Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2017. július 09. 12:30 - Valmont

Dobszó a mélyből

salakhegy.JPG

Mi északiak így, rútan is szeretjük ezt a tájat, sőt. Északon a tájban az ember és a természet is torzat, idegent és esetlent alkotott - de a bazaltömlés, a riolittufa, a csont módjára a föld alól mindenhol előfeslő mészkő látványát nem cserélnénk az Alpok csúcsaira vagy a Pó-síkság ködlepte tájaira. Ragaszkodunk a romantikus kísértetkasélyainkhoz - vagyis  a kibelezett gyárainkhoz, az udvarokon gyűlő, ezernyi színben tündöklő vashulladékhoz, a mezőkön ősállat módjára magasodó gépcsontvázainkhoz. Erdeinkben, mint ősi istenek szobrai, a hajdani bányászathoz kapcsolódó betonépületek tűnnek a vándor elé. De ha kell, a kései korok régészeire is gondolunk, és egy egész völgyhidat a föld alá temetünk.

A természet csúfsága és az ember alkotta rútság legszebben a bazaltkúpokban egyesül. Készült róluk egy komoly tanulmány is. Távolról Mordorra emlékeztető, tényleg lenyűgöző látványt nyújtanak. Régóta akartam róluk írni, főképp Borges egy novelláját felhasználva, melyben tudatlan bennszülöttek túlságosan komolyan veszik a pap tanítását Jézus kereszthaláláról. Ez lett belőle.

 

Salakhegy

 

Mint mikor hajnalban halk surrogás, meleg nyári zápor húzza a felszínre a tudatot, úgy ébredt rá lassan és fokozatosan Evelin a salakhegy szörnyű titkára.

Akkor már két éve éltek kint a vidéki kis házban, amit a párja anyja hagyott rájuk. Friss nyugdíjasként, kötöttségek nélkül, egyértelműnek tűnt a döntés, hogy otthagyják a nyüzsgő és zajos belvárost, hogy a csöndes földút végén kezdjenek el új életet. Evelin egy kis kertet kapott a ház mellé, Attila pedig egy garázst tele mindenféle lommal, melyeket az anyja halmozott fel élete utolsó évtizedeiben, amikor felvásárolta a környéken élő, majd szép lassan kihaló ismerősei kacatjait.

Csodálatos periódus állt előttük, azután, hogy mindkettejük házassága egy érdektelen válásba torkolt, és mindkettejük gyerekei a fővárosban kerestek boldogulást, azután úgy tűnt végre, jó dolgok fognak történni velük, olyan dolgok, melyeket a kedves, kulturált emberek alapvetően megérdemelnek.

Csak a salakhegy ne lett volna a kertjük végében.

Tulajdonképp hátrébb helyezkedett el, egy kis mezőn túl, de akkor is zavaró volt, ha Evelin a reggeli kávéjával kiült a napernyő alá a kertbe, mert szeme akaratlanul is a magas kúpra tévedt, és máris elkalandozott figyelme az aktuális, felvilágosodás korabeli francia vagy angol regényről. Elhatározta, nyugdíjas éveiben elolvassa azokat a könyveket, melyeket egész életében csak halogatott. Nem haladt túl jól.

Korábban Evelin kereskedelmi ismereteket tanított a város egyik szakközépiskolájában, Attila pedig műszaki ellenőr volt egy nagy cégnél. Egy újsághirdetés alapján ismerkedtek össze, melyet Attila adott fel, „hatvanas, elvált úr megértő társat keres nemcsak őszi napokra.” A megfogalmazás suta költőisége megragadta Evelin fantáziáját, aki ez alapján teljesen másnak képzelte el a férfit. Nem lett azonnali szerelem a liesonból, ahogy Evelin magában illette és dédelgette viszonyukat. Attila magas volt, szószátyár és folyton viccelődött. Evelin alacsony, kövérkés nő volt, zárkózott, mogorva és keserű lénye csak lassan nyílt meg a férfi előtt. Aztán évek alatt lassan összecsiszolódtak, és komolyra fordult a dolog, és ennek csúcsa volt, hogy elfoglalták a kiürült házat.

A nő persze csak lassan engedett fel az új környezetében. A kis utcában csupa idős, náluk sokkal idősebb ember lakott, és mind elég beteg volt ahhoz, hogy csak ritkán lássa őket. A boltban a pénztárossal kialakult valamiféle pletykálkodós kapcsolata, de egyébként csak a nyugdíjat és a tévéújságot hozó postás volt az egyetlen társasága. Attila mindig is rugalmasabb volt e tekintetben, igényelte a közösséget, ha másképp nem ment, ő szervezett önmaga köré egyet. Most ez a kocsmában történt meg, ami tulajdonképp egy garázs volt, két utcával feljebb, ott gyűltek össze a környék még járni és inni képes férfijai. Attila rászokott, hogy filmeket meséljen nekik, olyan filmeket, melyeket ezek az idős emberek nem láthattak, mert akkor még nem voltak kereskedelmi tévék, se internet, a videókölcsönző pedig érthetetlen fogalom volt számukra.

Ezek az idős és furcsa férfiak, kik a hallgatóságot alkották, jobbára a bányából mentek nyugdíjba, lábuk dagadt volt a sok munkától, tüdejük sajgott a sok szűrő nélküli cigarettától, de volt valami különös csillogás a szemükben, főképp, amikor Attila az Indiana Jones és a végzet temploma című film sztoriját mesélte nekik nagy beleéléssel.

A nyári estéken Evelin a hátsó verendán várta, míg a férfi hazaér. A lámpa alatt ült, mely körül lepkék köröztek, kezében egy könyvvel, és némi rosszallással nézte, ahogy a másik a garázsból kitolja a robogót, és szerelni kezdi a gyenge fényben. Egy régi Simson motorkerékpár volt, Attila nem emlékezett rá, honnan szerezte az anyja, az biztos, motorozni nem tudott, de nem is működött, és a férfi makacs elszántsággal ismét és ismét szétszedte, majd összerakta, hogy megtalálja a probléma gyökerét. Közben Evelin elmesélte neki, miket hallott a pénztárosnőtől a boltban, vagy hogy melyik szomszédot látta az utcában. Mesélt a néha feltűnő, és lassan haladó rendőrautókról, a furcsán viselkedő macskákról, és arról, hogy észrevette, egyetlen kutya sem él a telepen. Mesélt arról, hogy a rendőrök egyszer őt is megállították, és két túrázót kerestek, akik állítólag itt, a település környékén tűntek el. Fotósok lehettek, a sátrukban megtalálták a gépeiket, rengeteg felvétellel a salakhegyről. Mesélt arról, hogy némelyik házból szörnyű hangok, a fájdalom hangjai szűrődnek ki kora délután, az ebéd utáni hőségbe, és ő ilyenkor igyekszik meggyorsítani a lépteit, ha épp a boltból vagy a városi könyvtárból jön.

