Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2018. március 04. 15:25 - Valmont

A legjobb C.C.Catch szám emlékére

cccatch.jpg

Minden írás titkolt vagy nem titkolt vágya, ultima ratioja, hogy megváltoztassa az olvasóját. Hogy mikor az elovassa a "vége" feliratot, másképp lássa a világot. Persze kutya nehéz dolog tizenötezer karakteren belül ezt véghez vinni, de nyilván én is ilyesmire törekszem itt kéthetente. Az alábbi novella alapötlete az utóbbi tíz évben egyetlen be is fejezett regényemben már felbukkant. A regényt anno felraktam ide, aztán leszedtem, mert azt hittem, megjelenik majd nyomtatásban. Nem jelent meg. Szóval most itt van ismét, letölthető. A  mostani novella ismeri a korlátait, ezért igazából arról szól, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy olyan könyv, ami radikális változást indít el bennünk, miután elolvastuk. És hogy hogy jön ehhez C.C.Catch legjobb száma, a Heartbreak Hotel? A "vége"szó után érthetővé válik minden. 

 

Halálod napjának könyve

 

Sokan úgy vélték, a gyakornok azért tűnt el, mert elhagyta a csaja, magára hagyta közösen bérelt kőbányai lakásukban. Mások azt mondták, hogy egyszerűen elege lett abból, hogy annak a nyolcvankilenc után színre lépő, dolgozni kezdő vesztes nemzedéknek a tagja, melynek nem osztottak lapokat. Nem voltak jó összeköttetéseik, nem voltak privatizációs ügyeik, nem volt semmijük, csak a fene nagy műveltségük, mellyel ebben az új világban nem mentek semmire.

Érdekes, hogy az senkinek nem jutott eszébe, hogy összefüggés lehet a gyakornok utolsó munkája és eltűnése közt. Azokban a hónapokban véglegesítették a x. napilapnál, s a főszerkesztő amolyan utolsó utáni vizsgafeladatként megbízta, hogy készítsen interjút Kraál Ilonával, aki a népszerű életmód könyv, az „Életed napjának könyve” című kötet szerzője volt, és aki aztán megjelentette egy kassai nyomdában magánkiadásban ennek a kötetnek a párját, majd eltűnt valamelyik északi kisvárosban. A gyakornok kelletlenül kezdett neki a dolognak, mert alapvetően kritikákat szeretett írni, színházról, kiállításról vagy filmről, főképp meg nem értett, poszt-posztmodern művekről, amelynek metanyelvi utalásait kéjes élvezettel szedte darabokra, tárta fel, elemezte szét.

Kraál a Nők Lapjába írt. A rendszerváltás után nem sokkal jelent meg az „Életed napjának könyve” című kötete, mely egyfajta optimista létszemléletre, amerikaias gyakorlatiasságra nevelte olvasóját. A gyakornok kötelességtudóan elolvasta. Émelygett a bárgyú nyelvezettel, a közhelyes példáktól, az izzadtságszagú következtetésektől, és mikorra a végére ért, és a hátoldalon elnézte Kraál leginkább bérszámfejtőre emlékeztető, negyvenes, nadrágkosztümös, vaskos, göndör hajú, negédesen mosolygó alakját, érezte, hogy ha nem is gyűlöli, de megveti ezt a felszínes nőt. Ez az érzés csak lassan fordult valami halvány, bizakodó érdeklődésbe, mikor utána olvasott, hogy mi történt az asszonnyal pár évvel korábban. Egy férfival, aki talán élettársa, talán csak alkalmi ismerőse volt, felautóztak északra, ahol valami oknál fogva lesodródtak az útról, és bezuhantak egy szakadékszerű árokba a fák közé. A férfi azonnal meghalt, Kraál a kocsi roncsaiba szorult. Napokig kínlódott, sérüléseiből lassan szivárgott el vére, élet és halál között lebegett, míg végül összeszedte magát, és felkúszott az útra, ahol rátalált egy vadász. A kórházban összetákolták, hazament, felmondott a lapnál, megírta és kiadta a „Halálod napjának könyve” című könyvét, aztán felszívódott, eltűnt a fővárosból, elköltözött valahova vidékre.

Ez utóbbi információt a gyakornok a Nők Lapja szerkesztőségében kapta, ahol beszélhetett Kraál asztalszomszédjával. A magas, vékony, talán meleg férfi halk, lágy hangon előadta a gyakornoknak, hogy Kraál a baleset után minden kapcsolatot megszakított velük, de alapvetően mindenkivel, a régi barátival is az újságíróvilágból. Bezárkózott a kis lakásába, melyet a Várban bérelt az önkormányzattól, és miközben lábadozott, valószínűleg minden figyelmét erre a második könyvre fordította. Sajnos ők nem kaptak egy példányt se a műből, pedig igencsak kíváncsiak lettek volna rá, de aztán ez a kíváncsiság megkopott, és valahogy Kraál emléke is elillant e helyiségből – intett körbe hosszú vékony karjaival. Ha a gyakornok kap majd a kötetből, gondoljon rá is, ő személy szerint még mindig el szeretné olvasni, fejezte be a férfi szomorúan.

A könyvet sehol nem lehetett beszerezni. A gyakornok végigkajtatta a könyvesboltokat, és a kedvenc antikváriumait, de nyoma se volt. A kassai nyomdában egy magyarul csúnyán beszélő férfi azt mondta, náluk se maradt példány. Az összest a szerzőnek adták át. A gyakornok felment a Széchenyi könyvtár mikrofilm archívumába, és végignézte a megjelenés hónapjában az országos és a helyi újságokat, de sehol nem talált kritikát erről a második kötetről.

Olyan volt, mintha a könyvet nem is olvasta volna senki. Vagy az történt, hogy aki olvasta, az nem beszélt róla.

Elmondta kételyeit a főszerkesztőnek. A megtört arcú férfi homlokára tolt szemüveggel figyelmesen végighallgatta, majd rágyújtott, és a mennyezetre fújta a füstöt. Akkoriban még lehetett dohányozni a munkahelyek belső tereiben. A gyakornok türelmesen várt, fél füllel hallotta, hogy háta mögött egy kollégája arról magyaráz hevesen, hogy ez a világháló nevű dolog mindannyiójuk munkáját el fogja venni. A főszerkesztő végül zsebébe túrt, és a gyakornok felé nyújtott egy slusszkulcsot. Pénz is járt a kiküldetés mellé. És három nap, egy hétvége, hogy megtalálja Kraált, és interjút készítsen vele, arról, hogy miért szökött el a világból, és hogy mi ez a nyavalyás második könyv.

A gyakornok kilépett a szerkesztőségből a körút szürkületi derengésébe, és feltartotta arcát az ég felé. A tél első hópelyhei hulltak rá, gyorsan el is olvadtak, de mégis, megbabonázva érezte csiklandozó érintésüket a bőrén. Nem merte bevallani magának, de kezdte érdekelni a dolog. Vagy legalább arra jó volt ez a három nap, hogy Klára emlékét, a szakítást, az üvöltő hiányt a lelkében kitöltse valamivel.

Az 1500-ös Ladában vacakolta fűtés, és ezt csak az autópályán vette észre, mikor kezdett beóvakodni a hideg a lábához. Talán rés volt az alvázon. Megállt egy benzinkútnál, egy kialvatlan munkásokkal teli kisbusz mellé parkolt, és gondosan bejelölte a térképen a nyomokat. Kraál Óbéresen született, Miskolchoz közel. Talán még ott élnek a szülei, és ők tudnak valamit róla. Egyetemre Miskolcon járt. Az első munkahelye újságíróként Balassagyarmaton volt, egy helyi, városi lapnál, ami azóta megszűnt. Innen ment fel a fővárosba, ahol hamar bejutott a Nők lapjához.

Miskolcon a belvároshoz közel kivett egy ázott újságpapír szagú szobát, aztán átment Óbéresre. Sokáig a szűk, sáros utcákon kanyargott, míg végül egy öregasszony megmondta neki, hol laknak Kraálék. A sötét, meglehetősen rossz állapotú házból nem jött válaszol kiabálására. Végül megnyomta a dudát, mire kijött a szomszéd, egy kerek, mosolygós fiatalasszony, nagy, fekte kendőben, és elmondta, hogy az öregek kihaltak pár hónapja. Ilonát pedig a temetés óta nem látta. De már akkor is furcsa volt. Lefogyott, szinte csont és bőr. Talán beteg. Talán az „r” betűs betegség. A temetés után tort se tartott, lezárt a házat, és elutazott. Nem, nem mondta, hova megy vagy honnan jött.

A panzióban hajnali háromig részeg ukránok gajdoltak egy szomszédos szobában, így a gyakornokban volt ideje átgondolni, hogyan tovább. Próbálkozhat az egyetemen, ahol Kraál végzett, de ennyi év távlátóból ez reménytelennek tűnik. Vagy elmehet Gyarmatra, a nő első munkahelyére. Hátha ott tudnak róla valamit.

Reggel egy garázskocsmában szerzett egy termoszos kávét. A bejárat előtt munkaruhás férfiak itták a hidegben a sörüket, és némán cigarettáztak. Kifelé hajtva a városból megállt egy hamburgeres bódé előtt. Csalamádét és uborkát is raktak bele. A hús száraz volt, de nem érdekelte, akkor már napok óta nem evet. Klára miatt nem volt étvágya.

Míg elautózott Balassagyarmatig, végig a lány járt a fejében. Főképp apró részletek, a haja a tarkóján, a hónaljának lágy öble, térdén egy kis forradás, melyet a Klára nyolcévesen szerzett, szánkózás közben. Nem akarta elhinni, hogy a jövőben ezeket a dolgokat nem láthatja. Nem érintheti. Nem birtokolhatja.

Megállt egy autós pihenőben, a Mátra lábánál. Alatta egy árokban patakféle csörgedezett. Szeméttel volt tele a medre. A kesztyűtartóban talált egy csomag kiszáradt Sophianet, rágyújtott, és mohón leszívta füstöt, amitől rátört a köhögő roham.

Gyarmaton szerencséje volt. A helyi lap ugyan már megszűnt, de a hajdani szerkesztőség épületének portása, meg tudta adni a volt főszerkesztő címét. A gyakornok késő délutánig várt a négyemeletes panelépület előtt, míg végre az összes lakás ablakában fény gyúlt. Ekkor felcsörgetett a főszerkesztőhöz. A férfi kelletlenül fogadta kérését, de végül beengedte. Zöld növények árasztottak zöld szagot a lépcsőházban, valahol kisbaba sírt. Ötven év körüli, szemüveges, pocakos, csupa szőr alak volt a főszerkesztő. Agglegényszag telepedett a lakására. A gyakornokot a konyhába invitálta, mert épp pörköltet főzött. A tűzhely mellett állva elmondta, hogy Kraál utoljára egy, nem is, két éve bukkant fel. Akkor volt, hogy eljött hozzájuk, a szerkesztőségbe, amit azóta anyagi okokból bezártak, és otthagyta az asztalán azt a könyvet. Egy tiszteletpéldányt. Kraál mindig is egyfajta tanítóként tekintett rá. Nem mondta ki a könyv címét, és nem nézett a gyakornokra, míg beszélt. A fazékba bámult, vastag szemüvegét belepte pára. És ekkor a gyakornok feltette a kérdést. Hogy olvasta-e a Halálod napjának könyvét.

A férfi sokáig nem válaszolt, kitárta a konyha keskeny kis ablakát, az arcát kidugta a résen, és mélyeket lélegzett. Majd inkább a szomszédos panelház csillogó ablakinak suttogta, hogy elkezdte, de aztán nem folytatta. A gyakornok megkérdezte, láthatná-e a könyvet, mire a másik csak a fejét rázta, megfordult, és arcán ott volt az a furcsa, egyszerre ijesztő és egyszerre megkönnyebbült mosoly, amitől a fiatalember hirtelen kényelmetlenül érezte magát a szűk kis helyiségben. Elégettem, mondta a főszerkesztő, odakinn a játszótéren, a homokozóban, éjszaka. Így a legjobb. Nem szabad azt a könyvet elolvasni. Miért, kérdezte a gyakornok elhaló hangon. A férfi erre csak a fejét csóválta, majd a bejárati ajtóhoz ment, és kitárta. Mert akkor vége mindennek, mondta még, miközben a gyakornok kioldalgott mellette a hűvös lépcsőházba.

