Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2016. június 24. 07:17 - Valmont

A gonosz képlete

A Rokkantról nem lehet jó képet készíteni, olyan, mintha fényképezhetetlen volna. Minden városnak és falunak vannak spéci területi nevei, melyek sajátos érzéseket, emlékeket, asszociációkat keltenek az ott lakókban, de egy kívülről jövőnek legfeljebb furcsák, és csak találgatni tudja, mit takarnak. S.-ben ott van például a Rokkant, a Kemerovó, a Beszterece lakótelep, a Dolinka. A családunk szülőfalujában még vadabbakat találni: Halda, Tüzép, Boszorád, Homok, Finta, Sinkamája, Fontos, Meggyesmár. A Rokkantot ezért sem tudtam képként iderakni, mert megfoghatatlan a valósága. Tulajdonképp egy szerpentin út, mely hosszan kanyarog fel, a város fölé, oldalában négy-hatemeletes régebbi téglaházak, garázsok, az egyes szinteket lépcsősorok, játszóterek kötik össze - egy mini inka település Északon. Valamiért fontosnak éreztem, hogy egy ennyire jellegtelen és centrum nélküli helyre rakjam az alábbi eseményeket. 

 

Ítéletidő

 

„Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele, csak ránk várt minden, már nem várt ránk semmi, mentünk mind egyenesen az Égbe, mentünk mind egyenesen a másik irányba…”

                                                                         Charles Dickens: Két város regénye

Saci, a matekzseni, aki definiálta a Gonoszt, Mandula temetésén még teljesen normálisnak tűnt. Alig voltunk páran az – egyébként mind jobban fogyatkozó – egykori osztályunkból, két-három, az alkalomhoz semmiképp nem illő, színes esernyő alá bújva bámultuk a lezárt koporsót, melyet pászmákban vert a vihar meg-megújuló dühe.

– Az arca miatt van zárva. Állítólag borzalmas – súgta oda nekem Annamari, aki már a Hangulat kocsma óta, ahol gyülekeztünk, nekem dörgölődzött párszor. Elnéztem a ráncosodó nyakát, túl vastag és túl fiatalos rúzsát, és nem éreztem mást, csak ürességet, igaz, ez már május óta bennem terpeszkedett, mióta feloszlott a zenekarom, a Halott Lány.

– Azt mondtátok, futás közben kapott szívinfarktust – jegyeztem meg bizonytalanul, közben figyelve arra is, ahogy a pap próbálja túlóbégatni a vihart.

– Igen – hallotta meg a másik oldalamon álló Saci. – De az arca állítólag olyan volt…mint aki halálra rémült valamitől. Eltorzult a félelemtől. A víztározó mellett futott, ott találták meg a testét. Fogalmam sincs, mi ijeszthette meg őt ott ennyire.

Amikor vége lett, csendben elindultunk az új temető kijárata felé, és mind a hárman elmerültünk gondolatainkban, én leginkább az önsajnálatban, így alig hallottam meg, ahogy Ancsa megtöri a hallgatást: – Elvigyelek? – kérdezte tőlem, mire eszembe jutott, amit Sacinak ígértem. – Nem kell, kösz, még van egy kis ügyünk – böktem fejemmel a mellettem haladó tömzsi alakra. A nő csalódottan végimért, aztán Sacit is, aki félszegen mosolygott rá, majd intett: – Akkor örültem, mégha ilyen körülmények közt is...csörögj rám, ha legközelebb a városban leszel, na pá! – intett, és eltipegett a tűsarkújában, és a túlságosan is feszülő fekete ruhájában.

– Még mindig jó bőr, hm? – firtatta Saci az ajkát nyalogatva. – Túl van két váláson.

Ránéztem, és akkor egy pillanatra megláttam az olyan jól ismert középiskolai fiút az idegen, negyvenes férfi arca mögött, és hirtelen rájöttem, hogy bizonyos tekintetben alig változott. Még mindig viaszos, pattanásos és fehér a bőre, sárgásszürke haja gyéren gyapjadzik kerek koponyáján, borostája és csillogó szemüvege miatt, na meg a kissé duci alakja okán olyan, mint egy örökké éhes, gyáva és jól tartott macska. Viszont azt is tudtam, hogy a matekhoz piszok jól ért, annak idején több országos versenyt is nyert, és…

– Gyere. Menjünk busszal – kérte most tőlem, és meg is indult a megálló felé. – Vettem neked jegyet.

