Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2010. október 24. 19:17 - Valmont

Ultima textura

 A minap eltűnődtem azon, miért nem tudok regény írni. Alapvetően azt hiszem, egyszerű a válasz: nem hiszek már benne.

Nem hiszem, hogy jelenleg bármiféle regényem megjelenhetne ebben az országban. Legfeljebb magánkiadásban.

Nem hiszem, hogy tartoznék kiadói körhöz, baráti társaságoz, járnék az Írószövetségbe, haverkodnák folyóiratokkal. Nincsenek befolyásos szerkesztőségi barátaim, neves íróismerőseim, mentoraim, akik egy-két jó szóval egyengetnék utamat. Soha nem voltam képes ilyesféle kapcsolatokat kialakítani, most épp emiatt áll úgy a helyzet, hogy lehet, elveszítem beosztásomat, munkahelyemet a civil életben is.

Nem hiszem, hogy képes vagy hajlandó vagyok elfogadni azt az irodalmi kánont, amit az irodalmi  kánonokat alkotók fősodornak ítélnek. Semmi közöm a posztmodern, önironikus, szójátékokra vagy túlzóan a nyelviségre épülő – de izgalmas történet nélküli irodalomhoz. Ahhoz az irodalomhoz, mely öntetszelgő, saját nyelvébe és szépségébe veszett, de jó rég maga mögött hagyta az olvasót, és jobbára csak értő kritikusok közösségénék készül.

Nincs közöm az igényes nyelviség és magasirodalmi igény nélkül összetákolt ponyvairodalomhoz se. Nem érdekel a feminista, a zsidó, a mélymagyar, a népies, az álnépies, az urbánus, az összekacsingatós szekértáboros értelmiségi, sértett, nem értelmiségi irodalom művelése se.

Nem tetszik a nyugati világ divatjait épp egy unalomnyi ütemmel másoló népszerű irodalom se, az, ami nem több ötlettelen, szegényes manírnál.

Ha lehet, kihagynám a kéziratával házaló, majd magánkiadását barátokra, rokonokra tukmáló író szégyenét is.

Nem kedvelem már a pályázatokat se, az egy-egy megmérettetésre beküldött hatszáz kéziratnyi reménytelenséget, melyek rangsorában általában mindig csak harmadik, ötödik helyen szereplek.

Rühellem az irodalmi blogokat, melyek írói műhelynek hazudják magukat, és mindenféle tanácsot adnak boldog boldogtalannak, aki pedig ellenvéleményt kommentel, azt ex catedra a földbe döngölik.

Ki nem állhatom a nagy könyvpalotákat, melyek tele vannak szeméttel, de az a kevés könyv, ami engem érdekel, ami tényleg irodalom, háromezer forint/kötetnél kezdődik. Félelmetes, hogy ezek a láncok még nem buktak bele a bérleti díj és a raktárkészlet szorításába (utólagos megjegyzés: de, belebiktak, ugye Alexandra, ugye Ulpius?), noha én láttam hodálynyi tereiket, tele elhagyott kötetekkel.

És legvégül: nem szeretem az olvasót, ezt a kihaló állatfajt, a megmaradt pár generációt, akik szenvedélyből vagy kivagyiságból nem csak december húsz körül vesznek könyvet. Hat évig tanítottam, így tudom, milyen kevesen maradtunk, egy-két évtized, és végre vége lesz mindennek az ún. irodalomban.

De.

Szeretem a lenti írásom, melyre a legnagyobb dicséretet kaptam az elmúlt x évben. Az ítész, ki később szerkesztette, és megjelentette, azt vallotta róla, irodalom. Hiszek ebben a szövegben, és ez ad erőt, hogy mégis folyassam. Én is egyszerre érzem irodalmi igénnyel megformált szövegnek, horrornak és sci-finek, vagyis mindannak együtt, amiért megszerettem az olvasást.

Tekintve, hogy viszonylag rég jelent meg nyomtatásban, nem sértek semmiféle jogot, ha most publikálom. Íme.

 

 

 

Kutyák

 

 

1. A futás

 

Három dolog volt egymás mellett: a kutyatelep, a szeméttelep és a lakópark. Komódiék nem mehettek csak az első kettőhöz. A gazdagok házait magas, elektromos kerítés védte. A kaput őrség vigyázta. Ezen a kapun rajzottak ki a nagy, ezüst vagy fekete autók reggel, s hajtottak vissza este. Komódi gyakran a nyomukba eredt. Azt gondolta, vezetőik, utasaik észreveszik majd, hogy milyen gyors. Soha nem álltak meg. Nem is lassítottak. Az őr mereven bámulta futását.

A gyerekek a faluvégi, málladozó vályogházakból jöttek. Ezekben még hűvös volt a levegő harminc fok felett is. Előkertjüket – ha volt –, az Alföld sivataga nyaldosta. Négy-öt család lakott itt, a legszegényebbek. Az ő gyerekeik kapirgáltak a szeméttelepen naphosszat. Komódi volt köztük a legidősebb és a leggyorsabb.

Amikor a fiúk – mert mind sovány, tíz év körüli kölyök volt –, megunták a gazdagok hulladékának a böngészését, átmentek a kutyatelepre. Képesek voltak órákig elnézni a ketrec mögött őrjöngő vadakat. Némelyik állat felsértette ínyét a dróton. Kombó, a telep kövér, szakállas tulajdonosa tízpercenként rájuk kiáltott bódéjából. Egész nap az alumíniumból épült kis helyiségben ült. Hatalmas testét három ventillátor szárította. Az áramot állítólag a gazdagoktól lopta, földalatti vezetékeken. Amikor aztán megelégelte a hangzavart, színpadiasan kiballagott a ketrecekhez. A kölykök visítva futni kezdtek. Csak Komódi állt nyugodtan. Kombó minden egyes alkalommal megfenyegette őt:

Most nem úszod meg, fiam! – de a gyerek nem mozdult. Halvány mosoly játszott arcán. Lábán remegett egy ér. A kövér mindig kiválasztotta a leggyorsabb állatot. Azt, amelyet a hétvégi viadalra szánt. Szombat esténként sötét autók, dzsipek és motorok parkoltak le a telep elé. A hátsó garázsban erős lámpák gyúltak. Komódi egy ízben ébren maradt, fölkelt testvérei mellől, s elfutott a fényig. Egy résen át látta a fémketrecben egymásnak feszülő kutyákat. A köröttük álló, őrjöngő, öltönyös alakokat. Kombó mindig a hét gladiátorát nyitotta rá. Talán tesztelni akarta a szombati viadal előtt. A kutya mint a rugó pattant fel, s nyílvesszőként  vágódott ki a résen.

És akkor Komódi futni kezdett. Nagy, széles földút vezetett a kutyatelephez. Túlsó végén, talán száz méterre, a főút mentén vadalmafák száradtak a hőségben. Odáig kellett elérnie. A többiek addigra már az ágak közt kapaszkodtak. A kutya hat nagy ugrással beérte Komódit. A nap élesen tűzött, majd mindig dél volt, és mindig nagyon meleg. A levegő nem mozdult. De Komódinak pont ez kellett. Azt a szelet akarta érezni, amit a teste kavar. Amit az egymás elé rakott, izmos lábai, e két gép kelt. Olyan szerkezetek voltak ezek, amelyek bárhova elrepítették. Éjjelente az Üveghegyen túl járt, az Óperenciás-tenger partján. Csatakosan, izzadtan ébredt ágyában, s még sokáig lihegett maga elé. Tudta, ha megnézné lábfejét, fehér por borítaná. Tengerparti homok.

A földúton, ha futás közben hátralesett, láthatta a porfelhőben eltűnő kutyát. Az állat fokozatosan maradt le. Az utolsó húsz méteren zavarodottan megtorpant, megállt. Sokuk emiatt a kudarc miatt bukott el szombat éjjel is. A lehetetlen, amit átéltek, összetörte őket. A vézna, alacsony, semmi kis barna gyerek otthagyta, lehagyta, elhagyta csupa izom és harcra termett testük. Kombó pedig füttyentett nekik, s az öklét rázta a fáról röhögő fiúkra. Komódi ott állt a törzs mellett. Készen arra, hogy felugorjon a menedéket jelentő magasba, vigyorgott és lihegett maga elé. Nem volt más öröm életében, csak ez a győzelem. Még a szemét kincsei se értek ennyit.

A szülők küldték ki őket. Mindenki úgy boldogult, ahogy tudott. A világ egyre szegényedett. Kevesen éltek jólétben. Ők azonban olyasmiket is kidobáltak, amit mások továbbadhattak a város nyomorpiacán. Így hívták akkoriban a közpiacokat. Komódiék minden nap, végkimerülésig túrták az egyre növekvő szeméthegyeket. Ha értékes dolgot találtak, szépen kimosott nejlonszatyorba tették. A meleg ellen műanyag palackból locsolták a fejüket. Zavaros, áporodott víz volt benne, egy szennycsatornából hozták.

Néha tényleg jó dolgokra akadtak. Kiszakadt hővisszaverő köpenyre. Félig telt víztisztító szűrőre. UV-sugázás elleni krém tubusára. Lejárt izzadásgátló tablettákra. A nyomorpiacon leginkább ezek mentek. A hőség elleni védőeszközök. De a kupacok, melyek éjszaka, rejtélyes módon terjeszkedtek, más fontos dolgokat is rejtettek. Élelmiszermaradékot. Ruhaneműt. Elektronikus alkatrészeket. És olyan tárgyakat, melyeknek a funkciójáról Komódiéknak fogalmuk sem volt. Lelkük mélyén sejtették, már nem is lesz soha szükségük ilyesmire. Mégis, hazavitték ezeket is lelkiismeretesen. Napról napra átszurkálták, -turkálták a halmokat hosszú akácbotjaikkal. Az akác bírta egyedül a klíma változását.

Közben a táj köröttük lassan átalakult. Dél felől, mint egy óriás hullámos haja, nagy, sárga homokbuckák göndörödtek. Megközelítették, majd elhagyták a falu házait. A legtöbben elmenekültek előlük. A lakópark utcáit naponta söpörték. Komódi most már minden reggel poros lábbal ébredt. Felhajtotta a takarót, s végignézett gyönyörű végtagjain. Az orvos azt mondta apjának, értúltengés. Vagy valamiféle genetikai elváltozás. Komódi anyja, aki belehalt a szülésbe, túl sokat volt kint a napon. Gyerekének két, csupa ín és izom tagját erek százai hálózták be. Ágyéktól lefelé úgy nézett ki, mint valami anatómiai szemléltető ábra. A kék és lila erek kidomborodtak bőréből és szívének nyugodt ütemére lüktettek. Húsa feszesen és duzzadtan szívta be vérüket. Komódit a szemétben talált húsra emlékeztette ez a látvány. Arra, amit eladtak Kombónak és kutyáinak. Melyre másoknak is fájt a foguk.

Mély, szemét alatti járataikból a patkányok is élelemre vadásztak. A gyerekek szerint több száz tanyázott a kupacokban.

 

2. A vereség

 

Az az éjszaka lopással kezdődött. Komódi nem jószántából tette. Elnézte apja fejsebét a gyertyafényben, s két húga feketén csillogó gombszemeit. Apró, sárgán és tanácstalanul remegő lángnyelv tükröződött bennük. A férfi esésére riadtak fel. A városból egészen idáig bírta, a vérveszteség csak a konyha közepén döntötte le lábáról. Hazajött szétroncsolt, megtámadott fejével. Komódi kapcsolt a leggyorsabban. Vizes kendővel kimosta a sebet. Nem tudhatta, hogy a szennyvíz baktériumai miatt fertőződik majd el pár nap múlva. Apja soha többé nem tér magához. A vágás egyébként is végzett volna vele. A nyomorpiaci viták gyakorta zárultak így, de a gyerekek mindezt nem sejthették.

Komódi sokáig gondolkodott a kendőt markolászva. Aztán lehúzta apja cipőjét. Felhajtotta a bélést, s előkotorta alóla a pénzt.  Szombat volt, a harc napja. Valami törülközőt csavart a sebesült fejére. Felhúzta az ágyába. Megoldotta másik cipőjét, övét. A férfi egyenletesen lélegzett. Néha motyogott. Szájából ilyenkor kiáramlott a szoba levegőjébe az alkoholszag. A két kislány sírdogált, mikor Komódi rájuk zárta az ajtót.

Úgy volt, ahogy remélte. Csillogó autók a holdfényben. Kombó viskójából fény szűrődött ki. A garázsból cigarettafüst és zsongás. A kutyák szűköltek a ketrecekben. Ahogy megindult a garázs felé, valami felmordult a bódé ajtaja mellett. Erőltetnie kellett a szemét, hogy észrevegye a kikötött kutyát.

