Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2017. szeptember 17. 08:55 - Valmont

Balindali Tercsi halálának különös esete

image.jpg

Az írás  valós magvát nagyanyám mesélte, aki az elmúlt években, mióta a kilencvenet betöltötte, jobbára a múlt rossz emlékeiből válogat csak, ha beszélgetünk. A lényeg, hogy valóban volt egy ügy ******-környékén a 30-as években, melyben a gazdag parasztfiút terhes szeretője agyonlövésével vádolták meg. A lány állítólag még élt, mikor a gyilkosa elásta. A fiú apja minden követ és pénzt megmozgatott, így enyhe ítélet született, no meg az alábbi dalocska. Azt hiszem, már csak nagyanyám emlékszik mind a dalra, mind az esetre a mi világunkban, mert mindkét család ága elhalt azóta. De lehet, tévedek, így a neveket megváltoztattam némiképp. Illetve a történet kifutását is, úgy, hogy ne legyen benne semmi félelmetes vagy véres, semmi kézzelfogható horror, csak egy kínzó rossz érzés, az, hogy talán nem látjuk a fától az  erdőt. Ami végzetes lehet egy keresztúton. 

 

Keresztúton

 

Ki hallotta a Megyerben mi történt?

Babindali Tercsit bizony megölték” 

népdal

                                                                                                      

– Én aztán nem tudom, mi az a vlogger – mondta az emberke, miközben felhajtotta a motorháztetőt, mely forrón és sötéten tágult, akár egy cápa szája. A lány az autó üvegén át a fiúra nézett, és olyan elbűvölően mosolygott, hogy annak beleremegett a szíve, mert ebben a mosolyban benne volt, hogy ők tudják, mi az a vlogger, mert ők azok, és még fiatalok, és még előttük az élet, szemben ezzel az emberkével, segítőjükkel, önzetlen jótevőjükkel, aki már hatvan felé közelít, szinte kidagad a túlságosan szűk, fekete öltönyéből, kerek és kopasz kis fején csillog az izzadtság.

– A vloggerek videókat töltenek fel a YouTubre olyan dolgokról, melyek érdeklik őket és a nézőiket – mondta a lány és ő is belebámult a vezetékek, csövek és fém idomok kuszaságába. – Mi például régi, megmagyarázhatatlan gyilkosságokat dolgozunk fel. Járjuk az országot, meglátogatjuk a helyeket, ahol elkövették őket, és csinálunk egy helyszíni riportot, miközben elmondjuk, szerintünk mi, hogyan és miért történt.

Az emberke benyúlt a motortest mögé, megragadott valamit, és óvatosan megrángatta. A fiú kiszállt az autóból, és odament hozzájuk, átkarolt a lány vékony derekát. – Lát valamit? – kérdezte kíváncsian.

Az emberke megcsóválta fejét: – Egyelőre nem. Talán a karburátor. Vagy a benzincső. Lehet, alá kellene feküdnöm.

– Ne piszkolja össze magát – ellenkezett a lány. – Majd hívunk egy autómentőt.

– Itt a hegyek közt nagyon nehéz telefonálni – vont vállat az emberke, majd zsebkendőt vett elő, megtörölte tarkóját, aztán gondosan összehajtogatva farzsebébe rakta. A lány elővette csillogó kis telefonját, ellenőrizte, majd bólintott: – Hm. Tényleg. Nincs jel.

– Van pokróc hátul – intett a fiú a csomagtartó felé, és már ment is érte. – Azt leteríthetjük, hogy ne piszkolja össze magát.

– De biztos nem siet? – kérdezte most a lány az emberkét, aki ismét matatott valamit a motor környékén.

– Ugyan, ráérek – mondta az, majd felpillantott rá, szeme kicsit összeszűkült, mint akinek eszébe jut valami. – És most miről akartak forgatni?

A lány mély levegőt vett: – 1959-ben történt egy gyilkosság, ezen az útszakaszon, úgy véljük, pont itt, ebben a kereszteződésben.

