyen a nyelvi tanszék tanársegédje a doktorijához toborzott önkéntes segítőket terepmunkára. Júlia ajkát biggyesztve ugyan, de beadta derekát, így megkeresték a férfit, aki borzalmasan vastag szemüveg mögül pislogott rájuk bizalmatlanul, miközben elmondta, hogy fel kellene utazni északra, a hegyek közé, ahol egy faluban élnek még olyan idős lakosok, akinek a nyelvjárás érdekes lehet, és beleillik a munkájába. Négy-öt, pár órás interjúra lenne szüksége, de hogy ne kelljen ezek emiatt ingázni, egy helyi gazdánál megszállhatnak, le van szervezve a szállás, ugyanis az egyik főiskolai bérszámfejtőnek a rokona. Júlia ekkor Lénártra nézett, úgy, olyan tekintettel, mint aki most már mindent ért, de ő mentegetődzve megvonta vállát, hogy erről nem tudott, a lány persze nem hitt neki, de szemében megcsillant valami, vágy, érdeklődés, talán sajnálat, és azt mondta, rendben, elvállalják, ha ezzel letudják a beadandót, és megkapják a szükséges pontokat.

Lénárt számolta a napokat az indulásig, kimosta legjobb alsónadrágját, a közértben vett két csomag óvszert és egy nem túl drága félédes vörösbort – amit aztán persze a kollégiumi szobában felejtett –, és igyekezett nem magához nyúlni, bár elalvás előtt gyakran elképzelte, mit és hogyan fog csinálni, ha végre közös ágyba kerül a lánnyal.

A valóság persze mindig kiábrándítóbb.

Júlia a buszon végig szótlanul olvasott, valami unalmasnak tűnő tanulmányt a modern magyar költészetről, amely Lénárt számára egyébként mindig is túlságosan nyers és provokatív volt. Amikor megérkeztek a hirtelen jött májusi melegben a faluba, azonnal látszott a lányon, hogy nem kompatibilis a hely az ő jól szervezett és zárt életével, hogy idegesíti a tehénszag, a legyek és a kutyák folyamatos csaholása.

Vendéglátójuk, egy piros képű, folyton mosolygó öregember, a hosszú parasztház hátsó traktusához vezette őket, melyben két helyiséget bocsátott rendelkezésükre. A kis konyhából nyíló tisztaszobában Lénárt csalódottan bámulta az egymástól elég mesze lévő ágyakat, melyeken mint presszókávén a hab, dunyhák tornyosultak.

Kaptak egy sovány ebédet is, melyet a vendéglátó felesége, egy sápadt, rosszkedvű öregasszony szolgált fel, aki aztán a tűzhely, a sparhelt mellé ülve kanalazta az ölébe vett tálból a levest. Gépiesen és mohón evett, hangosan és szürcsölve, vendégeivel mit nem törődve, és amikor Júlia asztalukhoz hívta, mogorván, szinte durván válaszolt, hogy ő már így szokta meg, asztalnál talán nem is tudna enni. Később, mikor kipakoltak, és Lénárt kiment cigizni az udvarra, és fejében különféle variációkat forgatott az előtte álló csábításról, az öregasszony a házfal mellett kispadról bámulta őt sötéten csillogó, gyanakvó tekintettel. Lénárt elnyomta a maradékot a talpán, majd odament hozzá, fölé állva megkérdezte, hogy a faluban ki a legöregebb, aki még sajátos, falusias stílusban beszél. A vénasszony összeszűkült szemmel nézett rá, sokáig nem szólt, de aztán elkezdte sorolni a neveket, hogy ott van a Bözskenc, az alvégen, ő már nyolcvan felett van, Tari nene a bolt mellett, Béla, az ura, Noli Jolán mama, de őt nemsokára elviszik otthonba a gyerekei, és Katángyó Emelka, bár ővele ne kezdjenek, mert az egy boszorkány. Miközben beszélt, jobb kezét a másik mögé dugta az ölében, de Lénárt még így is észrevette, hogy hiányzik róla a kisujja. Próbált nem ránézni, miközben elmagyaráztatta, ki hol lakik, majd végül, mivel érezte, ez felkeltheti Júlia figyelmét is, és kizökkentheti makacs unalmából, rákérdezett, miért tartja boszorkánynak Katángyó Emelkát.

Az öregasszony elnézett a göcsörtös körtefák felé, a meredeken emelkedő kert vakondtúrásai felé, és még jobban elrejtette jobb kézfejét, míg válaszolt, hogy azért, mert nem jó a nézése, nem szabad a szemébe nézni, mert akkor éjszaka eljön, ráül az alvó mellkasára, és kinyomja belőle a szuszt.

Lénárt bólintott, majd eltette jegyzetfüzetét, melyben rögzítette a címeket és a neveket, és megkereste Júliát, aki hátul, a fészer előtt napozott egy főbe terített pokrócon, gyönyörű arcát a délutáni fénybe tartva. A fiú megállt előtte, kitakarva a napot úgy, hogy fejének árnyéka a lány arcára hulljon, és elmondta, mire jutott, és beszélt a boszorkányról is, mire a lány szeme valóban felcsillant, és rávágta, kezdjük vele. Úgy is lett.

Katángyó Emelka, ahogy egy boszorkányhoz illik, a falu végén lakott, de új házban, az ura építette, mielőtt meghalt, már a kerítést sem tudta befejezni. Eleinte csak állt előttük az ajtóban, és hallgatta Lénárt habogását, de aztán amikor Júlia átvette a szót, és egyszerűbben elmondta, mit akarnak, megenyhült, és beengedte őket.

A háború előtti időkről beszéltették, miután elindították a diktafont, a lány kérdezte, és közben elbűvölve nézett az öregasszony vizenyős, kék íriszű, vörös erekkel átszőtt szemébe. Lénárt kicsit hátrébb ült, figyelte a két nőt, a vénséget és a fiatalságot a délutáni nap beeső sárga fényében, és megrohanta őt a múlandóság keserű tudata. Besötétedett, mikorra végeztek. Megköszönték az interjút, majd visszabandukoltak a makacs kutyaugatásban a vendéglátójuk házáig, közben a lány belékarolt a fiúba, akit ettől valami melegség öntött el, és nem kérdezte meg, pedig akarta, hogy mit gondol a másik a boszorkányság vádjáról.

Az öregasszony hirtelen közlékeny és kíváncsi lett, mikor vacsoránál megtudta, kinél voltak. Szalonnát és kolbászt kaptak, és egy-egy kis kupica pálinkát a ház urának mosolygós ajánlásával, és míg eszegettek, Júliának el kellett mesélnie mindent Katángyó Emelkáról. A vénasszony főképp azt akarta tudni, belenéztek-e a szemébe, látták-e benne a boszorkányságot, majd mikor Júlia nevetve válaszolt, hogy nem, dehogy, dühösen fújtatva kiment. Férje morgott valami bocsánatkérést, és újra töltötte a pálinkáspoharakat.

Felesége kisvártatva visszatért, és a vacsora végéig már nem szólt semmit, de aztán, ahogy a pár végzett, és megköszönve az ellátást, kilépett a csillagfényes udvarra, a sötét tájba, melynek távoli kontúrjai Van Gogh festményeket idéztek Lénártban, utánuk ment, és suttogva, fojtott hangon magyarázni kezdett, inkább Júliának, hogy bekente a kulcslyukat fokhagymával, az távol tartja majd a boszorkát, de még fontosabb, hogy kitett a konyhaasztalra egy kis tál vajat, de azt nem enni rakta ki, ahhoz ne nyúljanak, egy ujjhegynyit se vegyenek el belőle, mert az meg azért kell, hogy elcsússzon rajta a gonosz, és ne tudjon bemenni a tisztaszobába, ne találja meg Júliát. A lány csak bólogatott, és igenelt, majd nagyon nyugodt hangon megköszönte az óvintézkedést, bár hozzátette aztán, hogy ő személy szerint nem hisz az ilyen dolgokban. Az öregasszony csak a fejét csóválta, és Lénárt még a sötétben is látni vélte, hogy baljával szorítja jobb kezét, a hiányt kulcsolja át odalent, de aztán ennyiben maradtak.

