Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. december 16. 21:40 - Valmont

Karácsonyi kívánság

360px-pieter_bruegel_the_elder_hunters_in_the_snow_winter_google_art_project.jpg

 

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

 

Karácsonyi kívánság

 

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Farkas vagy valami más üvöltése harsant az erdőből. Amikor kicsik voltak, hosszú téli éjszakákon hallgatták a dada meséit az erdőkben ólálkodó szörnyekről. A fában élő gyökéremberről, aki körbefonja a tested, és kiszívja belőled az összes nedvességet. A boszorkányról, aki a kunyhójában gyerekzsírból főz kenőcsöt, és ha a szemébe nézel, még egy napig élsz. És persze ott volt az elátkozott farkas is, ami képtelen megdögleni, járja a világot, és ha megmar, te magad is farkassá válsz. A lány hátrább lépett, és arra gondolt, talán jobb lenne kimenni az erdőbe, megkeresni ezt a farkast, és hagyni, hogy ő tegye meg a dolgot. Lehet, igaza volt a papnak, lehet, szörnyű büntetéssel jár, ha önmaga oltja ki életét.

De ez mégse lesz jó. Mégpedig pont azért, amit a pap mondott a fiú temetésén. Valamiért a vár mögötti temetőkert szélénél ásták el a testet. Másfél hónapja történt, akkor még enyhébb volt az idő, a kihányt barna földből sárga sár pépesedett a bocskorokra. A lány nem mert a halottra nézni, nem akarta látni azt a gyönyörű, összetört arcot. Bezzeg a pap. Behajolt a gödör fölé, majd beleköpött. Azt mondta, az öngyilkos lelke a keleten lévő végtelen sivatag mélyén fog elrohadni, ahol Isten szolgái vas fogókkal és éles késekkel kínozzák testét az idők végezetéig. A várnép, mind a harminc-negyven ember, öreg, gyerek, férfi és nő, lélegzetvisszafojtva figyelt. A király ott állt a lány mellett, lehajtotta fejét, nem szól. Az, akit medve tép szét, a pogányok fejeznek le, vagy a fekete betegség szárít ki, folytatta a pap, az viszont az Úr palotájába kerül – mely valahol nyugaton van –, egyenest az Úr trónusa mellé, ahol egész nap mézsört ihat és vadkanhúst ehet.

A lány örök időkre a fiúval akart maradni, még akkor is, ha ez örök szenvedéssel jár. Vagyis mégiscsak neki kell megtennie. De nem ma. Túl hideg van. Elképzelte, ahogy odalent fekszik, ahogy a fiú feküdt másfél hónapja, és még nem hal meg sokáig, a hideg föld áttüzesíti törött csontjait, a kiszakadt fogai helyén lévő űr sajog, szája megtelik vérrel, ujjai lassan elfagynak, és talán megtalálják őt alkonyatkor a hazatérő vadászok, és beviszik a nagyterembe, a kandalló elé kiterített szőrmére fektetik, hagyják, ott haljon meg, miközben apja az ebédlőasztal mellől, a nagy, faragott karosszékéből bámulja őt sötét és csalódott tekintettel.

Ahogy az történt annak idején a fiúval is.

Visszalépett a fal széles ívére, majd a létrához botorkált, és leereszkedett a vár udvarára. Alig páran lézengtek a kora délutáni órán. A nap a vaskos hófellegek közül épp hogy ki-kiderengett, szürke fénybe vonva a kovács, a szakácsnő, és két katona alakját. Fenn, a falon apja sápadt ábrázatán akadt meg a tekintete. A nagyterem ablakában állt, fázósan dörzsölte kezét, és őt nézte. A lány intett, mire a férfi kinyúlt, és behúzta az ablaktáblát.

A lány most a szakácsnő vastag alakját kezdte el tanulmányozni, és érezte, vérét felforralja a düh. A nő vörös haja, akár egy róka farka virított a szürke kövek előtt. Az egyik katonafelséggel trécselt, mutogatott, arca kipirosodott, csakúgy, mint amikor elhíresztelte, mit látott a kamrában. A liszteszsákokon.

A lány lassú, táncos léptekkel a kovács fészeréhez ment, és hosszan elnézte, ahogy az üllőn szikrát hány egy kard pengéje, majd az egyik kis asztalra kirakosgatott, már kész fémek közül elvett egy rövid dárdahegyet. Volt súlya, és alig esett rajta fogás, de legalább nagyon élesnek tűnt.

A szakácsné közben visszatért munkájához, leült a konyhalépcsőre, és kopasztani kezdett egy tyúkot. A lány bement a katonák szállásra, átvágott a húgytól, bőrtől és izzadságtól bűzlő priccsek közt, majd a konyha felé indult a belső folyosón, behatolt a gőzök és zsírok párájába, nem is nézett az öreg szakácsra, hanem egyből a kijárathoz tért, és megállt az első lépcsőfokon, a szakácsnő felett. Kezében időközben megmelegedett a fém.

A nő vastag, hurkás nyaka ott fehérlett alatta, a hideg ellenére csak egy lenvászon ing fedte felsőtestét, a durva szövet kacéran félrecsúszott vállán. Egyetlen jó mozdulattal, a nyak és a váll találkozásánál a keleti pusztákra tudná küldeni őt a lány. Biztos volt ugyanis benne, hogy ami tett velük, az árulásáért, a fecsegéséért oda fog kerülni, ha meghal. És minél előbb, annál jobb. A lány lépett egyet előre, megszorította a dárdahegy végét.

Hirtelen énekszó csendült, torz dallamok és kántálás. A pap közeledett, méltóságteljesnek szánt vánszorgással, és pár vénasszony vonult be mögötte a kapun, kezükben fenyőágak. Kórusuk inkább volt vicces, mint megható. A fogatlan vénségek tátogva, torokból énekeltek. Maga a dal az új isten születéséről szólt. A pap megállt az udvar közepén, a földre dobta a gallyakat, majd az ég felé tárta a karját, mire az asszonyok elhallgattak. A mai nap született meg az isten. Kiáltotta szenvedélyesen a pap. Nyomorúságbon, szegénységben, a messzi Ararát hegyen, harsogta. Ezen az éjjelen fenyőgallyakat kell égetni a tiszteltére, azért, hogy megtisztítsuk a levegőt a bűntől. A pap most a lány felé fordult, és egyenesen ránézett. A lány állta a tekintetét.

A bűn bocsánattá válik ma éjjel, és isten mindenkinek, bűnösnek, ártatlannak teljesíti egy kívánságát. Az, aki igaz szívvel, szeretettel kíván valamit pontban éjfélkor, harsogta a pap, az számíthat isten jóindulatára. Őmagassága ezzel is végtelen hatalmát kívánja bizonyítani a frissen megtért híveinek. A vénasszonyok körötte bólogatni kezdtek. Pontban éjfélkor! Emelte fel figyelmeztetően ujját a pap, majd a kovácshoz sietett, és a kemencéjéből egy kis lapát parazsat hozott, amit a gallyakra dobott. Azonnal sisteregni kezdtek, és gyantás, tiszta aroma szállt fel, de persze nem gyulladtak meg, mire két vénasszonyok szalmát hozott az istállóból, rászórták, majd arra rakták az általuk cipelt ágakat, így végül mégiscsak láng kerekedett, és az udvar népe köré gyűlt, vonzotta őket a meleg – kevésbé a tisztító füst.

A lány is így tett, ellépett a szakácsné mellett, aki felsandított rá, mire ő visszafordult, és felmutatta neki a dárdahegyet, majd elhúzta nyaka előtt a pengét, imitálva, mi vár a nőre. Az szája elé kapta a kezét, inkább a lány tekintetétől, semmint a mozdulatától megijedve, majd felkapta a kosarát, benne az ernyedten fekvő, sápadt tyúkkal, és behátrált a konyha sötétjébe.

A lány visszarakta a dárdát a kovács pultjára, aztán odasomfordált a pap mellé, aki behunyt szemmel, kezét a tűz fölé tartva élvezte a meleget. Tényleg így van, kérdezte tőle hitetlenkedve, hogy amit éjfélkor gondolunk, az valóra válik? A pap rá sem nézett, szemét se nyitotta fel, csak bólintott. De bűntelennek kell lenned, leányom. Nem bűn az, amit tettünk. Válaszolt a lány, és most először belehasított annak a délutánnak az emléke, a kamrában, a liszteszsákokon, a két test melege, ahogy összefeszültek, és odalent az az éles fájdalom.

Talán isten szemében nem, de apádéban igen. Mondta a pap vontatottan. És itt az ő szava számít.

