Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2017. január 08. 09:00 - Valmont

Szellem a palackban

oazis.jpg

A kilencvenes években apámat fuvaroztam rövid ideig az országban egy 1500-ös, céges Ladával. Benzinkutak, országút melletti helyek, parkolók voltak a főbb helyszínek. Egyszer meg kellene írni ennek a Magyarországnak, az országútnak a történetét is. A lenti sztori azonban nemcsak ehhez kapcsolódik, hanem az italhoz, a pálinkához is. Hamvas szerint a magyar nem pálinka, hanem bornemzet. Szellemét a dőlt betűvel szedet szövegtest idézi az írásban. Én is azt gondolom, a pálinka csak úgy jött, és mert olcsóbb és erősebb, a bor kárára tért hódított az évszázadok alatt. A sörről nem is érdemes itt és most beszélni. Persze a történetben mégis pálinka szerepel, mert az valamiféle desztillációt is magában hordoz, és itt az isteni tudás csak így, egyfajta hirtelen ható sűrítmény formájában kaphatott helyet. Az ital eredete ebben a novellafüzérben rejlik, talán érdemes előolvasni hozzá.

 

Az éden íze

 

 

Akil lehajolt a halott fölé, akinek arcán nem látott mást csak dühöt, majd arrébb lépett, fejét forgatva elolvasta, amit az áldozat saját, beszakított koponyájából kifolyó vérével írt a kocsma szürke járólapjára. „Isten gonosz”. Az ősz hajú, joviális arcú, bajuszos férfi úgy nézett ki ott a padlón, mint egy banktisztviselő, aki egy nemtelen támadás vétlen áldozatává vált.

– Szemtanú? – nézett fel a járőrre Akil, mikor felegyenesedett. Az megvonta a vállát: – Csak ez a három. De ők ugye halottak – mutatott körbe, s tekintete átsöpört a kirakós darabajaiként elszórtan fekvő holtakon. – Másról nincs tudomásunk. Valószínűleg mi értünk ide először, mikor megláttuk az útról a tárva-nyitva hagyott ajtón át ezt a testet – bökött állával a hivatalnokkülsejű hullára.

Akil homlokát ráncolva eltűnődött, és közben a rendőrt nézte. A másik járőr a küszöbön állt, halkan diskurált valakivel a mobiltelefonján. – Videokamera? – kérdezte a nyomozó türelmetlenül. – A tagbaszakadt rendőr hátralépett, körbefordult, felnézve a mennyezetre is: – Szerintem nincs – jegyezte meg torkát köszörülve. – De a helyszínelők mindjárt itt lesznek. Csak eltévedtek – biccentett a telefonáló társa felé.

– Addig is nézzenek körül hátul, hátha van valami iroda, ahol van nyoma egy kamerának – jött a válasz. – Manapság már mindenhol van kamera.

– De nem ilyen útszéli lebujban – kételkedett a rendőr.

– A bizonyosság nem isteni kiváltság – vágta el a vitát Akil türelmetlenül, és a következő testhez lépett, mely egy széken hevert. Ez egy nagydarab, szakállas férfi volt, akinek a torkába szúrták egy törött üveg nyakát. Nem messze tőle pedig a harmadik, egy idős asszony dőlt a sarokba, mintha imádkozna. A feje furcsa szögben bicsaklott hátra, így arca most az plafonra meredt: – Menjen, nézze meg – utasította most már szigorúan a másikat, aki sóhajtott: – Rendben, szólok…– kezdte volna, de Akil tiltón felemelte a kezét: – Nem. A társának más dolga lesz – megfordult, izzó szemét a rendőrébe fúrta, aki zavartan elkapta tekintetét: – Mi hiányzik innen, ebből a kocsmából maga szerint? – mutatott körbe. – Vannak felborogatott székek, vér, üvegszilánkok és három, mozdulatlan vendég.

A rendőr nem válaszolt, csak a padlót bámulta, mint egy rossz diák.

– A kocsmáros – bólintott Akil halovány mosollyal. – A társa velem jön, megkeressük a kocsmárost.

A rendőr biccentett, majd kiment az épület elé, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott. Kollégája odasomfordált mellé, várva, hátha megkínálja, de erre nem kerül sor, helyette a rendőr csak mélyet szívott a füstből, majd a januári égbe fújva kifakadt: – Rohadt arabok. Minek engedtük be őket az országba?

                                                                 ***

Adamko korábban kamionozott, de tíz éve, mikor egyszer elhaladt az Éden előtt, és meglátta rajta az „Eladó” táblát, hirtelen belé villant, hogy mennyire elege van az egészből, és hogy ideje váltani. Megvette a helyet, amit akkor bagóért árult a tulajdonos, és áttelepült „magyarba” a Kassa melletti kis falujából. Könnyen ment, nem volt se fia, se borja, ahogy második, választott anyanyelvén mondják. Kitűnően beszélte a magyart, hála a nagyszüleinek, és hamar megszokta, hogy a ringó fülke helyett egész nap az pult mellett álljon, és vizezett kólával, kétszer lefőzött kávéval szolgálja ki a betévedőket. Eleinte jól ment a bolt, de aztán följebb, Hatvan felé nyitott valaki egy új, csillogó-villogó hamburgerezőt, így az útról letérők elmaradtak, és Adamko egyre inkább már csak környékbeli alkoholisták, vagy a feszítő vizelési vágy miatt megálló turisták társaságát élvezhette.

Azon a délelőttön is, amikor az Emberke megjelent, csak hárman voltak nála: Szojka, aki ugyancsak kamionozott, de most kényszerszabadságon volt, mert elloptak tőle egy rakomány autógumit, a mezőn, egy csőszkunyhóban élő öregasszony, Etus, aki valószínűleg csak melegedni járt az Édenbe, és Bódor, a nyugalmazott postás, aki minden délelőtt betért ide, ugyanúgy, mint annak idején szolgálatban. A terem három sarkában ültek, és nagy hangon üvöltözve valami politikai kérdésen vitatkoztak, amikor az Emberke bejött az ajtón. Egy pillanatra mind a három elhallgatott, és végigmérték az alacsony, kopaszodó, szürkés arcú idegent, aki egy hörcsögre, egy ijedt és gyáva rágcsálóra hasonlított nagy, lelógó pofazacskóival. Adamko, a maga majd két méterével rátenyerelt a pultra, úgy magasodott a férfi fölé, amikor az odabotladozott hozzá. Etus közben megint rákezdte, olyan megértő, bensőséges stílusban szidta a kormányt, mintha az a saját anyja lenne: – Ezek mindent ellopnak, aztán mindent odaadnak a haveroknak, higgyétek el nekem, tíz év múlva ebben az országban nem marad semmi, ami nem az övéké, visszajön a régi grófi világ, amitől a nagyanyám mindig rettegett.

– Nem úgy van az azé’ – csóválta fejét a kamionos, majd beletúrt szakállába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Adamko az Emberkétől. Az egy üveg áttetsző folyadékot vett elő fonott szatyrából. A kétliteres palackban ringó, csillogó anyagról Adamko azonnal tudta, hogy pálinka.

