Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. február 04. 19:13 - Valmont

Ember az udvar sötét végében

sotetseg_1.JPG

Hallottunk már ilyenről, és akkor - mivel mással esett meg - viccesnek találtam. De most itt van. Nálunk. Nem tudjuk őt meggyőzni, hogy nincs ott senki. Minden racionális érv lepereg róla. Hiába nevetséges az egész feltételezés, hogy valaki éjjelente az udvaron ólálkodik, és órákon át figyeli az ablakát - nem érdekli. Látja. Hiszi. És fél. Az idegen férfi motoz, motyog, különös jeleket vés a párkányra. A párkányon persze nincs semmi. Szívem mélyén megértem őt. Gyermek lett ismét, és emlékszem még, amikor éjjel rettegtem kimenni a vécébe, mert szinte láttam a farkasember vicsorgó fejét az ablakban. A vécé ablaka hat méter magasan volt - de ez nem számított a félelmemnek, ami máskor meg, a "Cápa" elolvasása után az ágyamban fekve rohant meg, noha hatszáz kilométerre volt a legközelebbi tenger. Csakhogy én kinőttem ezt a félelmet, ő viszont most kezd visszaöregedni bele, és innen  már nincs visszaút, és ez a tehetetlenség elkeserít. Más nem maradt, más eszközöm nincs - írok köré egy történetet.

 

Hazatérés

 

– Egy ember leselkedik az udvaron – mondta a nagyanyja. – Azután jön, hogy te elmész. Mi? Nem, azóta esett hó, nem leled majd a nyomát. Este jön, mikor már sötét van. Felgyújtom a kinti lámpát, és akkor eltűnik. Ha nem gyújtom fel, képes órákon át ott állni az udvar végében, és csak les be az ablakon.

 

A katona a földre dobta a kabátot. Zsebre tette a fiatalember cigarettáját, de egy szálat ujjai közt hagyott. Szájába dugta, tenyerével ernyőzte, úgy gyújtotta meg. A társa felé fordult, aki addigra végzett Pajával. Paja a földön feküdt, keze, lába szétvetve. Az arca behorpadt az ütésektől. Az egyik szeme kiugrott helyéből, lecsúszott orcáján a hóba. Feje körül glóriát vont a kispriccelő vér. A katona társa ott állt felette. Felemelte a véres puskatust egy utolsó ütésre, mert Paja még levegőért kapkodott. Szájában látszódtak a törött fogai. Aztán a másik katona meggondolta magát, legyintett, és részegen motyogott valamit nyelvén, miközben letérdelt a hóba, hogy átkutassa a fekvő ruháit.

 

– Nem tudom, mit akar az az ember. Hogy nincs jobb dolga, mint ott állni a hidegben. Hogy ideeszi a fene. Meg aztán félek is tőle, mert egyre közelebb jön. Volt, hogy már az ablak alatt motoszkált, ott zörgött. Hogy mit csinál ott – ki tudja. Reggel kimentem, megnéztem, mintha valamit írt volna a hóba. De azt is belepte az, ami éjszaka hullott. Mi? Nem, most nem áll ott. De most nappal van. Majd ha elmész, majd ha esteledik, akkor bukkan csak fel. Tőlem jöhet, zárom az ajtót, meg a tisztaszoba ajtaját is. A vécé ablakát se nyitom ki. Tettem rá függönyt, mert ott is belesekedik. A ház háta mögé jön, hallom, ahogy abban a kis szoroskában motoz, oszt ha kimegyek a vécére, onnan, fentről les rám. Hát most leshet, a függönytől nem lát semmit.

 

A katona elgondolkodva szívta a cigarettáját, majd megindult, elsétált a félmeztelen fiatalember mellett a földbe vágott üreg, a búvóhely bejáratához. Még mindig fekete füst gomolygott bentről. Valami lángra kaphatott, amikor felrobbant a kézigránát. A füst zsírszagot hozott, ami disznóvágásokra emlékeztették a fiatalembert, amitől megkordult a gyomra. Még szorosabban karolta át meztelen felsőtestét, mintha az segítene. Meztelen lábával topogott a hóban. Mostanra sikerült keményre tapodnia, így legalább csak a talpa fázott. De az nagyon. A katona tőle három méterre csak bámult az üregbe, nem mozdult. Társa megfordította Paját, hogy hozzáférjen a farzsebéhez. Paja nagyot nyögött.

 

– Régen nem volt ilyen világ. Ismertem az egész utcát. A nagyapáddal itt laktunk, nem is tudom hány éve, de nem voltak ilyenek. Ez csak most van, most lett ilyen a világ. Régebben a tyúk a patak partján volt álló nap, de nem kellett félteni, nem volt, aki elvigye. Most meg rettegnem kell attól a sötét embertől. Kellene valami nagy bot, vagy egy kisbalta. Hozd be majd nekem a fészerből a kisbaltát. Ha legközelebb az ablakom alatt motoz, kinyitom, és fejbe vágom. Majd akkor megtanulja, hogy ne ijesztgessen ilyen szegény öregasszonyokat. Mi? Hogy ki ő? Nem tudom, aranyom. Nem látom rendesen az arcát. Mindig az árnyékban marad, sötétben, onnan les az ablakomra. Csak azt látom, hogy ott van. Arra is gondoltam már, hogy meggyújtom az ámbiton a villanyt, mikor feljön, mert néha idejön az ablak alá, és akkor kilesek az ablakon, és akkor meglátnám, kicsoda ő. De amikor meggyújtom a villanyt, akkorra mindig eltűnik.

 

A félmeztelen, mezítlábas fiatalember fejében kavarogtak a gondolatok. Azt hinné az ember, ebben a rettentő hidegben lelassul az elme működése is, de nem. Talán riadt szíve pumpált több vért az agyába. Arra gondolt, hogy a katona agyonverte Paját. Arra gondolt, hogy ő eddig megúszta. A rajtaütést is túlélte. Egy negyedórája kezdődött minden. Még félálomban, odabenn, a sötét búvóhelyen meghallották, hogy kint motoz valaki. Hallották az idegen nyelvet, azt, hogy idegen kezek elhúzzák az álcául szolgáló csipkebokrokat. Hatan voltak odabenn. Hatan, egy bányászcsapat tagjai, akik a front hírére kiásták ezt a búvóhelyet a falutól jó messze lévő Gyurcsik güdriben. Aztán mikor megjött a front, kijöttek ide, élelemmel, vízzel. Bár vizük volt amúgy is, mert rengeteg hó esett. Csak ezzel a rettentő hideggel nem számoltak. Tüzet nem mertek gyújtani, mert a füst elárulta volna őket. Összebújtak hát szorosan, betakaródzva odabenn, az üregben, mint valami állatok. Végül mégis megtalálták őket. A fiatalember most kinyújtotta maga elé két kezét. Vörösek voltak az ujjvégei. Ujjai remegtek Kézfeje remegett. Szíve hangosan vert. Fejében kavarogtak a gondolatok. De még élt.

 

– Amikor ülök itt egyedül naphosszat, azon gondolkodom, ki lehet az az ember. Mert nem látom az arcát, de mégis, emlékeztet valakire. Biztos meséltem már neked, hogy a háború alatt a nagyapád mellett udvarolt nekem egy másik is. Nagyon szép legény volt, a Pajával, a felső szomszédunk fiával voltak komák. Ő is a bányában dolgozott, ahogy a nagyapád, de egy másik brigádban. Nem jön a számra a neve. Olyan félénk, bátortalan, szelíd legény volt. Nem nagyon mert közeledni senkihez, de én valahogy tetszettem neki. Gyakran eljött hozzánk, anya kedvelte, de ő sem tudott választani kettejük közt. Azt mondta, rám bízza. Én meg fiatal lány voltam, örültem, hogy ketten is járnak udvarolni, ezért nem választottam. De aztán jött a háború.

 

Bedobták a bombát, a kézigránátot, aztán jött a dörgés, a fény, és a nyomás és csengés a fülben. Utána meg a jajongás és a sírás. Amikor kirángatták őket, kettejüket, láthatta a betűző reggeli fényben, hogy Kocsist kettészakította a robbanás. Mellette feküdt Sándor, homlokáról vér csorgott. Az se modult már. A Franci befelé kúszott, az üreg végébe, őt az egyik katona agyonlőtte. Miközben kilökdösték kettejüket, láthatta még, hogy a Komi összegörnyed a földön fájdalmában. Kezeit a gyomrára szorította. Ő volt az, aki jajongott és sírt. Aztán amikor már kint álltak, és a katona rájuk szegezte fegyvert, és várták a másik katonát, akkor dördült a másik lövés, és a Komi végre elhallgatott. Mind a hárman megkönnyebbültek kicsit.

 

– Na, ha nincs a háború, talán ezt a másik legényt választom. Hogy hívták, te, a nyelvemen van a neve. Szegény családjuk volt, az alvégen laktak, de anya mondta, hogy azt hallja, szorgalmas, értelmes, a bányában szeretik, elő fogják léptetni. Mert a nagyapád is jó dógos ember volt, de ő csak elvégezte a munkáját, azon túl nem nagyon ügyködött, nem instarkodott. Meg aztán jobban is tetszett nekem ez a fiatalember. Szépen énekelt, a táncházban minden lány vele akart táncolni. De aztán jött a háború, és amikor ideért a front, ő is kiment a pajtásaival a határba. És ott aztán megtörtént a baj.

 

A katonák részegek voltak, látta rajtuk azonnal a fiatalember, hogy gonosz részegek. Csak a jelre vártak, hogy rossz dolgokat tegyenek. Ott álltak velük szemközt, rájuk fogták a fegyvert, és vártak valami csak általuk ismert jelre. Felettük egy holló károgott valamelyik fán. A fagy néha roppant egyet a fehér tájban. Hegyek és dombok mindenfelé, mögülük elődübörögtek az ágyúk, tompán, messziről, a város irányából. A fiatalember arra gondolt, már majdnem megúszták. Egy nap, és a front áthalad a vidéken. De nem számoltak ezekkel a leszakadozott, össze-vissza utóvédhadakkal, a csőcselékkel, a fosztogatókkal, akik gondosan átfésülték a falvakat és a falvak környékét, miközben mint a zsizsikek, belepték a tájat. Búvóhelyek után kutattak. Aztán az egyik katona intett a fejével, és a fiatalember bakancsára mutatott. Hogy vegye le.