Elsétált a kocsitól a négy út összefutó csomópontjába, majd körbefordult. Északról hegyek határolták a kilátást, melyek dél felé lankákká szelídültek. Erdők és szántók vegyesen váltogatták rajtuk egymást. Az utak mentén mindenhol kukoricás volt, feljebb, ahol az autójuk megállt, egy árnyas akácerdő nyújtózott.

– Az erdő mögött lakott egy nagyon szegény család, az apa kondás volt, egyedül nevelte világszép lányát, Tercsit. Balindali Tercsit.

– Furcsa név – jegyezte meg az emberke. Lehajolt, benézett a hűtő alá, majd vöröslő fejjel fordult ismét a lány felé, aki még mindig az út közepén állt, és az erdőt bámulta. – És, mi történt vele?

A fiú folytatta, miközben mellé lépett, és nyújtotta a pokrócot: – Állítólag a környék legszebb lánya volt, csakhogy a szegénységük miatt nem sok udvarlója akadt. Persze az igaz szerelemnél a pénz nem számít, ugye drágám? – kérdezte a lánytól. Az összevonta szemöldökét, és csípőre tette a kezét, felháborodást mímelve: – Nagyon úgy tűnik, tekintve, hogy még mindig albérletben lakunk.

– Keresem a közös lakásunkat – szabadkozott a fiú, közben segített az emberkének a pokrócot eligazgatni a földön.

– Tavasz óta ezt mondja – panaszkodott a lány.

Az emberke letérdelt, meglazította nyakkendőjét, és kigombolta a legfelső gombot ingjén. – De mi történt ezzel a Tercsivel? – kérdezte lihegve, majd lassan leereszkedett, és befeküdt az autó alá.

– Ja igen – kapta el a szót a lány –, a lényeg, hogy beleszeretett a környék egyik legmódosabb gazdájának a fiába. Akinek az apja valahogy megúszta a kulákosítást, ő lett a téesz vezetője. A fiút, Paja Gergőt pedig mindenki csak úrfinak hívta. Kijárt a kondás tanyájára lóval, de nem udvarolt Tercsinek, mert az apja úgyse engedte volna a házasságot, csak…szórakozott vele. A férfiak már akkor is ilyenek voltak – tette még hozzá, és durcásan grimaszolt a fiú felé, aki ott állt az emberek autó alól kilógó lába mellett. Nézte fehér, sápadt bokáit, és rajtuk a fekete zoknit, mely túl rövid volt.

– A lényeg, hogy állítólag a lány teherbe esett – vette át a szót, és leguggolt a kocsi mellé, hogy az odalent fekvő jobban hallja a szavait. – És ekkor Paja Gergő bepánikolt. Később, a bíróságon azt mondta, nem tervezte el a dolgot…

– …de akkor miért volt nála a pisztoly? – vágott közbe a lány.

– Milyen pisztoly? – jött az autó alól a fojtott hang.

– A perről szóló cikkek szerint a fiú találkozóra hívta Tercsit. Ide, a kereszthez – magyarázta a lány izgatottan, és az árok szélén sötétlő kőtömbre mutatott. Krisztus arcát  odafenn elkoptatta az eső, csak egy gömbölyű, szemek nélküli, világtalan maszk volt a helyén. – Nem volt jó ötlet. A keresztút a néphit szerint mindenféle rossz kiindulópontja. Itt gyülekeznek a boszorkányok, mielőtt elindulnak a boszorkányszombatra. Itt kell elvágni a fekete kakas nyakát, ha sült véréből jósolni akarunk – a lány körbe-körbe járt az út közepén, és közben számolta ujjain, amiket sorol. – A keresztútnál elásott halott visszajár kísértetként. Éjfélkor keresztúton lenni balszerencse. És még van egy csomó minden, csak most nem jut eszembe. De a lényeg, hogy a keresztút egyszerre összegyűjti és generálja is a rossz dolgokat, mint egy üveglencse a nap fényét – ujjaival most képernyőt formált, és körbeforgatta a tájon.