Soha nem beszéltek viszont Attila anyjának a haláláról, aki nyolcvannégy évesen, egy szép napon bebuszozott a városba, majd az állomáson az érkező hatvani gyors elé vetette magát. Evelin beköltözésük után nem sokkal megtalálta az éjjeliszekrény fiókjában a ronggyá olvasott Anna Kareninát, de nem szólt róla a férfinak.

Busz egyébként napi három alkalommal vitte a nyolc kilométerre lévő városközpontba az embereket a telepről, de igazából nagyon kevesen utaztak rajta, többnyire csak a még néhány aktív dolgozó. Meg Evelin, aki könyvtárba, ruhaboltokba és a pénteki nagypiacra járt be. Egy ízben két férfi mögött ült le, akik egy perről beszélgettek, melyet valamelyik, telepen élő család indított az egykori, felszámolás alatt álló vasmű ellen. Azzal vádolták az üzemet, mely a hegyet építette hosszú évtizedek alatt Evelin kertje mögé, hogy a képződményből a levegőbe és a talajvízbe kerülő mérgező anyagok okozták a családfő és az egyik kisgyerek halálát. A per rosszul állt. A bíróság egyelőre lezáratta a környék ásott kútjait, de más, érdemi döntés nem született.

Evelint nem hagyta nyugodni az ügy, a könyvtárban hosszas keresgélés után ráakadt egy tanulmányra, melyet a salakhegyről írtak, és ebben is szerepelt az esetleges kedvezőtlen környezeti hatás. Mikor este elmondta mindezt Attilának, a férfi csak nevetett a dolgon. Vezetékes vizet fogyasztanak, mely a városból érkezik, csövön, mondta. A salakhegy felszíne lehet, hogy porzik, de a szél lapvetően északi irányú, tehát nem feléjük, hanem az erdő, és a távolabbi hegyek felé fújja az anyagot.

Evelin nem értett egyet, mivel ő volt az, aki mániákus rendben tartotta házat. A tévé domború képernyőjén kétnaponta friss, fehér réteg képződött. A függönyöket havonta mosni kellett. A tornác sarkaiban szürke sávok gyűltek.

Többször kiment a hegyhez is, és még az oldalába is felmászott. Idegen, esetlen bibircsóknak tűnt neki, egy torz kitüremkedésnek a föld testén. Alkonyattájt mint ősöreg vulkán fenyegető sziluettje vésődött a lila égre. Reggelente halványszürkén és rózsaszínben csillogott. A növényzet mind jobban elborította az alját, de ettől még nem szelídült meg Evelin szemében.

Az idős férfik nyár közepétől tűntek fel a hegy környékén. Attila kocsmabeli ismerősei voltak, lapátokkal és csákányokkal, vidáman vigyorogva caplattak el délelőtt a hegy irányába, hogy aztán kora délután visszafelé menjenek fáradtan, de elégedetten. Mikor Evelin megkérdezte tőlük, mit csinálnak odakinn, csak mosolyogtak rá, a tréfásabbak azt válaszolták, aranyat ásnak.

Attila se tudott semmit a dologról, a kocsmában is szóba került, de nem kapott választ. Végül Evelin nem bírta tovább, ismét kisétált és körbekerülte a hegyet, igaz, egy helyen kitérőt kellett tennie, mert szúrós kökénybokrok álltak útjába. Nem talált semmit, csak letaposott gazt, friss bazalthányásokat, néhány gerendát.

Ezen a héten, de később történt, hogy az a gyerek öngyilkos lett. Evelin úgy vélte, az egyetlen kamasz illetve az egyetlen tizennyolc alatti gyermek volt a telepen. Egy délelőtt óbégatás, keserves sírás verte fel a csendet. Attila épp a városban volt, prosztatavizsgálaton. A nő kiállt a kapuba, én onnan kémlelte a hang forrását, de a kiabálás hamarosan elcsuklott. Fél órával később megérkezett a mentő, egy fentebbi utcában lévő házhoz. Evelin a szirénázást követve eljutott a kis csődületig, mely az épület előtt keletkezett. Az anyát épp akkor támogatták elő, halottsápadt volt, elhaló hangon a magyartanárt szidta. A mentősök az árnyékba ültették, majd beadtak neki egy injekciót. Később kitolták a gyereket is, letakarva, az anya ekkor ismét jajveszékelésben tört ki, szavai elmosódtak, arca eltorzult, egy átkozódó görög maszkká silányult, ahogy most Kafkát kezdte el átkozni. Az Evelin mellett álló férfi – a szerencsétlenül járt család szomszédja – a jól értesültek izgalmával elsuttogta a körötte lévőknek a magyarázatot. A fiú túl komolyan vette a nyárra feladott kötelező olvasmányt. Valami regényben azt olvasta, hogy egy ember reggelre rovarrá változik, és beképzelte, hogy az ő belsejében, a gyomrában is készülődik egy ilyen bogár. Múlt este maltert kevert – talált hozzá anyagot, mert apja kőműves – és megitta, legalább egy litert, majd lefeküdt aludni. Így akarta elpusztítani az állatot.

Evelin megrendülten ért haza, ahol már az önérzetében megalázott és fenekét fájlaló Attila várta. A férfi nem is igazán figyelt szavaira, se a következtetésre, arra, ahogy Evelinben sejtések és félelmek kezdtek megszilárdulni, mint a fiú beleiben a beton, hogy itt, a telepen valami történik az emberekkel, talán a salakhegy szálló porától, talán mástól, de valamiért kezdik komolyan venni a történeteket, melyeket olvastak. Hogy milyen jók - bár nem pontosak - voltak a megérzései, arra később, pár nap múlva, azon a vihar előtti éjjelen jött rá.

Aznap fojtó meleg volt és mély csönd, mintha egy burát borítottak volna tájra. Délelőtt Evelin a kisboltban vett pár apróságot, majd hazafelé ballagva elálmélkodott, hogy került ő ide. Hosszú, göndör haja szikrázott a fényben, és ha lett volna javakorabeli férfi az üres udvarokon, a kihalt kiskertekben, a hullámlemezekből, barna, korhadt fából összetákolt hátsó fészerekben, akkor bizonyára megbámulta volna vastag, de kerek csípőjét, farát, és még mind feszes melleit. De persze alig volt már ilyen férfi a telepen, a legtöbben bent, a hűvös házaikban feküdtek, vagy öregek otthonában várták a nővért a gyógyszerekkel, vagy a városbéli rendelőintézetben lesték, nem tolakodik-e eléjük valaki.

Evelin elnézte a gazos udvarokat, az árokszélen burjánzó füvet, a porban megrohadó faepret, kései meggyet, nyári almát, melyeket már senki nem szedett fel, hogy legalább pálinkát főzzön belőle, és megrohanta a reménytelenség, mert rájött, hogy az ő élete is itt, ezen a kietlen és poros, világ végi helyen fog elmúlni, melynek látképét az a pokoli kúp uralja.