 

– Mind a ketten elbújtak odakinn a határban. A nagyapád is és ez a fiatalember is. Külön-külön helyen. Fergyi sógor járt mindkét csapathoz. Vitt nekik híreket, kenyeret, mikor mit. Azt mondta jól vannak, bizakodnak, sokat nevetgélnek és kártyáznak. Nekem külön üzent mind a kettő, nagyapád és ő is, hogy tartsak ki, bújjak, el, kormozzam be az arcom, ha bejönnek a faluba a katonák. Hallottuk már akkor, mi történik az asszonyokkal. Amikor ideért a front, így is tettem. A Dálnokék pincéjébe bújtunk el, öten voltunk ott lányok, ha ránk találnak, lett volna ott nagy sikoltozás. Hallottuk is, hogy kint az udvaron megy az idegen beszéd. De aztán elvonultak, nem bántottak minket, be se jöttek a pincébe. Nem volt mindenki ilyen szerencsés a faluban. A tanítónőt hárman erőszakolták meg.

 

Levette a bakancsot, és akkor a katona intett, hogy a kapcát is. Azt is lecsavarta, és szépen a bakancsra terítette. Ekkor a másik intett a fegyverrel, hogy a kabátot is vegye le. Vonakodva gombolta ki, húzta le magáról. Amikor végzett, a katona mutatta, hogy a mellényt és az inget is. Ezek alatt már csak egy atléta volt, de az se maradhatott. Mikor kész lett, a másik katona Paja felé lépett, és fejével a bakancsára bökött. Paja ekkor felé fordult, végignézett rajta, ahogy ott vacog nadrágban, mezítláb, félmeztelenül. A szeme mindent elárult. Ezek meg fognak ölni minket. Aztán nekiugrott a katonának. A fegyvert próbálta meg kicsavarni a kezéből, de az a földre lökte őt, majd fölé magasodott, és káromkodva fejbe vágta a tussal. A fiatalember nem mozdult, mert az, aki előtte állt, rászögezte a puskát. Arcát elfutotta a pír, és nem nézte, mi történik Pajával, csak számolta a tus csattanásait, egészen tízig.

 

– Aztán amikor csend lett, kijöttünk a pincéből, és kimentünk a Kómár házukhoz, hogy valami hírt halljunk. Ágyú lehetett ott a sarkon, mert nagy halomban álltak a hüvelyek. Nem volt már egy lélek katona se a faluban, ezért mindenki kezdett kijönni a pincékből, padlásokból, ki hol bújt meg. Az iskolában, a tanteremben a Siráék megtalálták a tanítónőt. Felakasztotta magát szégyenében. Fergyi sógor csak délután keveredett elő. Felénk tért, bejött hozzánk, anyám pálinkával kínálta. Addigra már megjárta a határt, volt mindkét búvóhelyen, elmondta, mi volt, mit látott.

 

A katona most visszafordult felé, és intett a fegyverével, mondta is anyanyelvén, hogy menjen, induljon, ezt még a fiatalember is megértette. A katona arcán nem volt semmiféle érzelem. A fiatalember tétován lépett egyet a hegyoldal felé. A falu irányába. Nem jött erre semmi tiltakozás, ezért bátrabban lépett kettőt, majd szaporán megindult. Minden egyes lépés fájt mezítelen lábfejének a kérgesre fagyott vastag hóban. Mintha le akarnák nyúzni róla a bőrt. Összeszorította fogát, és ment tovább. A hideg rázárult meztelen mellkasára, hiába fonta össze rajta karját. Várta, hogy mikor húzzák fel a fegyvert a háta mögött, várta a lövést. De nem jött. Helyette felért a domb tetejére, és kinyílt előtte a táj.

 

– Azt mondta Fergyi sógor, hogy nagyapádék rendben vannak. Hogy már készülődnek vissza. A biztonság kedvéért kivárnak még egy éjszakát, de aztán bejönnek a faluba. És én akkor ennek nagyon megörültem, de vártam, mit mond a másikról. Azokat is meglátogatta. De ott már nem volt ilyen jó a helyzet. Már messziről látta, a búvóhelyet felforgatták. Kint feküdt az egyik, halott volt. Odabenn megtalált még négyet. Ötöt számolt, de hatan mentek ki a búvóba. Pont az én legényem hiányzott. Fergyi sógor szerint azok, akik rajtuk ütöttek, azok vitték el magukkal, fogságba. Talán így volt.

 

Minden egyes lépés külön fájdalom. A lábában, a tüdejében, a combjában. A falu már látszik a távolban két dombhajlat közt. A templom csúcsa. Ott, attól jobbra van a szerelme háza. Oda kell mennie. Oda kell elérnie, és akkor minden rendben lesz. A lány foszlós kaláccsal várja majd, felülnek a kemence padkájára, átkarolja őt, és halkan beszélgetnek, arról, hogy hol építsenek saját házat a faluban, meg hogy kiket hívjanak meg a lagziba. Ezekre gondol, miközben botladozik a végtelen, havas mezőn. Ez jár a fejében, mikor térdre esik, és összegörnyed a hidegtől. – Haza fogok jutni – mondja ki dacosan. Aztán csak vár és remeg megállíthatatlanul.

 

– A nagyapád másnap visszajött, és aztán tovább udvarolt nekem, most már szabad volt neki a pálya. Nem volt vetélytársa. Láttam rajta, megkönnyebbült, mert sejtette azért, hogy ha úgy alakul, nem őt választom. De nem úgy alakult. A háború utáni évben összeházasodtunk. Rá egy évre megszületett anyád. Ebben a házban maradtunk, anyáék visszaköltöztek az alvégre. Itt lakom, mióta megszülettem, már nyolcvanhárom éve. Hogy mi? A legény? Soha többé nem hallottunk róla. De no, tényleg is, onnan kezdtem az egészet, hogy néha úgy érzem, ő az. Ő áll ott az árnyékban éjszaka. Nem tudom neked megmondani, honnan jön ez az érzés, de valamiért bennem van. Valahogy időskorában visszajött a fogságból – vagy csak valaki nagyon hasonlít rá. Nem tudom. De meg mernék esküdni rá, hogy ő az.

 

Kiment elszívni egy cigit, és felbámult a szürke égre. Alkonyodott. A hó fehéren derengett az udvaron, csak a járdák barnállottak, ahonnan délelőtt elhányta a havat. Hátrafordult, felnézett nagyanyja házára, a konyha ablakára, ahonnan ki szokott lesni, mikor megérkezik autójával a városból. Hátrált pár lépést, nem törődve azzal, hogy cipője, nadrágja szára havas lesz. Azt a képzeletbeli vonalat követte, mely nagyanyját összekötötte a látomások világával. Végül megállt a rozoga kerítés mellett, amelyen túl egy másik kert, majd azon túl a dombok következtek. Csönd volt, most még az örökké dühös kutyák se felelgettek egymásnak. Sokáig kereste szemével, míg rátalált. Lehajolt, és ujjait végigfuttatta a peremén. Behavazódott, mert hajnalban esett, de még azért ki lehetett venni a körvonalait. Egy férfi lábnyoma volt a kerítés mellett. Egy férfi meztelen talpának lenyomata. 

vége

1 komment
2017. szeptember 03. 08:48 - Valmont

Vénasszonyok imái

neni.jpg

A képet abban a borítékban találtam, melynek anyám az "Ismeretlenek" címet adta. A hetvenes években készülhetett, ismeretlen szereplője rég halott lehet, és természetesen semmi köze a lenti történethez. Gyerekkoromban tele volt a falu az ilyen öregasszonyokkal, mostanra már eltűntek, csak ezeken az értelmezhetetlen képeken maradtak meg, mint vészjósló zárványok egy másik korból. Hajlamosak vagyunk idealizálni a régi falu világát, noha azt berögzült szabályok, pletykák, babonák irányították, fojtó légkörű hely volt inkább, mintsem a szabad emberi lét természetes terepe. A most következő elbeszélés a rosszul használt hitről, az eltorzult vallásosságról szól*, továbbviszi egy korábbi írás gondolatmenetét. Újraolvasva egy hibája (biztos) van, az, hogy a narrátor elbeszélésmódja nem egyezik Bolond Rozi elképzelt nyelvi eszköztárával, beszédstílusával, de ez talán nem befolyásolja a történet élvezetét.

*továbbgondolva: arról is szól, hogy talán csak az ima hőfoka számít, a tartalom nem - és ez az, ami igazán rémisztő a teremtés egészére nézve...

 

Kiimádkozók

 

Miután a Szabados lánya felkötötte magát a garázsukban, bementem az ifjú paphoz egy délután, és elmondtam neki mindent. A templom melletti háza nagyszobájában ült, egy füles fotelben, figyelmesen hallgatott, bámult rám azzal a szép, szürke szemével, közben átlátszó füle csücskét gyűrögette, s néha kortyolt a diólikőrből, mely egy kis asztalkára volt kikészítve mellette. Az öregasszonyoktól kapta, a fekete svábbogaraktól, akik ellepték nemcsak a templomát, hanem a paplakot, és az életét is. Ők hozták a mintás terítőt a tévéjére, mosták a szennyesét és a függönyét, sikálták a vécéjét, felváltva főztek rá, ősszel almával és burgonyával pakoltatták tele a szűk kis pincéjét, a fejét pedig telibeszélték a falu bűneivel, azt remélve, kiprédikálja majd azokat vasárnaponként. Néha ez meg is történt, de én tudtam, hogy a szíve mélyén az ifjú pap jó ember, akinek csak fel kell nyitni a szemét, hogy megértse, mi folyik körötte.

Maris, az öregasszonyok vezetője, a vezérimádkozó, még a váci püspöknél is járt, és elintézte, hogy az ifjú pap egy új Suzukit kapjon. Nagyon féltek az öregasszonyok, hogy nem marad meg nálunk a fiatalember, mert gyakorta eljárt, néha napokig eltűnt, a fene se tudta, merre kóricált ilyenkor, de mikor megtért a faluba, mikor visszajött hozzánk, bambán tekintett mindenkire, mintha szellemek lennénk, szórakozottan rágcsálta körmét, és látszott rajta, nagy és fontos kérdések nyomják a lelkét.

Nálam a Szabados lányának a halála után telt be a pohár, már csak azt akartam, hogy mielőtt eltűnik – mert ebből a nyomorúságos faluból az összes pap megszökik pár éven belül –, tegyen rendet ez a szép szemű fiatalember, és kergesse ki a templomából ezeket az öregasszonyokat, mint ahogy tette azt Krisztus urunk a kufárokkal. Ennyivel tartoztam Annának.