A férfi később már nem emlékezett, hogy kezdődött, talán ott, ahogy a kis konyhahelyiségbe rácsodálkoztak a villany alatt sárgálló vajdarabra, talán a hideg dunyhák magányával, vagy a pálinkával, melynek íze még mindig égette torkukat, de hirtelen megszólalt egyikük, valamelyikük, ki tudja már ki, hogy nem jössz át, mire a másik, az a meleg és élő és fiatal test kikelt a dunyha terhe alól, hogy becsússzon a másik ágy puha és meleg résibe. Lénárt arra viszont biztosan emlékezett, hogy a lány eleinte milyen esetlen és bátortalan volt, és főképp milyen szűk és száraz. Bárhogy igyekezett, nem tudott beléhatolni, végül már nevettek mind a ketten, és a fiú érezte, hogy az óvszerben feszülő férfiasságának ez nem tesz jót. Várj, mondta, valami eszembe jutott, kimászott az ágyból, kisietett a konyhába, majd beletúrt a holdfényben fehéren csillogó vajba, és azzal kente be magát. Aztán szinte ünnepélyesen visszalépdelt a szobába, ahol a lány már a földre dobta a dunyhát, és ott feküdt, pőrén és kitárulkozva fehér teste, jobban mondva Lénárt látott valami fehér kontúrt, ami Júlia lehetett. Mit csináltál, kérdezte a másik, de ő nem válaszolt, csak ráfeküdt, és már belé is siklott, könnyedén és gyorsan, így a kérdés idejétmúlt lett, mert elkezdtek mozogni abban az esetlen ritmusban, ami olyannyira jellemző azokra, akik közül az egyik nem szerelmes a másikba.

Mikor vége lett, Júlia volt az, aki felkelt, visszarendezte Lénártra a dunyhát, majd ő maga a fiú ágyába tért meg, és pár pillanat múlva halk, érdes horkolása jelezte, hogy álomba zuhant.

A fiú még sokáig gondolkodott a történteken, forgatta magában az alig pár perces emlékeket, a tettét, a sikerét, végül mindezek édes tudatával süllyedt ő is az öntudatlanságba, hogy hajnalban egy halk nyüszítésre riadjon. Biztos volt benne, hogy a lány adta ki a hangot, de mikorra kinyitotta szemét, a másik már ült ágyában, majd ki is szállt belőle, a deszkák a mély csöndben fülsértően reccsentek. Mi a baj, kérdezte Lénárt rekedten, ám Júlia sokáig nem válaszolt, csak állt a kis szoba közepén, az utcai lámpa távoli fényében látszott kopott pólójának és bugyijának fehérje, majd kimondta, valaki járt itt, valaki volt az ágyamban, rajtam.

Én nem csináltam már semmit, tréfálkozott Lénárt, de a másik nem válaszolt, nem szólt, csak némán visszafeküdt, és a fiú érezte a feszültséget a szemközti fal irányából, ami egy kicsit zavarta, de nem annyira, hogy ne tudjon újra elaludni.

Másnap megcsináltak még négy interjút, három öregasszony és egy öregember mesélte el életét a diktafonnak, és mikorra végeztek, majdnem este lett. Összepakoltak, sietve, hogy még elérjék az utolsó buszt. Alig szóltak egymáshoz szinte egész nap, és Júliának nem kellett kimondania, hogy a fiú tudja, ennyi volt, egyszeri és megismételhetetlen dolog, elégedjen meg ennyivel, babusgassa, őrizgesse az élményt, melyből soha nem lesz több már.

Amikor kifelé indultak szobájukból, az öregasszonyba ütköztek a konyhában. A tálra bökött, megbolygatták a vajat, mondta. Én voltam, ismerte el Lénárt, véletlenül, éjszaka, és az emlék hatására elpirult. Júlia rábámult, döbbenten eltátotta száját, mert most értette csak meg, most rakta csak össze, mi történt, de végül nem szólt.

Nagy baj lesz, csóválta fejét a vénasszony, mert a boszorkány így megtalálta azt, akit keresett, nézett a lányra, aki megvonta vállát, nem történt semmi különös, hazudta az éjszakáról dacosan. Bár az is lehet, tényleg így gondolta.

A vénasszony felállt, odalépett elé, majd lassan felmutatta neki csonka jobb kezét, és csak suttogva mondta, miközben néha az ajtónyílásra lesett, talán férjétől tartva, hogy ha mégis megtalálta őt, a lányt a boszorkány, akkor addig nem nyugszik, addig fogja gyötörni, amíg nem ad neki egy kis darabot magából. Minél tovább vár, minél tovább ellenáll, annál nagyobb darabbal lehet csak kiengesztelni.

Júlia elmosolyodott, bizonytalanul és halványan, de mégis mosolygott, és ezért Lénárt hirtelen nagyon büszke volt rá, nem lesz semmi baj, mondta szelíden a lány, mintha gyerekhez vagy bolondhoz beszélne, de most már menniük kell, mert lekésik a buszt. Elbúcsúztak az öregektől, Lénárt odaadta egy borítékban a szállás és az ellátás díját, aztán kisiettek buszmegállóba, ahol már várt rájuk a sárga monstrum. Tiszta őrült volt ez a nő, rázta fejét a lány, miközben felrakták csomagjaikat a tetőtéri csomagtartóba. Tiszta őrült, ismételte bizonytalanul.  

Visszafelé úton csak egyszer alakult ki valamiféle beszélgetés köztük, amikor Júlia rákérdezett, látta-e Lénárt, hogy a négy aznapi interjúalany közül kettőnek hiányzott egy-egy ujja.

Cukorbetegség, sok pálinka vagy az öreg és ügyetlen kezekkel történő favágás lehet az oka, vélekedett Lénárt, s közben azon tűnődött, hogyan tudná más irányba terelni a témát, de aztán, ahogy Júlia komor arcába nézett, feladta tervét. A végállomáson, miközben a repedezett járdán elindultak a városközpont felé, mégis megkérdezte, hogy nem alszik-e nála a lány, aki erre megállt, leengedte válláról táskáját, idegesen a hajába túrt, majd csak annyit mondott, felejtsd el, és engem is, és azzal otthagyta, és kisétált Lénárt életéből egészen mostanáig, eddig a konferenciáig, mikor is úgy tett, mint aki nem látja a férfit – vagy nem ismeri fel.

Lénárt alig várta, hogy szünet legyen, és a többiekkel ellentétben, akik megrohanták a büféasztalokat, ahol még lazacos szendvics is volt, ő megkerülte a tanácsterem karéját, és a helyén maradó, mozdulatlan és merev nőhöz sietett, azonnal a nevén szólítva, szélesen mosolyogva, kezét nyújtva félig kézfogásra, amiből talán ölelés lehet. Hogy vagy, kérdezte tőle, mit keresel te itt.

Aztán csak várt, mert Júlia nem állt fel, nem is nézett rá, csak bámulta a projektor által kivetített „Köszönöm a figyelmet!” feliratot a falon, és úgy mondta, szerbusz, majd hozzátette, talán kérdezte, talán dühösen sziszegte, hogy hogy vagyok? Hogy mit keresek itt?

Lénárt először nem értette, mi van, hogy miért ez a fogadtatás, miért ilyen vele a másik, milyen hibát követett el úgy, hogy tíz éve nem is találkoztak, aztán a nő lenyúlt a széke mellé, ami nem is szék volt, vagyis nem olyan szék, és hátrább lökte magát, és ekkor Lénárt elszörnyedve láthatta, hogy mindkét lába hiányzik, nagyjából a comb felétől, és ettől ismét beléhasított, hogy ez a Júlia milyen egy makacs nő, mennyire borzalmasan dacos és kitartó, és hogy talán jobb is, hogy így alakult, hogy ők ketten nem jöttek össze komolyabban annak idején, ezerkilencszázkilencvenkettőben.

vége

1 komment
2016. december 25. 10:43 - Valmont

A rengeteg mélyén

giphy.gif

 A végére persze ez is valamiféle ars poeticává érik, lásd még erről az előző bejegyzés elejét. Ugyanakkor egy álom- és meseszerű magyarázattal akartam kifuttatni e véget. A Birodalom még megérdemelne egy bővebb kifejtést, talán majd egy másik történetben. A gif Halloweenkor készült, az Erdőben. Meg kell jegyeznem, hogy igen nehéz hosszú ideig égő fáklyát készíteni.