A következő keresztutcában hökkenten vette tudomásul, tévedett azzal kapcsolatban, hogy a telep utcái teljesen üresek, mert két öreg bányászt ért utol, akik valami vasrácsot cipeltek, pont a hegy felé, tehát ők is részesei voltak annak a titokzatos aktivitásnak, melyet a nő nem tudott felderíteni. Az embermagasságú rács egyes pontjait nemrég hegesztették össze, a két férfi alig bírta el az alkotmányt, és amikor Evelin megkérdezte őket, mire lesz ez az egész, csak somolyogtak, vállukat vonogatták.

Aznap túrós csuszát készített, jól belaktak, és elszunnyadtak külön-külön más-más szobában. Evelin arra riadt, hogy mesze, a távolban dörög az ég, és a szél néha érdes, ózonos szagokat hoz. Kitartó kopácsolás hallatszott, a salakhegy felől jött, immár hetek óta fel-felhangzott. Attila korábban ébredt, hátul szerelte a motort. Evelin kiült hozzá, ezúttal Fielding egy kevésbé népszerű könyve volt a soros. Mikor oda jutott, hogy a történet kezdett némiképp izgalmas lenni, a motor hirtelen felberregett. Attila elégedett arccal állt előtte, és veszettül húzta neki a gázt. Aztán előkotort egy kopott sisakot, és elment motorozni. Evelin csak este, kilenc óra tájban döbbent rá hiányára. Átsuhant rajta több lehetőség a férfi sorsát illetően, de még tétovázott, még adott magának egy órát, hogy kimenjen az utca végi telefonfülkébe, felhívni a rendőrséget.

Helyette kiált a tornácra, és elnézett a sötétségbe, a salakhegy felé.

És ekkor meghallott a dobszót.

Olyan volt, mintha őt hívta volna. Halk, mély dübörgés, a vénájában lüktető, felhevült vér ritmusához hasonlított. Átkelt a kerten, és közben nem tévesztette szem elől a villanó villámfényben ki-kirajzolódó hegy sziluettjét. A kertkapuban tovább hallgatódzott. Végül, meggondolt magát, visszament a fészerbe, és megkereste azt a nagy, erős elemlámpát, és így indult ismét neki. A bokrok, mint ismerős kutyák jöttek elé a sárga, ugráló fényben. A dobszó erősödött, ahogy a hegy lábához ért. Elkezdte megkerülni, és kisvártatva már kirajzolódott a sötétben a dübörgés mögötti kántálás is. Valami érthetetlen, vontatott hangon énekelt egy kórus.

Evelin léptei lelassultak, majd meg is állt, mert odaért, ahol korában egy bokor zárta el az útját. Most a bokor félre volt húzva, látszott, hogy kötelekkel mozgatták az álcát, így jelenleg feltárta a mögötte lévő nyílást. Egy bejáratot a hegy belsejébe. Alig embermagas, gerendákkal aládúcolt folyosó volt.

Evelin megindult, követve a dobszót és a kántálást, és végig úgy gondolta, hogy ha akar, bármikor visszafordulhat és elmenekülhet, meg egyébként is, miért lenne veszélyben, de persze tévedett, mert ellentétben Attilával, ő nem látta a filmet, nem kedvelte az ilyen típusú mozikat, világ életében Antonionit tartotta a legnagyobb filmrendezőnek, inkább dacból, semmint hozzáértésből, szóval ezért sétált be a csapdába, és ezért tépték ki a szívét a bányászok, hogy aztán elégessék őt a máglyán, az izzó vasketrecben.

vége

Szólj hozzá!
2016. február 28. 11:13 - Valmont

Vissza, a föld alá II.

Ennek a befejezése. Sajnos rosszul emlékeztem, a kitömött ló a városi múzeumban van, vagyis ott láttam jó két évtizede. A bányamúzeumban műanyag vagy valami spéci anyagból készült ló van. A robbanóanyag-koktél receptje pedig a Harcosok klubjából jött, de nem vagyok benne biztos, hogy nem elektromos gyújtással kell beindítani a detonációt...

 

Sikta

 

Lent voltak a föld alatt. A csoport feje fölött hetven méternyi anyag halmozódott recsegve-ropogva a feszítő erőktől, hetven méternyi homokból, kőből, vízerekből, termőföldből, kutya- és macskatetemekből, egy újkori kunyhó romjaiból, barnaszén sávokból, agyagból,  ruhafoszlányokból és csontokból és hajból és körömből, mindabból, amit az elmúlt ezer és ezer év összehordott az emberek vájta, félkör vagy inkább trapéz alakú járat fölé.

– A túránk végén elérkeztünk ahhoz, ami még csak készül, egy új szakasz bejáratához – állt meg a vezető egy fordulóban, és hagyta maga köré seregleni a fiatalokat és idősebbeket, az anyukákat, apukákat és gyerekeket meg azt a két öregembert. – Ezt a járatot – mutatott jobb kéz felé – Dávid-aknának nevezik. Ahogy látják a fal mellé rakott téglából, eddig le volt zárva, de hamarosan megnyitjuk, ezzel is növelve a látogatható szakaszt. A statikai vizsgálatok már lezajlottak, itt-ott kell csak renoválni a dúcolást, de nagyjából még rendben van, annak idején jó munkát végeztek a kollégák – azzal megütögette a háta  mögött sötétlő, a falban érként feszülő gerendát. – Van kérdés? – kivárt, bár tudta, hogy itt, a séta legvégén, a szakasz legmélyebb pontján nem lesz kérdés. Egyébként se szokott sok kérdés lenni, a legtöbb ember nyomott hangulatban, szótlanul botorkálja végig a túrát, még azok is, akik előtte, odakint, a felszínen hangoskodva, nevetgélve, dobozos sört iszogatva játszották az eszüket, még azok is elcsöndesednek, amikor fejükön a sárga sisakkal megindulnak lefelé a föld mélyébe az egyre lejjebb és lejjebb kanyarodó és mind szűkebbnek tűnő járatokon. – Ha nincs kérdés, akkor én megköszönöm a figyelmüket – mondta a vezető, és előre indult, félretolva egy sápadt kisfiút. – És akkor megkezdjük felfelé kapaszkodásunkat a felszínre, a napfényre, remélem élvezték a földalatti világot, fejre vigyázz, főképp majd a létránál.