Azon a délutánon még az ősz arany fényei szűrődtek be az óvatlanul nyitva hagyott ajtón, aztán árnyék vetült rájuk, majd egy sikkantás, mire szétváltak, a fiú kapkodva takarta be meredező vörösségét odalenn, a lány letörölte combjáról a vért, és mikorra összeszedték magukat, és kinéztek a folyosóba vágott ablakon, a szakácsné az udvaron már az egyik katonának magyarázott, és a kamra felé mutogatott.

Isten megbocsát, ha igaz szeretetből tettük, amit tettünk? Próbálkozott még egyszer a lány, mire a pap végre felé fordult, végignézett rajta, és ki tudja mit látott belőle. Tégy egy próbát éjfélkor, és meglátod. Mondta neki halkan, szánakozva. A lány ekkor térdre hullott, megragadt a pap kérges, gyantától ragacsos kezét, majd megcsókolta a kézfejet, melybe forró vassal kereszt formát égettek valakik valamikor.

Akkoriban még másképp mérték az időt, mert úgy tartották, a kakas éjfélkor kukorékol egyet, majd hajnalban többet. És a várban valóban volt egy fekete tollú, sovány kiskakas, ami betartotta ezt a beosztást, így minden éjfélkor felharsant éles hangja. A pap szerint ez isteni jel, mivel az Éden is éjfélkor hullott el, és lett hamuvá, tehát erre a borzalmas tévedésre figyelmezteti az embereket az ostoba állat.

A lány korán lefeküdt, de a mécsest nem oltotta el, és a kis szobájának plafonján ugráló fénycsomókat leste, hallgatta a fel-feltámadó szél dörmögését, számolta szívverését, és várta a kakas hangját.

Helyette az ajtó nyikordult, és apja, a király lépett be. Szótlanul ágyához lépett, majd leült, vagy inkább leroskadt rá. Sokáig bámulták egymást, a lány fürkészőn, az apa kifürkészhetetlenül. A temetés óta nem beszéltek, kerülték egymást, sőt, apja még fejét is elfordította, ha találkoztak. Most végül a férfi szólalt meg, dörmögő, harcokat vezénylő, kivégzést parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangján. Sokáig gondolkodott a bűnön, amit ők, a testvérek elkövettek, és a büntetésen, amit a fia önként választott. Arra jutott, hogy az igazság az lenne, ha a lányt is hasonló büntetés sújtaná. De nem akarja, hogy gyermeke vére, saját fajtájának vére tapadjon a kezéhez. Viszont nem bírja a lány látását, mert folyton eszébe jut róla az árulásuk, de a fia, örököse is, akit mindennél jobban szeretett, és akit a lány öle miatt veszített el. Ezért úgy döntött, hogy északra küldi a lányt, a kolostorba, mely a hegyek lábánál, a bányáknál épült. Ott megtanulja majd az alázatot, mivel a pokolian hideg épületben darócruhában, tüskeövben, mosdatlanul élnek isten asszonyai, és aki vét szabályaik ellen, annak meztelen testét tövises ágakkal verik el. Ott fog élni, és ott fog meghalni a lány, ez a döntése. Holnap reggel indul, is az egyik katona lesz kísérője, az a magas, nem is tudom mi a neve legény. Fejezte be az apja, és várt pár másodpercig, talán könyörgést, könnyeket vagy egy köszönömöt, de a lánytól nem jött semmi, üres arccal bámult bele apja arcába, aki felállt, majd meggondolta magát, lehajolt, és megcsókolta a fekvő hideg homlokát. Az úr születésének napja van, így megbocsátok – súgta fülébe, majd vastag köpenyét suhogtatva kivonult a szobából.

A lány pedig mozdulatlanul maradt, aprókat lélegezett, és igyekezett nem gondolni arra, amit apja mondott. Csak a kívánságra figyelt, és a fiatal istenre összpontosított, akit a pap, és az elődje, az öreg pap alig pár évtizede hozott el az ő országukba, és aki talán nincs úgy megkopva, mint a korábbi istenek, ezért lehet, valóban van még ereje a benne való hitnek. Egyszer-egyszer el is szenderült, de felébresztette magát, mert tudta, minden elveszett, ha átalussza a kakas hangját.

Ami aztán valóban felcsendült éjfélkor. És a lány ekkor mély levegőt vett, bent tartotta, miközben arra gondolt, ez az isten adja vissza neki a fiút. Jöjjön hozzá vissza a fiú. Jöjjön vissza, még a hajnalhasadtáig, addig, mielőtt az a katona el nem jön érte, jöjjön el a fiú, pakolják fel, ami kell, kössék egy kis batyuba, és vágjanak neki az erdőnek. Előbb-utóbb csak találnak egy falut, távol apja földjeitől, ahol befogadják őket, ahol dolgozhatnak, ahol nem tudják, hogy ők testvérek. Mikor elsötétülni látszott a mécses világa, kiengedte a lélegzetét.

A kimerültségtől később hosszabb időre elszenderült. Hajnal előtt tért magához, a kaparászásra. Olyan volt, mintha patkány rágna a folyosón valamit. De nem. Valami az ajtón motozott. A lány szíve megdobbant, felkelt az alacsony fapriccsről, majd csak várt, a jéghideg padlón állva hallgatta a neszt, és meg is kérdezte az üres szobától. Te vagy az?

Nem jött válasz, ezért az ajtóhoz lépett, elhajtott kallantyút, és kitárta.

Le kellett néznie a földre, hogy megértse. Hogy milyen jóságos ez az új isten, aki a születése éjjelén valóban teljesíti egy szegény szerelmes kívánságát. És hogy milyen ostoba volt ő, hogy a kívánságból kihagyta a legfontosabbat. Hogy jöjjön vissza hozzá a fiú, a testvére, a szerelme – élve.

vége   

 

 

Szólj hozzá!
2012. február 27. 21:56 - Valmont

Régi anyag

A hétvégén pakolgattam szüleim házában, a régi szobámban, és ráakadtam pár régi írásomra (igazából nagyon is pontosan tudtam, hol vannak, naná, hogy tudtam). A "régi" alatt itt most a kilencvenes évek közepét - idestova húsz évet - értem. Vannak persze egyéb, valóban régi dolgaim is, egy papírbőröndben például az ötödikes koromban írt Fekete Kalóz című regényem porosodik.

Ez az anyag még annyira nem is viseli magán a kezdő vagy ritkán író alkotó jellegzetes ziccereit. A történet viszonylag pörög, a szöveg majdnem épkézláb, helyesírási hiba, elírás - épp tűrhető sűrűségben van benne.  

Csak ugye maga az ötlet nem annyira erős. Eltekintve egy végzetesen anakronisztikus szóhasználattól (az a szó már a kilencvenes éveken is béna volt, nem is tudom, miért írtam bele, talán direkt), úgy éreztem újraolvasva, hogy semmi eredeti nincs benne, csak egy szimpla, egyszerű de lelkesen előadott horror.  

(Sajnos nincs meg számítógépen, és azért annyira tényleg nem jó, hogy ismét legépeljem, úgyhogy .pdf-ben, és a Google-ba feltöltve, mert ide nem engedi a méret miatt.)

Lelkisegély

Szólj hozzá!
2011. augusztus 06. 09:20 - Valmont

Megszállottak

Nagyon aktuális a téma, de szinte mindig az. A legrémisztőbb hír, amit hallani szoktunk. Nincs értelme, nem tudni az okát, az előzményét - csak a brutális, kegyetlen végkifejletet ismerjük. Elképzelhetetlenek az utolsó percek, a döbbenet, a félelem, az árulás érzete. A modern lélektan próbál magyarázatot adni rá, de ezek az elbeszélések mindig hiányosak, töredékesek. King Ragyogása azért is nagyszerű mű, mert egy külső tényezőt emel be a ebbe a magyarázatstruktúrába. Valószínű, hogy az esetek többsége valóban lelki/pszichológiai eredetű. Az is lehet, hogy mindenkibe bele van kódolva egy féktelen, ősi, vad erő, mely képes a mindent elpusztító végső tettre. Ez az állapot ott vár, mélyen a lélekben, csak az alkalmat lesi, a személyiség összeomlását, hogy kitörjön.

Az ámokfutó gyilkosokról lesz szó, négy oldalban egy ironikus bevezetővel. 

 

 

Ámok

 

Az ámokfutó szavunk a német „Amokläufer” tükörfordítása, dührohamában vagy tébolyultságában vaktában gyilkoló személyt jelent. Maga az „ámok” a maláj amuk szóból származik, amely dühöngőt jelent, és valószínűleg a portugálok is tőlük vették az „amuco” kifejezést
Az „Ámok”a tébolynak az a formája, amelyben a beteg egyrészt fut, másrészt agresszív, ami akár a sorozatgyilkosságig is fokozódhat. A malájok ezt démonoknak, megszállottságnak tulajdonították, egyfajta szent őrületnek.”

