Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2019. június 15. 12:11 - Valmont

A legelső gyilkosság

kolumbarium1.png

Térey Jánosnak.

Akkor indult, amikor megérkeztem a fővárosba. Imádtam az első köteteit, még nyolcadikos irodalomórán is használtam őket. A későbbi dolgai, főleg a Paulus, nekem túl sűrű és artisztikus volt, de az ember mindvégig érezte, itt valami nagy dolog történik. És ez az, ami igazán elkeserítő, hogy ez a nagy történés véget ért.

Többször visszatértem a Paradicsom bukása utáni időszakhoz írásaimban, lásd "édenkert" cimke. A világ kezdeti állapota, mint toposz, mint kezdőpont, mint az ártatlanság kora, ami nyilván a személyes létünkben a gyerekkorral azonos, nagyon fontos lett számomra, most hogy jócskán túl vagyok az életem felén. Ez az írás arról szól, hogy milyen nehéz volt az első halál a bolygón, milyen egyszerű eseményláncolat vezetett el hozzá, és mi lett a következménye.

Az első

 

Akkoriban mindenért imádkozni kellett.

A barlang szájából rá lehetett látni a fennsíkra, ahol délen még mindig parázslott az Édenkert maradéka. A barlang előtti lejtős dombokon virágzott a veteményes, melyet testük verejtékes munkájával és imával hoztak létre. Imádkozni kellett az esőért, a növények burjánzásáért, a méhekért, azért, hogy a madarak elkerüljék a termést, a jóízű, édes, öklömnyi bogyókat, melyek zamata az Édenkert gyümölcsére emlékeztette az ínyüket – egyszóval imádkozni kellett mindenért.

Nehéz ezt ma már elképzelni, de például akkoriban még imádkozni kellett azért is, hogy feljöjjön nap reggel a látóhatár peremére. Kn és családja a barlang elülső részében, míg Abl és felesége hátul, a mélyebb és nyirkosabb részben térdepelt ébredés után, és buzgón fohászkodtak, arcukat felemelték az egek ura felé, aki végül nagy kegyesen meghallgatta rimánkodásukat, melyet az ősi nyelven, az isteni nyelven küldtek el felé, és ami megindította a napot égi útján, beragyogva az éjszakát, és elűzve a szörnyetegeket, melyeket a kígyó szabadított rájuk.

Imádkozni kellett akkor, ha valaki beteg lett, vagy nagyon öreg, hogy jobban legyen, és Isten minduntalan engedett a kérésnek, mert hajlott az imára, mert az legyezgette a hiúságát vagy egyszerűen csak sajnálta a teremtményeit, akiket ő maga űzött ki ebbe a jobbára kopár és kősziklás világba, ahol csak egy-két dolog fordult termőre, és vadállatok ólálkodtak a sziklák közt.

Imádkoztak akkor is, amikor Kn kisebbik fiának lábát leszakította a kígyó egy híve, egy szörnyeteg, egy csupa karom és szőr állat, amiből később a farkas lett, de most még hat lába volt, és szarva, és úgy futott, akár a pók, foga közt a gyerek lábával. Kn és felsége az új veteményest gyomlálta, amikor meghallották a visítást. Azonnal a fiúhoz rohantak, akit a forrás mellett hagytak, a dombok alján, ott feküdt, vérbe fagyva, már hamuszürkén. A szülők térdre estek, és imádkoztak, beleadták szívüket és lelküket, és Isten az ő végtelen jóságában megkönyörült a gyermeken, és a vérzés abbamaradt, a csonk beforrt, sőt, két hét múlva egy új apró csökevény bújt ki a bőrredők közül, és bár sosem lett teljes értékű láb, mégis több volt, mint a semmi.