A csoport engedelmesen, csoszogva, aprókat lépve, halkan beszélgetve követte. A vezetőjük tudta, hogy mind a járat végét fürkészik, hogy mikor tűnik már fel a nap vége, azt a jelet, amitől megkönnyebbülten levehetik a sisakot, és végre mély levegőt vehetnek, olyat, ami nem a föld, a vizes fa és a rozsdás vas szagától terhes. A fölfelé tartó menetelés elég megerőltető volt, két-három kanyar után azonban elértek egy átjáróhoz, amellyel le tudtak vágni egy hosszú szakaszt, és kiléptek a fő folyosóra, amelynek végben ott fénylett a félköríves bejárat. Egy nő hangosan felnyögött: – Hála istennek – mire a vezető elmosolyodott. – Nincs is szebb látvány az áldott nap sugarainál, ugye? – kérdezte szelíden, aztán előrement, kinyitotta a vasrácsba illesztett kaput, majd bevárva a csoportot, sorban elvette a sisakokat, és a falra szegelt fogasra akasztotta őket, aztán a főkapcsolóknál áramtalanította a bányát. Amikor végzett, kiment ő is, bezárta a vaskaput, és a bánya előterében álldogálóknak még elmondta, hogy a múzeumban, a shopban miket lehet venni, majd elköszönt tőlük, jó utat kívánt hazáig, azzal visszament az irodába. Levette nagy, bélelt kabátját, és a szögre akasztotta, bár még fázott, mert a lenti hideg, a nyirkos, hűs levegő átjárta csontjait. A kis teakonyhába ballagott, ahol talált egy fél csészényi maradék kávét a melegítőn, kitöltötte, és csak úgy, cukor nélkül elszürcsölte.

– Sikta van mára? – kérdezte a sarokból Béla bácsi, leengedve az újságot, melyet a háta mögötti ablakon betűző fénynél, a tavaszi alkony erőtlen búcsújánál olvasgatott. – Ja, igen – bólogatott a férfi fáradtan és zavartan, mert Béla bácsira nézve hirtelen rossz érzése támadt, mint aki elfelejtett valamit, és a rossz érzés azzal a kellemetlen tudattal párosult, hogy ez a valami talán fontos lehet. – Mára vége – motyogta, és arra gondolt, az asszony azt mondta, hazafelé vegyen a kutyának tápot, és hogy az autót műszakiztatni kell a jövő héten, de nem, nem emiatt volt rossz érzése, valami más sötétlett a tudata mélyén. – Azt mondják a megnyitóra meghívtak egy csomó öreg szakit is – magyarázta hirtelen inkább magának Béla bácsi. – Lesz ünnepség is, ki kell majd pakolnunk az egyik teremből – folytatta elgondolkodva. – Gondolom, a polgármester mond beszédet. Aztán mind lemegyünk, megnézzük a Dávid-aknát. Hogy omolna be az egész – tette hozzá dühösen.

– Milyen öregeket? – kérdezte a másik, és lassan eszmélni kezdett, arcán a felismerés, aztán a döbbent majd az ijedtség végül a harag váltakozott. Lecsapta kávésbögréjét a pultra.

– Hát az öreg bányászokat, már akik még élnek – mondta Béla bácsi, de ekkor a másik már ott sem volt, kirohant a folyosóra, lekapta kabátját a fogasról, majd kiment a múzeum előtti parkolóba. A látogatók nagy része már elment, csak az a fiatal párocska állt az autójuknál, akik végig egymást fogdosták odalent. – Nem láttak két öregembert? – kérdezte tőlük, de azok csak a vállukat vonogatták, így a bányalejárat felé iramodott, zsebéből előkotorva a kulcsokat, és közben egyre csak azt motyogta: – Azt a rohadt, azt a rohadt.

– Na, ez bekrepált – jelentette ki hetven méterrel lejjebb a bányamérnök, amikor kialudt a zseblámpa. – Dohányzik? Van öngyújtója? – fordult arra, ahol a vakot sejtette a sötétben. – De nem is kell, hoztam gyufát. Csak azt se tudom, hova raktuk a hátizsákot.

– Nyugi, ez az én világom – jött a válasz, majd kotorászás és motozás hallatszott, aztán gyufa sercent. A sárga fény megvilágította őket, a hátizsákot a földön, és a két flakont, melyet a bányamérnök már egy kis lapáttal beásott a Dávod-akna kezdőgerendájának a tövéhez. – Kellene valami rongy. Amit meggyújthatnánk – jelentette ki a bányamérnök. – Hogy lássak. Még a gyújtózsineget el kell egyengetnem. –  Sötét lett, és ebben a sötétségben a másik levette kabátját, majd a fekete, puha pulóverét, aztán visszavette a kabátot, és éles reccsenés hallatszott, ahogy a Hilfiger pulóver, amit fia ajándékozott a katonának, még tavaly karácsonyra, kettészakadt, végül ismét gyufa sercent, és az anyag lángra kapott. – Nem fog sokáig tartani szerintem – jelentette ki a vak, majd felállt, ellépett a tűztől, és kitapogatta a járat falát, a dúcokat. – Komolyan azt hisszük, hogy ezt le tudjuk rombolni? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában.

– Mindent le lehet rombolni. Csak ismerni kell a gyenge pontját – magyarázta a bányamérnök elegyengetve a zsinórt, miközben lassan, guggolva hátrált, el a flakonoktól. – Ezek a gerendák iszonyatos feszültségben tartják maguk felett a földet. Ha az aljzatnál sikerül egy kis sérülést okozni, akkor a jobb oldala a járatnak beomlik, de a másik oldal se fogja magát tartani.

Felállt, körülnézett a gyérülő fényben: – Vizelnem kell. Ez a kurva prosztata – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd behátrált a sötétbe, el a vaktól, és a Dávid-akna bejáratától.

– Csak siess komám, mert szerintem nemsokára észreveszik az eltűnésünket – figyelmeztette a nyugalmazott katona, és újabb szövetcafatot dobott a forróság felé, ahol a tüzecskét sejtette a földön.

A bányamérnök jó tíz lépést ment, bele a Dávid-akna feketeségébe, majd megállt, és fülelt, mert valami neszt halott maga előtt, végül erőt vett magán, és reszkető ujjaival lekínlódta a cipzárját. Miután végzett, farzsebéből elővette a pálinkásüveget, meghúzta, majd hátrakiáltott a fény peremén álló alaknak: – Még mindig nem iszik?

– Még mindig nem – nyugtázta a másik.

– Engem nem kínász Péter? – szólította meg a bányamérnököt a reszelős, köhögős suttogás, mire ő hátraugrott, majd elejtve a pálinkát, és aztán csak meredt bele a sötétbe, vakon pislogva. – Ki van itt? – kérdezte a járat belsejétől. Gyenge huzat volt a válasz, ami erősödött, talán valaki meg is érintette a férfi vállát, ahogy elhaladt mellette: – Tudod te azt jól – jött a suttogás ismét. A bányamérnök elrakta az üveget farzsebébe, majd visszasietett a társához, meg-megbotolva az egyenletlen felszínen, ahol aztán újból ivott, végül pár csöppet loccsantott a lángra is, mire az fellobbant, sisteregve fényesedett. A vak beleszagolt a levegőbe: – Kár pocsékolni erre azt a jó kis italt – mondta mosolyogva. A bányamérnök vállat vont. – Kell, hogy jobban lássak. Be kell fejeznem a gyújtózsinórt – hadarta. Letette az üveget, aztán a palackokhoz sietett, és a halvány fénynél babrált velük, míg a vak mögötte táplálta a tüzet pulóverének foszlányaival. – Valamit nem mondtam el erről az egészről – szólalt meg hirtelen a bányamérnök felegyenesedve. A lángok visszfénye kerek arcán táncolt, olyan volt, mint egy ősi törzs utolsó élő tagja a barlangjában. – Valamit tudnia kell arról, miért is vagyunk itt – mondta határozottan.