 

Id.: www.szentkoronaradio.com

 

Anna újból és újból megnézte a csupa vörös és piros színben tündöklő fényképeket. Kifacsart, szétszaggatott testek, a menekülés vagy a fájdalom görnyesztő pózába merevült csonka szobrok. Két kislány és az anyjuk. A gyerekek hat és nyolc évesek, a nő harmincöt.

Amikor végzett a helyszínelők anyagával, a fiatal nő ellépett az asztaltól, közelebb a törhetetlen üveghez, és gondosan szemügyre vette a foglyot. Ott ült, az üveg túloldalán, ami onnan, a túloldalról nézve tükörnek látszik, kényszerzubbonyban, vastag lánccal szorosan a padlóhoz rögzítve, bekötözött fejét szinte bűnbánóan lehorgasztva.

A harminckilenc éves Miguel Herrero, ki tizenkét órával ezelőtt kiirtotta a családját, látszólag minden ok, külső behatás nélkül. Sovány, borostás arcú, vékony testalkatú férfi, az ember el se hinné, hogy fizikailag ilyesmire képes egy fejszével. A felesége fejét a mosdókagylóban találták meg. A gyerekeket pedig…

Anna felsóhajtott, majd a nyakán lévő kereszthez kapott, lehunyta szemét, és gyorsan elmormogott egy imát a szerencsétlenek lelki üdvéért.

Mikor felpillantott, Miguel egyenesen rá nézett. Sötét, kellemetlen tekintete olyan volt, mint valami örvény. Anna érezte, hogy lassan belesiklik a feketeségbe, keze megindult, keresni kezdett valamit, valami…

Egy másik kéz érintette vállát, mire magához tért.

– Hölgyem, készen áll?

Fra nyomozó állt mögötte. Az ötvenes, megfáradt arcú zsaru kapta az ügyet – bár sok nyomoznivaló nem akadt a dologban. Miguelt baltával a kezében, a még hűlő testrészek közt ütötte le a sikoltozásra a házba benyomuló szomszéd egy baseballütővel…  

  A lánc rajta marad? – kérdezte a nő a fogolyra mutatva.

– Megpróbálta megölni magát – vont vállat a zömök férfi. – Nem mintha nagyon bánnám. De az én gondjaimra van bízva. És mióta behoztuk, át akarta harapni az ereket a csuklóján, aztán fejjel hatszor nekiment a magánzárka ajtajának. Én csak meg akarok szabadulni tőle – élve…– jelentette ki rosszkedvűen a nyomozó.

– Értem – bólintott Anna, majd összébb húzta magán bőrdzsekijét. – Mehetünk, Fra nyomozó. A Fra minek a rövidítése?

– Francisco – a férfi a két helyiséget összekötő ajtóhoz ment, majd mielőtt kinyitotta, megfordult és végigmérte a nőt: – Nézze, nem tudom, honnan jött, csak azt, hogy a rendőrfőnök kérte, hogy részt vehessen a kihallgatáson. Ezt tiszteletben tartom, de nekem is kérnem kell valamit.

Anna figyelmesen nézett rá, mint egy jó tanuló a tanárra.

– Én vezetem a dolgot. Ha kérdezni akar ettől az állattól valamit, csak akkor kérdez, ha én engedem. Ennek az lesz a jele, hogy maga rám néz, mire én visszanézek magára, és bólintok egyet. Rendben?

– Rendben – visszhangozta a nő, pillantása a férfi derekára siklott. – A pisztolyát behozza? Jó ötlet ez, nyomozó?

A férfi felhorkantott, megütögette a barna bőrtokot övén: – Enélkül én már sehova se megyek, aranyom, még a vécére se, elhiheti.

– Elhiszem – bólintott Anna, és többet nem szólt, követte a kihallgatószobába Fra nyomozót.

Hűvös volt odabent és fojtó, vadállati szag. Az is lehet persze, hogy utóbbi Miguel véráztatta ruhájából eredt.

A fogoly komoran nézte bevonulásukat, ahogy leülnek vele szemben az asztal távolabbi sarkainál lévő székekre. Aztán a tükörre lesett, majd vissza a párosra.

– Üdvözlöm ismét – intett neki a nyomozó, zsebéből diktafont vett elő, benyomta, az asztal közepére helyezte. – Kezdjünk neki, fiam, előbb végzünk mind…

– Nem vagyok a fia.

Anna összerezdült a rab mély, rezgő hangjára. Egyáltalán nem ilyen hangszínt várt ebből a vékony testből.

– Jól van, Miguel. Tudom én, hogy nem vagy az. És örülök is neki. Mert ha a fiam ilyet csinált volna… – A nyomozó megköszörülte torkát, majd erőt vett magán, összefonta mellkasán két karját, és így folytatta: – Meg tudná fogalmazni, miért tette, mit tett?

A rab tekintete Annára siklott, aki nem állta, elfordította fejét.

– A nő ki? – kérdezte Miguel vakkantva.

– Egy megfigyelő. – Legyintett a nyomozó. – De inkább a kérdésre….

– Mit keres itt egy apáca? – vágta el a mondatát Miguel. Anna összerezdült, Fra pedig előbb Annára majd Miguelre nézett, kissé csodálkozó, döbbent arckifejezéssel, aztán gyorsan rendbe szedte vonásait, és így folytatta: – Ahhoz neked semmi közöd. A kérdésekre válaszolj.

Miguel ismét a férfira pillantott majd szélesen elmosolyodott, és kényelmesen hátradőlt székén – már amennyire a kényszerzubbony szíjai engedték: – Eldönthetné, hogy tegeződik vagy magázódik, Fra nyomozó. A magázódás a távolságtartó, kemény – míg a tegeződés a baráti vallatás eszköze. Ám utóbbi csak akkor ér valamit, ha egy rossz zsaru is játssza szerepét maga mellett. Nagy kár, hogy  rossz zsaru szerepét játszó kolléga már nincs meg, mivel két hónapja  a zaragozai lövöldözésben a társát...

– Hagyja abba! – csattant fel Fra, majd Annára pillantott, felállt, és zsebkendőt vett el nadrágjából, és kifújta orrát.

– Ez nem jól kezdődik – kuncogott fel rab, aztán állával a nő felé bökött. – A buta kérdése helyett inkább őt faggassa, hogy mit keres itt. Gyorsban végzünk, higgye el…

Most mind a két férfi a nőre meredt. A nyomozó visszaült a helyére, s odasúgta neki: – Maga tényleg apáca?

Anna várakozóan bámult rá, aztán oldalt, a rabra sandított. Fra elértette, biccentett. Anna ekkor előrehajolt, és kikapcsolta a diktafont.

– Hé! – mordult fel a nyomozó, de a nő kezével csendre intette: – Jobb, ha ennek nem marad nyoma…– aztán Miguelre nézett – …ugye, démon?

A rab megvetően felhorkant: – Nagy merészség volt idejönni, apáca.

Csend állt be, csak tíz másodpercre, mert Fra nyomozóból önkéntelenül is kibukott a kérdés: – Mi folyik itt?

– Próbálok lezárni egy fél évszázados kutatást – jelentette ki Anna, most már állva Miguel sötét pillantását. – 1953-ban történt, hogy egy San Armiato-i családapa, egy egyszerű autószerelő kiirtotta az egész háznépét. A feleségét, a gyerekeit és az anyósát. Amikor a szomszédok rátörték az ajtót, épp a saját torkát nyiszálta egy késsel, és valamit üvöltött feléjük. Nem spanyolul, az biztos. Ám az egyik szomszéd, egy professzor, aki történetesen az ókori nyelvek értője volt, azonnal felismerte, hogy mit és milyen nyelven mond. – Az apáca kivárt, majd mély levegőt vett. – Arámiul beszélt, és azt kiabálta hogy „Visszatérünk a pokolba”.

Fra értetlenül bámult a nőre, majd széttárta két kezét: – És?

– A professzor révén az egyház felfigyelt az esetre, és vizsgálóbizottság alakult a hasonló jelenségek kutatására. Ennek a csoportnak lettem én is tagja, immár hat éve. Ott voltam a nyomodban Loranoban, Vedrasban, Ecaliosban. Láttam mindenhol a jelét annak, hogy mit tettél. De most először van módom szembenézni veled.