Új volt még ez a világ, nyers és csiszolatlan, és újak voltak benne a szabályok és a törvények is. A nap néha keleten, máskor nyugaton jelent meg imáik hatásra. Az eső színe olykor sárga, máskor bíbor volt. A víz néha keserű ízű volt, aztán meg édes. Abl szerint a patak az Édenkertből folyt, és ő inkább hamuízűnek érezte a zamatát. Sokat beszélgettek a Kertről, éjszakánként, mikor a gyerekek már lefeküdtek, és ők négyen, Abl és Kn és asszonyaik tüzet gyújtottak a barlang szájában. Ültek a lobogó lángok körül, és amikor erejük csökkent, valamelyikük imát mormolt, hogy ne hunyjon ki teljesen a tűz – vagy dobott a parázsra egy gallyat. Hallgatták a sötétben ólálkodó szörnyetegeket, és azt képzelték, néha maga a Kígyó sziszeg feléjük. És beszéltek is, elmondták, mit gondolnak az életről, ami még olyan törékeny volt ebben a világban, az őket körülvevő dolgokról, melyek újak és tökéletesek voltak, szüleikről, akikre már alig emlékeztek, a napról, melynek még nem volt éjszakai társa, a gyümölcsről, melyet termesztenek, és amelynek íze különös érzéseket és gondolatokat sodort beléjük.

Abl elnézte a tűz fénye felett a másik hármat, és végtelen békét és örömet érzett, hogy itt vannak egymásnak, ők, és a gyerekek, a két fiú és a két lány, és tudta, hogy ez a törékeny pillanat az ember történetének nemcsak a kezdete, hanem egyben a legszebb időszak is.

Többnyire ő vitte a szót ezeken az éjszakákon, mert ő fogékonyabb volt a beszédre, a nyelvre, ami egyenesen Istentől származott, és ami olyan dallamos és rétegzett volt, hogy a másik három elbűvölve hallgatta őt, bár sokszor el is szenderültek ültükben. A szavak és a mondatok akkor még sokkal pontosabban vonatkoztak a dolgokra, ugyanakkor jelentésükben nagyon is bonyolultak voltak, ezáltal ha Ábel például a földről beszélt, mely itt, a domboldalon vörös és csillámos volt, míg lentebb, a ligetben inkább sötét és agyagos, pár szóval nemcsak az állagot, hanem a föld történetét, a teremtés sokszínűségét, Isten végtelen bölcsességét és aprólékosságát is ki tudta fejezni. Felesége csillogó szemmel hallgatta urát, és a vállára hajtotta fejét.

Kn pedig többnyire Abl feleségét nézte. Akkoriban a nőknek még nem volt nevük, ez még az apjuk miatt volt, aki annyira haragudott az anyjukra, hogy nem adott nevet a lányainak, de Knben már formálódott, hogy a testvére asszonyát Emnek fogja hívni, valahogy érezte, ez a név fejezné ki a nő lágyságát, bőrének fehér, szinte világító és selymes árnyalatát, az ívelt szemöldököt, az isteni szimmetriával metszett arcot, a telt kebleket, melyeket a szörnyekről lenyúzott bőrcsíkok takartak, a vékony derekát, és a mosolyt, amitől megdobbant a szíve.

Egy reggel kezdődött, mikor korán megébredt, s kiült a szürkés parázshoz, imával életre keltette, majd újabb imával elérte, hogy a nap vöröse megjelenjen az ég peremén, ezúttal északon, pont a barlang szájával szemben. Az első fénycsík elzúgott Kn arca mellett, belevágott a barlang sötétjébe, és megtalálta Abl feleségét, aki ringó, lebegő lépteivel közeledett, jött felé, és a férfi csak bámulta elbűvölten, mert a fiatal nap tüzében a nő olyan volt, akár Isten, és rájött, hogy ez a nő a minden, és az ő élete semmi nélküle. De minderről csak az arcát elöntő pír árulkodott, amit a másik észre se vett, elment mellette, rámosolygott, amitől a nap gyorsabban kapaszkodott fel a látóhatárra, majd az asszony köszönt Knnek az alvástól rekedt hangon, és a szó egyszerre jelentette azt, hogy örül hogy látja Knt, és annak, hogy a világ még mindig létezik, és nem roppantotta össze Isten semmivé, megunva a teremtése haszontalanságát, köszönet volt az imáért, ami elhozta ismét a fényt ebbe a világba, és kifejezte  a reményt is, hogy az új nap is olyan szép lesz, mint az eddigiek.