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész

 

A küldött

 

Időn kívül

 

A hangok mind beljebb és beljebb csak csalogatták őket a rengetegbe, közben észre se vették, hogy mennyire megváltozik köröttük minden, csak mikor K. meggyújtotta ismét a fáklyát, és egy keresztútnál fülelve körbefordult, akkor figyelt fel rá, hogy ez már nem ugyanaz az erdő, amibe belevették magukat. A furcsa, tenyérnyi levelek sárgultan lógtak az ágak végén, és ahogy egy újabb gallyroppanást követve egy újabb ösvényre léptek, itt már a földet is elborította szőnyegük. – Fázom – súgta Mariann, és összébb húzta magán a nagy, vállára borított kendőt, de konokul ment előre, ezúttal ő húzva maga után a férfit. Talán észre se vette, amikor kisvártatva már bokáig gázoltak az avarban, de ez a segítségükre is volt, mert amikor K. megállította a nőt, hallották, hogy a távolban valaki neszez az avarban.

– Arra – mutatta az irányt a nő, majd ingerülten kirántotta magát a férfi szorításából, és a lámpát feje fölé emelve előre sietett. – Várjon! – kiáltott rá K., aki ámulva figyelte a különös alakzatokba csavarodó törzseket és ágakat köröttük. A bokrok mostanra teljesen eltűntek az útjukból, csak a mind vastagabb fák rengetegje kísérte útjukat elölről, hátulról és oldalról. – Van itt valami…– kezdte, de nem fejezte be, mert nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi olyan rémisztően ismerős ebben a helyben.

Kiértek egy kis tisztásra, melynek a közepén egy gondos kéz félresöpörte az avart. A tiszta földön ott feküdt a gyermek. Mariann odarohant hozzá, felkapta és magához szorította: – Megvagy, drágám – suttogta elfúló hangon. K. a nő válla felett látta a baba arcocskáját. A kék ruha, a fekete haj és a kerek, pufók orca stimmelt. Valami azonban furcsa volt a gyereken. Mariann is megérezhette, mert eltartotta magától, és hosszan bámult az arcába, de aztán bizonytalanul, tétován ismét magához szorította: – Hazamegyünk drágám, ígérem, hazaviszlek.

– Talán át kellene ezt gondolnunk – jegyezte meg torkát köszörülve K.

– Magának meg mi a baja? – fordult felé ingerülten a nő, védelmezően ölelve a gyereke. – Mit akar mondani?

– Semmit, csak... – K. körbefordult. – Nem furcsa, hogy csak így letette ide? – kérdezte a másiktól halkan. A nő nem felelt, csak nézett rá, majd határozott mozdulattal felemelte a lámpát és elindult. – Nem. Nem ez a furcsa – jegyezte még meg félig visszafordulva, de nem állt meg, nem várta be K.-t. A férfi szólni akart, mondani valami engesztelőt, ám ekkor a szeme sarkából ismét látta azt a mozgást, ami végigkísérte az egész délutánjukat, és meghallotta a halk kis nyiffanást, ami jöhetett volna egy kölyökkutyából is.

A hang irányába lépett, eltartva, előre nyújtva a fáklyát.

És ekkor a tisztás szélén, egy fatörzs mellől kilépett az apja. Halovány és fehér volt, mint egy kísértet, és a karjaiban kis csomagot tartott. Pár pillanatig nézték egymást, míg K. rá nem ébredt, hogy a férfi nem lehet az apja, csak nagyon hasonlít rá. Megpördült, és a nő lámpájának sárgáját kutatta a fák közt, de az már csak halovány visszfény volt. Mikor visszafordult, még látta, hogy az idegen elindul. K. a nyomába szegődött.

– Ki vagy te? – kérdezte tőle remegő hangon, de a másik nem válaszolt, meg se torpant, csak ment előre, olyan magabiztosan, mint aki lát a sötétben. Itt már dér borította a talajt, és nagyon hideg lett. A fák közt rózsaszín fény kélt, hajnal ragyogása, pedig K. tudta, és óráján ellenőrizte is, hogy még bőven benne járnak az éjszakában. – Mi van nálad? – kérdezte a másiktól, de az csak ment, fel egy kis dombra, melynek tetején sötét fából ácsolt házikó tűnt eléjük a reggeli derengésben. Elkezdett szállingózni a hó, és a fejük felett nagy suhogással elszállt a holló, egyenesen a kunyhó ajtajáig, ahol megrázta magát, mire egy öregasszony fekete ruhás alakjává változott. A férfi egyenesen a vénasszonyhoz ment, és átadta neki az ölében tartott dolgot, majd mindketten bementek a házba. Az ajtót nyitva hagyták.

K.megtorpant a küszöbön. A kiáramló gyógynövényillat, zöldségleves párája és furcsa ásványi anyagok szaga ismét olyan ismerősnek tűnt számára, hogy beleremegett.

– Gyere csak beljebb – hallatszott bentről az öregasszony türelmetlen hangja. – Kihűtöd a házat.

A férfi pár másodpercig tétovázott, mert érezte, az, amit odabent talál, sorsfordító lesz számára, de végül előre lépett, és bement. Hisz nem tehetett mást.

A kunyhó belülről sokkal tágasabbnak tűnt. Oldalt lócák, egy búbos kemence, asztalok, székek sorakoztak, a mennyezetről szárított gyógynövények csokrai lógtak, a falon mindenféle üvegekben porok és párlatok csillogtak. A helyiség közepén egy bölcső volt, az öregasszony abba fektette a gyermeket.

– Ő nem a magáé – jegyezte meg vádlón K., és előre lépett.

– Most már igen, fiam – fordult felé az nő, és hangja rezgésébe, mely egyszerre volt lágy és erőszakos, K. beleremegett. – Most már az enyém. Elcseréltem.

– Mi volt az, amit odaadtak Mariannak? – kérdezte K. vádlón, még egyet lépve. Az öregasszony felkapta fejét, majd a férfihoz sietett. Hosszú, ráncos arcából kiállt horgas orra. Bozontos, sűrű szemöldökét összevonva vizsgálgatta K. arcát, majd még közelebb lépve, felnyúlt, és durva, karmos ujjaival végigsimította férfi fejét, aki megfeszítette magát, hogy ne kapja el arcát az érintés alól.

– Az én gyermekem volt. Akit majd az a nő felnevel, és kiküld a világba, ahogy tette veled is az anyád – mondta ki a vénség, és K. tudta, hogy igaz. A holtsápadt férfira pillantott, aki még mindig a bölcső mellett állt, és üres tekintettel bámulta az izgő-mozgó gyermeket. Az öregasszony követte K. tekintetét és bólintott: – Igen, ő a mostohatestvéred. Anyád igazi fia, akit egész életében keresett és várt. – A vénasszony az egyik fal melletti asztalhoz lépett, melyen egy gőzölgő üst állt, mert belőle egy csorba csészébe, majd a csészét kezei közé szította, úgy melengette a tenyerét. – Nincs itt hideg? – kérdezte halkan és fáradtan, majd vállat vont és így folytatta: – Az anya egész végig sejteni fogja, hogy valami nincs rendben, de felneveli őt, megteszi, amit meg lehet. Van, amikor kevesebbet tesz, mint a te esetedben, mert van, hogy a gyanú váddá érik. Sajnálom, fiam. Bárcsak segíthettem volna. – felemelte girbe-görbe ujját, mintegy emlékeztetve önmagát: – Bár elég nagy segítség volt számodra, hogy az én gyerekem vagy, egy bűbájos, egy igazi fenomén, aki előtt nem volt akadály. Jól sejtem, ugye?

K. kiszakította magát a dermedt révületéből, és a bölcsőhöz lépett: – Vissza kell adni őt az anyjának – mondta avagy inkább kérte félig a mozdulatlan férfinak, félig az öregasszonynak címezve szavat.