Gyarmaton az egyetlen szálloda felújítás miatt zárva volt, ezért a gyakornok az autóban éjszakázott. Előtte zárásig az egyik helyi kocsmában ült, és hallgatta a játékgépeknél fura tájszólásban beszélő, néha kiabáló férfiakat. Nem lehetett eldönteni, dühösek vagy csak ugratják egymást. A fiú rendezgette sovány jegyzeteit, miközben keserű söröket ivott Unicummal. Remélte, hogy ettől jobban bírja majd az éjszakát, de végül fél óránként be kellett kapcsolnia a motort a fűtés miatt az autóban. Reggelre a szélvédő így is csupa dér lett, rátette a tenyerét, és várta, hogy beleolvadjon a nyoma. Kávét ivott a buszpályaudvaron, mert az nyitott legkorábban, majd várt, míg kilenc nem lett. A nap bizakodóan tűzött le a tépett szélű felhők közül. Felhívta a Nők lapjának szerkesztőségét, és Kraál asztalszomszédját kérte. A férfi készségesen búgott „halló”-t a kagylóba. A gyakornok a nő balesetéről kérdezte. Ez volt az utolsó nyom, amin még elindulhatott. A másik nem ismerte Kraál barátját, aki meghalt, csak azt tudta, hova indultak aznap. Sokat rágódott ezen utólag, mert még ő ajánlotta nekik a helyet, hogy töltsenek el ott egy romantikus hétvégét. Egy szálloda, fent a határ mellett, a Somlyó Hotel. Sajnálatos, hogy sosem értek el oda.

A gyakornokban valami megmoccant. Halvány megérzés volt, vagy csak annak a vágynak a visszfénye, ami benne égett napok óta, az, hogy visszamenjen azokra a helyekre, ahol Klárával leggyakrabban megfordult. A giroszoshoz a Bajcsyn. A Trafóba. A Pecsa bulikra. A Szigetre éjfélkor, egy üveg langyos pezsgővel a nyári forróság ellen. A Szlovák sörözőbe, ahol mindig olyan bunkók voltak velük a pincérek.

A hotel nyolcvan kilométerre volt, hegyek közt, egy kátyús erdei út végén. Látszott, hogy jó pár évtizede nem költöttek rá, a nagy, szürke betontömb úgy málladozott a fák közt, mint valami háborús film otthagyott díszlete. Ám a kéménye vígan füstölt, a parkolóban poros autók álltak katonás rendben, és bejárati üvegajtó mögött arany és bíbor plüss fénylett a sárga világításban.

Az előtér néptelen volt, a fogadópult mögött nem állt senki. A gyakornok végigpillantott a kulcsokat rejtő rekeszek során – a fele üres volt.

Csöngetett a kis asztali csengőn, mire valami zaj kélt egy hátsó szobában. Aztán megjelent az újságírónő.

Ő volt az, a gyakornok azonnal megérezte, noha iszonyatosan megváltozott a borítón látható képhez képest. Nemcsak sovány, hanem inkább éles volt az arca és az alakja is. Mintha megjárt volna száz háborút, látott volna száz halált – ez tükröződött megfontolt, lassú mozgásán, és ez sütött dermesztő erővel szürke tekintetéből. Hangja rekedt volt, de nem cigarettától vagy betegségtől. A gyakornok a kérdésre, hogy mit óhajt, önkéntelenül is csak annyit mondott, egy szobát. Ilona a pultra támaszkodott, sokáig bámult a gyakornok arcába, aztán bólintott, hogy rendben. Elkérte a férfi iratait, beírta egy könyvbe, majd odaadta neki a 101-es szoba kulcsát. A gyakornok intett kifelé – az autó még ott állt, közvetlenül a bejárat előtt – hogy mi legyen a járművel. Ilona csak legyintett, megoldják. A férfi már a lépcsőről fordult vissza, és hirtelen kimondta, hogy beszélni szeretne vele, igazából Ilonával szeretne beszélni arról, hogy mi történt vele, miről szól a második könyve, és mi ez az egész. 

A nő egyáltalán nem lepődött meg a vallomáson. Talányosan nézett rá, úgy, ahogy a tanár figyeli a kisdiákot, akiről még nem tudja, hogy jó vagy csak közepes tanuló lesz-e. Aztán kilépett a pult mögül, és a puha, drapp szőnyegen a gyakornok elé sétált. Szürke, szép esésű ruha volt rajta, a haját szigorú kontyba fogta csontos tarkóján. Fentről, a lépcsőről a gyakornok láthatta a forgóját koponyája tetején.

A könyv odafent van, a szobában. Mondta Ilona szelíden. A vendég döntése, hogy elolvassa-e. De azt tudnia kell, hogy ha elolvassa, akkor minden más lesz. Intett neki, és megindult a fölszinti folyosón, aztán megállt a 12-es számú ajtó előtt. A gyakornok engedelmesen követte, majd benézett az ajtónyíláson, amit a nő feltárt előtte. Egy férfi ült a szobában, szemben az ablakkal, nekik háttal, mozdulatlanul egy nagy fülesfotelben. Mögötte a szépen bevetett ágy. Előtte, az ablakon túl, az erdő. A gyakornok elképzelte a férfi arcát, amit nem láthatott, aztán elszégyellte magát, és elfordult, el a szoba elsejétől, mintha az túl intim lenne, olyan intim, akár egy női hónalj.

A könyv mindenkinek mást jelent, zárta be az ajtót Ilona. De a hatása mindenkinél ugyanaz. Ha elolvassa – utána már semmi nem lesz fontos. Azt írtam bele, amit a halál határmezsgyéjén láttam. A roncsban. Szitált rám az eső.  A szerelmem – az életem – ott hevert mellettem összezúzott fejjel. Én pedig haldokoltam. És akkor megláttam, hogy milyen fönséges és mégis milyen felesleges minden. És megértettem ezt, és tudtam, hogy meg tudom írni. Ez adott erőt, hogy felmásszak az útra. De amikor rendbe hoztak, és végre megírtam, akkor jöttem csak rá, hogy ezt nem adhatom oda mindenkinek. Csak annak, akinek szüksége van rá. Miután felmondtam a lapnál, sok helyen éltem, aztán erőt vettem magamon, és feljöttem ide. Kiderült, recepcióst keresnek. Azt hiszem jó döntés volt, hogy maradtam. Minden hónapban jön egy vendég, akin látom, hogy el kell olvasnia a könyvet. Ők aztán itt maradnak. Örökre. Én gondoskodom róluk, míg. Nem fejezte be, intett felfelé, a mennyezet felé. Ismét az előtérben álltak, a lépcső és a bejárat közt.

A gyakornok a szobakulcs súlyát latolgatta tenyerében. Kinézett az autóra. Rajtam mit látott, kérdezte aztán csöndesen.

Hogy soha nem fog kigyógyulni belőle, válaszolt szomorúan Ilona.

A gyakornok a padlóra szegezte a tekintetét. A szőnyeg rostjai közt rejtett mintát pillantott meg. Olyan volt, mint egy sebhely egy térden. 

vége

Szólj hozzá!
2017. augusztus 20. 09:36 - Valmont

Egy különleges vadászat története

egyszarvu.jpg

Egyes lények túlélnek mindent, ezer éven át bujdokolnak sötét erdőkben, hogy aztán rajzfilmcsatornákon, iskolatáskákon vagy animékben bukkanjanak fel. Vagy egy ilyen írásban.

A történet teljes megértéséhez ismerni kell a lényhez kapcsolódó hiedelmeket. A Wiki szócikk elég rövid, de  a harmadik bekezdése nekünk most bőven elég, bár gondolom máshol találni részletesebb anyagot is róla.

 

Ballada a hegyek szépségeiről

 

                                                                                                                   lányomnak

 

Ha láttátok volna a hegyek e gyönyörű teremtéseit, bármiről elhinnétek, hogy megtalálható ott, a kies és zord északon, ahol az akácerdőt felváltja a fenyő, ahol a gyárak udvarán gyom virágzik, ahol az erdők mélyén beton- és vasszörnyek lapulnak elhagyatva, várva vissza hűtlen, öreg gazdáikat, a bányászokat.

Én csak akkor szembesültem az északi szépséggel, mikor felmentem oda régi barátommal, öreg cimborámmal vadászni. Lanit még kamaszkoromból ismertem, a sors a tenyerén hordozta mindig, emlékszem, akkor figyeltem fel rá, mikor a város egyetlen diszkójában kikezdett a lánnyal, akit én már hónapok óta izzó reménytelenséggel kerülgettem. Elnéztem, ahogy az ablakpárkánynál smárolnak, és nem éreztem féltékenységet, csak csodálatot és azt, hogy ő bizonyára megérdemli ezt a csajt.

Lani mindig is lenyűgözte az embereket, simulékony modorával, pergő nyelvével és vicces, mosolygós kedélyével azonnal óriási hangulatot teremtett maga körül.

A sorsunk a főiskolán keresztezte újból egymást, ő könyvtár-angol szakra járt – csak hogy legyen valami diplomája, mondta –, és rém komolyan vette az előadásokat, noha minden este hajnalig tartott a buli a koleszszobájában. Azután hallottam híreket róla, hogy a barátnőjét futtatja egy belvárosi pubban, vagy hogy autókereskedést nyitott a város határban, és nagyon jól megy neki. A válság után a kerekedésből autófelszerelés bolt lett, végül átállt az online kiszállításra, naphosszat ott ült a kis irodájában, pötyögött a laptopján, és elszórakoztatta a futárokat, akik vitték szét az áruját az országba. Történetesen az én szállítócégemmel is volt szerződése, így az elszámoláskor, havonta egyszer, felelevenítettük a régi szép időket, miközben megittunk egy pohár drága whiskyt.

Meglepett, hogy egy tavaszi reggelen elhívott arra a hétvégi vadászatra. Azt sem tudtam, hogy vadászik, de mint bevallotta, az utóbbi években rászokott az ölés ízére, a puskapor szagára, a fegyver ismerős, hideg tapintására, a vad szemében ragyogó csodálkozásra és a sebek okozta örömre, melyekről tudta, hogy egyedül ő a felelős értük. Amikor felajánlotta, hogy a szombat délelőttöt áldozzuk Artemisz istennőnek (ezek az ő szavai) fenn, északon, rövid tűnődés után igent mondtam.

Sötétben indultunk, a hegyek csak lassan kerekedtek ki előttünk, körvonalaik mint megannyi ősállat vésődött fel a bíbor, lila és rózsaszín égre. Az autóban, egy öreg, rozzant Toyota terepjáróban elmesélte, hogy egy kis faluba jár, egészen az országhatárig, ahol mogorva, különös és nehéz természetű népek laknak, ők aztán jól ismerik a környék sűrű és végtelen erdőit, különösen vezetője, egy idős férfi, akit mindenki csak Timurnak szólít, nem tudni, miért.

Timur pálinkával fogadott minket erdőszéli, faluvégi háza tornácán a leheletszőkítő hajnali hidegben. Erősen őszült, vastag, dús bajusza volt, felette közönyös, hidegkék szempár, cápákról szóló természetfilmekben lát ilyet az ember.  Megittuk a pálinkát, mire ő beszólt a házba, emlékszem, összerezdültem a névre, a lány nevére, amit kiáltott. És aztán a kelő nap fényében megjelent ő, észak szépe. Kopott farmerben, mezítláb és egy túl bő pólóban jött, hosszú, szőke haját kiengedte, arca ragyogott a pihentető alvástól, és mindene mosolygott, a szeme, az érzéki szája, de még kézfejének puha domborulata is. Egy kis tálcán szalonnadarabokat, kenyeret, hagymát hozott, lerakta a durván ácsolt asztalra, aztán a tornác végébe ment, rágyújtott, majd onnan nézett minket, figyelmesen, akár egy éhes macska. Észrevettem, leginkább barátomat, Lanit bámulja, aki csak néha-néha és tőle szokatlan módon, zavartan viszonozta a pillantást.