Az utolsó mondatait már az asztalon áthajolva, egyenesen a rabnak címezte, aki feszült arccal, mozdulatlanul bámulta őt.

Fra olyan hangot hallatott, mint mikor valaki lassan, szépen kiereszti a levegőt egy lufiból. Aztán megütögette Anna vállát: – Kijönne egy kicsit velem?

Amint bezárult mögöttük az ajtó, Fra a homlokához kapott, és sötét, vészjósló tekintetét a nőre vetve hátrálni kezdett tőle:– Tudja, mit csinál maga?

– Szembesítem őt az igazsággal. A tudomására hozom, hogy ismerjük a kilétét és a ténykedését – jelentette ki dacosan a nő, az ajtónak dőlve. A háta mögé mutatott: – Ez odabenn egy démon, Fra nyomozó, ami ellen az emberi erő és hatalom semmit sem ér. Az egyház nem hivatalos álláspontja szerint a démonok felelnek a világszerte időről-időre bekövetkező ámokfutásokért, Fra nyomozó. Feljönnek az ember világba, megszállnak valakit, egy jó polgárt, egy békés családapát, bárkit, kiirtatják vele az egész családját, hogy mind nagyobb rettenetet és fájdalmat hagyjanak maguk után, végül, megölve az emberi gazdatestet is, visszatérnek igazi otthonukba, a Pokolba.

Anna arca egészen kipirult, hangja lassan, de öntudatosan emelkedett, mialatt beszélt. Fra elhűlve hallgatta, majd fejét csóválva megismételte: – Tudja, maga mit csinál?

– Mit csinálok, Fra nyomozó?

– Megerősíti a tévképzeteiben. Csak ráerősít az őrületére, így a védőügyvédjének tuti adut szolgáltat, hogy ez az állat megússza valami állami elmegyógyintézettel a dolgot! És ne ismételgesse a nevemet. – A férfi felhorkant, majd elfordult Annától. – Ez őrület…azonnal szólnom kell a  rendőrfőkapitánynak. Erről biztosan nem tud…

– Nem fog elmegyógyintézetbe kerülni – jelentette ki Anna nyugodtan, mire a nyomozó akaratlanul is visszafordult felé: – Aztán miért nem?

– Mert ő most rab. És minden vágya, hogy elpusztítva Miguel testét, visszatérjen oda, ahova való – magyarázta a nő. – Mihelyst alkalma lesz rá, a legkisebb lehetősége adódik, megöli Miguelt.

– Bánom is én, csak zárjuk le a kihallgatást! – csattant fel Fra, majd fenyegetően a nőre mutatott: – Visszajöhet velem, de még egyszer nem szólal meg, megértette?

Anna nem válaszolt, csak nézte őt mereven, aztán bólintott.

Amint beléptek a szobácskába, Miguel összerezzent, és mintha a levegőbe szagolt volna, majd arcán elképedés és düh ömlött el: – Ezt nem hiszem. Ne hiszem, hogy meg merik tenni – motyogta akadozó nyelvvel. Alig ült le két kihallgatója, mikor testét megfeszítve tekergődzni, szabadulni próbált, de a láncok és szíjak nem engedték.

– Hagyd abba, fiam – kérte őt fáradtan és szelíden a nyomozó. – Inkább folytassuk.

A rab felhagyott hiábavaló kísérleteivel, most ismét vallatóit kezdte tanulmányozni. – Nincs sok időnk nyomozó – jelentette ki hirtelen, hadarva.–  A gyászos jövő közeledik. A maga jövője a halál, és ez a kurva fogja megölni.

– Persze, persze – nyugtatta őt Fra, de kissé moccant székén, és lopva Annára pillantott.

– Ne higgyen neki, csak össze akar ugrasztani minket – súgta felé a nő alig artikulálva.

– Jönnek értem – nyüszített fel hirtelen Miguel, fejét felemelve, mint egy holdat üvöltő farkas. – Csuhások. Érzem a szagukat.

Kintről, a szoba falai túlról kiabálás, majd pisztolydördülés hangzott fel.

– Mi az Isten volt ez? – ugrott talpra Fra.

– Én megmondtam – bizonygatta a rab. –Vigyázzon, nyomozó, a nő a maga ellensége, nem én…

– Hallgass! – Fra ideges pillantást vetett a moccanatlanul ülő, és Miguelt tanulmányozó Annára, majd az ajtóhoz sietett. A kinti hangok mintha közeledtek volna.

– Késő – sóhajtott fel a fogoly. Anna ekkor felállt, és bőrdzsekije belső zsebéből elővéve egy fekete kis pisztolyt Fra nyomozóhoz lépett, majd tarkón lőtte. A lövedék az ajtónak lökte a férfit, összemaszatolva vele a fehérre festett deszkát.

Anna megfordult, és a rabra nézett.

– Ölj meg, kurva! Tessék, itt vagyok, én, az ősi ellenség! – fröcsögte Miguel testét rángatva a zubbony szorításában. – Most elpusztíthatsz…

– Nem – jelentett ki a nő nyugodtan, majd órájára lesett. Kintről újabb lövések dörrentek. – Be fogunk nyugtatózni, és így tartunk majd rabságban, míg csak lehet. Lekötözve, mozdulatlanul. A megszállott hús foglya leszel démon, egészen addig, amíg ez a hús életben van. Legalább addig nem okozol szenvedést idefenn az embereknek…

Miguel csak bámult rá, majd hirtelen elnevette magát, kellemetlen, rosszkedvű röhögéssel.

– Most mit nevetsz? – kérdezte Anna gyanakodva.

– Bolond emberek – csóválta fejét a rab. – Ti tényleg nem tudtok semmit a mi világunkról.

– Most majd lesz lehetőségünk kifaggatni – bizonygatta Anna. Lehajolt és nyögve arrább húzta Fra testét. – Itt a nagyszerű és példa nélküli alkalom, hogy tanulmányozzuk a gonosz természetét, hogy mind többet megtudjunk a gyengéidről, démon…– Anna ismét az órájára lesett, aztán szélesre tárta a vérfoltos ajtót, és pár másodpercig hallgatódzott.

– Hát ez az – csattant fel Miguel hirtelen elkomolyodva. – Azt hiszed, te lány, hogy a pokol fejedelme minden további nélkül hagyja idefenn garázdálkodni démonjait? Azt hiszed, hogy Ő tétlenül nézi a szökevények cselekedeteit?

– Szökevények? – Anna

– Az összes esetben egy-egy démon jött fel hozzátok – ebben igazatok van. De miből gondoltad azt, hogy egy démon önként visszatér odalentre, mikor itt határtalan kegyetlenségekre volna képes? Miből hiszed, hogy ők ölik meg magukat, miután kiirtottak pár embert?

Anna lerogyott egy székre, és a pisztolyt maga elé rakta az asztallapra: – Akkor ki öli meg az ámokfutókat?

A fogoly mosolyogva bólintott: – Az, aki a szökevények után ered, hogy visszavigye őket birodalmába. Emlékszel, mit mondott az autószerelő?

– „Visszatérünk a pokolba” – suttogta Anna maga elé.

– Mi. Ketten. A démon és…

– A Sátán.

Valaki odakinn fájdalmasan felkiáltott, mire Anna összerezdült és felkapta a fegyvert: – Trükk. Túl akarsz járni az eszemen, démon.

Miguel szomorúan megcsóválta fejét: – Hát nem érted? Szörnyű dolgot tesztek, ha harminc, negyven évre ebbe a testbe zártok.

– Ez csak egy újabb ördögi praktika. Így akarsz szabadulni – sziszegte az apáca. Kezében remegett a pisztoly.

– Nem. Segíteni akarok. Ha ebbe a testbe zártok, az összes démon szabadon garázdálkodhat majd idefenn. Nem lesz, aki a nyomukba eredjen, nem lesz, aki visszavigye őket. Az eddigi ritka esetek, az ámokfutások elborítják a világotokat, apáca.

Anna maga elé tartotta pisztolyt.

– Ölj meg! – kérte a rab. – Ezzel szolgálod legjobban egyházad.

A nő hátrahúzta a fegyver tetejét, hogy lássa a helyén csillámló következő lövedéket. Visszaengedte a sínt, amely csattanva siklott helyére. A pisztoly gyilkolásra készen várt.

– Ölj meg, Anna, különben a pokol jön el hozzátok – könyörögte Miguel vagy az, aki benne volt.

Anna felsóhajtott, még kérdezni akart valamit, de elfogyott az ideje – mögötte, a külső szoba ajtaját betörte egy dühös és akaratos test. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, testvérei, a kommandós kiképzést kapott szerzetesek azok, kik mostanra legyilkolták a rendőrőrs nagy részét megszentelt automata fegyvereikkel. Valamelyiküknél ott van a nyugtatóinjekció. Az épület garázsában járó motorral várakozik egy elsötétített furgon. A Egyház mindig jó volt a gyors szervezésben.