Nem tudhatta, hogy agárnak nevezik ezt a fajtát. Mikor közelebb ment, s a hold is jobban kisütött, elhűlve szemlélhette kecsességét. Az állat idegen lénynek tűnt szemében. Csupa ín és izom volt. Soványság és elegancia. Testét finoman hálózták a lüktető kék erek. Feszülten meredt Komódira, mert már akkor megérezte versenyük lehetőségét.

A fiú fülét halk beszéd ütötte meg. Oldalt került, a kis bukóablak alá. A húgyszagú sötétben fülelt, s figyelt a bentről elődörmögő hangra. Kombó beszélt, de olyan szépen, mint még senki Komódi előtt. Nyugodtan és magabiztosan magyarázott valakinek:

– Mi itt, ugyanilyen ökoszisztémában élünk, kölcsönös egymásrautaltságban. Elég az összefüggések egyetlen elemét megbontani, s minden borul. Annak idején rendszerelméletet hallgattam az egyetemen. Hosszú út vezettet a sintérkedésig, volt időm gondolkodni a tanultakon. A komplex rendszerek nem állandóak. Folyamatos változásban vannak, mivel a létrehozó tényezők is elmozdulnak. S mert az ember az egyik legösszetettebb dolog önmagában is, törvényszerű, hogy a bolygón egy nagyon ingatag rendszert hoztunk létre. Ez most összeomlóban van. Senki nem mondja ki, de mindenki érzi, sejti, tudja. Ott van a kutyák szemében. Mert persze mindez fenyegeti az én kis világomat is. A hőmérséklet emelkedése. A munkanélküliség. A növénytakaró átalakulása. Az állatok viselkedése. A gazdaság... Már ami megmaradt belőle többé nem jelent semmit. Úgy élek, ahogy tudok. Megteremtettem a saját ökoszisztémámat – s ez most felbomlóban van. Tudod jól, miről beszélek. Ideköltöztek ezek az újgazdagok a szomszédba. Ők túl fogják élni, történjen bármi. Legföljebb szedik a sátorfájukat, s mennek északabbra. Amit megszereznek, az több, mint elég számukra A javak újraelosztását sajátos módon hajtják végre. Kidobálják a fölöslegüket a hátsó udvarba. Az elmúlt évek alatt egész csinos kis szeméthegy gyűlt össze a kertek alatt. Erre, mint a legyek, jönnek a gyerekek. Kiszedik a javát, ami még használható, s odaadják szüleiknek. Azok pedig újratermelt és újraértékelt áruként eladják a városi piacon. S hogy jövök én a képbe? A kölykökkel szerződést kötöttünk, hogy a hús ehetetlen részét nekem adják. Újforintban fizetek érte, nem sokat. De nekik ez is vagyon. Nekem egy hétvégi harc százada. Ez a hús megy a kutyáknak. S a kutyáim szombatonként emiatt olyan erősek a ketrecben. De ha végigvisszük, még te is benne vagy a rendszerben. Hozod a saját állataid és a gazdag fogadókat. Nélküled nem tudnék fizetni a kölyköknek. Nem tudnám etetni a kutyákat, s nem lenne jutalékom. Neked is jól jött ez a félreeső hely. A csöndes tanyavilág, ahol át lehet hágni minden szabályt. Az állatmentési rendelet okán a városban fajpusztítónak tekintenének minket. De itt nincs, aki szóljon. S mivel nem maradt már semmi szórakozás ezen az istenverte sártekén, mindenki jól jár egy kis harccal.

– Ez a rendszer van most veszélyben. Meg kell értened, hogy elfogadd a kérésem, minden elemét világosan át kell látnod, barátom. Régóta ismerjük egymást, még az állatkertből. Tudjuk, mikor csúsztat a másik. Én most nem hazudok, s nem lehúzni akarlak. De az utóbbi hetekben mind kevesebb húst bányásznak elő nekem a fiúk. Valami történik a lakóparkban, hogy így felhígult a szemetük. Szegényednek vagy tartalékolnak, a fene tudja. Mégsem mehetek oda megkérdezni, azzal beavatkoznék a körforgásba. De tény, hogy a kutyáim nem kapnak már annyit, amennyi kellene. A győzelem számomra mind esélytelenebb. Elgyöngült, fáradt és vérszegény állatokkal nincs miért harcolni. Ha csökkenek az esélyeim, akkor bajba kerülhet a jutalékom is, s így a megélhetésem, a jövőm válhat kérdésessé. Márpedig ezt egyikünk sem akarhatja. Se te, se én nem szeretném, hogy mindennek vége legyen. Ám ha nem érzem biztonságban magam, elmegyek. Eljöttem az egyetemről, az állatkertből, a fővárosból – nem esne nehezemre most sem továbbállni. Vannak új ötleteim. A fiúk, akik a szemétben kapirgálnak, teljesen elvadultak. Más fajsúlyban is lehetne folytatni a harcot. Nem kellene a kutyákkal bajlódni. Úgysem maradnak már sokáig köztünk. A kipusztulás szélén állnak, mint az összes, nem génmanipulált lény. Ha látnád, hogy lihegnek egy-egy melegebb napon. Csak azért imádkoznál te is, hogy minél előbb vége legyen a történetüknek. De mi volt ez?

Amikor Kombó kijött a kopogásra, s Komódira világított zseblámpájával, a fiú megmondta neki, hogy fogadni akar. Nyújtotta felé a papírpénzt. Izzadtnak és mocskosnak tűntek kezében a bankjegyek. A kövér férfi mögött kilépett az ajtón beszélgetőtársa is. Kíváncsian végigmérte a kölyköt. Közben az agár nyakát cirógatta. Nem kellett meghajolnia. Alacsony, sánta ember volt. Egyik kezén két ujj hiányzott. Fehér öltönyt és fehér kalapot viselt. Komódi felé fújta a füstöt kis barna szivarjából, majd megkérdezte Kombót, mit akar a gyerek. Komódi megismételte, s hozzátette, Kombó kutyájára fogad. Arra, amelyiket lehagyott a héten. A fehér öltönyös nem értett semmit. Kombó magyarázta el neki türelmetlenül. A gyerek végig kinyújtott karral tartotta a pénzt.

Akkor, mikor a vendég már mindent tisztán látott, lágyan elmosolyodott, s a földre köpött. Majd Kombó kutyáira tett valami gúnyos megjegyzést. A kövért erre elfutotta a méreg, s állával az agár felé bökött. Komódi ezt is elhagyná, közölte jegesen, mire a kalapos szótlanul méregette a két embert, majd leoldotta a pórázt a kutyáról. Az állat szökellve, táncolva tett pár lépést. Megszagolta Kombó cipőjét és Komódi ágyékát, aztán körbefutotta az udvart. Most látszott csak, milyen szépen mozog. A fehér ruhás férfi végre odalépett a gyerekhez, s elvette a pénzét. Megszámolta, majd tízszeres összeget ajánlott Komódinak, ha lehagyja a kutyáját száz méteren. A fiú az agár felé lesett, mely a ketrecek előtt suhant. Az összes kutya meredten bámulta, valamiért egy se merte megugatni. Komódi bólintott, mire a sánta férfi vastag, bőr pénztárcát vett elő, s leszámolta az összeget. A két bankjegycsokrot Kombónak nyújtotta. Majd füttyentett a kutyának, s a garázs felé indult.

A kövér is átszámolta a pénzt, aztán Komódira meredt. Fejét csóválva sziszegett valamit, a gyerek nem hallotta, közelebb ment. Kombó a falu felé mutatott, s Komódi megértette, hogy hazaküldi. Megrettenve, fejét rázva hátrált. Mögötte a garázsból kirajzottak a vendégek. Így már nem is maradt ideje elmenni.

Két autó, két magas, halkan pattogó terepjáró állt a földútra, bekapcsolt távolsági fényszórókkal. Majd az almafákig el lehetett látni. Ott egy harmadik kocsi parkolt le, tompított fénykörökkel várva a befutót. A fogadók a kezdőpont, a két kocsi közé gyűltek, a kalapos kezdte tőlük beszedni a pénzt. Öltönyös férfiak, selyembe öltözött nők, alkohol, cigaretta és parfüm szagába burkolódzva lesték a fénypászmákat. Aztán az úton bóklászó kutyát, és a port rugdosó Komódit vették szemügyre. S hamarosan mind eldöntötte, kire tesz. Mikor végzett, a sánta intett a félrehúzódott Kombónak. A kövér férfi sötét ábrázattal Komódihoz ment, megfogta vállát, majd a kocsik elé kísérte. Sarkával méternyi vonalat húzott a porba. A kalapos füttyentett kutyájának, mire az lágyan odaügetett lábához. A férfi elrakta a pénzt és jegyzeteit, aztán a gyerek mellé vezette az állatot. Mögöttük elcsöndesült a társaság. Valahol a mezőn tücsök ciripelt. A szikkadt, kiégett földből előfüstölgött a meleg, szellő se rezdült. Komódi megérezte a futás izgalmát. Szeme sarkából látta ellenfelét, a nyelvét kinyújtó, lihegő, ugrásra kész karcsú alakot. Valaki mondta nekik, hogy dudaszó lesz. Nem is értette először. Vállán még ott voltak a húsos ujjak. Porszemek csillogtak a fényszórónyalábokban, távolabb egy lepke verdesett át köztük. Fönt, az ég peremén halványkéken csillogott az USA hőelfogó pajzsa. Ekkor szólalt meg a hang, s Komódi rájött, ez a jel, mert Kombó elengedte a vállát, s a kutya kivágott mellőle.

Az állat versenyhez volt szoktatva. Egyenes vonalban, megnyúlva száguldott, az út adta pályán. Komódi először azt hitte, sosem éri utol. Látta a port, ahogy az ő vesztesei láthatták, s az agár hosszabbodó, rövidülő sziluettjét a felhőcske mögött, előtt. Aztán megérezte a saját ritmusát, s a szél befonta testét. Mind gyorsabb és gyorsabb lett, s az éjszaka tárgyai összemosódtak oldalt. A levegő úgy vált ketté előtte, mint valami könnyítő vízpermet.

A kutya gyors volt, de a harmincadik méternél beérte a gyerek. Harminc méterrel hátrébb felzúgott a társaság. Valaki tapsolt, bravóztak és hujjogtak. Komódi megérezte a győzelem ízét. Olyan volt, mint a vigyor az almafák törzsénél. Az egyetlen jó dolog a napjában. Aztán az ötvenedik méter tájékán még előnyt is tudott szerezni. A kutya idegesen oldalt lesett, csak a pillanat töredékéig. Értetlen, zavarodott tekintetével a fiú villogó, surrogó lábait figyelte. Komódi alig látta vékony testét letűnni, mert előre nézett. A várakozó autó fényeire. Így haladtak fél méternyi különbséggel egészen a táv utolsó negyedéig. Már látszott a magányos jármű sofőrje, cigarettájának parazsa. Komódi tudta, lábaiban ott van a végső erőfeszítés lehetősége. Az erekre gondolt, a finom folyóhálózatra, amely oly erőssé tette őt. S arra, hogy még gyorsabban rakja egymás elé tagjait. Már nem is szél, vihar kerekedett körötte. Úgy vélte, háta mögött tölcsérben kavarodik a por. Lenézett oldalt. A kutya orra mind jobban kezdett elmaradni bokájától. Fényes, csillogó szeme rémülettől csillogott. Ekkor történt, hogy fogaival odakapott a gyerek felé.

 

3. A lakópark

 

Nem egyik napról a másikra történt. Fokozatosan, lassan és nyugodt ritmusban romlott le minden. A változások bizonyára azt tükrözték, ami odakint, a világban zajlott. De a végső pusztulásban más is közrejátszott. Emberi hanyagság, reménytelenség és félelem. A személyzet szökött meg legelőször. A kertészek, a szobalányok, bejárónők, gyerekfelügyelők. Még az őrség marad legtovább, egészen halálig, érthetetlen hűséggel. Mögöttük, a kerítésen belüli házak falai megrepedeztek a melegtől. Mivel az áramszolgáltatás akadozott, a légkondicionálás nem volt egyenletes. Márpedig ezeket az épületeket nem ilyen forróságra tervezték. Állandó hűtés hiányában, s a hőmérséklet vad ingadozása miatt az ablakok, ajtók kifordultak keretükből. A küszöb megduzzadt, a parketta felpúposodott. A rendezett kis kerteket, parkrészleteket felverte a futókaktusz és a szúrós, kiirthatalan dűnei gyom. Mivel elmaradtak a takarítók, a finom homok belepett mindet. Beette magát a ruhákba, sarkokba és szemhéjakba. Az autók bonyolult műszereit naponta ki kellett porszívózni. Védekezésül a garázsokat próbálták hermetikusan zárni. Később, mikor az üzemanyagellátás is akadozni kezdett, reggelente egyre kevesebb kocsi mozdult ki, egye több utassal. Rosszkedvű háziasszonyok bámultak utánuk koszos ablakok mögül.