– Gyere már beljebb az útról – szólt rá a fiú, majd kezét nyújtotta az emberkének, aki közben kihúzta magát az autó alól. Felállt, leporolta nadrágját, fogta a visszapillantóra akasztott öltönykabátját, és magára ráncigálta.

– Miért? Nem jár erre senki – mutatott az üres útra a lány, majd az idős férfira nézett, aki ismét elővette zsebkendőjét, és megtörölte homlokát.

– Na, hát lehet, hogy van valami ebben a keresztút dologban, mert maguknak sem hozott szerencsét ez a hely – bólogatott mosolyogva az emberke. – Azt hiszem, kilyukadt a benzincső, és szép lassan kifolyt az üzemanyag. Nem jelezte ki a műszerfalon, hogy fogytán van?

– Á, évek óta nem működik ezen az ócskaságon semmi – legyintett a fiú. – Nézem a kilométert, az alapján tankolok.

– Nos, akkor ez van – tárta szét a karját az emberke. Lecsukta a motorháztetőt, majd arrébb sétált, öltönykabátja zsebéből fém cigarettatárcát húzott elő, komótosan rágyújtott. – De most már meséljék el, mi történ ezzel a Tercsivel.

A fiú közelebb ment hozzá, mohón nézte, a füstöt, majd megköszörülte torkát, és így szólt: – Kérhetek egy szálat?

– Persze, milyen udvariatlan vagyok – kapta elő a tárcát az emberke, majd nyújtotta a fiú felé.  – Nem kellene visszaszoknod – szólt rá a lány, és nézte, ahogy a másik az emberke csiholta láng fölé hajol.

– Én se szólok bele, ha megeszel egy tábla csokit, vagy egy üveg ecetes uborkát – mondta a fiú, miközben mélyen letüdőzte az első slukkot, hogy a füst a következő mondattal együtt jöjjön ki a száján: – De hogy válaszoljak a kérdésére, igazából senki nem tudja, mi történt Tercsivel. És épp emiatt olyan érdekes ez az eset, emiatt akarunk róla csinálni egy anyagot. Ez lesz a hatodik feltöltésünk. És már van pár ezer feliratkozónk.

– Egész pontosan ezerkétszázhuszonegy – javított ki a lány. –  A feliratkozó olyan ember, aki jelzi, hogy kíváncsi a dolgainkra – magyarázta az emberke felé fordulva. Majdnem magasabb volt nála, így szinte látta az őszülő hajában terpeszkedő kopasz foltot.

– Értem – nyugtázta az megértően mosolyogva. – De még mindig nem mondták el, mi történt a lánnyal azon az éjszakán.

– Valóban éjszaka találkoztak – hagyta jóvá a lány. – Lehet, pont éjfélkor.

Kis időre csönd lett, de ezt egyikőjük se vette észre.

– Paja Gergő azt vallotta a tárgyaláson, veszekedtek. A gyerek miatt. A fiú el akarta vetetni – folytatta aztán a lány halkabban. – És elöntötte őt a düh. Talán rájött, nem az fog történni, amit ő akar. Végiggondolta, hogy mit fog ehhez szólni az apja.

– És ekkor rálőtt a lányra – fejezte be a másik.

– De talán csak megsebesítette. Nem látta jól a sötétben, csak azt, hogy összecsuklik az úton – folytatta lány, és az öltönyös emberke pedig hol rá, hol társára nézett, mintha teniszmeccsen lenne.

– Elszaladt – így a fiú. – Egészen hazáig. A pisztoly útközben eldobta.

– Aztán – emelte fel ujját figyelmeztetően a lány – a kertkapujukban elöntötte őt a bűntudat. És visszament, visszajött ide, a tett helyszínére. Ám a lányt már nem talált meg. Pedig hajnalig kereste.