– Miért vagy itt, Péter? – jött a suttogás, mire a vak körbefordult, tapogatózva kinyúlt maga elé: – Van itt valaki? – kérdezte szigorúan. – Hallottad ezt a hangot, cimbora? Ez nem a te hangod volt – mondta bizonytalanul.

– Hallottam – bólintott a bányamérnök, majd végigkövette a zsinórt, mely az akna bejáratától felfelé, a felszín felé kanyargott, és eltűnt az első kiszögellés, az első sarok mögött.

Hirtelen fény kélt a fejük felett. – Visszajött az áram. Jönnek értünk – nyugtázta, és megfordult a társa felé. – Jöjjön csak ide – kérte a vakot a saroknál állva, majd mélyet sóhajtva hozzátette: – Gyorsan.

– Ne menjen sehova – jött a másik oldalról a kérdés, mire a nyugalmazott katona az ismeretlen hang felé fordult: – Ki maga?  –kérdezte cseppet sem ijedten, inkább kíváncsian.

– Szerintem már Péter elmesélte, ki vagyok – krákogta az idegen.

– Itt áll mögöttem? – kérdezte a katona a bányamérnöktől.

– Igen – válaszolt az, és a hangja remegett és elvékonyodott, mint egy gyereknek, és a keze is remegett, ahogy a gyufával babrált. – Ott áll, és maga felé fordul.

– Hogy néz ki? – kérdezte a vak.

– Ahogy mesélték – válaszolt a másik, akinek újabb gyufaszál hullott ki törötten kezei közül. – Fekete, mint az ördög. Az orrából és a füléből füst gomolyog. Jöjjön el onnan.

– Érzem a szagát. Tényleg olyan, mint a perzselt disznóé – bólogatott a volt katona, de nem mozdult. – És milyen? Nagydarab, erős? Le tudom győzni? – firtatta kíváncsian, majd kitárta karját, mintha el akarna kapni valakit.

– Nem, te nem tudod legyőzni, barátom – csóválta fejét a bányamérnök, de már nem is figyelt rá, mert összpontosított, végighúzta a gyufát a doboz oldalán, tűz sercent, a lángot a zsinór végéhez tartotta. A zsinórt parafinba áztatták előző este, így lassan, de biztosan haladni kezdett rajta a tűz a flakonok felé. A bányamérnök átlépte, és megindult a két alak irányába.

– Engem akarsz, ugye? – kérdezte szelíden az idegen, fekete jelenéstől.

Az a lángnyelvre meredt.

– Tűz – suttogta. – El kell oltani – megiramodott, de a zajra a katona kinyúlt, és megfogta a kezét: – Hoppá – mondta a vak, majd el is rántotta ujjait, sziszegve magához kapva kézfejét: – Éget! – kiáltotta. A bányamérnök hátrahúzta, az akna eleje felé fordította, majd a zsinór és a fekete ember közé állt. – Menj, barátom – kérte szelíden.

– Ne érj hozzá, tűzforró – figyelmeztette a vak, aki a falat tapogatva kifelé indult: – A zsinór ég, gyere – szólt még, majd fülelt, de háta mögül csak a dulakodást hallotta, mert az a kettő egymásnak feszült, majd a bányamérnök felsikoltott, erős, éles hangon, ahogy az ember meghal, de még nem halt meg, csak hirtelen átforrósodott a teste, mert magához szorította, átkarolta a másik testet, ami a lángoló zsinór felé tört volna. – Nem engedlek el többé – hörögte a bányamérnök. – Itt maradok veled, csak bocsáss meg – suttogta a jelenés kormos fülbe, miközben a haja meggyulladt, és ajkai közt elfeketedett a nyelve, szeme fehéren forrt, majd legvégül ruhája is lángra kapott. A vak megérezte a hőt, ahogy a két test egyetlen lángoló fáklyában egybe forrt, aztán már csak a tűz ropogása hallatszott öt vagy tíz másodpercig, majd hirtelen jött a robbanás.

A sötétben tért magához, de ez nem volt újdonság számára, csak a süketség, ami nem is sketség volt, hanem egy tompa alt hang búgása a fülében. Talpra küszködte magát, füléhez nyúlt, és vért tapintott. Ahogy előre óvakodott, pár lépés után akadályba ütközött. Kő és kő mindenhol. Előbb csak rögök, térdig érők, majd emelkedő halom, egészen a plafonig. Megértette, hogy a beomlott járat előtt áll. Rövid tűnődés után megfordult és elindult. Valami csörrent, valamibe belerúgott. Lehajolt, és kitapogatta a bányamérnök pálinkásüvegét. Gyanú ébredt benne, ezért négykézlábra ereszkedett, és haladt előre, a földet söpörve kezével, egészen addig, amíg meg nem találta a foltot, mely pár lépésnyire volt csak tőle. Forró, kerek lenyomat volt a földön, pár ruhafoszlány, egy fog arrébb, jobb kezével pedig egy még mindig izzó csontra tenyerelt, mire visszakapta a kezét.

– Ó, barátom – suttogta a vak a sötétségbe, majd felállt. Nem volt légmozgás, nem volt huzat, de érezte, hogy előtte ott húzódik az akna, és a föld mélyébe, lefelé vezet, kit tudja meddig és hova. Lecsavarta az üveg kupakját, és jót húzott az italból. Az ismerős meleg, égető érzés végigömlött a belsejében, mögötte valami tolakodó fájdalom kélt a szíve környékén, de nem törődött vele, ivott még, jó sokat, majd az üveget színpadiasan a falhoz csapta, aztán megindult előre, mindig csak előre.

vége

Szólj hozzá!
2016. február 16. 06:50 - Valmont

Vissza, a föld alá I.

img_20160215_210915.jpg

Beszélnünk kell a bányákról. S. és környékének történetét nagyban meghatározzák, ahogy a nagyapám történetét is - talán már írtam itt, hogy bányász volt egész életében. A föld alatti, iszonyat kemény meló szövődményei és persze a talpas Kossuthok miatt halt meg nem sokkal a rendszerváltás után. Sajnálom, hogy akkoriban, mikor még lehetett, nem faggattam ki a régi dolgokról. Ő már csak részben látta a bányák bezárását, de nagyon sok ember a megyében végigélte ezt a folyamatot, és persze az ő világuk összeomlott. Én legközelebb a bányamúzeumban jutottam a témához, de persze ott már az egész nagyon művi, ugyanakkor érdemes elmenni, ha az ember a környéken jár, nyitva van vasárnap is, az idegenvezetést régi szakik csinálják változó színvonalon, jó egy órás túra, és odalent még kitömött ló is van. Alapvetően tehát semmit nem tudok a bányákról, de azt hiszem, beszélnünk kell arról, mi van lent, a sötétben, a mélyben.