Sokan a nyár végén csomagolni és költözni kezdtek. Mások kitartottak, állásuk, vagyonuk vagy egyéb kötöttségük miatt. Voltak próbálkozásaik, hogy újraszervezzék az életet, és úrrá legyenek a káoszon. Beosztották egymás közt a porseprést, kutat kezdtek ásni, s akácot telepítettek a kerítés elé. Ám mindez csak ideig-óráig használt. A sivatag mind erősebben ostromolta a gyepet, s a reményvesztett önkéntesek elmaradtak a seprűk mellől. A kút két hét múltán kiszáradt. Az akácot elfelejtették öntözni, s satnya hajtásai megperzselődtek a szárazságban.

Éjjelente a házak műanyag kapcsolóelemei puskalövéshez hasonló hangon kezdtek pattogni a hőmérséklet-különbségtől. Minden hátramaradó felriadt erre a vészjósló hangra. Később valódi fegyverropogás törte meg a fülledt csendet. Egy téleleji napon az őrséget legyilkolták. Három épületet fosztottak ki az ismeretlen támadók. Másnap délre jöttek csak meg  a rendőrök. Ki sem szálltak golyó lyuggatta kocsijukból, úgy vették fel a jegyzőkönyvet. Körbehajtottak az elvadult utakon, majd néhány ígérettel távoztak.

Ekkor újabb családok pakoltak be drága autóikba. Akik maradtak, fegyveres őrséget szerveztek. Ám több fosztogató nem jött, s a lakosok egy idő után rájöttek, hogy nincs miért jönni. A dörrenésekkel tarkított éjszakákon, áram, víz és élelem nélküli házaikba húzódva fel kellett ismerniük a vereséget. Pénzük, a huszonkettőben bevezetett újforint távoli bankokban hevert, egyre értéktelenebbül. Lehetőségeik folyamatosan csökkentek. Az emberi világ kihátrált mögülük, s szembetalálták magukat a külső dolgok kényszerítő erejével. Olyan tényezőkkel, melyre senki nem készült fel. Miután ezt végiggondolták, s megértették, a lakópark végleg elnéptelenedett.

 

4. A látogató

 

Komódi a nyílásra hajolva fülelt, s várt. Orrát kendő takarta a bűz elől.  A kutya halkan nyüszített lábánál.

Mindketten hallották, ahogy odalenn a szemét mélyén motoszkál a patkánycsalád. A fiú körbenézett, s próbálta felmérni a kivezető járatokat. Két szemétbuckával odébb sötétlett egy nyílás. Úgy emlékezett, hat lépésnyire tőle van a másik menekülőkürtő. Mély levegőt vett, majd elengedte az állatot.

Kotorékféle volt, a legkisebb a megmaradtak közül. Úgy kaparta be magát a szemét alá, mint valami fúrógép. Nyüszítve hörgött, mikor elérte a fészket. Komódi felállt, s figyelt.

Tudta, hogy húga, az egyetlen, aki megmaradt, éhes. Ahogy éhes volt ő is, és éhesek a kutyák is. A telep halkan aszalódott a forróságban, minden állat ketrece sarkába bújva szuszogott. Kombó megfeketedett feje a karón mintha pontosan felé nézett volna. A távolban csillogott valami, talán szélvédő. Azonban Komódinak nem volt ideje jobban szemügyre venni – az egyik nyílásból kivágódott a patkány.

Ez is a rózsaszín, szőrtelen, új fajtájúak közé tartozott. Lassan változtak a forróságban, ahogy minden más is átalakult. Egy ilyennek a húsa  pár napig elég két kutyának. A megmaradt ketreclakók addig kaptak haladékot, míg Komódi felhizlalta, s levágta őket. Egy kutyából a húgával másfél hétig eléltek. Ha jól beosztották.

Most, ahogy a patkány után iramodott, érezte, valami a talpába fúródik. Nem törődött a fájdalommal, csak a szemét közt cikázó testet figyelte. Zörgő nejlonokon, olajos palackokon vágtatott át, s majdnem elcsúszott. Összeszedte minden erejét, s belehúzott. Megkerültek egy nagy dombot, s a mező felé fordultak. A patkányok alapvetően féltek a nyílt tereptől, de ez most nagyon kétségbeesett üldözőjétől. Joggal, a fiú már szinte rajta volt. A sík, füves térre érve hamar beérte. Mikor már csak kéznyújtásnyira volt tőle, ráugrott, s súlyával nyomta agyon. A biztonság kedvéért roppantott nyakán, de ekkor már térdelt fel, s a mozgást figyelte a szemétben. Mindjárt meg is pillantotta a tétován szaglászó másik példányt. Nekiiramodott. A föld alól felcsattant a kutya csaholása. Talán valamelyik szembeszállt vele.

A kölykök jó része elment a szüleivel. Néhányan maradtak, páran visszaszöktek. Továbbra is a szemétből éltek, s a felnőttek nélküli vályogházakban laktak. Addigra már a falu is elnéptelenedett, egykori lakói magukkal cipeltek minden mozdíthatót. A gyerekek inkább a lakópark elhagyott házait járták, s összeszedték, ami még használhatónak tűnt. Egy nap a dolgok elosztásánál vita robbant ki. Komódi megütött egy magas, erős fiút, mire az pár társával s Komódi egyik testvérével elhagyta a csoportot. A többiekkel ezután nem volt gond. Délutánonként Kombó kunyhójához gyűltek. Egy kutya taposóketrecben hajtotta a ventillátort, a szelét még érezhették ők is a küszöbön. Kombó ilyenkor mesélt nekik, legtöbbször hajótörött gyerekekről, kik szigetükön két pártra szakadva egymás ellen fordulnak. Komódi hallgatott és figyelt.

Amikorra végzett, négy patkány teteme feküdt kiterített lába előtt. A kutya is előbújt a föld alól, orrán rubintgyöngyökként bukkant elő a vér. Lenyalta, s Komódi lábához simult. Igazából ez volt az egyetlen megbízható állat. A vadászat még a vérben volt, s tudta, a fiútól függ a jövője. A többi a ketrecben már félőrült volt a melegtől.

Ahogy azok is, amelyet Kombó uszított rá a fosztogatókra. A férfiak éjjel jöttek, teherautóval. Lövések dörrentek, s a fiúk erre bújtak elő a vályogházakból. Megindultak a telep felé. A teherautó elhúzott mellettük, nyomában a hat megvadult, vérre szomjazó kutyával. Sötét volt, és mindannyian, a gyerekek és az állatok is tudták, milyen messze van a menedék. A szörnyű futás ritmusát lihegés, s hátulról felcsattanó sikolyok adták. Csak Komódi ért célba.

Összeszedte a patkányokat, s ismét végignézett a környéken. Az úton már megnőtt a jármű, apró pontból ökölnagyságúra hízott. Lassan, lépésben haladt tolta valaki. Rá, a telepre vivő földútra. Komódi füttyentett a kutyának, s megindult a kunyhó felé, ahol húga hűsölt. Egy lesoványodott állat most is hajtotta a ventillátort, néha fáradtan megállt. A lány ekkor megdobta valamivel. Komódi arra gondolt, a szebbet is itt hagyhatta volna a másik fiú tesvérei közül.

Nem az alumíniumbódé miatt, és nem is a mezőn fekvő, össszemarcangolt társai okán látogatta meg azután az éjszaka után Kombót. Hanem mert rájött, hogy a férfi már veszélyes. Mióta a falu kiürült, s a lakópark is elnéptelenedett, a sintér egyre furcsábban viselkedett. Talán mert nem jött több autó szombatonként.  Egész nap csak szendergett, izzadt és motyogott az árnyékban. Később a gyerekeknek a szigetes történet helyett már csak a végítéletről beszélt. Égi tűzről, amely megtisztítja a földet a férgektől. Komódi mindig is sejtette, hogy Kombó – önmagán kívül – mindenkit feláldozhatónak tekint.

Álmában szúrta le, egy régi, rozsdás ollóval. Aztán ugyanezzel levágta a fejét, s karóra tűzte a kapuban. Ahogy azt Kombó mesélte.

Később áthozta megrettent testvérét új otthonukhoz. A hat kutya, a hat támadó soha nem tért vissza. Az élelem a szemétben egész sokáig kitartott. Nagyjából akkor fogyott el, mikor a húg megszülte Komódi gyerekét. Egy ebihalszerű, végtag nélküli kis lényt. A kutyák ekkor már régóta éheztek. A fiú tudta, hogy neki kell megetetnie mindenkit a telepen. Aztán eszébe jutott a buckákban lakó patkányhorda.

Az autó egyre közelebb ért az úton. Néha kilesett mögüle az, ki tolta. Kopott, fehér vászonöltönyt viselt, kalapját szemébe húzta. Komódi besétált az udvarra, hátra-hátranézve a látogatóra. A lány az ajtóban állt, szemét ernyőzve bámulta a közeledő járművet. Tizenhárom évesesen érett nőnek tűnt barnaságában. Komódi az árnyékba dobta a tetemeket, s bezárta ketrecébe a kutyát. Addigra az idegen odaért hozzájuk.

 

5. Kiszáradt almafák

 

Az autót a kapuig tolta, s ott lihegve nekidőlt a karosszériának. Felnézve szemközt találta magát Kombó fejével.

– Üdv, pajtás – biccentett az öltönyös, majd körbefordult. A lány mereven bámult rá, Komódi pedig kilépett a ketrec árnyékából.

– Te vagy az, fiam? – pislogott rá a sánta férfi. Komódi bólintott, majd lassan közelebb jött. Mondott valamit, de egyikük sem értette. A fiú ráébredt, hogy hetek óta nem beszélt. Újragondolta, mit akar, majd óvatosan kimondta: Miért jött ide?

A sánta benézett a kocsiba, majd kinyitotta az egyik ajtót. Benyúlt, s egy palack vizet vett elő. Ivott, közben folyt öltönyére is.

Ruhája mocskos volt, s Komódiig bűzlött. A cipője orrát ronggyal kötözte át. Slicce körül vérfoltok barnállottak, ép kezében remegett az üveg. Még ivás közben is hol a lányt, hol Komódit, hol a kutyákat leste.

– Megmaradt a nyoma? – kérdezte aztán, leengedve arca elől az üveget. – A harapásnak…Rókaszerű, sárga ábrázata zárkózott, óvatos arckifejezést öltött. Aztán, mikor rájött, hogy senki nem fog válaszolni neki, felpattant a motorháztetőre. A lány riadtan behátrált a viskóba. A kutya hátul megállt a hajtókörben, így egyszerre minden elcsöndesült.

– Azért jöttem, hogy megmentselek titeket! – kiáltotta a férfi, ölelően széttárva karját. – Ádám és Éva, utolsó lakói a földnek, halljátok szavamat!

Elhallgatott, s Komódira mutatott: – Te, aki gyorsabb vagy a gondolatnál, aki a világ legjobb futója lehettél volna, figyelj! – a lány felé fordult, aki már szinte eltűnt odabenn. – S te, ismeretlen szépség, bárki légy is, fülelj rám, mert többször nem tudom elmondani.

Felsóhajtott, majd hátradőlt, lehuppant a tetőre. Mint egy ócska, rozsdás széken – úgy ült az elnyűtt kocsin.

– Onnan jövök, ahol vége mindennek – folytatta csöndesebben. – Az ember feladta, s menekül, ki merre lát. Átvergődtem tűzön, vízen, forró pusztaságon, az elhagyatott, sókristálytól csillogó városokon. A kormány eltűnt, a lakosok vagy elpusztultak, vagy emigráltak Svédországba. Nincs már senki ezen a kiürült vidéken rajtunk kívül. Hat napja nem ettem, s két hete nem találkoztam élővel. Az autómat huszonkét órája tolom, remélve, hogy marad elég erőm idáig. Minden vágyam az, hogy mielőtt itt hagyom ezt a vidéket, még valami jót tegyek – veletek, gyermekeim.

Komódi leguggolt a sarkára, s a homokban kezdett kapirgálni. A nap a tarkójára tűzött, de a férfit szemből érte. Ezért nem aggódott. Tudta azt is, mögötte van a Dög ketrece.

– De hogy éltétek túl? – kérdezte hirtelen valódi érdeklődéssel a sánta.

Komódi megvonta vállát:

Gyorsan futok.

– Ezt tudom. És?

– A patkányok és a kutyák lassabbak nálam. Minden kutya lassabb nálam szögezte le a fiú. A vége motyogásba fulladt. A férfi az autón feszülten figyelte.

– Mi lett a kutyájával? – nézett fel rá a fiú.

– Elcseréltem.

– Mire?

– Valami fontosra.

– Mit akar?

A sánta megérezhette, hogy nincs értelme tovább kertelni. Komódi olyan színtelen és közömbös hangon beszélt, mint egy vadász az erdőben.