Ahogy a férfiak odakinn benyomultak a szobácskába, Anna rájött, hogy nem tud dönteni. Ezért a fejéhez, a halántékához emelte pisztolya csövét, majd elsütötte a fegyvert. Mielőtt a golyó átszakítva a bőrt és a csontot, behatolt a cortex szürkés, lágy masszájába, átvillant rajta a felismerés, hogy talán ez is, az öngyilkossága, csak az ördögi gonoszság egy újabb eredménye. De akkor már mindegy volt.

 

vége

    

 

 

Szólj hozzá!
2011. augusztus 01. 23:23 - Valmont

Kísértettek

Ez csak úgy jött, ad hoc. Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. 

A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. 

Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

 

Elhagyott műhely

 

Ajtó nélküli ház a Kárhozat

Hol nem lép be, csak a Nap

Aztán a létrát ellökik,

Menekvés nem marad.

Emily Dickinson
 
 

Felmentek egészen Tihanyig, ott ettek egy olajtól csöpögő halat az egyik büfé fedett teraszán, majd a nő ivott egy kis rizlinget, míg a férfi cigarettázva bámult a szemerkélő esőbe. Amint észrevette, hogy a másik az ujjai közt parázsló szálra mered, mentegetődzve így szólt: – Ma még csak a harmadik – azzal gyengéden végigsimította felesége arcát. A nő elkapta fejét.

– Messze van innen? – kérdezte türelmetlenül. A férfi ránézett a gps-re, amit mindig kivett a kocsiból, ha valahol leparkoltak, majd megrázta a fejét. – Nem mondanám. Két faluval arrébb.

Úgy is volt, előbb észak felé kellett kanyarogniuk, aztán egy alsóbbrendű úton, egy nyárfás allé és egy leromlott állapotú temető után beértek a kis településre.

A házak többsége jól karbantartott, hétvégi nyaraló volt, most, az őszi hűvösben szinte egynek se bodorodott füst a kéményén. Az utcákon is csak pár idősebb lakos lézengett, a férfi óvatosan kerülgette őket, közben motyogva kommentálta a közösségi épületek, és úgy általában a falu jellegzetességeit.

Könnyen kiszúrták az ingatlanos autóját, ott állt a tornácos parasztház kidőlt-bedőlt kerítése előtt. Ahogy kiszálltak, a tömzsi kis nő eléjük sietett, és szinte már a kocsiajtóban megrázta a kezüket. – Jó napot, könnyen idetaláltak? – kérdezte lelkesen, miközben csillogó, barátságosan barna tekintete felmérte őket. Ötvenes házaspár, a gyerekek már kirepültek, a munka megy, sok mindent nem várnak a maradék élettől. Valamennyi megtakarításukat okosan egy Balaton-környéki nyaralóba kívánják befektetni, ahova esetleg vissza is vonulhatnak majd nyugdíjas éveikre.

– Azt hiszem, ez az épület ideális lesz önöknek – mutatott széles mozdulattal a háta mögé

A férfi hosszan tanulmányozta a félig levakolt, újracserepezett, de szúette nyílászáróktól barnálló házacskát, majd megszívta fogát. – Meglátjuk – mondta, és megindult a kapu felé.

– A kert igazán csodálatos – jelentette ki háta mögött felesége.

– Ez még az eredeti ültetés –sietett utánuk az ingatlanos, majd a férfi elé került, megemelte és megrántotta a kapu kilincsét. – Van itt minden, nyári alma, őszibarack, szilva. Az öreg bácsi egészen tavalyig metszette őket rendesen, amíg el nem vitték az otthonba. De permetet egyik fa se látott, itt minden bio – magyarázta, majd felsietett a tornácra. Észrevette, hogy a férfi az udvar közepén csúcsosodó sóderhalmot nézi. – Igen, a gyerekei elkezdték a felújítást, hogy majd kiadják nyaralóknak, és meg is csinálták egy részen...– a ház hátsó traktusa felé intett. –...de aztán meggondolták, és inkább elkezdték árulni. Szóval, ezt még – beerőltette a kulcsot a nyikorgó zárba – be kell persze fejezni. De nem hiszem, hogy nagy munka, és persze nyom lefelé az áron.

Az épület három hosszú, keskeny helyiségből állt, gyorsan bejárták mindet. Hátul a felújítás során kezdtek kialakítani egy vizesblokkot, de nem sokáig jutottak vele. A férfi mindent megfogott, megtapogatott, ellenőrizte a falazást, a vakolatot, egy székre állva még a plafonon végigfutó keresztgerendákat is megkocogtatta.

Kifelé menet félrevonta a feleségét, mintha csak a konyha melletti kis spájzban akarna mutatni neki valamit. – Az egészet bontani kellene – súgta neki. A asszony felnézett rá, nagy bizakodó és csodálkozó tekintettel, aztán megvonta vállát. – Legalább kirándultunk egyet.

Szótlan, megfontolt némaságban ácsorogtak még egy kicsit a kapu előtt, majd a férfi felkapta fejét, és megindult, átvágott az úton, aztán a túloldalról visszafordulva kérdezte jó hangosan: – És ezzel mi van? Már nem eladó? – mutatta is a kézzel, piros festékkel mázolt feliratot az ablakba biggyesztett táblán.

Az ingatlanos kényszeredetten mosolygott, körbenézett, aztán utánament, át az úton: – Az? De, még igen…bár én…

Az asszony követte a kis kerek nőt, és akaratlanul is felzárkózott mellé, mert megérezte, a másik súgva, titokzatoskodva folytatja majd. Így is lett: –…én ezt a házat nem ajánlanám maguknak. Nincs minden rendben vele, értik?

Csak álltak ott mindhárman a zöld foltokat hámló kerítés mellett, és bámulták a házat. Egyszintes, szürkésfehérre meszelt épület volt, egyszerű, félbevágott kockaalakzat, a hatvanas évek puritán stílusában. Két, portól tompa ablaka az utcafrontra nézett. L alakban hátul jobbról egy széles, üvegezet műhelyféleség csatlakozott hozzá, ablakait fűrészpor szemelte össze.

Az udvaron méteres gaz sárgállt, és két megfeketedett almafa hullatta leveleit a szárak közé.

– Miért, mi van ezzel a házzal?– kérdezte a nő kíváncsian és kissé riadtan. Az ügynök csak a fejét ingatta, majd belekotort méretes retiküljébe

– A falusiak szerint kísértetek járják –  mondta aztán, végül elővett egy kopott kis kulcsot. – Persze megnézhetik, ha akarják, mert ezt is én árulom. –  A férfi felé nyújtotta a kulcsot, aki elvette tőle. – Ha nem gond, én nem megyek be. – A férfi már indult volna, most visszafordult felé, mire a nő így folytatta: – Nem vagyok babonás vagy ilyesmi, de ettől a háztól a hideg kiráz odabenn, értik ugye.

– Miért, mi történt a házban? – kérdezte most már tényleg riadtan a nő, és közben a férj kezében lévő kulcsot leste.

– Semmi különös… – Az ingatlanos ellenőrizte mobilját, majd visszacsúsztatta a retiküljébe. –…csak kihalt az egész család, szép sorjában. Legvégül a családapa felkötötte magát, ott, a műhelyben. – A nő a fűrészporos ablakok felé mutatott. – Asztalos volt. Ennek már két éve, azóta árulják a rokonok. 

– Mindig is akartam egy asztalosműhelyt – jelentette ki a férfi határozottan. Tekintete összekapcsolódott az asszonyéval. – Megnézem. Nem jössz?

A nő felsóhajtott, mint aki már nagyon fáradt. – Inkább megvárlak idekinn. – Hátranézett a kocsijuk felé. – Megint fáj a bokám…

A férfi odadobta neki a kocsikulcsot, az asszony ügyesen elkapta. Nézte, ahogy férje kinyitja a nyikorgó kertkaput, majd bemegy az oldalsó bejáraton az épületbe. Aztán a két nő átment az úton az autóhoz. Az asszony kinyitotta távirányítóval, kihajtotta az anyósülés ajtaját, és fáradtan a bőrülésre zuttyant.

– Régóta házasok, drága? – kérdezte az ingatlanos megállva előtte. Retiküljéből egy csomag cigarettát halászott elő.

– Harmincegy éve – vallotta be a másik a bokáját masszírozva.