– Ezt hoztam eladni. Már ha foglalkozik ilyesmivel – rebegte az Emberke félénken. Adamko elvette tőle az üveget. Meglepően könnyű volt, mintha nem is folyadék, hanem köd lenne benne. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Gyümölcsös, könnyed illata volt az italnak, nem égették meg, nem kevertek a cefrébe se műanyag zacskót, se rohadt krumplit. Egészen különös, narancs és rózsa aromák simultak össze ebben az illatban, és még valami, amiről Adamko nem tudta megmondani mi az, de biztos volt benne, hogy valahol már érezte.

– Honnan van? –kérdezte elérzékenyülve. Az Emberke a háta mögé mutatott: – Vettem egy tanyát. Egy holland házaspártól, nem messze innen. Egy pusztát. Ott találtam. Fent hagyták a padláson. A hollandok. Én meg ugye nem szeretem az alkoholt. Ezért gondoltam…

Adamko biccentett: – Nem szereti az alkoholt? – kérdezte kétkedve. Az Emberke lesütötte a szemét.

– Namost, ha egy újabb gárda jönne, akkor azok megint elkezdenének lopni, meg felhizlalni a családjukat, szóval, azért jó, ha ezek maradnak, én mondom, azért jó ez nekünk is, meg az országnak is, mert ezek már megtömték a zsebeiket, ezek már eleget loptak egy életre vagy kettőre – harsogta a postás, aki egy kicsit nagyot hallott. Etus bólogatott, majd lehúzta a sörét, és az asztalra koppintotta az üres poharat: – Milyen igaza van.

– Hát azt tudjuk-e, miből van? Volt ezeknek a hollandoknak kertje? Esetleg szilvafája? – kérdezte Adamko az Emberkétől, miközben kiengedett egy pohár sört a csapról. Az még mindig nem nézett a szemébe, úgy válaszolt: – Nem nagyon. Viszont van pár fa a pusztán, de még nem tudom, milyen fák. Ősszel vettem a telket. Talán gránátalmafák.

– Gránátalma? – húzta össze a szemöldökét Adamko.

–Az, kérem – bizonygatta az embere. – Majdnem biztos vagyok benne.

– És ezek a hollandok gránátalmából főztek pálinkát? – kételkedett Adamko, de az Emberke már nem válaszolt, csak bámulta a pultot, míg a kocsmáros kivitte a sört Etusnak.

– Azok bármire képesek – kapta el a mondatot a kamionos. – Az egy dolog, hogy ott szabadon megy a kábítószerezés, de például Amszterdamban van az a negyed, az a piros lámpás, no, ott aztán bármit megkaphatsz – bizonygatta vigyorogva. – Talán olyat is, mint a luxemburgi prostink – intett Adamko felé üres poharával.

– Mondtam már, hogy nem jártam luxemburgi prostihoz – csattan fel a kocsmáros. Szojka meg volt győződve arról, hogy ők ketten többször is összefutottak egy luxemburgi bordélyházban, amolyan melegváltásban, mert mind a ketten rajongtak egy Lilit nevű román lányáért.   

– Dehogynem, dehogynem – a kamionos felállt, szép komótosan a pulthoz ballagott, majd elvette Adamkótól a frissen csapolt sört, az üres poharát pedig a pulton átnyúlva a mosogatóba tette. – Nincs ebben semmi, barátom.

De a kocsmáros már nem is figyelt rá, elővette a fiókból pénztárcáját, és egy ezrest húzott elő belőle, majd az Emberke elé tette. – Így jók leszünk? – kérdezte a másik arcát kutatva tekintetével. Az Emberke mohón a zsebébe gyűrte a pénzt: – Nem tudom én, mennyiért adják az ilyesmit. Ahogy mondtam, nem iszom alkoholt, kérem.

– Akkor ezt se kóstolta? – kérdezte Adamko megpöccintve a körmével az üveget. Az csengő hárfahangot adott, amitől egy pillanatra mind az öten elnémultak és megdermedtek.

– Nem. Nem kóstoltam – mondta az Emberke, aztán megfordult, és kisietett a helyiségből.

– Úgy szalad, mint aki beszart – jegyezte meg Etus, majd elvihogta magát.

Adamko kirakott három poharat a pultra, aztán ismét kihúzta a parafadugót az üvegből:– Na, emberek – mondta jó hangosan és büszkén –, ma jó napotok van. Az első kört a ház állja. – Azzal töltött nekik, mire azok hárman engedelmesen odacsoszogtak hozzá, és felmarkolták a poharaikat.

– Te nem, koma? – kérdezte tőle Sztojka gyanakodva.

– Megvárom, hátha megvakultok tőle – kacsintott rá Adamko.

A postás elfintorodott: – Mi bajunk lehet? Ez csak pálinka – mondta, majd felhajtotta italát.

– Az meg olyan, mint a gyógyszer – vihogott elégedetten Etus, és ő is ivott.

A kamionos egy pillanatig tétovázott, aztán követte példájukat.

Ekkor megállt az idő.

                                                                ***

– Honnan tudta, hogy a kocsmáros nincs az áldozatok közt? – kérdezte a rendőr, miközben felfeszítette a kocsma mögötti fészer lezárt ajtaját. Odabent farakás, kopott autógumik, üres üvegek halmai és olajos hordók fogadták őket.

– Az Isten által adott értelem kormányzott, barátom – mosolygott a háta mögött a nyomozó. – Az idős hölgyet eleve kizártam. Ha megfigyelte a hajába ragadt szalmaszálakat, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy valahol kint, a határban él – lépett beljebb a fészerbe Akil. – A szakállas férfi bakancsán egyedi vasalás, vastagítás van. Az ilyet cipészek készítik rendelésre általában azoknak, akik ülő munkát végeznek és gerincproblémáik vannak, avagy olyanoknak, akik járművet vezetnek hosszú időn keresztül. Az illető – gondolom – inkább az utóbbi csoportba tartozik, szóval őt is kizárhatjuk.

Kisétáltak a félhomályos helyiségből a derengő, ködös hidegbe. Valahol a fejük felett a téli nap küszködött odafenn. Akil körbefordult. A mezőt ligetek, bokrok szakították meg, háta mögött a gyorsforgalmi út mint egy tenger morajlott e békés keddi napon.

– A harmadik, a bajuszos öreg a Magyar Posta által rendszeresített inget viselte – folytatta a nyomozó figyelő társa felé fordulva. – De láthatta, hogy milyen piszkos ez az ing, és egyébként úgy általában a férfi ruházata. Egykori levélkézbesítő lehet, aki be-betér a kocsmába – ám külseje valószínűsíti, hogy nem ő a tulajdonosa. Mindezek alapján úgy vélem – vonta le csöndes mosollyal a következtetést –, hogy az emberünk itt van még valahol a környéken – mutatott széles ívben a tájba. – Talán kezdjük azzal, ott – bökött a legnagyobb ligetre, mely az elhanyagolt szántó közepén terpeszkedett, jó száz méterre tőlük.

