Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó , lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.

Töredékek

− Az internet. A hamburger. Nem is. A száguldás az autópályán. Hogy már nem tudok lemenni Miskolcra pár óra alatt. Hogy nem tudok sehova menni.

A nagyszobában feküdtek. A férfi egy báránybőr utánzatú takaró terített a földre. Még az ezredforduló táján vette az IKEA-ban. A várossal szemközti hegyen égett a hegyoldal. A lángok bevilágították vékony, izmos testüket. Odakinn hűvös szél fújt, azt mondta: súúú. Ezek voltak a hangok köröttük. A zihálásuk és nyögéseik már belevesztek a múltba.

 − És te? Neked mi hiányzik a leginkább? – kérdezte a férfi. A nő a hátáról átgördült a bal oldalára. Félresöpörte a szeme elé hulló haját.

− A kozmetikusom – mondta, majd bizonytalanul felnevetett. A férfi értetlenül nézett rá, mire így folytatta: − Nem is a kezelés, hanem az, hogy nagyon jókat dumáltam vele.

− Velem nem tudsz? – kérdezte a férfi majdnem sértődötten. A hasán feküdt. A hátán lassan halványult a nő tíz körmének tíz csíkja.

− Nem erről van szó – A nő a férfi lapockájára hajtotta fejét. Füle pont a szíve fölé esett. Dom, dom, dom – mondta neki a férfi szíve. – Csak volt valaki, akivel nagyon laza kapcsolatban voltam, mégis, iszonyat jól el tudtam vele beszélgetni. Elmondhattunk egymásnak mindent. A legintimebb dolgokat. Nem tudom, miért tudtunk ennyire megnyílni. Talán mindketten úgy éreztük, hogy ez egyfajta gyógymód. Jobb és gazdaságosabb, mint pszichológushoz járni.

− Mindent elmondtál neki? Rólunk is? − kérdezte a férfi csodálkozva.  A karja belső ívén megrándult egy izom.

− Igen – ismerte be a nő. – Pedig látásból ismerte a férjem. Vajon mi lehet vele?

− A férjeddel? Hisz ő…

− Nem. A kozmetikusommal. – A nő most félig felemelkedett és fülelt, mint egy izmos, harcias állat a szavannán. – Te nem hallottad?

 A férfi is megemelte fejét, de pár másodperc múlva visszahanyatlott. − Csak a szél – mondta csöndesen.

A szél betört a lépcsőházba. Talán maga is meglepődött, hogy sikerült. A bejárati ajtót egymásra hányt vasrudak védték. Beljebb feltornyozott bútorok barikádja torlaszolta el a folyosót. A szél átbújt résein, és nem az üres liftakna felé, hanem a lépcsőháznak iramodott. Felszáguldott tíz emeletet, majd végigiramodott az üvegcserepekkel teleszórt folyosón. Végül áttüremkedett a vaslemezekkel borított tűzálló bejárati ajtó alatt, hogy a nagyszobába megtalálja a két meztelen alakot.

A nő megborzongott. Karján tüskeként meredtek fel a szőrszálak.

− Lehet – bólintott, és visszafeküdt a férfira. – Ettől a tűztől nem tudunk majd aludni – jegyezte meg.

− Talán újból dolgozik. A kozmetikusod – jelente ki a férfi. Hangjának rezgését a nő a bőrön és a húson át hallotta. – Valahol ismét melózik.

− Azt nem hinném. Nem az a túlélőtípus – jegyezte meg a nő.

− De csak képzeljük el! − erősködött a férfi. – Ül egy jó kis házban, odakinn, a külvárosban és várja az ügyfeleket. A krémek, az ollók meg a reszelők − mind ott sorakoznak körötte – folytatta mind lelkesebben.

Mély levegőt vett, majd bent tartotta. Szemét a plafonra szegezte, mintha arra vetítenék álmait. – Az utolsó ügyfél után összepakol, és főz valami finomat a pasijának. Vagy a férjének.

− Nem, nem volt férje − jegyezte meg a nő némiképp türelmetlenül.

− De lehet, már van. Mindegy – a férfi eltűnődött. – Hm. Előző nap a pasija lent járt vidéken, és szerzett friss húst.

− Végre nem mókus a vacsora – a nő felemelte balját, mint aki éljenez.

− Végre nem mókus – hagyta jóvá a férfi. – A nő a húst kis kockákra vágja és befűszerezi. Aztán fémnyársakra húzza a darabokat, majd ezeket a nyársakat a parázsra rakja, ilyen spéci rostélyra.

− Isznak hozzá valamit? – kérdezte a nő hirtelen lelkesedéssel.

− Bort. Csak bort – szögezte le szigorúan a férfi. – Egy kis budai pincéből sikerült kimenteni. Sárga, muskotályos ízű, de száraz bor. Sajnos nem túl hideg, de a fűszeres húshoz még így is jó.

− És miután jól belaktak? – kérdezte a nő sejtelmesen.

− Utána? – kérdezett vissza a férfi, mélyet sóhajtva. – Utána elpakolnak maguk után. Aztán a férfi a nőt a mosdóba kíséri, és egy vizes törülközővel lemossa testét. Miután végez, a nő ugyanezt teszi vele. Végül ott állnak, a sárga gyertyafényben, és nézik egymást. Rájönnek lassan, hogy megöregedtek, talán már nem is szépek, talán ráncosak, és a bőr néhol lóg rajtuk. Látják egymás sebeit, azokat is, melyeket nem a testen ejtettek, meglátják a szomorúságot, amely szinte rátelepedik a vállukra, akár egy hívatlan kísértet. De nem törődnek ezzel, mert nem tehetik meg, hogy erre figyeljenek – inkább odalépnek egymáshoz, és.

A férfi hirtelen elakadt. Talán a plafonra vetített film szalagját tépte be a gép.

− Várj, folytatom – kérte a nő szelíden. Felnyúlt, és letörölte a másik arcán végiggördülő könnycseppet. Aztán ő is a hátára feküdt, és felnézett a plafonra. – Egy csók. Majd a férfi kivezeti a nőt a nagyszobába. Leterít a padlóra egy műbőr takarót, melyet még Azelőtt vásárolt az IKEA-ban. Aztán levonja maga mellé a nőt, és végigcsókolja a lábujjától a tarkójáig, odáig, ahol az úgynevezett hajas fejbőr kezdődik.

− Ó, igen – sóhajtott a férfi. – És a nő beleborzong, karján a szőrszálak felmerednek, akár hajnalban a pitypangok.

Elhallgattak, figyelték a szél hangjait. A férfi elképzelte a ház üres lakásait, a néptelen, szeméttel és torlaszokkal teli folyosókat. A nő a ház mögötti kiégett játszótérre gondolt. Egy lángszórós osztag védekezett itt annak idején az utolsó leheletig.

A férfi gondolatban már lejjebb vándorolt a házban. Maga előtt látta a megerősített bejárati ajtót, a bútorok és a vasak tömkelegét. Nem. Nem jöhetnek be a házból. A házban csak ők vannak. Minden más odakintre szorult.

A nő a játszótérről átsuhant a parkolóig, majd még távolabbra, a Város belsejébe vezető kihalt utcákra. Autóroncsok. Golyónyomok a falakon. Mint megannyi szénrakás – összeégett testek a földön. Aztán eszébe jutott a park. Tegnap járt arra, mikor valami zöld növényre vágyott. Zajt hallott, ezért a bokrok közé surrant. Ott voltak, a frissen ásott sírok közeiben motoztak. Három vagy négy − sápadt, csontos testükön látszott az éhezés. Látszott rajtuk, hogy hetek, hónapok óta nem ettek rendesen.