Szabados Anna mellettem ült az iskolában, ő volt az egyetlen, aki nem csúfolt a lassúságomért és a butaságomért, ő volt, aki megvédett a többiek gúnyolódósától és a tanárok türelmetlenségétől. Pár utcával arrébb laktak tőlünk, ezért sokszor találkoztunk, láttam, miután felnőttünk, hogy kerekedik az élete, hogy udvarol neki az a fiú a városból, aztán azt is, ahogy összetöri a szívét. Suttogtak egy babáról, amit hátrahagyott maga után ez az idegen, és arról is, hogy Anna bement a városba, és kiszippantották belőle a babát. Én el sem tudok képzelni egy ekkor a porszívót, de azt igen, hogy a pletyka eljutott az imádkozókhoz is, mert múlt vasárnap, a mise után, mikor mostam fel a templomot, s ott ténferegtem mellettük, kihallgattam mormolásukat, melyben halált kértek a babagyilkos Annára, rángassák ki a lelkét az ördögök a torkán át, így mondták.

Hatan vannak, kis, töpörödött fekete alakok, a legbuzgóbb templomba járók, igazi szentfazekak, csupa ránc, odvas fogak, gyanakvó, fekete, csillogó bogárszemek, sárga pergamenbőr és éles kígyónyelv. Gyakran csak ülnek a padokban és pletykálnak, végigveszik az egész falut a Felvégtől az Alsó Telepig, és elmondják mindenkiről a legrosszabbat. A képeket törülgetve hallgatom ki őket, a padlót seprűzve figyelek mormogásukra, észre se veszik, ha ott vagyok, úgy kezelnek, mint valami tárgyat, vagy mint a templom tartozékát, pedig én valójában a Félnótás Rozi vagyok, a Buta Rozi, a Lassú Rozi, a Gyere Ide Rozi – akiről senki nem tudja, hogy megvan azért a magához való esze, de majd most rádöbbennek.

Elmondtam hát az ifjú papnak, hogy kiimádkozták a vénasszonyok, legfőbb hívei és támaszai Anna nevét múlt vasárnap, akit aztán szerda reggel az apja talált meg a kötélen. Véresre karmolta a nyakát, szerintem szabadulni akart, bizonyára meggondolta magát, de onnan, a magasból már nem volt menekvés, a fejőszék, amit elrúgott maga alól, túl messze volt, így hát jövő héten lesz a temetése, az én drága barátnőmnek, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy szelembe esett.

Az ifjú pap meghallgatott, majd ivott egy kis diólikőrt, megköszörülte torkát, aztán csóválta fejét, és belekezdett, hogy buta vagy te Rozi, hogy ilyeneket mondasz ezekről a tisztességes, jóravaló, idős asszonyokról, hát mit tehetnek ők a lány haláláról, akkor már inkább én vagyok a bűnös, aki múlt vasárnap beleszőttem a misébe a kereszteletlen gyermekek sorsát, akik ott jajonganak a purgatórium tüzében ezer és ezer éven át, köszönhetően bűnös szüleik meggondolatlan tettének. Hallotta ezt az Anna is, ott ült halott sápadtan a hátsó sorban – mondta az ifjú pap mélázva.

Erre nem szóltam semmit, mert ki vagyok én, hogy megítéljem azt, amit a pap a misén mond, inkább belevágtam a másik esetbe, felkészültem ám én erre a beszélgetésre, hisz már két éve figyelem a vénasszonyokat, a fekete bogarakat, azóta, mióta először észrevettem, hogy akiről mormolnak, az hamarosan elpatkol a faluban.

A Somlyó gyerek bűne nem volt mérhető Annáéhoz, mégis meg kellett halnia a tavaszon, miután a szipirtyók a szájukra vették. Annyi baj volt csak vele, hogy részeges volt, és ha ivott, akkor vezetett is, igaz, csak a Vasútig, mert ott laktak, de akkor is. És hát egyszer olyan sokat ivott, hogy összevissza kacskaringózott az úton, és belement a Maris, a fő imádkozó unokájának az autójába, egy nagy, szép ezüst kocsiba. A fővárosból jött az unoka a családjával, ott is aludtak a Marisnál, és reggel, ahogy kelnek, látják, összecsókolódzott a két autó, mert a Somlyó gyerek otthagyta az út mentén a sajátját, miután összeragasztotta a másikkal, kiszállt, kimászott és hazatántorgott. Na, nem is kellett több a Marisnak, már másnap megkezdődött a mormolás a templomban, a fohász, hogy vigye el az ördög a bűnöst, és vagdalja apró cafatokra a részeges semmirekellőt. És én akkor már direkt figyeltem, mi fog történni, így nem is csodálkoztam azon, hogy egy délután szirénázva jön a mentő, száguld  át a falun, hogy aztán fél óra múlva nagy szomorúan, csöndesen menjen is visszafelé. Történt, hogy a Somlyó gyerek, aki ezúttal józanul jött hazafelé a munkából, vezette haza az apja kocsiját, mert a sajátját ugye összetörte, a falu végi nagy, s alakú kanyarban valahogy áthajtott az út másik oldalára. Talán túl gyorsan ment, ki tudja. Mindenesetre egyenesen egy traktorba rohant, aminek az elején boronák voltak, és azok mind összeszabdalták, felszelelték őt.

Láttam az ifjú papon, hogy ez még nem lesz elég neki, de már felkeltette az érdeklődését a dolog, és szinte vágyakozva mondta, kérdezte, mi van még, ki vele, mit tudok még mesélni ezekről az asszonyokról, van-e egyéb bizonyítékom, ha ugyan mindez bizonyítéknak tekinthető, mire én bólogattam, hogy naná hogy van, felkészültem a beszélgetésre, hetek, hónapok óta tervezgettem már a dolgot, és most végre kiönthetek magamból mindent, amit eddig titkoltam.

Mert ott volt a Sárosi esete, aki még a múlt télen halt meg, alig tudtuk eltemetni a fagyott földbe, bár nem kellett sokat ásni, hisz az a nagydarab ember elfért egy apró koporsóban, úgy összeégett, úgy kiégett belőle a zsír.

A Sárosinak volt egy gyára, egy üzeme a faluban, zoknikat és harisnyát csináltak benne, de aztán gondolt egyet, és elhatározta, beviszi a városba, mert ott olcsóbb lesz neki minden. Persze ez nagyon nem tetszett a falusiaknak, mert sokan dolgoztak nála, az öregasszonyok gyereki közül is hárman, ezért meg akarták győzni a jóembert, hogy ne tegye, még karácsony előtt is győzködték egy gyűlésen a faluházban. Emlékszem, kivörösödött az a nagy derék férfi, míg magyarázott nekik, de nem tágított a tervétől, annyit engedett csak, hogy aki jön utána a városba, az biztos kap munkát. Ott voltam én is, mert vonzott a fény, a meleg meg a sok ember, így jól láttam az öregasszonyokat, akik hátul ültek, egy kupacba, és már a gyűlés után megkezdték a súgást-búgást.

Akkor már sejtetem róluk, hogy rosszban sántikáltnak, mert volt az, ami az öreg pappal történt, meg a kondéros eset, ezért már figyeltem őket, így hallottam meg, hogy kiimádkozzák a Sárosi nevét, úgy susogtak, mint a szél, mikor azt kérték, az ördögök a Gyehenna tüzén pörköljék meg.

Nem is kellett annak több, rá egy hétre halott volt. A szirénázásra riadtunk az éj közepén, jöttek a tűzoltók, én meg a hang után a nyomukban, mert sejtettem, mi következik. A Sárosi nagy dohányos volt, még lefekvés előtt is elszívott két szálat, azt mondják, elaludt, és a csikk kiesett a kezéből. Nem égett ki a háza, csak az ágya és benne ő, apró, kis fekete gyerekké sült, láttam, az utcáról lestük, amikor kihozták, nagyon hideg volt, de olyan szag jött ki a kitört ablakon, mint amikor anyám odaégeti a húst. Az özvegye aztán letett a költözésről, így az üzem maradt a faluban.

Három eset, ez még mindig lehet véletlen, mondta az ifjú pap, közben elvonta rólam a vizenyős, tekintetét, úgy, mintha valami a szemébe ment volna. Gondolom, van még más is…

Jól gondolta, mert elővettem Szólátné halálát, ez már majd egy éve esett meg, de még mindig összeborzadok, ha eszembe jut. Az ő bűne csak annyi volt, hogy összeszólalkozott az imádkozó bogarak valamelyikével, talán a Sárával, mert az unokája a kertje végében legeltette a kecskét, és azok mind lerágták a kerítés mentén a Szólátné gyümölcsfáit. Csúnya veszekedés volt a boltban, aztán az utcán, én csak hallottam róla, és akkor még csak gyanakodtam rájuk, de már figyeltem őket, a karzatról hallgattam ki, ahogy következő nap, pénteken, délután megkezdik a mormolást, hogy a Szólátné gonosz, bűnös lelkét izzó katlanban fürösszék meg az ördögök a pokolban.

Nyár vége volt, és a Szólátné a következő héten leszedte a szilvát a megmaradt fáiról, s kivitte a nagy katlant az udvarra, hogy majd lekvárt főz. Özvegy volt, de falun egyébként is az asszonyok végzik ezt a munkát, kavargatni a forró, bugyogó, köpködő szilvalevet, nem férfinek való dolog ez. Aztán van úgy, hogy az alját egy kicsit megkapja, a Szólátné is talán ettől félt, mert egy sámlira állt, hogy jobban beérjen a katlanba, és ekkor zsupsz, belebukott, fejjel előre, a katlan felborult, aztán gurult, benne a forró szilvalekvár, abban az a szegény asszony, akit mindenhol elborított a tüzes kulimász. Azt mondják, még kimászott belőle, négykézláb üvöltött, de már vége volt, mert a bőre lefolyt róla, a haja összezsugorodott, a szeme kipukkadt, mint egy lufi.

Na, miután mindezt elmesélte a szomszédja a boltban, ezután már nagyon is izgatott, kiről mit morognak a templomban, de persze volt egy első eset, ami elindította nálam az egészet.

És mit volt az, kérdezte az ifjú papa összeráncolva szemöldökét, mire megvontam vállam, és kicsit röstelkedve, de bevallottam, hogy az elődje, az öreg tiszteletes halála. Ez aztán tényleg felkeltette az érdekelődését, előre dőlt, nyelt egy nagyot, hogy a domború, szép nagy ádámcsutkája felugorjon, majd intett, mondjam.

Az öreg tiszteletes idején is itt lebzseltek már ezek az imádkozó sáskák, magyaráztam, de ő nem igazán kedvelte őket. Ha hoztak valamit neki, zöldséget, gyümölcsöt, elvette, de a templomot nem engedte takarítani nekik, helyette engem fogadott fel, áldja meg az isten érte. Ugyanígy a lakásába, a paplakba se engedte be őket, a szennyeséhez nem nyúlhattak, ételt nem vett át, hiába hordták ide a töltött káposztát, a túrós lepényt, a derelyét, a sonkát. Láttam én a Marison, hogy nem tetszik ez neki, de kenyértörésre akkor került sor, mikor gyűjtést szerveztek egy új stólára, aztán nagy büszkén vitték neki borítékban a pénzt, mire ő csak annyit mondott, nem fogadhatja el, mert az egyháznak kell gondoskodnia a pap ruházatáról, egyébként is a mostani stóla kicsit kopott ugyan, de ő már nem váltana, ez szinte hozzá nőtt az évek alatt. Tanúja voltam ennek, elvörösödött a Maris, nem szólt semmit, csak ledobta a borítékot a hóba pap lábához, és otthagyott minket.