 

Sikta

 

Ráncos ajkak szürcsölik műanyag poharakból a már kihűlt, édesítőszeres teát.

– A mai utolsó érdekességről, kis színes hírről Péter bácsi fog beszélni, akiről mind tudjuk, hogy nyugalmazott bányamérnök – mondta a nővérke, és megtapsolta az öregembert. Senki nem csatlakozott hozzá. A szomszédos klubhelyiségben, a tévében „Önök kérték” ment, Sárdy János épp rákezdett a „Hazám, hazám”-ra. Az öregember feltette szemüvegét, hátrasimította gyér, sárgásfehér haját, és a kezében tartotta reszkető lapba nézett. Dauer, múlt századi parfüm és savanyú izzadtság szállt, gomolygott az előtte ülőkből, az öregotthon lakóiból. Álmos, álmodozó vagy üres tekintetek tapadtak rá, vagy köröztek köpcös alakja körül. Oldalról napfény érte a társalgót, a tavasz ígéretét hozta a bodor felhők közül. Ahogy belekezdett, valaki, egy tapogatódzó alak botorkált be hátul a teremben, az ügyeletes nővérke segített neki, leültette.

– Mind tudják, tudjátok, hogy a szenvedélyem a megye bányatörténete, és mint egykori bányász, figyelemmel kísértem a bezárás utáni eseményeket is – kezdett bele torokköszörülés után az öregember. Barna, viseltes öltönynadrágot és krémszínű inget viselt, hozzá nem illő fekete nyakkendővel, melybe arany kalapácsocskákat hímetek. Egy pótfogsor a második sorban kekszet kezdett őrülni, másvalaki az orrát fújta. Az öreg folytatta: – A múlt ősszel mind ellátogattunk a városi bányamúzeumhoz, és a vállalkozó kedvűek le is mentek a János-akna látogatható részébe – az öreg fanyarul elmosolyodott. – Azt már a buszon, hazafelé jeleztem, hogy föld alatti idegenvezetőnk, Kovács András, egykori kollégám és bajtársam fia sok sületlenséget mondott a bányászokról és úgy általában a bányászéletről, úgymond reprezentálva ezzel az egész múzeum felkészültségét, hozzáértését, de azt, amit a minap olvastam az újságban, azt még én sem gondoltam volna róluk. – Kivárt, drámai csönddé nyújtva a szünetet. Valaki a terem végében beleszürcsölt a teájába, de a már rosszul működő nyelőizmok miatt köhögésbe fulladt a dolog. Az öreg mérgesen meredt rá, majd folytatta: – A pénteki cikk szerint ugyanis újranyitják a Dávid-aknát – jelentette be jelentőségteljesen biccentéssel. Senki nem szólt, senki nem moccant. Az öregember a lapjai közül előkereste a legutolsót, majd rövid, izgatott fürkészés után ráakadt a cikkre: – Azt írja, hogy a látogatható terület növelése érdekében a bányamúzeum az eddig föld alatti útvonalat fél kilométerrel, a hetvenes években lezárt Dávid-akna megnyitásával kívánja növelni. – Leengedte rövidlátó szemei elől a lapot, majd szigorúan kijelentette: – Ez őrültség.

Egy ráncos kéz belekotort a negrós zacskóba, a reszkető, remegő ujjak sokáig elbíbelődtek a cukorka papírjával, de más egyéb nem történt. Végül a hátul leültetett vak, az újfiú, akinek még szinte senki nem jegyezte meg a nevét, noha már hat hét is eltelt, hogy a gyerekei behozták, emelte fel vidám mosollyal a karját. – Miért olyan nagy baj ez maga szerint? – jött tőle a kérdés. Néhányan – akik még jól hallottak – a hang irányába fordultak. A legtöbben nem is emlékeztek már az újfiúra.

– A Dávid-aknát egész pontosan ezerkilencszázhatvanhétben zárták le, és nem a hetvenes években, ahogy a kedves újságíró tévedésből írja – jelentette ki zsémbesen a társaság előtt álló öregember. – És okkal zárták le. Csak a hatvanas években három baleset, három halálos kimenetelű baleset történt benne. Mivel ötvenhatban nyitották meg…

– Ruszkik haza – nyögte egy vékony hang az egyik sorból, de az előadó nem is törődött vele: – …ez nagyon rossz statisztika. Végignéztem a fellelhető újságcikkeket a városi könyvtárban a múlt hétvégén, amikor elkéstem a vacsoráról, és azt találtam, hogy a megnyitás és a bezárás közt legalább tucatnyi baleset történt. Jómagam még több, meglehetősen furcsa beszámolóról, visszaemlékezésről tudok, melyek a Dávid-aknához kapcsolódnak. Az a járat, amit most újra akarnak nyitni, és ahova be akarják engedni a gyanútlan látogatókat, köztük nőket és gyerekeket, az el van átkozva. És én történetesen azt is tudom, hogy miért.

Mély levegőt vett, mert a hosszú monológ végére elfogyott a levegője, és már újból bele akart vágni, amikor halk csengőszó kélt a hangfalakból. Egy fáradt arcú ápoló sietett be a terembe és az öregemberhez lépett: – A jövő heti „Tudás délután”-ján folytathatja Péter bácsi, most azonban gyógyszerosztás lesz – mondta neki ellenmondást nem tűrően, és belekarolt, de az öregember kirántotta magát szorításából: – Maga ezt nem érti, ezt nem engedhetjük, valamit tennünk, kell, mert életek…

A nő közbevágott: – Nagyon is értem, de a gyógyszer, az most fontosabb – a többiekhez fordult, a hallgatósághoz, akik már szedelőzködni kezdtek. – Utána finom uzsonna, kakaó és fonott kalács – a bejelentésre az öreg, gyenge végtagokba erő költözött, és a tucatnyi test mind sebesebben és elszántabban sodródott a kijárat felé. Az vénember egyedül maradt, jobban mondva kettesben a vak újfiúval, aki moccanatlanul ült a hátsó sorban. Az ápoló az ajtóból megfordult, és dorgálóan rájuk szólt: – Jöjjenek maguk is.

– Egy pilcsi és máris robogunk cuncimókus – szólt hátra se fordulva a vak, mire a nő legyintett, és a vánszorgó csoport után indult az ebédlőbe.

– Beszélnünk kellene erről a dologról, pajtás – állt fel az újfiú, és székeket feldöntve a pódium szélén álldogáló öregemberhez botorkált. Kezet nyújtott neki, amikor lába beleütközött az emelvény deszkájába. – Pálfy vagyok. Pálfy Ödön, nyugalmazott katona.

– Zsolt Péter – fogadta az erős, határozott kézfogást az öregember. A másik rácos, egészségesen barna és vidám arcába nézett, világtalan szeme fehérjébe, és hirtelen úgy érezte, visszatér belé az erő: – Miről beszéljünk? – kérdezte némi gyanakvó érdeklődéssel.