− Igen – suttogta, felidézve az inas testek látványát. Győzni fogunk – gondolta még hozzá. Mi fogunk győzni. Túléljük őket, lehet, hogy csak kevesen, lehet, csak mi ketten, de mi túléljük őket.

− Nem hiszem, hogy még életben van – ezt már hangosan mondta. – A kozmetikusnő. Amilyen kis kövérkés volt, az első napokban elkaphatták.

Oldalt nézett. A férfi már nem hallotta szavait. Szemei lecsukódtak. Beesett, csontos arcán az álmodók békéje honolt.

Ebben a pillanatban egy elszabadult teherautó csapódott az épület oldalának. Az ütés épp hogy végigrezgett a betonon, mikor ugráló, kapaszkodó testek tompa puffanásai keltek a motorháztetőn és a platón. A nő felpattant, és az ablakhoz sietett. Érezte, mögötte a férfi is ébren figyel.

Üveg csörrent.

A nő kitárta az ablakot és lenézett a mélybe. Pont elég holdfény volt, hogy lássa a veszedelmet.

− Az első emeleti ablak – szólt hátra rekedten. − Egy teherautóról elérték.

Megfordult, arcát félelem és kétségbeesés torzította: − Betörtek a házba – mondta majdnem sírra. – Itt vannak.

folyt. köv.

Nos, ez is egy régebbi anyag. Van benne valami kamaszos egyszerűség és báj. Főképp egyszerűség - nem akar többnek látszani egy horrornovellánál. Ilyeneket olvastam volna szívesen kamaszkoromban, de helyettük csak a Galaktika volt. Később tanárként néha kaptam valóban kamaszos írásokat. A mindent elmondás vágya és a egocentrikus és kritika nélküli önértékelés rányomta bélyegét ezekre a dolgokra. A jó író mindig valakinek ír. A kezdő író az egész világnak ír, mert nagyon híres akar lenni. A zseniális író önmagának ír, de az mégis egyetemes lesz. A baj az, hogy igazán soha nem tudod, hogy épp hol tartasz a három közül.

Norton összeszedi magát

Ehhez előbb érdemes elolvasni az előzményt. Már két éve, hogy megírtam ezt a sztorit, és valahogy a két szereplő bennem maradt, foglalkoztatott az elő- és utóéletük. Másrészt szerettem az írás hangulatát, ezt a sajátos egyensúlyt a mesebeli, a hardcore horror és a pornográf lehetőségek közt. Aztán november tájékán újra is olvastam, és megláttam a hellokarácsony-os blog.hu felhívást. Persze esélyem sincs bekerülni a konzumidióta bejegyzések közé, de dafke kiírom a cimkék közé. A befejezés pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy ha rajtam múlik, jövőre a két szörnyeteg ismét randevúzni fog a szent és boldog éjben.

Karácsonyi lelkek

– Itt álljunk meg – kérte a férfi a ziháló nőt. Levette kabátját, és a fa tövébe terítette, majd ráengedte a másik fájdalomtól merev testét. A dermedt hóréteg, mint mázas süteményfelszín roppant össze a nő vékony és vérző tömege alatt. – Így már jobb, ugye?  – kérdezte a férfi, és feltérdelt, körbelesett.

Köröttük cinkosként hallgatott az alkonyi erdő a pengő, dermesztő hidegben. Valahol messze, odalenn a síkon épp lebukni készült a nap.

– Elfogy az erőm – nyögte a nő, és az oldalán lévő sebre tapasztotta tenyerét, noha már egyáltalán nem lüktetett belőle oly erősen a vér.

– Tudom – mondta a férfi. Tekintetük egybekapcsolódott, aztán a nő bólintott, mire a férfi lassan elvonta a véres kezet a sebről.

– Valahol megakadt a golyó – bólogatott a férfi. Lehelete szinte azonnal dérré dermedt, kiült ajkára, rászitált a nő ruhájára. – Kivehetem – mondta, és kezében megcsillant a szike. – Míg van fény, meg tudom csinálni.

– De csak azt veszed ki, ugye? – A nő felült, és elkapta a férfi szabad kezét, majd megszorította.

A másik elmosolyodott és bólintott, mire a nő hátrahanyatlott, a hó nyikkant alatta, mint egy apó kis állat.

– Hogy jutottunk ide? – suttogta maga fölé a dermesztő kérdést.

***

– És egyébként milyen éved volt? – kérdezte a nő, míg hátrahajolva a dolgokat rendezte a száguldó kocsiban.

– Semmi különös – vont vállat a férfi. Majdnem minden figyelmét a csúszós hegyi útra összpontosította. – Meló, meló, meló. Két nagy projekt, amit megnyertünk. Közben egy komolyabb és három rövidebb viszony.

A nő elfektette egymás mellé a borosüvegeket, és sajtkorongokkal választotta el őket egymástól.

– Öltél? – A szó szinte nem is kérdés, egyszerű, közömbös kijelentés volt.

– Egyszer – vallotta be a férfi.

– És meglett?

– A lélek? – A férfi lassított, majd megvárta, míg a nő visszahelyezkedik az anyósülésre, és becsatolja magát. Teljes erővel ment a ventillátor, de még így is jégkristályok telepedtek az autó szélvédőjének négy sarkába. – A kezemben tartottam. Ezúttal tényleg. Forró nyári éjszaka. Egy futó a Tisza-parton. Hátulról kaptam el, és azonnal felvágtam. Még bámult rám, mikor én már a belei közt kotorásztam.

– Izgalmas lehetett – motyogta a nő, majd lenyitotta a kesztyűtartó fedelét. – Nincs valami karácsonyi cd-d? Csak a hangulat miatt...

– Nincs – csóválta a fejét a férfi, de nem esett ki a történet ritmusából. – Az volt, izgalmas. Épp egy rockfesztivált tartottak a közeli faluban. A környék tele volt pálinkától részeg fiatalokkal. Gyorsnak kellett lennem, ráadásul csak egy kis elemlámpám volt a sötétben, azt is számmal tartottam.

A nő a férfira pillantott, elmosolyodott. – Viccesen nézhettél ki.

– Neked jobban állt volna – bizonygatta a férfi mosolyogva. – Szóval, melegem volt, izzadtam, csíptek a szúnyogok, meg az a gyenge fény – mégis, egyszer csak ott volt előttem. Apró kis lüketető buborék, egy csillogó-villogó gömböcske a hasfal oldalán. Maga a lélek.

– Tehát megvolt – szögezte le a nő mélyet sóhajtva.

– De eltűnt – folytatta szomorúan a férfi. – Ahogy benyúltam érte, és kiemeltem, szinte azonnal elbomlott.

– Nem tudtad berakni a spéci fioláid egyikébe? – értetlenkedett a nő.

– Nem – csóválta fejét a másik. – Azt hiszem, a meleg volt az oka. A meleg nem tesz jót a léleknek.

Hallgattak egy kicsit, bámulták a jégtől roskadozó erdőt, számolták az újabb és újabb kanyaríveket, és figyelték a motor erőlködését, ahogy az autó felfelé küzdötte magát a havas úton.

– És veled mi történt? – törte meg végül a férfi a csendet. – Elkaptál valakit év közben?

***

A nő lehunyta a szemét majd oldal nyúlt, kezével összekapart valamennyi havat és a szájába tömte. – Fáj – motyogta hideggel teli szájjal.