Aznap estefelé a bogarak a templom előtt pusmogtak, a havat sepertem a kereszt tövéről, nem hallottam jól őket, de aztán, mikor bementek, kíváncsiságból utánuk somfordáltam, és az előtérből hallgattam, hogy elkezdenek imádkozni, halkan, de azért ki lehetett venni, mit akarnak.

Az ifjú pap felemelte mutatóujját, hogy álljak meg, majd mondta, hogy már kitalálja, azt akarták, hogy az ördögök fagyasszák meg az öreg pap lelkét a pokol mélyén, mire bólintottam, honnan tudja atyám, ő meg csak legyintett bosszúsan, nem nehéz megtippelni, tekintve, hogy az öreg pap combnyaktöréssel került kórházba a városi temploma elől egy téli napon, de előtte sokáig feküdt  a hideg betonon, felfázott, és végül a tüdőgyulladása vitte el.

Hallgattunk egy kicsit, nekem már nem volt mit mondanom erről a gonoszságról, ami a falunkban felütötte a fejét, ő meg a gondolataiba mélyedt, eztán felállt, lesimította ruháját, vállamra tette kezét, és azt mondta, megkérdi a másik felet is, Marist, úgyis nemsokára itt lesz, a templom tetejének felújításáról beszélnek majd, de akkor megkérdi, mi a helyzet ezekkel a közös imádkozásokkal, mi ezeknek a célja. Kiugrasztjuk a nyulat a bokorból Rozi, nem kell aggódnia, mosolygott az ifjú pap, de nem tetszett ez a mosoly, se a tekintete, ezért volt az, hogy amikor megjött az a vén kígyó, a kétágú nyelvű, hátul, a paplak mögött, a cefréshordóra állva bemásztam a vécé ablakán, így a folyosón keresztül, a nyitva hagyott ajtón át mindent hallottam, mindent, amit beszélnek, még azt is, amit nem kellett volna.

Eleinte persze valóban a pénzügyekről és építési cégekről tereferéltek, aztán a vége felé az ifjú pap elővette a témát, akkor, amikor már azt hittem, csak engem hiteget ezzel a nagy bátorsággal. Nem olvasott semmit Maris fejére, csak finoman célozgatott rá, hogy úgy hallja, bizonyos halálesetek azután következnek be, miután Maris és a többi istenfélő asszony a templomban megemlíti a bűnös lélek nevét.

Csönd telepedett a szobára, és én is visszafojtottam a lélegzetem, de aztán már nem bírtam, mert nem jött válasz, és az ifjú pap se bírta, mert megszólalt, folytatta, és ekkor megfordult velem a világ, hisz azt mondta, hogy ha így van, akkor neki segítségre lenne szüksége, egy ügyet el kellene simítani, hisz Marisék talán észrevették, milyen gondterhelt, és hogy mennyiszer van távol, mondta óvatosan, szép lassan, de az öregasszony a szavába vágott, hogy a fattyúról van szó, ugye, atyám.

Na, erre lett csak igazán csönd, még a szú percegését is hallottuk, aztán az ifjú pap csak hebegett-habogott, hogy a test bűne, az ördögi kísértése, és ő gyenge volt, mit lehet tenni, megesik, de a Marist nem érdekelte  a szabadkozása, közbevágott, nagy dölyfösen és hidegen, mert most már nyeregben érezte magát, mondván, régóta tudják, hogy szeretője van az ifjú papnak a városban, de azt csak pár hete hallották, hogy a lány vagy asszony megesett. Már csak azt kell tudniuk, hány hónapos terhes, mire az ifjú pap megmondta, hogy három, mire a Maris rávágta, akkor még megoldható, el lesz intézve atyám, nem kell aggódnia. Csak a gyerek, kérdezte az ifjú pap, mire Maris jóváhagyta nagy kegyesen, csak a gyerek, és ekkor az ifjú pap egy nagyot sóhajtott, szinte még én is éreztem a fürdőben, a vécékagylóba kapaszkodva a szelét, és csak bámultam a csempét, ami tükörsima volt, és makulátlan fehér, majdhogynem tökéletes, és alig hallottam, hogy a Mari még megkérdi, ki volt az, aki beszélt rólunk, de mielőtt elhangzott a nevem, már mozdultam, másztam, így odafenn, az ablakból, épp hogy elcsíptem az ifjú pap válaszát, aztán lehuppantam a földre a paplak mögött, és futni kezdtem, ki a mezőre, fel a dombra, át a tarlón, be az kiserdőbe, keresztül bozóton, patakon, futottam, amíg bírtam, de tudtam, minden hiába.

vége

 

1 komment
2017. július 09. 12:30 - Valmont

Dobszó a mélyből

salakhegy.JPG

Mi északiak így, rútan is szeretjük ezt a tájat, sőt. Északon a tájban az ember és a természet is torzat, idegent és esetlent alkotott - de a bazaltömlés, a riolittufa, a csont módjára a föld alól mindenhol előfeslő mészkő látványát nem cserélnénk az Alpok csúcsaira vagy a Pó-síkság ködlepte tájaira. Ragaszkodunk a romantikus kísértetkasélyainkhoz - vagyis  a kibelezett gyárainkhoz, az udvarokon gyűlő, ezernyi színben tündöklő vashulladékhoz, a mezőkön ősállat módjára magasodó gépcsontvázainkhoz. Erdeinkben, mint ősi istenek szobrai, a hajdani bányászathoz kapcsolódó betonépületek tűnnek a vándor elé. De ha kell, a kései korok régészeire is gondolunk, és egy egész völgyhidat a föld alá temetünk.

A természet csúfsága és az ember alkotta rútság legszebben a bazaltkúpokban egyesül. Készült róluk egy komoly tanulmány is. Távolról Mordorra emlékeztető, tényleg lenyűgöző látványt nyújtanak. Régóta akartam róluk írni, főképp Borges egy novelláját felhasználva, melyben tudatlan bennszülöttek túlságosan komolyan veszik a pap tanítását Jézus kereszthaláláról. Ez lett belőle.

 

Salakhegy

 

Mint mikor hajnalban halk surrogás, meleg nyári zápor húzza a felszínre a tudatot, úgy ébredt rá lassan és fokozatosan Evelin a salakhegy szörnyű titkára.

Akkor már két éve éltek kint a vidéki kis házban, amit a párja anyja hagyott rájuk. Friss nyugdíjasként, kötöttségek nélkül, egyértelműnek tűnt a döntés, hogy otthagyják a nyüzsgő és zajos belvárost, hogy a csöndes földút végén kezdjenek el új életet. Evelin egy kis kertet kapott a ház mellé, Attila pedig egy garázst tele mindenféle lommal, melyeket az anyja halmozott fel élete utolsó évtizedeiben, amikor felvásárolta a környéken élő, majd szép lassan kihaló ismerősei kacatjait.

Csodálatos periódus állt előttük, azután, hogy mindkettejük házassága egy érdektelen válásba torkolt, és mindkettejük gyerekei a fővárosban kerestek boldogulást, azután úgy tűnt végre, jó dolgok fognak történni velük, olyan dolgok, melyeket a kedves, kulturált emberek alapvetően megérdemelnek.

Csak a salakhegy ne lett volna a kertjük végében.

Tulajdonképp hátrébb helyezkedett el, egy kis mezőn túl, de akkor is zavaró volt, ha Evelin a reggeli kávéjával kiült a napernyő alá a kertbe, mert szeme akaratlanul is a magas kúpra tévedt, és máris elkalandozott figyelme az aktuális, felvilágosodás korabeli francia vagy angol regényről. Elhatározta, nyugdíjas éveiben elolvassa azokat a könyveket, melyeket egész életében csak halogatott. Nem haladt túl jól.

Korábban Evelin kereskedelmi ismereteket tanított a város egyik szakközépiskolájában, Attila pedig műszaki ellenőr volt egy nagy cégnél. Egy újsághirdetés alapján ismerkedtek össze, melyet Attila adott fel, „hatvanas, elvált úr megértő társat keres nemcsak őszi napokra.” A megfogalmazás suta költőisége megragadta Evelin fantáziáját, aki ez alapján teljesen másnak képzelte el a férfit. Nem lett azonnali szerelem a liesonból, ahogy Evelin magában illette és dédelgette viszonyukat. Attila magas volt, szószátyár és folyton viccelődött. Evelin alacsony, kövérkés nő volt, zárkózott, mogorva és keserű lénye csak lassan nyílt meg a férfi előtt. Aztán évek alatt lassan összecsiszolódtak, és komolyra fordult a dolog, és ennek csúcsa volt, hogy elfoglalták a kiürült házat.

A nő persze csak lassan engedett fel az új környezetében. A kis utcában csupa idős, náluk sokkal idősebb ember lakott, és mind elég beteg volt ahhoz, hogy csak ritkán lássa őket. A boltban a pénztárossal kialakult valamiféle pletykálkodós kapcsolata, de egyébként csak a nyugdíjat és a tévéújságot hozó postás volt az egyetlen társasága. Attila mindig is rugalmasabb volt e tekintetben, igényelte a közösséget, ha másképp nem ment, ő szervezett önmaga köré egyet. Most ez a kocsmában történt meg, ami tulajdonképp egy garázs volt, két utcával feljebb, ott gyűltek össze a környék még járni és inni képes férfijai. Attila rászokott, hogy filmeket meséljen nekik, olyan filmeket, melyeket ezek az idős emberek nem láthattak, mert akkor még nem voltak kereskedelmi tévék, se internet, a videókölcsönző pedig érthetetlen fogalom volt számukra.

Ezek az idős és furcsa férfiak, kik a hallgatóságot alkották, jobbára a bányából mentek nyugdíjba, lábuk dagadt volt a sok munkától, tüdejük sajgott a sok szűrő nélküli cigarettától, de volt valami különös csillogás a szemükben, főképp, amikor Attila az Indiana Jones és a végzet temploma című film sztoriját mesélte nekik nagy beleéléssel.