– Meglesz, amit ígért, Timur? – kérdezte inkább vendéglátónkat, aki elnézett az erdő felé, szájába vett egy darab hagymát, rágni kezdte, úgy bólintott: – Látták őt a cigányok gombaszedés közben – mutatott az egyik gerinc felé, melyen fenyő sötétlett. – Ott, a Nagyárnyékon. Oda megyünk. És jön a lány is.

– Ő minek kell? – jött zavarba Lani, oldalt pillantott, de nem nézett a lány szemébe, aki kitartóan bámulta, amitől nekem savanyú lett a szám íze.

– Kell – bólintott a férfi. – Majd meglátja.

Indulás előtt, mikor Lani megmutatta a fegyveremet, amit Timur kölcsönzött nekem, rákérdeztem, hogy mi volt ez a titokzatos beszélgetés, mire halkan magyarázni kezdte, hogy ma nem szokványos vadra megyünk, olyan dolgot fogunk lőni, mely még északon is ritka, mert már alig van belőle. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni, hogy legyen meglepetés, mondta, mire a lányról kezdtem faggatni, hogy mi van vele, ám ingerülten belém fojtotta a szót: – Vigyázz, mert itt, fenn más szabályok uralkodnak. Nem nyúlhatsz nőhöz, csak a házasság után, ha ezt megszeged, akkor neked annyi.

Kacsintottam, és még halkan rákérdeztem, hogy őrá ugye nem vonatkozik ez a szabály, meg hogy ismerem őt, tudom, egy ilyen virágszálat biztos nem hagyna az út szélén, mire csak a fejét csóválta, mélyet sóhajtott, majd felpillantott a tornácra, ahol a lány a haját fonta. Szikrázott a nap fényében szőkesége, egészen elvakított minket.

– Itt még én is meggondolom, mit tehetek és mit nem – vallott be Lani, és némi szorongást éreztem hangjában, ami szokatlan volt, hisz nem félt soha semmitől, és nem is bánt meg soha semmit, a legvadabb dolgokat is büszkén felvállalta múltjából. Míg elindultunk a szűk erdei ösvényen, melyet hordónyi vastagságú fák szegélyeztek, mint temetésen sötétbe öltözött rokonok hada, eszembe jutott, hogy Lani egyszer hajnalban felmászott a városkánk templomának csúcsára, és ott megivott egy fél üveg vodkát. Máskor bekötött szemmel motorozott végig a főutcán. Az se volt titok, hogy elcsábította a rendőrfőnök lányát, majd csúnyán, talán sms-ben, elhagyta.

Lani és az öreg ment elöl, halkan beszélgettek, így én a lány mellé sodródhattam. Halvány zsálya és mentaillat áradt belőle. Ruganyosan, de halkan mozgott az erdőben, látszott rajta, otthon érzi magát, nem leste riadtan a megrezdülő bokrokat, nem akadt bele tüskés ágakba, figyelt, hova lép, hogy ne csapjon zajt. Fekete kapucnis pulóvert húzott, és Dr. Martens bakancsot, de mégis, tökéletesen illett ebbe a környezetbe.

Megszólítottam, hogy ő is szokott-e vadászni, milyen az élet idekinn, a hegyen, hova jár iskolába, de zavart és rövid válaszaiból hamar rájöttem, elmerült a gondolataiban, és nem törődik velem. Néha fel-felpislogott Lani hátára, de csak röpke pillantásra, én is alig vettem észre.

Az ösvény meredeken emelkedni kezdett, később már szinte négykézláb, lihegve másztunk, a puska tusa szinte a földet szántotta. Egy kiszögelésen, vékony peremen megálltunk pihenni, lestük a lábunk alá kushadó tájat. – Az ott – mutatott Timur egy távolabbi hegycsoport felé – Sárkányszirt. Oda már jó ideje nem jár senki, még a fatolvajok se.

– Miért? – kérdeztem, miközben az előttem guggoló lány nyakának ívét bámultam.

– Nem jönnek vissza azok, akik odamennek – jött az egyszerű válasz, és erre nem lehetett mit mondani. Ahogy ismét megindultunk,összeszedtem minden bátorságom, és odasúgtam a lánynak: – És a fiúkkal hogy állsz? Akad idefenn udvarló? – tényleg halkan, szinte suttogva kérdeztem, de az apja így is elhallotta, mert visszafordult, csak egy röpke pillantást vetett rám, ám az elég volt, hogy ne várjak választ, és a lány nem is válaszolt, összeszorított szájjal bámulta maga előtt a földet.

Az ösvény egy kis tisztásba torkollt, és amikor Timur levette válláról a puskát, és a bokrok közé terítette a pokrócot, melyet zsákjában hozott, megértettem, ez lesz a leshely. A tisztás túlsó végén meredeken emelkedett a talaj, közepén kidőlt, korhadt fatörzs barnállott. Lanival lepakoltunk a pokrócra, a bokor ágai közt megnéztük a kilátást, közben halkan odaszólt nekem, hogy hagyjam a lányt, ne piszkáljam, van neki elég baja az apjával, aki nagyon is rajta tartja a szemét.

– De téged nem lát meg – biccentettem mosolyogva. – Láttam, hogy néz rád – mire ő elsápadt, legalább annyira, mint a lány, aki most ott állt a fatörzs mellett, az apjával. Timur halkan magyarázott neki. Nem tartott sokáig, de a lány közben minduntalan felénk, rejtekhelyünk felé pillantott, mint aki valamiféle jelre vár, végül biccentett, és leült a törzsre, apja pedig megpaskolta vállát, és otthagyta, így nem láthatta, hogy a másik gyors, röpke mozdulattal megtörli szemét. Lanira néztem, aki zavartan babrált egy fűszállal, ő sem vette észre a jelenetet. Timur odajött hozzánk, és mutatta a tisztás jobboldali szélét: – Onnan fog jönni. De várjanak az én lövésemre, addig ne tüzeljenek rá.

– Minek a lány? – kérdeztem tőle némiképp feszülten, mert már sejtettem a választ.

– Ő a csali – bólintott a férfi, én pedig Lanira néztem, és inkább neki tettem fel a következő kérdést: – Milyen állatra megyünk mi?

Egyiken sem válaszoltak, helyettük a hegy oldalából, jó száz méterről dühös, éles nyerítés harsant. Timur felkapta fegyverét, és átsietett a rejtekhelyére, egy fa gyökerei közé, én pedig ismét Lani felé fordulta, vártam a választ, de ő csak összeszorította fogát, majd végül halkan sziszegte: – Csak várj és légy készen. Bármi lesz is, a lényeg, hogy időben lőjünk.

Ekkor a nyerítés megismétlődött, immár közelebbről, és még élesebben, olyan volt, mintha ló és a vércse hangját keresztezték volna, megrezegtette a dobhártyát, és félelmet szított a szívemben. Belém hasított a gondolat, hogy fel kellene mászni egy fára, ott nagyobb biztonságban lennénk, vagy egyszerűen csak vissza kellene óvakodni az ösvényen, hogy ez a titokzatos állat ne lásson meg minket, de mielőtt a hang okozta pánik végképp eluralkodhatott volna rajtam, a nap fényében megjelent a vad.

Hófehér volt, kiragyogott a térdig érő fűből, a sörénye és a farka hosszant lobogott és szikrázott, fejét nemesen fent tartotta, jól kinyomva a homlokából előtüremkedő hosszú, éles szarvat. Nagyobb volt, mint egy átlagos ló, de mégis kecses, nem otrombán, hanem szinte légiesen mozgott a talajon, úszott, akár a bodor felhők a nyári égen, táncolt, mint egy balerina, előre-hátra, mígnem egészen odaért a lányig, ki fejét lehajtva, mozdulatlanul várta.

Az állat megtorpant előtte, fölé tornyosult, majd meghajtotta szépen ívelt nyakát, és megszagolta a lány tarkóját, aztán felhorkant és hosszú, fülrepesztő nyerítésben tört ki.

– Jézusom – motyogta mellettem Lani. Ránéztem, és láttam, a szája széle remeg, már majdnem sír, de bevallom, én is elgyöngültem és meghatódtam a látványtól, kettejük földöntúli szépségétől. Aztán megértettem, hogy barátom inkább fél és retteg, mert összeszedte magát, és feltámasztotta könyökére a fegyver csövét, majd megcélozta a prédát. Ne, akartam neki mondani, mert szentségtörésnek éreztem, hogy rálőjünk erre a gyönyörűségre, és mert a lányt is féltettem, de nem is kellett szólnom, mert barátom ujja ugyan ráfeszült a ravaszra, de egyelőre csak bámulta a jelenetet, ami kibontakozott előttünk.

Az állat szép lassan, akár egy cirkuszi ló letérdelt a lány előtt, meghajtotta fejét, egészen oldalt kitartva, hogy az belesimuljon a lány ölébe, aki hagyta ezt, karjaival átfogta a nyakat és a fül alatti domborulatot, és végigsimított rajta. Egy pillanatig úgy tűnt, ők ketten a lehető legtökéletesebb dolog, amit ez a világ alkothat, és arra az egy pillanatra megállt a föld forgása, a madarak éneke, a csillagok pulzáló fénye, a lélegzetünk, de talán még a szívünk dobbanása is. Ez a pillanat fog kísérteni halálomig, erre fogok majd emlékezni, mikor lehunyom végleg a szemem, hogy valami csodaszéppel búcsúzzak e világtól.

Ám aztán a varázs megtört, mert a lény lejjebb csúsztatta fejét, orrlyuka kitágult, és beleszagolt a lány farmeros ölébe. Előbb csak összerándult, mint akit bögöly csíp meg, majd kirántotta fejét az ölelésből, aztán hátra is ugrott, mint egy dühös, harcra kész kutya, és ekkor felharsant Timur hangja, kétségbeesett ordítása, lőjetek, de én még mindig csak a kettőst bámultam, Lani azonban észnél volt, cselekedett helyettem is, elsütötte a fegyvert, szinte egy időben a lány apjával. A vad azonban gyorsabb volt, nagyjából abban a pillanatban, amikor a csapszeg a töltény aljába vágódott, és az első szikra belobbant a lőporba, hogy az aztán izzó zsarátnokként feszítse előre az acél lövedéket, nagyjából itt, ebben a töredék másodpercben előre szegezett fejjel a lánynak rontott, és a sikoly és a lövések így egybemosódtak.

Amikor felszállt előttünk a lőporfüst, és mi kirontottunk rejtekhelyünkről, már csak a lány volt a tisztáson. Oldalt még láttam egy fehér árnyat az erdőbe siklani, de nem törődtünk vele, mind a hárman a fekvőhöz rohantunk.

A törzs mellé csúszott, kifeszült teste a kíntól, a hátát a fának támasztva, kezét a hasán tátongó sebre tapasztva kapaszkodott, talán az életbe, talán Lani tekintetébe, aki csak állt ott, nem mert hozzáérni, helyette az apja rogyott a földre, tépte le melegítő felsőjét, nyomta a sebre, de a lány szemébe nézve mozdulata lelassult. És aztán megértette, nem kellett megfordulnia, hogy lássa, kit bámul a lánya, nem kellett volna a szó se, amit végül kimondott a haldokló, szerelmem, elég volt látni azt a sóvárgást, azt a vágyat és a fájdalmat, ami ott tükröződött a lány arcán, miközben lassan kicsúszott kezei közül az élet.

Vártunk, míg bizonyossá nem válik, míg el nem tompul a ragyogás abban a gyönyörű szempárban, aztán az apa felnyúlt, lezárta őket, majd odalépett hozzám, és kivette dermedt kezem közül a fegyvert, amiről bevillant, hogy még nem sütöttem el, tompa bűvöletemben nem lőttem vele az imént. És ezt persze ő is tudta, megjegyezte még ebben a szörnyű pillanatban is, hogy van egy töltött fegyver hármunknál, az egyetlen, ami még veszélyt hordoz, az, ami most ott volt az ő kezében, felemelte, és Lanira célzott vele.