– Az a jó. – A férfi közben felhúzta a nő hasán a pulóverét, szétgombolta a vastag kockás flanelinget, míg el nem ért a sima és fesze bőrig. Az ing két szárát oldalt húzta, így elé tárult bal szélen, közvetlenül a lengőborda alatta a bemeneti nyílás. – Olyan, mint egy virág. Vagy mint egy furcsa nemiszerv – mondta szinte magának. Még mindig szivárgott belőle a vér, összefestette a bőrt, és lassú erekben igyekezett a föld felé.

– Azért bele ne szeress – figyelmeztette a fekvő. Felemelte fejét, próbált lenézni a sebre. – Ez nem én vagyok. Én ennél több vagyok – bizonygatta fájdalomtól vacogó fogakkal, majd hátrahanyatlott. – Vedd ki belőlem a golyót, aztán köss be az ingemmel. Tovább kell mennünk! – Ez már inkább utasítás volt, nem kérés vagy észrevétel.

A férfi közelebb hajolt, megtapogatta a seb szélét.

– A vér színe alapján talán nem érte el a májad. Ha egy kis szerencséd van, a májad és a bél közt lehet. Ha nincs, akkor a bél sérült, perforált, és a tartalma meg fog mérgezni – magyarázta csöndesen, miközben szabad kezével felnyúlt a nő halottsápadt ajkához, végigsimította. – Próbálj meg nem elájulni – kérte lágyan. A nő nem válaszolt, csak az ultramarinkék eget bámulta.

***

– Idén nem voltam olyan sokszor éhes. De volt egy kellemes esetem – mondta a nő a kocsiban. – Egy idősebb férfi, egyetemi professzor. Visszatérő vendégem volt, és egyszer az ágyban elmondta, hogy a szíve rakoncátlankodik. Ez május környékén lehetett. – A nő bekapcsolta a rádiót, elkezdte csavargatni az állomáskereső gombokat. – Akkor már hónapok óta nem ettem. Előtte, még az év elején, miután innen hazamentük, találtam egy hajléktalant éjszaka a parkban. Büdös volt, részeg és már majdnem teljesen kihűlt. – A férfira mosolygott. – Olyan büdös volt, hogy nem tudtam végigcsinálni…– Bing Crosby White Christmas száma csendült fel a hangszórókból. – Emlékszel? Ezt hallgattuk tavaly is…– kérdezte a nő a felismerés örömével.

– Emlékszem – bólintott a férfi. Tompa puffanással nagy halom hó hullott a szélvédőre. A férfi letörölte a lapátokkal.

– Visszatérve az öreg professzorra – folytatta a nő –, neki már úgyis mindegy volt. Megéreztem, míg belém élvezett, valahogy ráhangolódtam a lelkére, ilyen még soha nem volt velem, még veled se.

– Féltékeny leszek – csóválta a fejét a férfi, majd egyszerre fékezett és gázt adott. A kocsi kicsúszott egy jeges szakaszon, de aztán visszaállt egyenesbe.

– Nem kell. – A nő végigsimította a férfi öltönynadrágos combját. – A lényeg, hogy nem tettem vele rosszat – egy-két év alatt az a lelke úgyis feladta volna. Éreztem. – A nő elgondolkodott, majd lassan, halkabban így folyatta. – Amikor kiszívtam belőle, és a szemébe néztem, abba a meglepett, csodálkozó tekintetébe, mely olyan volt, mint egy őzé, akkor még inkább megéreztem, hogy milyen fáradt a lelke, milyen törékeny és esetlen. Soha nem volt még ilyen öreg áldozatom, a vén kujon hatvan felett járt. Azt hiszem, nem akarok megöregedni.

– Mi nem fogunk megöregedni – jegyezte meg a férfi. Majd lassított. – Mi a fene?

Az út szélén egy alak állt és integetett. Mellette az árokba borulva fekete terepjáró csillogott a délutáni nap fényében.

***

– Most ejtek egy apró kis vágást – kommentálta a férfi, és így is tett. A bőr engedelmesen nyílt szét szikéje alatt, szinte azonnal vérbuborékokat gyöngyözve. – Fáj?

– Már nem – mondta a nő a lassan sötétülő égnek. Csodálkozva nézte, milyen tömör és puha párát képez a lehelete. Ahogy a felhőcske elrezgett felfelé, daraszemcsék váltak ki belőle, és visszahullottak a földre. – Olyan, mint a lélek körforgása – mondta a nő.

– Tessék? – kérdezte a férfi a sebre összpontosítva.

– Semmi, csak a halálról gondolkodtam – válaszolt a nő.

A férfi felnézett rá, tekintetük egybekapcsolódott.

– Hé, nem fogsz meghalni, rendben? – kérdezte szigorúan a férfi. – Nem engedem.

A nő nem válaszolt, csak figyelt rá. Aranybarna, hosszú haja elomlott körötte, mint egy tengeri lény kiterített csáprengetege.

– Kell valami, amivel felitatom a vért –motyogta a férfi, majd gyorsan levette kabátját, és pulóverét. Utóbbit gombóccá gyűrte, és a sebre szorította.

Alatta ott lüktetett a nő fájdalma.

***

– Igazán köszönjük, hogy segítenek – mondta a fiatalember a hátsó ülésről. A nő hátrafordult.  A párocska derűsen, kipirult arccal, egymás kezét fogva nézett rá. Tele voltak bizalommal és életerővel.

– Semmiség – vont vállat a férfi. – Fent a házban szusszanunk egyet, aztán visszamegyünk a vontatókötéllel, és kihúzzuk az autójukat.

– Remélem, nem okoz ez önöknek kellemetlenséget. – A lány angolul beszélt. Elmondása szerint az Államokból érkezett, egyetemen tanult. Két napja ismerkedett össze a fiúval egy bulin.

– Egyáltalán nem – bizonygatta nő, és előre fordulva lehalkította a rádiót. – Sőt, kellemes meglepetés, így karácsony este vendégeket fogadni a házunkba. Ugye, drágám?  – nézett oldalt a férfira. Az kacsintott egyet, majd az útra mutatott: – Itt kell lemenni, igaz? – kérdezte.

– Igen – válaszolt a nő, mire a férfi fékezett, és behajtott a szűk földútra, amely a platóra vitt, ahol a faház állt.

***

– Gondoltad volna, hogy idén ilyen karácsonyunk lesz? – sziszegte a nő a fájdalommal harcolva. A férfi szélesítette a vágást, szinte hallani lehetett a hús és a bőr sercenését. – Hogy ilyen rémes karácsonyunk lesz?

– Még nincs vége. – A férfi széthúzta a seb két szélét, mire a nő görcsbe rándult. – Bocsánat – mondta a rettegő testnek. – Szóval még nincs vége az éjnek. Most belenyúlok a sebbe, de csak egy ujjal. Fájni fog.

– Hogy jutottunk ide? – nyögte a nő, és jobb kézfejét a szájához emelte, majd ráharapott tenyere szélére. – Hogy lehettünk ilyen vakok? – kérdezte még, de szavait már nem lehetett érteni. A fájdalom fehér késként csapott le rá.

***

– Nagyon szép kis ház – fordult körbe a nappali közepén a fiatal lány. – Nagyon szép.

– Azt mondja – kezdte volna fordítani a fiú, de a nő leintette: – Értek valamennyire angolul.

A férfi közben kipakolta a csomagokat a konyhában, és visszajött közéjük. – Kimegyek, megkeresem a vontatókötelet a fészerben – mondta. – Töltenél addig valamit a vendégeknek, drágám? – Az asszonyhoz lépett, és röviden szájon csókolta, majd hideget keltve kiment az ajtón.