A nyári estéken Evelin a hátsó verendán várta, míg a férfi hazaér. A lámpa alatt ült, mely körül lepkék köröztek, kezében egy könyvvel, és némi rosszallással nézte, ahogy a másik a garázsból kitolja a robogót, és szerelni kezdi a gyenge fényben. Egy régi Simson motorkerékpár volt, Attila nem emlékezett rá, honnan szerezte az anyja, az biztos, motorozni nem tudott, de nem is működött, és a férfi makacs elszántsággal ismét és ismét szétszedte, majd összerakta, hogy megtalálja a probléma gyökerét. Közben Evelin elmesélte neki, miket hallott a pénztárosnőtől a boltban, vagy hogy melyik szomszédot látta az utcában. Mesélt a néha feltűnő, és lassan haladó rendőrautókról, a furcsán viselkedő macskákról, és arról, hogy észrevette, egyetlen kutya sem él a telepen. Mesélt arról, hogy a rendőrök egyszer őt is megállították, és két túrázót kerestek, akik állítólag itt, a település környékén tűntek el. Fotósok lehettek, a sátrukban megtalálták a gépeiket, rengeteg felvétellel a salakhegyről. Mesélt arról, hogy némelyik házból szörnyű hangok, a fájdalom hangjai szűrődnek ki kora délután, az ebéd utáni hőségbe, és ő ilyenkor igyekszik meggyorsítani a lépteit, ha épp a boltból vagy a városi könyvtárból jön.

Soha nem beszéltek viszont Attila anyjának a haláláról, aki nyolcvannégy évesen, egy szép napon bebuszozott a városba, majd az állomáson az érkező hatvani gyors elé vetette magát. Evelin beköltözésük után nem sokkal megtalálta az éjjeliszekrény fiókjában a ronggyá olvasott Anna Kareninát, de nem szólt róla a férfinak.

Busz egyébként napi három alkalommal vitte a nyolc kilométerre lévő városközpontba az embereket a telepről, de igazából nagyon kevesen utaztak rajta, többnyire csak a még néhány aktív dolgozó. Meg Evelin, aki könyvtárba, ruhaboltokba és a pénteki nagypiacra járt be. Egy ízben két férfi mögött ült le, akik egy perről beszélgettek, melyet valamelyik, telepen élő család indított az egykori, felszámolás alatt álló vasmű ellen. Azzal vádolták az üzemet, mely a hegyet építette hosszú évtizedek alatt Evelin kertje mögé, hogy a képződményből a levegőbe és a talajvízbe kerülő mérgező anyagok okozták a családfő és az egyik kisgyerek halálát. A per rosszul állt. A bíróság egyelőre lezáratta a környék ásott kútjait, de más, érdemi döntés nem született.

Evelint nem hagyta nyugodni az ügy, a könyvtárban hosszas keresgélés után ráakadt egy tanulmányra, melyet a salakhegyről írtak, és ebben is szerepelt az esetleges kedvezőtlen környezeti hatás. Mikor este elmondta mindezt Attilának, a férfi csak nevetett a dolgon. Vezetékes vizet fogyasztanak, mely a városból érkezik, csövön, mondta. A salakhegy felszíne lehet, hogy porzik, de a szél lapvetően északi irányú, tehát nem feléjük, hanem az erdő, és a távolabbi hegyek felé fújja az anyagot.

Evelin nem értett egyet, mivel ő volt az, aki mániákus rendben tartotta házat. A tévé domború képernyőjén kétnaponta friss, fehér réteg képződött. A függönyöket havonta mosni kellett. A tornác sarkaiban szürke sávok gyűltek.

Többször kiment a hegyhez is, és még az oldalába is felmászott. Idegen, esetlen bibircsóknak tűnt neki, egy torz kitüremkedésnek a föld testén. Alkonyattájt mint ősöreg vulkán fenyegető sziluettje vésődött a lila égre. Reggelente halványszürkén és rózsaszínben csillogott. A növényzet mind jobban elborította az alját, de ettől még nem szelídült meg Evelin szemében.

Az idős férfik nyár közepétől tűntek fel a hegy környékén. Attila kocsmabeli ismerősei voltak, lapátokkal és csákányokkal, vidáman vigyorogva caplattak el délelőtt a hegy irányába, hogy aztán kora délután visszafelé menjenek fáradtan, de elégedetten. Mikor Evelin megkérdezte tőlük, mit csinálnak odakinn, csak mosolyogtak rá, a tréfásabbak azt válaszolták, aranyat ásnak.

Attila se tudott semmit a dologról, a kocsmában is szóba került, de nem kapott választ. Végül Evelin nem bírta tovább, ismét kisétált és körbekerülte a hegyet, igaz, egy helyen kitérőt kellett tennie, mert szúrós kökénybokrok álltak útjába. Nem talált semmit, csak letaposott gazt, friss bazalthányásokat, néhány gerendát.

Ezen a héten, de később történt, hogy az a gyerek öngyilkos lett. Evelin úgy vélte, az egyetlen kamasz illetve az egyetlen tizennyolc alatti gyermek volt a telepen. Egy délelőtt óbégatás, keserves sírás verte fel a csendet. Attila épp a városban volt, prosztatavizsgálaton. A nő kiállt a kapuba, én onnan kémlelte a hang forrását, de a kiabálás hamarosan elcsuklott. Fél órával később megérkezett a mentő, egy fentebbi utcában lévő házhoz. Evelin a szirénázást követve eljutott a kis csődületig, mely az épület előtt keletkezett. Az anyát épp akkor támogatták elő, halottsápadt volt, elhaló hangon a magyartanárt szidta. A mentősök az árnyékba ültették, majd beadtak neki egy injekciót. Később kitolták a gyereket is, letakarva, az anya ekkor ismét jajveszékelésben tört ki, szavai elmosódtak, arca eltorzult, egy átkozódó görög maszkká silányult, ahogy most Kafkát kezdte el átkozni. Az Evelin mellett álló férfi – a szerencsétlenül járt család szomszédja – a jól értesültek izgalmával elsuttogta a körötte lévőknek a magyarázatot. A fiú túl komolyan vette a nyárra feladott kötelező olvasmányt. Valami regényben azt olvasta, hogy egy ember reggelre rovarrá változik, és beképzelte, hogy az ő belsejében, a gyomrában is készülődik egy ilyen bogár. Múlt este maltert kevert – talált hozzá anyagot, mert apja kőműves – és megitta, legalább egy litert, majd lefeküdt aludni. Így akarta elpusztítani az állatot.

Evelin megrendülten ért haza, ahol már az önérzetében megalázott és fenekét fájlaló Attila várta. A férfi nem is igazán figyelt szavaira, se a következtetésre, arra, ahogy Evelinben sejtések és félelmek kezdtek megszilárdulni, mint a fiú beleiben a beton, hogy itt, a telepen valami történik az emberekkel, talán a salakhegy szálló porától, talán mástól, de valamiért kezdik komolyan venni a történeteket, melyeket olvastak. Hogy milyen jók - bár nem pontosak - voltak a megérzései, arra később, pár nap múlva, azon a vihar előtti éjjelen jött rá.

Aznap fojtó meleg volt és mély csönd, mintha egy burát borítottak volna tájra. Délelőtt Evelin a kisboltban vett pár apróságot, majd hazafelé ballagva elálmélkodott, hogy került ő ide. Hosszú, göndör haja szikrázott a fényben, és ha lett volna javakorabeli férfi az üres udvarokon, a kihalt kiskertekben, a hullámlemezekből, barna, korhadt fából összetákolt hátsó fészerekben, akkor bizonyára megbámulta volna vastag, de kerek csípőjét, farát, és még mind feszes melleit. De persze alig volt már ilyen férfi a telepen, a legtöbben bent, a hűvös házaikban feküdtek, vagy öregek otthonában várták a nővért a gyógyszerekkel, vagy a városbéli rendelőintézetben lesték, nem tolakodik-e eléjük valaki.

Evelin elnézte a gazos udvarokat, az árokszélen burjánzó füvet, a porban megrohadó faepret, kései meggyet, nyári almát, melyeket már senki nem szedett fel, hogy legalább pálinkát főzzön belőle, és megrohanta a reménytelenség, mert rájött, hogy az ő élete is itt, ezen a kietlen és poros, világ végi helyen fog elmúlni, melynek látképét az a pokoli kúp uralja.

A következő keresztutcában hökkenten vette tudomásul, tévedett azzal kapcsolatban, hogy a telep utcái teljesen üresek, mert két öreg bányászt ért utol, akik valami vasrácsot cipeltek, pont a hegy felé, tehát ők is részesei voltak annak a titokzatos aktivitásnak, melyet a nő nem tudott felderíteni. Az embermagasságú rács egyes pontjait nemrég hegesztették össze, a két férfi alig bírta el az alkotmányt, és amikor Evelin megkérdezte őket, mire lesz ez az egész, csak somolyogtak, vállukat vonogatták.

Aznap túrós csuszát készített, jól belaktak, és elszunnyadtak külön-külön más-más szobában. Evelin arra riadt, hogy mesze, a távolban dörög az ég, és a szél néha érdes, ózonos szagokat hoz. Kitartó kopácsolás hallatszott, a salakhegy felől jött, immár hetek óta fel-felhangzott. Attila korábban ébredt, hátul szerelte a motort. Evelin kiült hozzá, ezúttal Fielding egy kevésbé népszerű könyve volt a soros. Mikor oda jutott, hogy a történet kezdett némiképp izgalmas lenni, a motor hirtelen felberregett. Attila elégedett arccal állt előtte, és veszettül húzta neki a gázt. Aztán előkotort egy kopott sisakot, és elment motorozni. Evelin csak este, kilenc óra tájban döbbent rá hiányára. Átsuhant rajta több lehetőség a férfi sorsát illetően, de még tétovázott, még adott magának egy órát, hogy kimenjen az utca végi telefonfülkébe, felhívni a rendőrséget.

Helyette kiált a tornácra, és elnézett a sötétségbe, a salakhegy felé.

És ekkor meghallott a dobszót.

Olyan volt, mintha őt hívta volna. Halk, mély dübörgés, a vénájában lüktető, felhevült vér ritmusához hasonlított. Átkelt a kerten, és közben nem tévesztette szem elől a villanó villámfényben ki-kirajzolódó hegy sziluettjét. A kertkapuban tovább hallgatódzott. Végül, meggondolt magát, visszament a fészerbe, és megkereste azt a nagy, erős elemlámpát, és így indult ismét neki. A bokrok, mint ismerős kutyák jöttek elé a sárga, ugráló fényben. A dobszó erősödött, ahogy a hegy lábához ért. Elkezdte megkerülni, és kisvártatva már kirajzolódott a sötétben a dübörgés mögötti kántálás is. Valami érthetetlen, vontatott hangon énekelt egy kórus.