– Erről az átokról. És hogy mit tehetünk mi – bólogatott a vak ember.

– Mi ketten? – kérdezte ismét csodálkozva az előadó, majd hátrébb lépett, végignézett a vakon, aztán magán, és mintegy csak magának motyogta: – Ugyan mit tehetnénk…

– Mindig van mit tenni – vont vállalt a vak. – De előbb tudnom kell, mi a helyzet ezzel a Dániel-aknával.

– Dávid-akna – javította ki az öregember. – És elmondok magának mindent, amit tudok, de előbb vegyük be azokat az átkozott gyógyszereket, mert nem fognak nekünk békét hagyni.

Az ebédlő sarkában ültek le, két bögre túl forró és túl ízetlen kakaóval, távol az ütemesen rágó, nyelő és szörcsögő többiektől. De még itt is suttogva kezdett beszélni Zsolt Péter, mint aki attól tart, idegen erők képesek kihallgatni szavait.

– Az akna névadójával kezdődött, egy vájárral. Meghalt odalent, rögtön az első évben – kezdte izgatottan. – Ponyi Dávidnak hívták, baleset volt, de biztos vagyok benne, hogy valaki hibázott, mert a robbanás, amiben meghalt, nem véletlen volt.

– Lassabban – kérte a vak. – Csak sorjában. Hogy halt meg ez az ürge?

– Úgy tudom, már végeztek a műszakkal. De valahonnan szivárgott a gáz. Ez a Ponyi meg visszament vagy visszaküldték, nem tudom, hogy lekapcsolja a generátort. Mert az ugye folyamatosan szivattyúzta ki a talajvizet, ami töltötte fel a járatot – magyarázta az öregember. – És amikor lement és áramtalanította a gépet, valaki a felszínen, soha nem lett kiderítve, hogy ki, rákapcsolta a világítást. Ez a valaki csak jót akart, vagy félreértett valamit, de a lényeg, hogy valamelyik rossz szigetelésű lámpa begyújtotta a szivárgó metánt odalent, és a Ponyi megégett a fellobbanó tűzben. Még volt ereje kitántorogni a járat elejéig, ott esett össze, ott találták meg azok, akik a döreje – mert egy ilyen robbanásnak ezért van ám hangja –, szóval akik visszamentek megnézni, mi van. – Az öregember elmélázott, közben automatikusan a farzsebéhez nyúlt. A vak kitapogatta a kakaóját, de a bányász lefogta a kezét. – Van egy kis pálinkám, a portástól veszem, príma körtepálinka – suttogta körbenézve, és a másik kezéhez érintve a laposüveget – Nem kér?

A vak elmosolyodott, megrázta fejét: – Nincs, amire jobban vágynék, kivéve talán egy jó meleg női fenék, de az orvosom azt mondta, még egy korty, és meghalok.

– Senki nem hal bele egy kortyba – vetette ellen a másik, de a vak csak a fejét rázta. – Én igen. Érzem.

A bányamérnök vállat vont, majd lecsavarta a kupakot, és ivott: – A lényeg, hogy Ponyi valóban belehalt a sebeibe. Na, ezután, elnevezték róla az aknát, és megkezdték a termelést, de időről időre jöttek a furcsa hírek és történetek. – Eltette az üveget, mert egy ápoló közeledett hozzájuk: – Ugye nem tetszett inni? – kérdezte szigorúan tőle a nő. – Dehogy! – szabadkozott az öregember. A vak felkapta fejét a hang irányába: – Mi már csak ezt a nektárt nyalogathatjuk, aranyom – mosolygott a nőre, és felemelte kakaós poharát. A nő horkantva otthagyta őket. – Egyszer a kezem közé kapnám, megtanulná…– vigyorgott  a vak vénember, és keskeny, ráncos arcán elömlött valami ősöreg vágy, ami fájdalommal keveredett. – De hát…

– Szóval, visszatérve a dologra – folytatta a bányamérnök –, hozzám is eljutottak mendemondák, mert kezdő mérnökként itt dolgoztam a környéken, a Kávássy-aknánál, meg a vizslási silóknál. Volt, aki csak hangokat hallott, sóhajtozást, nyögés, jajgatás, a műszak végén, amikor már mentek kifelé a Dávid-aknából. Mások láttak is egy fekete alakot valamelyik járat végben, csak állt ott, és bámult rájuk, tetőtől talpig korom borította, és füst szállt fel a fejéből, az orrából és a füléből. Ezeket a dolgokat persze senki nem vette komolyan, akik beszéltek róla, azok se. A kocsmákban vagy a kultúrban mondták el, ha már ittak egy kicsit. Volt egy ismerősöm, ő azt mesélte, hogy a csille vonóhorogját javította, amikor megérezte azt a szagot, amit a disznóöléskor érez az ember, ahogy perzselik a malacot. És ahogy körbenézett, nem látott senkit, de valahogy nagyon rossz hangulata lett, ki kellett jönnie a felszínre, pedig még volt fél óra a siktáig.

– Sikta? – kérdezett vissza a másik.

– A műszak vége – magyarázta az öreg bányamérnök. – Így hívták a munka végét. A lényeg, hogy ez a jelenés mindig akkor, a siktakor tűnt fel, és ez nem véletlen, mert ugye Dávid is akkor halt meg, amikor már majdnem végzett az aznapival.

– Mondta, hogy volt haláleset is – jegyezte meg elgondolkodva a vak. Ide-oda tologatta maga előtt a poharát, és persze nem látta, hogy a bányamérnök kerek, tokás arca elkomorul, de a hangját, ahogy elvékonyodott, hallotta.

– Igen. Az egyik egy jóbarátom volt, régi kollégám – vallotta be halkan. – Hatvankettőben. Aztán volt még egy hatvanháromban, és az utolsó hatvanhétben. Azután zárták le a szárnyat. Azt mondták, kimerült, de mindenki tudta a bányászok közt, hogy a halálesetek miatt volt. És aztán később az egész aknarendszert lezárták, mert ugye a gengszterváltás után megölték a bányászatot a környéken, majd megcsinálták azt a borzalmas, hazug bányamúzeumot, ahol…

– Hogy történt? – vágott közbe a vak. – Hogy haltak meg?

A másik elhallgatott, sokáig nem szólt, majd mikor belekezdett, egy kicsit remegett a hangja. – Én csak a barátomat, Istvánt láttam. Nem jött föl a műszak végén. Mind kijöttek, ő nem. Ott voltam, ügyeletben, az irodán. Visszamentünk érte. A Dávid-akna végében találtuk meg, a furat legvégén, a sarokban. Mint aki be akar bújni a kőbe. Oda volt kucorodva, hozzásimult a falhoz. És a haja…ősz volt. Megőszült. A szeme. A szeme – az volt a legrosszabb. – Az öregember ismét elhallgatott, majd megköszörülte a torkát. – A követ nézte. Mint aki nem akar másfelé nézni, mint aki nem mer megfordulni. A követ bámulta, és a tekintete tele volt rettegéssel. Attól halt meg. Az mondta az orvos, aki boncolta, hogy a félelemtől megállt a szíve. – Ismét a kupak fémes csikordulása az üveg tetején, majd nyeldeklő hang. – Biztos nem kér? – kérdezte a vakot, az csak a fejét rázta, majd tovább faggatta. – És a másik kettő?