– Hol találom a mosdót? – fordult körbe a fiatalember. A nő oldalt intett, a folyosó felé. – A végén – mutatta is. Fél szemel figyelte, ahogy a lány a kandallóhoz sétál, és végigsimít a peremen hagyott borospoharak egyikén. Mögé lépett, majdnem olyan szorosan, hogy megérezze a fiatalság illatát. És még valami mást.

– Szóval itt tanul nálunk? – kérdezte a nő halkan és angolul.

– Igen, már két éve. – mondta a lány. Megfordult, aztán önkéntelenül is hátrébb lépett, el a másik közelségétől. – A mérnöki karon.

– Melyik egyetemen? – kérdezte a nő, és a lány megmondta.

– Kér egy pohár pálinkát? Magyar specialitás, gondolom, már ismeri – kérdezte a nő, és a konyhába ment.

– Köszönöm, jól fog tenni – mosolyodott el a lány. A kanapéhoz ment, leült, alkarjáról leakasztotta retiküljét és beletúrt.

– Ismeri Kormos professzort? A tanszéken dolgozik – faggatózott a nő a konyhából. – Nekem régi barátom.

– Persze. Ő a kedvenc tanárom – bólogatott a lány, miközben megnézte mobilja kijelzőjét. – Januárban kollokválok nála.

A nő megjelent két pohár pálinkával, az egyiket a vendégnek nyújtotta.

– Egészség – mondta, és koccintottak, majd a nő az lány arcába löttyintette a pálinkát, aztán nekiugrott, lenyomta kanapéra, két kézzel szorítva a másik törékeny és kecses torkát.

– Kormos májusban meghalt. Ott voltam, mikor meghalt – suttogta a nő, felpillantott a folyosó felé, majd le, áldozatára: – És most mondd el, ki vagy te valójában?

***

– Honnan tudtad? – kérdezte a férfi, talán csak hogy beszéltesse a másikat.

– Bűzlött a fegyverolajtól– nyögte a nő, majd újra a tenyerére harapott. – És nem tudott az öreg prof haláláról…

– Most benyúlok a sebbe – jegyezte meg a másik, és így tett. Pár pillanatig homlokát ráncolva kotorászott a nő húsában, mely szinte lüktetet ujjbegye alatt. Érezte a máj csücskének sikamlóságát, a belek domborodó feszességét – de nem talált semmi idegen dolgot.

Ahogy felnézett, látta, hogy a nő szeme felakad, feje oldal csuklik.

– Ne ájulj el, hallod! – kiáltott rá, majd ijedten körbenézett, mivel hangja élesen visszhangzott a téli erdőben. Aztán odatérdelt a nő arcához, és gyengéden megpaskolta. Kinyíltak a hatalmas, égszínkék szemek, és egyenesen őrá bámultak.

– Vége? – kérdezte reménykedve a sebesült.

A férfi a fejét csóválta. – Még nincs. – Majd a sebre mutatott: – Nagyobb vágást kell ejtenem.

***

– Mi van itt? – A fiatalember ott állt a folyosó benyílójában.

A nő csak egy pillanatra nézett rá, de ez elég volt a lánynak, hogy felnyomva csípőjét, a földre lökje terhét. Aztán már talpon is volt, hátranyúlt, és szoknyája és pulóvere találkozásából egy apró, furcsa formájú pisztolyt vett elő. A szőnyegről tápászkodó nőre fogta.

– Szívem, mit? – kezdte volna a fiatalember, de a lány odasietett elé, és ráemelte a pisztolyt, hogy a cső vége fél méterre lebegett előtte. – Csönd – kérte lágyan.

– De – kezdte volna a fiú zavartan szabadkozva, ám a fegyver kattanva elsült, és a belől kiszökő lövedék beszúrta magát a homlokcsontjába. Mint egy üres zsák, omlott a padlóra.

– Szóval nem vagy rendőr – jegyezte meg a nő angolul. A lány közben visszalépett a kanapé mögé. A fegyver már ismét a nőre irányult.

– Nem – csóválta fejét a lány. – Fejvadász vagyok. A megbízóm gyűjti az olyan szörnyeket, mint amilyen te vagy.

– Nem vagyok szörnyeteg – hitetlenkedett a nő, és jobbra indult. – Ki a megbízód?

– Ez nem tartozik rád – jött a válasz. – Maradj ahol vagy. A retikülömben találsz bilincset. A helikopter hamarosan itt lesz – A lány mondatai mint éles, vakkantó ugatássorozat hagyták el száját. – Vedd ki, és rakd fel a bilincset.

A nő lenyúlt a kis táskához, és belekotort. Előbb a mobil akadt kezébe, kiemelte. Egy piros kis led villogott a tetején.

– Jelkövető – bólintott a lány, majd meglibbentette pisztolyt. – A lövedékekben van a jeladó…

– Ki a megbízód? – kérdezte a nő ismét. Ráakadt a bilincs fémes hidegére.

– Egy nagyon gazadag amerikai – vont vállat a lány. – Egy igazi állatkertje van belőletek. Farkasemberek, vámpírok, ilyen dolgok.

– Ezek nem léteznek – motyogta a nő zavartan, és széthúzta a bilincs két ívét.

– Eddig te sem léteztél.

Ajtó nyikordult, mire mindketten a belépő és a hideg légáramlat felé fordultak.

– Miféle parti készül itt? – pillantott a bilincsre a férfi.

***

– Csináld – kérte elhaló hangon a nő. – Ha nem veszed ki, ránk akadnak.

– Ha a kiveszem, lehet, belehalsz – kontrázott a férfi, de azért visszatelepedett a seb mellé.

– Akkor hagyj itt – kérte a fekvő. – Menekülj.

A férfi megrázta fejét: – Megígértem tavaly, hogy ezentúl minden karácsony éjszakát együtt töltünk. Ez lesz a mi rítusunk.

– Igen – mondta a nő, majd nézte, ahogy a másik felemeli, és a sebhez közelíti a szikét, aztán ismét ráharapott a kezére.

A férfi pedig csak vágott és vágott, végül két majd három ujját merítette a hasba, miközben a nő oldalán mind vastagabb patakokban folyt a föld felé a vér. Hirtelen minden mozgás és fájdalom elmaradt.

– Megvan? – nyüszítette a fekvő, és felkönyökölt, hogy meglássa a férfi arcán a döbbent csodálkozást.

– Az nincs – suttogta a másik. Valahogy megváltozott, elvékonyodott és kifakult a hangja. Meredten ült a hóban, még lélegezni is elfelejtett, és látszott, tekintetét le nem venné a hús vörös nyiladékáról. – De valami mást megtaláltam…– Elbűvöltségéből egy durva mozdulat ragadta ki: a nő előrehajolt, és hajánál fogva magához húzta fejét.

– Megígérted – sziszegte arcába –, hogy nem nyúlsz a lelkemhez.

– De itt van, és olyan gyönyörű – könyörgött neki a férfi, aki már nem az volt, akit ismert, hanem a gyilkos.

– Nem engedem – csóválta a fejét a nő, és pokoli erővel teljesen magához húzta a másikat, majd ajkára tapasztotta sajátját.

***

– Ne mozdulj! – szólt a lány a belépőre.

– Őt ne bántsd – kérte a nő. A pisztoly ide-oda rándult közük, a lány hátrált pár lépést, hogy élesítse a háromszög rá eső befogóját.