– Kombónak – intett a férfi a fej felé – a garázsban volt némi benzintartaléka. Köthetnénk üzletet, fiam.

Komódi felegyenesedett, és hátrált egy lépést. Mintha csak az árnyékot keresné:

– Mit ad érte? – kérdezte ingerülten.

– Elviszlek titeket, ahova csak akarjátok. Fel, az északi hűvösbe. Ott még vannak igazi országok. Emberek, akik jól élnek Akik szeretik a sportot, s tisztelik a gyors futókat.

Komódi elgondolkodott, majd felszegte fejét, s dacosan a kutyákra mutatott:

 Itt is tisztelik a gyors futókat.

– Én értem, de… a férfi hirtelen elfáradt, arca megöregedett. Komódi észrevette, mielőtt megtette volna. A gyilkos szándék ott volt a csontra merevülő vonásokban. Ugyanaz az arc volt, amely föléhajolt, megharapott, sebesült bokája, s könnyező arca fölé azon az éjjelen. Nem érdekelte őt a másik ember fájdalma.

– Zárkózz be! – kiáltott a fiú a lányra, majd kinyitott egy ketrecet.

Ekkor a sánta már elővonta fegyverét, és az ugráshoz készülődött. De mikor meglátta az előrontó, veszettül csaholó valamit, megtorpant.

Komódi közben megkerült egy másik ketrecet, s így kitért a kutya látóköréből. Az csak az autón álló férfira figyelt.Sovány, de elszánt és dühös állat volt. Hetek óta nem járt a szabadban. Komódi korábban néha kiengedte őket, de az éhezés kezdetétől már nem merte. Ez a kutya most felborzolt nyakszőrzettel, rózsaszínig húzott ínnyel figyelte a hatlövetű pisztoly minden ingását. Talán ez a fegyver volt az agár ellenértéke.

– Mit akarsz, fiú? – kiabálta a férfi.

Komódi azonban már nyitotta is a következő ketrecet. Amint a lakója eszmélt, s kirontott, eldördült az első lövés. Áldozata felnyüszített. A második előbb ehhez a sebesült, porban vonaglóhoz rohant, majd egyazon lendülettel az autóra ugrott. A sánta lőtt, de elvétette, s az állat a lábába mart. Hátrálva lerántotta, a férfi elesett. Így azonban épp‘ a sárga, eszelős szemek közé tudta nyomni a cső végét. Komódi látta a szétrobbanó csontot, mire kiengedett még két kutyát. Párban jöttek elő, s látszott, hogy összeszokott harcosok. Gyorsan, ügetés közben felmérték az udvart. Épp csak belenyalintottak a porban csillogó vérbe és az agyvelőbe, már támadtak is. A fiú magára húzta a megüresedett ketrec ajtaját. E kettőtől tartott ő is.

Az idegen közben talpra állt. A motorház már össze-vissza horpadt riadt teste alatt. A forróságtól vibráló levegőben forgott, kereste a célpontokat. Lent úgy körözött a két sötét támadó, mint nagy madarak árnyéka a földön. A férfi rásütötte egyikre fegyverét, majd pánikszerűen még egyet lőtt. A kutya némán eldőlt a porban. Párja ekkor felugrott, lendülete ledöntötte a férfit, bele a szélvédőbe, ami felrobbant alattuk. Pár pillanatig összefonódva kapálódzott a szőrös test, az öltönyös végtagok, agyarak és a pisztoly. Aztán új, utolsó lövés harsant. A kutya vinnyogva hátrált, lecsúszott a kocsiról. Komódi arra lépett elő a ketrecből, hogy bekúszik a kocsi alá.

Volt egy nagy, hosszú rúd a szélső ketrec oldalának döntve. A végén kampó, csillogó, vágóhídi szerzemény. Ezt vette magához a fiú, majd kinyitotta a Dög ketrecét.

Mögötte, mint sérült bogár, próbált kimászni a férfi a szélvédőből. Komódi nem figyelt rá, csak a helyes mozdultra. A kutya, melyet még a koplalás se tört össze, leste minden mozdulatát. Megérezte az alkalom sajátosságát, mert ezúttal nem támadta meg a botot. Hagyta, hogy a kampó a láncába fonódjon. Komódi hátrálva húzta ki őt a ketrecből. A sánta ekkor már térdelt a kocsin, s felemelte pisztolyát. Komódi feszülten figyelte, ahogy kitárazz – csilingeltek a hüvelyek a forró fémen.

– Ne! – szólt a fiú, s meglökte a botot. A Dög felmordult. A sánta odafenn lenézett rájuk.

– Jézusom, mi ez? – nyögte golyók után tapogatva zsebeiben.

– Elengedem – figyelmeztette a fiú.

– Megöl téged is.

– Engem kutya nem ér utol. Maga is tudja.

A férfi leengedte a pisztolyt, majd a földre dobta:

– Jól van! – kiáltotta elkeseredetten. Megharapott lábából a cipőjébe folyt a vér. – Jól van, elég volt, beismerem, hogy te győztél akkor este. Emlékszem rá, ne hidd, hogy nem. Úgy futottál, mit senki más, és a kutyám megharapott, ezért tudtam elnyerni a pénzed. Kell? Visszaadom szívesen. – Zsebébe nyúlt, de Komódi felemelte egyik kezét.

– Nem kell – mondta. Közben kinyílt ismét a viskó ajtaja. A lány egy könyv kitépett lapjával legyezte magát. Melle alatt átnedvesedett a póló.

– Nem kell a pénze. De adok magának benzint – folytatta Komódi. A sánta kivárt. Tudta, mivel gonosz, romlott és sokat látott ember volt, hogy jön még valami.

– Csak annyit kell tennie, hogy elfut a kiszáradt almafákig – folytatta Komódi, igazolva a sejtést. Mutatta is. A bekötőút túlsó végében csonkok sorakoztak a remegő levegőben.

– Fussak oda? – kérdezte a sánta hitetlenkedve. Úgy csinált, mint aki nem érti. Ujjai rátaláltak valamire nadrágjában. A földre nézett, s mozdult, de Komódi követte tekintetét, s gyorsabb volt ismét. A pisztolyhoz ugrott, s felvette. A kutya botját így el kellett engednie egy pillanatra. Halk, gyomrot rezegtető mordulás volt a válasz a szabadságra. A fiú megkapta a rudat, majd elhajította a másik kezében csillogó fémet. Ívesen szállt, a garázs mögötti messzeségig.

– Menjen – mondta Komódi. – Talán várunk egy kicsit.

A sánta közben lecsúszott az autóról, s hitetlenkedve közelebb jött:

– Ezt nem teheted.

Komódi nem válaszolt. Némán állt, néha a Dögre pillantva.

– A lábam használhatatlan évek óta. Esélyem sincs – folytatta a látogató. Arca most valóban kétségbeesett grimaszba torzult. Még lépett párat, mire a kutya feléje lendült. Komódi erősen fogta.

– Kérlek, könyörülj rajtam! – fonta össze két kezét a férfi, s térdre hullott.

Komódi lenézett rá, s megcsóválta fejét:

– Fusson.

– Elviszlek titeket, a reményt adom nektek, az újrakezdést – nyöszörögte a férfi, de a fiú nem válaszolt.

Néhány másodpercig álltak így egymásra meredve, majd a sánta megfordult, és elindult. Öt-tíz lépés erejéig úgy tűnt, meg sem próbál futni. Aztán erőt vett magán, s ollózó kocogásba kezdett. Kalapja lerepült fejéről. Öltönykabátja szélei lebegtek mögötte. Komódinak úgy tűnt, egész ütemesen halad.

A lányra nézett, aki elnyomott egy ásítást.  A távolodó férfit bámulta, s láthatóan semmit nem értett.

A Dög hirtelen türelmetlen lett, s megrángatta a rudat. Komódi feleszmélt tűnődéséből, s döntött. Maga sem tudta, mikor merült fel benne a lehetőség. Csuklója egy csavarintásával kiakasztotta a kampót. A rudat a földre dobta. Az állat visszanézett rá, majd a futó felé fordult. Apró vörös pöttyök jelezték a sánta útját a porban. A Dög ezek ösvényén indult meg, először lomhán, mint egy medve, majd mind gyorsabban és fürgébben. Szőrös, loboncos, még soványságában is robosztus testéből sütött az elszántság. Nem vadászat, hanem élni akarás volt a célja. Eltökéltségének hangot is adott a dühödt loholás közben.

A sánta meghallhatta morgását, mert hátranézett, s felsikoltott. Próbált gyorsítani, közben kabátját két mozdulattal lehúzta magáról. Háta mögé dobta, de üldözőjét nem zavarta meg. Ügyet se vetve rá vágtatott, s mind jobban behozta a férfi előnyét. Mikor az állat elérte a táv harmadát, Komódi meglódult.

Elsuhant az autó, a ketrecek, Kombó előtt, és végre kiért a nyílt térre. A lány valamit kiáltott mögötte. Ő azonban nem törődött semmivel, csak a kutyát bámulta, mely közben beérte és lerohanta a férfit. Úgy zúdult rá, mint egy lavina. Futás közben ugrott a hátára, döntötte a földre, s mart a nyakába. A sánta felordított, sebéhez kapva próbált feltápászkodni, de az állat még egyszer nekiment. A por eltakarta őket egy pillanatra, a harctól dagadó felhője mind jobban megnőtt a közeledő Komódi előtt. Mikor oszlani kezdett, az öltönyös már nem mozgott. A Dög fölötte állt, félig rajta, s a futó felé figyelt.

Amikor a fiú odaért, a kutya ugrott, de elvétette, mivel Komódi lassított, s kitért. Ezzel sikerült megzavarnia az állatot. Így persze ő is kiesett ritmusából, de a holttestet elhagyva hamar visszatért köré a szél. A gyorsaság, mint burok takarta el. Tudta, hogy a vért ízlelt állat nem hagyja ennyiben. Soha nem fogja feladni. Miközben a fák felé közeledett, lepillantott csodálatos lábaira, s úgy vélte, örökké bírni fogják. Mögötte mind erősebben hallatszott a négy mancs dobogása. Azért sem nézett hátra, hanem a fákhoz érve elmosolyodott, s oldalt kanyarodott. Jobbra avagy balra, már mindegy volt. Egyébként sem tudta soha, melyik merre van.

Előtte ott húzódott az út.

 

vége 

Szólj hozzá!
2010. október 10. 08:27 - Valmont

Őrségi hajnalok

A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná  a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)

 

 

Rémszer

 

 

A válás után hat héttel egy pénteken bodros, rosszkedvű felhők alatt leautóztam az Őrségbe, Evelinhez. Régi barátok voltunk, csak barátok, semmi több, de most nőt akartam, minden áron. Evelin verseket írt, aztán valami örökséghez jutott, és fogta magát, elköltözött a fővárosból, ide, az isten háta mögé. Elmondta, hol kell lekanyarodnom házacskájához a nyolcasról, de kétszer is eltévesztettem.

– A földút elején kiraktam egy táblát, az erdő nevével: Rémszer – mondta a mobilomba segítségül még indulás előtt. Alkonyodott, mikor megpillantottam piros, kunkorodó betűit a furnérlemezen.

A ház az erdősáv aljában lapult, egyedül, elhagyatva. Csak a kéményéből előkúszó nagy, szálkás füstszalag kölcsönzött némi otthonosságot neki.

– Már nagyon vártalak! – nyitott ajtót Evelin. Megölelt, megpuszilt, majd betessékelt a melegbe. Míg kipakoltam a kaját és a borokat a szoba közepén álló fenyőfa asztalra, egyfolytában fecsegett. Éreztem, napok óta nem találkozhatott emberrel.

– Egy helytörténeti kutató szerint itt soha nem volt igazi településcsoport, tudod, olyan elszórt házak együttese, amit szakszóval szernek nevezek – okoskodott, míg a kenyeret szeletelte. Bebújtam a kemencezugba, hátam a meleg és domború fehérségnek nyomva – Valamiért a helyiek mégis Rémszernek hívják ezt a környéket.

– Talán van itt valami – erőltettem írói fantáziám –, egy szörny az erdőben.

– Lehet – egy pillanatra eltűnődött, tömpe ujjait gyümölcsök halmán pihentetve. – Az biztos, hogy  furcsa ez a lyuk itt a szerek láncán. Tudod ezek a kis házcsoportok védelmi vonalat is képeztek, a külső, idegen támadók ellen. Ám ennek az erdőnek több kilométeres szakaszán soha, senki nem telepedett meg.

Lehajolt egy elgurult dióért. Elnéztem vaskos csípőjét, széles fenekét, a nyakán pirosló pattanásokat.  Egyáltalán nem hasonlított egykori feleségemre, és ez nagyon jó volt.

– És, hogy megy az írás? – kérdeztem, majd kikecmeregtem helyemről. A harmadik fiókban találtam dugóhúzót.