– Azt nem lehet – csóválta fejét a vénasszony. Ő is odament hármójukhoz, majd kézen fogta K. féltestvérét, és az egyik fal melletti priccshez vezette. A férfi engedelmesen leült, aztán lefeküdt az ágyra, lágyan, mint egy éjszaki álomba szenderülő gyerek. Az öregasszony kissé megemelte a fejét, és megitatta vele a bögre tartalmát. Közben fel-felnézett K.-ra, aki még mindig a bölcső felett állt. – Ha elviszed, akkor beláthatatlan következményei lesznek, fiam.

– Milyen következmények? – kérdezte K., és megfogta a bölcső szélét, mint aki nem akarja elengedni a lehetőséget, hogy megmentse Mariann lányát.

A fekvő közben lenyelte az utolsó kortyot, majd hátrahanyatlott, és lehunyta szemét. Az öregasszony gyengéden végigsimította arcát, aztán felegyenesedett. – Ő már túl öreg. Nem bírja, és a képzelete se a régi. A világnak szüksége van egy új álmodóra.

– Nem értem – rázta fejér K., és ellépet a bölcsőtől, az öregasszonyhoz ment, megállt felette, fenyegetően, kérdőn: – Miről beszél maga?

– Miért magázod az anyád? – kérdezte az szelíden, majd kitért K. útjából, és a szoba másik végben lévő székhez csoszogott, aztán lerogyott rá. – Lehetnél kedvesebb is velem.

– Ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor miért legyek kedves azzal, aki ellökött magától, és egy idegen gondjaira bízott? – morogta K., és lehajolt az alvó fölé. Sokáig vizsgálta arcát, hallgatta szuszogását. – Miért tette ezt? – egyenesedett fel, ismét az öregasszonyra nézve, ami úgy tűnt, elszundított, mert most riadtan összerezzent.

– Minden csere áldozattal jár. Ha elveszünk valamit, pótolni kell a hiányát – jelentette ki komoran a vénség. – Ez az erdő törvénye – bólogatott. – Elvettem anyád fiát – intett fejével az alvó irányába –, ezért odaadtam neki a sajátomat, téged.

– Hogy tudott maga megszülni egy gyereket? – hitetlenkedett K. miközben visszasietett a bölcsőhöz.

– Ó, fiam, ne a mostani alakom alapján ítélj meg – mosolygott rá az öregasszony kétértelműen. Ujjai az ölében egymásba gabalyodtak, akaszkodtak és harcoltak, miközben a szavakkal küszködve így folytatta: – Nem tudod, milyen nehéz volt odaadnom téged. Mennyire fájt elveszítenem egy ilyen tökéletes fiút, mint te. Persze mindig fáj, de a te esetedben éreztem, hogy túl nagy az ár. De azt is tudtam, hogy neked ott, odakinn – az apró, sárga üvegű ablak felé fordult – is jó dolgod lesz, boldogulni fogsz, mert megkaptad tőlem a képességet erre. Csak tudod, ahhoz, hogy legyen odakinn, hogy legyen Birodalom, szükségünk van valakire, aki ezt az egészet elképzeli és megálmodja.

K.megfordult és lenézett a fekvő férfira: – Azt akarja mondani, hogy maga, innen…–körbefordult és hitetlenkedve széttárta karját –….mit is csinál?

– Működtetem a Birodalmat, mely nem is létezik – adta meg a választ az öregasszony. – Évszázadokkal ezelőtt kezdődött, mikor az emberek elűztek a saját világomból. Loptam magamnak egy gyereket, mert csak embergyerek képes rá, a sajátom nem, és megteremtettem az álmaiban azt a világot, amit te ismersz. Ahol Corvin Mátyás egy birodalmat épített, ahol a gőz az úr, ahol a nemesség és a lovagiasság még érték, és ahol a háborúkat mindig a jók nyerik. Létrehoztam nektek egy világot, mely annyira de annyira más attól, amit odakint találnál – az öregasszony felállt, és a fiához botorkált, megfogta  a karját és a vállát, és lentről bámult az arcába, mint aki először látja: – De ehhez áldozatra van szükség. Ahhoz, hogy ez a rendezett és csodaszép világ működjön, kell egy álmodó, itt, az erdő közepén, akinek az energiái táplálják a világot, aki éltben tartja a dolgokat. – Az alvó férfi felé fordult: – Ő már kifáradt, látod, milyen sápadt. Egyre többet kóborol az erdőben, félek, hamarosan bele fog veszni a rengetegbe. Ezért kellett az új gyermek.

K. elhúzta magát anyja fogásából, és az ablakhoz ment. Odakint vastag, nagy pelyhekben hullt a hó, lassan belepte a tájat. Sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt: – Még ha el is hinném mindezt, van itt még valami, amiről nem beszéltél, anyám – az utolsó szónál oldalra fordult, és élesen a nőre nézett, aki várakozóan, mosolyogva fogadta a pillantást. K. folytatta: – Szeretném tudni, ki az apám.

A vénasszony megfordult, és torkát köszörülve megindult, mire K. teste akaratlanul is megfeszült. – Sejtettem, hogy ezt fogod tőlem végül kérdezni. Már akkor tudtam, mikor először megláttalak a tisztáson. Ezért üzentem apádnak, hogy jöjjön ide. Azt hiszem, már meg is érkezett – mondta K. anyja, és átcsoszogott a helyiségen, majd egy pillanatra megtorpant, mielőtt kinyitotta a kunyhó ajtaját. – Kérlek, ne ijedj meg tőle.

Úgy tűnt, választ vár, vagy elbizonytalanodik, és nem fogja lenyomni a kilincset, de végül megtette, és akkor bejött közéjük az Erdő.

 

Epilógus

Évszázadokkal később már senki nem tudta, miért nevezték el azt a helyet az Özvegy mezejének. Senki nem emlékezett rá, hogy korábban Tavasnak hívták, azelőtt pedig Szomorú legelőnek.

Az Özvegy először csak tétován, a betolakodó bizonytalanságával járt ki oda, leült az egyik fa alá, és nézte a napon játszó lányát, összehúzott, gyanakvó pillantással figyelte minden mozdulatát. A nő és a gyermek fent lakott a régi erdészházban, és hetekig nem mentek le a faluba, hónapokig nem jártak a városban. Idővel minden mulatságuk az lett, hogy délutánonként lementek a Tavasba, és az özvegy engedte a gyereket játszani, futkározni, engedte, hogy elkóboroljon, a környező fák törzsei mögé bújjon, vagy fészkeket keressen a bokrok alján. Ilyenkor szemét félig lehunyva szendergett az árnyékban, és a falusiak, ha arra jártak, láthatták, hogy teste néha megfeszül a várakozástól, attól a reménytől, hogy hirtelen történik valami, hogy a gyermekkel valami fontos és furcsa dolog esik majd meg odakinn, az erdő szélén.

Mesélték később, hogy elvétve járt hozzájuk egy elegáns úr. Bérelt gőzkocsin jött, és soha nem maradt estére, tehát nem lehetett az özvegy szeretője. Igaz is, barátokként sétáltak kart karba öltve az erdei ösvényeken, bár a barátságnak némiképp ellent mondott, hogy az asszony sokszor hisztérikusan magyarázott, míg a másik halk szóval igyekezett csillapítani őt. A kislány ilyenkor ott totyogott, később sétált, még később futott a nyomukban vagy mellettük. Ahogy a férfi halántéka mind őszebb lett, az özvegy arca  pedig a ráncoktól egyre inkább csalódott maszkká vált, úgy nőtt a lány szépsége és vidámsága. A falusiak elbűvölőnek tartották, még úgy is, hogy csak elvétve és véletlenül találkoztak vele.

Aztán egy szép napon a lány eltűnt a házból, és a férfi se jött többet látogatóba. Senki nem tudta, mi történt azon a délutánon. Egy favágó – nem túl szavahihető személy – később azt mesélte a kocsmában, hogy veszekedés, sőt sikoltozás hangja szűrődött ki az erdészházból. Mások látták a férfit és a már kamasz lányt távozni egy autóban, a lány haja lobogott a szélben, és mosolytalanul bámult maga elé. Többet nem tért vissza a környékre.