– Nekem mindegy lenne – vont vállat. – De akik jönnek, úgyis megölik.

– Kik jönnek ide? – kérdezte a férfi értetlenül, majd felfedezte a fiatalember testét. – Vele mi van?

– Álca volt, amire már nincs szüksége – mondta a nő hűvösen. – A hölgy amerikai, és rám vadászik.

– Rád? – csodálkozott a férfi. – Hisz én vagyok a sorozatgyilkos…– értetlenkedett némileg sértetten.

– Talán mert én érdekesebb vagyok – jegyezte meg a nő mosolyogva, és úgy tett, mint aki tehetetlenül széttárja a karját, de igazából a lány arcába vágta a bilincset.

– Ki! – lódult meg a nő az ajtó felé. Lövés dörrent, mire megtántorodott, a férfinak kellett elkapni, hogy el ne essen. Most már ketten hátráltak, míg a félig nyílt ajtón kívülre nem értek.

– A kocsiba – hörögte a nő.

Amint beszálltak az autóba, újabb kattogás hallatszott, mire a hátsó szélvédő darabokra hullott. A következő koppanás a kocsi farát érte.

A férfi begyújtotta a motort, és a kerekek elkaparva lódították az autót a szűk kis erdei útra.

– Még jó, hogy nem a gumit találta el... – sóhajtott egy nagyot a férfi.

 – A kocsiba lőtt. Az pont elég. Nyomjelző lövedékek – csóválta fejét a nő. – Gyalog kell továbbmennünk.

– És akkor azzal mi lesz? – nézett a férfi a nő vérző oldalára.

***

– Maradjanak úgy, ha nem akarják, hogy a golyó mindkettejük koponyáját átvigye – kérte egy dühös hang felettük. A nő akaratlanul is elhúzta fejét a másikétól. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Oldalt néztek, a hang irányába.

Egy szürke árny állt a jeges csápokba dermedt bokor takarásában.

A lány volt az, kezében hidegen csillogott a fegyver.

Közelebb jött, és valamit ledobott a hóba.

– Tegye rá – utasította a férfit. Az odanyúlt, és felvette a hideg bilincskarikákat, majd a sebesült felé fordult. A nő visszahanyatlott a kabátra, és lehunyta szemét.

– Nem lesz semmi baj – mondta neki a férfi. A nő nem válaszolt.

– Ki akarták szedni a nyomjelezőt? – hitetlenkedte a lány, miközben körbejárta a véráztatta helyszínt. – Bolondok. Azt nem lehet eltávolítani.

– Mért? – kérdezte a féri.

– Nagyon apró biochip, amely becsapódáskor kilökődik, és felszívódik a véráramba. Az összes vérét le kellene csapolni, hogy eltűnjenek erről – a lány felmutatta mobilját. – Na, tegye fel…

A férfi engedelmesen a nő kezéhez hajolt, közben megfogta, kitapintotta pulzusát, majd a dermedt arcba nézett.

– Késő – mondta aztán keserűen.

– Micsoda? – kérdezte a lány. Intett a fegyverrel. – Menjen onnan.

A férfi felállt, és nézte, ahogy a másik leguggol, ráhajol a fekvő mellkasára. A nő ekkor kinyitotta szemét, és megragadta a pisztolyt tartó kezet. – Csináld! – kérte elhaló hangon a férfit.

Az pedig, mielőtt a lány moccanhatott volna, felragadott egy korhadt faágat, és lesújtott.

***

Jó két kilométerrel arrébb találtak egy buszmegállót. A lány leült a padra és összegörnyedt a fájdalomtól.

– Most mi legyen? – kérdezte a férfi.

A másik felpillantott rá, majd próbált elmosolyodni, de a seb nem engedte.

– Azt hiszem, el kell mennem az Államokba. Meglátogatni ezt a titokzatos megbízót.

– Vagy ő jön el ismét érted. Értem. – A férfi elfordulva nézte az erdő fölött köröző piros és kék jelzőfényeket. A rotor hangja tompa morajlásként ért el hozzájuk. A lány kivárt, végül megköszörülte torkát, és így szólt: – Hálás vagyok, hogy nem vetted el a lelkem.

A férfi biccentett: – Én ugyanezt mondhatom.

A lány felállt, kizipzározta kabátját, majd felvonta pulóverét.

– Ne piszkáld – kérte őt a férfi.

A másik ennek ellenére levette a férfi már átázott pulóverét az oldaláról, és megnézte a sebet.

– Egészen apró a vágás – mondta.

– Most, hogy már tudom, hol keressem, könnyen ment – vont vállat a férfi. – Modell még lehetsz. – Apró kis fiolát vett elő zsebéből.

A lány visszahelyezte a pulóvert a helyére, ráhúzta a sajátját, majd összezárta magán a vastag kabátot. A férfihoz lépett, kinyúlt, elvette az üvegcsét. Halvány, kékes fénnyel derengő gömb lebegett benne.

– Ez lenne hát – mondta inkább magának, majd felpillantott a férfire. – Köszönöm ezt az új testet – súgta, és odabújt hozzá.

– Boldog karácsonyt – válaszolt a férfi, és megcsókolta az ismeretlen ajkakat.

vége  

A Halloween-filmek kapcsán annak idején a tipikusan amerikai ünnepkör torz, kifordított rémültével ismerkedtünk meg, pedig ebben a késő őszi, ősi karneváli játékban nagyon sok izgalmas dolog rejlik. Én egyébként is kedvelem a természetnek ezt a fordulóját, több, személyes emlék okán kamaszkorom minden szép sajátossága eszembe jut róla. Az avar- és füstszag, a csípős hideg, a gyertyák, a nagy tányérú hold - mind olybá tűnik, mintha mesterséges de kifinomult díszlet lenne egy komor, egzisztencialista filmben. Más kérdés, hogy a kifordított, otromba halottkultusz, a temetőkben nyüzsgő tömeg látványa egyáltalán nem a gyász és a megemlékezés kapcsán áll össze gyertyafényes tablóvá. Valójában, mint  a toron, az emberek itt is az életet ünneplik, önmagukat, akik - ha már nagyon fáznak - még hazamehetnek a jó meleg szobába.

E bevezető után jöjjön egy nagyon is megtévesztő novella. Ezen is hosszú ideig tűnődtem, főképp az alaphangulat, a takaró alatt kuksoló gyerekek, és a kinti, holdfényes utcán lombot kergető szél kontrasztja volt meg. Az, hogy Halloween estéjén játszódjék, csak később kapcsolódott a nagy egészhez, és ez a jól elrejtett csattanóból azért kitűnik. Mindettől függetlenül azért érdemes holnap éjjel olvasni.

Samhain.

Egy átlagos éjjelen

Apa óvatosan a kilincshez lépett megfogta, megpróbálta.

– Biztos alszanak – mondta mögötte Anya. A férfi várt egy kicsit a gyerekszoba ajtajának deszkájára meredve, majd vállat vont, visszament a feleségéhez, átölelte, megcirógatta sápadt arcát. Közben a bejárati ajtó felé tekintett a nő válla felett.

– Nézd, milyen szépen süt a hold – suttogta. A bejárati ajtó közepén kör alakú ablak volt. Az asszony mindig hajóablaknak csúfolta. Most a férfi elvált Anyától, és ehhez az ezüst tányérhoz ment. Kilesett rajta, hosszan, alaposan végigpásztázva tekintetével az utcát.

– Hideg idő van – monda hátrafelé. – Bár felhős az ég. Azt mondják, akkor nem szokott fagy lenni.