– Nem zavarja? – mutatta fel öngyújtóját az ügynök, mire az asszony megrázta fejét: – A férjem is dohányzik, Pedig le kellene állnia – fél éve volt egy szívinfarktusa. De nem ér neki a szép szó, hiába beszélek a lelkére…

– Hát, ez már csak így van – mosolyodott el az ingatlanos.– Én is minden héten leszokom…

Az asszony ismét a néptelen házat kezdte fürkészni. Az ingatlanos észrevette, de nem szólt, csak szívta a cigarettáját, majd nekidőlt a kocsi oldalának, és halkan maga elé motyogta: – Még a látványát se szeretem.

– Mi történt itt valójában? Tud róla valamit? – kérdezte a nő a kocsiból. Hangja tompán és aggodalmasan csengett. Távolban egy kakas kukorékolt.

– Hát, csak amit a falusiak, meg rokonok meséltek. Ki tudja, talán a fele se igaz – jött a válasz. Aztán az ügynök kivárt, jó egy percig húzta a csendet, majd belekezdett: – Jól ment nekik, a férfi ügyes kezű asztalos volt, megcsinált bármit, de bedolgozott valami bútorgyárnak is. Aztán hirtelen, csőstül rájuk szakadt a baj. Mint a Bibliában, Jób története. Ismeri a Bibliát, drága?

Az asszony bólintott talán kocsiban, majd sietve kiszólt: – Olvastam…egy részét.

– Na, szóval őt is  próbára tette a sors – és elbukott. Előbb a nagyobb fia karambolozott, lent, abban az éles, beláthatatlan kanyarban. – A nő a falu eleje felé intett – Áthaladtak maguk is rajta. Nyár este volt, és jöttek vissza a kombájnok a mezőről…ő meg nyolcvannal bele a kanyarba. Azt mondják, letépte a fejét a kombájn egy kiálló része…

– Úristen – motyogta a nő a kocsiban.

– Ez még semmi. Olyan másfél évre rá a kisebbik gyerek szerelmes lett, egy szomszéd falubeli kislányba, és mert neki már nem adtak autót a szülei, ezért csak úgy, gyalog járt át. Aztán egyszer csak történt valami, összevesztek, vagy a lány szakítani akart, mindenesetre a gyerek nem jött haza éjszaka. Másnap a szülei és a rendőrök tűvé tették érte a határt – hát a villanyoszlop alatt találták meg, összeégve.

– Mi történt? – kérdezte az asszony elhaló hangon a kocsiból.

– Felmászott az oszlopra, és megfogta a vezetéket. A kislány össze-vissza beszélt, de az valószínű, hogy történt köztük valami, mert ok nélkül az ember nem csinál ilyet.

– Hát az biztos – jött a megerősítés lentről. – És az anyjuk? Hogy viselte mindezt?

– Az szinte beleőrült a fájdalomba – bólogatott az ingatlanos. – Azt mondják, hetekig nem evett, lesoványodott, és úgy járt-kelt a faluban, mint egy kísértet. A gyerekek megijedtek tőle, ha látták az utcán. Végül teljesen elsorvadt. Egy nap is, kint ácsorgott az udvaron, mikor lezuhant egy nagy eső, bőrig áztatta, mikorra a férje észrevette, hogy mi történik. Bevitte a házba de már későn, az asszony tüdőgyulladást kapott és valami fertőzés is fellépett – az vitte el, a kisebbik gyerek halála után fél évvel.

Elhallgatott, mélyen beleszívott a cigarettába, majd a füstöt fölfelé, az égnek engedte.

– Nem csodálom, hogy az apa tönkrement – jegyezte meg a másik a kocsiból.

– A felesége halála után elkezdett nagyon inni. A falusiak azt hitték, hogy az ital öli meg, de elébe ment a dolognak. Ott csinálta, a műhelyben. – A nő csak állával bökött az épületrész felé, majd gyorsan elkapta róla a szemét.

– De ezzel nincs vége – folytatta az ingatlanos komoran.

– Hogyhogy? – kérdezte értetlenül az asszony.

A tömzsi kis nő ellépett a autótól, kisétált az út közepére és körbenézett, van-e valaki a környéken. Nem volt.

– Azt mesélik, hogy éjjelente néha hallják, hogy a fűrészgép, a csiszoló vagy más egyéb szerszám beindul a műhelyben. Ez már csak azért is furcsa, mivel a rokonok az összes gépet eladták azután, hogy az asztalos is meghalt. Mindet. Nincs ott semmi, csak por és egerek, nekem elhiheti, drága – intett a háta mögé. – De még ez se minden…

Megnézte cigarettája végét, majd a földre dobta a szál maradékát, és gondosan eltaposta rajta a parazsat. Közben a háta mögött egy idős ember biciklizett el. Az ingatlanos félfordulatot tett felé, de nem köszönt vagy biccentett neki. Várt, míg a férfi eltávolodik, majd valamivel halkabban így folytatta: – Amikor hallatszik a gépek hangja, olyan, mintha valamit csiszolnának velük, mintha valamit gyártanának, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rá pár napra azok közül, akik hallották ezt a hangot, mindig meghal valaki a faluban. Mindig. Azt mondják, az asztalos ilyenkor, éjjel készíti el az illető koporsóját…

Mély levegőt vett, majd megrázta fejét, és legyintett arca előtt, mintha legyet hessegetne el: – De persze én nem hiszek ezekben a dolgokban, mert azért…

Nyikordult mögötte a kapu, a zajra hátrafordult – a férfi lépett ki az udvarról. Odament az ingatlanoshoz, és átadta neki a ház kulcsát.

– Vizes – mondta szinte sajnálkozva de szigorúan. – Majdnem mindenhol vizes az alja, gondolom talajvíz, és nincs megfelelően szigetelve le. Egyedül a műhely tűrhető, az későbbi toldás lehet.

– Igen. Így van – jegyezte mg az ügynök jóváhagyólag, és eltette a kulcsot. – És a másik? – mutatott előre, a parasztházra. – Hogy tetszett?

A házaspár gyorsan egymásra pillantott, majd a férfi megvonta vállát, és így szólt: – Még gondolkodunk. De ha van bármiféle egyéb ajánlata…

– Megvan a számuk – az ingatlanos közelebb lépett, és kezet nyújtott neki. Aztán az asszonyhoz ment, az ő kezét is megszorította, és csöndesen, szinte súgva mondta neki: – Vigyázzanak hazafelé az úton, drágám. – A másik kerülte tekintetét, biccentett, közbe még egyszer végigézett a kísértetjárta házon, az elhagyott műhelyen. – Várjuk a jelentkezését – mondta végül az ingatlanosnak, aki már a saját kocsija felé sietett. A férfi beszállt a nő mellé, bezárta az ajtó, indított, majd óvatosan felgurult egy szomszéd ház kis kapufelhajtójára, aztán megfordult, és elindultak, kifelé a faluból.

– Kedves asszony – jegyezte meg a nő. – Bár nagyon pletykás.

– Az a jó – bólogatott a férfi. – Legalább elkotyog mindent az épületekről. – Elmosolyodott, megdörzsölte szemeit. – Nem mintha az ilyen babonás sztorikra szükségünk lenne, de mondjuk az jó, ha a család viszonyokról megtudunk egy-két dolgot. A másik nem jelentkezett? Az a siófoki?

– Jelenleg nincs nekik kőépületük, csak vízparti faházuk – vonta meg a vállát a nő.

Gyorsan kiértek a faluból. Mikor elhagyták az éles kanyart, a nő megborzongott, mert eszébe jutott a lefejezett fiú.

– Mondjuk ez csendes környék– bizonygatta, csak úgy magának.

– A két ház viszont katasztrofális volt – jelentette ki komoran a férj. Majd megenyhült: – Egyedül a műhely tetszett. Mindig is szerettem volna egy ilyen műhelyt, hogy csinálhassak ezt-azt. Ki tudja, talán kitanulom a műbútor-asztalosságot nyugdíj után, hm…?

Kérdőn feleségére nézett.

– Ahhoz sok eszköz meg gép kell – jegyezte meg tűnődve az asszony.

– Hát, mondjuk itt, ennél a háznál még ez volt a legjobb. Hogy az asztalos összes gépe ott maradt, minden, ami kellhet – morfondírozott a férfi. Látszott rajta, még egy ideig gondolkodni fog a dolgon. Az asszony hosszan elnézte arcélét, majd elfordult, elrejtette a saját arcát, mert kifelé bámult a tóra.