– A bíróság szerint ennél a pontnál hazudott – egészítette ki a fiú. – Visszament, de egy ásóval. És nagyon is megtalálta a testet, aztán pedig elásta valahol.

– Hetekig keresték a környéken a sírt. Még kutyákkal is – bizonygatta a lány. – Ám nem akadtak nyomra. Tercsit szó szerint elnyelte a föld.

– És mi történt a fiúval? – vetette közbe az emberke.

– Az apja megkent mindenkit, a nyomozókat, a bírót, az ügyészt, az össze pénzük ráment állítólag, hogy enyhe ítélet szülessen – mondta a fiú, majd szívott egy utolsót a cigarettából, amitől köhögni kezdte.

– Na, látod? – szólt rá a lány. – Minek csinálja, aki nem bírja? És ez más helyzetekre is igaz – tette még hozzá kajánul, aztán visszafordult az emberke felé: – A lényeg, hogy nekünk van egy elég vad elméletünk, és ezt akarjuk bemutatni a filmünkben.

– És mi lenne az? – kérdezte az emberke, aki ugyancsak végzett a cigarettájával, így a sarkán nyomta el, majd a csikket az árokba dobta.

– Azt gondoljuk, van egy titokzatos harmadik a történetben – kezdte a fiú izgatottan, és közelebb jött hozzájuk, pontosabban lány mellé, hogy testük összeérjen. Az emberke velük szemben, az autójuk oldalának támaszkodva állt, és bámult rájuk vizenyős, apró szemeivel. – Valaki erre jött aznap éjjel, egy ismeretlen, és összeszedte a vérző, félig eszméletlen lányt.

– És elvitte magával – vette át a szót a másik. – Talán a környéken lakott. Talán csak átutazott itt. Mindenesetre eltüntette a lányt.

 – De mit csinált vele? – értetlenkedett az emberke.

– Ez jó kérdés – mondta a fiú. – Lehet, meggyógyította. És aztán fogva tartotta élete végéig.

– Lehet, közben Tercsi megszült. És a gyerek életben maradt – bólogatott a lány. – És az ismeretlen felnevelte.

– Talán Tercsi belehalt a szülésbe – találgatott a fiú. – Talán az ismeretlen ölte meg. Még terhesen. Vagy a szülés után.

– Mindenesetre úgy véljük, hogy a történet nem úgy zárult, ahogy azt a bíróság gondolta, nem gyilkossággal és halállal, legalábbis nem itt, és nem azon az éjszakán – mutatott körbe a lány. – Erről fogunk beszélni a filmünkben – zárta le a másik, mire mind elhallgattak.

A délutánba forduló nap leragyogott a kukorica zöldjére, az aszfalt szürkéjére és rájuk, hármójukra.

– Elvihetem valamelyikőjüket a városba. Ott biztosan találnak egy autómentőt – törte meg a csendet az emberke. A lány és a fiú egymásra nézett.

– Jó ötlet – hagyta jóvá a lány.

– Menj te – mondta a fiú, miközben átfutott rajta egy kényelmetlen érzés, hogy valamit elfelejtett vagy valami elkerülte a figyelmét, olyan, mint amikor az utcán azon tűnődünk, hogy kihúztuk-e a vasalót.  – Nem akarlak egyedül hagyni itt. Addig csinálok pár felvételt.

A lány egy pillanatig tétovázott, de nem olyan sokáig, hogy az kellemetlen legyen: – Rendben – mondta aztán, és a mögöttük feketéllő kőkeresztre mutatott. – Ez legyen benne. Jó lesz vágóképnek. Nappal szembe vedd fel, és szürkézzük majd ki, hogy fenyegetőbb legyen.

A kocsihoz sietett, kivette táskáját. A fiú utánament, gyengéden átölelte, és megcsókolta: – Vigyázz magadra – súgta a fülébe, aztán hátrébb lépett, majd csak nézte, ahogy azok ketten távolodnak, el, az emberke út mentén álló autója felé.