Evelin léptei lelassultak, majd meg is állt, mert odaért, ahol korában egy bokor zárta el az útját. Most a bokor félre volt húzva, látszott, hogy kötelekkel mozgatták az álcát, így jelenleg feltárta a mögötte lévő nyílást. Egy bejáratot a hegy belsejébe. Alig embermagas, gerendákkal aládúcolt folyosó volt.

Evelin megindult, követve a dobszót és a kántálást, és végig úgy gondolta, hogy ha akar, bármikor visszafordulhat és elmenekülhet, meg egyébként is, miért lenne veszélyben, de persze tévedett, mert ellentétben Attilával, ő nem látta a filmet, nem kedvelte az ilyen típusú mozikat, világ életében Antonionit tartotta a legnagyobb filmrendezőnek, inkább dacból, semmint hozzáértésből, szóval ezért sétált be a csapdába, és ezért tépték ki a szívét a bányászok, hogy aztán elégessék őt a máglyán, az izzó vasketrecben.

vége

Szólj hozzá!
2017. június 27. 08:02 - Valmont

Rejtőzködő igazság

romos_haz.jpg

Eltévedtem a motorral a nagy, sötétlő erdőben. Na jó, igazság szerint tudtam, hogy merre járok, de azt nem sejtettem, az ösvény hova fog vinni. Egy fennsíkon értem ki a fák közül, ahol elszórtan tanyák voltak, köztük ez a romos épület, ami igazából nem lakóház, inkább hajdani istálló lehetett. Miközben a földúton kivergődtem az ismert utakig, az a Stephen King-novella járt a fejemben, ahol a főhős autójával spéci rövidítéseket, leágazásokat tesz a vidék útjain, így átkerül valami különös dimenzióba, melynek nyomait  hűtőrácsán is megtalálja aztán. De a lenti írás ötlete nem innen jött, hanem napokkal korábbról, mikor a lányommal bújócskáztunk, és miközben nagyon jó helyen vártam, hogy vajon rám talál-e, valami atavisztikus félelem telepedett rám, mint mindig, ha bújócskázok, egy megmagyarázhatatlan szorongás, ősi rettegés attól, ami elkerülhetetlen. 

 

Bújócska

 

Minden halál egy rádöbbenés az én tökéletes jelentéktelenségére és hiábavalóságára. A haldokló megkönnyebbülése és passzivitása már annak jele, hogy tudja, nincs miért szomorúságot érezni, hisz a hátrahagyott dolgok, úgy mint önmaga, a gyermekei, a szerelme, a háza, az autója, a szuper lemezgyűjteménye, a kedvenc képregénye vagy az „Új versek” első kiadása – egyszóval a mindenség e néhány semmitmondó részlete nem éri meg a bánkódást, hisz mindez semmi a végtelen létezés síkján.

Gyermekkoromban, mikor a nyarakat kényszerűségből falun, a nagyanyámnál töltöttem, láthattam egyszer egy ilyen revelációt, egy hirtelen felismerést, mely során az illető ráébredt arra, hogy amit hátrahagyott, az oly kevés, mint amikor egy pillangó meglebbenti szárnyát.

Azon a nyáron nagyapám a nyári konyhában, a kiságyon, a „deko”-n haldoklott, és engem bíztak meg azzal, hogy az arcáról egy nagy lépcsapóval hessegessem a legyeket. A legyek ott zsizsegtek mindenhol, az ablakban, az asztal lapján, és fekete szőnyegként ellepték a meszelt plafont is. Nagyapám lába lelógott a rövid ágyról, hosszú ember volt, csupasz lábujjait a levegőbe meresztgette türelmetlenségében.

A nyári konyha falun egy kis, egyszobás melléképület, tűzhellyel, asztallal, kredenccel – vagyis konyhaszekrénnyel –, és amolyan nyári rezidenciaként szolgált, hisz a nagy házat, a „felső ház”-at és az abban lévő tisztaszobát kímélni kell, még akkor is, ha annak köves padlója, sötét helyiségei és lehúzott redőnyei csábítóan hűvöset teremtenek a hőségben.

Azt, hogy nagyapám haldoklik, tizenkét évesen is megértettem, noha senki nem mondta ki, senki nem is utalt rá, de elég volt sápadt, megfeszült arcába pillantanom, és a ráncokból és árnyékokból kiolvashattam a közelgő vész jeleit, a teste üregeiből előgomolygó mély, sötét szag pedig megerősítette ítéletemet. És ehhez járult a hörgés, ahogy fekve, majd fel-felülve kapkodva szedte a levegőt, hogy aztán ez a hörgés fulladó köhögésbe torkoljon, küzdelembe a tüdejét mind jobban elöntő vízzel.

Nagyanyám nem bírta elviselni ezt a hangot sírás nélkül, ezért inkább fent főzött, a nagy házban, és ez idő alatt az én feladatom volt a haldoklás menetének felügyelete. Unalmas munka volt, az egyetlen izgalmat a postásasszony jelentette, aki tizenegy körül ért az utcánkba, és ha épp volt új Füles rejtvényújsága, bekiabált nekem, én pedig rohantam nagyanyámhoz pénzt kunyerálni. Mindig nagyon nehéz szívvel adott.

Délután, az ebéd után a fullasztó meleg elől a felső ház hűvös szobáiban bujdokoltam, műanyag katonákkal játszottam, órákig bámultam a félhomályban a derengő szentképeket, azt vizslatva, Mária szája széle mosolyra húzódik-e, vagy egymással ölelkező meztelen emberpárokat rajzoltam, meglehetősen rossz anatómiával. Később, mikor enyhült a hőség, rákaptam, hogy kimenjek a határba, a falu szélére, a házak mögötti mezőkre, dombokra, és ott sétálgassak, botommal, képzeletbeli Excaliburommal a bogáncsokat és a csalánt csapdosva. Így akadtam rá a házra, ahol az a furcsa öregasszony élt, aki egy rövid időre a társam, talán barátom lett.

Emlékszem, először csak bámultam a kerítésen át, ahogy kint ül, az árnyékban, az elvadult szőlőindák alkotta lugas alatt egy kis padon. Meghatározhatatlan korú falusi vénasszony, lila virágos otthonkában, arcán egy végtelenül bizalomkeltő és vágyakozó mosollyal. A Jancsi és Juliska jutott eszembe, de olyan verzióban, ahol a boszorkány jó, amikor megkérdezte, kicsit károgó hangján, kérek-e cukorkát, mire bólintottam, majd kiszáradt torokkal kinyitottam a nyekergő kaput, és beléptem az udvarra, felsandítottam a félig beroskadt tetőre, aztán csak vártam, míg visszajön, és kezembe nyomja a Negrót. A papír beleolvadt a cukor húsába, és miközben meghámoztam, az öregasszony kikérdezett, ki vagyok, mit csinálok itt falun és még azt is, hogy milyen tanuló vagyok.

Első alkalommal még nem mentem be a házába, megköszöntem a cukrot, majd hazamentem, ahol persze nem mondtam minderről semmit, mert egy gyerek az ilyesmit nem tartja fontos dolognak. Később pedig már valami furcsa dac miatt nem árultam el új barátomat nagyanyámnak, mivel az öregasszony hamarosan életem része lett, a késő délutáni, alkonyi időszak egyetlen társa, sőt, az egész nyáron, az egész faluban az egyetlen ismerősöm.

Voltak persze gyerekek a faluban, a Felső-Telepen avagy a Boszorádban, de őket nem ismertem, sőt, féltem tőlük, mert vad, folyton káromkodó és verekedő lényeknek tűntek szememben – ellenben az öregasszony, aki sosem árulta el a nevét, valami különleges fényt adott a napjaimnak, egy olyan titok és esemény lett számomra, ami csak ritkán adatik meg az életünkben, leginkább még akkor, amikor felnőttként rejtelmes szeretőnk van.

Eleinte ugyanúgy játszódott le a rituálénk, elsétáltam a házához, beköszöntem a kapun, ő a lócán ülve üdvözölt, behívott, leültem elé egy kis fejőszékre, amelyet direkt nekem készített ki, majd becsoszogott  a házba a cukorkáért, és amíg elszopogattam, régi dolgokat mesélt, az apjáról, akit egy „tehen” halálra öklelt, villám sújtotta szerelmesekről vagy a macskaként kísértő holtakról.

Később jött az ötlet, mikor már kifogyott a történeteiből, avagy csak megunta a múltat, csak ekkor találta ki, hogy bújócskázzunk.

Eleinte nem értettem, hogy képzeli, hisz végtelenül lassúnak tűnt, meg a ház sem volt túl nagy, de belementem, inkább az ő kedvéért, mintsem valódi kíváncsiságból.

Elsőként ő bújt, és estig nem találtam meg. Feladtam, és hazamentem. Másnap, ahogy lógó orral benyitottam a kapun, nagyot nevetett rajtam, és csak csóválta fejét, én pedig gyermeki dühvel revánsot kívántam venni.

Nem volt könnyű, mert a ház végtelenül egyszerű és puritán volt, egy konyha, oldalt belőle nyílt a tiszta szoba, melynek ablaka a dombokra nézett, ebből pedig a kamrába lehetett jutni, ahol volt egy feljáró – nyikorgó létra – a padlásra. A konyhából a másik irányba egy mosókonyha szerű toldalék kapott helyet. Nagy, nyikorgó ajtajú szerkények voltak itt-ott, meg kisebb tárolók, és zavartalanul szövődő pókhálók is. Egy helyütt az ablak nyitva volt, talán már hónapok óta, mert a padlót száradt levelek borították, a kamra kitört ablakában pedig egy madárfészek barnállott, de mindez nem zavart, mert sikerült pár jó búvóhelyet találnom. Például a konyhában, az ablaknál, a függöny mögött, ahol a hátamra tűzött az alkonyi nap, és az üvegen túl csak a néptelen baromfiudvar volt, csupa fű és dudva. Az egyik nagy szerkényben, naftalinszagú téli kabátok közt. A kiságy alatt, ahol a falban egy egércsalád motozott. A tiszta szobában a kelengyésláda, egy tulipánokkal telepingált böhöm nagy doboz, és a bevetett, de már megsárgult, penészes dunyhájú ágy között.

Az öregasszony persze mindig megtalált. Előtte kicsit motozott köröttem, úgy tett, mintha nem látná kilógó sarkamat, dombordó hátamat, de aztán csontos kezével benyúlt rejtekhelyemre, és megszorította nyakamat.