 

vége

 

Szólj hozzá!
2010. február 06. 08:28 - Valmont

Egy különös nyári este

Nem igazán értem a különféle erőltetten összeszkábált álneveken publikáló magyar szerzőket (mondom ezt én, aki egy francia vicomte nevét használom), akik előszeretettel helyezik a cselekményt Észak-Amerikába, vagy más angolszász területre. Magyarországon rengeteg fura karakter és helyszín létezhet és létezik, még csak nem is kell nagy fantázia megteremtésükhöz. Elhagyott falvak, lezárt bérházak, a halálra ítélt tanyavilág - csak hogy néhány példát említsek. A hazai horror ezeken a helyeken születhet újjá (ahogy feltámadt a magyar krimi a 30-as évek Budapestjének díszletében, a la Kondor). Szereplőnek pedig itt vagyunk mi magunk, és a köröttünk élő átlagos vagy extrém figurák. (Csak egy illusztráció - minden nap látom a ****-i metróállomáson a hideg elől paplanjukba burkolódzó, földön fekvő szerencsétleneket. És minden nap azt várom, mikor pillantok meg egy, a paplan alól kikunkorodó csápot, gyíkfarkat vagy egyéb szörnyűséget...)

A lentiekben tehét ismét magyar viszonyok közé rakott rémületet próbáltam illusztrálni. A sztori persze bárhol megeshetne, de nagyon is illik hozzá a körúti másolószalon. 

 

 

Másolatok

 

Aznap Szofival voltunk ügyeletben, Pali meg csak úgy bennmaradt, mert egy akadémia előadást másolt négyszáztíz példányban.

– Nézzétek csak – mutatta –, itt azt írják, hogy a hatodik századi eretnek szekták többsége önmagát irtotta ki. Vérfertőzés, kasztrálás, rituális éhezés, öncsonkolás…és egyéb finomságok által…

Pali mindig beleolvasott a fénymásolásra beadott anyagokba. Most épp A kereszténység szakadárjai című doktori védésbe.

– Aha – bólintott unottan Szofi, és elővette a pult alól cigijét, amiről becenevét kapta. – Laci, jössz egy kávéra? – kérdezte felém fordulva.

Elnéztem halottfehér arcát, apró melleinek halmát, melyekre fekete, pántos felsőt húzott, hogy végül ajkain állapodjon meg tekintetem. Sötétbíborral mázolta be őket – a szín harmonizált bakancsának cipőfűzőjével.

Pali a másolószoba küszöbén billegett sarkán, hol rám, hol a csajra nézve. Majdnem rácsöppent a nyála A kereszténység szakadárjaira. Bal kezével apró, intő jelet mutatott úgy, hogy csak én lássam.

– Mindjárt megyek – bólintottam Szofinak. Mire ő megindult, sovány kis testét kibillegtetve a körútra, át a szemközti arab kajáldáig. A sínen csörömpölő villamos közben majdnem elütötte.

– Szólsz neki? Beszélsz vele? – suttogta egy forró nyálat fröcsögő száj a fülembe.

Pali arca közelről úgy nézett ki, mint a Hold egy csúnyábbik része. Friss és ősöreg pattanások vulkánjai és völgyei váltakoztak rajta. Felül vörös, göndör haj keretezte a képet, szürkéskék, szomorú szemét pedig vastag szemüveg torzította. Nagyon tetszett neki Szofi. Ám Pali képregényeket olvasott, nem járt bulizni, nem hallgatott death metált, és csak szilveszterkor ivott némi alkoholt. Esélye se volt a lánynál.

– És most mit mondja neki? – kérdeztem kedvetlenül.

– Hogy éjfélre visszajövök érte. A műszakja után – magyarázta izgatottan, a tanulmányt pörgetve előttem. Fémes nyomdaszag, a hűlő papír és a száradó tinta keveréke áradt orromba. Másfél éve pácolódtam benne, mióta ebben a másolóban húztam az igát. Csak amíg nem akad jobb. 

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem, de Pali meg se hallotta, elmerengett valamin, kinézve a koszos kirakaton. Követtem tekintetét. Szofi már ott ült két csésze kávéval a járdára tett asztalok egyikénél. Hirtelen egy sárga villamos vágta el képét.

– Miért nem beszélsz vele te? – kérdeztem fáradtan a fiútól.

– Á, nekem ez nem megy. Te ebben jobb vagy – magyarázta izgatottan. Felhajtotta a pultot, és visszament a kassza mögé. Kikattintotta a pénztároló rekeszt, majd visszatolta. A kassza halkan csilingelt neki. – Persze ha nincs kedved…

Olyan volt, mint egy hirtelen megnőtt gyerek, vagy mint egy nagy, szomorú állat, illusztráció a kihalt fajokról szóló könyvből.

– Oké – bólintottam, és a pulton áthajolva megütögettem a vállát. – Beszélek vele – ígértem könnyelműen.

Kifelé indultam, és már nyúltam a kilincs felé, mikor megpillantottam a Megbízót.

Magamban csak így hívtam a tagokat, akik nap mint nap százszámra bejöttek a másolóba a cuccukkal. Főiskolai jegyzet, remekműnek hitt regény, technikai leírások őseredetije lapult táskájuk mélyén, izzadt kezük szorításában vagy koszlott szatyraikban.

Ez a férfi azonban más volt, mint egy átlagos Megbízó, ezt már így, az ajtó üvegén át is éreztem.

A kánikula ellenére fekete, kétrészes öltönyt viselt. A mellényzsebből vastag aranylánc lógott ki. Haját hátrazselézte. Keskeny, napbarnított, meghatározhatatlan korú arca erős vonásokkal bírt, de fél perc után már el is felejtettem, pontosan hogy nézett ki. Leginkább még vastag szemöldöke és az alatta csillogó sötét, gúnyos pillantás maradt meg emlékezetemben. Kinyitotta az ajtót, és félreállt: – Csak tessék – intett maga elé a forró aszfaltra.

Vártam, hogy megcsapjon az augusztus végi forróság, mely még most, esteledvén is ott tombolt a körút beton- és fémcsíkja felett – ám mellélépve nem éreztem, csak valami langyos áramlatot.

– Köszönöm – mondtam, és néztem, ahogy besurran mögöttem. Úgy mozgott, mint egy gyík. Egy olajos testű, különösen izgága hüllő.

Megcsóváltam a fejem, majd átsétáltam Szofihoz. Közben felpillantottam az égboltra – tisztán, felhő és eső ígérete nélkül szürkült bele az estébe. A körút túloldalán leültem a lány mellé, és belekortyoltam a hideg kávéba.

– Ez hideg – mondtam.

– Így jár, aki a nyomoronccal sutyorog – vihogott rám. Aztán nevetése köhögésbe fulladt. Tizenkilenc éves volt, de már öt éve dohányzott. És úgy kúrt, mint egy negyvenéves kikötői ribanc.

– Megkért, beszéljek veled – motyogtam a cigim után kutatva farzsebemben. Felém lökte  saját csomagját. Kivettem egy szálat, és halálfejes zippójával meggyújtottam. Mondott valamit, de egy villamos elnyomta szavát.

– Tessék? – kérdeztem, mikor a csikorgás elhalt.

– Azt kérdeztem, nem unja még? – csóválta fekete loboncát. Gubancos hajtincseit feltűzve hordta – még ez volt a legszebb benne, no meg az így feltárt íves, kecses nyaka.

– Reménytelenül szerelmes – vontam vállat. – Szerintem ez szép. Manapság ritkán lát ilyet az ember.

– Igen – felhajtotta kávéját, majd férfiasan a kézfejébe törölte száját. – Csak ne én lennék a célzottja e imádatnak. Semmi kedvem pátyolgatni egy lelki sérültet. Bevezetni a szexbe. Mert az biztos, hogy…

Itt ismét villamos jött, de sejtettem, mivel fejezte be. És igazat adtam neki: Pali huszonhét vagy huszonnyolc éves lehetett – és valószínűleg szűz.

– Oké, akkor mit mondjak neki? – kérdeztem, visszanézve a másolószalonra. Üresnek tűnt.

– Mondd azt, hogy bepasiztam – vetette oda, és elpakolta dolgait az asztalról. – Vagy azt, hogy leszbikus lettem.

– Jó – nevettem rá, miközben megpróbáltam elképzelni egy másik csajjal.

Átfutottunk a körúton, majd rosszkedvű feszültséggel nyitottam be az ajtón.

Savanyú, ipari szag fogadott. Mintha valaki egy csomó gyufafejet lekapart majd meggyújtott volna odabenn. A helyiség valóban üres volt.

– Pali? – szóltam bizonytalanul. A sarokban serényen dolgozott a másológép. Szofi bement a pult mögé, és felvette a gondosan leválogatott első adagot.