Kn válaszul csak biccentette, és lehorgasztotta fejét, így, lopva leste, ahogy a másik elvonul a bokros részre, hogy könnyítsen magán.

Így kezdődött, és aztán a vágy mind jobban elemésztette a férfit. Felégette benne a szeretetet saját felesége iránt, aki most már nagyon is hitványka és töketlen volt szemében, most, hogy ráébredt arra, hogy Abl asszonyában mennyire sok isteni van, mennyire sok maradt anyjukból, Evból, most már a saját nője csupa ficam és szög és esetlenség és tompaság és olcsó megoldás volt. Ez azzal járt, hogy nem is kívánta, nem hívta el a liget árnyas fái közé, vagy az éj sötétjében nem fordult rá testére, nem, csak feküdt, és leste a barlang rücskös mennyezetét, melyet Isten a saját kezével vájt ki nekik, és nézte a lobogó lángok visszfényét, és a nőről álmodozott, aki tőle tíz méterre feküdt.

Néha megrohanta a kétség, hogy amit érez, nem helyes. Eszébe jutott, hogy egy ízben, a patak partján egy apró kis gyík a lábujjába harapott. A vérzést csak erős imával tudta elállítani, mialatt a zöld test eliszkolt a nád közé, így nem tudta megvizsgálni, rajta van-e a kör, a Kígyó jele, ami minden hívén, a farkasok bőrén, a keselyűk tollaiban, a sáskák potrohán ott volt, mintegy birtokjelként. Lehet, hogy ez a gyík fertőzte meg őt a hiábavaló vággyal? Mindegy is volt, mert akkoriban az okokkal még kevesebbet foglalkoztak, inkább a következményekre figyeltek, hisz még minden előttük állt.

A tűnődései, éjszakai töprengései pedig előbb-utóbb egyetlen irányba vezették. Tudta jól, hogy míg Abl van, addig nincs esélye, hogy asszony az övé legyen. Az erőszak akkor még fel sem merült senkiben, legfeljebb a Kígyó népében, de azok is, a szörnyek, esetlen és tétova módon gyakorolták. Kn néha elnézte a nőt, amint lefelé indul, a patakhoz, hogy megmossa a leszedett gyümölcsöket, egyetlen táplálékukat, és gondolt rá, hogy utána megy, és erővel kényszeríti, hogy szeresse őt, de ez csak töredékes és röpke tűnődés volt, valahogy nem is tartotta lehetségesnek az ilyesmit, mert nem csinált még hasonlót senki a világban.

Nem maradt hát más eszköze, csak az ima.

Egy szeles éjszakán kezdte. Ez is új volt, a szél. Eleinte csodálkozva figyelték a barlang szájából, ahogy a lemenő nap fényében hajladoznak a fák és a növények, aztán megszokták, mint annyi mindent, és nyugovóra tértek. A hang, a síró, panaszos zaj azonban nem hagyta elaludni Knt. Imádkozott az álomért, és már érezte, hogy pillái elnehezülnek, ám ekkor belé hasított a gondolat, hogy miért ne imádkozhatna azért, hogy a nő az övé legyen. Ez az ötlet olyan izgalmas és új volt, hogy felült a háncsból készült fekhelyén, és mélyeket lélegzett, majd fel is állt, járkált egy kicsit, míg asszonya rá nem szólt, hogy pihenjen már. Visszahanyatlott mellé, és közben ízlelgette, forgatta, figyelte magában az új ötletet. A fő kérdés az volt, hogyan csinálja. Nyilván azt kell elérnie, hogy Abl asszonya egyedül maradjon. Ez csak akkor lehetséges, ha Abl nincs. De hogy lehet az, hogy Abl ne legyen? Mindenki van, volt és lesz. Tudta jól, valahol, odakinn, félőrülten a veszteségtől, valahol ott van az apjuk és az anyjuk, vándorolnak, immár több száz éve járják a birodalmukat, ahova isten száműzte őket, keresik az Édenkert mását. Nagyon régiek, de még itt vannak, mert ha már nagyon elhasználódnak, akkor imádkoznak, és ismét megfiatalodnak, ahogy tette azt Kn és Abl is már két ízben.