A falusiak nem tudhatták, hogy a férfi magával vitte a lányt az indiai kiküldetésbe, ahova cége vezényelte őt. A kereskedelmi központ vezetőjeként bejáratos lett a radzsok palotáiba, ahol tucatnyi szívet megbolondított a lány mind káprázatosabb szépsége, ami akkor már nem is annyira csak a külsejéből, hanem inkább titokzatos személyiségének ragyogásából fakadt. Egy kormányzó fia sokáig és hevesen udvarolt neki, de végül, ahogy az összes több próbálkozó, a francia diplomata, az angol házitanító, a német kereskedőház titkára, ő is kosarat kapott. Az évek múltán a férfi és a lány mindinkább egy, megbonthatatlan és szűzi párt alkotott.

Akkor veszett nyomuk, amikor a második nagy Háború előestjén Kína lerohanta a tartományt, hol palotájuk épült. A helyiek azt mesélték a későbbi vizsgálat során a Birodalom nyomozóinak, hogy a katonák elől e kettős a dzsungelbe menekült, és a fák elnyelték őket.

A faluban minderről senki nem kapott hírt. Az özvegy immár egyedül járt ki a Tavasba, továbbra is leült egy fa árnyékba, és félig lehunyt szempillái alól figyelte a fák közét, a bokrok alját. Várt valamire, amiről talán maga sem tudta mit hozhat. Öt vagy hat év telt el így, annyi idő, amennyi alatt a keserűség és a hiábavalóság csordultig töltötte őt. Gombászni induló házaspár találta meg a Tavas egyik szélső fáján himbálódzó testét. Akkor már másfél napja lóghatott a kötélen. A falusi temető szélére, félig a kerítés mellé hantolták el, mert mint minden öngyilkos esetében, a babonás falusaik féltek tőle is, hogy visszatér. Sajnos így is történt. Hajnalokon, vagy a szürkületben árnya, alakja megjelent a Tavasban. Látták a fa mellett álldogálni, hol korábban annyit ült vagy feküdt pokrócán, abban a várakozó tartásban, mely olyannyira jellemző volt rá. Látták a patak partján guggolni, a vízbe bámuló, rettentő alakja menekülésre késztette a vétlen szemtanút. És többen érezték, hogy a Tavas környéki erdőbe térve figyeli őket egy fa mögül, egy bokor takarásából, mivel tekintete szinte perzselte tarkójukat.

Nincs mit csodálkozni mindezek tükrében azon, hogy ezek a babonás falusiak idővel átnevezték a Tavast az Özvegy mezejének.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
2016. december 17. 09:00 - Valmont

Oltár a fák közt

erdo.jpg

A főiskolán voltak nagy korszakaim. Volt a Bodor Ádám-féle időszakom, ahol a Sinistra világába képzeltem magam, aztán a középkor kollokvium előtt, mikor rongyosra hallgattam a Carmina buránát, középkori hangulatban voltam egy télen át - jó háttér volt hozzá a Vár -, aztán ott volt az egzisztencialista időszak, mikor a Kierkegaard és Nietzsche és Hamvas szemináriumokra jártam a hegyre, és hazafelé megfogadtam magamban, engem soha nem fog érdekelni a pénz és az anyagi világ (nem így lett). Akárhogy is, nosztalgiával gondolok vissza erre az időszakra, ez volt a legéteribb része az életemnek. Akkoriban készültek ezek a képek is, a szünetekben, télen, nyáron, kora tavasszal, mikor a szüleimnél korán reggel kimentem az erdőbe, és elkezdtem a fákat fényképezni.

Ez a harmadik része ennek és ennek a történetfolyamnak. 

 

A küldött

 

3. nap

 

Éjfél lett, mire rádöbbentek, hogy eltévedtek. A férfi lámpájának fényénél az ösvények hol elfogytak, hol átrendeződtek, máskor pedig vadcsapássá silányultak. Ekkor már csak vissza akartak találni ahhoz a szélesebb szekérúthoz, melyről letértek, mert a nő arra még emlékezett, hogy itt vette be magát annak idején a fák közé, innen haladt egyenesen, toronyiránt a hegygerinc felé, melyet persze nem leltek sötétedésig. De visszafelé már nehezebben ment a dolog, a lámpa sárga fényénél a fák összezárultak előttük, máskor áthatolhatatlan kökényrengeteg tolakodott az útjukba. Aztán egyszer csak, egy tisztáson ráleltek az oltárra.

Egy kőhalom volt, térdmagasságú, a tetején korhadt ággal megtámasztva fénykép csillogott a lámpafényben. K. meggyújtotta az egyik kénfáklyát, azzal ment közelebb, míg Mariann egy fa tövében tisztába tette Annát.

– Az apám képe – kiáltott hátra a férfi. – Ugyanaz, amit maga is látott.

– Hogy kerül ez ide? – kérdezte a nő, fel se pillantva munkájából. A baba aludt, jóízűen, békésen.

– Gondolom, anyám hozta ide. És körötte…– K. megpiszkált valamit a lábával – ételmaradék. Kenyér és alma. Talán sajt. Megrohadva.

Mariann felnyalábolta a babát, vállára vette a kendővel majd a lámpát is felragadva csatlakozott K.-hoz. A kőkupac körül elszórt penészes, megbarnult ételdarabok látványától akaratlanul is eszébe jutott, hogy éhes.

– Olyan, mint valami áldozati ajándék – motyogta. – Miért hurcolta ide ezt?

K. körbefordult, magasra emelve a halkan sercegő fáklyát. Az erdő némán és kíváncsian bámult vissza rá. – Valakinek hozta. Annak, aki figyel minket.

Egymásra néztek, a nő bólintott.

Már akkor megérezték, mikor az alkony körbefonta őket, és miközben hiába keresték azt a bizonyos hegygerincet, mind erősebb lett bennük a sejtelem, hogy valaki les rájuk a fák közül. Nem látták meg egy pillanatra se az illetőt, de szemük sarkából az árnya minduntalan észlelhető volt. Néha egy gally roppant a távolban, máskor egyszerűen csak a tarkójukat perzselte a pillantása. – Követnek – mondta Mariann egy idő után a férfinak, akkor, mikor másodszor tartottak pihenőt. Egy ritkás domboldalon ültek le, szemközt velük, a hegy karéja mögött a nap visszfénye vészesen fogyatkozott. K. a lentebbi fenyők seregét fürkészte, bólintott: – De észrevétlenül. Bárki is az, olyan, mint egy szellem.

– Néha látni vélem – zárta le a nő a beszélgetés, majd mutatta az irányt. – Talán arra menjünk – mire továbbindultak. Persze nem találták arra se a helyet, ahol annak idején megpillantotta K. apját, csak újabb emelkedők, tisztások, bokrok és fák sorakoztak eléjük. Mikor besötétedett, elhatározták felfüggesztik a kutatást, és visszamennek K. házához. Nem gondolták, hogy ez lesz a nehezebb feladat.

– Esküdni mernék, hogy erre jöttünk, még sincs meg az a keresztút, amit láttunk – morogta K. csalódottan, egy ösvény közepén megtorpanva.

– Nem szabadott volna megvárni az éjszakát – sóhajtott Mariann. K. megfordult: – Vigyem a kicsit? – ajánlkozott.

A nő csak a fejét rázta: – Boldogulok. A faluban hagytam volna, de az asszony, aki vigyázni szokott rá, megbetegedett. Egy tüske ment a talpába, és befeketedett tőle az egész lába.

Nekivágtak ismét, és aztán kanyarogtak hajlongtak, kitértek, sétáltak, meg-megiramodtak, mígnem az órája éjfélt nem mutatott, és meg nem találták a kis oltárt.

– Pihennünk kellene – lépett most hátrébb a férfi. A fáklya remegő fényében úgy tűnt, a fényképen apja gúnyosan grimaszol. – Letáborozni valahol. Megvárni a hajnalt, a fényt. Akkor könnyebben hazatalálunk. A zsákomban van pokróc.

Mariann még mindig a lába előtti ételmaradékot leste: – Itt is a maradhatnánk. Van még kenyerünk, tegyük ki neki egy darabot. Hátha idejön érte. Hisz úgyis itt van valahol – fordult a férfi felé. K. körbesétált a fáklyával, magasan a feje fölé tartva a lángot. A tisztás jó tíz méter átmérőjű lehetett, enyhén lejtett. A felső végben egy nagy tölgyfa gyökerei kunkorodtak el a földől. – Rendben – mondta végül, és a fa felé indult: – Itt jó lesz.