Ellenben ő sokszor úgy eltűnt, hogy fogalmam se volt, hol lehet. Végigkutattam a házat, még a padlásra is felmentem, hol az agyagszagban darazsak döngtek a beroskadt tetővég résein át betűző fényben – de nem volt sehol. Ilyenkor kétségbeesetten bolyongtam egy darabig, majd dacosan leültem a konyhában egy foltos, rozsdásnak tűnő székre, és keservesen kiabálni kezdtem, hogy előjöhetsz, mire mosolyogva, örvendezve megjelent egy olyan helyiségben, ahol egyszerűen nem lehetett, ahol mindent átnéztem előzőleg, az utolsó szegletig.

A kérdésemre, hogy hogyan csinálja, csak vállát vonogatta, és rejtelmesen bólogatott, de aztán eljött az a nap, amikor rájöttem titkára. Épp én hunytam, és hangosan számoltam kint, a ház falának dőlve, majd megindultam befelé, mikor autózúgás törte meg a tücskök és békák kórusát. A nagyszobába mentem, annak ablakából néztem, ahogy a jármű a rossz földúton megáll a ház előtt, és egy idősebb férfi és nő száll ki belőle. Az öregasszony kilépett mögülem a szekrényből, ahol a kabátok lógtak, megragadta csuklóm, és behúzott maga mellé, szeme csillogott, mint aki új, még jobb mókát talált ki, és én megértettem, bújócskázni akar, de ezúttal ketten fogunk elrejtőzni. Behúzódtunk hát a ruhák alkotta rétegek mélyére, de az ajtót résnyire hagytuk, hogy lássuk, mi történik. Éreztem, száraz, kis madárkezével izgatottan megszorítja izzadó tenyerem, miközben lépések hallatszottak odakinn, mert azok ketten bejöttek a házba.

– El sem hiszem, hogy már négy éve – mondta egy férfihang. Majd bizonytalanul hozzátette. – A tető ősszel roskadt meg, egy viharban. Menthetetlen az egész.

A nő sokáig nem válaszolt, csak cipője kopogott, majd valamivel zörgött. Aztán így szót élesen, korholóan: – Ezt a széket lemoshattad volna. Rászáradt a vér.

– Ne haragudj, de nem volt erőm – jött a dohogós válasz. A nő átsietett a látóterünkben – idősödő, de filigrán, szépen öltözött asszony volt, feltűzött, szőkés hajjal. Kinyitotta a kamra ajtaját, felnézett a kitört ablakra.

– Ott jött be, ugye? – kérdezte csöndesen. A férfi mellé lépett. Fél fejjel alacsonyabb volt az asszonynál, a meleg ellenére szürke zakót viselt, kerek feje egy sávban kopaszodott.

– Igen. És az üvegcsörömpölés elárulta. Állítólag nagyon megváltozott a börtönben. Vallásos lett.

A nő lenézett rá, majd átfogta vállát, megszorította: – Vajon mi történhetett?

A férfi mélyet sóhajtott, majd eltávolodott az asszonytól, felénk fordult, végre láthattam arcát is, mert pont a szekrényre nézett: – Talán felébredt a zajra. Talán elbújt. Oda – mutatott rejtekhelyünkre, és megindult, kinyúlt a szekrényajtó felé, majd tétovázva megdermedt. – Vagy az ágy alá – fordult a dohos dunyha felé.

A nő utána lépett, fehér retiküljébe kotort, és cigarettát vett elő: – Szörnyű ez a dohos szag – mondta, miközben rágyújtott.

– De még mindig jobb a bagódnál – zsörtölődött a férfi. Kiment, hangja távolabbról hallatszott. – Akárhogy is, megtalálta. És aztán volt valami dulakodás – zörgött a székkel, majd a konyhai szekrényt nyitogatta: – Az asztalon ott hevert a kés. Ha nincs ott, talán minden másképp alakul. De sajnos ott volt.

E szavakra akaratlanul is ránéztem társamra a sötétben, és láttam, ahogy a szemében az a huncut csillogás elhalványul, és nem marad a helyén csak a közöny. Olyan volt, mintha meghalt volna, vagy ellenkezőleg, mintha ő veszítette volna el a szeretteit egy pillant műve alatt.

Odakinn a nő még mindig az ágyat bámulta, majd megfordult, és ő is kifelé indult, de ekkor szeme megakadt a résnyire nyílt szekrényajtón, odalépett, és becsukta, de előtte még ezt mondta: – Nagyon sajnálom, hogy így kellett történnie. Én tényleg kedveltem édesanyádat.

Ott, a hirtelen ránk boruló sötétségben éreztem, minden megváltozik. Hirtelen más lett köröttem a tér, kitágult, és végtelen és közömbös mélységek képződtek meg benne, ahol hihetetlenül jó búvóhelyeket sejtettem. De ez csak egy villanás volt, mert aztán más is történt. Kezemből eltűnt a keze.

Vártam, míg pakolnak, és rendezkednek, hallgattam, míg megbeszélik, mikor kezdődhet a bontás, majd figyeltem, ahogy kimennek a házból, az autó hangját, a távoldó surrogást, melyet a kocsi kelt a magas fűben, és csak ekkor, mikor csönd lett, ekkor jöttem elő a rejtekhelyemről.

Szólítottam őt, de nem jött válasz. Éreztem, üres a ház, de azért kötelességtudatból kicsit még kerestem, végignéztem a kedvenc helyeit. Mikor meguntam, visszamentem a tisztaszobába, és mivel rendszerető gyerek voltam, becsuktam a szekrényajtót.

Ekkor szólalt meg, bentről, amit nem értettem, hogy lehet, de aztán eszembe jutott, talán egy másik rejtekhelyről osont át, vissza a szekrénybe. Azt mondta, most már menjek haza, mert a nagyanyámnak szüksége van rám.

Így tettem, hazabandukoltam az alkonyatban, néha vissza-visszafordulva a romos ház felé, mert most, ahogy felidézem magamban, már látom, amit gyerekként nem vettem észre, azt, hogy az épület az elhagyatottság olyan stációjába lépett akkorra, honnan már nem volt visszaút.

Aztán beléptem az udvarunkra, és nagyanyám ott ült a nyári konyha lépcsőjén, és sírt, és én odamentem hozzá, de nem tudtam, mit mondhatnék.

A következő héten többször kimentem a barátom házához, de csak azért, hogy távolról figyeljem, ahogy a markoló nagy lendülettel bedönti a falakat, megszüntetve azokat a fantasztikus búvóhelyeket, ahol az öregasszony szinte az örökkévalóságig el tudott volna rejtőzni.

vége

 

Szólj hozzá!
2016. május 14. 11:34 - Valmont

Kispolgárok

fiuszobaja.jpg

Tavasszal a piac előtti parkolóban majdnem beletolattam egy mögöttem szötymörgő nyugdíjas autójába. Az anyósülésen a feleség vörös fejjel kiabált rám. Nem innen jött ez az írás, de sokat gondolkodtam a két kisöregen, akiknek nagyon is ismerem a típusát. Lassan leromló ház, bizalmatlan vagy rossz viszony a szomszédokkal, a kultúra teljes hiánya, rengeteg tévé, nacionalista, szűk látókörű, kirekesztő politikai gondolatok, magány, alacsony érzelmi intelligencia, igénytelenség az élet minden terén, bezárkózás, bezárkózás, bezárkózás. Egykori Hamvas-rajongóként jó régen írtam egy esszét Északról, mely ezt a típust kitermelte, de jól tudom, nemcsak Északhoz kapcsolódik a jelenség. A "kispolgár" nem is jó szó rá, mert a "polgár" szó feltétélez valamiféle elkötelezettséget a minőség iránt, de itt erről szó se lehet, legfeljebb perifériálisan, az élet bizonyos töredékeinek vonatkozásban. Például hogy tökelétesre füstöljük a kolbászt.

A történet lazán kapcsolódik a szomszéd házról szóló novellához.

Maga a cím Virigina Wolf regénycíme, a mű egy fiatalemberről szól, Wolf a végén hosszú oldalakon mutatja be meglehetősen unalmasan a kiürült fiúszobát - a hőst közben elnyelte az első világháború. Mi, renegátok akik hátrahagytuk a Várost, a szülőket, a rokonokat, a barátokat még csak nem is egy nagy háború, hanem nagyon is individuális indokok alapján, mi is mind ott ragadtunk egy picit gyerekkorunk szobáiban.  

 

A fiú szobája

 

 

– Itthon van – mondta a szomszédasszonynak, Irmának Mamuka –, csak még nem kelt fel. – Mutatott az elfüggönyözött tetőtéri ablak felé. Irma bólogatott, de közben már Papukát nézte, aki hozta neki a villanykörét.

– Negyvenes, ugye? – kérdezte Papuka, majd odaadta neki.

– Azt hiszem – nyúlt érte Irma. – És hogy megy neki az élet Pesten? – tért vissza a témára, amitől Mamuka elfintorodott.

– Tudja, milyen az. Mindenhol kifacsarják az embert. Halálra dolgoztatják a mai fiatalokat, éhbérért.

– Múlt ősszel azt mondta nekem, Angliába készül – jegyezte meg Irma. – A boltban.

– Hát, egyelőre arról lemondott, hál Istennek – csóválta a fejét Papuka. – Nem is értem, mire ez a nagy kivándorlás. Az egy dolog, hogy minket itt hagytak penészedni öregségünkre, de hogy még az országot is…

– De ha egyszer ott jobb az élet – vont vállat Irma, majd eszébe jutott valami: – És, barátnő, kislány van?

Mamuka elmosolyodott. – Lányok jönnek, lányok mennek. De semmi komoly.

– Pedig lassan már negyven lesz Jánoska is, ugye? – kérdezte Irma rosszallóan. – Ideje lenne családot alapítani.

– Majd eljön annak is az ideje – zárta le a dolgot Papuka bosszúsan és türelmetlenül.

Mamuka is érezte, hogy kényes és kényelmetlen a téma, mintegy a saját kudarcukat támasztja alá, mintha az ő hibájuk lenne, hogy a Fiúnak még nincs családja,  ezért a szemközti ház felé mutatott: – A szomszédasszonyt már napok óta nem látom. Tud valamit róla, Irma?

Az öregasszony átnézett a másik házra, a kerítésre, a ház mögött, a kertben a hegy tetejéig futó ösvényre majd megrázta fejét: – Boltban se volt. Pedig szombaton szokott vásárolni, főképp, ha lejön a fia Pestről. De mondjuk az is csak havonta egyszer jár haza.

Az „is”-re Mamuka összerándult, mert tudta, ez célzás a Fiúra, aki ugyancsak nagyon ritkán látogatta őket, pedig semmi fontos dolga nem volt – család híján – hétvégenként a fővárosban. Csak a bulizás.

– Holnap átmegyek hozzá, bekopogok – fogadkozott Papuka.

– Holnap szombat, lehet, hogy jön a fia – nyugtatta őt Irma, majd megköszönte az izzót, és ment a dolgára.