– Szép, régi autója van – mondta a lány, ahogy beszálltak. Az ajtó hangosan, fémesen csattant. Odabent bőr és porszag uralkodott. A lány gondosan becsatolta magát.

– Az apámé volt – bólintott az emberke. – Ezzel járta a vidéket. Imádta ezt az autót.

– Lehet vagy ötven éves – a lány végigsimított a kárpiton, miközben balját akaratlanul is hasára tette, talán a túl szoros öv miatt.

– Több – bólintott az emberke, majd indított, mire a motor felköhögött, aztán erőre kapott, és már mentek is.

– Él még az édesapja? – kérdezte a lány kissé hangosabban, mert elég nagy volt a zúgás az utastérben.

– Sajnos már nem – mondta az emberke. – Anyámat nem ismertem, de azt hiszem, sikerült neki pótolnia őt. Nagyon hiányzik. Minden nap. De elmondhatom, jól felkészített az életre. Mindenre ő tanított. Mindenre, ami fontos. Nem is képzelné, mennyi olyan dolog van, ami igazán fontos, de az emberek nem törődnek vele.

Oldalt pillantott, le, a lány hasára.

– Megkérdezhetem, hány hónapos terhes? – kérdezte.

A lány sokáig nem válaszolt, mert elöntötte az a homályos előérzet, ami a fiúban is ott motozott az imént, és ez a hangulat egy pillanatra összekapcsolta őket, térben és időben, de aztán vége lett, mert csak egy futó érzés, egy kis hullám volt, így megmondta, hogy mikorra van kiírva, és a válasszal az emberke nagyon elégedett volt. 

vége

1 komment
2010. augusztus 01. 21:09 - Valmont

Baleset után

Nagyon sok mindent most nem akarok írni elöljáróban, főképp azért, mert családilag némiképp érintettek is vagyunk a témában. Bár erre nem sokat gondoltam, míg csináltam, csak most, a bejegyzés feltöltésekor jut eszembe a dolog. Közvetlen ihletőként legfeljebb annyi, hogy mentünk felfelé, Vác irányába a gyorsforgalmin, és feltűnt az a rengeteg koszorú. Aztán beindult az agyam. A szituációt meg egyértelműen Nabakovtól loptam. Az adomány című kötetében - könyvheti megjelenés - van két vagy három, hasonlóan nagyon megtévesztő beszélgetés.

 

 

Út mentén

 

A leállósávban ősz hajú, sovány ember közeledett a Fotós felé. Mellettük nagy ritkán el-elzúgott néha egy autó Vác irányába. Északról, a túlsó oldalon inkább megkésett kamionok dübörögtek a betonon, megtörve a naplemente elnyújtózó pászmáit.

A bíbor fény még épp elég volt ahhoz, hogy a Fotós két szögből is lekapja a vaskorlátra akasztott koszorút. Közben néha oldalt pillantott. Az öreg megállt a sárga vésztelefon mellett, és füléhez emelte a kagylót. Aztán ingerülten nyomogatni kezdte a panel gombjait.

– Segíthetek? – kiáltotta a Fotós, és megindult felé. Látta, hogy jó kétszáz méterrel lejjebb egy rozzant Lada áll az út szélén. Vészvillogói narancssárgán lüktették figyelmeztetésüket az alkonyatba.

– Nem működik ez a vacak – akasztotta vissza a telefont az ősz ember. Sovány, aggodalmas arcán furcsa riadalom ült. – Durrdefektet kaptunk anyussal, és nem elég, hogy lapos a pótkerék, még a mobilom is lemerült. A fene vigye el…– Végigmérte a közeledőt, majd fáradtan elébe ment.

– Tessék, telefonáljon az enyémről – vette elő, nyújtatta a másiknak a Fotós a készülékét. Az idős férfi gyanakodva fogta meg, majd hosszan bámulta a gombokat. Aztán sóhajtva nekidőlt az útmenti alumínium korlátnak, és körbenézett a lassan kifakuló tájon: – Na, most meg nem jut eszembe a fiam száma – mondta csalódottan. A Fotós letelepedett mellé, igazított valamit az objektíven, mire a másik a fekete, testes gépre pillantott.