De ha van ilyen ima, ami hasznos az embernek, akkor van olyan is, ami nem használ, hanem árt, ötlött fel benne a gondolat, és ekkor mintha meghallotta volna a barlang szájából a Kígyó sziszegését, de csak a szél volt, és tudta, hogy a szél helyesel, igen, ez a megoldás, és ennek örömével álomba merült.

Másnap kezdte, akkor, mikor a nap legmagasabbra hágott az égen. Félrevonult a gyomlálóktól, úgy tett, mint aki vizel, de közben óvatosan, szinte félve felsandított az égre, és azt kérte Istentől, hogy Abl legyen rossz, vagyis rosszul, vagyis legyen beteg.

Eleinte nem történt semmi, és Kn azt hitte, Isten egyszerűen nem hajlandó figyelembe venni az ilyen jellegű imákat, de persze ennél azért bonyolultabb dolog volt a teremtés, mert délután Abl, miközben fát hozott a ligetből, feljajdult, majd összeroskadt. Odaszaladtak mind hozzá, még a gyerekek is, és betámogatták a barlangba. A kérdésekre Abl hamuszürke arccal elmondta, fáj a belseje, és kezét gyomrára szorította. Imádkozzunk, kérte mindannyiójukat az asszonya, és így tettek, de Kn persze azért imádkozott, hogy Abl legyen még rosszabbul. Ami meg is történt.

Estére már testvére mozdulni sem bírt, csak feküdt fekhelyén, mint egy darab fa, és a félelemtől összeszűkült szemmel leste őket. Nem használ az ima, mondta, és a szavai persze azt is kifejezték, hogy csalódott Istenben, hogy mi ez az egész, hogy a világban valami történik, amit ki kellene nyomozni. Felesége vízzel mosta le arcát, majd mellé feküdt, teste melegével próbált segíteni. Kn csak leste őket saját fekhelyükről, és nem érzett mást, csak irigységet, hogy nő odafeszül testvéréhez, ezt akarta ő is, vagyis azt, hogy ne kívánja Ablt az asszony, hanem hogy őt szeresse.

Ezért hát ismét elmondott egy imát elalvás előtt, aminek reggelre meg is lett az eredménye.

Abl testét borzalmas, fekete hólyagok lepték el. Bűzösek voltak, és érintésre kifakadtak, sárgás genny folyt belőlük. Ott voltak a lábán, a kezén, az arcán, mindenhol. Ahogy egy-egy hólyag kiengedte tartalmát, iszonyatos kínt okozott a férfinak, időről időre felüvöltött, hangja visszhangosan verte végig a barlangot, kiüldözte őket a reggeli fénybe.

Mit tehetnék, kérdezte asszonya, miközben viszolyogva a fűbe törölte kezéről a gennyet, majd a másik két felnőtt arcába nézett, szemében kétségbeesés és döbbenet, mire Kn megvonta vállát, imádkozzunk, válaszolt, és megfogták egymás kezét, kör alkottak, és némán újból elmondták imáikat, a két nő azért, hogy Abl jobban legyen, Kn pedig azért, hogy még rosszabbul.

Isten az ő kérését hallgatat meg. Amikor a napos időszak közepére értek, Abl már vonyított a fájdalomtól, a kelések mindenhol felszakadoztak testén, a bőr megrepedt, láthatóvá vált a nyers hús. A vére nem folyt ki teljesen, mert még annyira tökéletes volt a teremtés akkor, hogy ilyesmi nem történt meg, de estére Kn imáinak hatására néhol az izom levált a csontjairól, például a karján, a combján, a nemi szerve kettényílt, az egyik ajka széthasadt, a bal szeme pedig egyszerűen kiesett üregéből.

Mindez óriási fájdalommal járt, ezért indával be kellett kötni a száját, így legalább a gyerekek megnyugodtak, és később tudtak aludni is, csak azt hallották néha, hogy dobálja magát, küszködik.

De még mindig élt.

Kn az éj vége felé neszre ébredt. Abl asszonya volt az. Elment mellettük, kiosont a barlang szájához, majd kilépett a sötétségbe.