– Éhes vagyok – mondta Anya csüggedten. Mozdulatlanul állt a folyosó közepén, úgy, ahogy Apa otthagyta.

– Akkor együnk valamit – vont vállat férfi, és hátával az ajtónak dőlt.

– Ma van Halloween – suttogta Tesó egy apró zsebnaptárt lapozgatva. A napok gondosan át voltak húzva benne, egészen október harmincegyig. Tesó most ezt a dátumot is keresztülhúzta egy ceruzacsonkkal. A takaró úgy borult föléjük, mint egy nagy templomi harang. Hugi tartotta kezével, míg Tesó a naptárban lapozott. Elemlámpa feküdt köztük, fénye sárgára festette mindent ebben a kis odúban.

– Az mit jelent? – ásított Hugi. Ekkor meghallották az ajtógomb neszezését. Bármikor képesek lettek volna felriadni erre a surrogó kis hangra. Tesó azonnal eloltotta az elemlámpát. Hugi összegömbölyödött, mint egy napfényre került fehér kis lárva.

– Ő az – suttogta rövid fülelés után. – Apa.

– Biztos azt hiszi, már alszunk – nyugtatta őt Tesó. Kivárt még tíz lélegzetvételt, majd óvatosan kinyúlt, és felkapcsolta az elemlámpát. – Szóval Halloween. Nézzük, mit mond róla a lexikon.

Mégse indultak el enni. Anya a fal mellé telepedett, leült, és átkarolta két térdét. Izzó, csillogó pillantással figyelte Apát, aki még mindig az ajtót támasztotta. 

– Tudtad, hogy ma éjjel van Halloween? – kérdezte hirtelen. – Tudod: álarcok. Töklámpás. Bolygó holtak.

A férfi most megfordult, kinyitotta az ajtót. Hideg szél söpört be mellette, pár falevelet görgetve a szőnyegre.

– Csukd be – kérte Anya.

A férfi nem mozdult.

– Emlékszem, volt egy szomszédom. Még gyerekkoromban, a kétezres évek elején – mondta a férfi, inkább kifelé. Nekidőlt az ajtófélfának, kezét zsebre vágta, úgy szemlélte az éjjeli, holdsütötte utcát.

– Apám helyett apám volt. Mindig ővele csináltuk meg a töklámpást. Segített beöltözni is.

– Biztos, hogy letaperoljon – vihogott fel a nő.

– Nem – csóválta fejét elgondolkodva a férfi.– Nem azért csinálta. Tényleg bírt engem. Ő volt az első felnőtt barátom. Azt hittem, örökre barátok maradunk. Aztán egyszer, pont Halloween estéjét követően, eltűnt.

– Aha – a nő elfektette szép, keskeny arcát egymás mellé szorított térdkalácsain. – Elvitték a gonosz lelkek?

– Én is azt hittem – bólintott Apa. – Hetekig vacogtam az ágyamban éjjelente, és lestem az ablakot a függöny résein át, hogy mikor bukkan fel az arca az üveg túloldalán. Tudod, úgy elváltozva, elfehéredve üres, fekete tekintettel…mint a horrorfilmekben a visszajáró lelkek.

Anya tudta, ezért nem szólt semmit.

– Aztán később anyám elmondta – vont vállat a férfi. – Lelépett. Otthagyta a feleségét. Előző este még velem faragta a lámpást, nagyokat nevettünk, és elindított a kosarammal. Ő rakta bele az első cukorkát…aztán szépen beszállt a kocsijába, hátul már ott volt egy bőröndben az össze holmija, és gyí…

Anya felhorkantott, vagy inkább köhögött.

– Biztos nem működött neki a dolog. Otthon.

– Lehet – hagyta jóvá Apa. – De akkor is furcsa, hogy pont így időzítette a dolgot, nem? Azóta nekem mindig ez az árulás jut eszembe Halloweenről.

 – Halloween valószínűleg a kelta kultúra első őszi éjszakájának ünnepéből ered. E napon úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába – olvasta halkan Tesó. Hugi feljebb húzta magát párnáján.

– Akkor most odakinn szellemek kóborolnak? – kérdezte izgatottan. Talán nyelt is volna egyet, de kiszáradt a torka.

– Ezek szerint igen – nézett rá vészjóslón Tesó.

– Ne csináld már! – kérte őt hirtelen Hugi. – Félek. Inkább olvasd tovább.

– Halloweenkor az ajtó előtt jelmezbe öltözött gyerekek jelennek meg, akik „Cukor vagy bot!” kiáltással szólítják ki a bent lakókat.

– És ők simán kijönnek? Éjjel? – kérdezte Hugi csodálkozva. Tesó bosszúsan rápillantott, kivárt, majd így folytatta:

– Általában a gyerekek édességet kapnak, a felnőttek pedig jót szórakoznak. Amerikában a baráti társaságban jelmezbált rendezve ülik meg ezt az ünnepet. A Halloween nagyon fontos ünnep Amerikában.

Tesó összecsukta a könyvet, majd a hátára feküdt. Felemelte bal lábát, és most ő tartotta a takarótetőt.

– És egész éjjel kint mászkálnak a gyerekek? – kérdezte döbbenten Hugi. Tesó elgondolkozva nézte ujjait.

– Szerintem csak a nagyobbak. Akik tudtak magukra vigyázni – jegyezte meg.

– És miért kell nekik cukor? Úgy értem, a cukor finom, de…

– Nem tudom – vágta el szavait testvére. – Én soha nem csináltam ilyet. És senki nem csinál már ilyet, akiket ismertünk, és senki nem is fog – szögezte le haragosan.

Hugi nézte Tesó komor arcát, majd szája legörbült, és halkan hüppögni kezdett. Pár másodperc múlva megérkezett az első könnycsepp is.

– Na, jól van – nyúlt felé Tesó. – Ne csináld már!

Kitakarta magukat. A függöny két hasadékán ezüst holdfény ömlött az ágyra.

– Olyan durva vagy néha – panaszolta Hugi. – Ahogy beszélsz.

– Jobb, ha... – kezdte volna Tesó, de aztán abbahagyta. Inkább felült, majd a padlóra tette lábait. Óvatosan lopódzva az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, épp csak egy kicsit, és kilesett. Az utca üres volt.

– Csöndes minden – jegyezte meg halkan.

Ahogy a szemközti fákat hirtelen végigborzolta egy szélroham, Tesó ráébredt, hogy rettenetesen fázik. Hátrafordult, hogy mondjon valamit a hidegről a kislánynak, de Hugi már aludt.

– Akkor, megyünk enni? – kérdezte Apa, ellökve magát az ajtókerettől.

– Nem nézed meg még egyszer? – intett Anya a gyerekek szobája felé. – Hátha.

Apa megállt felette, lepillantott a nőre. Túl sovány és sápadt volt még ebben a gyér fényben is. Most újabb szélroham tört rájuk, kintről behallatszott, hogy a szemközti nagy tölgy recseg és ropog erejétől. A légáram széle összeborzolta Anya vékony szálú haját. A férfi lenyúlt, kisimította szép, domború homlokból a tincseket. Aztán odasétált a gyerekszobához, és megpróbálta ismét a kilincset.

Tesó a neszre az ajtó felé lesett. Azon volt, hogy visszamenekül az ágyba, de inkább mégse mozdult. Kivárt, mint a nyúl, melyen átsuhan a sas árnyéka. A csöndet csak a fákat nyúzó szél és Hugi mind erősödő hortyogása törte meg.