– Maga fényképész? – kérdezte rekedten, aztán találomra nyomkodni kezdte a telefont.

– Csak hobbiból – mondta a Fotós. Visszanézte a koszorúról készített sorozatot. Volt pár valódi, de hervadt szegfű a műanyag virágfejek közé tűzve. Sárgásbarna romlottságukkal csak még gyászosabbá tették a képeket.

– Ez se az – csóválta fejét az öreg, majd törölte a számot, és újjal próbálkozott. Közben ismét a fényképezőgépre lesett, növekvő érdeklődéssel. Aztán kihajolt, elnézett oldalt, a fémkorlát szalagjára akasztott koszorú irányába. – Ezeket fényképezi? – kérdezte csodálkozva.

A Fotós bólintott. – Igen.

– Komolyan? – Az öreg egészen belefeledkezett a gondolatba, hüvelyujja megdermedt a 2-es billentyű felett. – Miért?

– Mert szépnek látom őket – magyarázta a Fotós türelmesen. – Persze, ezt általában az emberek furcsának találják.

– Hát azt elhiszem – jelentette ki a másik. – Engem kiráz a hideg, ha csak meglátok egyet az út mellett. Nem hajtok gyorsan, minek a sietség, de ilyenkor még jobban lelassítok.

– Igen – helyeselt a Fotós –, felfoghatók külön, sajátos közlekedési jelzésekként is. A KRESZ kiegészítéseként. Figyelmeztető mementók: vigyázz, te is így járhatsz! Másrészt metaforaként tekintek rájuk, és az egész országban gyűjtöm e metafora megnyilvánulásait.

Az idős férfi hasfájósan összegörnyedt, majd ismét füléhez emelte a telefont, hallgatózott, végül felmordulva leengedte karját: – Ez se az – nézett tűnődve a lebukó nap permére, majd észbe kapva a Fotósra lesett. – Az egész országban? Járja az országot, és ilyeneket fényképez? – kérdezte hitetlenkedve.

A Fotós válaszul elé tartotta a gép kijelzőjét, és elkezdte lapozgatnia a korábbi képeit: – Ez a hatos út. Tavasszal mentem rajta végig. Ez itt a huszonegyes. Látja, hat képet csináltam. Aztán a négyes út, a halálút. Na, itt mindig találok újat, mindig.

– Az biztos – helyeselt az öreg –, mert hajtanak, mint a bolond. Azért van ez. Gondolom, van munkája, bőven.

– Igazából ez csak hobbi – javította ki a Fotós. – Egyébként kémiát és fizikát tanítok szakközépiskolában.

Hátuk mögött tücsök kezdett rá, ám hangját elnyomta egy eldübörgő szlovák kamion. – De valóban van vele munkám. Régebben kevesebben állítottak emléket az út mentén. Mostanában egyre nagyobb divat. Egyre jobban terjed ez a fajta hagyomány, ne kérdezze, miért.

– Mert egyre több a baleset – jegyezte meg az idős ember dühösen. – Mindenhova rohannak. Én is mondom a fiaméknak, minek úgy szaladni, úgyis odaérsz előbb-utóbb, nem?

– De, így van – mosolygott rá a Fotós kedvesen. – Azt hiszem, ez az egész lényege. Ezek az útmenti koszorúk a türelmetlenségünknek állítanak emléket. Én igazából időmetaforáknak tekintem őket. Ha az autó lassabban haladt volna – talán még mindig élnének a koszorú mögé rejtett holtak. Perceket lehet spórolni harminc-negyven kilométeres sebességkülönbséggel. És egy egész életet elveszteni. Senki nem méri fel igazából a kettő viszonyát: odaérek célomhoz pár perccel korábban, vagy egy emlékhellyé válok az út mentén örökre.