– Ne – bukott ki belőlem, de elég volt a barátomra szegeződő kék szemet látnom, és tudtam, hiába minden szó. Lani pedig továbbra is csak állt mozdulatlanul, mint egy fogoly a kivégzőosztag előtt, bámult le a halottra, aztán behunyta szemét, talán hogy ne könnyezzen, avagy hogy ne lássa a közeledő golyót. Így maradtunk pár másodpercig, akár egy hármas szoborcsoport, vagy inkább négyes, ha a végső mozdulatlanságba dermedő lányt is ide vesszük, aki holtában az alvó Artemisz istennőre emlékeztetett, és vártuk, hogy valami történjen, végül Lani kezdett el sírni, nem is, bőgött, mint egy gyerek, ömlöttek könnyei, arcát kezei közé rejtette, de még így is hallottuk, hogy motyogja, nem, nem, nem.

És ez valamiféle jel vagy bizonyíték volt az öregnek, mert a földre dobta a puskámat, majd felnyalábolta a lányt, és lassú, szilárd léptekkel nekiindult lefelé. Néztem, ahogy eltűnnek a fák közt, hallgattam Lani zihálását, és megértettem, miért nem ölte őt meg.

Nem is csalódtam e megértésben, a később történtek igazolták Timur döntését. Miután visszatértünk a városba, szótlanul, komoran figyelve az utat, Lani eltűnt az életemből, felbontotta velem a szerződést, így csak hírmorzsákat, apró sztorikat hallottam róla, a bukásáról. Voltaképp egészen a temetésig nem láttam, igaz akkor se, mert zárt koporsóban volt. Inni kezdett, a cégével mind kevesebbet foglalkozott, és adósságokat halmozott fel. Ok nélkül belekötött emberekbe, többször éjszakázott a rendőrségen. Miután a vállalkozása csődbe ment, télre a lakását is elvesztette. Az első tavaszi rügyekig bírta az utcán, aztán egy időre eltűnt, hetekig, hónapokig senki nem látta, végül a városi parkban találták meg, ölében a puskájával, amivel szétlőtte a fejét. A fegyver maradt az egyetlen értékesebb tulajdona, rejtegethette valahol, mert azzal mégse kéregethetett az állomás környékén, ahol állítólag tanyázott.

Egy közös barátunk szólt a temetésről, alig voltunk néhányan, az, aki intézte, az valami rokonságban is volt vele, ő örökölte mindenét, a fegyvert, a személyes dolgait. Miután a közönyös pap elmondta a magáét, és a cigarettázó sírásók a földbe taposták a csikkeket, és nekiálltak lapátolni, ez a barát vagy rokon a sír széléhez lépett, és bedobott a koporsóra valamit, ami nagyot koppant a fán. Közelebb mentem, és még láthattam az első földszórás előtt, mielőtt örökre eltűnt volna az életemből Lani, láthattam, hogy egy hosszú, fehér szarv az. Mint később megtudtam, halott barátomnál, az övévébe tűzve találták, senki nem tudta, honnan szerezte, milyen állatról vágta le, de a kezében szorongatott búcsúlevél szerint azt kérte, temessék el vele együtt.

Így lett.

vége

1 komment
2017. július 09. 12:30 - Valmont

Dobszó a mélyből

salakhegy.JPG

Mi északiak így, rútan is szeretjük ezt a tájat, sőt. Északon a tájban az ember és a természet is torzat, idegent és esetlent alkotott - de a bazaltömlés, a riolittufa, a csont módjára a föld alól mindenhol előfeslő mészkő látványát nem cserélnénk az Alpok csúcsaira vagy a Pó-síkság ködlepte tájaira. Ragaszkodunk a romantikus kísértetkasélyainkhoz - vagyis  a kibelezett gyárainkhoz, az udvarokon gyűlő, ezernyi színben tündöklő vashulladékhoz, a mezőkön ősállat módjára magasodó gépcsontvázainkhoz. Erdeinkben, mint ősi istenek szobrai, a hajdani bányászathoz kapcsolódó betonépületek tűnnek a vándor elé. De ha kell, a kései korok régészeire is gondolunk, és egy egész völgyhidat a föld alá temetünk.

A természet csúfsága és az ember alkotta rútság legszebben a bazaltkúpokban egyesül. Készült róluk egy komoly tanulmány is. Távolról Mordorra emlékeztető, tényleg lenyűgöző látványt nyújtanak. Régóta akartam róluk írni, főképp Borges egy novelláját felhasználva, melyben tudatlan bennszülöttek túlságosan komolyan veszik a pap tanítását Jézus kereszthaláláról. Ez lett belőle.

 

Salakhegy

 

Mint mikor hajnalban halk surrogás, meleg nyári zápor húzza a felszínre a tudatot, úgy ébredt rá lassan és fokozatosan Evelin a salakhegy szörnyű titkára.

Akkor már két éve éltek kint a vidéki kis házban, amit a párja anyja hagyott rájuk. Friss nyugdíjasként, kötöttségek nélkül, egyértelműnek tűnt a döntés, hogy otthagyják a nyüzsgő és zajos belvárost, hogy a csöndes földút végén kezdjenek el új életet. Evelin egy kis kertet kapott a ház mellé, Attila pedig egy garázst tele mindenféle lommal, melyeket az anyja halmozott fel élete utolsó évtizedeiben, amikor felvásárolta a környéken élő, majd szép lassan kihaló ismerősei kacatjait.

Csodálatos periódus állt előttük, azután, hogy mindkettejük házassága egy érdektelen válásba torkolt, és mindkettejük gyerekei a fővárosban kerestek boldogulást, azután úgy tűnt végre, jó dolgok fognak történni velük, olyan dolgok, melyeket a kedves, kulturált emberek alapvetően megérdemelnek.

Csak a salakhegy ne lett volna a kertjük végében.

Tulajdonképp hátrébb helyezkedett el, egy kis mezőn túl, de akkor is zavaró volt, ha Evelin a reggeli kávéjával kiült a napernyő alá a kertbe, mert szeme akaratlanul is a magas kúpra tévedt, és máris elkalandozott figyelme az aktuális, felvilágosodás korabeli francia vagy angol regényről. Elhatározta, nyugdíjas éveiben elolvassa azokat a könyveket, melyeket egész életében csak halogatott. Nem haladt túl jól.

Korábban Evelin kereskedelmi ismereteket tanított a város egyik szakközépiskolájában, Attila pedig műszaki ellenőr volt egy nagy cégnél. Egy újsághirdetés alapján ismerkedtek össze, melyet Attila adott fel, „hatvanas, elvált úr megértő társat keres nemcsak őszi napokra.” A megfogalmazás suta költőisége megragadta Evelin fantáziáját, aki ez alapján teljesen másnak képzelte el a férfit. Nem lett azonnali szerelem a liesonból, ahogy Evelin magában illette és dédelgette viszonyukat. Attila magas volt, szószátyár és folyton viccelődött. Evelin alacsony, kövérkés nő volt, zárkózott, mogorva és keserű lénye csak lassan nyílt meg a férfi előtt. Aztán évek alatt lassan összecsiszolódtak, és komolyra fordult a dolog, és ennek csúcsa volt, hogy elfoglalták a kiürült házat.

A nő persze csak lassan engedett fel az új környezetében. A kis utcában csupa idős, náluk sokkal idősebb ember lakott, és mind elég beteg volt ahhoz, hogy csak ritkán lássa őket. A boltban a pénztárossal kialakult valamiféle pletykálkodós kapcsolata, de egyébként csak a nyugdíjat és a tévéújságot hozó postás volt az egyetlen társasága. Attila mindig is rugalmasabb volt e tekintetben, igényelte a közösséget, ha másképp nem ment, ő szervezett önmaga köré egyet. Most ez a kocsmában történt meg, ami tulajdonképp egy garázs volt, két utcával feljebb, ott gyűltek össze a környék még járni és inni képes férfijai. Attila rászokott, hogy filmeket meséljen nekik, olyan filmeket, melyeket ezek az idős emberek nem láthattak, mert akkor még nem voltak kereskedelmi tévék, se internet, a videókölcsönző pedig érthetetlen fogalom volt számukra.

Ezek az idős és furcsa férfiak, kik a hallgatóságot alkották, jobbára a bányából mentek nyugdíjba, lábuk dagadt volt a sok munkától, tüdejük sajgott a sok szűrő nélküli cigarettától, de volt valami különös csillogás a szemükben, főképp, amikor Attila az Indiana Jones és a végzet temploma című film sztoriját mesélte nekik nagy beleéléssel.

A nyári estéken Evelin a hátsó verendán várta, míg a férfi hazaér. A lámpa alatt ült, mely körül lepkék köröztek, kezében egy könyvvel, és némi rosszallással nézte, ahogy a másik a garázsból kitolja a robogót, és szerelni kezdi a gyenge fényben. Egy régi Simson motorkerékpár volt, Attila nem emlékezett rá, honnan szerezte az anyja, az biztos, motorozni nem tudott, de nem is működött, és a férfi makacs elszántsággal ismét és ismét szétszedte, majd összerakta, hogy megtalálja a probléma gyökerét. Közben Evelin elmesélte neki, miket hallott a pénztárosnőtől a boltban, vagy hogy melyik szomszédot látta az utcában. Mesélt a néha feltűnő, és lassan haladó rendőrautókról, a furcsán viselkedő macskákról, és arról, hogy észrevette, egyetlen kutya sem él a telepen. Mesélt arról, hogy a rendőrök egyszer őt is megállították, és két túrázót kerestek, akik állítólag itt, a település környékén tűntek el. Fotósok lehettek, a sátrukban megtalálták a gépeiket, rengeteg felvétellel a salakhegyről. Mesélt arról, hogy némelyik házból szörnyű hangok, a fájdalom hangjai szűrődnek ki kora délután, az ebéd utáni hőségbe, és ő ilyenkor igyekszik meggyorsítani a lépteit, ha épp a boltból vagy a városi könyvtárból jön.

Soha nem beszéltek viszont Attila anyjának a haláláról, aki nyolcvannégy évesen, egy szép napon bebuszozott a városba, majd az állomáson az érkező hatvani gyors elé vetette magát. Evelin beköltözésük után nem sokkal megtalálta az éjjeliszekrény fiókjában a ronggyá olvasott Anna Kareninát, de nem szólt róla a férfinak.

Busz egyébként napi három alkalommal vitte a nyolc kilométerre lévő városközpontba az embereket a telepről, de igazából nagyon kevesen utaztak rajta, többnyire csak a még néhány aktív dolgozó. Meg Evelin, aki könyvtárba, ruhaboltokba és a pénteki nagypiacra járt be. Egy ízben két férfi mögött ült le, akik egy perről beszélgettek, melyet valamelyik, telepen élő család indított az egykori, felszámolás alatt álló vasmű ellen. Azzal vádolták az üzemet, mely a hegyet építette hosszú évtizedek alatt Evelin kertje mögé, hogy a képződményből a levegőbe és a talajvízbe kerülő mérgező anyagok okozták a családfő és az egyik kisgyerek halálát. A per rosszul állt. A bíróság egyelőre lezáratta a környék ásott kútjait, de más, érdemi döntés nem született.

Evelint nem hagyta nyugodni az ügy, a könyvtárban hosszas keresgélés után ráakadt egy tanulmányra, melyet a salakhegyről írtak, és ebben is szerepelt az esetleges kedvezőtlen környezeti hatás. Mikor este elmondta mindezt Attilának, a férfi csak nevetett a dolgon. Vezetékes vizet fogyasztanak, mely a városból érkezik, csövön, mondta. A salakhegy felszíne lehet, hogy porzik, de a szél lapvetően északi irányú, tehát nem feléjük, hanem az erdő, és a távolabbi hegyek felé fújja az anyagot.

Evelin nem értett egyet, mivel ő volt az, aki mániákus rendben tartotta házat. A tévé domború képernyőjén kétnaponta friss, fehér réteg képződött. A függönyöket havonta mosni kellett. A tornác sarkaiban szürke sávok gyűltek.

Többször kiment a hegyhez is, és még az oldalába is felmászott. Idegen, esetlen bibircsóknak tűnt neki, egy torz kitüremkedésnek a föld testén. Alkonyattájt mint ősöreg vulkán fenyegető sziluettje vésődött a lila égre. Reggelente halványszürkén és rózsaszínben csillogott. A növényzet mind jobban elborította az alját, de ettől még nem szelídült meg Evelin szemében.