Bevackolódtak a karvastagságú gyökerek közé, Mariann megszoptatta Annát, majd egy kis bölcsőszerű mélyedésbe fektette. Közben K. egy kenyérdarabkát és egy sajtdarabot helyezett a kép mellé. A nő a másik kenyeret megfelezte, majd a saját részét majszolni kezdte. A férfi visszatért hozzá, és a földbe nyomva gondosan eloltotta a fáklyát. Felemelte a lámpát: – Látnunk kell őt, ha jön – mondta, és a sárga fényt a kőhalomhoz vitte, leállította a tövébe. Végül visszament a nőhöz, és leült mellé.

– Van még egy kis kenyér. És takarózzon be maga is – lebbentette meg a pokrócot Mariann. K. közelebb húzódott, és valamennyit magára borított a szövetből. – Egye csak meg – hárította el a felé nyújtott kenyérdarabot. Felnézett a csillagtalan égbe. Fejük felett nagy félhold függött, ami bevilágított a fák közeibe is. Hideg harmat szitált arcába, megcsillant Mariann szempilláin, ahogy felé fordult: – Nem kellett volna magát belerángatnom be az egészbe – vallotta be neki K..

– Remélem, ezek után kapok árkedvezményt – mosolyodott el a nő.

– Lakhat a házban. Nem kel megvennie. Valami jelképes összeget fizet, és…– K. nem fejezte be, mert egy ág reccsent jobbra tőlük. Mindketten megfeszültek a pokróc alatt, és lélegzetvisszafojtva várták a folytatást, hogy aztán zihálva kiengedjék a levegőt, mikor egy őz sötét tömege kocogott át a tisztáson.

– Elfogadom az ajánlatot – folytatta a nő, és hangjából a férfi kiérezte, hogy mosolyog. – Nagyon kedves öntől. És pont azon tűnődtem, hogy van magában valami földöntúli kedvesség, ami miatt most egyáltalán itt vagyok. Éjszaka, egy lámpa, egy kulacs víz és egy kísértetnek felajánlott kenyérvég társaságban, az egy éves lányommal az erdő közepén. Nem tudom megfogalmazni miért, de maga feltétlen bizalmat kelt az emberben. Nem mondták még magának?

K. felsóhajtott: – De. Észleltem már mindenféle helyzetben. Az emberek bíznak bennem. Kedvelnek. Hallgatnak rám. Megosztanak velem titkokat.

– Várja önt valaki a fővárosban? – kérdezte tőle hirtelen Marianna.

– Mondhatjuk, bár talán én nem várom annyira a viszontlátást – K. kinyúlt ujjaival, kaparászva egy darab fakérget kerített, azt kezdte rágni. – Ő csak a felszínre kíváncsi belőlem.

A nő hallgatott egy sort, majd arrébb fészkelődött: – Jöjjön közelebb, egyre hidegebb van. Még megfázik.

– Látja, ez érdekes – motyogta K., miközben engedelmeskedett, míg oldalában meg nem érzete a másik testéből sugárzó meleget. – Soha életemben nem volt beteg. De még náthám se volt, úgy képzelje el. Orvosnál még szinte nem is jártam, és a fogaimnak se…

Hirtelen szárnysuhogás kélt felettük, mire a férfiban benn akadt a szó, mert szinte az arcán érezte a tollak keltette levegőcsapásokat és ez, ez az érzés és ez a hang együtt felébresztett benne valami régi, nagyon fontos emléket, mely csak körvonalaiban volt meg elméje peremén, mert nem tudta megragadni, hogy pontosítsa, hol és mikor érzett már ehhez hasonlót. A következő pillanatban a zúgás elhaladt felettük, és a kis kőhalomra egy hatalmas holló ereszkedett le.

– Nahát, a királyi címerállata – súgta Mariann K. fülébe. – Nagyon ritka a környékünkön. Állítólag a háborúban az Ellenség, mikor itt, a hegyek közt vonult vissza, dühében irtotta, ahol érte.

Az állat teste legalább kétszerese volt egy normál hollóénak. Okos, csillogó szemével lefelé nézett, az ételre, miközben körbefordult a kövön, majd leröppent a földre, és csipegetni kezdte a kenyeret.

– Megeszi a csalétket! – tápászkodott fel Mariann, és mielőtt K. szólhatott volna, felkapta a kialudt fáklyát, és azzal rontott a madárra.

– Talán azért, mert…– kezdte volna a férfi, de ekkor elhallgatott, mert a holló nem ijedt meg a hadonászó lánytól, hanem felröppenve az arcába robbant. K. felpattant, és odarohant, ám addigra a madár már nagy szárnycsattogás közepette felemelkedett. Mariann arcán, az álla felett vékony vágás vérzett. K. előkapta monogramos zsebkendőjét, azt szorította rá: – Micsoda butaság volt! – mondta neki. – Nem szabad ingerelni a hollókat.

– Ez nem madár volt – súgta a nő körbefordulva, majd reszketve hozzábújt, amitől K. is megérezte, hogy hirtelen lehűlt körülöttük a levegő. Így maradtak, dermedten, vacogva egy pillanatra, vagy ki tudja meddig, aztán Mariann felkapta fejét: – Hallja? – nyögte, és kiszakítva magát a férfi öleléséből, visszarohant a fához. K. hallott valamit, ami leginkább egy éjszaki állatka nyüszítésének tűnt számára. Rosszat sejtve felkapta a lámpát, és Mariann után ment, aki ekkor már kiabált: – Elvitte! Elvitte!

K. először nem is értette, mire gondol, csak mikor odaért a gyökerek kusza, bölcsőt formázó fonatához, ahol a nő vak ember módjára tapogatta a csupasz földet, fogta fel, mi történt. A gyerek eltűnt. K. megragadta a nő vállát, talpra rángatta: – Merről hallotta a hangját?

Mariann kábán nézett rá, szája remegett, és úgy tűnt, nem is érti, hol van. A vér ismét folyni kezdett sebéből, mikor nyitotta száját: – Talán onnan – rebegte, és mutatta a sötétséget. K. megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után: – Akkor jöjjön, nincs vesztenivaló időnk. Még nem járhat messze.

Így aztán ismét bevetették magukat a sötét erdőbe, nem is sejtve, hogy a holló egy ágról figyeli őket.

folyt köv.

Szólj hozzá!
2016. november 21. 19:27 - Valmont

Idegen az erdőben

szek.jpg

Kínlódom az új Krasznahorkaival, egyszerűen nem értem, erre miért volt szükség, erre a Tar Sándort és Háy Jánost rosszul idéző, a vidéki embertípusokat megrajzolni kívánó, de igazából nagyon kínos és a mélyrétegben nagyon egyforma monológhalmazra, amire egy régi szleng illik leginkább: műmájer. És nem értem a kritikákat sem, melyek szemérmesen félrenéznek - lehet, én vagyok már túl öreg (mondom ezeket úgy, hogy a Sátántangó ott van az első ötben nálam). Mindez onnan jön, hogy a lenti hosszabb, több részes történet is egy hazatérésről szól. A blogon lévő írások jelentős része arról szól, ezen nincs mit szépíteni, mert az ember nehezen dolgozza fel, hogy egyszercsak évekig, évtizedekig máshol él. A kísértettörténet túl egyszerű lett volna, ezért az alternatív, steampunk környezet. Benne van, a háttérben ott lapul egy gyerekkoromban látott - akkor - nagyon ijesztő sorozat, A messziről jött ember egy jelenete is. Három vagy négy részt tervezek, meglátjuk majd a történetív kifutását. 