– Nem igazán – szégyenlőssé vált, ha a verseiről kellet beszélnie. Kislányos zavarában volt valami megejtő, mivel a költeményei nagyon is szókimondóak voltak. – Minden napom elmegy valamivel. Az erdőt járom, bekerekezek a faluba, elmegyek korongozni egy fazekashoz, tudod, hogy megy ez. Korán fekszem, mégis, folyton olyan fáradt vagyok.

– Apropó, hol alszom? – kérdeztem könnyedén, majd kirántottam a dugót a cuveből. Édes, földes aromák szöktek orromba.

– Van egy tábori ágyam – vonta meg vállát. – Ha jó, megágyazunk neked itt, a kemence előtt.

Nem szóltam semmit, csak leültem, és töltöttem bort mind a kettőnknek.

Éjfélig nem tudtam leitatni. Reszkető, de határozott léptekkel ment fel emeleti kis hálószobájába a nyikorgó lépcsőn. Egyedül maradtam a pattogó kemencével, a vacsora romjaival és két üres palackkal. Dühös hasfájással bújtam be a szúrós takaró alá, és az ablak mögött kerekedő holdat bámulva szuggeráltam magam alvásba.

Hogy aztán valamikor hajnalban puha léptekre riadjak.

Először feldobbanó szívvel öntött el az öröm, hogy mégiscsak összejön a dolog, aztán tudomásul kellett vennem, hogy a lépések távolodnak. Kilincs nyikordult kijózanítóan, majd hűvös, avaros fuvallat ért hozzám. Ott maradtam, a nyitott ajtajú házban, másodszor is elárulva. Kikecmeregtem hát az ágyból, majd kilépve a derengő szürke hidegbe, halkan megszólítottam: – Evelin!

Ám ő csak ment, be a fák közébe, a félhomályba. Követtem pár lépést, majd valami megszúrta meztelen talpam, ezért visszamentem a cipőmért. Nem tudtam, hogy Evelin alvajáró, és mivel még soha nem láttam ilyet, izgatottan indultam utána. Ám amikorra magam is benyomultam a tölgyesbe – már eltűnt. Fél órát bolyongtam a mind erősebb fényben, elhízott gombákat rúgva fel, gallyat tördelve unottan, majd visszaindultam, a ház remélt helye felé.

Egy nagy, odvas fatörzs oldalában pillantottam meg őket. Evelin a földön ült, az állat pedig előtte hevert, mintha leölték volna. De nem, mert az oldala emelkedett és süllyedt, ahogy elégedetten mélyeket lélegzett. Néha fejét is feljebb emelte, eligazította a nő ölében, hogy a szarv ne nyomja annak oldalát. Evelin a sörény és a hegyes fülek közeit turkászta. Szeme csuka volt.

Óvatosan, nagy ívben lopakodva kikerültem őket. Visszamentem a házba, és a konyhaszekrényből kikerestem a pálinkásüveget. Miután jót húztam belőle, remegő kézzel bekapcsoltam a telefonom. Volt rajta fényképezőgép, gyenge vakuval, de a célnak pont megfelelt. Kifelé indulva az ajtóban Evelinnel akadtam össze.

Merev, határozatlan léptekkel botorkált be a házba. Még mindig vakon mozgott, arcán földöntúli béke és mosoly ömlött el. Hálóingje szélén egy szőrszál csillogott, az állat sörényéből való. Lecsíptem, majd néztem, ahogy a nő fellépdel a lépcsőn. Pár pillanat múlva hortyogása betöltötte a házat.

A reggelinél még alig álltam meg, hogy beszéljek a dologról, de délben, mikor besétáltunk a faluba, már szilárdan beburkoltam titkomat. Sejtettem, ha elmondanám, meghiúsulna a perdöntő bizonyíték, a felvétel. Evelin egyébként is szorongó, kétkedő természete felülírná életritmusát, és az alvajárás hosszú időre, ki tudja meddig elmaradna éjszakáiból. Hallgattam hát, és bámultam, ahogy rövid, húsos ujjaival fazekat formáz István bácsi műhelyében. Később vásároltunk zöldséget, majd a kertek alatt visszasétáltunk a földútig, mely Rémszerhez vezetett.

– Jól aludtál? – kérdezte egy teherautókerék vájta csatorna peremén egyensúlyozva.

– Kitűnően – mondtam, majd ártatlanul visszakérdeztem: – És te?

Elgondolkodott, homlokát ráncolta, és csak sokára válaszolt: – Mióta itt élek, sokszor álmodom furcsa dolgokat. Nagyon életszerű, de körvonal nélküli dolgokat.

– Például? – Madár harsogott fel egy bokorban, tőlünk pár méterre. Evelin riadtan megtorpant.

– Csak egy csonttollú madár – nyugtattam.

– Nincs is ilyen nevű madár – nevetett rám, de aztán elkomolyodott. – Nagy veszélyben és nagy biztonságban vagyok egyszerre. Egy hatalmas szörny mellett fekszem az avarban, és tudom, ha haragudna rám, nem tudnék hova bújni – de most még szeret, és megszelídül kezem alatt. – Felemelte bal kezét, furcsállva végigmérte.

– Érdekes álom – mondtam, majd kinyúltam, megfogtam tenyerét. Meglepetten végigmért, aztán elvonta magát.

A vacsora után ismét elkezdtem a leitatási ceremóniát. Most sűrűbben töltögettem neki a házipálinkból is, amit valami öregasszonytól vett a szomszédos szeren. Maró, ragasztós anyag volt, és ahogy összekeveredett a vörösborral, mind jobban összezavarta Evelint is.

– A költészet halott – motyogta éjfél felé. – Nemcsak az én költészetem, a magyar nyelvű költészet is – jelentette ki, majd az asztalra csapott. – Nincs miről írni itt – csóválta fejét. – A varázslat eltűnt a világból.

– Igyál még – kínáltam félig teli poharát, de csak legyintett, és megpróbált felállni székéről.

– Várj, segítek – melléléptem, és átkaroltam. Vastag, feszes húsból állt a teste. Felkecmeregetünk a szoros lépcsőn a birodalmába. Ágya szinte kitöltötte a kis hálószobát. Ahogy beleengedtem, úgy tettem, mint aki elveszti egyensúlyát, és mellédőltem. Aztán csak feküdtünk ott, egymás arcába bámulva, alkoholszagú, meleg leheletekbe burkolva a másikat. Ismét kinyúltam felé, megigazítottam tincseit. Elkapta kezem, majd hirtelen szájához vonta, megcsókolta.

– Légy gyengéd velem – kérte, és én ekkor benyúltam szoknyája alá.

Mikor végeztem, visszarogyadoztam ágyamba, de nem jött szememre álom. Telefonom ott hevert a padlón, kezem ügyében. Három körül mégis elszenderedtem, majd a pusztító szomjúság vert fel. Ekkor már nyitva volt az ajtó. Felkaptam a mobilt, cipőt húztam, majd kisiettem.

Még nagyjából emlékeztem a helyre, bár a didergő kékségben minden ösvény és facsoport ugyanolyannak tűnt. Végül mégsem ott találtam rá.

Harminc méter után ugyanis letört gallyak, felkavart avar, a menekülés nyomai ötlöttek szemembe. Ahogy követtem őket, egy csipkebokor széléig értem. Azon túl, két fa hajolt össze, testvéri barátságban. Megkerültem a bokrot, melyen Evelin ruhájának egy foszlánya fehérlett. A fák v-jébe pedig ott ragadt ő maga, pogány áldozat a hajnalban.

A szúrás szíve alatt érte. Valószínűleg fel akart másznia a törzsek oszlopain. Amikor rájött, hogy erre már nem lesz ideje, megfordult, és bátran, szemből fogadta a döfést.

Arcán nem volt nyoma se félelemnek, se a fájdalomnak. A szüzességét vesztett nő öntudatát is kerestem rajta, de nem találtam, csak később, a házban a lepedőn azt a pár vércseppet. A lepedőt magammal vittem.

Mert összepakoltam mindent, közben letörölgettem a dolgokat, a kilincseket, a poharakat, mindent, amit megfogtam. Aztán a lágy ködben elautóztam az országútig. Sokáig vártam, hogy ne jöjjön egy jármű se, lekapcsolt fényszórókkal ülve a jeges fémben. Közben végiggondoltam, kik láttak a faluban Evelinnel, mennyi ideig, és milyen személyleírást adhatnak rólam. Majd azt is, mit fogok mondani, ha a rendőrség eljut hozzám.

Abban biztos voltam, hogy az egyszarvúról nem teszek említést.

 vége

Szólj hozzá!
2010. augusztus 14. 10:44 - Valmont

Tar Sándor utcája

Úgy volt, hogy a második szakdolgozatom belőle írom. Akkor már melóztam, és igazából nem volt olyan sok időm, ezért inkább átdolgoztam a Bodor Ádámról készültet. Pont akkor robbant ki az ügynökös dolog, nekiestek rendesen. Aztán jöttek a kiszivárogtatott részletek a nemi beállítódottságáról (mely végzetét okozta, mint zsarolási pont), a fölösleges és otromba vita az ÉS-ben - valahogy minden olyan kicsinyessé vált körötte. Majd a várható és reményvesztett halál. Abban a pillanatban megindult a felejtés, mert az emberek nem szeretnek ilyen kemény és őszinte dolgokat olvasni az életükről, illetve a lent állók életéről. Az emberek többségében még mindig benne van az a  romantikus képzet, hogy a szegénység nemesít, acélozza a lelket, erősíti a jellemet. Ez persze hazugság, és Tar mindenkinél jobban ábrázolta, igazából milyen romboló ereje van a mélyszegénységnek. 

Próbáltam átvenni a szabad függő beszédet tőle, "A mi utcánk" kötet miniuniverzumának hangulatát, az egyénített, mégis olyannyira hasonló karakterrajzokat. Az egész köré egy abszurd szituációt raktam, mely persze allegória. A felállított vesztőhely önmagában pompásan kifejezi azt, hogy miképp vélekedik az ország egyik láthatatlan része a másik láthatatlan részről. Itt tartunk ma, vagyis ugyanott, mint tíz, húsz éve, ezer éve. Még mindig Tar Sándor utcájában vagyunk.

 

Vesztőhely

 

Kiskovács jött a hírrel, hogy építenek valamit az utca végében. Megkapta a sörét Maristól, és leült a garázsajtó előtti padra. Ott kornyadozott már Rozsó és Náci is reggel óta. Most mindketten érdeklődve hallgatták Kiskovács összefüggéstelen, de szakszerű beszámolóját. Kiskovács kőműves volt, mielőtt alkoholista és munkanélküli lett. Alapozásról, zsaluzásról, deszkákról, betonkeverőről beszélt a mohó kortyok közt.

Rozsó később erőt vett magán, és kiballagott a garázskocsma elé, az út porába. Fent, a felső végen valóban sürgölődött pár munkás, lapátoltak, hányták a földet a tűző napsütésben. Rozsó mélázva, a nosztalgia halvány keserűségével bámulta őket, miközben lyukas fogát szívta, aztán visszament a padra a másik kettő mellé. Később előjött Maris is a garázs hűvöséből. Hatalmas, megizzadt testét savanyú szag övezte, és úgy fogta a cigit, mint a férfiak. Kifaggatta Kiskovácsot az építkezésről, aztán legyintett, és visszament a palackok és demizsonok közé.

Tizenegykor megérkezett a Mérnök. Sápadt, csonttá soványodott arca gyorsan elnyelte a házipálinkát, miközben a másik három beszámolóját hallgatta az utca végi eseményekről. Addigra Maris az udvar közepére vonszolta a rozsdás fémasztalt, és fölé kinyitotta a napszítta ernyőt is. A férfiak segítettek kihordani a szétnyitható kempingszékeket, majd kényelmesen eltelepedtek rajtuk. Sört kértek, mert már nagyon meleg volt. Hitelre rendelt mind. A segély pár napon belül esedékes volt, ezért Maris most nem morgott, miközben kihozta nekik a Kőbányait. A Mérnöknél volt cigaretta is, szertartásos udvariassággal megkínálta a többieket. Náci nem kért, mert a kemó után leszokott, de a másik kettő készséggel rágyújtott. Míg elszívták, Náci fogta magát, és felsétált az utcán, a munkásokhoz.

A Mérnök a beállt csendben régi, irodai történeteivel kezdte szórakoztatni Rozsót és Kiskovácsot. Maris megállt a garázs küszöbén, és mély, hörgő asztmás röhögéssel jutalmazta a sztorik unalomig ismert csattanóit. Általában mindig arról volt szó, hogy a Mérnök miképp szúrt ki egy-egy főmérnökkel vagy igazgatóval, vagy miképp szúrt meg egy-egy titkárnőcskét vagy irodistát a takarítószeres helyiségben.