A rendőr sóhajtva elindult előre, Akil követte. Míg a fagyott göröngyökön caplattak, fontolgatta, hogy elárulja, megállt párszor ő maga is egy-egy kólára a kocsmában, innen ismeri a tulajt, de végül megtartotta magának az igazságot.

                                                              ***

– Hol tartottunk? – kérdezte maga elé meredve Bódor, az egykori postás.

– Az országnak nevezett földrajzi terület morális és politikai állapotának összefüggéseiről beszélgetünk – segített neki Etus készségesen, majd a legközelebbi székhez ment és belerogyott. – Bár attól tartok, kellő mennyiségű és milyenségű információ hiányában csak kapirgáljuk a felszínét annak a problémahalmaznak, mely elvitt minket oda, hogy a létünk kiüresedett, és életté válva, folyamatos válságok halmazához vezetett.

– A válság az emberi lét alapja, nincs összefüggésben a káprázat világával, amire gondolom az „élet” szóval utaltál – emelte fel figyelmeztetően vastag és rendkívül szűrös ujját Szojka. – Emberi lényünk és természetünk alapja, hogy válságról válságra haladva tökéletesítjük magunkat, légyen a válság egy korrupt politikus, elfogadhatatlan parlamentáris berendezkedés vagy egy vérben úszó forradalom. A válság lényege, hogy kikövezi az utunkat a…

– Ezt a hegeliánus okfejtést visszautasítom a bennem rejlő szabad akarat bázisán! – feszült ellen Bódor, és egészen közel lépett Szojkához. – Ha feltételezzük, hogy ezek a külsőleg gerjesztett válságfolyamatok előre ösztökélik az emberiséget, akkor el kell vetnünk a saját, önálló létezésünkbe és döntési autonómiánkba vetett hitünket egyaránt. Akkor már egyszerűbb, ha azt a nevetséges tézist tesszük gondolkodásunk epicentrumába, hogy ez egy isteni akarat által ránk rótt büntetéssorozat, melynek végső célja az a megváltástörténet, mely az ember útját az édenkert óta végigkíséri.

Etus eltűnődött a legutolsó állításon, majd megcsóválta fejét: – Szerintem mind a ketten tévúton jártok. A külső behatás feltételez egy emberen túli létezőt. De az ember létében az egész emberiség minden nyelvével, szokásaival és törvényeivel és egész történetével elfér – felállt, indulatosan Sztojkához lépett, felszegett állal bámult bele a szakállas arcba. – De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér.

– Cccc, nővérkém – ciccegett mögötte a postás –, ezzel talán azt akarod mondani, hogy az ember létében az egész teremtett világ elfér? De akkor máris a szubjektivizmus őrjítő csapdájába estél, amit pedig nem engedhetek, mert soha nem keveredsz ki belőle, te vén szipirtyó! – azzal megragadta Etus haját a tarkóján, és olyan erősen hátrarántotta a fejét, hogy egy nagy reccsenést hallottak, aztán a vénasszony levegőt kapkodva, előre tapogatódzva lépett párat, majd a sarokba zuhant.

– Basszus – hördült fel Adamko, aki eddig dermedten hallgatta a párbeszédet a pult szélénél. Hátrált, és elszörnyedve figyelte, ahogy a két férfi egymás felé fordul.

– Remélem, te nem esel bele ebbe a valóságtól elrugaszkodott, metafizikai spirál örvényébe – morogta Bódor a kamionosnak.

– Én pedig azt sejtem, hogy jómagad figyelmen kívül hagyod a teremtett világ spirituális magvát, a deus ex machinát, amikor ennyire tárgyiasítod a lét elemeit – válaszolt az, és kinyúlt egy üres borosüvegért, melyet Adamko még tegnapról felejtett a pulton.

– Nincs szükségünk ismeretlen mozgatóra, védelmező vagy büntető beavatkozóra ahhoz, hogy meghozhassuk a saját valóságunk által diktált szükségszerű törvényeket és cselekedeteket – fröcsögte a postás immár paprikavörösen.

– Meg kellene nézni Etust – figyelmeztette őket Adamko, ám a másik kettő meg se hallotta.

– Nekem nem korlát az isteni igazság, mely bennem van, míg felettem, csak a kocsma üres padlása, ahol a te materialista szörnygondolatod lapul – jelentette ki higgadtan a kamionos, majd egyetlen köríves mozdulattal széttörte a postás fején az üveget.

– Ó, ne – ugrott még hátrább Adamko, egészen a falig, és szája elé kapta kezét.

Bódor térdre zuhant, egyik kezét vérző, szétnyílt koponyájára tapasztotta, míg a másikkal kutatva, tapogatózva ráakadt az üveg letört nyakára, melynek vége éles szilánkba futott ki.

– A transzparens teremtés ura megengedi, hogy vele együtt, kéz a kézben irányítsuk tetteinket, lerázva a determinizmus lutheri láncait – guggolt le hozzá Szojka. – Inkább hiszek ebben az időn túli szövetségben, mint a te üres…

A postás ekkor lendületet vett, és előre döfött, bele, a kamionos torkába. A férfi hátraesett, köhögve nyakához kapott, de vérzést persze nem tudta elállítani.

– Úristen! – Adamko lépett feléjük egyet, ám ennél többet nem tett, bénán és tehetetlenül nézte, ahogy Bódor összecsuklik, és valamit írogat a padlóra a fejéből kifolyt vérrel, bámulta, ahogy Szojka feláll, tántorog, a nyakát markolássza, majd térde beleütközik egy székbe, és átesik rajta, hogy aztán ott is maradjon.

– Mi a franc volt ez? – nyögte ekkor a kocsmáros, és megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred. Aztán nagyon lassan megfordult, és a pultra nézett, az üvegre, amit az Emberke hozott.

                                                               ***

– Régóta nyomozó? – kérdezte a rendőr, miközben átkeltek a szántóföldön.

– Régebb óta, mint gondolná – mosolygott Akil.

– Csak mert nem láttam még a környékünkön – folytatta a másik.

– Folyton úton vagyok – vont vállat Akil. – Mindig a különleges esetekhez küldenek.

– Értem – bólogatott buzgón a rendőr. – És nehéz ide bekerülni? Ehhez a különleges csapathoz?

– Hát – Akil elhallgatott, mint aki számol magában –, beletelt vagy ezer évembe.

– Na, látja ez a baj! – csattan fel a rendőr – Hogy ilyen nehéz előre jutni az állományban!

Közben elérték a liget szélét. Széles szálú, sárga fű közt gázoltak. A rendőr kipattintotta pisztolytáskáját.

– Arra nem lesz szükség – jegyzete meg Akil, miközben kikerült egy csipkebokrot.

– Az ördög nem alszik – válaszolt a másik feszülten. – Látta, mi volt odabenn.