– Ez micsoda? – motyogta maga elé, míg én ellenőriztem a kasszát. Jól tudtam, mennyi volt a napi forgalom. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megbizonyosodjam, rendben van. Sőt, még több is volt. Bizonyára az öltönyös pénze miatt.

– Pali? – kiáltottam hangosabban.

– Ez kié? – kérdezte a lány mögülem. Észre kellett volna vennem a hangjában rejlő…másságot.

A hátsó részleg ajtaja résnyire nyitva volt. Hátrafordultam Szofi felé: – Amikor átmentem hozzád, bejött egy ürge. Biztos ő hozta. – Közelebb mentem hozzá. A lány merev arccal bámult az anyag első oldalára. – Miért, mi ez?

Szofi nem válaszolt, de hirtelen elsápadt, és megingott. A következő pillanatban kinyúlt felém, én pedig épp hogy el tudtam kapni a kezét. A másikba tartott lapok mint fehér pelyhek szóródtak szét köröttünk. Átkaroltam a dőlő testet, és levontam magam mellé a padlóra.

– Na, mi van? Mi a baj? – suttogtam neki riadtan. Felnézett az ölemből. Egyébként is nagy, de a sötét festékkel csak még inkább kiemelt szemében félelem és könny ült.

– Ez a könyv – nyögte, majd behunyta szemét. Feje mellett ott hevert a padlón a másolt anyag fedlapja. Szerző nélkül állt rajta a cím: Fekete könyv. Akaratlanul is végigsimítottam Szofi arcán. Hideg verejték tapadt ujjaimhoz.

– Hahó – ébresztgettem.

Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel.

Pali ott állt a belső helyiségbe vezető ajtóban. Kezében papírcsomót tartott. Nagyjából olyan vastagat, mint amit Szofi szórt szét az imént. A szemüvege nem volt rajta, de azonnal éreztem, hogy tökéletesen lát.

És az arca. Az az arc elkísér az utolsó órámig. A teljes kétségbeesés, a kiábrándultság és reményvesztettség ült rajta. Nem láttam még ehhez fogható dolgot, pedig egy ideig hullamosóként dolgoztam az Istvánffyban.

– Pali – mondtam vagy inkább kértem. – Mi van?

Nem szólt, csak tett egy tántorgó, bizonytalan lépést előre.

– Pali? – akaratlanul is felálltam, a még mindig mozdulatlan, lehunyt szemű Szofit a földre engedve. – Mit akarsz?

Most sem szól, csak még közelebb jött. Hátráltam előle egy lépést, hogy a lány közém és közéje kerüljön.

– Te – sziszegte végül. A szóra arca ráncokba és gyűrődésekbe futott – a gyűlölet térképét vázolva fel bőrén. Aztán hadarni kezdett: – Szerda este, párás, eső utáni éjjel, ez év május hatodikán. Elhívtad sörözni zárás után, egyig ittatok a Kék Paradicsomban, aztán felvitted magadhoz, lehúztad a ruháját, pedig részeg volt, de te csak fogtad, amíg ő…

– Állj! –– kiáltottam, mert az első pár szava után azonnal tudtam, miről beszél. Az emlékeimet sorolta, a gondolataimat, azokat a titkokat, melyeket Szofin kívül senki nem tudhatott, de talán még ő se, hisz tényleg nagyon résszeg volt. Csak reggel kérdezte zavartan, mi volt múlt éjjel. Elpirulva figyelte a konyhaasztal sarkát, míg én felraktam a kávét, és azt hazudtam…

– Velejéig rohadt vagy – fortyogta Pali előttem, majd a lányra mutatott. – És ő is az. Látom, látom bennetek, hogy milyenek vagytok…– A pólójába markolt. – Itt, belül látom, mi uralkodik bennetek, minden kicsinyes, förtelmes emberi mocskotokat látom most, hogy ez felnyitotta a szemem – felmutatta a kezében tartott papírcsomót.

Mellettünk a másológép kattanva megállt. A hangra, a megszokott ütemre összeszedtem magam.

– Ki volt az a férfi? Ki adta neked ezt az anyagot? – kérdeztem hirtelen. – És mi ez?

Pali elvigyorodott, majd az arcomba vágta a lapokat: – Ez az új Biblia – kiáltotta, azzal nekem ugrott. Lába azonban beakadt Szofi derekába, megperdült, és nekiesett a pult szélének.

– Francba – nyögte feltápászkodva. Ahogy homlokához nyúlt, vére kifutott ujjai közül, és pár csöpp a földre hullott.

– Gyere – nyúltam felé, de elsöpörte segítő karom. Felcsapta a pult fedelét, és kifelé indult.

– Hova mész? Hé! – kiáltottam, azon tűnődve, hol lehet az elsősegélycsomag.

Az ajtóban megállt, és visszanézett rám. Ott álltam a pénztárgép előtt, tehetetlenül, bénán.

– Holnap reggel eljön az anyagért – figyelmeztetett, vért pislogva szeméből. Azonnal tudtam, kire céloz, de válaszolni nem maradt időm. Pali feltépte az ajtót, és kinyomult rajta.

Elbűvölve néztem magas alakját, ahogy botladozva megindult előre, vak céltalansággal. Ahogy lelépett az úttestre, az autók dudálva, fékezve kikerülték, mire Pali kiabált valamit, hevesen gesztikulálva mutogatott nekik. Emiatt aztán – mikor rálépett a villamossínre – nem figyelt jobbra. És talán a dudaszó miatt nem hallotta a villamos sikítását sem. A sárga tömeg úgy kapta el, mi egy rohanó medve.

Mikor a rendőrök végeztek, és végre magamra hagytak a boltban, hátramentem Szofihoz. Egy széken ült, maga elé bámult, és meggyújtatlan cigit forgatott ujjai közt.

– Még mindig nem hiszem el – motyogta felnézve rám.

– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdeztem. A lány elkapta tekintetét, majd megrázta fejét.

– Megyek, összepakolok kint – mondtam neki.

– Csukd be az ajtót – kérte. – Kulccsal.

Úgy tettem. Mielőtt nekikezdtem, bezártam az utcai bejáratot is. Egy pillanatig kifelé bámultam a sárga, vörös és kék színekkel bevilágított utcarészre, melyet másfél éve ismertem az éjszakai műszakból. Alig mocorgott odakinn ember. A vért már eltakarították a sínről.

Még a rendőrök érkezése előtt összeszedtem az összes másolatot és a szétszórt lapokat is. Most oldalanként leengedtem az iratmegsemmisítő torkán. Egy órán át tartott. Ahogy az eredeti példány is bevégezte, kifújtam a ki tudja mióta bent tartott levegőt. Ám csalódottan vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem érzem jobban magam. Legfeljebb amiatt lehettem elégedett, hogy sikerült megállnom, hogy akár egyetlen szót is elolvassak a szövegből.

A pénztárhoz léptem, és kinyitottam a kasszát. Már meg sem lepődtem azon, hogy a fémszázasok közt kukacok, apró férgek és tompa fényű csótányok motoztak. Tizenkét papírzsebkendőmbe került, míg összenyomtam mindegyiket.

Fél tizenkettő volt, mikorra mindezzel végeztem. Hallottam, hogy a belső szobában Szofi megállíthatatlanul vinnyog.

– Jól vagy? – szóltam be az ajtó deszkáján át.

– Nem. Nem vagyok jól – válaszolt. Olyan mélyen és durván szólt a hangja, hogy hátrahőköltem.

– Elkárhozok – tette még hozzá, majd sírni kezdett. Tehetetlenül végigsimítottam az ajtón, de nem mertem kinyitni.

Inkább leültem az ügyfeleknek fenntartott díványra, és végre rágyújtottam. Míg elszívtam pár cigit, igyekeztem végiggondolni, hol van a környéken templom. Aztán azon tűnődtem, reggelig honnan tudnék keresztet, kardot vagy egy hegyes tőrt szerezni. Éjfél tájt vastag, csillogó folyadékréteg türemkedett ki a másolóterem ajtaja alól. Nem kellett odamennem, hogy mint a filmekben szokták, megvizsgáljam, megszagoljam, mi az. Tudtam, hogy vér. Szofi vére.

Egy kicsit rágódtam ezen, majd eloltottam az üzlet összes lámpáját, beállítottam a mobilt hatos ébresztésre, majd elfeküdtem a sarokban egy kartonpapíron. Pihennem kellett valamennyit, mielőtt elkezdek készülődni. Félálomban eszembe jutott, másnap, holnap csütörtök lesz. A nap, mikor megölöm a Sátánt.

 

vége

 

 

 

2 komment
horror