Nem sokkal később visszatért Náci, és szótlanul leroskadt székére. A másik három csak várt és várt, míg Náci végre Maris felé fordult, és rövidet kért. Ez már önmagában is furcsa volt, mert Náci a kemó után nem ivott töményet. Most reszkető balját jobbjával kisegítve hajtotta fel a petróleumszagú italát, majd megköszörülte torkát, és csak bámult maga elé. Aztán elmondta, hogy a munkások egy vesztőhelyet építenek.

Rozsó visszakérdezett, hogy mit, Kiskovács felröhögött, Maris mordulva visszament a garázs homályába, csak a Mérnök maradt higgadt és komoly. Megkérte Nácit, mondja el pontosan, mit tudott meg.

Ő pedig halk, akadozó szavakkal elmesélte, hogy a négy melós egész jól halad. Betonalapozással négyzetes, egy méter magas padozatot készítenek az út mentén, a mezőn, ahol régebben a téesz tehenei legeltek. A padozat egyik szélén, középtájt nyílást hagytak. A fűben elfektetve ott feküdt az L alakú gerenda, mely majd ebbe a nyílásba kerül. Egy munkás épp a gerendába csavarta be a horgas kampót, másik kettő pedig a betont keverte be, amely a gerenda földbe vájt alapzatát tölti majd ki. A negyedik, ki cigiszünetet tartott, ő mesélte el, hogy ez egy vesztőhely lesz. Az L alakú gerenda, mely német tölgyből készült, az lesz a kivégzések eszköze, arra fogják akasztani a delikvenst.

Mikor idáig ért, elhallgatott, és csak bámult maga elé. Aztán kinyúlt a Mérnök asztalon hagyott cigarettáscsomagja felé, és rövid, lebegő tétovázás után vett egy szálad. Behorpadt a két pofája, ahogy letüdőzte a füstöt, de látszott, megnyugtatja.

Kiskovács kijelentette, ez marhaság. Senkit nem szoktak kivégezni, nyolcvankilencben eltörölte a Grósz. Rozsó csak hümmögött, hogy ő hallotta, hogy Szegeden, a Csillagban azért még néha. De nem fejezte be, bizonytalanul a Mérnökre pislogott, mint aki tőle vár segítséget.

A sovány, kopaszodó, hegyes arcú ember eddig szótanul bámulta Náci felfelé bodorodó cigarettafüstjét. Mikor megérezte, hogy mind őrá figyelnek, megvonta vállát. Lehet, hogy vesztőhely lesz, jelentette ki. De ha ezt elfogadják az utca lakosai, akkor már nem a rendeltetés a lényeg. Hanem hogy kinek épül.

Ezen mind eltűnődtek. Aztán a Mérnök komoran felállt, beballagatott a garázsba, majd kis idő múltán egy másfeles pillepalackkal és négy műanyag pohárral tért vissza. Az üvegben átlátszó ártatlanságú pálinka volt, de hamar megérezték illatát is mind, ahogy kitöltött nekik egy-egy kupicával. A Mérnök állva maradt, kezében poharával biccentett a három másik felé.

Ő már számított ilyesmire, régóta, kezdte csöndesen, kezében a remegő felszínű itallal. A kormány. A dolgozó emberek. A nyugdíjasok. A válság. Mind arra mutatott, hogy egy idő után véget ér ez a világ. Milyen világ, vetette közbe Kiskovács, aki nem mert inni, noha már nagyon is kívánta az ingyenpálinkát. Valahogy jobban esett, mint amit hitelbe nyelt be.

Az a világ, melyben gondoskodnak a szegényekről, az elesettekről és sors által sújtottakról, így a Mérnök. A grácia világa, a könyörületesség világa, a szívélyesség és az együttérzés világa. Ami most jön, az egy új korszak kezdete. Felhajtotta italát, és mielőtt székére huppant, újratöltötte poharát. A többiek követték példáját.

Valószínű, hogy történt valami. Egy törvény vagy döntés a politikában, bizonygatta a Mérnök, nem nézve társai szemébe. Az új korszak áldozatokat kíván. Aki nem dolgozik, ne is egyék alapon el akarják majd tüntetni a társadalom tehetetlen, önellátásra képtelen egyedeit.  A koloncot a nyakról. A nehezéket a léghajóból. Bizonyára megvan ennek a kormányszintű háttere.

Náci csak a fejét ingatta. Ő folyton a híradókat leste, reggel hattól este a fél tízes m1-esig mindet végignézte, mert általában olyan gyenge volt már, hogy naphosszat csak feküdt ágyában, szemközt a tévével, mint egy darab fa. Semmi ilyesmiről nem hallott. Talán, mert nem verik nagydobra, jegyezte meg Rozsó. Lehet, hogy azt akarják, hogy itt történjen meg minden, csendben, szűk körben essen meg a dolog. Az utcára bízzák, ki legyen az.

Kiskovács még mindig nem értett semmit. Ki legyen mi? Kérdezett vissza, mire a Mérnök újratöltötte poharát, aztán Rozsóét is.

Igazad lesz. Mondta aztán Rozsónak, a hatalom mindig így működött. Nem mocskolta be soha a kezét ártatlanok vérével. Azt elvégeztette másokkal. Gyakran pont egy másik ártatlant téve meg bűnösnek, sorolta, de belezavarodott, ezért inkább ivott, és utána újratöltötte Kiskovács poharát. Vagyis azt akarják, hogy mi csináljuk majd meg, szívta Rozsó a lyukas fogát, és szájához emelt a pálinkát. Hogy én hozzam majd a kötelet, te meg csimpaszkodj a lábába, nézett Kiskovácsra, akit erre kirázott a hideg, pedig már harminc fok is lehetett az egyre szűkülő árnyékban.

A lényeg, hogy bűntársak legyünk, pislogta ki az izzadtságot a Mérnök a szeméből, és ivott, nagy, mohó nyeléssel, hogy aztán befogjuk a szánkat, mikor ismét odatartjuk a kezünket az alamizsnáért, amit ezek segélynek neveznek. Valamit valamiért, igazából még meg is lehet érteni.

Apropó, emelte fel remegő mutatóujját Rozsó, talán nem véletlen, hogy pont most csinálták meg ezt az izét. Mi van, ha addig nem kapjuk meg a munkanélkülit, amíg…Nem fejezte be, de mind elértették, talán még Kiskovács is, aki zavartan az üveg felé nyúlt. A Mérnökre lesett, az nagyvonalúan intett, mire Kiskovács teletöltötte mindannyiójuk poharát. Én ezt nem akarom elhinni, jegyezte meg közben, majd elhallgatott, és a nyelvét is kidugta, hogy nehogy egy csöpp is mellémenjen az öntés során.

Miért, egészen logikus, bizonygatta Rozsó belelendülve. Akit kiválasztunk, annak már nem jár segély, azt megspórolja az állam. Vagy annál többet kap a többi, tette hozzá reménykedve. A jól végzett munka jutalmaként, jegyezte meg keserűen a Mérnök, és ivott. Ezzel szúrják majd ki a szemünket, júdáspénzzel, amelyhez vér tapad.

Te mondtad, hogy meg lehet őket érteni, hisz végül is az ő pénzük, vont vállat Náci. Dehát kikről beszéltek, nézett a Mérnökre kétségbeesetten Kiskovács, az pedig nyúlt a palackért, hogy töltsön magának és Rozsónak, aki üres poharát forgatta ujjai közt. Nem az a lényeg, hogy ők kik, hanem hogy mi kik vagyunk, bizonygatta a Mérnök elgondolkodva. Azt szeretnék, ha a legjobbat választanánk. A legmegfelelőbbet. Aki leginkább megérdemli. És itt nyilván definiálni kell a szempontokat. Hogy mi alapján választunk.

Ittak, és közben mind igyekeztek definiálni. Végül Rozsó megköszörülte a torkát, és egy bizonytalan mozdulattal szívére mutatott. Tudjátok, hogy engem majdnem kinyugdíjaztak a ketyegőm miatt. Szóval javarészt jogosan kapom a segélyt. Igazából papírom is van arról, hogy én nem végezhetek fizikai munkát. Máshoz meg nem értek. Így aztán.

Félbehagyta, és a mellette ülő Kiskovácsra lesett, aki elmélázva előre-hátra hintázott székén. A Mérnök, hogy megállítsa, töltött poharába. Kiskovács felriadt a tevékenységre, és zavartan pislogott rájuk. Mit mondhatnék, amit még nem hallottatok, kérdezte riadtan. Már hat éve nem találok semmi állandót, magyarázkodott. Persze nem is mindig kerestem. Jól elvoltam. Most meg néha bejelent a Laci, ha megyek vele az erdőre. Ezért kapok még mindig segélyt, mert bejelent. De igazából itt nincs is semmi meló, tudjátok ti is. Széttárta karját, majd kinyúlt a poharáért.

A Mérnök ivott, majd ismét töltött magának, Nácinak, Rozsónak és Kiskovácsnak Aztán elérzékenyülve megdörzsölte szemét. Miután elküldtek, sok helyen próbálkoztam, de igazából sehol nem kínáltak a képességeimnek megfelelő állást, mondta. Volt, ahol a szemembe mondták, hogy öreg vagyok. Tudjátok, hogy megy ez. Jön az a sok nyeretlen kétéves, és. Ivott, majd indulatosan újratöltött. Elkezdtem angolt tanulni, csapott az asztalra kezével. Önszorgalomból, könyvtári könyvekből. De ez sem elég. Így sem kellek, vat ken áj dú? Felnézett az égre, illetve a napernyő szinte átlátszóvá hevült szövetére. Aztán lehajtotta fejét, és asztalra fektetett vékony ujjaival malmozni kezdett. Mikor megsűrűsödött a csönd, a mellette ülő Nácira sandított.

Náci halottsápadtan bámulta félig üres poharát. Megérezte, hogy a másik három őt nézi, de még sokáig nem szólt, csak torkát köszörülte. Megkopaszodott fejéről lecsöppent egy izzadtsággyöngy, halkan koppant egyet az asztal vasán.

Velem tudjátok, mi van, kezdte aztán fojtott ingerültséggel. Itthon vagyok jópár éve. Az autót elvitte a bank. Az asszony elköltözött. Kapálództam, ahogy tudtam. Ez lett a vége. Betegség. Most meg. Legyintett, sóhajtott egyet, aztán felnézett a vele szemben ülő Rozsó arcába. Mit bámulsz, szólt rá, de Rozsó állta tekintetét, és nem válaszolt. Igen, nekem már mindegy, folytatta csöndesen Náci, tudom, mind ezt gondoljátok, hogy nekem már úgyis mindegy. De azért nagyon jó reggel felébredni, és elgondolni, hogy még élek. Ilyenkor, az ágyban fekve, azt mondom, még mindig élek, még nincs nagyobb baj. Ezen kívül már nem sok maradt nekem, csak ez az egy öröm, hogy érzem az életem, nem élvezem, hanem érzem, hogy még mozgok, lélegzem, egyre rosszabbul ugyan, de eszem, meg ilyenek. Nehogy azt higgyétek, hogy olyan könnyű mindettől megválni.

De hát végstádiumban vagy, nem, kérdezte, állította Rozsó, hirtelen, keményen, mire Náci először nem válaszolt, nem mozdult. Aztán átvetette magát az asztalon, neki a másiknak. Egy másodperccel később reagált Kiskovács, aki már várt valami ilyesmit, lefogta Náci balját, így az nem tudott ütni, a Mérnök pedig a jobb vállába kapaszkodott. Szeme Rozsóra villant. Az még a támadás pillanatában hátraugrott és felállt, hátrált pár lépést, lábai összegabalyodtak, elesett. Nem akartam, ne haragudj, motyogta a porból. Gyere, már segíts, szólt rá a Mérnök, és a földre rántotta a kapálódzó Nácit. Kiskovács követte a hatvan kilónyira fogyott testet, a hátára ült, megcsavarta a jobb kart, mire Náci felsikoltott.

Rozsó addigra állt, nadrágját porolta, és nem nézett a küzdőkre. A Mérnök közben lenyomta Náci fejét, a vállára térdelt, így már csak a fekvő lábai mozogtak szabadon. Rozsó arrafelé indult, de Kiskovács intett hogy ne, már nem kell, ezért a férfi – jobb híján – a garázs bejáratához ment, és a küszöbön, hol az árnyék és a nap találkozott, tisztelettudóan megállt, nem tudván mit mondani, várva, míg Maris kikecmereg a sötétből.

A déli híradóban bemondták, jött előbb a morgó hang, aztán előbukkant gazdája is. Elmondtak mindent erről az egészről.