– Már alszom – szuggerálta Tesó az ajtót. A kilincsgomb végül megállt, visszaperdült alapállásába. A kisfiú erre kiengedte a levegőt, de még mindig nem moccant. Lábával óvatosan arrébb kotort egy kiürült kekszesdobozt. A padlót ruhák, ételek csomagolópapírjai, babák, játékkatonák és egyéb dolgok borították. Tesó nem volt büszke a szoba nyújtotta képre. Gondterhelten felsóhajtott, majd visszafordult az ablak felé, hogy elhúzza a függönyt.

Apa állt az üveg túloldalán. Arca a holdfényben még fehérebb volt, mint amire a fiú emlékezett. Ajkai hang nélkül mozogtak.

A kisfiú elnyomta torkában a meglepetést okozta sikolyt. Érezte, tagjait bénultság, a menekülés ösztökélte adrenalin lehúzó mérge itatja át. Zihálva szedte a levegőt, de nem vonta el tekintetét Apáéból. Csak megrázta fejét, mire Apa csüggedten elfordult. Aztán a férfi ellépett az üvegtől, elindult az utcán álldigáló Anya felé. Tesó figyelte őket, egészen az ablakhoz lapulva leste, ahogy távolodnak.

Kisvártatva ismét megérezte a hideget, és hogy milyen álmos ő is. Ahogy az ágy felé indult, átlépett a kajásdobozokon, a zacskókon, a celofáncsomagolásokon, a takarókon, a pulcsikon és harsnyákon, a koszos bugyikon, a játékmacikon és a műanyag pisztolyon, a két, egymás mellé fektetett karón és egy csomag kétszersültön.

Mint egy menedék, úgy fogadta be testét az ágy.

vége

Az ötlet mögött ott motoszkált az Eredet, főképp, miután elolvastam ezt. Másrészt a csattanóban felhasználtam több korábbi írásom fogását, például itt is a nézőpontból fakadó olvasói félrevezetés a lényeg, mint itt. Egyébként pedig régóta próbálom leírni az álom peremén egyensúlyozó létállapotot. Van valami elbűvölő egy téli éjben, mikor odakinn és a házban már minden csöndes és mozdulatlan, legfeljebb a fűtés vagy egy megfáradt bútor neszez. A városban ilyenkor egész valószínűtlen az égbolt színe. Miközben aludni térsz, akaratlanul is kipillantasz az utcára. Tudod, hogy nem látsz semmi különöset, de mégis félsz vagy reménykedsz attól vagy azért, hogy ne így legyen. Pár perc és te már álmodsz. Odakinn, az utca vajon ugyanolyan marad? 

Álmok peremén

– Az egész kutatás lényege az a transzhipnotikus stáció, mely a REM mélyalvás előtt érhető el az egyénnél, akkor, mikor még épp csak szunnyad, és megfáradt képzeletében kergetik egymást életének fontos képei – magyarázta a pszichológus, míg a férfi levette nyakkendőjét, meglazította cipőfűzőjét, majd hátradőlt a díványon.

– Akkor sem értem, miért pont engem találtak meg ezzel – morogta a férfi maga elé, a plafon irányába, majd lehunyta szemét. – Persze, egy kis szunyi napközben nem árt….

– Kutatóintézetünk több helyről „kölcsönöz” kísérleti alanyokat. Többek közt az Ön cégétől is. A főnöke azonnal Önt ajánlotta – bizonygatta készségesen a fehér köpenyes, míg két szivacsos karperecszerűséget rakott a férfi csuklóira.

– Talán azt hiszi, amúgy is alszom a melóban – vihogott fel a férfi.

– Igazság szerint, úgy emlékszem, azt mondta, szoktak beszélni álmokról, és hogy magának felettébb különös álomjelenségei vannak – vont vállat a pszichológus, majd leült a dívány melletti kis székre. Oldalt nyúlt, bekapcsolt egy gépet. A gépet vezetékek kötötték össze a férfi csuklókarpereceivel.

– Ja, igen: ebéd közben mindenféle baromságról szoktunk dumálni…– nyugtázta a férfi, majd nagyot ásított. – Tessék, nem is kell biztatni…– röstellkedett a pszichológusra pillantva. Az egy kis tubust vett elő zsebéből, és felé nyújtotta: – Azért fő a biztonság – mondta. – Szippantson bele a nyílásba, és könnyebben megy majd.

– Mi ez? – gyanakodott a férfi, szeme elé tartva a tubust.

– Segít a relaxálásban. Abszolút törvényes és természetes – válaszolt a pszichológus, majd állított valamit a gépén.

– Kösz, inkább nem – nyújtotta vissza a dolgot a férfi, aztán kényelmesen elhelyezkedett, ismét lehunyva szemét.

– Akkor kezdjük – bólintott a mellette ülő. – Csak a hangomra figyeljen. Mindig azt tegye, amit a hangom kér, soha ne kalandozzon el, ne merüljön túl mélyre. Ha azt mondom, „felébred”, akkor kinyitja a szemét. Megértettük egymást?

A férfi megkésve és halkan igenelt.

– Jó, most pedig lassan számolok, Ön ezalatt mind mélyebbre merül az öntudatlanságba, és álmodni kezd. Egy, kettő, három…

A férfi arcán tízig kisimultak a ráncok, míg vonásai meghökkent, de békés és vidám kifejezést formáztak. Egész alakja, mint az álmodóké általában, védtelenné és gyermekivé vált. Egyedül öltönynadrágja szélébe fogódzkodó ujjain látszott, hogy még fél lábbal az ébrenlévők világában áll.

– Tíz – mondta a doktor, majd valamit ellenőrzött a gépen. Aztán hátrafordult, és belenézett a szemközti falon elhelyezett nagy, velencei tükörbe. Végül ismét a férfira figyelve így folytatta: – Most pedig jól figyeljen. Figyelje meg nekem a képeket, amiket lát, és meséljen róluk. Ügyeljen, hogy ezek a képek élesek maradjanak, ne homályosuljanak el, mert az a mélyálom jele. Lebegjen a felszínen, félig itt, félig ott – suttogta színtelen hangon.

– Rendben – motyogta a férfi. – A szobámban fekszem. Alkonyat van, esteledik.

– Nagyon jó – bólintott a pszichológus.

– Mindig előjön ez az álom – tűnődött a férfi kábán. – A szobám, a lakásom az első emeleten van. A bejárat felett. Mindet hallok, a résnyire nyitott ablakon át, ami a járdán zajlik. Később felkönyöklök a párkányra, és lenézek.

– És mit lát? – kérdezte kissé türelmetlenül a másik, mire az alvó összeráncolta homlokát.

– Csak nyugodtan – visszakozott a pszichológus.

– Látom őket – bizonygatta a férfi. – Mindig ugyanazok a különös lények vonulnak el odalenn. Szörnyek. Nem tudom, honnan jönnek, és hova tartanak.

– Meséljen róluk – kérte a pszichológus izgatottan. – Írja le őket, hogy néznek ki…

– Először az ollós ember – suttogta a férfi kissé szomorúan.– Levágták mindenét egy ollóval. Az orrát, a fülét, az ujjait, mindenét, ami kiállt a testéről. Nem vérzik, csak szipog, míg elvánszorog.

– Értem. Aztán? – kérdezte a dívány mellett ülő, majd jegyzetfüzetet vett fel a padlóról, és halkan bekattintotta tollát. – Ki van még az utcán?