– Az nem az ördög volt. Őt ismerem jól – bólogatott Akil, majd átbújt egy faág alatt, és egy kis köríves térre jutott, melyet kidőlt fa szelt ketté. A fa törzsén, pont középen, ott ült Adamko, kezében az üveg. A nyomozó látta egyből, jócskán hiányzik a tartalmából.

– Álljon fel azonnal, kezeket a fej fölé! – harsogta mellette a rendőr, miközben nehézkesen előcibálta pisztolyát.

– Mit akarsz, emberke? – dörmögte Adamko kásás hangon, és nem moccant.

– Tegye ezt el – kérte Akil a rendőrt halkan.

– Igen, tedd csak el, emberke. Mert velem szemben semmit nem ér – jegyezte meg a kocsmáros akadozó nyelvvel. – Én már isten vagyok.

Akil közelebb lépett hozzá, szárnyaival kitakarta előle a felhők közül előderengő napot, és megmutatta neki az igazi arcát. – Nem vagy isten – mondta azon a hangon, amit csak Adamko és a szél hallott. – Csak egy teremtménye. Aki már épp eleget ivott.

vége

 

Szólj hozzá!
2009. október 18. 08:51 - Valmont

A takaró alatt

Az igazán jó ötletek véletlenszerűen jutnak eszembe. Általában séta közben vagy reggel vagy nagy fizikai erőkifejtés után. Ezek valójában csak novellacsírák, lehetőségek, alapszituációk. Napok, hetek, míg megtelnek tartalommal, köréjük épül egy világ, pár jellegzetes karakter, stílus, az elbeszélés technikája. Utóbbi persze főképp az írás közben finomodik. Időhiány miatt a formába öntés kétszer két hétvégi, lehetőleg reggeli órára korlátozódik. Szombat reggel megcsinálom a nagyját, vasárnap reggel tisztázom, finomítom. Megfigyeltem, hogy tizenkettő után, főképp pedig este igazán jó szöveg már nem jön létre. A korai órákban valahogy sokkal eredményesebben működik az írói elme, dinamikusabb, és könnyebben képes létrehozni valmi frisset és érdekeset. Remélem, ezt bizonyítja az alábbi írás is.

 

Imaginárius

 

Az utolsó közös napjukon Mala és Peter reggel szerelmeskedtek. Úgy indult, mint egy átlagos keddi nap, eltekintve attól, hogy korábban ébredtek. Hideg tavasz volt, a kékes fény a redőny alatt egyenesen arcukba vágott az égből. Mala megfordult, aprót nyögött, mire kipattant Peter szeme is.

– Fázom – sóhajtott a lány, és a másikhoz bújt, oly szorosan, hogy annak belerezdült minden idegszála.

– Gyere, betakarlak – mondta Peter, és fejükre húzta a takarót, majd keze lejjebb vándorolt. Mala készségesen reagált mindenre, és oly elfogadó volt, mintha a nő ősképét formálná. Rövid, kíméletlen gyönyörhajhászás volt, mikorra ébresztőórájuk felcsippant, végeztek is odabenn, a sötétben. Peter kikotort, és elhallgattatta az éles hangot.

– Jó itt – mondta a lány a sötétben lihegve. – Olyan, mint egy barlangban.

– Igen – szólt Peter elváltozott hangon. Az izgalomtól rekedt és mély lett, mint egy idős Shakespeare színészé. – Kiskoromban gyakran elbújtam így, amikor nagyon rossz kedvem volt. A paplanom alá. Elképzeltem, hogy odakinn minden másképp van. – Elgondolkozott, majd amint megszólalt, hangja óvatos lett. – Gyakran elképzeltem egy másik világot odakinn. Azt hittem, ha nagyon erősen összpontosítok, képes vagyok megteremteni egy alternatív életet.

– Anyukád miatt? – kérdezte óvatosan Mala, és kinyúlt az éjjeliszekrényre. Kutató keze hideget engedett rájuk, majd papírzsebkendővel tért vissza. Megtörölte vele ölét, aztán összegyűrte gombóccá.

– Igen. Azt hiszem, a halála után, kiskamaszként, mindennél jobban vágytam a közelségére. Szinte éreztem, hogy ott van köröttem, főképp akkor, ha a takarót magamra borítottam – suttogta Peter. – Azt gondoltam, különös varázserőm van, egy speciális képességem, mellyel anyagivá tudom tenni a képzeletem teremtményét. Azt hittem, így örökre velem lehet, meg tudom őt menteni a felejtéstől és az enyészettől…

Elhallgatott, mélyet lélegzett.

– És aztán? – kérdezte gyöngéden a lány.

– Aztán idővel már nekem nem volt fontos ez az egész szertartás. Lassan kifakult, elveszett számomra ő maga is.  A napi dolgok kiszorították az életből. Furcsa, hogy most jut eszembe.

Felemelte ujját orrához, és megszagolta. – Mondtam már, hogy fahéjillatod van?

A lány hasba bökte. – Hülye. Ez a tusfürdőm. Vaníliás.

– Nem, mindig ezt érzem odalenn. Fahéjat, nagyon erősen. – Peter mélyet lélegzett körmei végéről. – A legtöbb csajnak hal- vagy hagymaszaga van. Ilyet, ami belőled árad, még soha nem éreztem senkin. Elmehetnél vele valami műsorba.

– Te teljesen bolond vagy! – vihogta Mala, és elpirult a sötétben. Aztán valami eszébe jutott, és kidugta fejét a takaró alól. – Mennyi az idő? – kiáltotta.

– Jaj, ne –sóhajtott Peter. – Maradj még...

De a lány már kipattant, és barnán, sudáran végigfutott a hálószobán a fürdő felé. – Ma mítinggel kezdünk. Be kell érnem nyolcra.

Peter később indult, ezért ráérősen kávét főzött, pirítóst vajazott, majd egy szelet kenyeret eszegetve várta, míg a kosztümös Mala újra előbukkan.

– Finom – ivott a lány a hófehér csészéből. Vékony rúzsnyom maradt a porcelánon. – Pirítóst nem kérek.

Peter megvonta vállát, majd csókolt lehelt a Mala bal arcára: – Légy jó fahéjhercegnő – súgta fülébe. Az meglegyintette a férfi vállát, és már ott sem volt.

Leliftezett a harmadikról, majd átsietett a kongó lépcsőházon, le a bejárati lépcsőn, ki, az épület elé, beszállt a Twingoba, majd kikanyarodott az utcára. Három kilométerrel odébb, egy kereszteződésben sárgán villogtak a lámpák. Malának volt elsőbbsége, ezért nem nagyon figyelt oldalra, csak gyorsan balra lesett, meg talán jobbra, arrafelé parkolt egy teherautó. Mögötte, takarásban, nagy sebességgel közeledett valaki, aki ugyancsak nem volt elég figyelmes. Találkoztak, és a fém csikorogva hasadt és rongyolódott, üveg robbant, és a kárpit az üléssel együtt apró szivacscafatokat lövellt. A Mala kocsijában begyűrődő ajtó maga előtt tolta az anyósülést, a műszerfal egy részét, és valamennyit a kormányműből. A lány feje oldalt csapódott, betörte az ablakot, aztán visszalendült, és ekkor elroppantak csigolyái. Azonnal megbénult, és elvesztette eszméletét. Később sem tért magához, mikor kivágták őt a roncsból. Nem volt rajta nagy, vérző seb rajta, ám halottsápadt arca, szapora légzése nem sok jót ígért a mentőorvos számára.