Maris megállt Rozsó előtt, elnézett a férfi mellett, látom, ti már ki is választottátok, jegyezte meg elégedetten. A kezében ott volt a tekercs kötél.

vége     

1 komment
2009. május 17. 20:34 - Valmont

Majdnem

Hirdess novellaversenyt. Díjazást ne ígérj. A legjobbakat keresd meg emailben. Kínálj nekik, mind az ötvenüknek, antológiabeli szereplési lehetőséget. Ezért kérj oldalanként annyit, amennyit csak mersz. Elvégre te csak segíteni akarod a tehetségeket, de ugye a számlák...Hát ez a sorsa a lenti írásnak. Korábban megjárta már a Hungarocont is, de ott nem tetszett. Én a hangulatát szeretem, és azt, hogy a rendszerváltáskori, vidéki, sci-fiért rajongó kamaszénem minden különössége benne van. Ja igen - az antológiában viszont nem lesz benne.

 

 

Hogyan szerettem meg a sci-fit?

 

Kilencvenhatban kezdődött, mikor az S…-i könyvtárból el akartam lopni az összes King-könyvet. Igazából én Stephen King- és horrorrajongó voltam egészen addig. Már megvolt a Ragyogás és a Holtsáv, de mindent akartam. Bizonyára ismeritek ezt az érzést, mikor nem elég elolvasni, birtokolni is kell. Mivel akkoriban S…-ben nem volt antikvárium, elhatároztam, a könyvtárból szerzem meg a hiányzó darabokat.

Megoldhattam volna egyenként. A poros polcok közt elbújva. Begyömöszölve a könyvet az alsónadrág, a nadrág és a póló rejtekébe. Hasat be, vállat előre, hogy ne látszódjék a pukli. De nem akartam várni, azonnal, egyszerre kellett mind.

Marika néni és Gizi néni voltak esténként az ügyeletes könyvtárosok. Május végén a földszinti nagy olvasó ablakait már naphosszat nyitva hagyták. Az orgona illata nekem azóta is földönkívüli dolgokat juttat eszembe. A terem sarkában, a pódium mellett, ahol előadásokat szoktak tartani, volt egy kis szekrény. Mikor nem volt a közelben senki, belenéztem. Takarítószerek, seprű, locsolókanna. Kivettem a kulcsot a zárból, s elballagtam.

Keddre időzítettem a dolgot, mert akkor korábban zártak. Az előtéren úgy vágtam át, hogy nem figyeltem a plakátokat. Soha nem figyeltem a plakátokat, melyek előadásokról, használtruha-vásárról vagy hegedűművész bemutatójáról szóltak. Nos, itt hibáztam.

 

Gizikének fájt a feje, ezért rám maradt a dolog aznap este.

Igazából tényleg szívesség volt, mert ötkor, záráskor kezdődött.  A hétköznapi időpont miatt. Hogy aki munkából jön, az is odaérjen. Mintha olyan sok dolgozó emberre számíthattunk volna.

Pontosan nem is tudtam, ki volt a meghívott író. Gizike szervezte az egészet. Az ürgének csak pár könyvét tartottuk, névről én addig nem nagyon ismertem. Gizike mondta, hogy a városban él pár éve. És ír. És hogy szívesen eljönne egy író-olvasó találkozóra.

Kiplakátoltuk még előző héten. Nem mintha sok rajongóra számítottunk volna. Az ilyen találkozókra a magányos emberek járnak. És akik tényleg szeretik az adott műfajt. Persze, akkoriban a sci-fit még többen olvasták. Sokszor előjegyzésünk volt egy-egy híresebb szerzőre. Név most nem jut eszembe.

Négykor összehúzogattam a székeket, kiraktam a kisasztalt a pódiumra, rá kancsó vizet, poharat. Reméltem, hogy az Író úr pontos lesz. Ha tényleg többen jönnek, és ő késik, az rosszul venné ki magát. Aztán elmentem kávézni.

 

Zárás előtt fél órával elbújtam a szekrényben. Azt hiszem, észrevettem a székeket, az asztalt, s a kancsó vizet. De tizenvalahányéves fejjel nem tudtam kikövetkeztetni, mi készül. Lehet, ha tudom, akkor is végigcsinálom.

Valaminek szúrós szaga volt odabenn, és vigyáznom kellett, meg ne lökjem a partvist. Avagy a vödröt. Alul, felül szellőzőrács volt, annak résein bámulhattam kifelé. Az üres, neonfényes olvasóterem mintha várt volna valamire. Olyan volt, mint a Ragyogás szállodájának hallja.

Tudtam, hogy nincsen riasztó, de most mégis a sarkokat lestem. Piros fényvillanást, fehér ipari kamerát kerestem. Persze, nem volt semmi ilyesmi. A könyvtár teteje évek óta beázott. Vödrökkel fogták fel a vizet eső idején. Hogy kerülne ide riasztóberendezés? Amúgy a tervem egyszerű volt. Megvárom, míg rám zárják a könyvtárt, leoltják a fényeket, és egyedül maradok. Akkor majd előbújok rejtekhelyemről, aztán kinyitom az egyik földszinti ablakot, és elegánsan távozom, kezemben a könyvekkel.

 

Háromnegyedkor beültem a hátsó sorba a Kiskeggyeddel, és vártam. Lassan szállingózni kezdtek. A szokásos csapat. Kálmán bácsi, aki minden ilyen esti rendezvényen ott hörögteti asztmáját. Két fiatal, feketébe öltözve. Csak együtt akartak lenni egy csöndes helyen. Egy idősödő, szemüveges úr. Aktatáskás, precíz, érdeklődő típus, talán rossz házasságból menekülve. Fiatal férfiak, kezükben rongyosra olvasott kötetekkel. Nos, ők valódi rajongók voltak. Régebben valami játékosklubot akartak csinálni a kisteremben. Gizike küldte el őket. Öt órára ennyien gyűltünk össze. És az Író úr még sehol

Letettem az újságot, és körbesétáltam. A társaság fészkelődött, izgett-mozgott, halkan beszélgettek. Eszembe jutottak a hatvanas-hetvenes évek, mikor nagy írók jártak nálunk. Akkor tényleg dugig volt a terem. Még az ajtóban is álltak. A padlón ültek. Most – minden más lett. Különös, érthetetlen alakok jönnek felolvasni. Amiket előadnak, nem épp szépirodalom. Még ha ők dacosan hisznek is benne. Leültem, és az újsággal legyezgetni kezdtem magam. Meleg, szép májusunk volt.

Jó pár perc késéssel aztán befutott végre az Író, aki először nem is tűnt különösnek.

 

Amikor láttam, hogy Marika néni beül a hátsó sorba, tudtam, baj van. Azt hittem lebuktam és most így akar megszégyeníteni. Hogy ott ül, míg elő nem jövök. Ha kell, három nap, három éjjel. Elhatároztam, inkább szomjan halok, de nem adom fel magam. Aztán sorban jöttek a többiek is, és rájöttem, meg kellett volna nézni a plakátokat. Az öreg, kehes nyugdíjas, a csaj meg a srác, a szemüveges fazon, meg azok a sutyorgó férfiak – mind szépen leültek, és felém bámultak. Pontosabban az asztal és a kancsó víz felé, melyeket még épp láthattam a rácson át. Ekkor értettem meg, hogy ma este valamiféle program lesz.

Felnyögtem, és hátradőltem, de az utolsó pillanatban megállítottam a mozdulatot. Egy seprő nyele simult a gerincemnek. Féltem, feldöntök valamit a szűk helyen. A King-könyvek hirtelen elérhetetlenül messzire kerültek. Éreztem, lábamba lassú fáradtság kúszik, talpam zsibbad, és szám kiszárad. Fogalmam sem volt, mennyi ideig fog tartani, de még el sem kezdődött. Vártunk valakire, aki nem akart jönni. Számolni kezdtem magamban, és nyolcszázhuszonnégynél bejött a terembe az a fickó.

 

Egy nagy szatyor volt nála, egyből gondoltam, a könyvei. Magas volt, nagyon magas, sovány és gondterhelt. Arca keskeny, a fülei nagyok, mint az unokatestvéremé. Felálltam, és kezet fogtunk. Olyan hideg szorítása volt, mint egy kőszobornak. Nagy ballonkabátot viselt, mikor előre ment, láttam, a háta kipuklisodik. Szegény nyomorult, gondoltam. Mindig viszolyogtam a púposoktól. És ahogy leült, ivott, és kirakta a könyveit az asztalra - ez az idegenkedés csak erősödött bennem. Úgy éreztem, mintha egy bogarat figyelnék. Egy céltudatos, magányos és szomorú csótányt. Erőt vettem magamon, odamentem hozzá. A fülébe súgtam, hogy fél hétig, hétig van időnk. Aztán zárnunk kell. Önkormányzati rendelet miatt – hazudtam. Kis ideig hallgatott, nézett maga elé. Aztán bólintott, de egyszer sem pillantott rám. Fojtott, savanyú szaga volt, mint a friss csalánnak.

Visszamentem a hátsó sorba, és csak azért se figyeltem arra, amit beszélni kezd. Felvettem az újságot, hogy olvassak.

 

A fazon mély, öblös és zengő hangon beszélt, úgy, hogy figyelni kellett rá. Először azt gondoltam, ez jó, mert legalább elmegy az idő. Aztán, mikor meghallottam, hogy sci-fit ír, sóhajtottam egyet.

Nem mintha bármi bajom lett volna a fantasztikus irodalommal. Csak - kamasz létemre - gyerekesnek tartottam. Mindenféle űrhajók és lézerpisztolyok. King miatt azt gondoltam, az érdekes dolgok odabenn vannak, nem az űrben. A személyiségben.

Ez az ürge pedig épp ellenkezőleg vélekedett. Egy trilógiát emlegetett, melyet folyamatosan bővíteni akar. A könyvei mind ugyanarról a bolygóról szóltak, mely pontosan négy egész huszonnyolc fényévnyire van a Földtől, valahol a Proxima Centauriban. Gondolom, lemérte. Ekkor jelentkezett a szemüveges férfi. Mindenki ránézett, az író pedig intett neki. A szemüveges felállt, és remegő hangon elmondta, hogy olvasta az író úr összes könyvét. És hogy hibákat talált benne. Csillagászati szempontból. Majd visszaült, mint aki jól végezte a dolgát. Mindenki az író felé lesett, és várt. Ő megköszörülte torkát, és azt monda, nem csillagász. És hogy nem is tartozott a hajó legénységéhez.

 

Először nem értettem semmit. Volt egy mondat, ami után nagy csend lett. Erre néztem föl. Az egyik fiatalember a hármasból épp felpattan, hogy jól hallotta-e. Mire az Író úr bólogatott. Az űrhajó, mellyel érkezett, a Bakonyban zuhant le jó pár éve. Senki nem élte túl rajta kívül a katasztrófát. Minden olyan gyorsan történt.

Ezekre a szavakra egy másik fiatalember is felállt a trióból, széttárta a karját. Miért nem adtak le vészjelzést. Másrészt – és felmutatta a könyvet – ezek szerint minden, ami itt le van írva: az valóságos. Ezt is kérdésnek szánta. Én nem épp ilyen kérdésekre számítottam.

Az Író erre is csak bólogatott, majd azt felelte, hogy adtak le jelzést a központi bolygónak, de mire ideér a segítség – az hosszú idő lesz. Sóhajtott.

Ekkor gondoltam először, hogy be kell fejeznünk ezt a bohóckodást. Lecsaptam az újságot, és körbenéztem. Látszólag mindenki elsiklott a hallottak felett. Kálmán bácsi a zsebkendőjébe bámult. A két fiatal vadul csókolódzott. A szemüveges úr jegyzetelt, néha idegesen a pódiumra nézve. Csak az a három figyelte feszülten az Író urat. Közben valahonnan irritálóan édes szag terjengett, de már nem az orgonáé.

Megköszörültem a torkomat. Az álló férfiak rám néztek, és zavartan visszaültek a helyükre.

 

Akkor, mikor az író azt mondta, hogy úgy néz ki, hosszú ideig a Földön kénytelen tartózkodni - akaratlanul is Marika nénire pillantottam, kinek a feje a hátsó sorban egyre vörösebb lett. Bizonyára azt gondolta, amit én. Hogy valami ugratásnak vagy kandi kamerás dolognak az áldozata. Megköszörülte a torkát, és élesen azt monda, hogy a regények miatt gyűltünk össze. Erre mindenki kérdőn pislogott az asztalnál ülőre. Ő pedig nyugodtan töltött magának, ivott a vízből, majd azt mondta, így van. Amíg itt van, és körbemutatott, neki is élnie kell valamiből. Jobb híján - tud mesélni a bolygójáról. Mivel összehasonlító antropológus, nagyjából ismeri saját világának minden fontosabb részletét. Erről szólnak a könyvei is.

Ekkor úgy tűnt, Marika néni végérvényesen átveszi az irányítást. Mint aki nem is hallotta az előzményeket, kérdezte, hogy mit kell tudni erről a bolygóról.