Az idős férfik nyár közepétől tűntek fel a hegy környékén. Attila kocsmabeli ismerősei voltak, lapátokkal és csákányokkal, vidáman vigyorogva caplattak el délelőtt a hegy irányába, hogy aztán kora délután visszafelé menjenek fáradtan, de elégedetten. Mikor Evelin megkérdezte tőlük, mit csinálnak odakinn, csak mosolyogtak rá, a tréfásabbak azt válaszolták, aranyat ásnak.

Attila se tudott semmit a dologról, a kocsmában is szóba került, de nem kapott választ. Végül Evelin nem bírta tovább, ismét kisétált és körbekerülte a hegyet, igaz, egy helyen kitérőt kellett tennie, mert szúrós kökénybokrok álltak útjába. Nem talált semmit, csak letaposott gazt, friss bazalthányásokat, néhány gerendát.

Ezen a héten, de később történt, hogy az a gyerek öngyilkos lett. Evelin úgy vélte, az egyetlen kamasz illetve az egyetlen tizennyolc alatti gyermek volt a telepen. Egy délelőtt óbégatás, keserves sírás verte fel a csendet. Attila épp a városban volt, prosztatavizsgálaton. A nő kiállt a kapuba, én onnan kémlelte a hang forrását, de a kiabálás hamarosan elcsuklott. Fél órával később megérkezett a mentő, egy fentebbi utcában lévő házhoz. Evelin a szirénázást követve eljutott a kis csődületig, mely az épület előtt keletkezett. Az anyát épp akkor támogatták elő, halottsápadt volt, elhaló hangon a magyartanárt szidta. A mentősök az árnyékba ültették, majd beadtak neki egy injekciót. Később kitolták a gyereket is, letakarva, az anya ekkor ismét jajveszékelésben tört ki, szavai elmosódtak, arca eltorzult, egy átkozódó görög maszkká silányult, ahogy most Kafkát kezdte el átkozni. Az Evelin mellett álló férfi – a szerencsétlenül járt család szomszédja – a jól értesültek izgalmával elsuttogta a körötte lévőknek a magyarázatot. A fiú túl komolyan vette a nyárra feladott kötelező olvasmányt. Valami regényben azt olvasta, hogy egy ember reggelre rovarrá változik, és beképzelte, hogy az ő belsejében, a gyomrában is készülődik egy ilyen bogár. Múlt este maltert kevert – talált hozzá anyagot, mert apja kőműves – és megitta, legalább egy litert, majd lefeküdt aludni. Így akarta elpusztítani az állatot.

Evelin megrendülten ért haza, ahol már az önérzetében megalázott és fenekét fájlaló Attila várta. A férfi nem is igazán figyelt szavaira, se a következtetésre, arra, ahogy Evelinben sejtések és félelmek kezdtek megszilárdulni, mint a fiú beleiben a beton, hogy itt, a telepen valami történik az emberekkel, talán a salakhegy szálló porától, talán mástól, de valamiért kezdik komolyan venni a történeteket, melyeket olvastak. Hogy milyen jók - bár nem pontosak - voltak a megérzései, arra később, pár nap múlva, azon a vihar előtti éjjelen jött rá.

Aznap fojtó meleg volt és mély csönd, mintha egy burát borítottak volna tájra. Délelőtt Evelin a kisboltban vett pár apróságot, majd hazafelé ballagva elálmélkodott, hogy került ő ide. Hosszú, göndör haja szikrázott a fényben, és ha lett volna javakorabeli férfi az üres udvarokon, a kihalt kiskertekben, a hullámlemezekből, barna, korhadt fából összetákolt hátsó fészerekben, akkor bizonyára megbámulta volna vastag, de kerek csípőjét, farát, és még mind feszes melleit. De persze alig volt már ilyen férfi a telepen, a legtöbben bent, a hűvös házaikban feküdtek, vagy öregek otthonában várták a nővért a gyógyszerekkel, vagy a városbéli rendelőintézetben lesték, nem tolakodik-e eléjük valaki.

Evelin elnézte a gazos udvarokat, az árokszélen burjánzó füvet, a porban megrohadó faepret, kései meggyet, nyári almát, melyeket már senki nem szedett fel, hogy legalább pálinkát főzzön belőle, és megrohanta a reménytelenség, mert rájött, hogy az ő élete is itt, ezen a kietlen és poros, világ végi helyen fog elmúlni, melynek látképét az a pokoli kúp uralja.

A következő keresztutcában hökkenten vette tudomásul, tévedett azzal kapcsolatban, hogy a telep utcái teljesen üresek, mert két öreg bányászt ért utol, akik valami vasrácsot cipeltek, pont a hegy felé, tehát ők is részesei voltak annak a titokzatos aktivitásnak, melyet a nő nem tudott felderíteni. Az embermagasságú rács egyes pontjait nemrég hegesztették össze, a két férfi alig bírta el az alkotmányt, és amikor Evelin megkérdezte őket, mire lesz ez az egész, csak somolyogtak, vállukat vonogatták.

Aznap túrós csuszát készített, jól belaktak, és elszunnyadtak külön-külön más-más szobában. Evelin arra riadt, hogy mesze, a távolban dörög az ég, és a szél néha érdes, ózonos szagokat hoz. Kitartó kopácsolás hallatszott, a salakhegy felől jött, immár hetek óta fel-felhangzott. Attila korábban ébredt, hátul szerelte a motort. Evelin kiült hozzá, ezúttal Fielding egy kevésbé népszerű könyve volt a soros. Mikor oda jutott, hogy a történet kezdett némiképp izgalmas lenni, a motor hirtelen felberregett. Attila elégedett arccal állt előtte, és veszettül húzta neki a gázt. Aztán előkotort egy kopott sisakot, és elment motorozni. Evelin csak este, kilenc óra tájban döbbent rá hiányára. Átsuhant rajta több lehetőség a férfi sorsát illetően, de még tétovázott, még adott magának egy órát, hogy kimenjen az utca végi telefonfülkébe, felhívni a rendőrséget.

Helyette kiált a tornácra, és elnézett a sötétségbe, a salakhegy felé.

És ekkor meghallott a dobszót.

Olyan volt, mintha őt hívta volna. Halk, mély dübörgés, a vénájában lüktető, felhevült vér ritmusához hasonlított. Átkelt a kerten, és közben nem tévesztette szem elől a villanó villámfényben ki-kirajzolódó hegy sziluettjét. A kertkapuban tovább hallgatódzott. Végül, meggondolt magát, visszament a fészerbe, és megkereste azt a nagy, erős elemlámpát, és így indult ismét neki. A bokrok, mint ismerős kutyák jöttek elé a sárga, ugráló fényben. A dobszó erősödött, ahogy a hegy lábához ért. Elkezdte megkerülni, és kisvártatva már kirajzolódott a sötétben a dübörgés mögötti kántálás is. Valami érthetetlen, vontatott hangon énekelt egy kórus.

Evelin léptei lelassultak, majd meg is állt, mert odaért, ahol korában egy bokor zárta el az útját. Most a bokor félre volt húzva, látszott, hogy kötelekkel mozgatták az álcát, így jelenleg feltárta a mögötte lévő nyílást. Egy bejáratot a hegy belsejébe. Alig embermagas, gerendákkal aládúcolt folyosó volt.

Evelin megindult, követve a dobszót és a kántálást, és végig úgy gondolta, hogy ha akar, bármikor visszafordulhat és elmenekülhet, meg egyébként is, miért lenne veszélyben, de persze tévedett, mert ellentétben Attilával, ő nem látta a filmet, nem kedvelte az ilyen típusú mozikat, világ életében Antonionit tartotta a legnagyobb filmrendezőnek, inkább dacból, semmint hozzáértésből, szóval ezért sétált be a csapdába, és ezért tépték ki a szívét a bányászok, hogy aztán elégessék őt a máglyán, az izzó vasketrecben.

vége

Szólj hozzá!
2017. január 08. 09:00 - Valmont

Szellem a palackban

oazis.jpg

A kilencvenes években apámat fuvaroztam rövid ideig az országban egy 1500-ös, céges Ladával. Benzinkutak, országút melletti helyek, parkolók voltak a főbb helyszínek. Egyszer meg kellene írni ennek a Magyarországnak, az országútnak a történetét is. A lenti sztori azonban nemcsak ehhez kapcsolódik, hanem az italhoz, a pálinkához is. Hamvas szerint a magyar nem pálinka, hanem bornemzet. Szellemét a dőlt betűvel szedet szövegtest idézi az írásban. Én is azt gondolom, a pálinka csak úgy jött, és mert olcsóbb és erősebb, a bor kárára tért hódított az évszázadok alatt. A sörről nem is érdemes itt és most beszélni. Persze a történetben mégis pálinka szerepel, mert az valamiféle desztillációt is magában hordoz, és itt az isteni tudás csak így, egyfajta hirtelen ható sűrítmény formájában kaphatott helyet. Az ital eredete ebben a novellafüzérben rejlik, talán érdemes előolvasni hozzá.

 

Az éden íze

 

 

Akil lehajolt a halott fölé, akinek arcán nem látott mást csak dühöt, majd arrébb lépett, fejét forgatva elolvasta, amit az áldozat saját, beszakított koponyájából kifolyó vérével írt a kocsma szürke járólapjára. „Isten gonosz”. Az ősz hajú, joviális arcú, bajuszos férfi úgy nézett ki ott a padlón, mint egy banktisztviselő, aki egy nemtelen támadás vétlen áldozatává vált.

– Szemtanú? – nézett fel a járőrre Akil, mikor felegyenesedett. Az megvonta a vállát: – Csak ez a három. De ők ugye halottak – mutatott körbe, s tekintete átsöpört a kirakós darabajaiként elszórtan fekvő holtakon. – Másról nincs tudomásunk. Valószínűleg mi értünk ide először, mikor megláttuk az útról a tárva-nyitva hagyott ajtón át ezt a testet – bökött állával a hivatalnokkülsejű hullára.

Akil homlokát ráncolva eltűnődött, és közben a rendőrt nézte. A másik járőr a küszöbön állt, halkan diskurált valakivel a mobiltelefonján. – Videokamera? – kérdezte a nyomozó türelmetlenül. – A tagbaszakadt rendőr hátralépett, körbefordult, felnézve a mennyezetre is: – Szerintem nincs – jegyezte meg torkát köszörülve. – De a helyszínelők mindjárt itt lesznek. Csak eltévedtek – biccentett a telefonáló társa felé.

– Addig is nézzenek körül hátul, hátha van valami iroda, ahol van nyoma egy kamerának – jött a válasz. – Manapság már mindenhol van kamera.

– De nem ilyen útszéli lebujban – kételkedett a rendőr.

– A bizonyosság nem isteni kiváltság – vágta el a vitát Akil türelmetlenül, és a következő testhez lépett, mely egy széken hevert. Ez egy nagydarab, szakállas férfi volt, akinek a torkába szúrták egy törött üveg nyakát. Nem messze tőle pedig a harmadik, egy idős asszony dőlt a sarokba, mintha imádkozna. A feje furcsa szögben bicsaklott hátra, így arca most az plafonra meredt: – Menjen, nézze meg – utasította most már szigorúan a másikat, aki sóhajtott: – Rendben, szólok…– kezdte volna, de Akil tiltón felemelte a kezét: – Nem. A társának más dolga lesz – megfordult, izzó szemét a rendőrébe fúrta, aki zavartan elkapta tekintetét: – Mi hiányzik innen, ebből a kocsmából maga szerint? – mutatott körbe. – Vannak felborogatott székek, vér, üvegszilánkok és három, mozdulatlan vendég.

A rendőr nem válaszolt, csak a padlót bámulta, mint egy rossz diák.

– A kocsmáros – bólintott Akil halovány mosollyal. – A társa velem jön, megkeressük a kocsmárost.

A rendőr biccentett, majd kiment az épület elé, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott. Kollégája odasomfordált mellé, várva, hátha megkínálja, de erre nem kerül sor, helyette a rendőr csak mélyet szívott a füstből, majd a januári égbe fújva kifakadt: – Rohadt arabok. Minek engedtük be őket az országba?