Kn felpattant, és utána iramodott, de a koromfekete világban nem látott semmit. Izgatottan imádkozni kezdett, mert érezte, ez az ő pillanata. Kérte Istent, adjon fényt az éjszakának, nem olyan erőset, mint a nap, de valami hasonlót. Szavai most is meghallgatásra kerültek, a feje felett egy nagy, ezüst korong jelent meg, fénye beragyogta a tájat, így azonnal megpillantotta a nőt, aki a mező közepén térdelt. Ahogy közelebb ért, hallotta, hogy zokog. Mögé lépett, és vállára tette kezét. Az asszony meglepve nézett fel rá. Arca az ezüst fényben, a könnyekkel és a fájdalommal most még szebbnek tűnt Kn számára.

Azt akarom, Isten engem is büntessen úgy, mint őt, suttogta a nő, és megszorította Kn kezét. Követni akarom őt a fájdalomba. Osztozni akarok a sorsában, mondta.

A férfi elé lépett, letérdelt és megfogta két vállát. Ne tedd, kérte, és végre kimondta: itt vagyok neked én.

Csönd telepedett a tájra, mintha a világ visszafojtotta volna lélegzetét, várva az asszony válaszát. Kn látta a szemében, hogy hirtelen mindent megért, és látott mást is. Gyűlöletet.

Nekem csak ő kell, mondta a nő, és lesöpörte magáról a férfi kezét, majd felállt, és megindult, de Kn utána nyúlt, elkapta a karját, mire az asszony ösztönösen belemart csuklójába.

Akkoriban még éles és hegyes körmeik voltak az embereknek. És a foguk is nagy, fenyegető agyarként csillogott szájukban. Másképp hogy tudtak volna védekezni a Kígyó szörnyei ellen?  

Kiserkent a vér Kn csuklóján, és ez mind a kettejüket meglepte. Ez, hogy ilyet lehet, hogy lehet bántani a másikat. Az asszony kihasználta a férfi döbbenetét, és visszafutott a barlangba.

Kn pedig leroskadt a földre, előbb imát mondott azért, hogy a vérzés álljon el, a seb hegedjen be és a fájdalom múljon el, majd csak fogta a fejét, hagyta, hogy elárassza a csalódás és a keserűség, és kiélvezte ezeket az új és ismeretlen érzéseket, olyannyira beléjük merült, hogy észre se vette, hogy valamelyik asszony reggelt imádkozott, csak arra riadt fel, hogy a felesége áll előtte, és azt mondja, Abl már szinte nem is ember. A mondat ennél összetettebb jelentéssel bírt, kifejezte, hogy a betegség a teremtés gyalázata, hogy a gonosz erő, mely hatalmába kerítette Knt, több szenvedést okoz neki, mint ami igazságos, és amit elbír egy lélek, hogy ez a test most már alkalmatlan arra, hogy a lelket tartalmazza, és hogy ezt helyre kell hozni, valamit csinálni kell.

Kn visszament vele a barlangba, és már a bejáratnál megérezte a bűzt. Félve és bűntudattal közeledett a fekvőhöz, akin már alig maradt bőr és hús, a belek szétfolytak a padlóra, a tüdő mint két vízi állat lebegett, emelkedett és süllyedt, és riadt madár módjára a bordák közt ott verdesett a vérvörös szív. Abl arca egy koponya volt, sárgán derengett a fényben. Felesége ott térdelt mellette, és a csont boltozatos ívén nyugtatta kezét, hagyta, hogy könnyei a padlóra hulljanak. A maradék szem vadul forgott üregében, a nyelv, melynek végét kínjában elharapta Abl, csonkán izgett-mozgott a hol szétnyíló, hol összezáródó fogak közt.

Ennek véget kell vetni, mondta Abl asszonya és Kn szemébe nézett. Kértem Istent, de nem tesz semmit. Ezért neked kell megtenned, fűzte még hozzá, majd felállt, és elment, és többé nem látták.