Az író épp válaszolni akart, mikor ismét nyújtotta kezét a szemüveges úr. Marika néni összerándult a kérdésére. Miért nem hallottunk az űrhajó becsapódásáról.

Erre persze az író is megakadt.

 

Nem tudom, mikor kezdődött. Azt gondoltam, valami vicc az egész, Gizike szervezte ugratás, vagy egy abszurd, élőszereplős amatőr színtársulat próbája. Ionescu írt ilyeneket meg Pirandello. De senki nem nevetett, sőt, volt, aki nem is figyelt a dolgokra. Az az őrült odafenn pedig elkezdte magyarázni, hogy a hajója lakatlan, erdő borította részre hullott, a hajnali órákban. A maradványokat ő maga tüntette el.

Mindig is tudtam, hogy belefutok majd egyszer egy eszelősbe. Ez a sok fantasztikus regény előbb-utóbb az ember agyára megy. Vártam, hogy majd valaki, egy olvasónk komolyan vegye azt, amit olvas. Hogy elhiggye vagy átélje. Hát itt volt.

Először be akartam rekeszteni az egészet. Mire jó ez a bohóckodás. Otthon vár a család, én pedig ezt kell hallgassam. De inkább dühös lettem, hogy ilyen létezik. Hogy ezt az egész marhaságot van, aki meg meri csinálni. Itt és most és velem. Végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, mivel tudom beléfojtani a szót.

Pont a galaktikus küldetéseiről beszélt. Hogy hány naprendszert bejárt már. Amikor felálltam, rám nézett, és belefagyott a szó.

 

Amikor Marika néni felállt, láttam, az író előredől székében, és hátranyúl. Az a három fazon és a szemüveges figura nagyon figyelte őt, de a helyzetemnél fogva csak én leshettem ki, hogy valamit meghúz kabátja hátoldalán. És ekkor a púpja, amit már korábban észrevettem, megmoccant.

Marika néni közben csak annyit kérdezett, hogy ha mindez igaz, és az író úr egy idegen civilizáció küldötte - itt elhallgatott, gúnyosan körbenézett a többieken - akkor miért árulja el magát könyveiben, és miért fedi fel kilétét most őelőttük. Mielőttünk.

A férfi az asztalnál felállt, de én már csak a púpjának a tekergődzését, mozgását figyeltem. Majdnem sikoltottam, mert olyan volt, mintha egy zsák kígyó lenne a kabátja alatt. Persze aztán mind rájöttünk, hogy nem kígyók voltak.

 

A kérdésemmel jól a sarokba szorítottam. Láttam a többieken is, hogy végiggondolják ezt az egészet. Hogy egy idegen pont itt, S...-ben, egy májusi estén  árulja el nekünk a titkát. Hát ez már mindennek a teteje.

Az Író úr arca megrándult, de nem dühös, hanem beletörődő lett. Felállt, megvonta vállát. Neki is élnie kell valamiből, ismételte, majd lerántotta a kabátját.

Aztán már csak arra emlékszem, amit mesélt. Mert akkor mind rájöttünk, hogy milyen nagyszerű elbeszélő. Volt ez az édes szag és csiklandó érzés a lábam szárán. Aztán jöttek a képek. A bolygója, ahogy az emlékeiben élt. A két hold, a bíbor szavannák, a legyezőszerű szárnyukon tovasikló madarak. Nagy, üvegszerű városok. Csupa él és torony és csúcs mindegyik. Kerek nyílásaikon át fel- és lefelé áramlik a testek, apró pontok tömege a falakon. Mert mindenki tud mászni és kúszni a vízszintes felületen. Arrébb egyesek lebegő gömbökben utaznak, nekivágnak a síkságnak a másik város felé. Lent, távolabb sárga színű folyó kanyarog. Ott végre közelről bemutatja nekünk népének igazi arcát. Vígan surrogó hangjukon kiabálva fürdenek és pancsolnak a vízben fajtársai.

 

Sikoltottam? Nem. Nyögtem avagy sírtam vagy rángatóztam? Meglehet. Az öklöm a számba volt. Napokig ott marad majd a fogam nyoma bütykeimben. Mindenesetre először azt gondoltam, valamit beszívtam abban a kis helyiségben. Hígítót, vagy más vegyszert. Akkoriban már elég sokan szipuztak a városban, tudtam, mit tesz az emberrel.

Az író ugyanis felállt, mondott valamit Marika néninek, majd levette magáról a kabátot, és az emberi külsőt. Egyetlen mozdulattal rántotta le, mintha csak valami ruha lenne a haj, a fej, a karok, a lábak kavalkádja is. Elterült odalenn a padlón ez az egész dolog, és megláthattuk őt teljes valójában.

A legfurcsább az volt, hogy senki nem kezdett el kiabálni. Csak figyeltek rá, szótlanul, némán és tűnődve. Még a párocska is abbahagyta a csókolózást. A lányt ismertem, felettem járt a suliban. Csak később jutott eszembe, hogy az édes szag, ami szétterjengett lassan az egész találkozó alatt, az volt az oka a dolognak. Hogy nem úgy reagáltak, mint én. Mert én az öklömet haraptam a félelemtől. És az is csak jóval később, az éjjeli utcán sietve, fejfájós zavarodottsággal ötlött fel bennem, hogy alighanem a hígító szaga semlegesítette az általa kibocsátott bűvös illatot. Én amiatt nézhettem végig az egészet.

 

A beszámolója alapján világosan láthattuk, hogy néznek ki. Nagyon valóságos volt, azt gondoltam, ha kinyúlok, megérinthetem a folyóban fürdőket. Éreztem az arcomon a vízpermetet.

Fiatal egyedek lehettek, sárgás, vastagnak tűnő bőr borította hengeres testüket. Alul, ahol a lábaknak kellett volna lennie, apró kinövéseken másztak a partra. Mintha ezernyi kis görgő vitte volna őket. Szólni akartam, hogy ez hiba, lehetetlen tényező, mivel a természet nem tud kereket gyártani. A forgó csapágyat nem hálózhatja be érrendszer – biológiai képtelenség, olvastam az Élet és Tudományban. De inkább csak néztem az önfeledt játékot a lila ég, az ultramarin nap alatt.

Tudtak úszni is, és mikor kibukkantak a vízből, mindig, újból és újból megriadtam felsőtestük látványától. A hengeres forma ugyanis egyetlen nagy, fejszerű tömegben végződött, melyen mint gallér, körben csápok százai tekergőztek. Némelyik két-három, négy méterre is elnyúlt a vízben. A fejük tetején pedig három, szinte emberi szempár csillogott a…fenéknyílásra emlékeztető száj fölött.

Azt hiszem, a lények mosolyogtak rám.

 

De mindez még valóban lehetett volna csupán egy látomás. Azonban amikor összeszedtem magam, mozgást vettem észre lenn. Jobban megnéztem a padlót, és láttam, hogy amit eddig a szőnyeg mintájának tűnt - azok igazából csápok. Hátraléptem, a seprő pedig eldőlt. Halkan koppant a falon, mire Ő megpördült és a szekrény felé lesett.

Nem tudom, hogy a púpjából előtekergődző csápok mikor érték el a társaságot Csak az volt biztos, hogy mindegyikőjük bokájára rátapadt egy nyúlvány. És valamiképp, a szaggal párosulva köze lehet ahhoz, hogy az emberek bambán, elrévedve és mosolyogva néztek maguk elé.

Ami miatt csönd volt, egészen a seprű hangjáig.

Azonnal felém mozdult, odajött a szekrényemhez. A nyúlványok úgy tekergődzött a három szem alatt, mint annak a görög izének a haja. Próbáltam hátrahúzódni a szekrényben. Próbáltam fegyver után nézni. Megfogadtam, ha kinyitja az ajtót, kinyomom az egyik szemét. Vagy kettőt.

De nem nyitotta ki. Állt egy pillanatig, befelé meredve, a szellőző nyílását vizslatva. Csupán pár centire volt egymástól a fejünk. Ekkor éreztem meg teljes töménységben a szagot. Volt valami szúró érzés is, odalenn, de arra nem figyeltem. A redő nélküli, nagy, összetett szemek fókusza tartott fogva. Aztán elment. Visszagörgött az asztalhoz, közben behúzta a csápjait. Felnyögtem, és minden hirtelen olyan valószínűtlen lett. Amikor felé néztem, már felvette ruháját, ismét egészen emberinek tűnt. Lassan kisimult rajta az álca. Púpjában még izegtek-mozogtak a csápok. De már nem hittem el én sem, amit az előbb láttam.

 

Az édes szagra riadtam fel. Nem orgona volt, sokkal töményebb, és eszembe jutott róla az álmom, a bíborszínű bolygóról, a furcsa napról és a két holdról…de ekkor már mocorogtak körben a többiek is, felálltak, megindultak. Tudtam, hogy ismét látnom kell azt a világot, ezért mögöttük én is az asztalhoz mentem. Készségesen dedikált mindenkinek. Olyan lelkesen vettük a könyveit, mintha ingyen adná. Volt, aki hármat vitt. Én nem kértem dedikálást, gyorsan fizettem, és elhátráltam. Aztán az Író urat méregettem, aki a pénzt számolgatta. Hallgatósága szétszóródott a teremben. Úgy tűnt, valamiért még senki nem bír elindulni. A könyv borítóját nézegették, zavartan lapozgatták. Mint aki rossz álomból ébredt, szemüket dörzsölték, tétován várakoztak. Valamit mondani kellet, ezért a pódium szélére lépve én szóltam hozzájuk

 

Marika néni zárta le az eseményt, hazaküldve a társaságot. Ami előtte, mint egy csapat zombi, felvásárolta az összes könyvet.

Bennem is megfordult, hogy veszek egyet. Idegen, hirtelen jött ötlet volt. Hátha tényleg jól ír. De fel kellett volna adnom magam. Így hát maradtam, lapítottam, meghallgatva, ahogy Marika néni megköszöni a színes beszámolót, és berekeszti a találkozót. Fogalmam sem volt, miről beszél az öreglány. Pár kérdés hangzott csak el, semmi más. Nem volt itt semmiféle beszámoló. Csak…üresség.

Úgy éreztem, a lábaim kőből vannak, és az életem adtam volna egy pohár vízért. Mire Marika néni leoltotta az üres teremben a villanyt, fél hét lett.

Szinte kiestem a szekrényből, majd elemlámpám árnyékolva elindultam, hogy megkeressem a King-könyveket. A fáradtságtól, vagy a sötétben való bolyongástól eltévedtem a sorok közt, és végül azon kaptam magam, hogy kábán lapozgatok valamit.

Egy ismeretlen polc előtt álltam, a számozása alapján tudományos műveket tartottak itt. Hosszú, unalmas leírást olvastam, és mire észhez tértem, hirtelen eltüntettem a könyvet az alsónadrág, nadrág, póló Bermuda-háromszögében. Ezzel a zsákmánnyal indultam haza, a Kingek nélkül, mégis elégedetten.

És otthon remegő kézzel vettem elő szerzeményem, majd néha megvakarva bokámon az érthetetlen kis sebhelyet, egész éjjel olvastam, mint annak idején a Cujot. Pedig a címe baromi unalmasnak tűn: A könyvkiadás alapjai.

 

Amikor az Író úrék megérkeztek, Gizikém épp kávét főzött. Nem számítottunk nagy hallgatóságra, és nem is voltak sokan. Régebben a sci-fi jobban ment, most örültünk, ha tucatnyian eljönnek egy ilyen találkozóra.

Leültettem őket a pódiumra, és kimentem, meginni a kávémat. Gizike akkor mondta, hogy már volt itt ez a fazon. Jó tíz éve, mikor a városban élt. Nem emlékeztem rá, pedig valahonnan ismerős volt a neve. Csak két nap múlva, mikor eszembe jutott, ellenőriztem a polcomat otthon. Tényleg megvolt egy könyve. Esküdni mernék, soha nem olvastam, de megvettem. Ahogy - udvariasságból talán - most a legutóbbit is, a találkozón.

Mindenestre az Író úr nem volt nagy szám, mint előadó. Elkezdett beszélni valami idegen civilizációról, én pedig hátul sustorogtam Gizikével. A közepe táján jöttünk rá, hogy ismerjük a másikat is, a Kiadó urat. Ő hozza össze a könyveit – mondta a bevezetőben az Író úr. A város szülötte. Tette hozzá. És igaza volt. Hirtelen beugrott mind a kettőnknek, és mondtam is Gizikének, hogy ez a K...-fiú. Aki annak idején – mint egy megszállott - mindent elolvasott a könyvkiadásról. Meg is lett az eredménye, mondta Gizike.

Egyébként tényleg nem volt semmi érdekes vagy emlékezetes aznap este. Csak az az erős, édes szag.

 

vége

 

Szólj hozzá!
horror
süti beállítások módosítása