Az öreg eltűnődött ezen, majd rekedten így szót: – Igaza van. Na, akkor, amíg eszembe nem jut a gyerek telefonszáma, hívom a rendőrséget.

– A rendőrséget? – vonta össze szemöldökét a Fotós, és gyorsan kikapcsolta a gépet. – Ugyan miért?

– Hát nézze csak, mit találtam én ezen nyavalyás úton! – mutatta az idős férfi a tenyerét. Egy apró, tüskés valami feküdt benne. – Ahogy elindultam idefelé, ebből találtam kettőt. Kétszáz méteren kettőt. Nem lehet véletlen. Először azt hittem, hogy leesett valami kamionról, de szerintem direkt szórták az útra – magyarázta az öreg egyre növekvő ingerültséggel. – Fogadok, hogy valami suhancok szórakoznak az autósokkal. Szerintem az én kerekem is ilyentől durrant el. Na, látja, ilyenkor jó, ha az ember nem száguldozik. Még így is épp, hogy meg tudtam állni, és nem az árokban kötöttünk ki.

Közben a Fotós elvette az apró tárgyat a kérges tenyérből. Megforgatta, meg is szagolta. – Műanyag – jelentette ki csöndesen. Olyan volt, mintha nyolc hegyes rudat csillag alakzatba összeolvasztottak volna. – Ráadásul igen érdekes anyag – folytatta. Az egész dolog körmnyi méretű volt, mégis veszélyesnek és fenyegetőnek tűnt még a félhomályos szürkeségben is. – Hőre és súrlódásra lágyuló műanyag – folytatta a Fotós magabiztosan, és felpillantott az öreg sápadt, értetlen arcába.

– Ezt meg honnan tudja?  – kérdezte az.

– Egyszerű, de zseniális kis házi barkácsolás – magyarázta a Fotós, majd lágyan, mint vízbe horgot, az út közepére dobta a dolgot. Az pattogott kettőt, aztán megállapodott a felezősáv mellett. – Látja? A betonon alig lehet észrevenni a színkeverés miatt. A gumiabroncs könnyedén felveszi. Nem szakítja ki azonnal a köpenyt, csak belefúródik. Aztán a súrlódás felmelegíti annyira a tüske anyagát, hogy az túlhevülve megolvasztja a gumit is. Egészen apró, de minden kilométerrel növekvő szakadás keletkezik rajta. A tüske közben kiesik a résből, mint lyukas fogból a tömés. A lyuk pedig öt, tíz, tizenöt vagy száz kilométer múlva egyszer csak…– A Fotós szétnyitotta bal, szabad kezének ujjait, valamiféle látványos robbanást utánozva. – Máris kész a durrdefekt és a baleset. – Lehunyta szemét, mint ki elképzeli a jelenetet. – Gumiabroncstól és a sebességtől függ, mindez mikor történik meg. A következményeket is egy jó csomó dolog befolyásolja. Lehet, hogy a vezető rutinos. Lehet, hogy az autó nem halad elég gyorsan. Lehet, hogy ha gyorsan halad, valami csoda folytán sikerül megúszni apróbb karcolásokkal vagy zúzódásokkal. Ám a legtöbb esetben…– A Fotós oldalt intett, a koszorú felé, majd mély levegőt vett, bent tartotta. – És a legjobb, hogy mindez nem tűnik bűnténynek. Csak egyszerű balesetnek. A bajt okozó tüske olvadt darabjait soha senki nem találja meg. Az úton elszórt apró kis bajkeverők soha senkinek nem szúrnak szemet. Csak a végeredmény kézzelfogható és valós. Az összegyűrt fém. A kifolyt hűtővíz. Csillagosra tört szélvédő. Véres testek méterekre a kocsitól, a mezőn. A kormány mögé begyűrődött emberi massza. Aztán a mentők, a rendőrök. A lassító autósok, akik a látvány sokkja miatt pár kilométeren át visszaveszik a tempót. A megérkező rokonok. Ők azok, akik még akkor nem tudják, de örökre megjegyzik, az agyukba vésik az út szelvényét, a helyet, ahol véget ért egy történet. Öntudatlanul is körbenéznek. Memorizálják a tájat. Megfigyelik a bokrokat, a fákat. Persze a baleset nyomai egyébként is még sokáig ott maradnak az úton, a korláton, a fák törzsén. Ám az emberi emlékezet többet akar. Egyértelmű jelet, kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy valóban itt történt, itt esett meg a dolog. Ezért hozzák el a koszorúikat előbb-utóbb mind. Halottak napján leparkolnak, gyertyát gyújtanak, a temetőből egyenesen ide vezet az útjuk. Kijönnek az áldozat vagy áldozatok születésnapján is. Elgondolkodnak, mi lett volna, ha. Ha lassabban vezet a szerencsétlen, vagy ha jobban figyel, vagy ha gyorsabban reagál. És közben folyton csak a pár méterre parkoló saját autójukat lesik, az égve hagyott vészvillogót, azt remélve, hogy míg itt állnak a koszorú előtt, nem száll beléjük egy őrült, így vezetve tovább a balsors mindent elsöprő kerekét…aztán persze hazamennek, és jó időre elfelejtik az egészet. Talán már hazafelé nyomják a gázt, mint a bolond, nem is sejtve, hogy véletlenszerűen elszórva, ritkás, de eredményes rendben ott lapulnak a betonon ezek a csillagok – az út közepére mutatott, amiből már csak leginkább felezősáv fehérje látszódott.