                                                                 ***

Adamko korábban kamionozott, de tíz éve, mikor egyszer elhaladt az Éden előtt, és meglátta rajta az „Eladó” táblát, hirtelen belé villant, hogy mennyire elege van az egészből, és hogy ideje váltani. Megvette a helyet, amit akkor bagóért árult a tulajdonos, és áttelepült „magyarba” a Kassa melletti kis falujából. Könnyen ment, nem volt se fia, se borja, ahogy második, választott anyanyelvén mondják. Kitűnően beszélte a magyart, hála a nagyszüleinek, és hamar megszokta, hogy a ringó fülke helyett egész nap az pult mellett álljon, és vizezett kólával, kétszer lefőzött kávéval szolgálja ki a betévedőket. Eleinte jól ment a bolt, de aztán följebb, Hatvan felé nyitott valaki egy új, csillogó-villogó hamburgerezőt, így az útról letérők elmaradtak, és Adamko egyre inkább már csak környékbeli alkoholisták, vagy a feszítő vizelési vágy miatt megálló turisták társaságát élvezhette.

Azon a délelőttön is, amikor az Emberke megjelent, csak hárman voltak nála: Szojka, aki ugyancsak kamionozott, de most kényszerszabadságon volt, mert elloptak tőle egy rakomány autógumit, a mezőn, egy csőszkunyhóban élő öregasszony, Etus, aki valószínűleg csak melegedni járt az Édenbe, és Bódor, a nyugalmazott postás, aki minden délelőtt betért ide, ugyanúgy, mint annak idején szolgálatban. A terem három sarkában ültek, és nagy hangon üvöltözve valami politikai kérdésen vitatkoztak, amikor az Emberke bejött az ajtón. Egy pillanatra mind a három elhallgatott, és végigmérték az alacsony, kopaszodó, szürkés arcú idegent, aki egy hörcsögre, egy ijedt és gyáva rágcsálóra hasonlított nagy, lelógó pofazacskóival. Adamko, a maga majd két méterével rátenyerelt a pultra, úgy magasodott a férfi fölé, amikor az odabotladozott hozzá. Etus közben megint rákezdte, olyan megértő, bensőséges stílusban szidta a kormányt, mintha az a saját anyja lenne: – Ezek mindent ellopnak, aztán mindent odaadnak a haveroknak, higgyétek el nekem, tíz év múlva ebben az országban nem marad semmi, ami nem az övéké, visszajön a régi grófi világ, amitől a nagyanyám mindig rettegett.

– Nem úgy van az azé’ – csóválta fejét a kamionos, majd beletúrt szakállába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Adamko az Emberkétől. Az egy üveg áttetsző folyadékot vett elő fonott szatyrából. A kétliteres palackban ringó, csillogó anyagról Adamko azonnal tudta, hogy pálinka.

– Ezt hoztam eladni. Már ha foglalkozik ilyesmivel – rebegte az Emberke félénken. Adamko elvette tőle az üveget. Meglepően könnyű volt, mintha nem is folyadék, hanem köd lenne benne. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Gyümölcsös, könnyed illata volt az italnak, nem égették meg, nem kevertek a cefrébe se műanyag zacskót, se rohadt krumplit. Egészen különös, narancs és rózsa aromák simultak össze ebben az illatban, és még valami, amiről Adamko nem tudta megmondani mi az, de biztos volt benne, hogy valahol már érezte.

– Honnan van? –kérdezte elérzékenyülve. Az Emberke a háta mögé mutatott: – Vettem egy tanyát. Egy holland házaspártól, nem messze innen. Egy pusztát. Ott találtam. Fent hagyták a padláson. A hollandok. Én meg ugye nem szeretem az alkoholt. Ezért gondoltam…

Adamko biccentett: – Nem szereti az alkoholt? – kérdezte kétkedve. Az Emberke lesütötte a szemét.

– Namost, ha egy újabb gárda jönne, akkor azok megint elkezdenének lopni, meg felhizlalni a családjukat, szóval, azért jó, ha ezek maradnak, én mondom, azért jó ez nekünk is, meg az országnak is, mert ezek már megtömték a zsebeiket, ezek már eleget loptak egy életre vagy kettőre – harsogta a postás, aki egy kicsit nagyot hallott. Etus bólogatott, majd lehúzta a sörét, és az asztalra koppintotta az üres poharat: – Milyen igaza van.

– Hát azt tudjuk-e, miből van? Volt ezeknek a hollandoknak kertje? Esetleg szilvafája? – kérdezte Adamko az Emberkétől, miközben kiengedett egy pohár sört a csapról. Az még mindig nem nézett a szemébe, úgy válaszolt: – Nem nagyon. Viszont van pár fa a pusztán, de még nem tudom, milyen fák. Ősszel vettem a telket. Talán gránátalmafák.

– Gránátalma? – húzta össze a szemöldökét Adamko.

–Az, kérem – bizonygatta az embere. – Majdnem biztos vagyok benne.

– És ezek a hollandok gránátalmából főztek pálinkát? – kételkedett Adamko, de az Emberke már nem válaszolt, csak bámulta a pultot, míg a kocsmáros kivitte a sört Etusnak.

– Azok bármire képesek – kapta el a mondatot a kamionos. – Az egy dolog, hogy ott szabadon megy a kábítószerezés, de például Amszterdamban van az a negyed, az a piros lámpás, no, ott aztán bármit megkaphatsz – bizonygatta vigyorogva. – Talán olyat is, mint a luxemburgi prostink – intett Adamko felé üres poharával.

– Mondtam már, hogy nem jártam luxemburgi prostihoz – csattan fel a kocsmáros. Szojka meg volt győződve arról, hogy ők ketten többször is összefutottak egy luxemburgi bordélyházban, amolyan melegváltásban, mert mind a ketten rajongtak egy Lilit nevű román lányáért.   

– Dehogynem, dehogynem – a kamionos felállt, szép komótosan a pulthoz ballagott, majd elvette Adamkótól a frissen csapolt sört, az üres poharát pedig a pulton átnyúlva a mosogatóba tette. – Nincs ebben semmi, barátom.

De a kocsmáros már nem is figyelt rá, elővette a fiókból pénztárcáját, és egy ezrest húzott elő belőle, majd az Emberke elé tette. – Így jók leszünk? – kérdezte a másik arcát kutatva tekintetével. Az Emberke mohón a zsebébe gyűrte a pénzt: – Nem tudom én, mennyiért adják az ilyesmit. Ahogy mondtam, nem iszom alkoholt, kérem.

– Akkor ezt se kóstolta? – kérdezte Adamko megpöccintve a körmével az üveget. Az csengő hárfahangot adott, amitől egy pillanatra mind az öten elnémultak és megdermedtek.

– Nem. Nem kóstoltam – mondta az Emberke, aztán megfordult, és kisietett a helyiségből.

– Úgy szalad, mint aki beszart – jegyezte meg Etus, majd elvihogta magát.

Adamko kirakott három poharat a pultra, aztán ismét kihúzta a parafadugót az üvegből:– Na, emberek – mondta jó hangosan és büszkén –, ma jó napotok van. Az első kört a ház állja. – Azzal töltött nekik, mire azok hárman engedelmesen odacsoszogtak hozzá, és felmarkolták a poharaikat.

– Te nem, koma? – kérdezte tőle Sztojka gyanakodva.

– Megvárom, hátha megvakultok tőle – kacsintott rá Adamko.

A postás elfintorodott: – Mi bajunk lehet? Ez csak pálinka – mondta, majd felhajtotta italát.

– Az meg olyan, mint a gyógyszer – vihogott elégedetten Etus, és ő is ivott.

A kamionos egy pillanatig tétovázott, aztán követte példájukat.

Ekkor megállt az idő.

                                                                ***

– Honnan tudta, hogy a kocsmáros nincs az áldozatok közt? – kérdezte a rendőr, miközben felfeszítette a kocsma mögötti fészer lezárt ajtaját. Odabent farakás, kopott autógumik, üres üvegek halmai és olajos hordók fogadták őket.

– Az Isten által adott értelem kormányzott, barátom – mosolygott a háta mögött a nyomozó. – Az idős hölgyet eleve kizártam. Ha megfigyelte a hajába ragadt szalmaszálakat, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy valahol kint, a határban él – lépett beljebb a fészerbe Akil. – A szakállas férfi bakancsán egyedi vasalás, vastagítás van. Az ilyet cipészek készítik rendelésre általában azoknak, akik ülő munkát végeznek és gerincproblémáik vannak, avagy olyanoknak, akik járművet vezetnek hosszú időn keresztül. Az illető – gondolom – inkább az utóbbi csoportba tartozik, szóval őt is kizárhatjuk.

Kisétáltak a félhomályos helyiségből a derengő, ködös hidegbe. Valahol a fejük felett a téli nap küszködött odafenn. Akil körbefordult. A mezőt ligetek, bokrok szakították meg, háta mögött a gyorsforgalmi út mint egy tenger morajlott e békés keddi napon.

– A harmadik, a bajuszos öreg a Magyar Posta által rendszeresített inget viselte – folytatta a nyomozó figyelő társa felé fordulva. – De láthatta, hogy milyen piszkos ez az ing, és egyébként úgy általában a férfi ruházata. Egykori levélkézbesítő lehet, aki be-betér a kocsmába – ám külseje valószínűsíti, hogy nem ő a tulajdonosa. Mindezek alapján úgy vélem – vonta le csöndes mosollyal a következtetést –, hogy az emberünk itt van még valahol a környéken – mutatott széles ívben a tájba. – Talán kezdjük azzal, ott – bökött a legnagyobb ligetre, mely az elhanyagolt szántó közepén terpeszkedett, jó száz méterre tőlük.

A rendőr sóhajtva elindult előre, Akil követte. Míg a fagyott göröngyökön caplattak, fontolgatta, hogy elárulja, megállt párszor ő maga is egy-egy kólára a kocsmában, innen ismeri a tulajt, de végül megtartotta magának az igazságot.

                                                              ***

– Hol tartottunk? – kérdezte maga elé meredve Bódor, az egykori postás.

– Az országnak nevezett földrajzi terület morális és politikai állapotának összefüggéseiről beszélgetünk – segített neki Etus készségesen, majd a legközelebbi székhez ment és belerogyott. – Bár attól tartok, kellő mennyiségű és milyenségű információ hiányában csak kapirgáljuk a felszínét annak a problémahalmaznak, mely elvitt minket oda, hogy a létünk kiüresedett, és életté válva, folyamatos válságok halmazához vezetett.

– A válság az emberi lét alapja, nincs összefüggésben a káprázat világával, amire gondolom az „élet” szóval utaltál – emelte fel figyelmeztetően vastag és rendkívül szűrös ujját Szojka. – Emberi lényünk és természetünk alapja, hogy válságról válságra haladva tökéletesítjük magunkat, légyen a válság egy korrupt politikus, elfogadhatatlan parlamentáris berendezkedés vagy egy vérben úszó forradalom. A válság lényege, hogy kikövezi az utunkat a…

– Ezt a hegeliánus okfejtést visszautasítom a bennem rejlő szabad akarat bázisán! – feszült ellen Bódor, és egészen közel lépett Szojkához. – Ha feltételezzük, hogy ezek a külsőleg gerjesztett válságfolyamatok előre ösztökélik az emberiséget, akkor el kell vetnünk a saját, önálló létezésünkbe és döntési autonómiánkba vetett hitünket egyaránt. Akkor már egyszerűbb, ha azt a nevetséges tézist tesszük gondolkodásunk epicentrumába, hogy ez egy isteni akarat által ránk rótt büntetéssorozat, melynek végső célja az a megváltástörténet, mely az ember útját az édenkert óta végigkíséri.

Etus eltűnődött a legutolsó állításon, majd megcsóválta fejét: – Szerintem mind a ketten tévúton jártok. A külső behatás feltételez egy emberen túli létezőt. De az ember létében az egész emberiség minden nyelvével, szokásaival és törvényeivel és egész történetével elfér – felállt, indulatosan Sztojkához lépett, felszegett állal bámult bele a szakállas arcba. – De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér.