– Belső vérzés – hozta meg az ítéletet. – Azonnal műteni kell.

Mala a mentőautóban tért magához, tíz másodpercre. Felnézett a felette térdelő őszülő hajú férfira, s elmosolyodott. – Fahéjillat – suttogta, mielőtt meghalt.

Az, hogy Peter nem ment el a temetésre, sőt, korábban a testet is a lány összetört, remegő kezű anyjának kellett azonosítania, az, hogy nem jelent meg a toron, és nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót, és a redőnyt lehúzva csak ivott és aludt napokig a sötét nappaliban – ez nem volt furcsa annak, aki ismerte szerelmüket.

Ám egy külső szemlélő az őrület jegyeit olvasta volna ki a fiatalember reakcióiból. A gyász harmadik napján összegyűjtötte a lány minden holmiját, és elégette odakinn a parkban. Negyedik nap kiment a hamuért, bevitte a lakásba, és kiszórta a kádba. Rövid bambulás után beleült, és meghempergődzött, míg egészen szürke nem lett. Később, észbe kapva lezuhanyzott.

Maradtak videók és fényképek. Az ötödik, hatodik napig, mikorra elfogyott otthon az alkohol, ezeket nézte. Elment a boltba, de a biztonság őr nem engedte be  A kirakat tükröződő felületén megnézte magát, és megértette, miért. Hazaindult.

A lépcsőn ülve apja várta.

– Jézusom – mondta felállva. – Mi történt veled?

– Meghaltam – mondta Peter, és próbálta kikerülni a férfit.

Az kinyúl oldalt, és megfogta vállát. – Ő halt meg. El kell fogadnod, fiam.

A temetés után is eljött már hozzá, de hiába nyomta a kapucsengőt, Peter nem engedte be. – Miért nem veszed fel a telefont? – kérdezte még, de fia kivonta magát a szorításból.

– El kellene fogadnom? – nézett vissza rá a küszöbről. – Ebben te nagy vagy, ugye? – azzal becsukta az ajtót.

Odabenn nekidőlt az üvegnek, és közömbösen kimondta: – Nem fogom.

Tudta, mit kell tennie. A lakás sötét volt és várakozó. Egyedül a hálószobában volt ugyanaz a derengő redőnyfény, amit még Malával láttak. Levetkőzött meztelenre, és bebújt a hideg paplan alá. Azóta a reggel óta nem feküdt az ágyban. Sokáig nézte a plafont, majd mélyet sóhajtva magára húzta a takarót. Öntudatlanul tapogatódzó keze egy összegyűrt papírzsebkendőt talált. Hogy teljes legyen a csend, visszatartotta a lélegzetét, úgy várt. Azonban hiába fülelt, az elképzelt alak léptei, a kosztüm surrogása, vagy a kioldott cipő koppanása nem hangzott fel odakintről. Kristálytisztán látta behunyt szeme képernyőjén Malát, ahogy megáll a küszöbön, és a takaró alatt gömbölyödő testét nézi. Biztos volt benne, hogy pár pillanat, és belép, odaül ágya szélére, és benyúl e sötét üregbe…ám ekkor nem bírta tovább, kiengedte a levegőt, és a kimerültség, a meleg és a sötét együttes ereje lebírta őt. Álmában a lány halkan sírt szorításában.

– Bocsáss meg – suttogta Mala. – Átvertelek.

Peter nem akarta tudni, de a lány kíméletlenül folytatta: – Nem szedtem a gyógyszert, már két hónapja. Annyira akartam tőled egy gyereket…

A férfi megértően bólintott, mire összekoccant fejük. Ezen nevettek, aztán a könnyek maradékát elmosták szenvedélyes csókjaik. Ölelkezésük vége fényes eszméletrobbanásba torkollt – a napfény tűzött Peterre. A takarón kívül volt, egy héttel Mala halála után.


Felült az ágyban, és megborzongott a hideg levegőben.

Tudta, hogy vége, és innentől, ettől a tudástól fog majd megkezdődni az elfogadhatatlan múlt.

Azonban volt ott még valami.

Mielőtt felemelte kezét, már érezte. Csak a szeméből akarta kitörölni a megszáradt váladékot – de ujjai megálltak orránál.

– Fahéjillat – suttogta maga elé. A bizonyosság erősebb volt mindennél. Tompán az ébresztőórán villogó dátumra nézett, és csak lassan tudta kiszámolni a kilenc hónapnyi távban feszülő jövőt.

Addig fel kellett készülnie egy jövevényre.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
2009. július 12. 21:45 - Valmont

Kárhozottak hídja

Ez most egy töredékes, megvágott dolog, de még így is nagyon hosszú. Eredetileg a négy főszerepelő flashbackjeivel, múltjuk egy-egy jellegzetes pillanatával akartam megvilágítani, miért történik velük mindez. Ez a rész azonban nagyon művi lett, így kihagytam. Ami maradt, egy látomásos és esetleges apokalipszis ábrázolása. Az alcím: "Árpád híd" volt, melyen valóban el lehet képzelni egy ilyen elnyújtott átkelést, miközben lassan leomlanak a mennyek.  Nehéz tagadni a "Szent Lajos király hídjá"-nak hatását. Wilder meglehetősen túlértékelt regénye főiskolás koromban nagyon foglalkoztatott. Életemben egyetlen egyszer olvastam, a filmváltozatot pedig nem akarom megézni. Valamiért a mai napig igen sokszor eszembe jut. Hát nem erről szól az irodalom? 

  

Hulló angyalok

 

Ahogy a Tolvaj rákanyarodott a hídra, azonnal a fékbe taposott, és megállította az autót.

Kiszállt, és tett pár tétova lépést. A lába alatt remegett a beton a bombázástól. Jobbról rakéták szelték át ívesen a levegőt, és eltűntek baloldalt.

– Hű – mondta a férfi, és megvakarta fejét. Távolról folyamatos, tompa dördülések hallatszottak. Mintha egy hatalmas kalapács verne egy vas támfalat. Szinte a levegőben is érezni lehetett a rezgéshullámokat.

Aztán megpillantotta a zuhanó testet a Duna felett. Pörgő, tollhullató szárnyakkal, kétségbeesett gyorsulással közeledett a víz felé. Olyan volt, mint egy összegöngyölt madár. Amikor eltűnt a híd íve és korlátja mögött, ő visszaszállt az autóba, és elindult.