Az öreg, ki eddig maga elé nézve, zavartan hunyorogva hallgatta őt, most felállt, hátrált pár lépést: – Miért mondja el nekem ezt? Kicsoda maga? – kérdezte nyugtalan értetlenséggel. Végigsimított arcán, majd jobb kezét emelte maga elé. Nem volt benne a Fotós telefonja.

– Én vagyok a Fotós – bólintott a másik, és megütögette zsebét, majd belenyúlt, elővette belőle a mobilt, felmutatta az idős embernek. – Mit gondol,  miért csinálhatok minden évben új és új sorozatot majd minden nagyobb úton? Mit gondol, miért kell bejárnom évszakonként az ország útjait?

A másik zsebébe nyúlt, és elővett belőle pár műanyag csillagot, majd felséges mozdulattal az öreg lába elé szórta őket.

– Maga csinálja? – kérdezte az döbbenten, ismét hátrálva egy kicsit. – Maga okozza ezeket a…

A Fotós is ellökte magát a korláttól, fényképezőgépét óvatosan az oldalán lógó tokba csúsztatta, és fel se nézve az idős férfi sziluettjére, fáradtan legyintett: – Igen. Maga pedig egy senki.

– Ezt nem ússza meg – fogadkozott az öreg bizonytalanul. – Először is: kifizeti a gumim javítását!

– Nem – cáfolta a Fotós szelíden mosolyogva. A másik legfeljebb foga fehérjét láthatta csak a sötétben. – Nem fizetek semmit.

– Miért? – kérdezte egy hang az idős férfi felől.

– Mert magának már nem kell fizetnem semmit. – A Fotós hallgatott, aztán megköszörülte  a torkát. – Ősszel történt. Anyussal jöttek haza a fiaéktól. Bekapták az egyik csillagot. Meg tudott állni, mert szokás szerint lassan ment. Kiszállt. Eljött ide, a segélykérő készülékhez, segítséget kérni. A telefon nem működött. Mikor visszafelé indult, már elég sötét volt. Legalább ilyen sötét. Elég sötét ahhoz, hogy egy őrült száguldozó miatt jobbra lehúzódó autó elsodorja magát. Felkenték a korlátra, nagyjából ott. – A Fotós a koszorú felé mutatott. Aztán várt, hallgatott, figyelte a tücsökciripelést. Az öreg felől nem jött válasz.

 

vége

 

1 komment
horror