– Cccc, nővérkém – ciccegett mögötte a postás –, ezzel talán azt akarod mondani, hogy az ember létében az egész teremtett világ elfér? De akkor máris a szubjektivizmus őrjítő csapdájába estél, amit pedig nem engedhetek, mert soha nem keveredsz ki belőle, te vén szipirtyó! – azzal megragadta Etus haját a tarkóján, és olyan erősen hátrarántotta a fejét, hogy egy nagy reccsenést hallottak, aztán a vénasszony levegőt kapkodva, előre tapogatódzva lépett párat, majd a sarokba zuhant.

– Basszus – hördült fel Adamko, aki eddig dermedten hallgatta a párbeszédet a pult szélénél. Hátrált, és elszörnyedve figyelte, ahogy a két férfi egymás felé fordul.

– Remélem, te nem esel bele ebbe a valóságtól elrugaszkodott, metafizikai spirál örvényébe – morogta Bódor a kamionosnak.

– Én pedig azt sejtem, hogy jómagad figyelmen kívül hagyod a teremtett világ spirituális magvát, a deus ex machinát, amikor ennyire tárgyiasítod a lét elemeit – válaszolt az, és kinyúlt egy üres borosüvegért, melyet Adamko még tegnapról felejtett a pulton.

– Nincs szükségünk ismeretlen mozgatóra, védelmező vagy büntető beavatkozóra ahhoz, hogy meghozhassuk a saját valóságunk által diktált szükségszerű törvényeket és cselekedeteket – fröcsögte a postás immár paprikavörösen.

– Meg kellene nézni Etust – figyelmeztette őket Adamko, ám a másik kettő meg se hallotta.

– Nekem nem korlát az isteni igazság, mely bennem van, míg felettem, csak a kocsma üres padlása, ahol a te materialista szörnygondolatod lapul – jelentette ki higgadtan a kamionos, majd egyetlen köríves mozdulattal széttörte a postás fején az üveget.

– Ó, ne – ugrott még hátrább Adamko, egészen a falig, és szája elé kapta kezét.

Bódor térdre zuhant, egyik kezét vérző, szétnyílt koponyájára tapasztotta, míg a másikkal kutatva, tapogatózva ráakadt az üveg letört nyakára, melynek vége éles szilánkba futott ki.

– A transzparens teremtés ura megengedi, hogy vele együtt, kéz a kézben irányítsuk tetteinket, lerázva a determinizmus lutheri láncait – guggolt le hozzá Szojka. – Inkább hiszek ebben az időn túli szövetségben, mint a te üres…

A postás ekkor lendületet vett, és előre döfött, bele, a kamionos torkába. A férfi hátraesett, köhögve nyakához kapott, de vérzést persze nem tudta elállítani.

– Úristen! – Adamko lépett feléjük egyet, ám ennél többet nem tett, bénán és tehetetlenül nézte, ahogy Bódor összecsuklik, és valamit írogat a padlóra a fejéből kifolyt vérrel, bámulta, ahogy Szojka feláll, tántorog, a nyakát markolássza, majd térde beleütközik egy székbe, és átesik rajta, hogy aztán ott is maradjon.

– Mi a franc volt ez? – nyögte ekkor a kocsmáros, és megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred. Aztán nagyon lassan megfordult, és a pultra nézett, az üvegre, amit az Emberke hozott.

                                                               ***

– Régóta nyomozó? – kérdezte a rendőr, miközben átkeltek a szántóföldön.

– Régebb óta, mint gondolná – mosolygott Akil.

– Csak mert nem láttam még a környékünkön – folytatta a másik.

– Folyton úton vagyok – vont vállat Akil. – Mindig a különleges esetekhez küldenek.

– Értem – bólogatott buzgón a rendőr. – És nehéz ide bekerülni? Ehhez a különleges csapathoz?

– Hát – Akil elhallgatott, mint aki számol magában –, beletelt vagy ezer évembe.

– Na, látja ez a baj! – csattan fel a rendőr – Hogy ilyen nehéz előre jutni az állományban!

Közben elérték a liget szélét. Széles szálú, sárga fű közt gázoltak. A rendőr kipattintotta pisztolytáskáját.

– Arra nem lesz szükség – jegyzete meg Akil, miközben kikerült egy csipkebokrot.

– Az ördög nem alszik – válaszolt a másik feszülten. – Látta, mi volt odabenn.

– Az nem az ördög volt. Őt ismerem jól – bólogatott Akil, majd átbújt egy faág alatt, és egy kis köríves térre jutott, melyet kidőlt fa szelt ketté. A fa törzsén, pont középen, ott ült Adamko, kezében az üveg. A nyomozó látta egyből, jócskán hiányzik a tartalmából.

– Álljon fel azonnal, kezeket a fej fölé! – harsogta mellette a rendőr, miközben nehézkesen előcibálta pisztolyát.

– Mit akarsz, emberke? – dörmögte Adamko kásás hangon, és nem moccant.

– Tegye ezt el – kérte Akil a rendőrt halkan.

– Igen, tedd csak el, emberke. Mert velem szemben semmit nem ér – jegyezte meg a kocsmáros akadozó nyelvvel. – Én már isten vagyok.

Akil közelebb lépett hozzá, szárnyaival kitakarta előle a felhők közül előderengő napot, és megmutatta neki az igazi arcát. – Nem vagy isten – mondta azon a hangon, amit csak Adamko és a szél hallott. – Csak egy teremtménye. Aki már épp eleget ivott.

vége

 

Szólj hozzá!
2016. december 25. 10:43 - Valmont

A rengeteg mélyén

giphy.gif

 A végére persze ez is valamiféle ars poeticává érik, lásd még erről az előző bejegyzés elejét. Ugyanakkor egy álom- és meseszerű magyarázattal akartam kifuttatni e véget. A Birodalom még megérdemelne egy bővebb kifejtést, talán majd egy másik történetben. A gif Halloweenkor készült, az Erdőben. Meg kell jegyeznem, hogy igen nehéz hosszú ideig égő fáklyát készíteni.

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész

 

A küldött

 

Időn kívül

 

A hangok mind beljebb és beljebb csak csalogatták őket a rengetegbe, közben észre se vették, hogy mennyire megváltozik köröttük minden, csak mikor K. meggyújtotta ismét a fáklyát, és egy keresztútnál fülelve körbefordult, akkor figyelt fel rá, hogy ez már nem ugyanaz az erdő, amibe belevették magukat. A furcsa, tenyérnyi levelek sárgultan lógtak az ágak végén, és ahogy egy újabb gallyroppanást követve egy újabb ösvényre léptek, itt már a földet is elborította szőnyegük. – Fázom – súgta Mariann, és összébb húzta magán a nagy, vállára borított kendőt, de konokul ment előre, ezúttal ő húzva maga után a férfit. Talán észre se vette, amikor kisvártatva már bokáig gázoltak az avarban, de ez a segítségükre is volt, mert amikor K. megállította a nőt, hallották, hogy a távolban valaki neszez az avarban.

– Arra – mutatta az irányt a nő, majd ingerülten kirántotta magát a férfi szorításából, és a lámpát feje fölé emelve előre sietett. – Várjon! – kiáltott rá K., aki ámulva figyelte a különös alakzatokba csavarodó törzseket és ágakat köröttük. A bokrok mostanra teljesen eltűntek az útjukból, csak a mind vastagabb fák rengetegje kísérte útjukat elölről, hátulról és oldalról. – Van itt valami…– kezdte, de nem fejezte be, mert nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi olyan rémisztően ismerős ebben a helyben.

Kiértek egy kis tisztásra, melynek a közepén egy gondos kéz félresöpörte az avart. A tiszta földön ott feküdt a gyermek. Mariann odarohant hozzá, felkapta és magához szorította: – Megvagy, drágám – suttogta elfúló hangon. K. a nő válla felett látta a baba arcocskáját. A kék ruha, a fekete haj és a kerek, pufók orca stimmelt. Valami azonban furcsa volt a gyereken. Mariann is megérezhette, mert eltartotta magától, és hosszan bámult az arcába, de aztán bizonytalanul, tétován ismét magához szorította: – Hazamegyünk drágám, ígérem, hazaviszlek.

– Talán át kellene ezt gondolnunk – jegyezte meg torkát köszörülve K.

– Magának meg mi a baja? – fordult felé ingerülten a nő, védelmezően ölelve a gyereke. – Mit akar mondani?

– Semmit, csak... – K. körbefordult. – Nem furcsa, hogy csak így letette ide? – kérdezte a másiktól halkan. A nő nem felelt, csak nézett rá, majd határozott mozdulattal felemelte a lámpát és elindult. – Nem. Nem ez a furcsa – jegyezte még meg félig visszafordulva, de nem állt meg, nem várta be K.-t. A férfi szólni akart, mondani valami engesztelőt, ám ekkor a szeme sarkából ismét látta azt a mozgást, ami végigkísérte az egész délutánjukat, és meghallotta a halk kis nyiffanást, ami jöhetett volna egy kölyökkutyából is.

A hang irányába lépett, eltartva, előre nyújtva a fáklyát.

És ekkor a tisztás szélén, egy fatörzs mellől kilépett az apja. Halovány és fehér volt, mint egy kísértet, és a karjaiban kis csomagot tartott. Pár pillanatig nézték egymást, míg K. rá nem ébredt, hogy a férfi nem lehet az apja, csak nagyon hasonlít rá. Megpördült, és a nő lámpájának sárgáját kutatta a fák közt, de az már csak halovány visszfény volt. Mikor visszafordult, még látta, hogy az idegen elindul. K. a nyomába szegődött.

– Ki vagy te? – kérdezte tőle remegő hangon, de a másik nem válaszolt, meg se torpant, csak ment előre, olyan magabiztosan, mint aki lát a sötétben. Itt már dér borította a talajt, és nagyon hideg lett. A fák közt rózsaszín fény kélt, hajnal ragyogása, pedig K. tudta, és óráján ellenőrizte is, hogy még bőven benne járnak az éjszakában. – Mi van nálad? – kérdezte a másiktól, de az csak ment, fel egy kis dombra, melynek tetején sötét fából ácsolt házikó tűnt eléjük a reggeli derengésben. Elkezdett szállingózni a hó, és a fejük felett nagy suhogással elszállt a holló, egyenesen a kunyhó ajtajáig, ahol megrázta magát, mire egy öregasszony fekete ruhás alakjává változott. A férfi egyenesen a vénasszonyhoz ment, és átadta neki az ölében tartott dolgot, majd mindketten bementek a házba. Az ajtót nyitva hagyták.

K.megtorpant a küszöbön. A kiáramló gyógynövényillat, zöldségleves párája és furcsa ásványi anyagok szaga ismét olyan ismerősnek tűnt számára, hogy beleremegett.

– Gyere csak beljebb – hallatszott bentről az öregasszony türelmetlen hangja. – Kihűtöd a házat.

A férfi pár másodpercig tétovázott, mert érezte, az, amit odabent talál, sorsfordító lesz számára, de végül előre lépett, és bement. Hisz nem tehetett mást.

A kunyhó belülről sokkal tágasabbnak tűnt. Oldalt lócák, egy búbos kemence, asztalok, székek sorakoztak, a mennyezetről szárított gyógynövények csokrai lógtak, a falon mindenféle üvegekben porok és párlatok csillogtak. A helyiség közepén egy bölcső volt, az öregasszony abba fektette a gyermeket.

– Ő nem a magáé – jegyezte meg vádlón K., és előre lépett.

– Most már igen, fiam – fordult felé az nő, és hangja rezgésébe, mely egyszerre volt lágy és erőszakos, K. beleremegett. – Most már az enyém. Elcseréltem.

– Mi volt az, amit odaadtak Mariannak? – kérdezte K. vádlón, még egyet lépve. Az öregasszony felkapta fejét, majd a férfihoz sietett. Hosszú, ráncos arcából kiállt horgas orra. Bozontos, sűrű szemöldökét összevonva vizsgálgatta K. arcát, majd még közelebb lépve, felnyúlt, és durva, karmos ujjaival végigsimította férfi fejét, aki megfeszítette magát, hogy ne kapja el arcát az érintés alól.