– Arról már csak hallottam. István halála után figyeltem minden rossz hírt arról az elátkozott helyről. Átraktak másik járathoz, de mindig kérdezgettem azokat, akik oda jártak. Mind utálta, nem tudták megmondani miért, de utálták az a helyet, szerintem féltek is lemenni, de az ilyet a bányász nem vallja be, mert rossz ómen. Na mindegy. A második eset balesetnek tűnt. Az illető a csille elé esett, és az átment rajta, kettévágta. Csak az nem értette senki, hogy mit keresett ott az az ember, mert ez is már a műszak végén volt, az üres csilléket húzták fel, ráadásul jobb oldalról zuhant a kerekek alá, és a közlekedő folyosó a bal oldalon volt.

– És a harmadik? – kérdezte a vak kitartóan, az asztalon dobolva mutatóujjával.

– Az volt a legfurcsább. Azt végképp nem tudták megmagyarázni. Senki. – Az öregember kifújt, alkoholos levegőt keverve a vak arcába. – Jött fel a víz, de ez mindennapos dolog a bányában. És a Dávid-akna aljában minden reggelre egy kis, térdig érő tavacska keletkezett. És az az ember, valami Sánta, ha jól emlékszem, visszafordult, ahogy jöttek fel, hogy lent hagyta az ételhordóját, és aztán soha többé nem ért fel a felszínre. Amikor visszamentek, megtalálták a testét ebben a tavacskában, belefulladt, de úgy, hogy térdelt, és állítólag csak a fej volt a víz alatt, szóval inkább belefojtotta magát. Vagy belefojtotta őt valaki.

Hallgattak egy sort, majd a vak így szólt: – Értem, barátom. Azt akarod sugallni, hogy mind a három erőszakos halált halt.

A bányamérnök bólintott, majd észbe kapva ki is mondta: – Igen. Erről van szó. 

– És ha jól értem – folytatta szinte élvezettel beszélgetőtársa –, úgy véled, ennek a Dávidnak a kísértete, a bosszúálló szelleme a felelős a halálesetekért.

– Úgy vélem.

– És attól félsz, hogy ha ezek a tájékozatlan és ostoba múzeumi ripacsok megnyitják a járatot, akkor a látogatók élete is veszélyben lehet.

– Attól félek – hagyta jóvá a bányamérnök szomorúan.

– Mit tudunk tenni? – kérdezte a vak. – Mert az nyilvánvaló, hogy valamit tennünk kell. És hiába színleltél nekem, éreztem az imént a hangodból, hogy te már kitaláltál, kiterveltél valamit, csak nem bíztál bennem, ezért nem akartál beszélni róla – szögezte le a vak. A másik szemérmesen hallgatott. – Azt hiszem, magadban már elvetetted, hogy a közvéleményt, a nyilvánosságot vagy a hatóságot tájékoztasd, hisz – lássuk be – senki nem hinne neked. Mármint rajtam kívül – bólogatott elégedetten a vak. – Szóval valószínűsíthető, hogy a saját kezedbe akarod venni az ügyet, te akarod egyszer és mindenkorra lezárni a dolgot, talán bosszúvágy is munkál benned, elégtételt akarsz venni a barátodért, talán más is...

– Szabotázsakcióra gondoltam – vallotta be hirtelen a másik. – Az apám testvére, egy partizán, számos robbantást hajtott végre a német megszállás alatt. Sok mindent mesélt nekem. Tőle tudom, hogy egy jól elhelyezett töltettel jó hosszú időre, vagy akár örökre el lehet zárni egy aknát.

– Miért nem omlasztjuk be inkább csákánnyal a falát? – kérdezte kíváncsian a vak. – Egyszerűbb lenne. És csöndesebb.

A bányamérnök csak a fejét rázta: – Egy jól aládúcolt járatot napokig csákányozhatnánk. És lássuk be, egyiken se vagyunk már abban a formában, hogy ez megtegyük.

A vak felemelte balját, megfeszítette bicepszét: – Fent még van erő, ha lenn már lankad is – vigyorgott, feltárva még mindig szép, bár sárga fogsorát.

– Ez ide kevés lesz, higgye el – csóválta fejét a bányamérnök.

– Akkor robbantunk. De hogy?  És mivel? – kérdezte a vak őszinte érdeklődéssel.

– Már ezt is átgondoltam – lelkesült fel az egykori bányász, és farzsebéből elővette a papírjait. – És le is írogattam az internetről. Lemegyünk az utolsó csoporttal, ami négy harminckor indul. Aztán egy óvatlan pillanatban leszakadunk, és elbújunk valahol.

– Nem fogják észrevenni? – vetette közbe a vak.

– Észreveszik, de már csak a felszínen. És amíg visszajönnek értünk, nekünk pont annyi időnk marad, hogy a Dávid-akna bejáratánál elhelyezzük a töltet és robbantsunk.

– De miféle töltetet? Honnan veszünk dinamitot? – kérdezte a vak.

Az másik egy újabb lapot húzott elő: – Nem csak dinamittal lehet robbantani. Nekünk elég egy kisebb detonáció is. Valamennyire ismerem a robbantómesterek munkáját, és ugyancsak a világhálón találni jó pár receptet egy ilyen akcióhoz. Ez – lobogtatta meg az egyik lapot a vak arca előtt – például mindent tartalmaz, amit a környékről be tudunk szerezni: gázolaj, fagyott narancslé és fűrészpor kell hozzá. Nos, gázolaj van a garázsban, azt tudom, a parkban most vágtak ki egy tucat fát, délutánonként begyűjthetjük a fűrészport is, és narancslevet…

– …kapunk minden reggel – mosolyodott el a vak férfi.

Egymásra meredtek pár pillanatig, arcukon, fiatal, csibészes fintorral, mint akik tudják, hogy vesztükbe rohannak, de élvezik.

– Szóval, megcsináljuk? – kérdezte a bányamérnök.

– Szerencse fel, ahogy te mondanád – válaszolt Pálfy Ödön, és kinyújtotta remegő, aszott jobbját, mire Zsolt Péter belecsapott.

 

folyt. köv.

 

Szólj hozzá!
2010. június 04. 21:46 - Valmont

Horrorfilm

Up to date: egyelőre leszedtem a magyart a formázási gondok miatt, és egy angol fordítást pakoltam fel...

Egy rosszkedvű, büszke, mégis-csakazértis vallomás és írás arról, miért nem lettem sikeres forgatókönyvíró:

http://www.forgatokonyvtar.hu/screenplays/index/109

+ letölthető forgatókönyv

+ bonuszkép:

Mély kút

4 komment
horror