Kn sokáig, egész nap ott ült a testvére mellett, közben a sziklafal melletti köveket vizslatta, vagy a szétesett testet, néha megfogta testvére csontokból és inakból összefércelt kezét, és sírt, néha megpróbálkozott egy imával, melyben a másik gyógyulását kérte az Istentől, de nem jöttek a nyelvére a szavak, érezte, a beszéde percről percre egyszerűsödik, olyan primitív és nyers lesz, amilyen ez a szöveg például. Végül, mikor bealkonyult, elhatározásra jutott, kiküldte asszonyát és a gyerekeket a barlangból.

Felállt, és felvette a korábban legjobbnak ítélt követ, majd odatérdelt a koponyához. Hallotta, hogy a bordák alatt zihál, fújódik a tüdő, hallotta a szív dobolását, a belekben mocorgó nedvességet, tudta, mindez még évekig, évszázadokig így lenne. A fekvő megmaradt szeme ráfókuszált a kőre, és Abl iszonyatos erőfeszítéssel bólintott. Kn ekkor felemelte a szikladarabot, és lesújtott. Egyszer, kétszer, tízszer, addig, amíg a testvére fejéből csontszilánkos szürke pép nem maradt. Mikor zihálva abbahagyta, látnia kellett, hogy a tüdő még mindig pumpál, és szív még mindig ver. Ilyen tökéletes volt még a teremtés akkoriban.

Kérem, uram, állítsd le, nyögte töredékes nyelvén Kn, és akkor imája még egyszer meghallgatásra talált.

Kihúzta a testet a barlang elé, a sötétségbe. Másnapra a szörnyek elvitték.

Lefeküdtek aludni, ő, az asszonya és a gyerekek.

És másnap reggel a fényre ébredtek, arra, hogy a nap már ima nélkül hágott fel az égre.

 vége 

 

2 komment
2010. augusztus 22. 21:00 - Valmont

A leghosszabb éj

Ezt már szerintem megírták, legalábbis Borgesnél van egy-két hasonló történet árulásról és csalásról. Nem véletlen, hogy most hozom elő a sztorit - már egy hete az új, hatszáz oldalas Borges életrajzot gyűröm. Annak ellenére, hogy magukról a művekről kevés mélyelemzés van benne, izgalmas és nagyon érdekes olvasmány, bár attól tartok, a végére úgy leszek mint Salingerrel a Maynard-féle visszaemlékezés után - szánalommal vegyes zavar marad csupán egy gondosan kialakított írómítosz helyén. 

De vissza a lentire: én nem mondanám azt, amit állítólag a másik ember mondott annak idején, de úgy vélem ez a verzió sokkal hősiesebb és emberibb, mint a hivatalos, amit több millió példányban olvasnak ebben a pillanatban is. Itt nincs semmiféle (szó szerint vett) deus ex machina, csak egy szörnyű éj, amikor a legkeménybb döntést kell meghoznia tizenhárom férfinak.  

 

Együtt

 

Hűvös, kiismerhetetlen éj. Ott sutyorognak egy keskeny asztal körül, csak egy guggol mellette. Az ő hideg kezének, rongyának simítására ébred. Oldalába mar a fájdalom, csikorogva szorítja össze fogát. Próbál felülni, de lehetetlen.

– Magához tért – szól hátra a guggoló, mire mind elhallgatnak. Lobogó gyertyalángok a kis helyiség döngölt padlóján, agyagfalán. – A sebed – mondja neki az, aki vizes ruhával törli a fekvő elgyötört testét. – Nem mély. De erősen vérzett. Nagyon sok vért vesztettél. Túl sokat.

– Haldoklom – összegzi válaszul a fekvő. – Nagyon fáj a lábam.

Az ápoló erre előbb nem felel, nem néz rá, csak kicsavarja a rongyot egy favödörben. – Összetörték – mondja végül.

Nagy sokára jön elő a legfontosabb kérdés a fekvőből: – Mi történt?

Az asztal mellett állók közül a legkedvesebb lép előre, szakállában babrál, miközben szemlesütve magyaráz: – Elmentünk a sírhoz, hogy imádkozzunk, és aztán elvigyük és elrejtsük a tested, úgy, ahogy kérted. Ima közben mind hallottunk valamit. Amikor bementünk a barlangba, ott voltál mester, a padlón. Lélegeztél, mind akárki más élő.