A jelzőlámpák alatt, a Népfürdő utcai felhajtó előtt egy tank állt keresztbe a hídon. Nagy, zöld teste fenyegetően csillogott a reggeli harmattól. A rakétafüstös égen át valamennyi napfény hullott rá, meg–megcsillantva ormótlanságát.

A Tolvaj óvatosan fékezett, majd a jármű előtt jó tíz méterre megállt. A torony nem mozdult. A fémtömeg egyik nyílásából sem jött, repült vagy áramlott ki semmi. Rövid várakozás után a sofőr kiszállt az autóból.

Csípős reggel volt, olyan, mi kora tavasszal és késő ősszel lepi meg az embert. A Tolvaj összehúzta magán fekete széldzsekijét, és türelmetlenül kiköpött. Szeme sarkából látta, hogy újabb angyal hull az égből a Dunába. Nem fordult arra, helyette a tank orra felől kirajzolódó árnyékot leste. Valaki guggolt a lánctalp takarásában. Egy alak, vállán hosszú, hegyes dologgal.

– Hahó! – kiáltotta a Tolvaj.

– Maradj ott – jött az érdes válasz.

– Nem akarok rosszat. Segíthetek? – próbálkozott a Tolvaj baráti hangon. Mögötte halkan, megnyugtatóan morgott az ósdi Mercédesz motorja. – Át kell mennem a túlsó oldalra. Mindenkinek a hídon át kellene mennie – folytatta a férfi. Ahogy ezt kimondta, az árnyékból test lett, mert a Katona felállt és előlépett.

Fiatal, húszas évei közepén járó férfi volt. Megejtően szép és lágy vonásait páni félelem torzította.

– Magával nincs baj? – kérdezte, nem véve le fegyverének irányzékát a Tolvajról. – Maga nem őrült meg?

– Hogy én? – a Tolvaj szélesen elmosolyodott, ölelésre tárva szét karját: – Itt állnék akkor? Beszélgetnénk?

Míg a Katona mérlegelte az ajánlatot, leengedte a puskáját. Pihenj tartásba gyengült, majd a harckocsinak dőlt.

– A többiek? – kérdezte a Tolvaj, miközben rágyújtott. Nyújtotta a csomagot a másik felé, aki elfogadóan biccentett. A Tolvaj odasétált hozzá, a Katona kivett egy szálat. Fejével a torony felé bökött: – Odabenn – válaszolt, miközben beleszívott cigarettájával a lángba.

– És miért nem jönnek elő? – kérdezte a Tolvaj, elrakva öngyújtóját. A Katona nem szólt, csak nézett maga elé és cigarettázott.

A Tolvaj várt egy kicsit, majd elvesztette türelmét, és nyögve felkapaszkodott a nedves fémre. Óvatosan keresgélve a fogódzókat eljutott a nyitott ajtóig. Benézett a harckocsi belsejébe, majd hátrahőkölt.

– Kézigránát. A parancsnok tette – folytatta a Katona felpillantva rá. – Vácról jöttünk, hogy biztosítsuk a hidat. Senki, se fertőzött, se nem fertőzött nem mehet át Budára. Ez volt a parancs. Amikor elértük Újpestet, a parancsnok, elkezdett furcsákat mondani. És mikorra kiértük a hídra, már tudtuk, hogy elkapta őt ez a dolog. Éreztem, hogy baj lesz, ezért kimásztam azzal, hogy majd irányítom a gépet. A korlátok miatt. Mikor felértem, hallottam, hogy kiabálnak. Aztán robbant.

A Tolvaj arrébb, a híd korlátjának támaszkodva állt, lenézett a Duna felé. Szikrák hulltak le cigarettája végéről a mélybe.

– Gyere velem – mondta aztán, és a Katonára bámult.

– Úgysincs már senki, aki parancsoljon – válaszolt az, és elindult az autó felé.

– Akkor ki lő? – kérdezte a Tolvaj, elbámulva a füstpamacsos hegyek felé, majd beszállt ő is. Nagy tágas, kocsi volt, hideg, ósdi szagokkal. A Katona viszolyogva nézett körül. Puskájának tusa koppant a padlón. – Akárki – mondta. – Most már mindenki lő mindenkire.

– Most már? – indított a Tolvaj, és kikerülte a tankot.

– Amióta elkezdődött ez a…

– …világvége.

Erre a Katona nem szólt semmit, a célzótüskét babrálta, a cső végét, mely mellkasáig nyúlt.

Előttük egy ideig nem volt senki az úton. Kissé távolabb valami sötét csillogott.

– Én nem vagyok vallásos – mondta aztán mégis a Katona. – De az biztos, hogy ez az az idő, mikor az ember embernek farkasa.

– És megítéltetnek a rosszak és a jók – bólogatott a Tolvaj, majd elmosolyodott.

Az előttük lévő szakaszon két autó állt keresztbe. Majdnem teljesen eltorlaszolták a jobb sávot. Az egyik orra belefúródott a másik vezetőoldali ajtajába. Mindkettőben fehér ballon feszült a kormány előtt.

– Hó, hó – állította meg a Katona a kocsit, majd azonnal kiszállt. Felemelt fegyverrel megindult a roncsok felé.

– Elférünk – tekerte le az ablakot a Tolvaj. Órájára nézett, mint aki siet valahova. Aztán rövid tűnődés után mégis követte a másikat.

Amikor a talajra lépett, hatalmas dördülés hallatszott a Parlament felől. Akaratlanul is felnézett az égre. Feje fölött fehér tollak kergetőztek a feltámadó folyómenti szélben.

– Ezt jól elintézték – hallotta társa hangját. Odanézett. A szétroncsolt orrú autó ajtajából egy test lógott ki. A nyakán nagy, fekete kelevények sötétlettek.

– Nem a karambol nyírta ki – motyogta a Katona hátrálva. – Pestises.

A Tolvaj szólni akart, majd megvonta vállát. Ahogy a lángoló Parlament felé fordult, nyöszörgés ütötte meg fülét.

– Itt van valaki – kiáltotta, és megkerülte a másik autót. Az anyósülési ajtónak támaszkodva fiatal nő ült a betonon. Nagyon szigorúnak tűnt fekete kosztümjében. Szőke, egyenes haját szoros kontyba fogta. Halántékáról és bal combjából vér szivárgott a föld felé. A rá hulló árnyék sötétjére felpillantott.

– Még él – mondta a Tolvaj az odaérő Katonának. Az Üzletasszony acélkék szemét mintha hályog borította volna.

– Kik maguk? – kérdezte elhaló hangon. A Tolvaj leguggolt hozzá, és kitapintotta pulzusát: – Barátok.

– Az jó – motyogta a nő erőlködve. – Aki belém jött, az nem volt az.

– Mi történt vele? – kérdezte a Katona kíváncsian.

– Nem tudom…meg akart ölni – suttogta az Üzletasszony.

 A Katona közben fehér zsebkendővel kötözte be a sebet. Tekintete egy pillanatra összeakadt a sebesültével – és békét látott benne.