– Az én gyermekem volt. Akit majd az a nő felnevel, és kiküld a világba, ahogy tette veled is az anyád – mondta ki a vénség, és K. tudta, hogy igaz. A holtsápadt férfira pillantott, aki még mindig a bölcső mellett állt, és üres tekintettel bámulta az izgő-mozgó gyermeket. Az öregasszony követte K. tekintetét és bólintott: – Igen, ő a mostohatestvéred. Anyád igazi fia, akit egész életében keresett és várt. – A vénasszony az egyik fal melletti asztalhoz lépett, melyen egy gőzölgő üst állt, mert belőle egy csorba csészébe, majd a csészét kezei közé szította, úgy melengette a tenyerét. – Nincs itt hideg? – kérdezte halkan és fáradtan, majd vállat vont és így folytatta: – Az anya egész végig sejteni fogja, hogy valami nincs rendben, de felneveli őt, megteszi, amit meg lehet. Van, amikor kevesebbet tesz, mint a te esetedben, mert van, hogy a gyanú váddá érik. Sajnálom, fiam. Bárcsak segíthettem volna. – felemelte girbe-görbe ujját, mintegy emlékeztetve önmagát: – Bár elég nagy segítség volt számodra, hogy az én gyerekem vagy, egy bűbájos, egy igazi fenomén, aki előtt nem volt akadály. Jól sejtem, ugye?

K. kiszakította magát a dermedt révületéből, és a bölcsőhöz lépett: – Vissza kell adni őt az anyjának – mondta avagy inkább kérte félig a mozdulatlan férfinak, félig az öregasszonynak címezve szavat.

– Azt nem lehet – csóválta fejét a vénasszony. Ő is odament hármójukhoz, majd kézen fogta K. féltestvérét, és az egyik fal melletti priccshez vezette. A férfi engedelmesen leült, aztán lefeküdt az ágyra, lágyan, mint egy éjszaki álomba szenderülő gyerek. Az öregasszony kissé megemelte a fejét, és megitatta vele a bögre tartalmát. Közben fel-felnézett K.-ra, aki még mindig a bölcső felett állt. – Ha elviszed, akkor beláthatatlan következményei lesznek, fiam.

– Milyen következmények? – kérdezte K., és megfogta a bölcső szélét, mint aki nem akarja elengedni a lehetőséget, hogy megmentse Mariann lányát.

A fekvő közben lenyelte az utolsó kortyot, majd hátrahanyatlott, és lehunyta szemét. Az öregasszony gyengéden végigsimította arcát, aztán felegyenesedett. – Ő már túl öreg. Nem bírja, és a képzelete se a régi. A világnak szüksége van egy új álmodóra.

– Nem értem – rázta fejér K., és ellépet a bölcsőtől, az öregasszonyhoz ment, megállt felette, fenyegetően, kérdőn: – Miről beszél maga?

– Miért magázod az anyád? – kérdezte az szelíden, majd kitért K. útjából, és a szoba másik végben lévő székhez csoszogott, aztán lerogyott rá. – Lehetnél kedvesebb is velem.

– Ha valóban úgy van, ahogy mondja, akkor miért legyek kedves azzal, aki ellökött magától, és egy idegen gondjaira bízott? – morogta K., és lehajolt az alvó fölé. Sokáig vizsgálta arcát, hallgatta szuszogását. – Miért tette ezt? – egyenesedett fel, ismét az öregasszonyra nézve, ami úgy tűnt, elszundított, mert most riadtan összerezzent.

– Minden csere áldozattal jár. Ha elveszünk valamit, pótolni kell a hiányát – jelentette ki komoran a vénség. – Ez az erdő törvénye – bólogatott. – Elvettem anyád fiát – intett fejével az alvó irányába –, ezért odaadtam neki a sajátomat, téged.

– Hogy tudott maga megszülni egy gyereket? – hitetlenkedett K. miközben visszasietett a bölcsőhöz.

– Ó, fiam, ne a mostani alakom alapján ítélj meg – mosolygott rá az öregasszony kétértelműen. Ujjai az ölében egymásba gabalyodtak, akaszkodtak és harcoltak, miközben a szavakkal küszködve így folytatta: – Nem tudod, milyen nehéz volt odaadnom téged. Mennyire fájt elveszítenem egy ilyen tökéletes fiút, mint te. Persze mindig fáj, de a te esetedben éreztem, hogy túl nagy az ár. De azt is tudtam, hogy neked ott, odakinn – az apró, sárga üvegű ablak felé fordult – is jó dolgod lesz, boldogulni fogsz, mert megkaptad tőlem a képességet erre. Csak tudod, ahhoz, hogy legyen odakinn, hogy legyen Birodalom, szükségünk van valakire, aki ezt az egészet elképzeli és megálmodja.

K.megfordult és lenézett a fekvő férfira: – Azt akarja mondani, hogy maga, innen…–körbefordult és hitetlenkedve széttárta karját –….mit is csinál?

– Működtetem a Birodalmat, mely nem is létezik – adta meg a választ az öregasszony. – Évszázadokkal ezelőtt kezdődött, mikor az emberek elűztek a saját világomból. Loptam magamnak egy gyereket, mert csak embergyerek képes rá, a sajátom nem, és megteremtettem az álmaiban azt a világot, amit te ismersz. Ahol Corvin Mátyás egy birodalmat épített, ahol a gőz az úr, ahol a nemesség és a lovagiasság még érték, és ahol a háborúkat mindig a jók nyerik. Létrehoztam nektek egy világot, mely annyira de annyira más attól, amit odakint találnál – az öregasszony felállt, és a fiához botorkált, megfogta  a karját és a vállát, és lentről bámult az arcába, mint aki először látja: – De ehhez áldozatra van szükség. Ahhoz, hogy ez a rendezett és csodaszép világ működjön, kell egy álmodó, itt, az erdő közepén, akinek az energiái táplálják a világot, aki éltben tartja a dolgokat. – Az alvó férfi felé fordult: – Ő már kifáradt, látod, milyen sápadt. Egyre többet kóborol az erdőben, félek, hamarosan bele fog veszni a rengetegbe. Ezért kellett az új gyermek.

K. elhúzta magát anyja fogásából, és az ablakhoz ment. Odakint vastag, nagy pelyhekben hullt a hó, lassan belepte a tájat. Sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt: – Még ha el is hinném mindezt, van itt még valami, amiről nem beszéltél, anyám – az utolsó szónál oldalra fordult, és élesen a nőre nézett, aki várakozóan, mosolyogva fogadta a pillantást. K. folytatta: – Szeretném tudni, ki az apám.

A vénasszony megfordult, és torkát köszörülve megindult, mire K. teste akaratlanul is megfeszült. – Sejtettem, hogy ezt fogod tőlem végül kérdezni. Már akkor tudtam, mikor először megláttalak a tisztáson. Ezért üzentem apádnak, hogy jöjjön ide. Azt hiszem, már meg is érkezett – mondta K. anyja, és átcsoszogott a helyiségen, majd egy pillanatra megtorpant, mielőtt kinyitotta a kunyhó ajtaját. – Kérlek, ne ijedj meg tőle.

Úgy tűnt, választ vár, vagy elbizonytalanodik, és nem fogja lenyomni a kilincset, de végül megtette, és akkor bejött közéjük az Erdő.

 

Epilógus

Évszázadokkal később már senki nem tudta, miért nevezték el azt a helyet az Özvegy mezejének. Senki nem emlékezett rá, hogy korábban Tavasnak hívták, azelőtt pedig Szomorú legelőnek.

Az Özvegy először csak tétován, a betolakodó bizonytalanságával járt ki oda, leült az egyik fa alá, és nézte a napon játszó lányát, összehúzott, gyanakvó pillantással figyelte minden mozdulatát. A nő és a gyermek fent lakott a régi erdészházban, és hetekig nem mentek le a faluba, hónapokig nem jártak a városban. Idővel minden mulatságuk az lett, hogy délutánonként lementek a Tavasba, és az özvegy engedte a gyereket játszani, futkározni, engedte, hogy elkóboroljon, a környező fák törzsei mögé bújjon, vagy fészkeket keressen a bokrok alján. Ilyenkor szemét félig lehunyva szendergett az árnyékban, és a falusiak, ha arra jártak, láthatták, hogy teste néha megfeszül a várakozástól, attól a reménytől, hogy hirtelen történik valami, hogy a gyermekkel valami fontos és furcsa dolog esik majd meg odakinn, az erdő szélén.

Mesélték később, hogy elvétve járt hozzájuk egy elegáns úr. Bérelt gőzkocsin jött, és soha nem maradt estére, tehát nem lehetett az özvegy szeretője. Igaz is, barátokként sétáltak kart karba öltve az erdei ösvényeken, bár a barátságnak némiképp ellent mondott, hogy az asszony sokszor hisztérikusan magyarázott, míg a másik halk szóval igyekezett csillapítani őt. A kislány ilyenkor ott totyogott, később sétált, még később futott a nyomukban vagy mellettük. Ahogy a férfi halántéka mind őszebb lett, az özvegy arca  pedig a ráncoktól egyre inkább csalódott maszkká vált, úgy nőtt a lány szépsége és vidámsága. A falusiak elbűvölőnek tartották, még úgy is, hogy csak elvétve és véletlenül találkoztak vele.

Aztán egy szép napon a lány eltűnt a házból, és a férfi se jött többet látogatóba. Senki nem tudta, mi történt azon a délutánon. Egy favágó – nem túl szavahihető személy – később azt mesélte a kocsmában, hogy veszekedés, sőt sikoltozás hangja szűrődött ki az erdészházból. Mások látták a férfit és a már kamasz lányt távozni egy autóban, a lány haja lobogott a szélben, és mosolytalanul bámult maga elé. Többet nem tért vissza a környékre.

A falusiak nem tudhatták, hogy a férfi magával vitte a lányt az indiai kiküldetésbe, ahova cége vezényelte őt. A kereskedelmi központ vezetőjeként bejáratos lett a radzsok palotáiba, ahol tucatnyi szívet megbolondított a lány mind káprázatosabb szépsége, ami akkor már nem is annyira csak a külsejéből, hanem inkább titokzatos személyiségének ragyogásából fakadt. Egy kormányzó fia sokáig és hevesen udvarolt neki, de végül, ahogy az összes több próbálkozó, a francia diplomata, az angol házitanító, a német kereskedőház titkára, ő is kosarat kapott. Az évek múltán a férfi és a lány mindinkább egy, megbonthatatlan és szűzi párt alkotott.

Akkor veszett nyomuk, amikor a második nagy Háború előestjén Kína lerohanta a tartományt, hol palotájuk épült. A helyiek azt mesélték a későbbi vizsgálat során a Birodalom nyomozóinak, hogy a katonák elől e kettős a dzsungelbe menekült, és a fák elnyelték őket.

A faluban minderről senki nem kapott hírt. Az özvegy immár egyedül járt ki a Tavasba, továbbra is leült egy fa árnyékba, és félig lehunyt szempillái alól figyelte a fák közét, a bokrok alját. Várt valamire, amiről talán maga sem tudta mit hozhat. Öt vagy hat év telt el így, annyi idő, amennyi alatt a keserűség és a hiábavalóság csordultig töltötte őt. Gombászni induló házaspár találta meg a Tavas egyik szélső fáján himbálódzó testét. Akkor már másfél napja lóghatott a kötélen. A falusi temető szélére, félig a kerítés mellé hantolták el, mert mint minden öngyilkos esetében, a babonás falusaik féltek tőle is, hogy visszatér. Sajnos így is történt. Hajnalokon, vagy a szürkületben árnya, alakja megjelent a Tavasban. Látták a fa mellett álldogálni, hol korábban annyit ült vagy feküdt pokrócán, abban a várakozó tartásban, mely olyannyira jellemző volt rá. Látták a patak partján guggolni, a vízbe bámuló, rettentő alakja menekülésre késztette a vétlen szemtanút. És többen érezték, hogy a Tavas környéki erdőbe térve figyeli őket egy fa mögül, egy bokor takarásából, mivel tekintete szinte perzselte tarkójukat.

Nincs mit csodálkozni mindezek tükrében azon, hogy ezek a babonás falusiak idővel átnevezték a Tavast az Özvegy mezejének.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!
horror