Míg visszamentünk a belvárosba, elmondtam, hogy milyennek láttam Mandulát az utolsó években. Saci nem tartotta kapcsolatot az osztályból senkivel, néha eldumált velem, ha összeakadtunk, amikor a városban jártam, de ennyi, és annak idején, a suliban sem voltunk annyira nagy haverok, noha két éven át egy padban ültünk. Ezért is lepett meg, hogy a temetés előtt, a Hangulat vécéjében, mikor utánam jött, és úgy tett, mint aki vizel, hirtelen megkért arra, hogy: – Figyelj, a temetés után nem ugranál fel hozzám? Mutatni akarok valami fontosat, ami a kutatásommal kapcsolatos.

Mondtam neki, hogy én annyira nem vagyok otthon az ilyen matekos dolgokban, de csak nézett rám, a retkes mosdókagyló feletti tükörben, és hirtelen megsajnáltam, meg a vonatig amúgy is volt pár szabad órám.

Saci a Rokkant-telepen lakott, egy kanyar végén, egy kis zsákutcába. A tömb mögött, a hegyoldalban egy óvoda alacsony épülete fehérlett. Mikor beléptünk a négyemeletes ház kapuján, elállt az eső, és szinte varázsütésre felzengett Halász Judit egyik idióta dallama.

– Szülinap van az oviban – jegyezte meg Saci magyarázatképp, miközben felcsoszogtunk a másodikra a székelykáposzta és öregnéni szagú lépcsőházban.

– Milyen kutatást csinálsz tulajdonképp? – kérdeztem, míg a zárral bíbelődött. – Az hittem, tanítasz.

– Nem, már nem tanítok. Mentálisan nem vagyok rá képes, leszázalékoltak – ahogy beléptünk az előszobába, megértettem, mire céloz, és azt, is, hogy nemcsak mentális bajok vannak. Üres borosüvegek sorakoztak a fal mellett katonás rendben. A nagyszobában, ahova vezetett, csak egy kanapé, egy íróasztal és az egyik falat elfoglaló, hatalmas könyvespolc volt. És persze üres üvegek.

– Hatszázharmincnyolc üveg – jegyezte meg Saci elégedetten, látva döbbentem. – Ha megszorulok, majd jól jönnek.

Az ócska, alsópolcos rozék és vörösek jelezték, hogy Saci ízlése és anyagi helyet mennyire szomorúan korellál. De ezt tükrözte a lakás is, a múlt századi bútorok, a szinte áttetszővé kopott szőnyeg, és az egyik falat beburkoló megsárgult, tengerpartot ábrázoló tapéta is. – Iszol valamit? – kérdezte Saci zavartan.

Körbefordultam, mielőtt leültem, majd kaján vigyorral kiböktem: – Van esetleg borod?

– Hozom! – mondta lelkesen, észre se véve a gúnyt. Amint kiment, felálltam, és a könyvespolchoz léptem, mely igazából egyfajta irattároló volt, mert minimális matematikai és filozófiai művön kívül főképp Saci jegyzetei voltak rajta. Gondosan, kartotékos rendszerben, mindenféle szám és betűkombinációval jelölve sorakoztak egymás mellett a sűrűn teleírt oldalak. Kihúztam az egyik kartont, kivettem belőle egy papírlapot, és csak néztem-néztem a matematikai levezetést, de persze nem értettem belőle semmit.

– A munkám – lépett mögém Saci, és átnyújtotta a vizespohárba csurig töltött jéghideg rozémat. Már előre összerándult a szám, mert tudtam, savanyú lesz. Az volt. Hirtelen tompa zaj hallatszott valahonnan, még a Halász Juditon is átsejlő dördülés.

– Megint esni fog – jegyeztem meg.

– Nem – csóvált a fejét aggodalmasan. – Ez a kisszobából jött. – Kisietett, majd pár pillanat után visszatért.