– Mennünk kellene – sürgette őket a Tolvaj. A Katona a nő hóna alá nyúlt, úgy támogatta.

– Maguk tudják, kik csinálják ezt? – nézett menet közben az Üzletasszony a tűz mardosta Parlamentre.

– Nem a katonaság – mondta a Katona. A Tolvaj kinyitotta a hátsó ülést.

– Hihetetlen, hogy senki nem tesz ellene semmit – csóválta fejét a nő. – Ez valami betegség? – a kötése lassan kezdett átvérezni. Ahogy beereszkedett az ülésre, rászorította tenyerét. – Az irodában például többen pestiesek lettek. Értik ezt? Pestis, a huszonegyedik században…

A Katona óvatosan rázárta az ajtót, így válaszolt: – Mindenféle dolog történik most.

Azzal megkerült az autót, és beszállt ő is.

A Tolvaj figyelmesen nézett rá, és csak lassan tette sebességbe a kocsit. Elgurultak a roncsok mellett.

– Az utolsó napok furcsaságai – szólalt meg a Tolvaj.

– Ahogy említettem, nem vagyok vallásos – vonta meg a vállát a Katona.

– De elfogadtad, amit a világvégéről mondtam.

A Katona nem válaszolt, helyette az Üzletasszony szólt előre elhaló hangon: – Maguk szerint ez a világvége? Akkor tényleg nem kell bemennem többet az irodába…– erőtlenül elnevette magát.  A másik kettő mosolytalan maradt. – Ha ez a világvége, akkor mind meghalunk, nem? – mondta aztán komolyabban.

– Nem. Mi nem – jelentette ki a Tolvaj. Olyan bizonyosság volt a hangjában, hogy két utasa akaratlanul is rápillantott. Most először nézték meg figyelmesebben. És nem láttak rajta semmi különöset. Ahogy elfordították tekintetüket, már el is felejtették, hogy milyen volt az arca.

– Na jó, azt hiszem, értem mit akarsz – bólintott a Katona türelmetlenül. – A világvége, amit a Biblia leír, nem más, mint anarchia, járványok és az állam összeomlása? Csapások, melyek megölik a bűnösöket? Elvégzik a tömegmészárlást? Erre gondolsz? De mi alapján, és ki válogatná ki őket? Hol van itt az igazságosság, a mérleg, az, amiben hittek az emberek?

A Tolvaj nem felelt, talányosan nézett maga elé. Jobb mutatóujja a kormányon dobolt.

– És ha így van, akkor mi lesz azokkal, akik nem itt élnek, hanem eldugott helyeken? – kérdezte fáradtan az Üzletasszony. Előrehajolt, és a fájdalomtól felnyögött: – Ők a jók? Ők nem fognak elpusztulni?

– Nahát, ez aztán a jutalom, túlélni egy ilyet – nézett rá a Katona. – Ez hülyeség. – tette hozzá.

– Álljon meg! – szólt élesen az Üzletasszony. Hangja erőteljes, parancsoló volt. A Tolvaj azonnal a fékbe taposott.

Két kart láttak a korlátba kapaszkodni. A hozzájuk tartozó test kint, a Duna felett lógott. A korlát vonalai közül egy elgyötört, öreg arc bámult rájuk.

– Azt a mindenit! – nyögte a Katona, és ő szállt ki legelőbb. Körbepásztázta a terepet – már majdnem átértek, látszott a budai oldalon kettéváló út kígyós nyelve. A felüljáró, mely éles ívben jobbra vezetett, sértetlenül emelkedett előttük.

– Várjon, tartson ki! – kiáltotta a Tolvaj, és már az öregnél is volt. A Katona is odasietett, míg az Üzletasszony a nyitott ajtóból figyelte őket.

– A hóna alá nyúlok – hajolt ki a Katona a korláton. Fegyverének tusa nyomta a hasát.

– Én fogom a bal karját.

Az öreg nem szólt semmit közben. Szakállas, ráncos arcából izgatottan csillogtak elő szinte fekete szemei. Amint felhúzták a korlátig, megkapaszkodott megmentői vállában. Öltönynadrágos lábát remegve emelte át a fémen. Letámogatták a talajra, ő pedig összeroskadt. Hátát a fémnek vetve zihált és bámult maga elé.

– Én ismerem ezt az embert…– jött közelebb az Üzletasszony sántítva. A két álló kíváncsian felé fordult. A nő elszabadult tincsei kígyók módjára tekergőztek a feltámadó szélben. – Ő…egy politikus.

– Az voltam – bólintott a Politikus. Károgó, kellemetlen hangja volt. Erőt vett magán, és megfordult. A korlát résein át a vizet bámulta: – Ott a lemondásom.

A másik három elhűlve nézte a vízben sodródó megfeketedett roncsot. Egy kis hajó lehetett, de a lángok és a robbanás összetörték vonalait. Körötte itt–ott testek keringtek.

– A minisztérium mentette az embereit. Úgy volt, hogy még fel tudnak venni. Ha beugrom, kihalásznak – magyarázta a Politikus elővéve mobiltelefonját. Nyögve feltápászkodott, és a korlátra könyökölt. – Aztán nem bírtam ugrani. Képtelen voltam elengedni a korlátot. De már visszamászni se bírtam. És ők itt hagytak. – Lágyan elengedte a telefont, bele a vízbe.

– Ott lett volna a helyem – fejezte be, a roncsot bámulva.

– Ugyan már, jöjjön! – nyújtotta felé kezét a Katona, és talpra segítette. A Politikus zavartan nézett rájuk. Most először úgy tűnt, hogy látja is őket.

– Maguk kik? – kérdezte.

– Menekülők – válaszolt a Katona.

– Az jó.

Az Üzletasszony a korláthoz bicegett, és lenézett. – Maga tényleg le akart itt ugrani? – kérdezte hitetlenkedve. Valami felrobbant a pályaudvar környékén. Mind összerezzentek, majd másodpercekig elbűvölve nézték a kerekedő, zsíros gombafelhőt.

– Eh, mindegy már…– legyintett a Politikus. Szeme megakadt a Katonán. – Hol vannak a bajtársai? Hol vannak a speciális erők?

Az megvonta vállát és hátrébb lépett. – Én itt vagyok – válaszolt keserűen, kiköpve a földre.

– Ön viszont benne van a sűrűjében – lépett közel hozzá az Üzletasszony. A kezében szorongatott papírzsebkendőt időről időre a sebét takaró kötésre nyomta. –Tudnia kell, mi folyik itt.

A Politikus megvonta vállát, és az autóhoz sétált. A meleg motorháztetőre tette tenyerét, és felsóhajtott. – Csak benne voltam – szólt aztán hátra. – Egyébként pedig, ha a véleményemre kíváncsi, ez lázadás. Anarchia.

– Baromság! – csóválta fejét a Katona. – A népek egymást ölik, nem a kormányt. Átharapják a szomszédjuk torkát, minden ok nélkül.