– Később jön az őrült nő – magyarázta a férfi. – Neki nincs arca. Csak egy nagy, dagadt húsfelület van az arca helyén. Nem látni belőle semmit, csak ezeket a húsduzzanatokat. Össze-vissza hadonászik, ide-oda támolyog. Ő is néma.

A pszichológus buzgón jegyzetelt.

– Motozást hallok. A kukából jön. Tudom, hogy ott él az apró férfi. Soha nem mászik elő – Az alvó elhallgatott, kifújta a levegőt. – De jó is, hogy nem jön elő. Hulladékot eszik, és valami borzalmassá változott.

– Akkor őt hagyjuk – kérte a pszichológus, megállva írás közben.

– A macska – jutott eszébe az alvónak, majd szemöldökét ráncolta, mint aki jobban akar látni valamit. – A bokrok közt tekereg. Eltörték a gerincét, ezért bármire képes. Ívben meghajlik, akár egy ó betű. Mint a csík, úgy surran, halkan nyávog, fáj neki, de dühös is. Halálra karmolná azt, aki elpusztította.

– Ez rémes. De a macskáról ennyi elég. Van még valami?

A férfi hallgatott, befelé figyelt. – Nem nagyon – hangja bizonytalan, elmosódott volt.

– Jöjjön vissza! – szólt rá a pszichológus. – Ne aludjon el, ne merüljön mélyre! Lebegjen! –kéri őt élesen.

– Rendben – nyugtázta a férfi, már ismét valamivel élénkebben. – Itt vagyok.

– Lát még valakit? – kérdezte ismét a pszichológus.

– Ó, talán – A férfi mintha biccentett volna. – A lakóparkunk egy erdő mellett épült, feljebb, az abc felé van egy játszótér és egy nagy parkoló, azon túl csak a fák. – Hangja elakadt, mintha valakire felfigyelne. – És ott van a lány.

– Milyen lány? – kérdezte óvatosan a pszichológus. Leengedte a tollat.

– Ott áll az utcai lámpa alatt. Jól látni, mert nagyon fehér, vagyis sápadt.

– Hogy néz ki?

– Szőke, magas, karcsú. Szép. Az arca szép, de üres.

Az ébren lévő fejét rázta – Üres?

– Nincs rajta érzelem, mert halott.

– Beszél? Mond valamit?

Az alvó teste megfeszült, minta el kívánna rejteni valamit, de aztán kibökte:– Nem. Nem tud.

– Miért? – kérdezte a doktor óvatosan.

– Mert amikor kinyitja a száját, homok ömlik belőle – mondta sietve a férfi. – Homok jön a füléből, a szájából, az orrából, mindenhonnan...– magyarázta zihálva. A pszichológus kis hallgatás után megnyugtatta: – Értem. – Megköszörülte a torkát, majd feltette a kérdést. – Miért van tele a lány homokkal?

Az alvó ismét eltűnődött, talán fél percig is tartott, míg kimondta: – Mert a homokozóból eszi a homokot minden éjjel. A játszótéri homokozóból.

A pszichológus összezárta jegyzetfüzetét, és a padlóra tette: – Jól van. Most aludhat egy kicsist. Elengedem mélyebbre – mondta lágyan, majd kikapcsolta a gépet. A férfi azonnal halk, szuszogó horkolásba kezdett, teste, ha lehet, még jobban ellazult.

A pszichológus felállt, kiment a szobából, a másik helyiségbe, ahol hárman ültek hangrögzítőikkel és videokameráikkal a tükör túlsó oldalán. A velencei tükör innen nézve tökéletesen átlátszó ablaknak tűnt. Az egyik ülő felpillantott a belépőre: – Nos?

A pszichológus a falnak dőlt, keresztbe összefonva mellkasán két karját: – Elhitte a mesét, hogy ez egy kísérlet. Tehát nem manipulált álomról van szó.

– Szerintem se gyanakodott – válaszolt a kérdező.  – De mi van az álomképekkel?

 A pszichológus körmét kezdte babrálni: – Végignézve az alany előéletét...

– Gyanúsított – javította ki az egyik ülő.

– A gyanúsított előéletét – javította ki magát a pszichológus is –, úgy vélem ezek az alakok mind a félelmeit, rejtett szorongásait, nyugtalanító emlékeit testesítik meg.

– Konkrétabban – vágott közbe az egyik férfi.

A pszichológus finoman felvonta szemöldökét, majd így folytatta: – A következők állapíthatók meg: az ollós férfi az apa, akit a gyanúsított anyja a gyanúsított gyerekkorában ledöfött egy durva családi veszekedés során.

– Igen, pontosan, egy ollóval – jegyezte meg az egyik megfigyelő.

– Így a szétvert arcú asszony ezek szerint az anya árnya – tette hozzá a másik.

A pszichológus mosolyogva széttárta karját: – Rám itt nincs is szükség. – De azért folytatta: – A kukában rejtőzködő alak az ő sötét, eltitkolt személyisége. A macska valós lehet: talán gyerekkori emlék, az apai durvaság egyik szenvedő alanya. És a lány…

– Igen, ő a lényeg – bólintott az ülő férfiak egyike, majd hátratolta székét: –Vele mi van?

– Ő az utolsó áldozat. Akit két hónapja keresnek – jegyezte meg a pszichológus komoran. – Valószínűleg a közeli játszótér homokozójába rejtette.

Mind hallgattak egy sort, majd a pszichológushoz legközelebb ülő összecsapta tenyerét. – Akkor ennyi. Kutassuk át a homokozót, és ha megvan a test, tartóztassuk le ezt a kurafit – intett a bent alvó felé. A pszichológusra nézett. – Köszönjük.

– Ugyan, ez a munkám – motyogta az, és ő is az alvóra pillantott. – Bár egyvalamit nem értek…– tette hozzá vontatottan.

Az egyik férfi, aki épp felállni készül, megdermedt mozdulatában: – Igen? És mi?

– Azt – folytatta a pszichológus –, hogy a gyilkosság miatti bűntudat, és a lebukástól való rettegés nem jelenik meg az álomban. Nincs egy rendőr vagy nyomozó vagy hatósági figura se a képek közt…

Ezen mind elmerengtek, majd a pszichológus hirtelen legyintett arca előtt, mintha legyet hessentene el: – Hogyha most még maradnának egy kicsit, elszívnék egy cigarettát, odakinn.

A másik három már nem is figyelt rá, halkan diskurálni kezdtek. A pszichológus csöndben kiment a helyiségből, a tűzlépcsőn lesietett a földszintre, átvágott az előtéren, majd az utcára érve meglepetten körbelesett. Alkonyodott, noha órája szerint még csak délután kettő volt.

– Biztos megállt – kocogtatta meg az óra üvegét, majd vállat vonva a legközelebbi lámpa fénykörébe sétált, megállt, előhalászta cigarettáját köpenyéből. Lágy, meleg szél kerekedett, ezért nehezen tudta meggyújtani a szálat. Bedobta a bokorba a parázsló gyufát, mire az ágak közt valami felnyávogott.

A pszichológus szemét erőltetve leste a gallyak sötét közeit, és egy angolnaként tekergő szürke testet pillantott meg. Aztán meghallotta a közeli kukából a motozást, az utca távolabbi végén pedig két alak torz sziluettjét fedezte fel. Végül, mint aki álomban cselekszik, tehetetlen lassúsággal felnézett a szemközti ház első emeleti ablakára. Egy férfi bámult le rá.

A pszichológus kezéből kihullott a cigaretta, meg akart fordulni, de ekkor homok pergett vállára, pont a nyaka mellett.

vége