– Tulajdonképpen mivel foglakozol? – kérdeztem tőle, és visszatelepedtem a kanapéra.

 Saci elégedetten ivott, állva, egy hajtásra lehúzta a három decis pohara tartalmát, majd halkan böffentve az íróasztala előtti kerekes székbe rogyott. Hirtelen eleresztett, összeroskadt, mint egy rosszul megtöltött krumpliszsák. – Anyám halála óta már csak egy problémán dolgozom – jelentette ki szomorúan, üres poharát forgatva.

– Mit csináltál anyád halálig? – kérdeztem nem túl nagy érdeklődéssel.

– Anya nagyon nagy hívő volt – bökött fejével a sarokba állított Mária-festményre, melyet eddig észre se vettem. Mária a képen úgy nézett ki, mint a nyolcvanas évekbeli, nagyon dögös Madonna. A kép előtt egy kupac törmelék, valami váza maradványai feküdtek takaros halomba söpörve.  – És elhatároztam, bebizonyítom neki Isten létét matematikai alapon.

– Értem – bólintottam. – És, sikerült?

– Miután anya elment, ez a projekt fölöslegessé vált. És egyébként is, végig ott volt előttem az, hogy rossz irányba megyek. Hogy nem az abszolút jót, hanem az abszolút gonosz létét kellene inkább kutatnom – kezdte magát belovalni. Arcán kis, piros foltok gyúltak, és mind többet törölgette száját, miközben beszélt. – Ezért belekezdtem ebbe a másik projektbe – intett szélesen körbe. – Amit magamban csak „Ítéletidő kutatás”-nak nevezek.

– Úgy véled, hogy Isten léte kétséges, de a gonosz, a sátán jelenléte jobban bizonyítható? – kérdeztem tőle óvatosan, de úgy, mintha teljesen normális dolgokról beszélnénk.

– Figyelj – kezdte nyugodtan: – Halmazokkal foglalkoztam az egyetemen. Nézzük csak a mi osztályunkat. Nézzük meg, mi történt velünk. Mandula meghalt. Toma meg Sósjani, előbb akik kinyírták azt az erdészt, aztán nekik is annyi lett. Stix és egy másik csaj rákos lett. Ketten eltűntek, vagyis az egyik talán felrobbantotta magát az erdőben, a másik meg lehet, beállt a kínai gyárba melósnak, ami persze olyan, mintha eltűnt volna. Jánost a saját szülei ölték meg, aztán megfüstölték, mint egy sonkát. Ha csak ezt a kis halmazt nézzük, már akkor mennyi szenvedést és halált találunk, és milyen kevés boldogságot. Nem beszélve az élet nevű dolog végső egyenletéről. – Legyintett, fáradtan, és lemondóan. – De mindegy is. Nem ide akartam kilyukadni. A lényeg, hogy eldöntöttem, definiálom a gonoszt, és meghatározom a helyét a világunkban.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem valódi döbbenettel. – A helyet?

– Ahogy mondom. Fizikailag bemérem, akár egy GPS vagy egy műhold. – Bólogatott elégedetten.

– És ezt hogy gondoltad? – vontam kérdőre, mire dühösen felállt, és elkezdett előttem fel-alá járkálni. Egy parketta minduntalan megreccsent a sarka alatt, vagy inkább olyan hangot adott ki, mintha szellentene.

– Ahogy mondtam, először is meg kellett határozni, mi a gonosz. Ha megvan a gonosz fogalma, akkor már viszonylag kisebb feladat meghatározni a pozícióját. Minden a definíción múlik. Ezért aztán éveken át próbáltam egy érvényes definíciót gyártani, kerestem a kulcsszavakat, a motívumokat, filozófiát és teológiát olvastam, és jegyzeteltem, jegyzeteltem – mutatta a könyvespolcot. – Míg végül találtam egy épkézláb megoldást a gonoszra…– látta rajtam, hogy szólni akarok, de intett tagadólag. –…ami ez lenne – az asztalhoz lépett, felvett egy papírlapot és a kezembe nyomta. Egy képlet volt rajta, egyetlen képlet, a, b, x, és y és egy csomó szám és matematikai jel alkotta. – Kérsz még inni? – kérdezte, de meg se várva a válaszom, kirohant, majd kisvártatva az üveggel tért vissza.