 

A küldött

 

0. Prológus

A helyet, amit végül elhagyni kényszerültek, az emberek Tavasnak hívták. Senki nem értette a név eredetét, mert voltaképp egy ligetes tisztás volt, már bent az erdőben, de még nem az igazi erdő. Mindenesetre elég messze terült el a falu utolsó házától, hogy érdekes legyen oda kimenni piknikezni, szalonnát sütni, kollektívát ünnepelni vagy megemlékezést tartani. Valamikor a Háború vége után vették fel ezt a szokást az emberek, mikor már volt élelem bőven, és kimenni a Tavasba egyet jelentett azzal, hogy elszakadnak a mindennapok szürke és unalmas világától, valami nagyvilágit csinálnak, valami különlegeset. Ezekben a kezdeti időkben, az első lelkesedés lendületével építették meg hétvégi munkával a Pavilont, egy deszkából ácsolt esőbeállót, asztalokkal, padokkal és ugyancsak deszka padozattal. Körötte három szalonnasütő kapott helyet, betonból kiöntve, a belsejüket teherautók felnijei alkották. Vastag, földbe ásott tőkéken körbe lehetett ülni őket, egyik még egy vas állvánnyal is bírt, a gulyásokhoz. Hátrébb, az erdő felé egy házikót ácsoltak, ami inkább bódé volt, egyetlen ablakkal, itt tartották a kondérokat, evőeszközöket, nagy mérőkanalakat meg a nyársakat. A helyiségben örökké égett zsírszag honolt, és sokan úgy érezték, amikor beléptek, hogy valaki – akár a füst – épp akkor oszlott el a levegőben, a sötét sarkokban. De ez az érzés nem kapcsolódott ahhoz a másik félelemhez, ami miatt az emberek feladták a Tavast. Az a másik rettegés az erdőből jött, és csak lassan vert gyökeret a szívekben. Az első időkben, azokban a korai májusokban és azokon a forró nyarakon az emberek csapatostul lepték el hétvégenként a Tavast. Jöttek a családok, brigádok, rokonok és barátok, hangoskodva, megrakott elemózsiás kosarakkal és teli üvegekkel, és egyszerűen élővé varázsolták a helyet. Mind tudták, hogy a Tavas ott lesz akkor is, miután eloltják a tüzet, miután a közeli patak vizében elmossák a kondérokat, összeszedik a papírszalvétákat és az üres flaskákat, hogy ott fog várakozni a sötétben, az éjben, de a napvilágnál nem törődtek vele. Jókedvű, derűs idők voltak azok, a férfiak hangoskodtak, örültek, hogy élnek, a nők folyton fecserésztek és nevetgéltek, és nagyon csinosak és kedvesek voltak. Mindenki elégedettnek tűnt, hogy itt lehetnek, együtt, hogy süt rájuk a nap, és van étel, és nem annyira rossz a bor. Ám a szívük mélyén mind nyugtalanok voltak. Nem merték bevallani, de néhány óra múlva kényelmetlenül érezték magukat. Amikor pedig sötétedni kezdett, előbb a nők kezdtek el fészkelődni, majd a férfiak csöndesedtek el, és csak bámultak a tűzbe, szótlanul, végül a társaság, ahogy megérkezett, ugyanolyam hirtelenséggel, de már jóval komorabban, szedte a sátorfáját. Ugyanaz történt, ha az iskolából kihozták a gyerekeket. Eleinte vidáman rajcsúroztak, kiabáltak, kergették egymást, míg a nevelők a fák árnyákba húzódva cigarettáztak, de aztán hirtelen mindannyiójukon levertség és fáradtság lett úrrá. A tanárok a nap erejének tulajdonították a változást. Ha valami megemlékezésre került sor a Pavilonban, például a Győzelem napját ünnepelték, a szónokok, versmondók minduntalan belezavarodtak a szövegbe, hogy végül kukán, vörösen és dacosan, a súgó tanár szavára nem figyelve bámulják a deszkapadlót. Bizonyára nem emiatt volt, de az iskolai foglakozások, a szakkörök, az ünnepek, a játékos délutánok lassan elmaradtak a Tavasból. Ezután a párocskák tűntek el, akik motorral vagy kerékpárral jöttek ki, gyors csókot váltani, a pavilon deszkáinak dőlve ölelkezni, vagy tiltott cigarettán osztozni, miközben a zuhogó esőt bámulják a házacska koszos ablakán át. Végül a családok, baráti társaságok és munkahelyi kollektívák adták fel. Divatba jött a grillezés, és sokan a kert végében építettek grillkemencét, ott egyszerűbb volt sütögetni, nem volt annyira macerás, mint kivándorolni a Tavasba. Az idő is másképp telt már akkor, mert a televízió, és a munka felzabálta a szabadidőt, sokan egyszerűen már nem értek rá, hogy órákra elmenjenek egy ilyen félreeső helyre. Mások megöregedtek, megváltoztak vagy egyszerűen csak meghaltak, és közben a gyerekeiknek elfeledték átadni azt, hogy néha el kell menni a barátokkal szalonnát sütni egy olyan helyre, mint a Tavas. A hely lassú romlása és pusztulása évekbe telt, és igazán senki nem beszélt róla, senki nem hozta fel, hogy mi történik, de mégis, mindenki tudta, hogy a Tavas ott van, odakinn, az erdő szélén, és szép lassan szétrohad. Egy éjjel valaki kifosztotta a bódét, a fémeszközök nagy részét elvitte, hogy aztán eladja egy távoli város használtcikk piacán. Amikor a Pavilon teteje beroskadt, egy teherautó jött ki valamelyik délután, és két férfi gyorsan lebontotta az egész tetőzetet, a fát felpakolták a platóra, majd némán elhajtottak. Az asztalokat és a padokat már korábban felhasogatták olyanok, akik lusták voltak fát gyűjteni az erdőben. A gyom tavasszal felverte a korábban szépen nyírt teret, és egész nyáron nem jött senki, hogy tegyen ez ellen. A forrás, ami az erdő szélén, egy a meredeken emelkedő hegyoldalban fakadt, eliszaposodott, mivel elmaradtak azok, akik addig időről időre kitisztították. Egy nagy varangyos béka vert tanyát a belsejében, hajnaltájt messzire hangzott kuruttyulása. Végül a csipke és kökény mind beljebb merészkedve bevégezte a pusztítást, és eltüntette a Tavast, egyedül a mellette kanyargó földutat hagyva meg, ahol az erdész autója járt. Csak ekkor, amikor az emberek végképp feladták a helyet, ekkor kezdtek el arról beszélni, hogy miket láttak odakinn. Akkor, amikor már nem jártak ki, amikor már nem volt esélye annak, hogy bárki vagy bármi is igazolja szavaikat. Suttogtak az öregasszonyról, aki feltűnt a fák közt, míg a kondért mosták, és csak bámulta őket szótlanul, majd hirtelen köddé vált. Beszéltek a zavartan viselkedő állatokról, például a rókáról, mely nem tűnt veszettnek, és csak állt egy fatörzs mellett, és bámult az erdő sötétjébe. Oda lehetett menni hozzá, végigsimítani a hátán, meg se moccant. Mások a hangokról beszéltek, a sóhajtásról és nyögésről, melyet alkonyatkor adott ki magából az erdő, mikor ők épp az utolsó morzsát verték le ruhájukról, vagy az utolsó cigaretta hamuját ütötték bele a parázsló tűzbe. De a legtöbben arról a kényelmetlen érzésről számoltak be, ami rendszertelenül, bármelyik napszakban megrohanta őket. A tekintetről, melyet a tarkójukon, a nyakszirtjükön éreztek. Biztosak voltak benne, hogy a fák közül jött. Olyan volt, mint egy tapogató ujj, egy durva, fekete körmökben végződő öreg kéz simítása. Ott volt velük, még akkor is, amikor hazaértek, és elrontotta az egész napjukat. Másnap reggelre tovatűnt, nem maradt más utána, csak a kelletlen rosszérzés, hogy talán sokat ittak vagy ettek, de szívük mélyén tudták, nem erről van szó. Hanem arról, hogy valaki figyelte őket, az embereket, egész végig, míg a Tavasban voltak.

 

1. nap

A menetrendszerinti Zeppelin négykor kötött ki a városban, ott bérelt egy gőzautót, és amíg felfűtötték a kazánt, a közeli kávézóból felhívta a jegyzőt. A férfi valamiért nem szívesen hajlott rá, hogy a házban találkozzon vele.