Egy négyszögben álltak, az autó előtt. A folyó bal partján minden füstölgött és lángolt. A budai hegyek házai és zöldje még érintetlennek tűntek.

– Valami fertőzés lesz – javasolta  az Üzletasszony. Mintha minden határozottságot kiszívtak volna hangjából. – Biztos, hogy járvány…Pestis.

– Ezt csak az újságok írogatták – legyintet a Politikus. – Igazából kevés pestisest találtak, bár amellett, az elmúlt napokban mindenféle régi, furcsa betegség felütötte fejét – csóválta a fejét. Szeme megakadt a Tolvajon, aki eddig némán figyelte őket. A Katona követte pillantását.

– Neki van magyarázata – mondta hirtelen.

– Igen? És micsoda? – kérdezte az öregember.

– Az, hogy itt a világvége – válaszolt a Katona készségesen.

Elhallgattak, csak a távoli, ütemes döngő hang szűrődött közéjük pár lélegzetvételnyi ideig.

A Tolvaj törte meg a csendet. Órájára nézett, majd a hídra: –Talán szálljunk be az autóba.

Követték az utasítást, szótlanul, fáradtan. Elöl ült a Tolvaj és a Politikus, hátul az Üzletasszony a Katonával.

– Mire alapozza a véleményét? – kérdezte csöndesen a Politikus. A Tolvaj begyújtotta a motort. Pár pillanatig szemlélte a híd végét, ahogy szárazföld, átlagos út válik belőle. Aztán sóhajtott és a tükörbe bámult.

– Ide kellett jönnöm. Ne kérdezzék, miért. Tudtam, azt is, hogy maguk is itt lesznek, és találkozni fogunk. Mi négyen fejezzük be ezt itt – kibökött a szélvédőn túli világra.

A Katona arca elkomorodott. Lassan, nehezen engedte ki a levegőt, aztán megragadta az előtte ülő székét, és előrehajolt: – Micsodát? Miről beszél maga? – hangja elfúlt, aztán már csak a fejét csóválta. A Tolvaj oldalt fordult, a Politikus felé. – Nem tudom, mi ez – mondta csöndesen. Az öregember bólintott. Arca kifürkészhetetlen és feszült maradt. – Ma reggel arra ébredtem, hogy el kell indulnom, megkeresnem a másik hármat. Magukat…

A Politikus vékony, gacsos ujjai a műszerfalon doboltak. Mikor a Tolvaj befejezte, ő is abbahagyta.

– Azt hiszem, én értem – mondta lassan az öregember. Az autóban pár másodpercre mindenki visszatartotta a lélegzetét.

– A háború elkezdődött – bólintott a Tolvaj.

– Miről beszélnek maguk? – nyögte a Katona.

A Politikus hátrafordult: – Ő…– de nem fejezet be, hanem így folytatta: – A mennyek ostrom alatt állnak.

– Nem értem – rázta fejét az Üzletasszony: – Miféle vallásos szöveg ez? Itt lázadás van, a csőcselék tombol, meg a járvány, ami…

A Tolvaj feltartott kézzel elhallgatatta. A Politikus és a Katona merőn nézte őt, és nem szóltak közbe.

– Azt hiszem, tervei vannak velünk – mondta végül a Politikus elgondolkodva. – Csak még nem hozakodott elő vele.

– Szerintem inkább el kellene indulnunk – vágta rá a Katona, és előre mutatott. Szemközt alakok tűntek fel az út szélén, és ijesztő gyorsasággal közeledtek. Véres, toprongyos figurák voltak, legalább féltucat, kezükben vasrudakat, késeket és egyéb fegyvernek tűnő dolgokat lóbálva. 

– Törjünk át köztük! – nyögte az Üzletasszony. A Tolvaj azonban nem tett eleget a felszólításnak. A közeledő csoport ötven méterre lehetett. A Katona kiszállt, célzásra emelte fegyverét, és tüzelt. A fegyver belsejéből gyenge kattanás tört elő.

– Mi van? – nézett fel és ki rá a Politikus.

A Katona kirántotta a tárat, belelesett, és dühösen a földre dobta. – Kifogytam – válaszolt borúsan.

– Mi a terve? – fordult hirtelen a Tolvajhoz a Politikus: – Mondja el, hogy dönthessünk, elfogadjuk-e?

A sofőr talányosan nézte a közeledőket. – Szálljon be – szólt ki a fiatalembernek. Megvárta, míg a Katona visszaszáll, és becsapja maga mögött az ajtót.

– Szüksége van négy vezetőre. Négyre, kik elvégzik a végső munkát – mondta aztán a Tolvaj nyugodtan.

– Ezek lennénk mi? – hitetlenkedett az Üzletasszony. – Valami partizáncsapat vezetői? Ugyan…

A Politikus hirtelen közbevágott: – A Katona, a Háború – mondta eszmélve. – A hölgy – már elnézést – a Pestis – nézett a visszapillantó–tükörbe. – És én, a politikus: én leszek a Viszály. A Lény szolgái.

– Micsoda? – kérdezte dühösen a Katona.

– A Jelenések könyve…

A közeledő támadók arcán már kivehető volt a düh. Mintha kín torzította volna el vonásaikat. Felső ajkuk vicsorogva villantotta ki szilánkos fogsorukat.

– Az Apokalipszis négy lovasa… akik bevégzik – tette hozzá finoman a Tolvaj.

A Katona megütötte a Politikus székét: – Én elfogadom, csak indítson már!

– Igaza van. Én is, bármi legyen is ez – sürgette az Üzletasszony fáradtan.

A Politikus előre nézett, a feléjük rohanókra, majd megvonta vállát. – Rendben – mondta aztán keserűen. – Essünk túl rajta.

A Tolvaj ekkor gázt adott. A pár lépésnyire lévő támadók meglepetten torpantak meg, majd engedelmesen utat engedtek az autónak. Elsuhantak köztük, és egyre gyorsulva a felüljáró felé indultak.

– Nem mondta meg, én ki vagyok – biztatta az öregembert vidáman a Tolvaj, túlharsogva a motor bőgését. – Biztos vagyok benne, hogy maga már tudja…

Politikus szelíden nézett maga elé, ajkai motyogtak valamit.

– Álljon meg! – sikoltotta a nő hátulról. Az autó műszerfalán minden mutató megbolondult.

– Mit gondolt, hogy tudnánk ezt végigvinni így…? – nézett és fordult aztán hátra a sofőr. – …halandóként? – kiáltotta, de a kettős már nem őrá, hanem a feje felett és fölött látszódó útra figyelt.

– Ő a Halál – mondta ki most hangosabban a Politikus.

Előttük, az út felszínén arany ragyogás nyílt, melyet egy felrobbanó rakéta keltett. A felüljáró kezdődő íve megtört, és teljes szélességében leomlott. Szabad tér nyílt, és az autó beleszáguldott a füstbe és a porba, hogy pokoli lendülettel felröppenjen, majd aláhulljon a hirtelen jött mélységbe.

 

vége   

 

Szólj hozzá!
horror