– Bolond vénasszony – morogta Papuka, miután gondosan kulcsra zárta a kaput. – Mindig más dolgába üti az orrát.

– Van igazság a szavaiban néha – nyugtatta őt Mamuka. – Főleg, ha nem iszik már korán reggel.

– Az meg ritka – nevette el magát Papuka, majd hátrament, és a fásszín alól hasábokat szedett elő, átcipelte őket a füstölő ajtajához. Mamuka csak nézte az udvaron állva, a kocsi csomagtartójának támaszkodva. – Begyújtod ma? – kérdezte kis idő múlva.

– A piacon láttam friss kolbászt, lángoltat – nyögte Papuka, ahogy lehajolt. – Bemegyek, veszek. És délután megfüstölöm. Te is szereted az ízét.

– Jó a levesbe is – bólogatott Mamuka és megnyalta az ajkát. – Holnap akkor savanyú kumpér leves lesz.

– Az jó – biccentett Papuka, de nem is figyelt.

– Hozol a Fiúnak lángost? – fordult vissza befelé ment Mamuka.

– Hozok, ha kér – válaszolt Papuka. – De kérdezd meg azér. Nemsokára indulok, ilyenkor pénteken délben még nincs olyan bolond nagy forgalom.

Mamuka bement a házba, kinyitott az előszobában brummogó hűtő ajtaját, hogy megnézze, mit kellene hozatni még Papukával. Uborkalé és citrom szaga csapta meg orrát. A hűtőben volt még egy kis hús és kefír, mert az utóbbi időben Papuka rászokott a reggeli kefírre. A konyhába ment, és egy ingyenes hirdetési újság láblécére reszkető betűivel felírta a dolgokat, aztán csak ült, és hallgatta a falióra tikktakkolását, mely mindig forró, nyugodt nyári délutánokat idézett benne, meg azokat a délelőttöket, mikor a Fiú még a konyhaasztal lábai közt játszott az autóival, míg ő főzött.

Végül nyögve felállt, letörölte egy ronggyal a konyhapultról a reggeli morzsáit, a hálószobájukba ment, és a Fiú egy bő, kiselejtezett pulóverét húzta otthonkájára. Május ellenére hideg volt a házban. A pulóverből még mindig érződött a Fiú férfias parfümjének illata. Óvatosan fellépdelt a lépcsőn a fordulóig, és onnan leste a Fiú szobájának ajtaját. Fél percig is állt a derengő félhomályban, majd fölment teljesen, a kilincshez nyúlt, lenyomta, és óvatosan, mert nyikorgott – pedig hányszor kérte Papukát, olajozza meg –, résnyire nyitotta az ajtót. Az elhúzott sötétítő miatt félhomály volt a szobában. Félhomály és rend.  A Fiú mindig rendet tartott, mániákusan, kisgyerek kora óta rendbe rakott mindent maga körül. Nem véletlenül tanult programozónak az egyetemen.

– Kérsz lángost, kisfiam? – kérdezte Mamuka az ágyban fekvő alaktól. Sötét, masszív tömb volt a Fiú, mert nagydarab, erős testű férfi vált az ő nyúlánk kis kamaszából, de Mamuka így is szerette, a súlya, a merevsége, a lassúsága ellenére. A szíve mélyén tudta, hogy hamisan tekinti megfontoltságnak fia nehézkesség, ami igazából döntésképtelenség volt – de arra is büszke volt, hogy a Fiú pokolian kitartott valami mellett, ha már meghozta döntését. Legutóbb például a Londonba való költözés kapcsán.

– Kérsz? – kérdezte ismét halkan, de a Fiú nem válaszolt, ezért Mamuka becsukta a szobája ajtaját, és visszament a fölszintre.

Papuka már az előszobai tükör előtt készülődött. Drapp színű nadrágjához barna cipőt vett, és egy kék széldzsekit húzott.

– Nincs egy másik kabátod? – kérdezte Mamuka zsémbesen, miközben odaadta neki a nejlonszatyrokat. – Ez már olyan nem neked való.

– Jó lesz ez – morogta Papuka. – Megszoktam. Na, kér lángost?

– Még aludt, de hozzá neki, biztos kér – válaszolt Mamuka. A konyhaasztalról elvette, és átnyújtotta a cetlit. – Ezeket vegyél még. Ha van szép erős paprika, azt is. De csak tényleg erőset.

– Mindegyik azt mondja, hogy erős. Aztán itthon derül csak ki hogy nem – vont vállat Papuka. – Tej kell?

– Még van a hűtőben – válaszolt Mamuka fáradtan. – Van húszasod a kocsiba?

Papuka megzörgette zsebét, majd elő is halászta a pénzérméket, és a nagy, vörös, kopott bőrű tenyerén tologatta őket. – Van – mondta.

– Akkor menjél, isten hírével – biztatta őt Mamuka nem túl kedvesen, majd ő is kicsoszogott a papucsában, kinyitotta a kaput, széttárta a szárnyakat, és míg Papuka kiállt az öreg, de megbízható autóval, a szemközti ház ablakait leste, de nem látott se fényt, se mozgást.

– Csuk be a kaput – szólt rá a kocsiból torzított hangján Papuka. – A bejárati ajtót is, kulccsal. – Mamuka legyintett, hogy jó, jó, majd nézte, ahogy elhajt, aztán tekintete ismét a néma házra siklott.

– Csak megnézem – mondta inkább magának, és körbepillantott, hogy az pletykás Irma kint van-e, de az utca üres volt, végül átslattyogott a kapuhoz, lenyomta a kilincset, és benyitott az udvarba.

– A kukáját rég ürítette – morogta, míg elment a tömött kuka mellett. Tudta a szomszédasszonyról, hogy milyen nagyra tartja magát, mivel festő volt az üveggyárban hajdan, ezért is volt köztük mindig egy kicsit feszült a viszony, hisz Mamuka csak egy ügyintéző volt a társadalombiztosításnál, igaz Papuka gyártásvezetőként ment nyugdíjba a gyárból. Nem is nagyon érintkeztek, eltekintve a köszönéstől meg pár udvarias mondattól az utcán. Megállt az ajtó előtt, majd bekopogott. – Szomszédasszony – szólt is rekedten, aztán fülét az ajtó fájára tapasztotta, s hallgatódzott. Semmi zaj nem jött ki a házból. Elégedetlenül hátrált, közben a lefüggönyözött ablakokat nézte, és ekkor megcsapta a kukából kibodorodó dögszag.

– Miket rak ez ide? – morogta, és már nyúlt a kuka teteje felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. – Mégse fogok más szemetében turkálni – jelentette ki, aztán kiment az udvarról, és visszatért a saját udvarára. Felsöpörte a járdát, meglocsolta a virágokat, kitépett pár gyomot az ágyásokból, végül csak állt az udvar közepén, és a füstölőt, a kis fészert bámulta.

Óvatosan odasettenkedett, és résnyire nyitotta az ajtaját. Ez a Papuka birodalma volt, nyugdíjazása után kapott rá, akkor építette, és egészen ügyesen kitanulta a csínját-bínját, most már volt kollégák, rokonok is hoztak neki húst, hogy füstölje meg. A szűk kis szoba mennyezetén farudak rengetege sárgállott, és kormos hússzag jött Mamuka fel, akit hirtelen elkapott a hányinger, mert eszébe jutott, bevillant neki egy kép, egy nagydarab, fehér hús, ami.

Elnyomta magában az emléket.

Visszament a házba, majd leült a konyhában, és átlapozta az akciós újságot, melynek első oldaláról letépte a cetlit. Néha fel-felmordult: – Na, ez tényleg olcsó – vagy – Kinek kell ilyen – majd amikor végzett, a nagyszoba kihűlt kandallójához vitte az újságot, gombóccá gyűrte, és berakta a tűztérbe.

A nagyszobára is ráfért volna már egy alapos takarítás. A plüss ülőgarnitúra kopott zöldje csúnyácskának tetszett a kegyetlen délelőtti fényben, barna elemes szekrényükre mintha vékony por szitált volna. A falióra fél tizenegyet mutatott. Ideje volt felébreszteni a Fiút, hisz mindjárt megjön a lángos.

Ismét felóvakodott a lépcsőn, majd határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.

Hűvös volt a szobában és nehéz, sűrű szag. Mamuka végigsimította a kis asztalon hagyott ódon számítógép billentyűzetén, ezredszer is megbámulta a popegyüttes poszterét az asztal felett, majd szórakozottan megszámolta a játékautókat az üveges szekrényben. Mind megvolt

– Ideje felébredni – szólt lágyan, de rekedten, és közben erélyesen elhúzta a sötétítő függönyt, kinyitotta az ablakot. Az éjjel esett eső hűvöse jött be a helyiségbe. Az ágyhoz lépett, a Fiú fölé hajolt: – Kincsem – súgta neki, a testnek, amit gyerekkorában annyit tartott az ölében, és belé nyilallt, milyen jó érzés volt, amikor az a kis csomag hozzá bújt, a nyakába kapaszkodott. Milyen más most.

– Ébresztő.

Várt és várt, de persze nem történt semmi, csak az, hogy Irma megtörte a csendet.

– Évikém, mi ez? – nyögte vagy inkább rebegte az ajtóból. Ott állt a Fiú szobájának ajtajában, kezében az izzó dobozával. Mamukába beléhasított a felismerés, hogy hosszú ideje először elfelejtette becsukni a kaput, és az ajtót, a bejárati ajtót, pedig Papuka még direkt rá is szólt. És aztán jött a düh, hogy Irma hogy képzeli ezt, sose jött be hívatlanul hozzájuk, most meg egészen idáig jutott. Aztán, mikor megpillantotta a szomszédasszony arcán elömlő döbbent felismerést, már nem maradt benne más, csak üresség.

Visszafordult az ágy felé, és most úgy látta Fiút, ahogy a másik, egy derékig betakart, ébenfekete, kőkemény, merev, szikkadt szoborrá füstölt testnek, a fekete fejen, a homlokon azzal a szörnyű sebbel, ami akkor keletkezett, mikor a konyhaszekrénynek esett, mikor Papukával veszekedtek, azon az utolsó estén tavaly ősszel, mikor bejelentette, hogy megvette a repülőjegyet.

– Mi ez az ágyban, Évi? – kérdezte ismét Irma, majd összefüggéstelenül motyogott valamit, és kábán felemelte az izzót. – Visszahoztam, mert ez se jó.

Mamuka nem válaszolt, csak nézte a testet az ágyba, az ő egykori gyönyörű, hatalmas fiát, aki el akarta hagyni őket, elmenni a világba – de örökre itt ragadt a szobájában.

És ez így volt jó.

vége   

Szólj hozzá!
horror