– Nagyon sűrű a mai programom – szabadkozott homlokráncolva, nem is nézve a kamerába, de aztán sóhajtva beadta a derekát. K. kikapcsolta a képernyőt, majd kilépett a fülkéből. Amerikai stílusú kávét ivott, rövid és erős feketét, mely jó kedvre derítette, mikor kilépett a Fő utcára. Öt éve nem volt a városban, és miután anyjával összeveszett, megfogadta, többet nem is jön vissza. – Most mégis itt vagyok – motyogta maga elé. Az autókölcsönző alkalmazottja egy padon talált rá, ahogy az arcát a kora nyári fénybe tartja. A recepciós leírása alapján megnyerő, vonzó, fiatal férfit keresett, elegáns, szürke öltönyben, minden csomag vagy táska nélkül. K. átvette tőle a kulcsot, aranyhegyű töltőtolla, mellyel aláírta a bérleti szerződését, bántóan csillogott a fényben. Dombornyomott névjegykártyájára firkantotta  a címet, hogy hol fog tartózkodni az elkövetkező napokban az autóval, a másik megilletődötten vette le tőle. – Erre tessék – mutatta az utat, K. pedig követte őt a parkolóba. A gép halkan, jóindulatúan duruzsolt és remegett. – Hármasban néha rángat, ilyenkor váltson fel vagy le – tanácsolta az alkalmazott, miközben még egyszer ellenőrizte a tűzteret. A lángok rőt fénye ördögivé varázsolta mosolyát: – Nem mai darab ez, uram.

Ahogy elhagyta a város poros de sima főútját, és rákanyarodott a hegyekbe vezető szerpentinre, megértette, mire célzott a férfi. A gőzautó köhögött és morgott, és mint egy nagy, dacos állat, ellenállt minden ösztökének. Saját, unalmas tempójában mászott fel a gerincre, majd szinte fékezhetetlenül bukott alá a túloldalon. K. pattanásig húzta a fékezőkart, de még így is, egy kanyarban majdnem kisodródott, egyszer pedig egy szembejövő motorost késztetett dühös kiabálásra a kilengő autótömeg.

A jegyző a falu szélső házánál várta, idegesen cigarettázott, és a csikket a talpán nyomta el, mielőtt beszállt. – Nem szoktam magam végezni ezt, de tekintettel a körülményekre…– morogta miközben az ülésen fészkelődött. – Nagyon értékelem a fáradozását – bólintott kimérten K.. – Abban, ott…? – sandított a jegyző kopott fekete táskájára, mely egy idős, vidéki orvosokat idéző darab volt.

– Nem. A házban hagytam, ahogy kérte – sóhajtott a férfi. Kövérkés, ötvenes alak volt, kopott barna öltönyéhez nevetségesen ómódi, kerek karimájú kalapot hordott. Halkan szitkozódott, mikor rátérek a göröngyös, kátyús erdei útra, aztán hirtelen elhallgatott, majd kimutatott oldalt: – Itt volt a Tavas, emlékszik? Gyerekkoromban gyakran jártunk ide.

K. oda se nézve megrázta a fejét: – Sajnos anyám, még kiskoromban elküldött a papokhoz, a F.-i internátusba – magyarázta. – Alig van emlékem erről a helyről.

– Nem sokat veszített – vont vállat a másik lemondóan. – Ez a vidék már nem ugyanaz, mint régen. A változás elért minket is. Mindenki rohan, ideges, feszült. De maga bizonyára jobban megérti ezt, hisz a székesfővárosban él, és…hol is dolgozik?

– A Spender és Társainál. Fűszer és gyarmatáru – bólogatott K..

– Minden reggel az teájukat iszom – csillant fel a jegyző szeme. – Komolyan, a legfinomabb tea.

– Köszönjük – K. lefékezte az autót, mert megérkeztek az erdészházhoz. Ahogy kiszálltak, megcsapta őket a hűvös, mert itt már bent voltak a fák közt, jó mélyen az erdőben. A ház olyan volt, mint egy riadt, fölre kushadó állat. Alacsony, zsindelyes építmény, fehérre meszelt falakkal, apró ablakokkal. Hátához egy fáscsűr és istálló tapadt. Oldalt gazos kiskert, melyre alig sütött be a nap. A jegyző a bejárathoz sietett, majd zsebéből kulcscsomót kotort elő. – Meddig szándékozik maradni? – kérdezte a zárral babrálva.

– Amíg nyélbe nem ütjük az üzletet a vevővel – válaszolt K..

– Ja, igen – a jegyző felegyenesedett, megfordult. – A vevő, akit említettem, visszalépett. Kijött megnézni másodszor is, szétnézett…– körbe mutatott. A ház egy kisebb dombon állt, fák vették körül, a bokrokat K. anyja elszánt szívóssággal kiirtotta, ezért a törzsek katonás rendje mögött a szomszéd hegyoldalara, és lentebb, a völgyben egy bozótos ligetre lehetett látni. K. rájött, azt a helyet nevezte a jegyző imént Tavasnak.

–...és elment tőle a kedve. Ne kérdezze miért. – Felemelte ujját, és elmosolyodott: – De! Van ez másik érdeklődő. A faluból. Özvegyasszony, akinek a férje…

– Hozza fel őt holnap – kérte őt szelíden K.. Ekkor végre kinyílt a zár, a jegyző félreállt, és K. beléphetett a házba, amiben oly régóta nem járt. Por és fehér lepedők borítottak mindent. Az előszoba bútorait, hátrébb a nagy étkezőasztalt, a székeket, a kanapét, az ablak alatti olvasósarkot. Az anyja hálószobáját, a korábbi hitvesi szobát zárva találata.

– A kulcsok nálam vannak. Ha esetleg… – zörgette meg a csomót mögötte a jegyző. – Nem fontos – vallotta be inkább magának K..

– Egy falubeli öregasszonnyal mindent összepakoltattam, ő takarta le a dolgokat. Nem tudom, miért zárta be azt a szobát – magyarázkodott a másik.

K. nem válaszolt, benyitott egy másik ajtón, mire fájdalmasan gyengéd érzések rohanták meg. Ez a gyerekkori szobája volt, ahol olyan kevés időt tölthetett a száműzetése miatt. Az anyja lomtárnak használta, ócska bútorok, szőnyegek, könyvkupacok és újsághalmok sorakoztak a kis ágyán, az íróasztalán és a padlón. Visszasietett a nappaliba, melynek sarkában volt a konyha, és vizet engedett a csapból. A sugár eleinte köhögve és sárgán tört elő, majd mikor tiszta lett, K. megivott két pohárnyit, közben a mosogató feletti ablakon át az erdő fáit nézte.

– Ha bármire szüksége van…– kezdte a jegyző.

– Anyám érdekelne még – kérte őt K..

– A polcra raktam.

K. megfordult, és kimért léptekkel a fali polchoz sétált, melyen a porcelánfigurák, a Kossek-összes és az apjáról készült fényképek közt megtalálta a fémhengert. – Kisebb, mint gondoltam – mondta. A jegyző nem szólt semmit, csak a torkát köszörülte, és kihúzta az asztal melletti egyik széket. – Esetleg elkezdhetnénk a papírmunkát. A királyi öröklési törvény elég sok tennivalót ró ránk…

– Nem halaszthatnánk ezt holnapra, mikor felhozza azt az özvegyet? – kérte őt K. azon a hangján, amivel a beosztottjaitól szokott kérni. A jegyző eltűnődött, majd visszatolta széket: – Rendben – sóhajtotta hallatóan megkönnyebbülten. – Addig előkészítek mindent – az asztalra tette a kulcscsomót, majd fogta a táskáját, és kifelé hátrált, közben a lakás sötét sarkiba kémlelt. – Magára is hagynám önt.

– Köszönöm – válaszolt K., még mindig az urnát nézve. – Van itt monitor?  – kérdezte még, amire a jegyző már az ajtóból válaszolt: – Igen, az előfizetést nem mondtam le, természetesen majd érvényesíteném a díjazásomnál. Az anyja hálószobájában találja.

A fiatalember utána sietett, és a ház ajtajából figyelte, ahogy nekivág az ösvénynek. – Ne vigyem vissza? – kérdezte már kiáltva, de a jegyző csak a kezét rázta, és fürgén szedve lábait, gyorsan eltűnt a fák közt.

K. visszalépett az üres házba, és amikor becsukat az ajtót, konstatálta, hogy a szemközti hegy mögött eltűnőben van a nap. Alkonyodott, ő pedig nekilátott a keresésnek.

folyt. köv.

1 komment
horror