– Azt gondoljuk, nem végeztek jó munkát – lépett előre egy másik. – Valamiképp elvétették, és túl korán véget ért. A szúrás nem ment mélyre, de elájultál tőle, oly mély kábulatba zuhantál, hogy mindenki azt hitte, még mi is, hogy eltávoztál közülünk.

A fekvő hosszant, szaggatottan sóhajt, tekintetét a plafonra, a nád mocskos szálaira emeli. Azon túl felér pillantása az égig, bele a sötét, csillagos magasságba. – Bár úgy lett volna. – nyögi. – De így...kudarcot vallottam. És ez a fájdalom elviselhetetlen.

Lehunyja szemét, talán már meg is halna, de ekkor nyílik az ajtó, izgatott hang ront a csöndbe. – Azt mondták, él. Nem lehet igaz…– tétova léptek közelednek a fekvő felé. Aztán az érkező megtorpan, lehajol, szövet susog. A sérült lágy tapintást érez oldalában, ujjak futnak végig a vágáson. Felnyitja a szemét, mire a hitetlen férfi hátrahőköl, elhűlve bámul arcába. – Hát igaz – suttogja, és fejét rázva hátrál pár lépést. Aztán a többiekhez fordul, az asztal felé. – Már mindenhol ezt beszélik. Azt mondják, hajnalig átkutatják érte a várost – görcsös mozdulattal int a fekvő felé, de nem néz rá.

– El kell vinnünk őt – szól valaki a csoportból, elő is lép. A fekvő félkönyékre emelkedik, arcán iszonyatos kín ömlik el, de hárítja a mellette guggoló segítő mozdulatát.

– Lezárták a kapukat. Se ki, se be. Átvizsgálnak majd mindenkit – magyarázza az érkezett, és odalép az egyik széken ülő mellé. A sebesült elhallja halk kérdését: – Vajon nem démon szállta meg?

– Akkor el kell rejtenünk – néz körbe, toppant egy másik a csoportból. Mind gondolkodóba esnek, a kis szobácska sarkait kutatva tekintetükkel. A fekvő visszahanyatlik a nyikorgó ágy durva szalmazsákjára. Végignéz lefelé sovány, szétszaggatott testén, a bőr hasadásain, a hús liláján, a csontokra tapadt, elhalt izmokon. Hihetetlen, hogy mindez még működik, lüktet, pulzál és mozog.

– Itt nincs rejtekhely – mondja a ki a nyilvánvaló tényt hirtelen a legidősebb. Arca szomorú és komor – azóta ilyen, hogy megtalálták a holtnak hitt fekvőt a barlangban. Remegett és nyögdécselt, mint egy újszülött.

– Elvihetnénk máshova. Vannak barátaink a városban – motyogja egy másik férfi, az állát dörzsölve. – Talán ott el tudnánk…

– Minden sarkon katona áll – csóválja fejét az érkezett. – Nem beszélve az őrjáratokról.

– És az ő állapotáról – mutat az ágyon heverő testre egy harmadik. Az égre emeli kezét. – Miért adtad vissza nekünk őt, ha ismét el kell veszítenünk? – kiáltja elkeseredetten.

– Örökre veletek leszek – biztatja őt a fekvő halk, remegő hangján. – Mindenképp így lesz, meglásd.

Ekkor feláll az asztal mellől, és közelebb jön az ágyhoz az, kit a legokosabbnak tart a sérült a többiek közt. Megvárja még mind rá figyelnek, csak akkor szólal meg. – Ez így van, uram. Ám ha megtalálnak téged, akkor minden, amit mondtál, a porba hull, fejeddel együtt.

A fekvő átgondolja szavait, majd int, hogy jöjjön közelebb. Mikor az letérdel, és a füléhez hajol, lágyan belesúgja: – Tudom. Már végiggondoltam ezt. Ha megtalálnak, soha, senki nem fogja elhinni, amit jövendöltem. Csak egy mód van, hogy valóra váltsuk szavaimat – kis szünetet tartott, majd kimondja: – Nektek kell eltüntetni a testet.