– Nem érted, ugye? – állt meg a küszöbön, és mohón töltött magának.

Megráztam a fejem, nyújtottam felé a képletet. – Nem – vallottam be. – Tudod, hogy sosem voltam jó matekból. Mindig rólad lestem…

– Mindegy is – folytatta, majd leült, az üveget a lába mellé rakta, ivott, és közben felemelte arca elé a lapot, és csak bámulta a képletet. – A lényeg, hogy megvan, és tudod, három napja, ebben a székben ülve éjjel tizenvalahánykor írtam le ezt a formulát, pont három napja, és aztán reggel…

Kivárt, mély levegőt majd, majd így folytatta: – Másnap reggel csöngettek.

– A katolikus egyház? – kérdeztem mosolyogva, mert még mindig azt hittem viccel, vagy részeg, vagy csak hülyére itt magát.

– Nem, egy ügynök volt. – Nem lehetett kizökkenteni. – Azt mondta, kitalálja, mire van szükségem. És hogy biztosításra, életbiztosításra van szükségem. Valahogy bedumálta magát a lakásba, és aztán vizet kért, és akkor, mikor kifelé indultam, már gyanakodtam, majd visszafordulva látom, rakja el a lapot – felemelte a kezében tartott lapot, mint valami bűnjelt. – Ezt. És akkor jöttem rá, hogy ő az, maga a gonosz, és azért jött, hogy elvigye a bizonyítékomat, a felfedezésemet, mely alapjában rengeti meg hatalmát, hisz dekódolható lesz, folyamatosan ismertté válik, tudjuk majd, hol jár, mit csinál, miben mesterkedik. Nyilvánvaló, hogy ezért szánta el magát erre az elkeseredett lépésre…– elmerengett, olyan arcot vágva, mint aki egy különösen meghitt dugásra gondol.

– Mi történt? – kérdeztem tőle óvatosan, és hirtelen megszomjaztam, ezért megittam a rossz borát. Észrevette, hogy kiürült a poharam, töltött. – Birkóztunk – vallotta be nemes egyszerűséggel. – És legyőztem. – A padlón csillogó törött vázadarabokra mutatott. – Azzal.

– És aztán? – kérdeztem most már valódi aggodalommal.

– Tudod, anya a végén már eléggé hülye volt. Alzheimer. Viszonylag fiatalon. Szóval még volt ereje. Ezért a kisszoba ajtaját spéci zárral csináltattam meg – intett fejével a lakás másik vége, a folyosó felé. – És az ablakára rácsot tetettem.

– Azt akarod mondani, hogy a kisszobában tartasz foglyul egy biztosítási ügynököt három napja? – kérdeztem tőle elkeseredetten, és felötlött bennem, hogy sürgősen el kellene innen tűnni.

– Ő nem egy ügynök! – csattant fel indulatosan, majd ismét töltött magának. – Ő maga a színtiszta, egyedi és megismételhetetlen gonosz. Amíg fogva tartom, addig a világunk egy picivel, egy kicsit jobb hely lesz. Addig csak rajtunk áll, hogy miképp viselkedünk. De ha kiszabadul, akkor a formulám szerint képes bárkit megszállni és irányítani, és ismét rosszabbnál rosszabb dolgokat fogunk csinálni.

– Ezt nem hiszem el – csóváltam a fejem és felálltam, de megfogta a kezem.

– Néztél híradót mostanában? – kérdezte sietve. Kiszabadítottam magam, és hátráltam egy lépést. – Ha néztél, akkor valami feltűnhetett. Nem volt egy szó se semmiféle bűntényről. Semmi erőszakos halál, durvulás, gyilok. Három napja semmi, csak balesetek, véletlen incidensek, amiről nem a gonosz tehet. Ez az én érdemem.

Hátráltam még egy lépést, és kinéztem a folyosóra. A végén egy zárt ajtót láttam, jobbra a mosdót, odabenn csillogott a fajansz, eszembe juttatva, vizelnem kel. – Ez az a szoba? – kérdeztem csöndesen, mire ő bólintott. – Használhatom a mosdót?