A térdelő borzadva elrántja magát, majd fel is áll, hátrál pár lépést. – Ezt ne kérd. Nem tehetjük…– nem tudja azonban elvonni a szemét a sérült tágra nyílt, hatalmas tekintetétől, belehull ebbe az erős, földöntúli akaratba. Végül lehajtja fejét. – Legyen meg a te akaratod.

– Mi van? Miről beszéltek? – kérdezi nyugtalanul az, aki ruhával törölgette a fekvő borzalmas sebeit. A sérült most kinyúl felé, és kezét a kócos koponyára teszi. – Jól sejtem, hogy a testvéred házában vagyunk, ugye? – néz rá szinte mosolygósan. Most, hogy kimondatott sorsa, látszik, megkönnyebbült, és mintha sovány teste is felragyogna a félhomályban. Az ápoló csak biccent.

– Kés kell majd, bor és kenyér – jelenti ki a fekvő elhaló hangon. – Van?

A térdelő újra biccent, szemében csak lassan dereng fel a megértés. – Ezt nem…– kezdi ő is fejét rázva, de a mögötte álló, köztük a leginkább okos közbevág: – Nincs más megoldás.

Megfordul, hogy a többieket is befogja tekintetével: – Ez az ő akarata – mutat a fekvőre, aki csak int, hogy így van.

– Dehát mi? – lép előre az, aki a rossz hírekkel érkezett, mire mély csönd telepszik rájuk, mert már többen értik a dolgot.

– Ha megtalálják a testét, minden elveszett. A tanítása. Az hitünk. Amiért küzdöttünk. És akkor hiába hal meg – folytatta a középen álló. – Vagyis: nem találhatják meg a testet sem ma éjjel, sem soha e földön. Semmiképp nem találhatják meg.

– Ássuk el – dobbant a padlóra az asztal mellett állók közül az, aki a legkedvesebb a fekvőnek. Most bocsánatkérően pillant a sérültre, és hozzáteszi. – Azután, ha esetleg eltávoznál hajnalig uram.

– A kutyák – mondja a legkésőbb érkezett. – Ráakadnának a szag miatt.

– Akkor mi legyen? – förmed rá ingerülten egy másik.

– Uram, mire kell neked a kenyér és a bor? – kérdezi most az ágy mellett térdelő, de úgy, hogy mind hallják.

– Te már érted – néz le rá a középen álló.

Borzadva hallgatnak, majd az, aki a legkésőbb érkezett, hátrálni kezd: – Nem, én ezt nem.

A fekvő esengve kinyúl érte. – Meg kell tennetek – mindannyiójuknak címzi. – Emlékezzetek: az én testem és az én vérem. Ezt veszitek majd minden egyes alakalommal magatokhoz. Ahogy most is. – Kicsit vár, hogy vastagodjon az ítélet, majd a sérült összeszedi minden erejét, és ismét könyökére emelkedik. – Eljövök aztán értetek úgy, ahogy ígértem. Megbocsátok nektek, bármit tesztek is most. Elhozom azt a dicsőséget, amiről annyit beszéltem. De ehhez ma éjjel meg kell tennetek a legnagyobb áldozatot, amire kérhetlek titeket. Ahogy én is megteszem azt, hogy a halál elébe megyek. – Felpillant a középen állóra, majd fáradtan lefekszik, és int a térdelőnek: – Menj, s készítsd elő a vacsorát. – A megszólított lassan, nehézkesen áll fel, térdében reccsen valami. A sebesült az utolsó pillanatban megragadja, megszorítja kézfejét.

A középen álló végignézi mindezt, majd bólint, és súlyos hangon kijelenti: – Így legyen. Sürget az idő, rajta. – Megfordul, és átveszi a helyet az ágy mellett. – Készen állsz, mester? – kérdezi lágyan, míg letérdel ura előtt.

A sérült lehunyt szemmel fúj egy nagyot, majd igent mond. – Félig már atyámnál vagyok – motyogja még, talán folytatná, de ekkor egy vaskos, erős kéz arcra telepszik, elszorítva vértelen ajkai és hegyes orra nyílását.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
horror