Miután végeztem, megmostam az arcom is, majd csak bámultam magam a tükörben, és nem tudtam mitévő legyek. A mobilom lemerült, még a vonaton, utcai fülkét pedig nem nagyon láttam idefelé jövet, vagyis személyesen kellene értesítenem a rendőrséget, de ehhez nem volt kedvem. Esetleg megtehetem majd a fővárosból, ha hazaértem, és feltöltöttem a mobilt. Addig adhatok némi időt Sacinak.

Ott állt az ajtó előtt, mikor kiléptem. – Nézd, Saci – kezdtem, de ő mutatta, hogy halkabban, és elvont a kisszoba ajtaja elől. – Nem tudhatjuk, mi mindenre képes – suttogta. A folyosó közepén álltunk meg, a bejárati ajtót fürkésztem, hogy kulcsra zárta-e, vagy hogy van-e rajta biztonsági lánc. – Nézd, Sándor – kezdtem ismét, és direkt a rendes nevén szólítottam, hogy lássa, menyire komoly a szitu. – Ezt szerintem elszúrtad. Bármi is van odabenn – mutattam a kisszoba ajtaja felé –, ez emberrablás és fogva tartás. Egy volt haverom a csaját nem engedte ki a lakásból egy napig, és másfél évet kapott – bólogattam okosan. – Én most elmegyek, és este vagy inkább reggel felhívom a rendőrséget. Addig oldd meg ezt a dolgot, enged el szépen a palit – láttam, szólni akar, de felemeltem a kezem, intve, hogy hagy beszéljek még. – Engeszteld ki. Adj neki pénzt, köss nála öt biztosítást vagy mit tudom én – de a lényeg, hogy engedd őt el.

Nézett rám, vaksin pislogva a folyosó félhomályában, aztán felemelte öklét, és beleharapott tehetetlenségében: – Nem lehet – motyogta, majd lassan kezdtek csorogni a könnyei is. – Nem tehetem – suttogta, mint egy gyerek, mire megsajnáltam, és bármilyen buzisnak is éreztem a gesztust, átöleltem. Forró és puha volt a teste. Ahogy ott álltunk és hallgattunk, hirtelen felvillant bennem az a kínzó kérdés, ami az elmúlt fél órában többször is ott motoszkált már a tudatom mélyén: – Te, hányadszor szól már ez a Halász Judit-szám?

Éreztem, megmoccan ölelésemben, kibontakozik, és megfordul, a kisszoba ajtaja felé. – Tizenhatodszor – mondta, és elhittem neki, mert valóban így működöt az agya, öntudatlanul is folyamatosan számolt mindent, mint Dustin Hoffman abban a régi filmben.

– Ez furcsa – jegyeztem meg csendesen, mire ő elővett a zsebéből egy kulcsot, a kisszobához sietett, babrált a zárral, majd az üres borosüveget a nyakánál fogva felemelve kitárta az ajtót. Mögé léptem. Odabenn csak egy műanyag lepedővel letakart ágy és egy éjjeliszekrény volt. Az ablak nyitva, a vastag rács, mely fedte, félig a padlóra ereszkedve lógott, látszott a falban a nyoma, ahonnan kiszedték felső csavarjait.

– Megszökött – suttogta Saci, és az ablakhoz tántorgott. Követtem. Az ablak egyenesen az óvodára nézett, ahol most tizenhetedszerre csendült fel  a „Ez a nap más mint a többi…”. Az óvoda udvara üres volt, eltekintve a szépen megterített asztaloktól, melyeken poharak, üdítők, szendvicsek és sütemények csillogtak érintetlenül.

Az órámra pillantottam – láttam, a vonatot még épp elérem, ha kilépek. Megragadtam az óvodát bámuló Saci karját: – Gyere velem. Húzzunk el innen! – kértem őt, de merev és mozdulatlan maradt. – Ellakhatsz nálam.

– Hova mennék innen? – nézett rám, és csak megbékélést láttam rajta, félelmet már nem.

 

vége

Szólj hozzá!
horror